Wolf Mária A BORSODI FÖLDVÁR EGY ÁLLAMALAPÍTÁS KORI MEGYESZÉKHELYÜNK

Átírás

1 Wolf Mária A BORSODI FÖLDVÁR EGY ÁLLAMALAPÍTÁS KORI MEGYESZÉKHELYÜNK Edelény, 2008

2 Wolf Mária A BORSODI FÖLDVÁR EGY ÁLLAMALAPÍTÁS KORI MEGYESZÉKHELYÜNK 2008

3 Edelényi Füzetek 38. Sorozatszerkesztı: Hadobás Pál Technikai munkatárs: Slezsák Zsolt A borítón légifelvétel a Borsodi Földvárról (Fotó: Civertan Stúdió, Bp.) HU ISSN ISBN Kiadja a Mővelıdési Központ, Könyvtár és Múzeum, 3780 Edelény, István király útja 49. Tel.: 48/ MKKM, Edelény 2008 Felelıs kiadó: Hadobás Pál igazgató K-B Aktív Nyomda, Miskolc. F. v.: Kása Béla

4 1. kép: A borsodi földvár észak felıl A Bódva völgye a században A Bódva-völgy honfoglalás és kora-árpád-kori történetérıl igen keveset tudunk. Meglehetısen nagy a bizonytalanság a kevés és késıi írott források, valamint a legtöbbször véletlenszerően elıkerült régészeti leletek kiértékelése körül is. Legnagyobb számban nyelvészeti, pontosabban helynévi adatok állnak rendelkezésünkre. Egyéb híján ezek vizsgálatából indult ki a 19. századi történetírás is. A Sajó és a Bódva völgyében, illetve a közöttük elhelyezkedı dombságon kétség kívül gyakori szláv helynevekbıl szláv települések hálózatát rekonstruálták, de szlávokhoz kötötték a megye valamennyi akkor ismert földvárát is. A megyei monográfia írója, Borovszky Samu, a borsodi földvárról, a megye késıbbi központjáról is úgy vélte, egykor szláv vár lehetett. 3

5 A Sajó és a Bódva vidék helyneveinek vizsgálatáról szólva Kniezsa István azt hangsúlyozta, hogy a települések keletkezésének ideje bizonytalan. Mindössze annyi valószínősíthetı, hogy bizonyos szláv népesség már a 13. század elıtt is élhetett ezen a területen. Ez azonban nem bizonyítja sem Borovszky Samu, sem pedig Györffy György elméletét, akik szerint a helynevek alapján a honfoglaló magyarság sőrő szláv lakosságot talált volna a Sajó és a Bódva völgyében. Szlávokhoz kapcsolható régészeti leletek eddig egyáltalán nem kerültek elı ezen a vidéken. Le kell tehát számolnunk a 19. század óta ismételgetett közhellyel, és meg kell állapítanunk, hogy semmiféle történeti, nyelvészeti és régészeti adatunk nem igazolja a szlávság honfoglalás elıtti tömeges megtelepedését a Sajó és Bódva völgyében. A Bódva völgy honfoglalás elıtti települési viszonyainak megítélésére mindössze két konkrét adat áll rendelkezésünkre. A Krisztus utáni 8. század második felére keltezhetı, késı avar népesség hagyatékának tekinthetı leletek láttak napvilágot Sajószentpéter- Homokbánya lelıhelyen, illetve Edelény területén. E szórványos leletekbıl azonban egyelıre nem lehet megállapítani, hogy ez az avar népesség megélte-e a magyar honfoglalás korát. Jelenlegi tudásunk tehát nem elégséges arra, hogy megállapítsuk, lakott volt-e a Bódva völgye a magyar honfoglalás korában, és ha igen, kik lakták. A Bódva völgy honfoglalás kori történetének tanulmányozásához az elızıeknél valamivel több adat áll rendelkezésünkre, írásos forrásokban azonban nem bıvelkedünk. Korai oklevelek egyáltalán nem említik ezt a vidéket. Az elsı, minden kétséget kizáróan a Bódva-völgyére, közelebbrıl a borsodi földvárra vonatkozó híradás Anonymus 13. század elején keletkezett, a magyarok cselekedeteit elbeszélı Gestajában szerepel. Anonymus szerint Árpád a honfoglalás során Bors vezért küldte ki erre a területre, hogy egészen a Tátra hegyéig kémlelje ki a vidéket. Bors a környék lakosságát összegyőjtve alkalmas helyen, a Bódva folyó partján várat építtetett, amelyet az ı nevérıl Borsodnak neveztek el. Ebben a várban Árpád Bors vezért tette meg ispánnak, rábízva a környék gondozását (1. kép). 4

6 Közismert, hogy Anonymus regényes mővét nem tekinthetjük hiteles történeti forrásnak. Azt azonban, hogy a honfoglaló magyarság megtelepedett ezen a vidéken, több szórványleletünk is igazolja. Borsod-Derékegyházon egy ép, a borsodi földvárban pedig egy töredékes 10. századi bronz csörgıgomb került elı (2. kép 8 9.). 2. kép: 1 5: Az Edelény-Semmelweis utcában feltárt temetı 10. századi leletei; 6: Borsod területén elıkerült 11. századi bronz karperec; 7, 10 11: Borsod-Fı út 268. szám alatt lelt 11. századi győrő és hajkarikák; 8: Borsod-Derékegyházán elıkerült csörgıgomb; 9: A borsodi földvárban napvilágot látott csörgıgomb-töredék. 5

7 Ugyancsak erre a korra keltezhetjük az Edelény-Semmelweis utcában feltárt nyolc sírból álló temetıtöredéket is. Ennek egyik gyermeksírjában jellegzetes, szılıfürttel díszített bronz fülbevaló is napvilágot látott (2. kép 1 5.). Lovas harcos sírját bolygatta meg a vasútépítés Finkén (1963-tól Edelényhez tartozik). A sírból két kengyel, zabla és egy nyílhegy jutott múzeumba (3. kép) kép: A Finkén elıkerült lovas-sír leletei. Maga a borsodi földvár, éppen az anonymusi híradásnak köszönhetıen, már igen régen felkeltette a kutatók figyelmét. A 19. század közepétıl számos tudományos és népszerősítı cikk foglalkozott építési módjával, idejével, történeti, hadtörténeti jelentıségével. Bartalos Gyula 1890-ben felmérte, majd 1896-ban szondázó ásatással is megvizsgálta a várat. Errıl azonban, azon kívül, hogy agyagedényeket talált, többet nem tudunk ban Leszih Andor is végzett itt kisebb ásatást, amelyet a vár sáncaira is kiterjesztett.

8 A sáncban famaradványokat, a vár belsejében cseréptöredékeket, és a ma is álló református templom mellett néhány egyszerő, az Árpád-korra jellemzı ékszert talált. S noha maga is hangsúlyozta, hogy a vár ıskori eredetére semmiféle bizonyító anyagot nem szolgáltatott az ásatás, mégis valószínőnek tartotta, hogy a várnak ıskori elızményei voltak. Az anonymusi hagyománynak megfelelıen a régebbi kutatás nem kételkedett abban, hogy a borsodi földvár szláv, vagy ıskori elızmények után, de a magyar honfoglalás idején, a 10. században épült. Györffy György volt az elsı, aki kifejtette, hogy az anonymusi híradás igaz, csak nem a honfoglalás, hanem az államalapítás idején lezajlott eseményt örökít meg. Bors nem honfoglaló vezér, hanem Szent István korában élt személyiség, Borsod megye elsı ispánja volt. Györffy György úgy vélte, a Szent István-kori megyék központjai földvárak lehettek, amelyek közül több már a 10. században egy-egy elıkelı nemzetségfı szálláshelyeként épült föl. Ezek egy részét István király kisajátította, berendezve bennük állama elsı központjait, az egyházi és világi életet egyaránt irányító megyeközpontokat. E korai megyeszékhelyekrıl, építési idejükrıl és módjukról, a bennük egykor folyt életrıl kevés írásos adatunk van. Ezért vált különösen jelentıssé az ispánsági várak régészeti feltárása, amely az 1970-es évek elején indult meg. Az István uralkodása alatt létrejött megyékbıl a mai Magyarország területén azonban mindössze öt olyan korai megyeszékhely található, amely az évszázadok során nem pusztult el, nem épült rá az újabb és újabb korok települése, és területe szabadon kutatható. Ezek egyike Borsod, amelynek modern, tudományos igényő, a vár sáncaira és belsı területére egyaránt kiterjedı feltárása Edelény város kezdeményezésére, és hathatós anyagi támogatásával között folyt. Az ásatás igen gazdag eredményeket hozott, amelyek jelentısen hozzájárulnak korai történelmünk megismeréséhez. Nemcsak a Szent István-kori megyeszékhelyet, az ispáni várat, a hozzátartozó templomokat, és temetıt, hanem egy, a honfoglaló magyarság 7

9 életmódjáról, gazdálkodásáról, lakáskultúrájáról, az ıseinket körülvevı természetrıl árulkodó falut is sikerült feltárnunk. De a munka során bepillanthattunk a borsodi vár, és maga Borsod falu késıközépkori történetébe is. A 10. századi falu 8 4. kép: Leégett ház maradványai a borsodi faluban. Mint említettük, a feltárás során, a várdomb területén egy települést találtunk. Ennek házai azonban nem kapcsolhatók az ispáni várhoz, mivel azt megelızıen épültek. A település leégett, valamennyi háza egyszerre pusztult el a falut sújtó tőzvészben (4. kép). Ami azonban a hajdani embereknek szerencsétlenséget jelentett, az, nagy szerencse a régésznek. Az összedılt házak omladékai alatt ugyanis megırzıdött teljes felszerelésük, a fızıedényektıl a mezıgazdasági eszközökön át az egyszerő ékszerekig, minden. Az elıkerült leletek egyértelmően azt bizonyítják, hogy a

10 település a 10. században, a magyar honfoglalás korában épült. Ez a falu Magyarország legnagyobb kiterjedéső, biztosan 10. századi települése, amelyet teljes egészében feltártunk. Összesen 11 házat sikerült kibontanunk, amelyek a domb északi oldalán két sorban, mintegy utca két oldalán, úgy helyezkedtek el. Nyolc házat viszonylagos épségben meghagyott számunkra a tőzvész, és az elmúlt ezer esztendı. Hármat azonban jórészt elpusztított. A házak kivétel nélkül az egykori földfelszínen álltak. A legtöbb háznak cm vastag, vörösre égett agyagomladéka volt, amelyben sok követ találtunk. Ebbıl valószínőnek látszik, hogy a házak alapozása agyagba rakott kıbıl lehetett. Falaik viszont fából készülhettek. Erre utalnak az omladékok között lelt égett gerendamaradványok. Minden házban nagy mennyiségő, és változatos fajtájú gabonamagot is találtunk. Két esetben azt is meg lehetett figyelni, hogy a 8 10 cm vastag megégett magréteg a ház omladéka fölött helyezkedett el, amibıl, mint látni fogjuk, érdekes következtetéseket lehet levonni. A házak omladékrétegének lebontása után elıtőnt a tapasztott, átégett padlójuk. A házak kismérető, nagy U betőre emlékeztetı kemencéit szabálytalan alakú, nagyobb kövekbıl, kötıanyag nélkül építették meg. A legtöbb esetben a házak délkeleti sarkában helyezkedtek el. A tetızet lezuhant maradványait több ház omladékai között is megtaláltuk. A házak egy helyiségbıl álltak, és nagyjából 16 négyzetméter alapterületőek voltak. Hogy az ajtajuk merrıl nyílhatott, arra semmiféle nyomot nem találtunk. Az egyik legjobb állapotban megmaradt ház azonban nem kıalapozású, hanem négy sarkán fatuskókra állított boronaház volt. A fatuskók, és a legalsó gerendák megégett maradványait sikerült feltárnunk. Padlóját ennek is letapasztották, de a padlót borító vastag, égett agyagréteg azt bizonyítja, hogy a ház egyéb részei is ki lehettek tapasztva (5. kép). Kemencéje a délkeleti sarokban állt. Nagyobb, szabálytalan alakú kövekbıl, kötıanyag nélkül állították össze. 9

11 5. kép: Leégett faház maradványai a borsodi faluban. A kemence szája elıtt, a padlóban két karólyukat is találtunk. Szétdılt kövei közül pedig 16 ép, vagy csak a föld által összenyomott cserépedény látott napvilágot (6. kép). 10

12 6. kép: Cserépedények egy leégett ház kemencéjének közelében. Ebben a házban is leltünk égett gabona magvakat, amelyek 10 cm vastagságban borították a ház omladékait. Az omladékok, és a gabona magvak egymásra rétegzıdése azt bizonyítja, hogy ennek a háznak a korszakban eddig ismeretlen módon padlása is volt. Az egykori helyzetet úgy képzelhetjük el, hogy a kicsépelt, tiszta gabonát a letapasztott padláson teríthették el, amely a ház leégésekor a födém fa és agyag részeivel együtt a padlóra zuhant. Borsodon hasonló helyzetet egy másik házban is megfigyelhettünk, ahol megközelítıleg fél mázsa terményt találtunk a padlás omladékai között. Ebben a faluban tehát legalább két olyan ház állt, amelynek padlása is volt. Eddigi ismereteink szerint a korszak házai padlás nélkül, nyitott fedélszékkel épültek. Padlás jelentéső, hiú szavunk azonban ugor, vagy finnugor kori ısi örökségünk, így ismerete a honfoglalás körüli idıszakban nem zárható ki. A borsodi házakat megelızıen padlásra utaló nyomokat máshol nem tudtak megfigyelni. A padlás a késıbbi évszázadokban is a paraszti lakóház szerves részét képezte. A kamrák mellett a legfontosabb tároló hely volt, ahol gabonát, élelmiszereket, gazdasági eszközöket tartottak. A padlást általában vastagon letapasztották. Ezzel kettıs célt szol- 11

