Heather Graham A tűz hercegnője

Átírás

1 Heather Graham A tűz hercegnője Alaric Alaric, a félelmetes normann harcos arra született, hogy uralkodjon mások fölött. Sorsa úgy hozza, hogy háborúba kell vonulnia és véres csatában küzdenie a hatalomért és a dicsőségért. Fallon, az elbűvölő szépségű, ám makacs szász hercegnő országát árulás osztja meg és taszítja háborúba. Az életéért kell küzdenie a gyűlölt normann hódítók ellen. Alaric megmenti a hercegnőt a biztos haláltól, s eltökéli, meghódítja szívét, ám Fallon esküvel fogadja, hogy ellenáll a férfi csábításának, s megszökik esküdt ellenségétől Hajja & Fiai 1

2 Eredeti cím: Princess of Fire Copyright (c) Heather Graham Pozzessere, 1989 Hungarian edition and translation Copyright 1999 by Hajja & Sons Ltd All rights reserved! Magyar kiadás: Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft Debrecen, Pf.: 32. E mail: Hajja.Sons@mail.datanet.hu Felelős kiadó: a cég ügyvezetője Fordította: Vágó Tímea Tördelés: Hajja & Fiai Könyvkiadó Kft. Nyomtatás és kötés: Alföldi Nyomda Rt. ISBN

3 Prológus Hastings, október A herceg halott! Vilmos halott! A kiáltás kétségbeesett sikolyként hasított a levegőbe. A támadás lendülete nyomban megtört, s a vezérüket vesztett normann lovagok megkezdték a visszavonulást. Soraik szétzilálódtak, s a csatatéren pillanatok alatt eluralkodott a káosz. Tomboló paták alatt reszketett a föld, fájdalom, kétségbeesés, és düh hangjai törték meg itt is ott is a hideg, halálos acélfegyverek monoton zörgését. A szász védők lassan, de biztosan nyomultak előre vonaluk erős volt és áthatolhatatlan, mint a kőfal. Ostobák! üvöltötte Alaric. Vilmos él! Nézzétek! Levette a sisakját, hogy mindenki láthassa! A pánik és a kétségbeesés, mintegy varázsütésre, köddé foszlott, ám a normannok helyzete továbbra is kilátástalan maradt. Az angol sereg nem volt több fegyvertelen tömegnél, mégis roppant erőt képviselt: az emberek a hazájukért küzdöttek, és királyukért, Maróidért. Vilmos jól felfegyverzett, kisebb, de ütőképesebb haderőt sorakoztatott fel, és jobb taktikát követett, ennek ellenére úgy tűnt, azon a napon a hastingsi harcmezőn a szászoké lesz a győzelem. A normannok gyaloglándzsásokkal, íjászokkal és lovassággal támadtak, de a lovagok rohamra indultak, mielőtt az íjászok végrehajtották volna az első csapást, s a halálos nyílzápor az ellenség helyett őket tizedelte meg. Visszavonulás közben Alaric megállt egy pillanatra, s végignézett a szászok vonalán. Fegyverek híján testükkel védték Angliát, s ha egy porba hullott közülük, nyomban újabbak álltak a helyére. Összeszorult a torka a szörnyű vérontás láttán. Jól ismerte az ellenséget, különösen vezérét, Harold Godwinsont tisztességes ember volt, jó király és kiváló hadvezér. Mikor hírét vette, hogy Vilmos partra szállt, északon hadakozott a viking seregek ellen, s miután halálos csapást mért a norvég királyra, azonnal délre vonult, hogy megküzdjön a normann hódítókkal. Most ott harcol az első sorban hős katonái között... Töprengését velőtrázó kiáltás szakította félbe. Egy megtermett szász harcos támadott rá félelmetes csatabárdjával. Alaric a pillanat tört része alatt előrántotta kardját, karja előrelendült. A szász katona szeme tágra nyílt, s száján néma sikollyal, élettelenül zuhant a földre. Alaric! Ezer közül megismerte volna ezt a hangot. Nyomban forrása felé kapta tekintetét: Vilmos egyenes háttal ült hatalmas harci ménje nyergében, s még mindig hajadonfőtt harcok, hogy katonái láthassák. Megindultak! Az angolok rohamra indultak! Tartóztasd fel őket! A szászok akkor vesztették el a csatát, mikor megtámadták a rendezetlenül visszavonuló ellenséget. A mozgékonyabb normann csapatok szembefordultak velük és lekaszabolták vagy lenyilazták őket. Most Vilmos katonái nyomultak előre, hogy megsemmisítő csapást mérjenek az ellenségre. Istenem, ez Harold! kiáltotta valaki hirtelen. Harold! Harold halott! A szász király halott! Nem tudni, hogy történt bár később sokan állították, nyílvessző fúródott a szemébe, s a halálos sebet kapott uralkodót a megvadult normannok cafatokra tépték, de tény, hogy Harold a hosszú, véres csata után holtan maradt a harcmezőn. A szász védelem, melyet nem törhetett meg fegyver, erő, vér és halál, perceken belül összeomlott. Harold Godwinson, a szász király, halott. Alaric mindig szerette és csodálta Haroldot, s most nem érzett diadalt, a győzelem bódító mámorát csak fájdalmat. Fájdalmat és keserűséget. Mert tudta, ez csak a kezdet. A sűrű erdők, buja mezők és termékeny földek mind áldozatul esnek Vilmos fosztogató katonáinak, mohó zsoldosainak. 3

4 Alaric! Grófom! Boulogne i Falstaff vágtatott a halottakkal borított harcmezőn Alarichoz. A szász sereg maradéka a szoros felé menekült. Embereink üldözőbe vették őket, de csapda volt! Amikor a meredek hegyoldalon lovaik megcsúsztak, s a földre zuhantak, a szászok előtörtek rejtekükből, s megtámadták őket. A vezérüket sikerült sarokba szorítanunk, de úgy vív, mint az ördög, s nem hajlandó megadni magát. Alaric megfordította lovát, s a szoros felé vágtatott. A meredély előtt leszállt nyergéből, s kivont karddal, gyalogosan folytatta útját, hogy csatlakozzon katonáihoz a harcban. A normann és breton túlerő végül megtörte a szászok ellenállását. A túlélők menekülni próbáltak vagy kegyelemért könyörögtek. Uram! szólt Falstaff. A vezérük ott van. Egy terebélyes tölgyfára mutatott jó ötszáz lépésre tőlük. Embereink kegyelmet ígértek neki, ha leteszi a fegyvert, de még csak válaszra sem méltatta őket. Többen próbálták megölni. Most mind holtan vagy sebesülten fekszenek... Alaric füttyentett lovának, nyeregbe szállt, s a tölgyhöz ügetett. A szász harcos bőrpáncélt viselt és maszkot, mint legtöbb bajtársa. Tíz, tetőtől talpig páncélba öltözött, állig felfegyverzett normann vette körül, de egy sem mert öt lépésnél közelebb menni hozzá. Aztán hirtelen egyikük mégis előretört hatalmas kardjával. Állj! kiáltotta Alaric, s feltolta sisakrostélyát. Én fogok megvívni a szásszal. Nem akarta megölni a harcost elege volt már a vérontásból, de úgy vélte, muszáj megállítania, mielőtt legjobb emberei áldozatul esnek halálos kardjának. Lova véknyába vágta sarkát, s kivont karddal rontott ellenfelének. A védő ügyesen hárította a csapást. Az acélpengék egymásnak feszültek, s egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig egyik harcos sem mozdult. Aztán Alaric előrelendült, s a szász kard csillámló üstökösként repült a magasba. A gróf következő csapásától a harcos hátrazuhant a földre. Nem pattant fel nyugodtan várta az utolsó, halálos csapást. Alaric az elesett vitéz mellé léptetett lovával. Lehajolt, s véres kardját a torkának szegezte. Add meg magad vagy meghalsz! A harcos néma maradt. A gróf nehéz páncélzata ellenére fürgén lepattant a nyeregből. Áldozata fölé hajolt, hogy letépje arcáról a bőrmaszkot. Ne merészelj hozzám érni! Alaric mozdulatlanná dermedt döbbenetében. A hang lágy volt, dallamos, kellemes. Egy nő hangja. Egy nőé, akit jól ismert. Aki hiába volt fegyvertelen és kiszolgáltatott, még mindig küzdött ellene: ütötte, rúgta, ahol érte. Alaricnak minden erejére szüksége volt, hogy lefogja. Végül aztán megragadta tarkójánál a vékony zsineget, és letépte arcáról a maszkot. A lány megpróbált felállni. Alaric elvigyorodott, s csizmás lábával rálépett ébenfekete, hosszú tincsére, mely szorosan összefont hajából szabadult ki. Add meg magad. Fallon! Vesztettél. Nem, nem, soha! kiáltotta eszelősen. Soha! Kicibálta haját a csizma alól, s mielőtt az bármit tehetett volna, talpra szökkent, s Alaricra vetette magát. Fogával mart a combjába, ahol nem védte páncél. A férfi felüvöltött fájdalmában, s egy pillanatra elengedte a lányt, aki megfordult, s már futott is a közeli erdő felé. Azaz futott volna, mert Alaric utánakapott, s hajánál fogva hátrarántotta. Istenverte szász szuka! Vesztettél! Add meg magad! Egy fattyú herceg fattyú hóhérának? Soha! vágott vissza. Anglia nem lesz Vilmosé! Bár testét vér és sár borította, Fallon megdöbbentően szép volt. Szeme, mint a kristálykék égbolt viking ősei északi birodalma fölött, haja sötét és csillogó, mint az ében, bőre fehér, mint a hó, s bársonyos, mint a rózsaszirom. Arca finom vonalú, ajka rubinvörös és édes, mint a jó bor. Szép és előkelő, mint... mint egy hercegnő. Fallon valóban hercegnő volt, ha nem is törvényesen. Harold Godwinson dán házasságából született, melyet az egyház nem ismert el. Ennek ellenére büszke volt, mint egy királynő, s angolszász, mint a föld, melyet kecses lába taposott. 4