13 gáltak. Szigetelték, valamint a tőztıl védték a tetı fa alkatrészeit, de egyben biztosították a magok szennyezıdés, és veszteség nélküli tárolását is. A padlást hasonlóképpen hasznosíthatták a borsodi faluban is. Az egyik házban a padlás omladékai között ugyanis a gabona magvak mellett két ekevasat, rövid kaszát, baltát, kolompot is találtunk. A boronaház kemencéjének szája elıtt lelt két karólyuk valószínővé teszi azt is, hogy a füst elvezetésére, illetve a tőz elleni védekezésre egyszerő szikrafogót is beépítettek. Hasonló egyszerő megoldású szikrafogókat a néprajzi anyagból jól ismerünk. Ezeket általában favázra készítették, sövénybıl, deszkából, gerendából, ritkábban téglából is. Rendszerint ki is tapasztották. A szikrafogók olykor nagyobb házrész fölé borultak, de gyakran közvetlenül a kemence szájához kapcsolódtak. Ez a szerkezet, ahogyan nevébıl is kikövetkeztethetı, megakadályozta, hogy a gyúlékony tetı tüzet fogjon. A tőzhely meleg lángja, füstje a szikrafogónak ütközve lehőlt, és így oszlott szét. A legegyszerőbb szikrafogókat a házfalakra építették rá. Hasonló lehetett a borsodi házban felfedezett szikrafogó is, amely részben a ház falaira, részben azonban a kemenceszáj elıtt levert két karóra támaszkodott. Szikrafogó nyomát a borsodi falu még egy további házában is meg tudtuk figyelni (7 a-c, 8. kép) kép: Boronaház rekonstrukciós rajza.

14 8. kép: A Borsodon feltárt leletek alapján a kisrozvágyi Régészeti Parkban megépített boronaház Amint láttuk, a borsodi falu valamennyi háza földfelszínen állt, kıbıl és fából épült. Ezek mellett rábukkantunk azonban egy agyagba rakott kövekkel megalapozott nagyobb lakóhelyre is (9. kép). A kıalapú épület 5x5 méteres volt, 80 cm vastag alapfalai arra engednek következtetni, hogy vagy nem lehetett túlságosan magas, vagy fentebbi szintjei nem kıbıl, hanem ugyancsak fából készültek. 9. kép: Kıalapú épület a 10. századi faluban. 13

15 Ritkán ugyan, de Magyarország más területein is sikerült az Árpád-kor különbözı idıszakaiban épített kıházakra utaló maradványokat feltárni. A megfigyelések jórészt nem egyszerő falusi házakra vonatkoztak, a kıházakban rangosabb személyek, papok, birtokosok lakhattak. Minden bizonnyal így volt ez Borsodon is. Nagyon valószínő, hogy a kıépület a falu vezetıjének, egy 10. századi elıkelınek az otthona lehetett. Az sem kétséges azonban, hogy a többi, ugyancsak földfelszínen álló, kıbıl és fából épült házban közrendőek, a település vezetıjének emberei laktak. Mindez élesen ellentmond a korábbi kutatások nyomán századi falvainkról kialakult képnek. E szerint ugyanis Árpád-kori falvainkra az egy helyiségbıl álló, félig földbemélyített, lakóház volt a jellemzı, amelynek kismérető kemencéjéhez nem tartozott kémény. A füst a ház repedésein át távozott. E nagyon egyszerő lakókörülményeket biztosító hajlékot váltották volna fel a 14. század folyamán a föld felszínére épített, több helyiségbıl álló, a népi építészetbıl is ismert háztípusok. A században általánosnak tartott nyirkos, füstös veremházakhoz képest a borsodi, füstmentes faházak, még mai szemmel nézve is, jóval magasabb lakáskultúrát képviseltek. Az újabb ásatások, nem utolsó sorban a borsodi feltárás, bebizonyították, hogy a földbeásott házak mellett mindenkor léteztek földfelszíni épületek is, amelyek szervesen hozzátartoztak századi falvaink képéhez. Ezeknek az épületeknek a jelentıssége a 10. századtól kezdve az egész Árpád-koron át jóval nagyobb volt, mint azt korábban gondolták. Hogy az Árpád-korban léteztek faházak, azt hazai forrásaink egyértelmővé teszik. Faházakra vonatkozó tömeges adataink a 13. századtól maradtak fenn. Ennek azonban elsısorban az az oka, hogy nagyobb mennyiségő írásos adatunk is csak ettıl az idıszaktól van. Amint azonban azt a borsodi példa is mutatja, faházak, sıt faházakból álló egész falvak, már a 10. században is léteztek. A magyarság famunkákban való jártasságát, amint azt késıbb látni fogjuk, ispáni váraink is bizonyítják. De erre utalnak Ács, illetve a hasonló jelentéső, szláv ere- 14

16 dető Teszér nevő falvaink is. Az elsı ilyen nevő falut 1075-ben említik forrásaink. A korábbi, és manapság ismét elıszeretettel hangoztatott vélekedés szerint a Kárpát-medencébe érkezı magyarság nomád nép volt. Semmiféle mesterségben nem volt jártas, házait, használati tárgyait az itt talált, és meghódított népesség készítette. Az Árpádkor folyamán ezektıl lesték el azután ıseink a fazekasság, vasmővesség, ácsmunkák stb. fortélyait. Ezzel szemben a borsodi 10. századi falu házai, és számos egyéb lelete azt bizonyítják, hogy ıseink igen fejlett építészeti ismeretekkel, és mesterségbeli tudással érkeztek új hazájukba. Élet a 10. századi faluban 10. kép: A borsodi 10. századi falu rekonstrukciója. Annak ellenére, hogy a korszak ásatásainak is leggyakoribb lelete a kerámia, a századi edénymővesség vizsgálata hoszszú ideig meglehetısen elhanyagolt terület volt. Jószerivel két jellegzetes edényfajtánk, a cserépbogrács és a nyakán vízszintes bordákkal tagolt edények eredetének és elterjedésének vizsgálatára korlátozódott. A közelmúltban azonban a kerámiakutatás jelentı- 15

17 sen föllendült, nemcsak régészeti, hanem természettudományos módszerekkel is igyekszünk a kor fazekas-fortélyainak végére járni. Az ilyen jellegő kutatások továbbfejlesztésére és kiszélesítésére feltétlenül szükségünk van, mivel sokszor, különösen a településásatások esetében, a kerámia az egyetlen lelet, amellyel az adott lelıhely korát meghatározhatjuk. Mint említettük, a borsodi település valamennyi háza leégett (10. kép). A házakban a már használaton kívüli töredékeken kívül általában ép, vagy csak a föld által összenyomott cserépedényt találtunk. Ezt, minthogy a házak leégtek, lakóik menekülésszerően, értékeik jelentıs részének hátrahagyásával hagyták el otthonaikat, a korabeli háztartások teljes edénykészletének tekinthetjük. A borsodi gazdag és rendkívül szerencsés kerámialeletek lehetıséget nyújtanak arra, hogy egy településrıl származó, zárt, többségében ép tárgyakból álló leletegyüttest elemezzünk (11. kép). Ennek különösen akkor láthatjuk a jelentıségét, ha meggondoljuk, hogy ebbıl a korszakból ép kerámiatárgyakat eddig csak temetkezésekbıl ismertünk. A vizsgálat eredményei részben összevágnak a korábbi kutatások megállapításaival, részben eltérnek azoktól kép: A borsodi edények egy csoportja.

18 Az edények között nem találtunk sem tőzálló agyagból, sem gyorsan forgó korongon készültet, sem pedig mázas darabokat. Ez általánosan jellemzı a korszak edénymővességére. Cseréptárgyaink a természettudományos vizsgálatok szerint mind helyi, Bódvavölgyi alapanyagból készültek. Közöttük döntı többségben vannak azok, amelyeket mindenféle elıkészítés, soványítás, tisztítás, iszapolás nélkül, a természetben található agyagból formáztak. A borsodi edényeket kivétel nélkül kézi korongon, hurkatechnikával építették fel. Kézzel formált darabokat nem találtunk közöttük. Ez ugyancsak általánosnak tekinthetı a hasonló korú kerámialeletek esetében. Az edényeket alacsony, általában 700 fok körüli hımérsékleten égették ki. A borsodi edények nagy többsége piros-sárga színő, amely oxidációs, azaz oxigén jelenlétében végzett égetésre utal. Fazekas kemencét nem találtunk a faluban. Arra azonban, hogy a falunak volt fazekasmestere, több hasonló mérető, formájú és díszítéső edény is utal. Ezt bizonyítja egy kismérető tálunk is, amely még az égetés elıtt megnyomódott. Nem valószínő, hogy egy ilyen elrontott terméket megvásároltak és máshonnan elhoztak volna a borsodiak. Helyben azonban ezeket is fel lehetett használni. Az egy tál, amely még a kiégetés elıtt megnyomódott (12. kép). 12. kép: Rontott fazekastermék a borsodi edények között. 17

19 A falu leégésekor a tőz az edények közül többön is nyomot hagyott (13. kép). Számos edény felülete felhólyagosodott, megrepedezett, néhány darab pedig erısen deformálódott kép: A falu leégésekor deformálódott edény. Ilyen, másodlagosan megégett darabokat a település minden területén találtunk. Ez azt is jelzi, hogy a tőzvész a falu egészére kiterjedt. A másodlagosan megégett edények elemzése azt mutatja, hogy hirtelen, igen magas, 1750 fok körüli hımérséklet keletkezett, majd ugyanilyen hirtelen el is csitult a tőzvész, az anyagok lehőltek. Ebbıl arra is következtethetünk, hogy a házak jórészt igen gyúlékony, és hamar leégı anyagból épültek. Ez összhangban áll a többi ásatási megfigyeléssel, amely szerint a borsodi házak fából készültek. A Borsodon elıkerült edények túlnyomó többsége fazék volt. Ez egyaránt jellemzı a korszak hazai és külföldi lelıhelyeire. Egyegy háztartáson belül különféle mérető, anyagú, kiégetéső, és minıségő fazék fordult elı. Feltehetı tehát, hogy rendeltetésük sem volt azonos. Biztosan fızıedények voltak azok, amelyekben ételmaradékokat leltünk. A nagyobb fazekakat valószínőleg tárolásra

20 is használták. A házakban a használaton kívüli edényeket, csakúgy, mint manapság, egymásba rakva tárolták (14. kép). 14. kép: Egymásba rakott fazekak egy ház romjai között. Kétségtelen, hogy a hazai leletanyagban egyedülálló, nagy mérető, szők szájú, hengeres nyakú, erısen hasasodó fazekunk tároló edény volt. Ezt bizonyítja, hogy megégett gabona magvakkal színültig telve találtuk meg (15. a-c kép). 15. a, b kép: Gabonatároló edény feltárása. 19

21 15. c kép: Gabonatároló edény restaurálás után. Az edénytípus legközelebbi párhuzamai a magyarság keleti szállásainak közelében elhelyezkedı szaltovó-majáki kultúra edénymővességében találhatók meg. A tárolóedények Borsodon épp úgy, mint a szaltovó-majáki kultúra lelıhelyein, a kerámiaanyagnak csak kis, általában 1% körüli hányadát teszik ki. A borsodi leletek között valamivel nagyobb számban fordulnak elı a tálak. Többségük kismérető, alakját és méretét tekintve leginkább virágcserépre emlékeztet. A típus legjobb párhuzamai ugyancsak a szaltovói kultúra területérıl származnak(16. kép). 16. kép: A kismérető tál jellegzetes darabja volt a borsodi háztartások felszerelésének. 20

22 Az edények között külön csoportot alkotnak a nyakukon vízszintes bordával tagoltak, amelyekbıl a településen különbözı mérető és formájú darabok láttak napvilágot. A bordás nyakú edények eredetével igen sokat, rendeltetésével azonban egyáltalán nem foglalkozott kutatásunk. Magam úgy vélem, hogy erre a speciális edénytípusra a tej feldolgozása, a tej, esetleg a tejtermékek tárolása során lehetett szükség. Az edények bordázott nyaka lehetıvé tette, hogy a szájukat szorosan bekössék, és bennük kumiszt készítsenek, esetleg vajat rázzanak. A tejfeldolgozásnak ez a módja, amely során nem köpüléssel, hanem rázással állítják elı a vajat, egészen a közelmúltig ismert volt Magyarország egyes területein. A vajkészítéshez használt edények pedig nagy hasonlóságot mutatnak a 10. századi bordásnyakú elıképeikkel. Az egyre szaporodó leletek azt bizonyítják, hogy ez az edényfajta, következésképpen maga a munkafolyamat is, amelyre használták, széles körben elterjedt és ismert volt a századi Magyarországon ( kép). 17. kép: Bordásnyakú palack. 18. kép: Kismérető, bordásnyakú fazék. Jelenlegi tudásunk szerint a nyakukon vízszintes bordával tagolt edények hiányoznak a Kárpát-medence 8 9. századi fazekas termékei közül. Így megjelenésüket a honfoglaló magyarság bete- 21