5 Alaric jól ismerte, s tudta, meg kell törnie, ha azt akarja, hogy Vilmos uralkodjon Angliában. Elengedte a lányt, aztán levette sisakját és hátrasimította a haját. A harcnak vége. A foglyom vagy... Fallon szembeköpte. Alaric összeszorította a fogát, s kesztyűs kezével megtörölte az arcát. Aztán egy hirtelen, erőszakos mozdulattal elkapta foglya csuklóját, s karját hátracsavarta. Hölgyem, a harcnak vége. Anglia elesett. A lány hátravetette a fejét, s lázadón nézett a férfi szemébe. A csatát elvesztettük, de a háborúnak még nincs vége. Anglia nagy ország, és apám nem fogja tétlenül... Apád halott. Fallon arcából szempillantás alatt kifutott a vér. Nem rebegte, s a lába összecsuklott alatta. Ha Alaric nem tartja, a földre omlott volna. Nem. Apám él. Az imént láttam harcolni odafönn, a síkságon. Harold Godwinson meghalt. Igazat beszélek. Nem! sikította a lány, s dühösen tépte el magát a férfi érintéséből. A sötétszürke szempárba nézett. Kérlek, Alaric könyörgött. Az isten szerelmére, mondd, hogy nem igaz. Alaric tekintete megtelt fájdalommal és szánalommal. Nem akart kegyetlen lenni, de nem volt más választása. Már így is túl sok időt drága időt pazarolt a szász király lányára. De úgy érezte, ennyivel tartozik Haroldnak, akinek legdrágább kincse volt Fallon. Ha meg akarja menteni az életét, meg kell értetnie a vad bestiával, hogy nem küzdhet tovább. így is isteni szerencse, hogy nem fekszik holtan a harcmezőn... Anglia nem veszett el! kiáltotta Fallon. A fivéreim még élnek! Edgar herceg él, és Vilmos soha, soha nem lesz király! Vigyétek a hercegnőt a táboromba fordult Alaric lovagjaihoz. Négy fegyveres őrizze, míg nem határozok sorsa felől. Két katona lépett Fallonhoz, s karjánál fogva megragadták. A fattyú soha nem lesz Anglia királya mondta a lány szomorúan, s az acélszürke szempárba nézett. Anglia királyát a törvény szerint a Witan lordjai választják. Ők tették e föld urává apámat, és apám... El innen! parancsolta a gróf. Hálát adott az istennek, hogy breton lovagjai nem értenek angolul, mert bizonyára nem hagyták volna szó nélkül, hogy egy szász fehérnép fattyúnak nevezze Vilmost, bár tényleg fattyú volt. Nyeregbe szállt, s visszalovagolt a csatatérre. A nap nyugodni készült. Eljött az idő, hogy összeszedjék halottaikat és ellássák a sebesülteket. Alaric hűséges lovagja, Falstaff kíséretében hosszú órákig rótta a harcmezőt. Elesett harcosait kereste, hogy tisztességgel eltemesse őket. Hosszú évek óta csatázott már Vilmos oldalán, s hozzászokott a halál közelségéhez, de ez a nap, ez a csata más volt, mint a többi... Testedet látott halálos ölelésben összefonódva, haldoklókat hallott nyöszörögni, könyörögni vízért, isten segedelméért, életért, megváltó halálért... Aztán meglátott egy fiút. Széttárt karokkal feküdt a földön, holtan. Alaricnak összefacsarodott a szíve, s keze ökölbe szorult. Hisz ez még gyermek volt mondta Falstaffnak. Nézd, milyen félelmetes fegyverrel küzdött ellenünk! A fiú egy vékony botot szorongatott halott kezében. Mi lesz a megígért zsákmánnyal, Alaric? kérdezte valaki. Nem értettem jól fordult fenyegetően a gróf a hang irányába. Semmi, uram. Nem szóltam, bocsáss meg. A hold már magasan járt égi útján, mire összeszedték a halottakat és a sebesülteket. Alaric lóra szállt, hogy visszatérjen táborába, mikor egy apród lépett hozzá. Vilmos kérette magához. 5

6 Mikor belépett a sátrába, a herceg szeretetteljesen magához ölelte, aztán egy ezüstkupát nyomott a kezébe, melyet csordultig töltött borral. Alaric egy szuszra felhajtotta az erős, tüzes italt, de közben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Vilmosról. A herceg valamivel alacsonyabb volt Alaricnál, de testesebb. Negyvenes évei derekán járt, sokat harcolt, sokat tapasztalt, sokat látott már. Most mégis olyan izgatott volt, mint egy gyermek. Győztünk, drága Alaric. Egyetlen nap alatt. Harold halott. Anglia a miénk! lelkendezett. Anglia még nem a miénk helyesbített a gróf, s hirtelen halálosan fáradtnak érezte magát. Harold halott, de hónapokba, talán évekbe telik, mire az országot meghódítjuk. Vilmos összevonta a szemöldökét. Isten velünk van, és a sors akaratából én leszek ennek a földnek az ura. Anyám már akkor tudta ezt, mikor megfogantam a méhében. Elhallgatott egy pillanatra, s átkarolta a gróf vállát. Anglia az enyém lesz, barátom. Meglásd akkor, hűséged jutalma nem marad el. Igen, ebben biztos vagyok mormogta Alaric, s a durván összeácsolt asztalhoz lépett a sátor közepén. A térképre mutatott, mely ott hevert kiterítve. Mihamarabb Londonba kell vonulnunk, s így vagy úgy rábírnunk a Witant, hogy téged válasszon királynak és ne Edgar herceget. Ugyan, hisz Edgar csak egy kölyök. Meglehet, ám ha a Witan mellette dönt, a szászok soha nem fognak behódolni. Ez esetben irány London! mondta Vilmos, és fáradtan rogyott székére. Ha kell, fegyverrel és erőszakkal, de én leszek a király. Öklével az asztalra csapott. Anglia trónját nekem ígérték. Jó és igazságos ura lettem volna népemnek, de már... Már folytatta Alaric fél királyságodat odaígérted francia ÓN német zsoldosaidnak, és persze hű normann lovagjaidat is meg kell jutalmaznod. Vilmos nagyot sóhajtott. Igazad van. Sokkal tartozom a katonáknak. Alaric szemébe nézett. Az emberek... gyűlölni fognak. Meglehet. Biztos vagyok benne. A herceg maga elé meredt néhány másodpercre, aztán ismét a grófra emelte tekintetét. Elkövetek mindent, hogy megakadályozzam a fosztogatást. Ám az angolokat megtöröm, s megszilárdítom a hatalmamat az országban. Győzni fogok. Hiszem, hogy így lesz, hercegem. Vilmos felállt. Sok dolgom van még ma éjjel. Meg kell találnom Harold testét. Isten az atyám, nem lesz könnyű ennyi halott között. Hangja ellágyult. Harold Godwinson tiszteletre méltó, vitéz ellenfél volt. Megkeresem és tisztességgel eltemettetem. Nem vagyok biztos benne, hogy a szászok értékelni fogják nagylelkűségedet. Nem érdekel. Nem miattuk teszem, hanem magam miatt. Elmosolyodott. Amikor annak idején rád találtam, nem voltál több vakmerő kölyöknél. Az életedért és a jogaidért küzdöttél, akárcsak én, egész addigi életemben. Sok csatát vívtunk együtt, győztes csatákat, és nagyon sok áll még előttünk. Király leszek, Alaric. Ahhoz előbb le kell győznöd Harold fiait. Voltak idők, mikor kételkedtem benne, hogy valaha is eljutok Anglia földjére mondta Vilmos elmélázva. De a sors így akarta, s most itt vagyok. Győzni fogunk, tudom. Igen bólintott Alaric. Imádkozzunk, hogy birodalmad ne a temetetlen holtak és a felperzselt föld országa legyen. A herceg megrázta a fejét. Nem kívántam Harold halálát. Harcban esett el, vitéz módjára. Magamnak sem kívánok szebb halált. Ha a fiai fogságba estek, nem esik bántódásuk. Feltéve, hogy behódolnak. Sajátomként fogok gondoskodni Harold családjáról... A családról jut eszembe: ma foglyul ejtettem Harold lányát, Fallont. Fallont ismételte Vilmos döbbenten. A csatatéren fogtam el. Sok jó emberem esett áldozatul kardjának. 6

7 Jézusom! Biztos vagyok benne, az apja nem tudott róla, hogy ő is harcba szállt csóválta a fejét hitetlenül a herceg. Mi legyen a sorsa? Ha nem tévedek, nem adta meg magát az i^ú hölgy. Nem tévedsz. Nos, tartsd szigorú őrizet alatt. Vilmos eltöprengett, s felidézte magában a lány emlékét. Legyen a tiéd mondta hűvösen, keserűséggel a hangjában. Nyelve élesebb és halálosabb kardjánál. El kell fogadnia királyául. És mint fivéreinek, behódolnia. Soha nem teszi meg. Akkor meghal. Hosszú és véres küzdelem előtt állunk. Nem hagyhatom, hogy ellenség legyen a közelemben, aki bármikor hátba döfhet. A lány a tiéd. Tégy vele, amit akarsz, de vigyázz rá. Ha behódol, saját véremként fogom szeretni és óvni. Ellenkező esetben fejét vétetem. Vilmos fáradtan elmosolyodott. Menj, pihend ki magad. A halottainkról majd én gondoskodom. Holnapután indulunk tovább. Alaric bólintott, aztán sarkon fordult és kiment a sátorból. Halálosan fáradt volt: már két éjszaka nem hajtotta álomra a fejét. Odakint Falstaff lépett hozzá. Alaric rámosolygott hűséges lovagjára. A mackó termetű férfi kiváló és könyörtelen harcos volt, ám barátaihoz és szeretteihez olyan gyengéd, mint egy kiscica. Akkor szegődött Alaric mellé, mikor csatlakozott Vilmos seregéhez. Előbb odaadó védelmezője, később hű katonája és barátja lett. Számtalan csatát vívtak meg együtt, és többször megmentették egymás életét. Falstaff érzékeny, másokkal együttérző ember volt, aki feltétel nélkül adta szeretetét. Vele ellentétben Alaric nem barátkozott egykönnyen, soha senki nem tudhatta, mi jár a fejében. Vilmos ellenségei hamar megtanulták, a gróf kardja halálos, azok pedig, akik fejet hajtottak a herceg előtt, fejet hajtottak Alaric előtt is. Borra, asszonyokra és énekszóra vágyom jelentette ki Falstaff és széles mosoly ült ki az arcára. Az ország a miénk lesz, s a királya Vilmos. Melyik szajhával kívánod tölteni az éjszakát, uram? A bögyös vörössel? A szőkével? Vagy valamelyik szász rabnővel? Alaric felsóhajtott. Forró fürdőre és jó ételre vágyom. Ma éjjel itt kell tanulmányoznom a térképeket, s kiválasztanom a legmegfelelőbb útvonalat Londonba. Aztán... Aztán? Talán megiszom egy két kupa bort a vörös hajúval. A bögyössel? A gróf hangosan felnevetett. Lovaikhoz értek, nyeregbe szálltak ós elindultak táboruk felé. Bármit kérsz, Vilmos teljesíti, igaz? Mire gondolsz? Alaric, én... Bökd már ki, Falstaff! A behemót harcos előrehajolt, megragadta barátja karját és a szemébe nézett. Szenvedéseim a pokol kínjaihoz hasonlatosak. Szerelmes vagyok. Az isten szerelmére, Falstaff, miről beszélsz? Az a lány... a hercegnő... Harold ivadéka. Soha nem láttam ily csodás kék szempárt, dús hajat. Az arca... mint egy angyalé. A teste karcsú, formás, erős. Ajka, mint a rózsabimbó. Ragyogó jelenség, mint az alkony, mint... Elég! Elég már! nevetett Alaric, s megrázta a fejét. Falstaffot tényleg megbűvölte Harold szépséges leánya. Alaric, barátságunkra kérlek, könyörgöm, kérd Vilmost, adja nekem a lányt. Szeretni fogom, tisztelni, s a tenyeremen hordozom... Ha elfogad hitveséül, nőül veszem. Meg akarsz jutalmazni? Ezzel jutalmazz! Beszélj Vilmossal, kérlek. A gróf nem felelt. Szíve vadul dörömbölt mellkasában. Ó nem, nem adhatja Fallont Falstaffnak gondolta. Nem adhatja senkinek, míg nem tisztázza magában, mit is érez iránta. 7

8 Az a fehérnép száz ördögnél veszedelmesebb törte meg végül a csendet. Gyűlöli a normannokat. Harcolni fog az utolsó leheletéig, s ellened fordítja az embereidet. Láttad ma úgy bánik a fegyverrel, mint egy férfi. Igaz, gyönyörű. De büszke és soha nem fog meghajolni mások akarata előtt. Ha magadhoz veszed, figyelmeztetlek, csak bajt hozol a nyakadra. Ilyen jól ismered? Ó, igen sóhajtott. Igen, ismerte csókja ízét, szíve keserédes haragját. Tudta, mit jelent vágyódni utána. Gyermekkora óta ismerem. De te is találkoztál már vele, mikor Normandiába jött az apjával. Valóban. Utoljára hónapokkal ezelőtt láttam, mikor Vilmos futáraként apja udvarában jártam mondta Alaric. Igen, találkozott vele, megérintette bűvös testét, s a vágy tüze kis híján elemésztette lelkét. Kegyetlen, gyilkos barbárnak tekint minden normannt. Gyengéd, szerető férje leszek jelentette ki Falstaff. Szeretem őt, tiszta szívemből. Alaric átérezte barátja szenvedését, vágyait. Hisz maga is megtapasztalta már a szenvedély tüzét. Eszébe jutott, milyen vad gyűlölettel harcolt ellene a lány a csatatéren. Vilmos azt mondta, a sors akarja, hogy Anglia királya legyen. Ha ez így van, az is a sors akarata volt, hogy ma megküzdjön Fallonnal. Gyermekkoruk óta harcolnak egymással, s akárhányszor találkoztak, az ellenségeskedés és a gyűlölet mindig ott vibrált közöttük. Tudta, teljesítenie kell Falstaff kérését. Igen, oda kell adnia, minél hamarabb. Fallon közelében aligha lesz képes józanul gondolkodni és cselekedni. Különben is, most a herceg dolgával kell törődnie. Egy ország vár rá, hogy meghódítsák. Vilmos neki adta Fallont. Az ő tulajdona, azt tesz vele, amit akar. Falstaffra bízza, határozta el hirtelen. Mindenkinek így lesz a legjobb. Barátja szemébe nézett. Falstaff, a lány a tiéd. Áldjon meg az isten... Légy óvatos emelte fel Alaric a kezét figyelmeztetőn. Szeresd, óvd őt, s légy gyengéd hozzá, de mindenekelőtt légy óvatos. Fallont szigorú őrizet alatt kell tartani, míg be nem hódol Vilmosnak. És mindig nézz a hátad mögé, mert soha nem tudhatod, mikor tör orvul az életedre. Úgy lesz! Úgy lesz! esküdözött Falstaff. Siessünk! Bort hozzatok a sátramba, s egy kobzost. Ma éjjel Harold lánya az enyém lesz! Igen motyogta Alaric, és nagyot nyelt. El kell felejtenie Fallont. Most már Falstaff kezében van a sorsa... Megrázta a fejét, s igyekezett az előtte álló éjszakára gondolni. Forró, illatos fürdőre vágyott, hogy lemossa testéről a csata mocskát. Borozni fog aztán, s átnézi a térképeket... Fallon. Eszébe jutott az a régi, borongós nap, mikor karjában tartotta csodás testét, s megcsókolta édes ajkait. Verjen meg az isten! átkozódott hangosan. Verjen meg az Isten, te kísértő, átkozott boszorkány! Falstaff szeme kerekre nyílt döbbenetében. Alaric mosolyt préselt az arcára, s megrázta a fejét. Ne is figyelj rám. Fáradt vagyok. Igyekezzünk. Mihamarabb a táborban akarok lenni. Vilmos parancsára Hastings közepén fából erődöt emeltek. Alaric ott ült egy tábori ággyal és durván összeácsolt asztallal berendezett szobában, a térképeket tanulmányozta, s a kialakult helyzeten töprengett. Harold meghalt ugyan, de a szászok még mindig ijesztően sokan vannak, s az ország kimeríthetetlen forrásokkal rendelkezik. Még ha sikerül is bevenniük Londont, nem valószínű, hogy a Witan Vilmost választja meg uralkodónak. Edgar herceg Vasbordájú Edmund egyetlen élő leszármazottja hosszú évekkel ezelőtt jött Angliába, arra számítván, Hitvalló Edward halála 8

9 után ő örökli majd a trónt. Az angolok bizonyára úgy hiszik, Vilmos csupán Kairóiddal akart leszámolni, s elfogadja, ha a szász államtanács Edgart kiáltja ki Harold utódjának. Alaric megrázta a fejét. Vilmos tizenöt évig élt abban a tudatban, hogy ő örökli Anglia trónját. Hitvalló Edward akkor ajánlotta fel a szigetország koronáját Vilmosnak, mikor konfliktusba került Harold atyjával, Godwinnal. Ám miután kibékültek, Edward megfeledkezett a normann hercegnek tett ígéretéről. Egyébként maga Harold is felajánlotta a trónt Vilmosnak. Igaz, nem önszántából: a normann herceg foglyaként erővel csikarták ki belőle az esküt. Hogyan is remélhette Vilmos, hogy teljesíti azt? Harold pontosan tudta, az angol koronát különben sem ígérheti oda senkinek. Anglia királyát a Witan választja, s még ha az uralkodó halálos ágyán ki is jelöli utódját, a szász államtanács jóváhagyása nélkül az soha nem ülhet az ország trónjára. Vilmos egész felnőtt életében azért küzdött, hogy megszilárdítsa hatalmát Normandiában. Nem szerette a mészárlást, de úgy vélte, a cél minden eszközt szentesít. Alaric a térképet nézte, s tétován nyúlt boroskupájáért. Kortyolt egyet az erős nedűből, aztán nagyot sóhajtott. Mi vár még rájuk? Talán Edgar lesz a király. Meglehet az is, a Witan a két északi gróf közül választ uralkodót. Igaz, nagyon fiatalok még, de a harcban máris félelmetesek. No és ott vannak Harold fivérei és fiai... Vilmosnak mihamarabb Londonba kell mennie, ha királya akar lenni Angliának. Mihamarabb. Alaric felállt, s a kandallóhoz lépett. Órákkal azelőtt megszabadult már nehéz páncéljától. A közeli folyóban mosta le magáról a csata mocskát, s tiszta inget, tunikát és testhez simuló gyapjúnadrágot öltött. De még mindig érezte orrában a vér szagát, s a halál bűzét. Valaki kopogott az ajtón, aztán óvatosan, lassan kinyitotta. Alaric elmosolyodott. Margaret, a vörös hajú állt előtte. A lány Matilda udvarához tartozott. Nemesi vér csörgedezett az ereiben, szép volt és buja. Mindenki tudta Vilmos táborában, hogy csak Alaric miatt csatlakozott a sereget követő szajhákhoz. Margaret legvarázslatosabb mosolyával arcán, ringó csípővel sétált a férfihoz. Ó, én erős, hatalmas hódítóm búgta érzéki hangon, s átölelte. A kobzosok máris hősiességedről énekelnek. Azt mondják, ahol feltűntél a harcmezőn, a szászok nyomban megfutamodtak. Alaric kibontakozott a lány öleléséből, s bánatosan nézett a szemébe. Egész nap harcoltam és sok szász harcost megöltem. Nem futamodott meg egy sem, bátran nézett szembe a halállal mind. Mégis győztél és hódítottál. Megfordult, s az ágyhoz sétált. A férfira nézett, aztán karját felé nyújtotta. Jöjj, Alaric, Anlou grófja. Jöjj, szerelmem, harcolj, s hódíts meg engem is. Alaric elmosolyodott. A lányhoz lépett, s magához szorította puha, illatos testét. Szája éhesen kereste az édes ajkakat, keze vágytól vezérelve simította végig a karcsú derekat, a telt, lágy kebleket. A nyoszolyára omlottak, s lázasan, türelmetlen éhséggel kezdték vetkőztetni egymást. Valaki ököllel verte az ajtót. A pokolba! Ki merészel zavarni ilyen késői órán? Alaric gróf! szólt egy hang odakintről. Milord, nyiss ajtót! Menj mondta Margaret. Várok rád. Alaric bosszúsan lépett az ajtóhoz, és szélesre tárta. Egyik normann lovagja állt ott. Nem viselt páncélt, de jobbjában kardot tartott. Mit akarsz? kérdezte a gróf Sire, Falstaff A lány... A szász fehércseléd leszúrta Falstaffot nyögte ki végül. Micsoda? Jöjj sietve, Milord. A jó lovag látni kíván. Alaric magára kapta köpönyegét, s már rohant is ki az éjszakába, barátja sátrához. Gyertyák világítottak odabent. Középen hófehér, megvetett ágy, mellette kis asztalkán ezüstkehely, színültig töltve borral, s ezüsttál ínycsiklandozó étellel megpakolva. 9