23 lepedésével kell kapcsolatba hoznunk. Ugyanakkor viszont ez az edényfajta az Árpád-kor késıbbi idıszakaiból ( sz.) egyelıre nem ismert. A borsodi kerámiatípusok számbavételénél igen feltőnı, hogy a több száz ép és töredékes edény között egyetlen cserépbográcsot, vagy bográcstöredéket sem leltünk. A cserépbográcsokkal foglalkozó rendkívül gazdag irodalom egyöntetően úgy véli, ez az edényforma a honfoglaló magyarsággal jelent meg a Kárpátmedencében, hozzátartozott annak jellegzetes félnomád életmódjához. Éppen ezért különös figyelmet érdemel, hogy a borsodi, minden kétséget kizáróan 10. századi magyar falu leletei közül hiányzik. E ténybıl kiinduló kutatásaim alapján arra a megállapításra jutottam, hogy a cserépbogrács hiányzik a századi temetkezések, valamint más, ugyancsak erre az idıre keltezhetı települések leletanyagából is. El kell tehát vetnünk a korábbi elképzeléseket, és meg kell állapítanunk, hogy a cserépbogrács nem a honfoglaló magyarsággal érkezett a Kárpát-medencébe. Használatát a 11. század másodi felétıl, a 12. század elejétıl tudjuk kimutatni, s csak ezt követıen, a században terjedt el tömegesen. Az edények díszítése bekarcolt hullám- és vízszintes vonalakból, illetıleg ezek kombinációjából áll. A borsodi kerámiákon meglehetısen gyakori a 9. század jellegzetes díszítésmódja, a bekarcolt hullám-, és vízszintes vonalköteg. Ugyancsak archaikus, 9. századi hagyományokat mutat a több edényünkön is felfedezhetı belsı peremdísz, amely bár nem példa nélküli, meglehetısen ritka 10. századi környezetben. A kerámiatárgyak túlnyomó többségénél a díszítés az edény felsı kétharmadát borítja. A borsodi edényeken azonban nem ritka az egész felületre kiterjedı díszítés sem, amely ugyancsak a szaltovói kultúra jellegzetessége. Az edények körülbelül egyharmadának alján figyelhetünk meg különbözı jeleket. Néhány közülük nem szándékos jegy, formázás közben keletkezett. A tudatosan készített, úgynevezett fenékbélyegek közül leggyakoribb a kereszt, és a kismérető körben kereszt alakú. Ez egyaránt jellemzı a korszak hazai és külföldi leleteire. A 22

24 borsodi edényeken többször elıfordul még négyzetben Andráskereszt alakú bélyeg is. Ez utóbbiak méretüket és alakjukat tekintve oly egységesek, hogy feltehetı, egy kéz készítette ıket. Jól ismert ez a fenékbélyeg típus a szaltovói kultúra területén is. Küllıs kerék alakú bélyeget egy edényünkön találtunk. Ez mind a Kárpátmedencében, mind a szaltovói kultúra területén igen gyakori. A hazai leletanyagban rendkívül ritka az egymásba metszı négyszögekbıl álló jel, és teljességgel egyedülálló két edényünk hatszirmú virág alakú fenékbélyege. Ez utóbbiak legközelebbi párhuzama ugyancsak a szaltovói kultúra edénymővességében található (19. kép). 19. kép: Fenékbélyeg a borsodi edényeken. A fenékbélyegek kutatásával igen régen foglalkozik a nemzetközi szakirodalom. A kutatók egy része szimbolikus tartalmat tulajdonít nekik, más részük mesterjegynek, esetleg tulajdonjegynek tekinti ıket. A kérdés már a középkori kerámiakutatás hazai úttörıjét, Höllrigl Józsefet is foglalkoztatta. Nyomában a magyar régészeti kutatás a fenékbélyegek praktikus értelmezésére hajlik, többnyire mesterjegynek értelmezi ıket. Anélkül, hogy a kérdést mélyebben érinteném, meg kell jegyeznem a következıket. A fenékbélyegek csak a kézi korongon késszült edényekre jellemzıek. Arra a korra, amikor, jelenlegi tudásunk szerint, a magyar fazekasság önellátó, háziiparszerő lehetett. Kevéssé valószínő tehát, hogy eb- 23

25 ben a korban olyan mőhelyek, illetve mesterek dolgozhattak, akik termékeik megkülönböztetésére törekedtek volna. Ez, a még jóval késıbbi, századi fazekas mesterekre sem volt jellemzı. Ráadásul az eddig ismertnél jóval nagyobb kereskedelmi forgalmat is feltételezne. Ennek viszont ellentmondanak a borsodi edényeken végzett természettudományos vizsgálatok, amelyek megállapították, hogy az edények helyi anyagból készültek, kereskedelem útján idekerült, import darabokat nem találunk közöttük. Ugyanakkor az edényeken feltőnı jelek az emberiség ısi és egyetemes szimbólumai közé tartoznak, mágikus, óvó, védı szerepük a néprajzi irodalomból közismert. Így az egyik borsodi edényünkön feltőnı, egymást metszı négyszögekbıl álló fenékbélyegben sem nehéz felfedeznünk az évezred óta napszimbólumként használt szvasztikát. A borsodi kerámialeletek számos archaikus formát és díszítésmódot ıriznek. E mellett, mint láttuk, igen erıs szálak főzik a szaltovói kultúra edénymővességéhez is. Mindezek egy olyan ısi kultúra emlékei, amelyeket a magyarság még keleti hazájából hozott magával, s letelepedvén itt, a Bódva partján is megırzött. Mint már említettük a leégett házakban mindenütt találtunk megszenesedett gabonamagvakat. Összesen 47 helyrıl tudtunk mintát venni, ebbıl csaknem 9 kilónyi tiszta maganyagot lehetett megvizsgálni. A vizsgálat 120 növényfajtát különített el. Az elıkerült leletek alapvetıen két részre oszthatók. Az egyikbe az egykori környezet maradványai, a másik, jóval nagyobb mennyiséget képviselı csoportba, pedig a korabeli ember által termesztett növények emlékei tartoznak. Ez utóbbiak a gazdálkodásra, és táplálkozásra egyaránt világot vetnek. A 10. századi borsodi környezetre 80 növényfaj utalt. A tavaszi vetéső kapás-, és az ıszi vetéső gabonagyomok a termesztett növényekkel kerültek a településre. Nagy számukból jelentıs kiterjedéső szántóföldekre és kertekre lehet következtetni. A természetes növénytakaróból származó magvakat az emberek jártukban - keltükben, feltehetıen a lábbelijükre, esetleg a ruhájukba ragadva hurcolhatták be a faluba. Egyes darabjai, mint például az orvosi ziliz, kúszó boglárka, sulymos sás 24

26 vízparti részekre, az azokat övezı ligeterdıkre, valamint sásos területekre utalnak. A bodza, lyukaslevelő orbáncfő magja viszont erdei tisztásokra, sıt irtásterületekre mutat. Nemcsak a természetes növénytakaróból, hanem a korabeli gazdálkodást kiegészítı győjtögetés folytán kerülhettek a településre a mogyoró, kökény, málna, bodza, lisztes berkenye maradványok. De erdei környezetbıl származik a nagy számban elıkerült erdei mályva is, amelyet ehetı magjáért tudatosan győjtöttek be. Közeli füves területre, rétre, legelıre következtethetünk a lándzsás útifő, lózsálya stb. magvaiból. A termesztett növények között megtalálhatjuk a különbözı gabonafajtákat, hüvelyeseket, kerti növényeket, termesztett gyümölcsöket, valamint az olaj és rostnövényeket. A gabonafélék közül leggyakoribb a közönséges búza, és a rozs volt. A közöttük elıforduló gyomnövények, mint például a konkoly, rozsnok, szulák, galaj, egyértelmően ıszi vetésre utalnak. A gabonamagvak között elıforduló gyomok alacsony betakarítási módra engednek következtetni. Ez, mint látni fogjuk, összhangban áll az elıkerült mezıgazdasági eszközökkel is. A gabonanemőek között elıfordult még árpa, és zab is, de az elızıeknél jóval kisebb arányban. A kerti növények közül kiemelkedı mennyiségben látott napvilágot a borsó és a lencse. De találtunk vöröshagyma, fekete mustár, valamint petrezselyem magokat is. A termesztett növények közül ki kell még emelnünk az olajés rostnövényeket. Közülük lent viszonylag kis mennyiségben találtunk, de hogy termesztették, azt magjai bizonyítják. Nemcsak rostjait használták fel, hanem gazdag olajtartalma miatt, a magját ették is. Kendermag-leleteket a honfoglalás és Árpád-korból több helyrıl is ismerünk. Ilyen tömegben azonban, mint ahogyan Borsodon napvilágot látott, még sehol sem került elı. A 47 mintából kettı teljes egészében ebbıl állt, tehát feltételezhetı, valamiféle készlettel állunk szemben. Elıfordulhat, hogy vetımagként tették félre. De az is meglehet, hogy élvezeti növényként fogyasztották. 25

27 A gabonapótló növények közül igen jelentıs mennyiségben került elı olasz muhar. Ez a régiségben jól ismert, a köleshez hasonló, kásanövény volt, termesztési feltételei a kölessel azonosak. Ma azonban már emberi fogyasztásra nem használják. Két mintában kizárólag ezek fordultak elı. A borsodi magleletek között legnagyobb mennyiségben azonban az ugyancsak gabonapótló növényként ismert köles látott napvilágot. A kölesrıl általánosan elterjedt az a nézet, hogy a nomád népek gabonanövénye. A nomádok szállásváltó életmódjuk következtében szinte kizárólag ezt a növényt termesztették, mivel rendkívül igénytelen volt, vetése után nem volt szükség különösebb gondozására, és rövid tenyészideje folytán hamar beérett. A borsodi magleletek esetében azonban mégsem gondolhatjuk a kölest a nomád földmővelés bizonyítékának. Elıször is a 47 mintából mindössze tizenötben volt túlsúlyban. Másodszor pedig, amint a már felsorolt növényekbıl is láthattuk, a borsodi falu népe sokféle növény termesztésével foglalkozott, amelyek nem nomád, hanem helyhez kötött, letelepült életmódot feltételeznek. Ilyen már maga az ıszi vetés is, de ilyenek a kerti vetemények, amelyek a nomádok körében ismeretlenek. A gabonapótló növények mellett tehát fontos szerepet játszottak az egyéb növények is, amelyek sokrétő, és magas szintő növénytermesztésre mutatnak. A természeti környezetre utaló egyéb magleletek viszont, mint láttuk részben erdıirtásokról származtak. A kölest és a muhart pedig gyakran használták irtásterületek elsı vetéseként is. Ezt a tényt minden növénytermesztési szakkönyv kiemeli. A rövid tenyészidı, és az igénytelenség mellett ugyanis mindkét növény rendkívül ellenálló, és rosszul megmunkált talajon, gyakorlatilag a felszínen elszórva is kicsirázik. Mindebbıl tehát éppen nem a borsodiak nomád földmővelésére, hanem sokkal inkább arra következtethetünk, hogy a falu népe irtásos földmővelést folytatott, erdıirtással is növelte szántóföldjeinek területét. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a burgonya megjelenése elıtt a köles töltötte be a legfıbb népélelmezési szerepet. A köles és a 26

28 muhar a kásaételek legfıbb alapanyagaként még a késıközépkorban is nagy jelentıségő volt. A szántóföldi és kerti növények mellett jóval kisebb szerepet játszottak a termesztett gyümölcsök. Az elıkerült leletek közül tudatos termesztésre egyedül a szilvamagok utaltak. A többi, sajmeggy, cseresznye, meggy, málna, kökény, és a fentebb már említett mogyoró, lisztes berkenye, fekete bodza, inkább erdei győjtögetésbıl, mint mővelt gyümölcsösbıl származhattak. Ez összhangban áll a korabeli Európa más területeirıl megismert adatokkal. A gyümölcskertészet ebben az idıben sehol sem játszott vezetı szerepet. Elıkerült több olyan növény magja is, amelyeknek zsenge leveleit a régiek salátaként, vagy fızeléknek gyakran fogyasztották. Ilyennek tekinthetjük a fehér libatopot, a keserőgyökeret, és a juhsóskát. Nagyon valószínőnek látszik az is, hogy tudatosan győjtötték a gyógynövényeket. Számos olyan növény magot találtunk ugyanis, mint például a komló, a földi bodza, vagy a lyukaslevelő orbáncfő, amelyek gyógyhatása napjainkban is közismert. A magleletek vizsgálatából származó eredményeket néhány egészen különleges, egyedül álló leletünk is megerısítette. Több házból is elıkerültek ugyanis megszenesedett ételmaradékok. Az egyik olaszmuharból, kölesbıl, borsóból, és lisztbıl vagy darából álló vegetáriánus, a másik viszont kölesbıl, borsóból, lisztbıl készült húsos kása volt. Az egyik házban viszont megtaláltuk a teljes vacsorát, desszerttel együtt. A kemence mellett egy eldılt cserépfazekat leltünk, amelyet színültig kitöltött a benne fıtt, elszenesedett étel (20. kép). 27