10 Falstaff sötét vértócsa közepén feküdt a földön. Fallon a sarokba húzódott. Arca sápadt volt, hatalmas kék szemében iszonyat és félelem könnyei reszkettek. Alaric pillantásra sem méltatta. Falstaffhoz lépett, s letérdelt mellé. Fölé hajolt, hogy megnézze, lélegzik e, aztán egyetlen mozdulattal letépte mellkasáról a vértől mocskos inget. Azonnal meglátta a sebet, s megkönnyebbülten sóhajtott fel. A gyilkos fegyver szemmel láthatóan megcsúszott a bal alsó bordán, s csupán a bőrt szakította fel, jó arasznyi hosszon. Ám ömlött belőle a vér, ami, ha nem sikerül mihamarabb elállítani, Falstaff vesztét okozhatja. A normann lovagokra pillantott, akik a sátorba gyűltek, s kíváncsian figyelték, mi történik. Meg fog halni suttogta egyikük. Igen, meg fog halni mennydörögte Alaric dühösen, ha úgy álltok itt, mint bálám szamara a hegyen. Fogjátok, és vigyétek tüstént a herceg legjobb felcseréhez. Gondoskodjatok róla, hogy azonnal ellássa Falstaff sebét. Ha elvérzik, a fejeteket vétetem! A lovagok óvatosan felemelték a hatalmas, tehetetlen testet, s kivitték a sátorból. Alaric a kijáratig kísérte, aztán megfordult, s Fallonra nézett. Tiszta volt, mint a frissen esett hó, s illatos, mint a tavaszi mezők. Hosszú, fekete haja zuhatagként omlott vállára s hófehér ruhájára, melyen átsejlett tökéletes teste: valószínűtlenül karcsú dereka, telt, feszes keblei, gömbölyű csípője. Gyilkos szuka! sziszegte Alaric. A lány kihúzta magát, s állát dacosan vetette fel. Arcán büszkeség fénye ragyogott, ám a szeme... Szeme kék tengerében sötét szörnyetegként ült a félelem. Hosszú másodpercek teltek el néma, mozdulatlan feszültségben. Nem kívántam vérét venni a lovagnak törte meg a csendet végül Fallon. Kimérten, hűvösen beszélt. Rám támadott. Meg kellett védenem magam. Csodált téged, s úgy szeretett, mint senki mást ezen a földkerekségen! Hát én nem szerettem! csattant fel a lány. Alaric, Anlou grófja, ki megingathatatlan nyugalmáról és béketűréséről volt nevezetes, nem mert a szász bestia közelébe lépni. Attól félt, ha megteszi, nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy megragadja a szépséges hattyúnyakat, s addig szorítsa, míg... Majdnem megölted mondta végül, s hangjában düh reszketett. Nem kellett volna rám támadnia. Miért támadott volna rád? Az övé vagy. Az ő kizárólagos tulajdona. Neki ajándékoztalak, hölgyem. Ki hinné, hogy ez a kecses, vékony kis virágszál így elbánt a rettenthetetlen, nagy erejű Falstaff fal? A halovány gyertyafényben alakja oly valószerűtlennek, szinte áttetszőnek hatott, mintha csak álomárnyék, látomás, égi tünemény lenne... A király leánya vagyok szólt a lány méltóságteljesen. Anglia hercegnője, Harold Godwinson vére. Halandó férfinak nincs hatalma fölöttem. Majd én megmondom, mi vagy: gyilkos. Egy gyilkos szász bestia felelte Alaric, s fenyegetően lépett felé. Atyád halott, s te az enyém vagy. Az enyém, hölgyem. Isten bocsássa meg vétkemet, de Falstaffnak ajándékoztalak hűsége jutalmául. Mit tettem, ó, én ostoba! Az a férfi egy normann rabló! kiáltotta a lány szenvedélyesen. És erővel tört rám. Bánom is én, mit hiszel, mit mondasz, nem vagyok a tied, nem adhatsz vehetsz, mint valami portékát! Az angol törvények kimondják: vettessék szolgasorba, ki más életére tör vagy harcban fogságba esik. Még te beszélsz angol törvényekről, te nevezel gyilkosnak? Átkozott barbár! Hány ártatlan vérét ontottad ma ki a harcmezőn? Nem vagyok a tulajdonod, nem vagyok sem Vilmosé, sem másé! sziszegte. Jegyezd meg jól: egyetlen normann állaté sem leszek, míg élek! Alaric ökölbe szorította a kezét, fejében fájdalom lüktetett. Fallon, nem érted a helyzetet. Partra szálltunk, megütköztünk apád seregével és meghódítottuk ezt a... 10

11 Nem hódítottatok meg semmit! Az apámat lemészároltátok, de attól még Anglia nem a tiétek. A te esetedben ez teljesen mellékes. Megvívtam veled és legyőztelek. Fogoly vagy, rabszolga. Az én rabszolgám. És istenemre mondom, bölcsebb lett volna, ha engedelmeskedsz a jó lovagnak, s minden óhaját teljesíted. Soha! kiáltotta Fallon, s tekintete megtelt gyűlölettel. Mit vársz tőlem? Mondjam azt, gyertek csak, égessétek fel falvainkat, vegyétek el élelmünket, gyilkoljátok meg parasztjainkat, raboljatok, fosztogassatok? Ígérjem azt, hogy nem állunk az utatokba? Jól figyelj, átkozott fattyú, utoljára mondom: a király lánya vagyok, legyen bár halott atyám. Soha nem fogok meghajolni egyetlen normann keselyű előtt sem! Alaric hatalmas, dühös léptekkel indult a lány felé. Nem érzett semmit, csak fájdalmat. Anglia népe hamarosan megtudja, mit jelent az erőszak, a fosztogatás. Falvak tűnnek el a föld színéről, fejek hullanak a porba. És Falstaff, a drága Falstaff arra készült, hogy arany talpazatra emelje ezt a boszorkányt! A lány menekülni próbált, de Alaric útját állta. Hercegnő vagy, mi? Ezért kell vérét venned annak, aki szeret? Úgy hiszed, túlságosan tiszta és fenséges vagy ahhoz, hogy leereszkedj hozzánk, normann disznókhoz? Alaric látta, a lány egész testében remeg, de nem tudta, hogy dühében vagy félelmében teszi e. Igazából nem is érdekelte. Abban a pillanatban gyűlölte, teljes szívéből. Ölj meg, gyilkolj meg engem is. Mint szász testvéreimet, kik nem hajtottak fejet előtted mondta Fallon dacosan. Ha Falstaff meghal, térden állva fogsz könyörögni a megváltó halálért. A hercegnő magasra emelte állát. Könyörögni? Neked? Soha! Alaric elhúzódott kissé, mert tudta, érezte, bármily bátornak is mutatja magát, a kis bestia fél. Látta, a csodás szempár megtelik bizonytalansággal. Fallon azonnal cselekedett. Karja magasba lendült, aztán lecsapott. Alaric az utolsó pillanatban kapta el a tőrt tartó kezet, s addig szorította, míg a gyilkos fegyver a földre nem hullott. Szász szuka! kiáltotta, s lábával a sátor túlsó végébe rúgta a tőrt. Istenemre esküszöm, engedelmességre tanítalak! A hajába markolt, aztán átkarolta a derekát, s felemelte. Szenvedély fűtötte és bosszúvágy. Fallon ezúttal túl messzire ment. Ma éjjel, így vagy úgy, de megtöri. A földön csúszva fog könyörögni kegyelemért. Ne! sikított a lány, s éles körmével szántotta végig Alaric karját. Ám ő észre sem vette. Az ágyhoz lépett, szép foglyát a megvetett nyoszolyára dobta, aztán lovagló ülésben a csípőjére ült. Szép metszésű állát tenyerébe fogta, s erővel kényszerítette Fallont, hogy a szemébe nézzen. Vilmos bármelyik pillanatban parancsot adhat a kivégzésedre szólt a férfi olyan hideg közönnyel a hangjában, hogy Fallon beleremegett. Valami módon rá kell bírjalak, hogy hűséget fogadj. Különben kötélen végzed, s hollók vájják ki a szemed. Inkább választom a halált, mint hogy behódoljak sziszegte. A düh és a gyűlölet keserű mételyként ömlött szét Alaric lelkében. Add fel végre ezt az ostoba küzdelmet! mennydörögte. Könyörögj, szuka! Könyörögj az életedért! Fallon az arcába köpött. A férfi megragadta csuklóját, két karját a feje fölé nyújtotta, s fél kézzel a párnához szegezte. A lány ruhájába törölte arcát, aztán egyetlen mozdulattal feltépte a finom anyagot a szoknya aljától a derekáig. Hidegen hagyta a meztelen, hosszú combok látványa. Egyetlen dolog járt a fejében csak: megtömi a makacsságot, mely ellenállásra készteti foglyát. Fallon szeme tágra nyílt, mikor rádöbbent, a férfi mire készül. Teljes erővel küzdött az erőszak ellen, hiába. Alaric felállt, hogy megszabaduljon ruhájától. A lány nyomban menekülni próbált. Fél kézzel elkapta, s visszalökte az ágyra, aztán levette tunikáját és nadrágját. Fallon már sikítozott, 11

12 átkozódott, fenyegetőzött, ám a férfi meg sem hallotta. Menekülni akart ismét, de ekkor Alaric a testével szögezte az ágyhoz. Ne! sikított a lány, s küzdött, mint a sarokba szorított vadállat. Alaric baljával fogta le foglya kezét, jobbjával pedig szétfeszítette térdét, és combjai közé hatolt. Fallon számára nem volt menekvés. Egy pillanatra látta csak a férfi szemét: sötét volt és fenyegető, mint az égbolt vihar előtt. Rimánkodj, Fallon! Könyörögj kegyelemért! Kegyelemért? Meghalok inkább. A vihar, melynek baljós árnyait ott látta a sötétszürke szempárban, kitört. Alaric előrenyomult. Rá akart ijeszteni a lányra, de érezte, egy mozdulat csak, egy szó, egy hang és elveszíti önuralmát. Gazember! Fallon kétségbeesetten próbálta ellökni magától a férfit, s felsikoltott, mikor combjai között megérezte az izzó, lüktető húskardot, mely felnyársalni készült. De már túl késő volt. Alaric nem tudta, mit tesz. Tűzvihar tombolt lelkében, erei szétrobbanni készültek. Állati ösztönei arra sürgették, fejezze be, amit elkezdett. Milyen régen várta ezt a pillanatot! Ostoba volt, mikor azt hitte, ha odaadja Fallont egy másik férfinak, iránta érzett vágya elhamvad. A poklok tüze emésztette testét, lelkét, ahogy végigsimított a puha kebleken, ahogy előrenyomult a forró, bársonyos combok között. Magáévá kell tennie a lányt, esküdt ellenségét. Magába olvasztania, s megszüntetnie ellenállását. Ne! kiáltott Fallon, s már könnyeivel küszködött. Ne suttogta aztán. Kérlek szépen, Alaric... A lány hangja egy kétségbeesett, kiszolgáltatott, védtelen teremtés könyörgése észhez térítette. Oly rég ismerik már egymást, még ha ellenségek voltak is mindvégig. Fallon mindig bízott benne. Tudta, soha, soha nem ártana neki. Pedig isten a tudója, hányszor próbára tette béketűrését. És ő csodálta ezért. Csodálta bátorságáért. A lány pedig tisztelte erejét és tartását. Alaric tisztában volt vele, Fallonnak mi mindent kellett feladnia azért, hogy kimondja a szót: kérlek. És azt sem szabad elfelednie, hogy ma veszítette el az apját, aki a világon mindennél többet jelentett számára. Alaric ismét ura volt önmagának. Nem érzett lelkiismeret furdalást a lány a legsúlyosabb büntetésre is rászolgált volna, de szégyellte, amiért elveszítette önuralmát. Jól tudta, nem akadályozhatja meg, hogy a katonák gyilkoljanak és fosztogassanak. Ám megesküdött rá, ő nem ontja ki ártatlanok vérét, nem rabol, nem fosztogat, s egyetlen szász hajadont sem becstelenít meg. Az imént közel járt hozzá, hogy megszegje esküjét. Egyetlen másodperc kellett volna csak, s betöri Fallon ártatlanságának kapuját. A lány arcát nézte: sápadt volt, mint a hold, tágra nyílt szeme a semmibe révedt. Hogy tehetted? kérdezte végül Fallon. Hogy adhattál oda bárkinek is? Alaric ebben a pillanatban arra gondolt, Falstaffnak igaza volt. A lány gyönyörű, és nincs férfi a földön, aki ne adná az életét, hogy ennyi szépség birtokosa legyen, ha csak percekre is. Nem mintha szerette volna Fallont. Mióta először sodorta őket egymás útjába a sors, ellenségek voltak. Nem, nem szerette sosem. És most sem érez egyebet iránta felelősségnél. Furcsa mód mégis, ha a közelében volt, mint most, teste lelke megtelt melegséggel, s érintésére hamvaiból főnixmadárként új életre kelt a vágy. A lány egész testében remegett alatta. Alaric tudta, egyetlen mozdulattal megfoszthatná ártatlanságától örökre. Miért nem teszi hát? Miért nem fejezi be, amit elkezdett? Fallon megpróbálta megölni Falstaffot, legjobb, leghűségesebb barátját. Csak védekezett érvelt magában Alaric. Ennyi az egész. Nem büntetheti s nem is gyűlölheti ezért. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy átölelje és megvigasztalja a lányt. Milyen nevetséges! Ez a kis boszorkány minden gondolkodás és szánalom nélkül elvágná a torkát az első adandó alkalommal, és ő még vigasztalni akarja! 12

13 Fallon felnyögött, s maradék erejét összeszedve próbálta ellökni magától a férfit, ám kétségbeesett mozdulataival csak még közelebb vonta magához izmos, kemény testét. Lehunyta a szemét, s nem moccant többé. Megvigasztalni... A szász Angliának vége. Falvak égnek porig, emberek halnak meg, gyermekek válnak hajléktalanná. Szász szüzek esnek normann harcosok prédájává, és Fallon meghal, ha nem borul térdre Vilmos előtt. Alaric érezte a testében újjáéledő feszültséget. De tökéletesen ura volt önmagának. A lány nyilvánvalóan tart tőle. Fél, hogy megteszi azt, amit utóbb már nem lehet meg nem történtté tenni. Most bizonyára erőszakos vadállatnak tartja. így is van ez rendjén. Kegyetlennek és könyörtelennek kell lennie, hogy alázatra kényszerítse. Mert ha nem, Vilmos teszi meg. Legördült a puha női testről, aztán az ágy szélére ült, s felvette nadrágját. A tőrhöz sétált, mely megsebezte Falstaffot, s kezébe vette. Nos, úgy hiszem, a probléma megoldódott. Azért emeltél tőrt Falstaffra, mert nem tudtad, hogy kegyesen neki ajándékoztalak hűsége jutalmául. Harold Godwinson lányaként pedig úgy érezted, jogodban áll védekezni az erőszak ellen. Visszasietett az ágyhoz, és foglyára mosolygott. De most már tudod, a normann fattyú herceg fattjni hóhérának ágyasává lehetsz bármely pillanatban. Az enyém vagy Fallon, és azt teszek veled, amit csak akarok. Nem vagy hercegnő többé. Harold Godwinson halott. Anglia a normannoké lesz. Fallon szemében gyűlölet és fájdalom könnyei ragyogtak. Szempillantás alatt felpattant az ágyról, hogy megüsse a férfit, de az könnyedén elkapta a kezét, s addig szorította, míg fel nem kiáltott fájdalmában. Hosszú fekete tincsei arcába hullottak, ahogy megsemmisülten lehajtotta a fejét. És Alaric ekkor végzetes hibát követett el. A történtek ellenére, elhatározása ellenére, a józan ész ellenére megszánta a lányt. Fallon suttogta, s mellé ült az ágyra. Ne hidd, hogy nekem nem fáj apád halála. A legjobb, legtisztább szívű ember volt, akit ismertem, s a legbátrabb harcos. Keserű könnyei végigcsordultak Fallon szép arcán. Nem akart sírni. Nem kért gyűlölt ellensége együttérzéséből. Mégsem taszította el magától, mikor gyengéden átkarolta és magához ölelte. Nem szóltak, csak a csend lélegzett körülöttük. Aztán hátraomlottak a párnára. Alaric tenyerébe fogta a szép, szomorú arcot, s hüvelykujjával törölte le a forró könnyeket. A lány szenvedése szívéig hatolt, s tette, amit ösztönei diktáltak. Értelmetlen szavakat suttogott a fülébe, puha csókot lehelt homlokára, arcára, s gyengéden, vigasztalón simogatta hosszú, hollófekete haját. Megcsókolta a száját. És a rózsabimbó ajkak megnyíltak csókja előtt. Alaric lelkében felizzott a vágy, s pusztító tűzvésszé lobbant. Ugyanúgy, mint annak idején Normandiában, mikor először fonta karjaiba Fallon csodás, törékeny testét. A levegő szikrázott körülöttük. A lány átkarolta a nyakát. Ö nyelvével simogatta édes ajkait, aztán birtokba vette újra. Mily hosszú ideig epekedett Fallon után, s most végre az övé lesz. Övé igazán. Nem tudott a csatára gondolni, s a háború egyszerre lényegtelenné vált. Elfeledte Falstaffot, Haroldot. Nem létezett már a múlt, s nem érdekelte, felkel e még egyszer a nap. ' Fallon édes, nőies illata töltötte meg tüdejét, csókja felkorbácsolta érzékeit, melyek üvöltve vonítva könyörögtek megváltásért. Simogatni kezdte gyengéden, mégis csábítón. Csókokkal borította finom vonalú alabástrom nyakát, törékeny vállát. Egyetlen mozdulattal tépte szét ruhájának maradványait. Végigsimította a meztelen kebleket, aztán szájába vette az egyik mellbimbót, s gyengéden szívogatni kezdte. A lány felnyögött, s megpróbálta eltaszítani magától a férfit, hiába. Alaric szenvedélyesen, erőszakosan vette birtokba ismét az édes ajkakat, miközben ujjai a hosszú, bársonyos combokon kalandoztak. Gyengéd cirógatása elkábította Fallon félelmét, szenvedélyes csókja gyűlöletét veszedelmes vonzalommá változtatta. A lány hófehér arcát aranyba öntötte a gyertyafény. Nem küzdött tovább, és Alaric tudta, eljött az idő. 13