29 kép: Megszenesedett étel egy leégett házban. A vizsgálatok során kitőnt, hogy egy gabonaırleménybıl készült egytálétel volt. Alapját a kenyérbúza és rozs összevegyített darája alkotta, amelyet elıbb birkafaggyúban megpirítottak. Ehhez hagymát, és gyökérzöldséget, pasztinákot, vagy karórépát adtak, majd felöntötték vízzel. Az egytálételben hús is fıtt. Az ételmaradványt összetétele alapján hús, hagyma, zöldség, liszt az ısgulyáslevesnek tarthatjuk, és joggal tekintetjük a gasztronómiatörténet mérföldkövének. Nem kevésbé kuriózum ugyanennek a háznak egy másik ételmaradványa. Erdei gyümölcsökbıl, fıként kökénybıl, vadalmából, vadkörtébıl, vadrózsából, somból készülı lekvárféleség lehetett, amelyet mézzel édesítettek meg. Bizonyos, hogy ezt nem lehetett kevergetés nélkül magára hagyni. A fızés még javában tartott, nem minden gyümölcsmagról fıtt ugyanis le a húsa, amikor a mőveletet hirtelen abba kellett, hogy hagyják. Feltehetıen ekkor tört ki a tőzvész, amelynek következtében a falu leégett, összedıltek a házak, maguk alá temetve teljes felszerelésüket a fövı étellel együtt. A lekvár gyümölcsfajainak összetételébıl

30 arra következtethetünk, hogy ez az esemény október táján következhetett be. A felsorolt gyümölcsök ugyanis csak ekkor találhatók meg együtt. A gyümölcsök tartósítása, a lekvár fızés még a 19. században sem volt általánosan elterjedt konyhai mővelet. Éppen ezért igen nagy jelentıségő, hogy egy 10. századi faluban a nyomára bukkantunk. 21. kép: A nagyobbik ekevas. A fentebbi leletek egyértelmően arra mutatnak, hogy a borsodi 10. századi faluban számtalan növény termesztésével foglalkoztak, sokoldalú gazdálkodást folytattak. Erre utalnak az elıkerült mezıgazdasági eszközök is. Elsıként a két ekevasat kell kiemelnünk. A századi magyar leletanyagban ritkán fordulnak elı mezıgazdasági eszközök. Ekevas pedig ezideig még egyáltalán nem került elı. De kevés ekevasat ismerünk az Árpád-kor késıbbi idıszakaiból is. Mint említettük, egy ház padlásán, a tiszta, kicsépelt gabonamagok között láttak napvilágot. A korszak eketípusa az úgynevezett túró eke volt, amellyel csak kis mélységben tudtak szántani. Nevébıl következıen maga elıtt kétfelé túrta a földet. Az ekevasat vízszintesen erısítették fel rá. A vasakon azonban gyak- 29

31 ran megfigyelhetık bizonyos kopások, amik arra utalnak, hogy szántás közben az ekét megdöntötték, vagy a vasakat eleve ferdén szerelték fel rá. Így egyfelé tudták fordítani a barázdát, mélyebben és jobban meg tudták vele mővelni a földet. Ilyen kopásnyomok mutatkoznak a borsodi nagyobbik ekevason is. De hosszú használatára utal az is, hogy élét nádolták, vagyis a már megkopott élre megedzett acélszalagot hegesztettek. Erre nyilvánvalóan azért volt szükség, hogy az ekevas éle továbbra is kemény legyen, jól hasítsa a földet, teste viszont rugalmas, ne törjön el minden döccenınél, nagyobb kınél (21. kép). Kisebbik ekevasunk alig tenyérnyi, a sok használattól erısen megkopott. Ezzel a szerszámmal csak megkarcolni lehetett a földet. Összhangban a gabonamagvak, és a gyomnövények vizsgálatából levonható következtetéssel, valószínőnek tarthatjuk, hogy ezt az irtásföldek felszántásánál használhatták, ahol a mővelés kezdetén nem is az volt a cél, hogy a földet nagy mélységben felszántsák (22. kép) kép: A kisebbik ekevas. Hogy egy házban két ekevasat is leltünk, nem lehet véletlen. Írásos forrásaink ugyanis azt bizonyítják, hogy a késıbbi idıkben is ez volt a gyakorlat, egy ekéhez két lapos, vagy szántóvas tartozott. Az ekevasak elıkerülése eleve feltételezi, hogy a borso-

32 diak szarvasmarhát is tenyésztettek. A szarvasmarha ugyanis ebben az idıben, de még ezt követıen is sokáig, a földmővelés igásállata volt. És valóban, a település állatcsontjainak vizsgálata egyértelmően azt mutatja, hogy a szarvasmarha csontok száma kiemelkedıen a legmagasabb a leletek között. Árpád-kori forrásaink, ha egyáltalán szólnak ekékrıl, akkor csak a 8 10 ökör által vontatott aratrum magnumot, nagy ekét említik. Feltehetıen ezekhez a borsodiaknál nagyobb vasakat használtak. Meglehet, hogy a században a hat ökör vontatta, kisebb eke lehetett általános. István király törvénye ugyanis az újonnan épülı templomok papjainak ellátására ennyit írt elı. 23. kép: Ösztöke a 10. századi faluból. A szántás eszköze az ösztöke is, amely Borsodon ugyancsak napvilágot látott (23. kép). Az eszköznek kismérető, háromszög alakú, ívelt élő pengéje volt. Tölcséresen kiszélesedı köpője segítségével erısítették fel egy hosszú fa nyélre. Az ösztöke eredeti rendeltetése az volt, hogy az ekére ragadt sarat letisztítsák vele. Feltehetı azonban, hogy idınként az ekét húzó állatokat is ezzel serkentették gyorsabb mozgásra. Ezt bizonyítja nyelvünk ösztökél, azaz buzdít, serkent jelentéső szava is. 31

33 A gabona betakarítására sarlók szolgáltak. Mai fogalmaink szerint sarlóval a nehezen hozzáférhetı helyekrıl a füvet vágják le. A sarlónak ez a funkciója azonban egészen új kelető. A középkorban kizárólag aratásra használták. Ebbıl a feladatkörébıl csak a középkor végén kezdte kiszorítani a hosszú kasza, amely akkoriban terjedt el. Az aratási módtól függıen a sarlókat fogazták, vagyis pengéjük egy részét főrészszerően alakították ki. Ezzel közvetlenül a kalász alatt főrészelték, míg a fogazatlan sarlóval a kaszához hasonlatosan a talaj közelében vágták el a gabona szárát. A borsodi sarlók mind fogazatlanok voltak, amelyekkel, ahogyan azt a gyomnövények vizsgálata is bizonyította, alacsonyan vágva takarították be a gabonát (24. kép) kép: A sarlók az aratás eszközei voltak egészen a közelmúltig. Speciális fővágó szerszám, a takarmánygyőjtés eszköze volt a rövid kasza, amelybıl kettı is napvilágot látott Borsodon. Jelleg-

34 zetes formája lehetıvé tette, hogy a füvet tányérszerő részekben a fás, bokros, hepe-hupás, területeken is levágják. Elıször jobbról balra vágtak, majd magasan a levegıbe emelve átfordították a fejük fölött, és balról jobbra suhintottak vele. A vágás így nem párhuzamos a talajfelszínnel, mint a hosszú kaszánál, hanem íves, teknıszerő. Ez a technika azonban lehetıvé teszi, hogy olyan terepen is használják, ahol a hosszú kaszával nem lehet dolgozni. Az újabb kutatások bebizonyították, hogy a rövid kasza a 10. századtól megtalálható mezıgazdasági eszközeink között. A honfoglaló magyarsággal újfajta rövid kasza jelent meg a Kárpát-medencében. Ez alakját tekintve különbözik a szláv népek által használt hasonló szerszámoktól. Az eszköz használata egyben azt is bizonyítja, hogy a 10. századi magyarság nemcsak rideg pásztorkodást folytatott, hanem kiterjedt ismeretei voltak az állatok takarmányozását illetıen is. A borsodi két rövid kasza azt jelzi, az itteniek sem pusztán az enyhe télre, és az isteni gondviselésre bízták állataikat, hanem maguk igyekeztek gondoskodni róluk (25. kép). 25. kép: A rövid kaszák speciális fővágó szerszámok, a takarmánygyőjtés eszközei voltak. Az állattartás eszköze volt a településen lelt birkanyíró olló is. A rúgós, egy darabból készült szerszám formája ısrégi, már a vas- 33

35 korban kialakult, de gyakorlatilag napjainkig ilyet használnak. A néprajzi analógiák szerint a birkanyíró ollót jobb kézben tartották, míg ballal az állatot tartották (26. kép) kép: Birkanyíró ollók. Mint említettük, az állatcsontleletek azt bizonyítják, hogy a borsodiak legnagyobb számban szarvasmarhát tartottak. Ezt jócskán lemaradva követte a sertés, majd még kevesebb juh, és ló. A településen házi szárnyasok és kutyák is éltek még. Ezer szarvasmarhacsont-leletre azonban mindössze 29 ló jutott. Ez a számarány a takarmányozásra utaló eszközökkel együtt ismét csak azt erısíti meg, hogy a település lakói távolról sem nomád, hanem nagyon is letelepült életmódot folytattak. A magleletek pedig egyértelmővé teszik, hogy széleskörő növénytermesztési ismeretekkel rendelkeztek, és elsıdleges megélhetési forrásuk az irtásos földmővelés volt. Az ıket körülvevı környezetre a már említett növényi maradékokon kívül a vadászott állatok csontjai is utalnak. Legnagyobb arányban vaddisznó, és gímszarvas csontok láttak napvilágot, de

36 szépszámmal vadászták az ızeket és a bölényeket is. A környék erdeiben éltek azonban más nagyvadak, így például ıstulok, és barnamedve is. Borz, róka, hód, és mezei nyúl csak ritkán került a borsodiak terítékére. A honfoglaló magyarság nomád voltát valló kutatók még ma is gyakran megkérdıjelezik a településásatások eredményeit. Úgy vélik, az elıkerülı leletek nem bizonyítják kellıképpen a településen élık nemzetiségi hovatartozását. Ha tehát egy földmővelı közösség emlékeit tárjuk föl, abban mindjárt a magyarságnak alávetett, szolgarendő, idegen etnikumú népesség települését vélik látni. Ahhoz azonban, hogy a 10. századi borsodi faluban magyarok éltek, kétség sem férhet. Ugyanabban a házban ugyanis, amelybıl az ekevasak és az egyik rövid kasza elıkerült, két zabla oldalpálcát is találtunk, amelyeket agancsból faragtak. Felületüket megcsiszolták. Az egyik darab hátoldala a megmunkálás közben eltört. A másik felületét azonban két palmettacsokorból álló mintával díszítették. Ez a díszítésmód pedig azonos a fém tárgyakon feltőnı, jellegzetesen magyar motívumkinccsel. Hogy nem valami protokoll, vagy idegenektıl levetett tárgyról van szó, azt az is igazolja, hogy félkész darabokat találtunk. Bizonyosak lehetünk tehát benne, hogy a zablák helyben készültek, a házban élık közül faraghatta valaki. És azzal a mintával díszítette, amelyet ismert, amely a sajátja volt, amelyet a kezében érzett (27. kép). 27. kép: Palmettacsokorral díszített faragott csont zablaoldalpálca a falu egyik házából. 35

37 Nagyon valószínő, hogy a borsodi település egy 10. századi elıkelı központja volt. A település kutatása során azonban kitőnt, hogy Györffy György elmélete, amely szerint az ispáni várak közül több egy-egy nemzetségfı központjaként már a 10. században felépült, Borsod esetében nem igazolható. A 10. századi Borsod ugyanis nem vár, hanem egy falutelepülés volt. A település házai leégtek. A házak romjai között talált nyílhegyek azonban arra engednek következtetni, hogy a tőzvész nem magától, hanem esetleg ellenséges támadás következtében keletkezett. A leégett falut lakói elhagyták, és nem is tértek többé vissza ide. A házak betemetıdtek, és a falu helye is elfelejtıdhetett az ispáni vár építésének idejére. Ha nem így lett volna, ásatásunkon nem találhattuk volna meg a házak teljes felszerelését. Az ép tárgyakat, különösen pedig a vaseszközöket, ekevasat, rövid kaszát, sarlót, nyílhegyet, stb. bizonyosan összegyőjtötték volna, hiszen a vas az egész középkorban olyan értéket képviselt, amelyet még törötten is érdemesnek tartották ırizni, veszedelem idején pedig elrejteni. Kétségtelen tehát, hogy a 11. században épült ispáni várat Borsodon egy 10. századi elıkelı, törzsfı, vagy nemzetségfı központjára építették rá. Az élet azonban nem volt folyamatos Borsodon, a falu pusztulása és az ispáni vár felépítése között meglehetısen hosszú idı telhetett el. Ezt bizonyítja az is, hogy a házak romjain cm vastag humusz képzıdött. 36 Az ispáni vár Mint említettük, a borsodi földvár egyike a mai Magyarországon beépítetlen területen álló, tehát jól kutatható ispáni várainknak. A másik négy, hasonló adottságokkal rendelkezı ispánsági vár (Abaújvár, Somogyvár, Szabolcs, Visegrád) kutatását az es években nagy erıkkel kezdték meg. A munka azonban elsısorban anyagi okok miatt elıbb lelassult, majd abbamaradt. A feltárások jórészt a várak sáncaira korlátozódtak. Csak kevés lehetıség adódott a várbelsık átvizsgálására. Éppen ezért a borsodi földvár