14 Óvatos, határozott mozdulattal törte át ártatlansága kapuját, s fájdalmas kiáltásának szenvedélyes csókkal állta útját. Gyönyöre kirobbanni készült lelkéből, ám iszonyú erővel fojtotta vissza, mert azt akarta, hogy a lány is vele tartson a szenvedély legmagasabb szféráiba, ahol a tűz elemészt minden gyűlöletet. Fallon megvonaglott, arcát elfordította, s erővel küzdött a testébe hatoló férfitest ellen. Alaric lefogta két kezét, a párnára szegezte, s a csodás kék szempárba nézett, melyben fájdalom könnyei reszkettek. Alaric... ez fáj! Ne... ne bánts. Kérlek. A fájdalom mindjárt elmúlik ígérte a férfi suttogva, s lehajolt, hogy megcsókolja a nedves ajkakat. A lány megpróbált elfordulni, ám Alaric nem hagyta, s csókolta tovább, míg szép foglya fel nem adta a hiábavaló harcot. Óvatosan hatolt előre, aztán hátrahúzódott kissé. Előretört újra, visszavonult, és újra előrenyomult. Lökései egyre mélyebben, egyre erőteljesebben hatoltak a lány forró, feszes hüvelyébe. Izzó, lángoló szenvedély röpítette egyre magasabbra, fel a csillagok közé. Es ekkor Fallon is megmozdult: átkarolta a vállát és szorította, mintha soha nem akarná elengedni. Csípője emelkedett süllyedt s egyre vadabb, gyorsabb ütemre táncolt, míg el nem veszítették az eszüket mindketten. Emésztő tűzviharként söpört át testükön a gyönyör, s a világ kereke egy hosszú pillanatra megszűnt forogni. Aztán a lány káromkodni kezdett. Mocskosabban és dühösebben, mint azelőtt bármikor. Ököllel próbált Alaric arcába csapni, de az idejében elkapta a kezét. Hogy lehetett ilyen ostoba dühöngött magában a férfi. Nem lett volna szabad a közelébe mennie. Kívánta őt, mióta nővé cseperedett, mióta Rouenben először lopott tőle csókot. Hidegnek, közömbösnek kellett volna maradnia, s meg sem próbálnia megvigasztalni, megnyugtatni. Nem akarta ő, hogy ez történjen, de képtelen volt ellenállni ennyi szépségnek, ennyi öntudatlan csábításnak. Fallon bizonyára ráébredt: a világ örökre megváltozott. Eljutott a tudatáig az is, ha szükséges, Vilmos kivégezteti az egész családjával együtt. Alaric legördült testéről, s az ágy szélére ült. Késő bánat. Fallon. Megtörtént, aminek meg kellett történnie. Mindketten tudtuk, mit cselekszünk. A lány hitetlenül és felháborodottan nézett a szemébe. Aztán előrekapott, s végigkarmolta az arcát. A férfi elkapta a kezét, s oly hidegen és fenyegetőn tekintett le rá, hogy Fallon beleborzongott. Köszönöm ezt a kellemes estét, hölgyem. Átkozott fattyú! sziszegte a lány, s keserű könnyek buggyantak elő szeméből. Alaric tétován nyúlt felé, s megsimogatta arcát. Nem küzdöttél ellenem. Fallon megrázta a fejét. Gyűlöllek. Te is akartad. Csókomra csókkal válaszoltál, s magadhoz öleltél. Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek! ismételte eszelősen a lány. Mondj, amit akarsz. Fallon. Hidd azt, megerőszakoltalak. A jó Falstaff fal ellentétben én nem tartalak nagyra. Elegem van már a dühkitöréseidből és a kisded csínytevéseidből, melyektől, isten a megmondhatója, sokat szenvedtem. Alaric elhallgatott. Biztosan tudta. Fallon szörnyű kínokat él át. Nem csupán azért, mert oly könnyedén odaadta magát leggyűlöltebb ellenségének, hanem mert ő maga is örömét lelte benne. Elengedte a kezét, aztán felállt, s felöltözött. Ne feledd, hölgyem, az angol törvények értelmében az enyém vagy. A rabszolgám. Hercegnő vagyok. Nem lehetek a szolgája senkinek. Ó, dehogynem. Majdnem megöltél egy embert. Nélkülöznöm kell legjobb lovagom szolgálatait, melyek többet érnek a te szolgálataidnál, legyenek azok bármely kellemesek. Felkapott egy szépen összehajtogatott lepedőt Falstaff ruhásládájáról, s megvetéssel az arcán 14

15 vetette oda foglyának. Fallon felsikoltott dühében, s vakon kapott előre, hogy kikaparja a gróf szemét. Viselkedj, szolga! figyelmeztette Alaric, s fájdalmasan megszorította a lány kezét. Legyen átkozott az anyád, aki a világra szült! köpte ki undorral Fallon. Az angol törvények szerint gyilkos vagy, s büntetésed a rabszolgaság. En vagyok az urad, és isten engem úgy segéljen, megtanítom neked, mi a hűség és alázat. A lány dacosan emelte magasra az állát. Soha nem fogsz megtörni, Alaric. Soha. És míg élek, nem fogok meghajolni a normann fattyú herceg előtt. Alaric összeszorította a fogát. Ezek szerint a harc csak most kezdődik, nemde? sziszegte, megragadta a lány vállát s erővel magához vonta. Aztán ellökte magától, sarkon fordult, kiviharzott a sátorból és megparancsolta a kint posztoló őröknek, hogy láncolják meg a szász boszorkányt, ha szökni próbál. Hatalmas léptekkel sietett el. Egy ódon tölgy mellett megállt, s hátát a terebélyes törzsnek vetette. Istenem, mi történt? kérdezte lelke mélyén egy kétségbeesett hang. Mit tett? Az a nő egy boszorkány, aki megfosztotta józanságától, akaraterejétől, bölcs belátásától, mindentől, ami addig az élet alapját jelentette számára. Milyen ostoba volt, mikor azt hitte, ha magáévá teszi, megszabadul a múlt kísértő árnyaitól, s a vágytól, mely parázsként izzott lelkében, mióta először illette csókkal a bűvös ajkakat. Bár magának sem merte bevallani, fájlalta és szégyellte, amit tett. Megküzdött Fallonnal és legyőzte. Mégsem érzett diadalt, csak félelmet, fájdalmat és dühöt. Erőszakkal tette magáévá Fallont, de a lány kényszerítette rá, hogy megszegje a lovagi becsület törvényét. Mégis, ami történt, talán nem a véletlen műve. A sors akarta így. Igen, a sors. 15

16 I.. rész A fattyúk 1. fejezet Normandia, 1027 márciusa Amikor megpillantotta, a lány táncolt. Mezítláb a poros úton, szoknyáját karcsú bokája fölé emelve ropta, vidáman. Aztán megpördült, s Robert, Hiemois grófja, meglátta a csodálatos szempárt. A lélegzete is elakadt. Nem a színe volt az, ami magával ragadta, hanem a vidámság s az életerő, mely úgy sugárzott belőle, mint a tavaszi nap éltető fénye. A lány nagyon fiatal volt még, bőre bársonyos és tiszta. Robert soha életében nem találkozott hozzá fogható szépséggel. Haja ébenfekete palástként omlott vállára. A város ünnepelt aznap, vigalom hangjai töltötték meg az utcákat, s a házak komor falait. Vándormuzsikusok húzták a talpalávalót, s a polgárok táncra perdültek mind. De egyik sem ropta úgy, mint a fiatal kis tündér, aki egyszerű ruhájában fenségesebben tündökölt, mint bármelyik előkelő hercegnő. Robert megrántotta lova gyeplőjét, s megállt. Henri d' Mortain, jó barátja és tanácsadója, ugyanúgy tett. Épp Robert fivéréről, Richardról, Normandia hercegéről beszélt, ám a gróf nem is hallotta szavait. Henri szent kötelességének érezte, hogy gondoskodjon Robertről. Gyermek volt még, mikor az idős herceg szolgálatába állt, és születésétől fogva ismerte a grófot. Apjuk halála után Robert fivére, Richard lett Normandia hercege, de Henrinek meggyőződése volt, a másodszülött fiú alkalmasabb lett volna az uralkodásra. A gróf még nem töltötte be a huszadik évét, de megjelenése és viselkedése tekintélyt parancsolt. Szenvedélyes természettel áldotta vagy verte meg az isten, melyet nem mindig tudott kordában tartani. Gyakran vitázott fivérével, és átkozta a sorsot, amiért másodszülöttként jött a világra. Ennek így kell lennie mondta Henri. Isten kegyelméből Richard Normandia ura. Bele kell törődnöd. Igen, igen felelte Robert. Henri összevonta szemöldökét. Csak ekkor vette észre, hogy a gróf lélekben máshol jár. Elmosolyodott aztán, mikor meglátta, mi köti le olyannyira a figyelmét, hogy még vitatkozni is elfelejt. Ki az a lány? kérdezte Robert. Mindjárt kiderül, milord Henri keresztülléptetett lovával a tömegen, s néhány embert megkérdezett. Robert képtelen volt elszakítani tekintetét a fekete hajú szépségtől, aki most szélesen elmosolyodott, elővillantva hófehér gyöngy fogsorát. Isten tökéletes teremtménye ott táncolt előtte, kecsesen, izgatón, légiesen. Meg kell kapnia őt, mindenáron. A neve Harleve, uram. Fulbert, a falaise i timár leánya mondta Henri, mikor visszatért. Ó, milyen szép! sóhajtott Robert. Ebben a városban te vagy az úr. Ha úgy kívánod, a lány a tiéd szólt Henri boldogan. Örömmel töltötte el, hogy az ifjú gróf végre mással is foglalkozik, mint fivérével, s a sorssal, mely így elbánt vele. Robert felvonta a szemöldökét. Ilyen egyszerű a dolog? Biztos vagyok benne, a leány nagy megtiszteltetésnek venné közeledésedet. Nem is tudom motyogta a gróf. 16