38 feltárása rendkívül jelentıs, hiszen itt nemcsak a sáncok átvágására, hanem a várbelsı teljes feltárására, valamint a sáncokon kívül álló templom megkutatására is módunk nyílt (28. kép). 28. kép: Légi felvétel a borsodi földvárról. A vár maga a Cserehát kistáj délnyugati részén elterülı, a Bódva mocsarai által körülvett alacsony dombon áll, amely 15 méterrel magasodik a folyó szintje fölé. Erre emelték a napjainkra már erısen lepusztult sáncokat, amelyek meglehetısen kicsi, 1,7 hektáros területet ölelnek körül. A sáncok a keleti és nyugati oldalon maradtak meg legépebben, itt megközelítıen öt méter magasan állnak. A vár Borsod megye elsı központja, a körülötte kialakult Borsod település pedig, amely 1950-tıl Edelényhez tartozik, a megye névadó települése volt. A történeti Borsod megye egyike az István király által, az államalapítás során létrehozott megyéknek. Területe, határai napjainkig változatlan formában ırzik a 11. századi megyeszervezés emlékeit. 37

39 Az 1987-ben meginduló régészeti feltáró munka a vár sáncainak kutatásával kezdıdött. Ennek elsıdleges célja az volt, hogy megállapítsa a vár építésének pontos idejét, és tisztázza a sánc szerkezetét. A sánc kutatása, átvágása, igen aprólékos, nagy kitartást igénylı, hosszadalmas munka. Mint amikor egy tortaszeletet vízszintesen is megpróbálunk továbbszeletelni. A régész feladata a sánc egymást követı rétegeinek lehántása. Minden egyes réteg megfigyelése, dokumentálása, rajzolása, fényképezése. Az egymást követı rétegek részleteibıl azután összeáll a szerkezet egésze. A borsodi várban e munka elvégzését Nováki Gyulának köszönhetjük kép: Kazettás faszerkezet maradványa a sáncban. A kutatás elsısorban azt bizonyította, hogy a korábbi elképzelésekkel ellentétben a várnak nincsenek sem ıskori, sem szláv elızményei. A jelenleg is álló sáncokat egy 10. századi településre építették fel az államalapítás korában. A 10 méter széles földsáncban igen komoly faszerkezetet leltünk cm átmérıjő gerendákból szabályos négyszög alakú kazettákat hoztak létre, amelyeket földdel töltöttek meg (29. kép). A kazetták egymástól 4 méter-

40 re, a sánc külsı és belsı oldalán helyezkedtek el, közöttük az erısen ledöngölt földben csak néhány, a szerkezet merevítését szolgáló gerendát találtunk. A gerendákat négyszögletesre bárdolták, öszszeillesztésüket, egymásba csapolásukat jól meg lehetett figyelni (30. kép). 30. kép: A faszerkezet összecsapolásának nyoma. A kazetták függılegesen sőrőn követték egymást. Amint néhányat egymásra raktak, azonnal földdel töltötték ki a közöket. A vízszintesen, a sánc irányában egymás mellett elhelyezkedı kazetták is kötésben voltak, erısítették egymást. Ezt kívánta ugyanis a szerkezet stabilitása, amelyre feltétlenül törekedniük kellett. Ha ezt nem így készítették volna, a fa konstrukció értelmét veszítené. A sáncba épített földtömeg, ha egyéb nyomás nem is érte, a saját súlyánál fogva lassan szétnyomta volna a faszerkezetet. Egy ilyen hibát, és a javítását a borsodi földvár sáncának egyik szakaszán fel is fedeztünk. A földdel feltöltött kazetták egymásra helyezésével épült fel a várfal, amely a külsı oldalon 5 6 méter, belül ennél valamivel kevesebb lehetett. Ma már természetesen igen nehéz meg- 39

41 állapítani a várfal eredeti magasságát, mivel az elmúlt évszázadok során erısen megsérült, és néhol teljesen el is pusztult. Ezt a kazettás várfalat több helyen, ahol a terepalakulat úgy kívánta, karnyi vastagságú gallyakból összeállított, igen sőrő rácsszerkezettel meg is alapozták (31. kép). 31. kép: A kazettás várfalat megalapozó rácsszerkezet. A várat három oldalról a Bódva folyó mocsarai is védték. Kapuja a déli oldalon nyílhatott. Maga a tény, hogy a földsáncokban fa maradványok is elıfordulnak, nem volt ismeretlen a szakemberek elıtt, hiszen ezt már a 19. század végi kisebb kutatások alkalmával is megfigyelték. Az 1926-os szondázó ásatása során a borsodi sáncban is talált famaradványokat Leszih Andor. Az azonban csak a 70-as években megindult nagyszabású földvárkutatási program során vált világossá, hogy a várak sáncainak a vázát minden esetben a borsodihoz hasonló, igen komoly faszerkezet alkotja. A sáncokba beépített föld és fa arányának meghatározása óriási vitát váltott ki a várkutatók körében. Egyesek ugyanis úgy vélték, a faszerkezetet teljes egészében földdel fedték be, és valamilyen módon meggyújtot- 40

42 ták, hogy a föld kiégetése révén szilárdabbá tegyék a sáncokat. Véleményük szerint így történhetett, hogy a sáncok egy része vörösre égett, amit több sáncátvágás, így a borsodi során is megfigyeltek. Ezt a tényt egyébként már a 19. századi szórványos ásatások és felmérések is rögzítették. Mások viszont amellett kardoskodtak, hogy a sáncok csakis véletlenszerően, ostrom, vagy tőzvész folytán éghettek ki. Erre utal, hogy egyetlen sáncunk sem égett át teljes egészében, hanem csak néhány részletében. Az úgynevezett vörössánc vita lezárásához a borsodi eredmények nagyban hozzájárultak. Nem utolsó sorban a borsodi földvár feltárása tette ugyanis világossá, hogy az ispáni várak nem faszerkezettel erısített földsáncok, ahogyan korábban vélték, hanem éppen fordítva, egy szintig földdel feltöltött favárak voltak. Bizonyos, hogy a faszerkezet külsı oldalát nem takarták be földdel, hiszen akkor nem tudtak volna olyan meredek földrézsőt kialakítani, amely idıvel ne vált volna lóval, vagy gyalogszerrel megmászhatóvá, azaz védhetetlenné. Csakis a szabadon álló faszerkezet tette lehetıvé, hogy a várfalak kívül függılegesek legyenek, és formájukat ezer éven át, napjainkig megırizzék (32. kép). 32. kép: A borsodi földvár rekonstrukciója. 41

43 Minthogy azonban a gerendavárfal igen gyúlékony, a külsı oldalát agyaggal tapasztották be, amelynek nyomait több esetben megtalálták. Azt is ásatás igazolta, hogy ezek a várfalak természetes úton, azaz ostrom, vagy véletlen tőzeset révén égtek meg. A borsodi várfal egyes részein ugyanis látszott, hogy a tőz a külsı oldalról terjedt, és csak egy bizonyos mértékig égette át a sáncot. A régészeti feltárások eredményei alapján mérnök szakértık a sáncok felépítésének anyag- és munkaerı szükségletére vonatkozó számításokat is végeztek. Eszerint például az abaújvári vár 754 méter kerülető sáncában köbméter földet halmoztak fel, amelybe köbméter fát építettek bele. A munkát 100 ember 810 munkanap alatt tudta elvégezni. A sáncba beépített fa mennyiséget egy 500x800 méteres, azaz 40 hektáros erdı kivágásával lehetett biztosítani, amely mai mértékünkkel 1200 kisvasúti vagon fát jelent. Természetesen az építéséhez szükséges idıt, és a munkaerı nagyságát az is befolyásolta, hogy milyen messzirıl kellett a kivágott fát szállítani és hogy ezt, mielıtt a sáncba beépítették, kiszárították-e. Mindezeket figyelembe véve valószínőnek tarthatjuk, hogy a 3,9 hektáros abaújvári vár viszonylag rövid idı, három, három és fél év alatt felépült. Ennél feltehetıleg jóval kevesebb idı kellett a fele akkora mérető borsodi földvár felépítéséhez, viszont sokkal több a soproniéhoz, amelynek területe meghaladja a 8 hektárt. Ezek a számítások azt is világossá teszik elıttünk, hogy egyegy ilyen vár felépítése igen komoly szervezési munkát igényelt. Puszta létük pedig egyértelmően igazolja hogy a magyarság ugyancsak járatos volt a famunkákban. Hogy a fa kazetták feltöltéséhez szükséges földet mivel szállították, nehéz lenne megmondanunk. A borsodi vár sáncában több féle föld, többek között a Bódva árterébıl származó iszap rétegzıdését is meg lehetett figyelni (33. kép). Önkéntelenül is a 19. század végi nagy földmunkák, folyamszabályozások, vasútépítkezések kubikusai jutnak eszünkbe, akik hosszú sorokban egymás mögött haladva, csaknem meztelenül, a maguk készítette fa talicskával, vagy éppen hátukon óriási vesszıkosarakkal szinte futólépésben hordták a földet. 42

44 33. kép: A sánc átvágás közben. Még az elfogult szemlélı számára is lenyőgözıek lehetnek ezek az adatok. Igaz ugyan, hogy a várfal nem kıbıl, hanem fából és földbıl épült, ez azonban a korabeli Magyarországon és Európában általánosan elterjedt gyakorlat volt. Korántsem jelentett elavult, korszerőtlen építkezési módot. Az elsı várépítési hullám Európa-szerte a században kezdıdött. Ekkor a hazaiakhoz hasonló várak keletkeztek orosz, lengyel, német, francia, sıt angol területen is. A kutatók egy csoportja egyenesen úgy véli, e várak építésére a normann és a magyar kalandozások miatt kényszerültek Európa lakói. 43

45 A várfeltárások során, több helyen 10. századi leletek, településrészletek is elıkerültek. Borsodon pedig, amint láttuk, egy teljes 10. századi falu látott napvilágot. Ezeknek azonban semmi közük sincs az államalapítás során épült várakhoz. A régészeti adatok tehát nem igazolták Györffy Györgynek azt az elképzelését, amely szerint már a 10. században több vár is állt volna Magyarországon. Jelenlegi tudásunk szerint a magyarországi várépítés az államszervezéssel egy idıben, a 10. század végén, a 11. század elején indult meg. A korábbi idıkben az expanzív magyar külpolitika, a számos európai országban kalandozó erıs magyar seregek ezt feleslegessé is tették volna. A kialakuló magyar államnak azonban szüksége volt a várakban létrejövı katonai, gazdasági, világi és egyházi központokra. Nem véletlen tehát, hogy nagyjából egy idıben, bámulatosan egységes módon sok várat építettek. Legkorábbi váraink a határterületeken álltak. Míg a gyıri, soproni, mosoni és nyitrai az ország nyugati, addig az abaújvári, borsodi, szabolcsi, zempléni az északi határokat védte. E korai váraknak nemcsak az építési módjuk volt egységes, nagyfokú hasonlóságot tapasztalhatunk a helyük kiválasztásában is. Építésükre a magas hegyek elıterében álló alacsonyabb dombokat választották ki, amelyek folyók mellett, nagyobb utak mentén vagy keresztezıdésében feküdtek. A várfalak többnyire követték a természetes dombvonulatot, így kevés egyforma méretőt és alakút találhatunk közöttük. Láttuk, hogy Borsod igen kicsi. Ezzel szemben például Abaújvár 3,9 hektáron, Sopron pedig, amely a legnagyobb államalapítás kori váraink között, 8,7 hektáron fekszik. Az újabb kutatásokból világossá vált az is, hogy az általánosan használt földvár elnevezés téves. Nemcsak azért, mert mint láttuk, valójában a várak nem elsısorban földbıl, hanem sokkal inkább fából épültek, hanem azért is, mert építésük idején nem használták ezt a szót rájuk. A várakat tekintet nélkül az építı anyagukra a században a latin civitas, a 13. századtól pedig a castrum szó jelölte. Szórványosan elıforduló magyar elnevezésük, pedig vár volt. A castrum terreum, azaz földvár kifejezést, amint 44