17 Megsarkantyúzta lovát, s a tömegen át a szépséges lány felé indult. Az emberek félrehúzódtak útjából, s mélyen meghajollak előtte. Robert volt az uruk, ám nem csupán félték, szerették is. Mert fiatal volt, jóképű, erős, nagyhatalmú. Viking Rollo egyenes ági leszármazottja, aki jó száz esztendeje. Együgyű Károly uralkodása idején hódította meg ezt a vidéket. Egyre közelebb és közelebb ért Harleve hez. Végül mindenkit maga mögött hagyott már. A lány nem vette észre. Egészen belefeledkezett a táncba: hajlongott, szökellt, pörgött, s nevetett édes, csilingelő hangján, mely mosolyt csalt Robert arcára. Csak akkor látta meg a grófot, mikor az alig egy lépés távolságra megállt előtte. Mintha egy szép istenség szállt volna a földre, félelemmel vegyes csodálattal nézett rá. Se mozdulni, se szólni nem tudott. Robert előreléptetett lovával, s kezét nyújtotta a lánynak. Velem jössz, mondd? kérdezte. Harleve tétován nyúlt előre, és megfogta a férfi kezét. Jól tudta, hova akarja vinni, s azt is, mi a szándéka. Félt, persze, de ugyanakkor tudta, csodálatos, ismeretlen világ vár rá. A szenvedély, a testi szerelem birodalma, az ifjú gróf karjaiban. Robert maga elé ültette a lányt a nyeregbe, aztán megsarkantyúzta lovát, s a döbbenettől néma tömegen át kivágtatott a városból. Harleve számára olyan volt az egész, mint egy álom. Épphogy nővé cseperedett, s csak ízlelgette még a szerelem édes, bódító nektárját. Gyakran álmodozott arról, milyen lesz majd, ha egy férfié lesz. És vajon ki lesz az a férfi? Talán Michael, a kovács fia? Vagy Ralf, a fogadós legidősebb gyermeke? Esetleg a jóképű Guy de Mount, az öreg katona egyszülötte? Soha, legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy Robert, Hiemois grófja viszi magával. Robert a közeli erdőbe lovagolt vele. Egy vadászkunyhóhoz értek. A gróf megállt, s bekiáltott a faházikóba. Egy öregember tűnt fel az ajtóban. Robert pénzt adott neki, s mondott valamit, mire az öreg bólintott, s elmosolyodott. Kiáltott aztán a feleségének, aki nagy nehezen előbotorkált a kunyhóból, s illően üdvözölte a jövevényeket. A két öreg visszament a faházikóba, majd kisvártatva újra előjöttek, elköszöntek vendégeiktől, s elmentek. Robert leszállt a nyeregből, lesegítette Harleve et, s karjaiban vitte a kunyhóba. Odabent a félhomályban megállt, a lány szemébe nézett és megsimogatta arcát. Tudod, miért jöttünk ide? Harleve bólintott, s boldogan fogadta az ifjú gróf gyengéd csókját. Azon kezdett töprengeni, mi a bűn, és mi a gyönyör, és vajon hol a mennyország. Tudta, Robert soha nem fogja nőül venni. Vagyis vétkezni fog. Ám ezért a bűnért boldogan vezekel, ha kell, élete végéig. Érezte Robert férfias illatát, karjának acélizmait, és szenvedélyes csókját, mely minden gondolatától és félelmétől megfosztotta. A férfi eltépte végül ajkait az édes, ártatlan ajkaktól, s Harleve szemébe nézett. Légy gyengéd, uram suttogta a lány, s finom ujjaival megcirógatta Robert arcát. Mindig gyengéd leszek hozzád, szerelmem. A férfi úgy érezte, elemészti a tűz. Reszkető kézzel nyúlt kedvese ruhája felé, egyetlen erőszakos mozdulattal széttépte, és félredobta. Szalmából és puha prémből vetett nyoszolyára fektette, s végigpillantott igézően szép, meztelen testén. Keble telt, kerek, puha, s édes, mint az érett gyümölcs. Nőisége bimbózó, titkos virága forró és nedves ígéretéről megfeledkezve lázas éhséggel, csaknem erőszakosan tette magáévá a lányt. Harleve nem küzdött a testébe hatoló fájdalom ellenére. A férfi pórusain átszivárgó szenvedély őt is magával ragadta, s röpítette egyre magasabbra és magasabbra a felhők, nem, a csillagok fölé. Percekkel később, meztelenül, kimerülten feküdtek egymás karjaiban. Már majdnem egészen besötétedett, s Robert úgy döntött, az éjszakát itt töltik el. Biztos volt benne, Henri felkeresi a lány apját, és kárpótolja Harleve elveszített ártatlanságáért. Tudta, soha nem veheti nőül kedvesét, de eltökélte, gondoskodni fog róla élete végéig. 17

18 Ismét szeretkeztek, aztán újra, meg újra, míg erőt nem vett rajtuk a fáradtság. Harleve azt gondolta, szerelmese karjaiban álma édes lesz és gyönyörrel teli. Ám amint elaludt, szörnyű rémálom közepén találta magát. Sötétség zuhant rá, sűrű és jéghideg. Ö felsikoltott és futni kezdett, míg maga mögött nem hagyta a fenyegető árnyékszörnyeteget. Rádöbbent ekkor, hogy anyaszült meztelen. Egész testében reszketett. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Futott volna, de moccanni sem bírt. És ekkor teste mélyén, ahol szerelmese elvetette magját, valami megmozdult, s növekedni kezdett. Egy fa volt az, mely pillanatról pillanatra terebélyesebb, hatalmasabb lett. Ágai, mint óriás kezek nyúltak előre, egyre távolabb és távolabb túl a látóhatáron, át szárazföldön és vízen, míg végül úgy tűnt, behálózzák az egész világot. Sikítani kezdett. Robert felébredt. Magához ölelte a lányt, s szorosan tartotta, míg meg nem nyugodott. Felnevetett, mikor meghallotta, mi zaklatta fel álmában ennyire kedvesét. Fát biztosan nem plántáltam beléd mondta szelíden, s megsimogatta puha, gömbölyű hasát. Egy csodás kis gyermeket talán, de fát nem. Harleve is nevetett már, aztán átkarolta a férfi nyakát, s megcsókolta a száját, s szeretkeztek újra, míg a vén hold nyugovóra nem tért, s égi birodalmát a kelő nap sugarai vörösaranyba nem öntötték. Harleve hamarosan felfedezte, a férfi magja valóban megfogant méhében. A szörnyű álom gyakran meglátogatta éjszakánként, s a rettegés nappal sem hagyta nyugodni. Ám hiába beszélt anyjának félelmeiről, az asszony meg sem hallgatta. Annál is inkább, mert a család kezdte érezni Robert gróf hálájának és Harleve iránti odaadó szerelmének hatásait. Harleve fivérei jól fizető állást kaptak az udvarban, apja üzlete felvirágzott. Robert izgatott várakozással tekintett gyermeke születése elé, ám a Normandiában kibontakozó polgárháború hamarosan minden idejét és figyelmét lekötötte augusztus 6 án Richard, Normandia hercege váratlanul eltávozott az élők sorából. Robertnek harcolnia kellett, mert a főurak, akik fivére meggyilkolásával vádolták, ellene fordultak. Bár Richard hagyott törvényes utódot maga után, fia isten szolgálatát választotta inkább, így végül Robert lett az új normann herceg. Mikor a falevelek lehullottak, Harleve fiúgyermeknek adott életet. Napokig vajúdott, s a fájdalomtól eszét vesztve úgy hitte, az álombeli fa próbál kitömi testéből. Anyja mindvégig ott állt mellette, s fogta a kezét, mikor Robert gróf fia megszületett. Vilmosnak nevezték el. Odasüss, Mark! Ott van a fattyú Vilmos. A fattyú Vilmos alig múlt hétéves. Anyja házában nevelkedett, s ahol tudott, segített mostohaapjának. Épp a birkákat etette, mikor Hugh és barátja, a tízéves Mark, feltűntek a karám mellett. A két fiú minden alkalmat megragadott, hogy kigúnyolják Vilmost. Mert lehetett ő Normandia hercegének elsőszülött fia, isten törvénye szerint alantasabb volt az utolsó koldus porontyánál, mert házasságon kívül született. Vilmos nem szólt, nem is nézett rájuk, dolgozott, mintha ott sem lennének. Mark közelebb lépett. Az anyja egy utolsó kurva. Mark, hagyd már szólt Hugh. Kicsi még, azt sem hídja, mit jelent az, hogy kurva. Vilmos tudta. Jól tudta. Földhöz vágta az abrakos tálat, aztán rohanni kezdett a két fiú felé. Dühödt fúriaként rontott Hughra, s olyan erővel vágta gyomorszájon, hogy az felüvöltött. Látván mi történt. Mark barátja segítségére sietett. Megpróbálta lefogni Vilmost, mire az ököllel az arcába csapott. Végül mégis győzött a túlerő. Hugh leteperte a fiút. Mark pedig ráült, s két kezét a földre szegezte. Vilmos összeszorította a fogát, mikor Hugh belerúgott az oldalába. Iszonyú fájdalmai voltak, de egy hang, egy pisszenés nem hagyta el ajkait. Nem fog sírni. Történjék bármi esküdözött magában. Vilmos! Vilmos! Mi a fene folyik idekint! Herluin, Vilmos mostohaapja lépett ki a házból, s már rohant is, hogy fiát kiszabadítsa a két gonosz kölyök karmai közül. Hugh és Mark nem várták meg, míg odaér. Felpattantak, s elinaltak. Vilmos nagy nehezen feltápászkodott a földről, s 18

19 lehajtott fejjel várta apja büntetését Herluin megtiltotta, hogy verekedjen, ám nem történt semmi. Nem csattant pofon, s egyetlen fenyegető, feddő szó sem hangzott. Felnézett hát, s apja aggódó tekintetét látta. Fürödj meg, s öltsd magadra a legszebb ruhádat szólt a férfi. Apád látni kíván. Vilmos nem felejtette el azt a napot, míg élt. Nehéz szívvel búcsúzott el anyjától és fivéreitől, Odótól és Roberttől, aztán nyeregbe szállt, s Herluin kíséretében útnak indult. Apja váránál az őrök nyomban beengedték a roppant nagy kapun, s egy kis szobába vezették őket, mondván, várakozzanak türelemmel. Vilmos tudta, apjának, Normandia urának, milyen küzdelmes az élete. Zsenge ifjúkorától kezdve harcolt, szinte egyfolytában: először fivérével, Richard halála óta pedig azokkal, akik nem akarják elismerni uralmát a hercegségben. Vilmos, jöjj! Apja egyik testőre lépett a szobába. Kérdőn nézett Herluinra. Herluin bólintott. Vilmos szótlanul követte a fegyveres férfit. Egy hatalmas terembe léptek. Amint meglátta apját, Vilmos legszívesebben odarohant volna, hogy átölelje, de a herceg alig észrevehetően megingatta a fejét. A fiú összevonta a szemöldökét. Csak ekkor vette észre, nincsenek egyedül. Normandia leghatalmasabb urai grófok, érsekek, lovagok, harcosok töltötték meg a termet. Rouen érseke lépett előre, odasietett Vilmoshoz, s kezét a fejére tette. Esküdjetek, urak! parancsolta Robert herceg. Vilmos legnagyobb döbbenetére a jelenlévők térdre borultak előtte, s megesküdtek, életükkel és vérükkel szolgálják mindhalálig. Miután apja elbocsátotta a főurakat, s egyedül maradtak, Vilmos megkérdezte, miért volt szükség erre. Hamarosan elhagyom Normandiát felelte Robert. Zarándokútra megyek Jeruzsálem földjére. Ezt nem teheted! tiltakozott Vilmos. Hisz sok az ellenséged, tudom jól. Túl sokat tudsz, fiam. Többen figyelmeztettek már, ne hagyjam el a hercegséget, de mennem kell. Nincs más választásom. Miért, apám? Robert az ablakhoz lépett, s kinézett. Vezekelnem kell a bűneimért. Ne félj, nem leszek sokáig távol. Az esküre csak a biztonság kedvéért volt szükség, ha ne adj isten, történne velem valami az Úton. Ebben az esetben utódomként fognak szolgálni s harcolni érted. Fattyú vagyok mondta Vilmos. A fiam vagy felelte a herceg, s karjába emelte a fiút. Tudnod kell, ha nem térek vissza, lesznek, akik megszegik imént tett esküjüket, és akkor nagyon erősnek kell lenned, hogy legyőzd őket, s megvédd az örökségedet. Persze, nagyon fiatal vagy még. Egy napon talán megérted... Már most értek mindent mondta Vilmos ünnepélyes komolysággal a hangjában. Robert elmosolyodott, és megsimogatta fia fejét. Franciaországba küldelek a királyhoz. Örökösömként fel kell esküdnöd a hűségére. Ekképp, ha szükség lesz rá, támogatni fog minden erejével. De ne aggódj, mint mondtam, ezek csak óvintézkedések. Haza fogok jönni. Ám Robert, Normandia hercege, soha nem tért vissza szülőföldjére. Kis Ázsiában gyilkos kór támadta meg fiatal testét, s napok alatt végzett vele tavaszán Normandia hatalmasságai ismét összegyűltek, hogy térdre boruljanak új uruk előtt. A fattyú Vilmos ekképp lett hétesztendősen Normandia fattyú hercege. Míg apja nagybátyja, Rouen érseke élt, a hercegség ügyei rendben mentek. Ám mikor 1037 ben az érsek meghalt, itt is, ott is fellángoltak a gyűlölet szikrái. Bretagne i Alant, Vilmos nevelőjét, meggyilkolták. Hű kísérőjének és testőrének Osbernnek, hálószobájában vágták el a torkát. Ezután Walter, Vilmos anyai nagybátyja őrizte álmát minden éjjel, s bizony nem egyszer fordult elő, hogy az éjszaka közepén el kellett menekülniük a várból, mert gyilkosok férkőztek komor falai közé. Az ifjú herceg rokonai közül sokan meghaltak, s még többen áhítoztak hatalomra. Normandia lovagjai egymás ellen törtek lándzsát, az urak egymás ellen háborúztak, 19

20 tombolt a bosszú, patakokban folyt a normann vér. Az igazságszolgáltatás és a közigazgatás megszűnt létezni, s nem ért már semmit az egyház szava sem. Vilmos Franciaországba utazott Henrik királyhoz, s miután az lovaggá ütötte, felesküdött hűségére. Henrik ahogy azt Robert ígérte odaadó védelmezőjévé vált az ifjú hercegnek. Bár anarchia dúlt Normandiában, nem próbálta félreállítani, inkább nagyszámú katonasággal erősítette meg védence hatalmát ben a normann grófok ismét fellázadtak hercegük ellen. Vilmos már elég erős volt, hogy maga küzdjön meg ellenségeivel. Valognes ban időzött, mikor egyik hű vazallusa futárt küldött azzal az üzenettel: meneküljön, meneküljön azonnal. Plessis grófja, Grimoaid erős sereggel vonul Valognes ba, hogy elfogja, s meggyilkolja a herceget. Vilmos nyomban nyeregbe pattant, s lóhalálában vágtatott a Vire torkolathoz. Ám átkelni nem tudott: meg kellett várnia az apályt. Hirtelen lódobogást hallott a távolból. A fák közé húzódott, azt hitte, üldözői utolérték. Egy fiú tűnt fel először hosszú tunikában, láncingben. Egy hatalmas harci mén nyergében ült. Nagyon fiatalnak látszott, bár magas volt, izmos, és nyilvánvalóan gyakorlott lovas. A folyóhoz ügetett, s megfordította hátasát. Vilmos csak ekkor látta meg az arcát. Finom metszésű volt, nemesi, és sötétszürke szemében riadalom ült. A herceg csakhamar rájött félelme okára, mikor észrevette, hogy két állig felfegyverzett páncélos lovag vágtat felé. A fiú fürgén lepattant a nyeregből. Tekintetében nyoma sem volt már a félelemnek a szürke szempárból eltökéltség és akarat sugárzott. Kivonta kardját hüvelyéből és várt. Az egyik lovas rárontott, s felé suhintott nehéz csatabárdjával. A fiú ügyesen kitért a fegyver útjából, s megdöbbentő fürgeséggel csapott előre kardjával. Támadója a földre zuhant, de talpra szökkent, s elővonta kardját. A fiú teljes erejét beleadta a küzdelembe. Vilmos nem akart közbeavatkozni: úgy tűnt, az ifjú harcos nélküle is elboldogul. Ellenfele ugyan termetre és erőre egyaránt felülmúlta, ám ő fürgébben mozgott, s oly magabiztosan forgatta a kardot, hogy a legkiválóbb, legtapasztaltabb harcosoknak is becsületére vált volna. Ám ekkor a másik lovas hátasa véknyába vágta sarkát. Vilmos látta, a férfi hátulról, hidegvérrel akarja lemészárolni. Üvöltve rontott elő rejtekhelyéről. A fiú egy pillanatra megriadt, de aztán rádöbbent, az idegen lovag segíteni akar, s harcolt tovább, keményebben és elszántabban, mint azelőtt. Vilmos fúriaként rontott a hátsó lovasra, s mielőtt az bármit is tehetett volna, kardjával keresztüldöfte a torkát. A férfi holtan zuhant a földre. Ugyanebben a pillanatban szúrta szíven a fiú saját ellenfelét, aki tehetetlen rongybabaként rogyott össze. Az ifjú harcos erősen zihált, s homlokáról patakokban csorgott a veríték. Vilmos felé fordult, és mélyen meghajolt előtte. Jó uram, örökre a lekötelezetted vagyok. Megmentetted az életem. Áruld el a neved, kérlek, hogy tudjam, a jövőben kit kell szolgálnom. Vilmos felvonta szemöldökét, aztán kitört belőle a nevetés. Látom, a szavakkal is oly ügyesen bánsz, mint a karddal. Ezek nem csupán szavak, uram, hanem eskü, isten színe előtt. Vilmos vagyok, Normandia hercege. A fiú arcára kiült a döbbenet. Térdre omlott. Sire, bocsáss meg. Nem tudtam... Állj fel, s mondd el, miért támadnak állig felfegyverzett harcosok egy magadfajta, pelyhes állú ifjúra? Ifjú? kérdezte a fiú, s hangja megtelt keserűséggel. Fattyú, fattyú vagyok, sire. Elhallgatott, s tekintete megtelt bűntudattal. Vilmos hahotázni kezdett. Fattyú hercegnek fattyú alattvaló dukál. De beszélj tovább! Ez még nem magyarázat a történtekre. Anlou grófjának fia vagyok. Nem. Hangja elcsuklott, s szemébe könnyek gyűltek. Én vagyok Anlou grófja, mert atyám alig egy fertály órával ezelőtt visszaadta lelkét teremtőjének. Ez a két lovag megesküdött, hogy szolgálni s védelmezni fognak. De hazugság volt az egész. Nem 20