46 azt éppen egy, Borsodról szóló 14. század eleji adatunk is bizonyítja, csak a már elpusztult, használaton kívüli várakra alkalmazták. Ilyen értelemben tehát ma már valamennyi ispáni várunk csak földvár. Virágkorukban azonban igen jelentıs, bevehetetlen várak voltak. Ugyancsak Györffy György elméletére visszavezethetı kérdéskör az ispáni várak elavulásának ideje. Bár az elmúlt harminc évben sok bírálat érte Györffy teóriáját, abban mindenki egyetértett, hogy az ispáni várak a tatárjáráskor elveszítették jelentıségüket, korszerőtlenségüket éppen ez bizonyította be. Csakhogy a mongolok a honfoglaló magyarokhoz hasonló haditechnikát alkalmaztak. Nem töltötték idejüket várostromlással, ha lehetett, felgyújtották, ha pedig nem, megkerülték ıket. Sıt, írásos forrásaink egyenesen azt bizonyítják, hogy ispánsági váraink, és hadinépük a tatárjárás idején derekasan helytálltak. Egy 1242-bıl származó adatunk szerint a megyeszékhelyek, például Gyır, Moson, Sopron, Abaújvár, Trencsén, Pozsony, Nyitra a tatárokkal szembeni ellentámadás fı központjai voltak. Még a 13. század második felében is a vármegyei katonaság alkotta a királyi haderı jó részét. Valószínő tehát, hogy korai megyeszékhelyeink nem hadászati korszerőtlenségük miatt veszítették el jelentıségüket. Ebben inkább az a nagyarányú társadalmi-gazdasági változás játszhatott szerepet, amely a 13. század második felében végbement. Ennek során az István király által létrehozott királyi vármegye felbomlott, s átadta a helyét a más alapokon szervezıdött nemesi megyének. Borsod esetében ezt egész pontosan nyomon lehet követni. Borsodot 1261-ben, de még 1282-ben is saját váraként említi a király. Nem kétséges tehát, hogy ekkor még várként mőködött ban a borsodi vár katonái még a király hadseregében harcoltak. Az egykori megyeszékhely 1334-ben azonban már egy magánföldesúr birtoka volt, és a várat csak mint Feldwar-nak nevezett árkot említik. Mint láttuk, sok más korai várunkhoz hasonlóan Borsod is Anonymus mővében szerepel elıször. Elbeszélése szerint a várat Bors vezér építtette, akirıl a vár nevét is nyerte. Hogy Bors való- 45

47 ban 10. századi vezér volt-e, aki itt tartotta szállását, vagy 11. századi személyiség, a megye elsı ispánja, nehéz lenne megmondanunk. Az azonban kétségtelen, hogy elıbb a vár, majd a megye is róla nyerte nevét. A Bors személynévnek semmi köze sincs a főszernövényhez, a török eredető bars= tigris szóból származik. A hozzá járuló d képzınek a régi magyar nyelvben kétféle jelentése volt. Egyrészt kicsinyítı képzı, így a Borsod helynév annyit tenne kicsi Bors. Ezt a jelentését ismerte Anonymus, aki szerint azért hívták Bors várát Borsodnak, mert kicsi. És valóban, ahogyan említettük, a vár jóval kisebb más államalapítás kori megyeszékhelyeinknél. Másrészt azonban a d képzı a birtoklás kifejezésére is alkalmas volt, így a Borsod helynév azt is jelentheti Borsé. A magyarországi várépítészet eredetét a korábbi, fıként az 50-es évek erısen szláv barát, politikai indíttatású kutatása, a megyerendszerhez hasonlóan szláv eredetőnek tartotta. Úgy vélte, a magyarság a várépítést a Kárpát-medencében talált szláv népektıl tanulta el a honfoglalás után. Az elmúlt idıszak számos kiváló várkutatójának, elsısorban Nováki Gyulának, Sándorfi Györgynek, és Bóna Istvánnak a munkássága azonban bebizonyította, hogy ez nem felel meg a valóságnak. İseink igen jó várépítészeti ismeretekkel érkeztek új hazájukba, amelyet mikor szükségessé vált, használni is tudtak. Ezt bizonyítja maga a vár szavunk is, amelyet jóval a honfoglalás elıtt, iráni népektıl vettünk át. 46 Az esperesi templom Magyarországon a világi közigazgatási rendszerrel párhuzamosan indult meg az egyházszervezés is. Ennek során 10 egyházmegye jött létre, amelyek élén a püspökök álltak. Az egyházmegyék fennhatósága több világi megye területére terjedt ki, amelyekben az esperesek képviselték ıket. Az esperességek általában egy-egy világi megye területét foglalták magukban. Györffy György volt az elsı, aki feltételezte, hogy az esperesek székhelyei,

48 legkorábbi templomaink, a megyeszékhelyeknek készült várakban, azok védelme alatt épültek fel. Feltételezése az ispánsági várak régészeti feltárása során nyert bizonyosságot. Megdöbbentı élmény volt számomra, amint az elmélet valósággá vált, és a borsodi vár feltárása során kibontakozott elıttünk Magyarország egyik legrégebbi temploma. A várbelsı ÉK-i oldalán, 1,5 méterrel annak szintje fölé magasodva egy kisebb domb helyezkedik el. Ennek kutatása során egy íves szentélyzáródású, nagymérető templom alapjait bontottuk ki, amelyre a felszínen semmilyen jel sem utalt. Viszonylag kis mélységben azonban kirajzolódott elıttünk az alapozási árka, amelyben jobbára csak habarccsal és apró kövekkel kevert földet találtunk. Az alapozásból ugyanis az elmúlt évszázadok során csaknem teljes egészében kitermelték a köveket. Az eredeti, habarcsba rakott, szabálytalan alakú, kemény mészkıbıl álló alapozás csak kis szakaszokban, a templom két vállánál, illetve a szentélyben maradt meg. Az alapozás mélysége és szélessége változott. A falak többnyire 80 cm szélesek voltak, de néhol elérték az egy métert is. A templom belsejében hat pillér maradványait figyeltük meg. Ezek egykor fı és mellékhajóra osztották a belsı teret. A nyugati oldalon elhelyezkedı pillérekrıl feltehetı, hogy karzatot tartottak. A templom teljes külsı hossza 18 méter, szélessége pedig átlagosan 10 méter volt. Szentélye félkörhöz közelít, külsı sugara 2,9 m (34. kép). A templomon több alaprajzi szabálytalanság is megfigyelhetı, hajója nem téglalap, hanem trapéz alakú, oldalfalai nem egyforma hosszúak, vállai nem egy magasságban helyezkednek el. A templom tengelye kelettıl dél felé eltér. Kisebb-nagyobb alaprajzi szabálytalanságok nem ritkák a korszak építészetében. A nagy templomoknál éppúgy megtalálhatók, mint a falusi templomoknál. A jelenség értelmezésére számos magyarázat született, idáig azonban nem sikerült megnyugtató módon lezárni ezt a kérdést. Annyi bizonyos, esetünkben az alaprajzi szabálytalanságok oly mérvőek, hogy azoknak feltétlenül meg kellett látszania a felmenı falakon is. 47

49 kép: Az esperesi templom.

50 A borsodi templom felmenı falairól ezen kívül semmiféle adatunk sincs. A vár területén viszont több helyen is találtunk homokkıbıl faragott kváderkı-töredékeket. Egy sziklába vájt üregben pedig nagyobb mennyiségő, ép kváderkı került elı, némelyiken fehér vakolatmaradványt is meg tudtunk figyelni. Feltehetı, hogy a falakat ezekbıl építették, esetleg ezekkel burkolták. A templom északi oldalfalának alapozási árka mellett, némi omladékot is leltünk, amely feltehetıen a kidılt északi fal maradványa lehetett. Ennek bontása során egy vállába kovácsolt fülő, rézdrót berakásos kengyel (35. kép), 35. kép: Az esperesi templom omladékai között talált kengyel. valamint egy Salamon király ( ) által veretett ezüst denár látott napvilágot. Nemcsak az érem, hanem az analógiái alapján a 11. század második felére keltezhetı kengyel is azt bizonyítja, hogy a templom ebben az idıben már fennállt. A templomon kívül, a szentély közelében egy mállékony konglomerátumból faragott szenteltvíztartó került elı, amelyben egy fehér agyagból készített, vékony falú, belül sárga mázas edény alja helyezkedett el (36. kép). 49

51 kép: Szenteltvíztartó az esperesi templom mellett. A templomhajó északkeleti sarkától mintegy 4 méterre egy nagymérető, 2x1 méteres, 35 cm vastag kılapot találtunk, amelynek az anyaga a szenteltvíztartóhoz hasonló volt. A kılap feltehetıen oltár lehetett (37. kép). Közelében egy másodlagos helyzetben lévı gyermekcsontváz feküdt. Ezen kívül sem a templomban, sem körülötte nem kerültek elı sírok. Jól meg lehetett azonban figyelni, hogy a templomot egy korábbi településre építették rá. Templomunk legközelebbi párhuzamai azok az épületek, amelyek korai megyeszékhelyeinken, és esperesi központjainkban, Abaújváron, Szabolcsban, Visegrádon, Patán álltak. Ezek szembeszökıen hasonlítanak egymásra. Közös jellemzıjük, hogy a 11. század második felében, kıbıl épültek, hajójuk hossznégyszög alakú, szentélyük többnyire íves, olykor egyenes záródású, belsı

52 terüket pillérek osztják meg. S noha alaprajzuk több kisebb részletben eltér, méretük olyannyira egységes, hogy azt a korszak rangban középszintő egyházaira jellemzınek tekinthetjük. Hoszszuk általában méter között változik. A korabeli mértékegységben, lábban mérve lábnak felel meg. Mintahogyan egységes módon és elvek szerint épültek a korai megyeszékhelyeket magukba foglaló várak, úgy valószínőleg egységes elvek szerint épültek az elsı esperesi templomok is. Feltehetı, hogy építésük idején bizonyos elıírások léteztek, amelyek rangjuknak megfelelıen szabályozták az épületek méreteit. 37. kép: Oltárlap az esperesi templom közelében. Az esperesi templomoknál tehát méreteikben is kifejezésre jutott rangjuk és szerepük. Középszintő egyházi igazgatási központok voltak, amelyek azonos szinten álltak a világi hierarchiában hasonló szerepet betöltı megyével. Az Árpád-korban központjuk helyileg is azonos volt. Több esetben éppen a régészeti ásatáson 51

53 napvilágot látott templom mérete hívja fel a figyelmet arra, hogy az adott település az ismertnél nagyobb szerepet játszhatott korai történelmünkben. Ilyen nagymérető templom került elı például Zircen, Ópusztaszeren, Szombathelyen, a ma Szlovákiához tartozó Bényben, és Gyöngyöspatán. Ez utóbbiról tudjuk, hogy az Árpádkor folyamán végig esperességi központ volt, noha sohasem lett megyeszékhely. A fentiek értelmében valószínőnek látszik, hogy a borsodi vár belsejében napvilágot látott templom a megye egyházi vezetését ellátó esperes székhelye lehetett. Erre nemcsak helyzetébıl, hanem az esperesi templomokkal egyezı méreteibıl is következtethetünk. De ezt bizonyítja a templom körüli temetı hiánya is. Az említett esperesi székhelyek mindegyike körül kisebb-nagyobb temetırészletet tártak fel, ami valószínővé tette, hogy ezek a templomok plébániai feladatokat is elláttak. Mindezideig tehát nem volt régészeti nyoma annak a feltételezésnek, miszerint az egyházszervezés során az ispáni székhelyek mellett létrejött megyésegyházak, és a megyeszékhely lakóinak lelki gondozását ellátó templomok feladatköre elvált volna. Borsodon azonban ezt több adat is bizonyítja. Az esperesi templom mellett sikerült ugyanis feltárnunk egy másik templomot is. Ennek maradványaira a vár sáncain kívül bukkantunk rá. 52 A várnépek temploma és temetıje A várral azonos dombon, de annak sáncain kívül egy mai formájában a 18. század végén épült templom áll. Arra, hogy ennek a templomnak korábbi elızménye is lehetett, az 1926-os ásatás alkalmával elıkerült egyszerő, Árpád-kori ékszerek utaltak. A régészeti kutatás egyértelmően bebizonyította, hogy itt egy korai templom állt, amelynek részleteit a református templom tornyának északi oldalán tártuk fel. A mai templomfallal párhuzamosan egy 110 cm vastag, erısen sóderes habarcsba rakott kemény mészkı kváderekbıl álló fal-

54 szakaszt találtunk (38. kép). Bizonyos, hogy ez az egykori templom felmenı falához tartozott, mivel belsı oldalán megtaláltuk a sértetlen vakolatát, valamint simított mészhabarcs padlóját. A templombelsıben ki tudtuk bontani az északnyugati sarkot is. 38. kép: A vár sáncain kívül, a mai református templom alatt elhelyezkedı templom. Az elıkerült templom körül nagykiterjedéső temetı található. Sírjai közül 77-et bontottunk ki a mai templom északi oldalán. A sírok megközelítıen kelet-nyugati tájolásúak, a csontvázak többsége háton fekvı, nyújtott helyzető volt. Egyetlen rendellenes temetkezést figyeltünk meg, a 32. sírban egy hasra fektetett fiatal fiú csontvázára bukkantunk. Az elhunytak többségét a test mellett nyújtott karral temették el. A feltárt temetırészletben koporsómaradványokat nem találtunk. A kis számban, szórványosan elıforduló koporsószögek, illetve koporsóvasalás azonban arra enged következtetni, hogy itt sem volt ismeretlen ez a temetkezési mód. 53

55 Az elıkerült temetırészlet igen zsúfolt volt, a gyakori utántemetkezések megrongálták a korábbi sírokat (39. kép). 39. kép: A várnépek temploma és temetıje Ezért a sírgödör formáját mindössze egy esetben tudtuk (67. sír) megfigyelni. Ez keskeny, lekerekített sarkú téglalap alakú volt. Egy másik esetben (62. sír) a szorosan a test mellett megtalált két kar, illetıleg a csontváz közvetlen közelében megfigyelhetı elszínezıdés valószínővé teszi, hogy az illetıt lepelbe csavarva temették el. A temetı területén szórványosan elıkerült két, durván megmunkált kılap azt bizonyítja, hogy legalábbis egyes sírokat, sírkövekkel is megjelöltek. A kibontott 77 sírból 14-ben találtunk különféle, kivétel nélkül az Árpád-korra keltezhetı tárgyakat. Ezek, leszámítva egy nagymérető vaskést, mind viseleti tárgyak, hajkarikák, övcsatok voltak. A hajkarikákat bronzból, ónból, és ezüstbıl készítették, többségük S-végő volt. Közülük a legkorábbiakat a 11. század végére, 12. század elejére, a legkésıbbit a 13. századra keltezhetjük (40. kép). 54

56 40. kép: Leletek a temetıbıl. A temetıbıl szórványként, egy II. Béla király ( ) által veretett denár került elı. Nem kétséges, hogy a temetı egyik legkorábbi lelete a 67. sírból elıkerült övcsat (41. kép). A líra alakú, nielló díszes bronz csatra a csontváz felszedésekor, az ágyékcsigolyák alatt bukkantunk rá. Pecke vasból készült, hátsó oldalán textilmaradványokat figyeltünk meg. Leletünk legközelebbi párhuzamai a Szabolcsveresmarton elıkerült példány, valamint a borsodi várban szórványként lelt csat. E ritka típusból 55

57 tehát Magyarországon eddig összesen három darabot ismerünk, közülük kettı Borsodon látott napvilágot. Valamivel gyakoribb ez a csatfajta az orosz- és lengyelföldi leletegyüttesekben. Itt a 11. század második felére, esetleg a 12. század elejére keltezhetık. Nagyon valószínő, hogy ebbıl az idıbıl való a két borsodi darab is. Minthogy a fentebb ismertetett, legkorábbinak meghatározható egyéb leletek is ebbıl a korszakból származnak, valószínőnek tarthatjuk, hogy a borsodi vár sáncain kívül elhelyezkedı templom is állt már ebben az idıben. 41. kép: Niello díszes bronz csat a várnépek temetıjébıl. Említettük, hogy a 67. sírban a csatot az ágyékcsigolyák alatt, elılapjával a föld felé fordulva találtuk meg. Ez csak úgy fordulhatott elı, hogy ha a halotton megfordították az övet. Ebben a ruházattal, övvel kapcsolatos pogány temetkezési szokások nyomát fedezhetjük fel. Hasonló jelenséget figyeltek meg más, pogány rítusú temetıkben is. Esetünkben ez azért különös, mert a pogány szokás emléke egy keresztény templom körüli temetıbıl került elı. Babonás cselekedet emlékének tarthatjuk azt is, hogy a temetıben egy halottat arccal a föld felé fordítva temettek el (42. kép). 56

58 42. kép: Hasra fektetve eltemetett, ártó szándékúnak vélt halott a várnépek temetıjébıl. Arccal a föld felé fordítás, vagy hasra fektetés a visszajáró halottól való félelemmel magyarázható. A vámpírnak tartott halott hazajárását akarták így megakadályozni. A szokás abból a hiedelembıl táplálkozott, hogy a gonosszá vált halott felzabálhatja az 57

59 élıket. Már azzal is az élıket pusztítja, ha saját magát, ruháját, húsát marcangolja. Azt gondolták azonban, ha az arcát a földre szorítják, akkor csak a földbe haraphat, sem magának, sem másnak, nem árthat. Az ártó halott elleni védekezést az egész ország területén meg lehet találni már a 10. században is. Korábban úgy vélekedtek, hogy a vámpírokkal kapcsolatos hiedelmeket más népektıl vette át a magyarság, és az ezek elleni védekezési módokat, a rendellenes (hasra fektetve, zsugorítva, a többivel ellentétesen tájolva) temetéseket csak a köznép temetıiben találjuk meg. Az újabb kutatások azonban bebizonyították, hogy a kifejezetten módos rétegeknél is megfigyelhetı ez a szokás. Vagyis az ártó szándékú halottól való félelem, és az ellene való védekezési mód közismert hiedelem volt honfoglaló ıseinknél. A vámpírokkal kapcsolatos képzetek azonban nemcsak hazánkban, hanem az európai népek között is régiek, és általánosan elterjedtek voltak. A hátramaradottak rendszerint a felnıtt korban elhunytról tételezték fel, hogy vámpírrá válhat. Ezért különösen érdekes, hogy Borsodon a hasra fektetett halott, aki rettegést váltott ki szeretteibıl, egy fiatal fiú volt. Nem kétséges, hogy a borsodi vár sáncán kívüli templom a várnépeké volt, a körülötte elhelyezkedı temetı idáig feltárt sírjaiban pedig a vár harcos jobbágyai és családtagjaik nyugodhattak. Ezt nemcsak az antropológiai vizsgálat néhány megállapítása, hanem az a tény is bizonyítja, hogy ugyanebben az idıben, e templom körüli temetı mellett létezett a helyi közösségnek egy másik temetıje is. A feltárt templom és temetı részlettıl mintegy 400 méterre délkeletre ugyanis, a mai Borsodi temetı területén, két bordázott ezüst S-végő hajkarika és egy elkalapált végő, három ezüst szálból sodrott győrő látott napvilágot (2. kép 7, ). Ezeket a leleteket jelenlegi tudásunk szerint a 11. század végénél korábbra nem keltezhetjük. Borsodon tehát a templom körüli, és az úgynevezett soros, vagyis az illetı falu határain kívül elhelyezkedı, többnyire még pogány temetıt a 11. század végén legalábbis egy ideig, párhuzamosan használták. Itt tehát a soros teme- 58

60 tı megszőnése nem esik egybe a templom építésének idejével, mint ahogyan azt az ország több pontján egyértelmőnek tekintik. De esetünkben nem igazolódott be az a feltevés sem, amely szerint a központokban minden bizonnyal már a 10. század végén nem csak az elıkelık, hanem a szolgák, és a szegényebb néprétegek sem temetkeztek pogány módra. Sokkal valószínőbb Györffy György elképzelése, aki szerint A harcos jobbágyok mint a köznéptıl idegen elnyomók nem temetkezhettek a helyi közösség pogány rítusokat ırzı temetıjébe. Mint a keresztény rend bevezetésének rendırei igen korán keresztény módon kellett temetkezniük. Valószínőleg velük indult a templom melletti ló nélküli temetkezés. Írásos forrásaink egyértelmővé teszik, hogy királyaink a században folyamatosan beszivárgó keleti népelemekkel, besenyıkkel, úzokkal, kunokkal egészítették ki hadseregük könnyőfegyverzető alkotórészeit. Hogy a borsodi várban éltek ilyen idegen, nagy valószínőséggel besenyı eredető harcosok, azt a történeti adatokon kívül a vár feltárása során elıkerült leletek is bizonyítják. Mint említettük az esperesi templom mellett egy jellegzetes formájú, rézdrót berakásos kengyelt is találtunk. Korát jól mutatja a vele együtt napvilágot látott pénz, a 11. század végérıl származik. A kengyeleknek ezt a típusát a besenyı harcosok használták, és ık terjesztették el a dél-oroszországi sztyeppén a 11. század folyamán. A történeti adatokat figyelembe véve, Magyarországra csakis velük együtt kerülhetett. Hasonló kengyeleket Moldvában és Kijevben leltek, azokon a területeken, ahol a 11. században besenyı törzsek éltek. De ezt bizonyítják a várnépek temetıjében, a 67. sírban nyugvó halott antropológiai jellegzetességei is. A év körüli férfi vizsgálata azt mutatta, hogy testfelépítése merıben más volt, mint a temetıben elhantolt többi férfié, koponyája pedig egyértelmően keleti származásáról tanúskodott. Mint említettük, az ı sírjából került elı a magyarországi régészeti anyagban ugyancsak idegennek tekinthetı nielló díszes csat, és itt figyelhettük meg az övvel kapcsolatos pogány szokást is. 59

61 Besenyıkre utal az is, hogy Borsodvár közelében mind a mai napig található két Besenyı nevő falu. A kutatók egyöntető véleménye szerint az ilyen típusú helynevek úgy keletkeztek, hogy magyar környezetbe szigetszerően betelepültek kisebb besenyı csoportok. A különbözı besenyı néptöredékek több hullámban érkeztek Magyarországra. Bár kisebb csoportjaik már az közötti, valamint az 1040-es években is megjelenhettek, tömeges beköltözésük csak 1055 utánra tehetı. Nagyon valószínő, hogy ekkor telepedtek le a borsodi földvár körül is, és hogy a borsodi vár jobbágyai között a 11. század végén frissen beköltözött besenyı harcosok is voltak. S bár mint csatlakozott nép fiai, a magyar elıkelıkkel és harcos réteggel együtt hamarosan kénytelenek voltak felvenni a kereszténységet, amint azt a 67. sír pogány szokásokat ırzı megfordított öve is jelzi, kereszténységük egyelıre csak felszínes lehetett, külsıségekben nyilvánult meg. Az, hogy a borsodi vár katonái gyakran vettek részt különféle ütközetekben, csetepatékban, a csontjaikon is meglátszott. Gyakori volt közöttük a kulcscsonttörés, ami manapság a biciklis ember jellegzetes sérülése. Akkoriban viszont együtt járt a lovas életmóddal, akkor történhetett, amikor leestek a lóról. A feltárt temetırészlet csontvázain azonban aránytalanul nagy számban lehetett megfigyelni alkarcsonttörést is. Baleset, esés következtében általában az alkarunk orsócsontja törik el. A singcsont törését csak úgy tudjuk magyarázni, hogy harcközben felemelt karral igyekeztek a támadást elhárítani, illetve a fejre mért csapást kivédeni. Harc közbeni sérülésre mutatott besenyı vitézünk koponyája is, amelyen egy jókora, de begyógyult törést találtunk. Valószínő azonban, hogy a kisebb-nagyobb harcok a nıket sem kímélték. A borsodi temetıben ugyanis két nı koponyáján is elıfordult törés. Az egyiknek a halántéka tört be, a másiknak egy tompa tárggyal a fejtetejére mért ütés horpasztotta be a koponyacsontját egy ujjbegynyi területen. Mindketten túlélték a sérülést, ami arra mutat, hogy ıseink, férfiak és nık, egyaránt keményfejőek voltak. 60

62 Esperesi templom, falusi templom A borsodi ispáni várban, illetve a sáncain kívül feltárt templomot Borsod megye két legkorábbi egyházának tekinthetjük. Az elıkerült leletek egyértelmően azt bizonyítják, hogy a 11. század végén már mindkettı fennállt, és feladatkörük jól elkülönült. A rendelkezésünkre álló adatok szerint, több más ispáni központhoz hasonlóan Borsodon is volt esperesi székhely, amely az egri egyházmegyéhez tartozott. Az esperesi templommal kapcsolatban semmiféle írásos adatunk nincs. Sem alapításáról, sem védıszentjérıl nem szólnak forrásaink. Pusztulásának idejére is csak közvetett bizonyítékunk van. Mint említettük, egy 1334-ben kelt iratból kitőnik, hogy maga a vár, már csak földvárnak nevezett árok, amelyben feltehetıen az esperesi templom is romokban állhatott. A Borsod községet, illetve határát igen részletesen ismertetı oklevél ugyanis meg sem emlékezik róla. Ugyancsak az 1334-es oklevélbıl tudhatjuk meg, hogy a váron kívül elhelyezkedı templom Szent Lırinc tiszteletére volt szentelve, s mint láttuk, csakugyan a várnépek szolgálatára állt. A borsodi ispánsági székhely templomainak vizsgálata részben igazolta, részben megcáfolta a korábbi feltételezéseket. Megerısítést nyert, hogy az esperesi templomok magukban az ispáni várakban, nem pedig azon kívül helyezkednek el. Az esperesi templomok körül feltárt temetık azt bizonyítják, hogy e korai egyházi központok sok esetben plébániai funkciót is betöltöttek, a feladatkörök korántsem váltak el oly egyértelmően, mint ahogyan feltételeztük. Úgy tőnik, hogy az esperesi templomok csak abban az esetben lehettek valóban a térítést, egyházszervezést, és felügyeletet ellátó megyésegyházak, ha az ispáni székhelyen velük párhuzamosan már fennállt egy másik, a vár, illetve a váralja település népeinek lelki gondozását, keresztelést, esketést, temetetést ellátó templom is. 61

63 62 A borsodi várkastély A borsodi várról, amint már említettük, igen kevés írásos adattal rendelkezünk. Hiteles oklevél 1194-ben emlékezik meg róla elıször. A 13. században mind a vár, mind tisztjei, jobbágyai és népei többször szerepelnek. Láttuk, hogy 1261-ben, de még ben is saját várának nevezte a király ben azonban Borsod falu magánkézen tőnik fel, s ekkor a várat már csak mint Feldwarnak nevezett árkot említik. A következı két évszázadban a falu birtoklástörténetét ha kisebb-nagyobb hézagokkal is, de nyomon tudjuk követni. A várról azonban többé nem szólnak forrásaink. Annál meglepıbb tehát, hogy a 16. század második felében Borsod ismét várként jelenik meg. Borovszky Samu Borsod megye monográfiájában a következıket írta: A mint a török beütések gyakoriakká váltak, a vármegye területén megszaporodott a kastélyok száma is. Az 1550-es évek derekán az ıs Borsod vár romjainak helyén Bebek Ferencz építtetett kastélyt, de ezt Balassa Zsigmond bevette s fölégette. Közlését Nováki Gyula és Sándorfi György kissé félreértették, amikor ezt írták: Borovszky munkájában van egy elıttünk nem világos XVI. századi adat. Eszerint Bebek Ferenc 1544 után Borsod földvára helyén fallal megerısített várkastélyt építtetett, amelyet az 1560-as években a hajdúk megtámadtak és felégettek. Megkérdıjelezik az adat hitelességét is. A borsodi castellumról azonban csakugyan van egy írásos forrásunk ban, az egykor Egerben vitézkedı Zolthay István, szendrıi várkapitány vizsgálatot indított annak érdekében, hogy tisztázza Borsod falu állapotát és jogállását. A vizsgálat során több más tanú mellett eskü alatt tett vallomást az edelényi, sápi, és maga a borsodi bíró is. Tanúvallomásuk körülbelül harminc évre viszszamenıleg igyekezett tisztázni a falu birtokviszonyait, amely, mint a jegyzıkönyvbıl is kitőnik, igen zilált volt ebben az idıben. Ezen nem csodálkozhatunk, hiszen közismert tény, hogy a mohácsi csata után az I. Ferdinánd és Szapolyai János, késıbb pedig hívei között zajló fegyveres küzdelem igen súlyosan érintette ezt a

64 vidéket. Mindehhez hozzájárult még az egyre erısödı török veszedelem, amelynek követeztében Buda (1541), majd Fülek (1554) elfoglalása után Borsod megye jó része, Borsod falu is, hódoltsági területté vált. A zőrzavart csak fokozta, hogy a környék nagyhatalmú urai gátlás nélkül zsarolták a vidéket, egyik királytól a másikhoz állva szakadatlanul növelték birtokaikat. S amit nem sikerült szépszerével, a két királytól kicsikart adomány formájában megszerezniük, azt hatalmaskodással egymástól, illetve a kisebb birtokosoktól rabolták el. Borsod falu tanúvallomásokból kirajzolódó sorsa tipikus lehetett a korszakban. A tanúk egybehangzóan állították, hogy Borsod Edelénnyel és Sáppal együtt egykor Szapolyai János tulajdonában volt, és Tokaj várához tartozott. Szapolyai, miután királlyá választották (1526), hőséges szolgálataiért Kállai Jánosnak adományozta a három települést. Késıbb viszont Kállai János Borsod falu egy részét saját familiárisának, Fekete Péternek tovább adományozta. Amikor azonban János király Tokajnál vereséget szenvedett I. Ferdinánd hadaitól (1537), Kállai János, aki nem akart csatlakozni Ferdinánd híveihez, rebellis lett. Ezért birtokait Bebek Ferenc kérte, és kapta meg I. Ferdinándtól. S noha ez ellen Kállai János tiltakozott, a zőrzavaros idıket kihasználva Bebek Ferenc elfoglalta birtokait, azzal a résszel együtt, amelyet Fekete Péternek ajándékozott Borsodon. Bebek Ferenc halála után fia György tovább tetézte a hatalmaskodást azzal, hogy Fekete Péter borsodi birtokrészeit a saját emberének, Rácz Péternek adta. A várkastélyt mintegy mellékesen, Borsod egyik fontos haszonvételének, a malomnak elıszámlálása során említette meg az egyik tanú. Volt ennek a Borsod falunak a területén Kállai János idejében a Bódva folyón egy kerekes malom, amelyet, amikor néhai Balassa Zsigmond Bebek Ferenc borsodi castellumát ostromolta, felégetett. Most pedig Rácz Péter két kerékkel újra felépíttetett. A tanúvallomás tehát egyértelmően azt állítja, hogy létezett a borsodi várkastély, amelyet meg is ostromoltak. Azonban nem ezt, hanem a közelében elhelyezkedı malmot égették fel. Bizonyos, 63

65 hogy a malom Borsod birtoknak jól jövedelmezı része lehetett. Már az 1334-es oklevélben is megemlítették, és a századi birtokvitákban még mint puszta malomhelyet is, mindig számon tartották. S minthogy helyét 1334-ben és 1663-ban ugyanott, a borsodi vár alatt, határozták meg, joggal állíthatjuk, hogy a borsodi malom a legkorábbi idıktıl fogva ugyanott, a vártól néhány száz méterre, északkeletre állt, ahol ma is egy malomépület található. Ez egészen a közelmúltig mőködött. A castellum, azaz várkastély, felégetésérıl szóló híradás tehát tévedésnek bizonyult, amelyet azonban valamennyi a korszakkal, és a vidékkel foglalkozó kutató átvett. A tévedéssorozatot maga Borovszky indította el azzal, hogy félreértette, vagy összekeverte a saját jegyzeteit. Összehasonlítva ugyanis jegyzeteit az eredeti tanúkihallgatási jegyzıkönyvvel, láthatjuk, hogy ott még a valóságnak megfelelıen a malom felgyújtását jegyezte fel. Késıbb azonban, a megyei monográfiában ebbıl már a várkastély felgyújtása lett. Borovszky tévedése természetesen nem jelenti azt, hogy kételkednünk kell a tanúkihallgatási jegyzıkönyvben elmondottak hitelességében is. Nemcsak azért, mert a tanúk hivatalos személy elıtt, maguk is hivatali minıségükben, eskü alatt vallottak, és a kor felfogása szerint hamis tanúskodásukkal a lelkük üdvösségét kockáztatták volna. Hanem azért is, mert az adatok nagy részét más forrásból ellenırizni tudtuk. Így biztos, hogy Borsod, Edelénnyel és Sáppal együtt, valóban Szapolyai János tulajdonában volt, már jóval királlyá választása elıtt, 1504-ben is. Szapolyai 1526-ban Kállai Jánosnak tett adományát ugyancsak hiteles iratok bizonyítják. De vannak adataink arról is, hogy Ferdinánd király 1535-ben Szendrı várával együtt Bebek Ferencnek ajándékozta Edelényt is. Bebek Ferenc azonban nem elégedett meg azzal, hogy Edelényt hivatalosan megszerezte Kállai Jánostól, hanem erıszakkal elfoglalta, és hatalmában tartotta más birtokait, Sápot és Borsodot is. Ez ellen Kállai János 1539-ben a leleszi, 1546-ban pedig a váradi káptalan elıtt tiltakozott. S minthogy ezek az adatok a valóságnak 64

66 megfelelıen szerepelnek a tanúvallomásokban, nincs okunk kételkedni a borsodi castellummal kapcsolatos információ hitelességében sem. Már csak azért sem, mert a várbelsı feltárása során sikerült rábukkannom e várkastély maradványaira is. Nováki Gyula és Sándorfi György nem utolsó sorban azért kételkedett a várkastélyról szóló híradás hitelességében, mert Az 1987-ben megkezdett ásatás a földvár belsı területének nagy részére kiterjedt, de ennek nem találta nyomát között azonban, a vár északnyugati oldalán, közvetlenül a sánc mellett, illetve részben a leomlott sánc alatt ennek az épületnek több maradványát tártuk fel. Számunkra itt most csak az az 1 1,5, méter széles alapozásmaradvány fontos, amelyet a sánc irányával párhuzamosan, megközelítıleg észak-déli irányban találtunk. Keleti széle határozottan kirajzolódott, a nyugatit azonban kevésbé jól lehetett megfigyelni. Az erısen bolygatott környezetben csak a legalsó rétegét tárhattuk fel. Az alapozást 11 méter hosszan tudtuk követni, amely az északi oldalán mintegy 3 méterre kiszélesedett. Itt az egykori épület egy sarkát sejthetjük. A csekély maradványok miatt azonban ezt nem állíthatjuk teljes bizonyossággal (43. kép). 43. kép: A 16. században épült várkastély maradványai 65

67 Az alapozásmaradványon egy I. Ferdinánd által 1544-ben Körmöcbányán veretett denárt, közelében pedig egy köpős szárú zablát leltünk (44. kép) kép: 16. századra keltezhetı zabla a várkastély omladékai közül E speciális zablaforma a században egyaránt megtalálható. Ebbıl az idıbıl valók azok a felvidéki és alföldi példányok is, amelyek legközelebbi párhuzamai leletünknek. A castellum felszereléséhez tarozhatott az a nagymennyiségő késıközépkori leletanyag is, amelyet azonban nem itt, hanem az épületmaradványtól kb.50 méterre délnyugatra, a mai feljárat közelében, másodlagos helyzetben találtunk meg. Nagyon valószínő, hogy a 16. századra már romokban heverı esperesi templomot is felújíthatták, és valamilyen formában a castellummal egy idıben használták is. Hiszen mint említettük, a templom mellett egy szenteltvíztartót is leltünk, és az abban elhelyezkedı mázas edényt jelenlegi tudásunk szerint a 16. századnál korábbra nem keltezhetjük (45. kép). A castellum építési idejére csak a régészeti leletek és a történeti adatok összevetésébıl következtethetünk. Az alapozáson talált érem 1544-es dátuma jelzi azt az idıpontot, amelynél korábban nem épülhetett. Bebek Ferenc1558-ban bekövetkezett halála pedig azt, amelynél korábban kellett, hogy épüljön.

68 45. kép: Késıközépkori edény az esperesi templom mellett lelt szenteltvíztartóban. Még tovább szőkíthetjük ezt az idıtartamot, ha meggondoljuk, hogy Fülek elvesztése, 1554 után Bebek Ferenc ismét a Szapolyai párt híve lett, érdeklıdése Erdély felé fordult. Lengyelországban, Erdélyben, Isztambulban járt, így feltehetıleg keveset tartózkodott Borsod megyei birtokain. Valószínőnek tarthatjuk tehát, hogy a borsodi castellum 1544 és 1554 között épülhetett. Hogy építésére Bebek Ferencnek semmiféle törvényes jogcíme nem volt, azt már láttuk. A castellum építésének idején Borsod nem volt Bebek Ferenc tulajdona. Bizonyos azonban, hogy a zavaros viszonyokat kihasználva, mégis a hatalmában tartotta. Errıl tanúskodnak az adóösszeírások is. A castellum ostromának idejérıl sajnos nem tesznek említést a tanúkihallgatási jegyzıkönyvben. Más forrásból, egy adóösszeírásból azonban tudjuk, hogy a malom 1549-ben még sértetlenül állt. A várkastély ostromára tehát, amely során a malom leégett, 67

69 csak ezt követıen, de Bebek Ferenc halála elıtt, azaz 1550 és 1558 között kerülhetett sor. Hogy a castellum meddig létezett, arról nincsenek adataink. Maga a falu 1582-ben pusztult el egy török támadás következtében, és még 1590-ben is elhagyottan állt ben lakottnak, majd 1605-ben ismét elhagyottnak mondják az adóösszeírások. A továbbiakban élte a hódoltsági falvak megszokott életét. A castellumról nem hallunk többé. A vár egy 1708-as adatban bukkan újra fel. Ekkor tulajdonosa tiltakozik az ellen, hogy mások a Borsod nevő falujában lévı földváron csőrt, vagy csőrös kertet építsenek. Nagyon valószínő, hogy ekkor már semmiféle középkori épület nem állt a váron. Megkezdıdött az a folyamat, amelynek során a falu ide is felkúszott, és a vár területét házhelyekként kezdte hasznosítani. A falu terjeszkedését jól mutatja egy, a 18. század végén készült térkép is, amelyen már több házat is ábrázoltak a várban (46. kép). Különösen érdekes, hogy a sáncokból ekkorra már csak annyi maradt meg, mint amennyit napjainkban is láthatunk. A sánc nagy részét tehát nem az újkorban, a falu betelepülésével, hanem valószínőleg a castellummal, illetve a faluval együtt a török kori harcok idején pusztították el. 1 1 A borsodi földvár leleteinek feldolgozásában több szakember vett részt. A gabonamagvak meghatározását Dr. Torma Andrea, az ételmaradványok elemzését Dr. Gyulai Ferenc, az állatcsontok számbavételét Dr. Vörös István, az embercsontokét Dr. Bernert Zsolt és Dr. Kustár Ágnes végezte. A sáncban talált famaradványokat Gríneus András, a nagyszámú kerámialeletet Szilágyi Veronika vizsgálta meg természettudományos módszerekkel. Az ásatás során elıkerült tárgyakat Kozmáné Bányi Judit, Kováts Tibor, Bánfalvy Ferenc és Hutai Gábor restaurálta. Munkájukat ezúton is köszönöm. A rajzok elkészítéséért Sáfrány Andrásnénak, F. Bodnár Katalinnak és Czifrák Lászlónak, a rekonstrukciós rajzokért Sabján Tibornak, a fotókért Képessy Bencének, valamint Kulcsár Gézának tartozom köszönettel. Külön köszönet illeti Edelény Város Önkormányzatát, amely a kezdetektıl egészen a 2000-ben megvalósított rekonstrukcióig anyagilag és erkölcsileg egyaránt támogatta a munkámat. Végül, de nem utolsó sorban mindenkor nagy hálával emlékszem az ásatáson dolgozó lelkes csapatomra, amely több, mint tíz éven át kitartott mellettem, és a földmunkától a régészeti aprómunkán át a fızésig mindenben segítségemre volt. 68

70 46. kép: A 18. század végén készített térkép Borsod faluról és a várról 69

71 70 A Borsodi Földvár évi ásatásán dolgozók. Álló sor: Kovács Miklós, Gajdos Imréné, Lukács László, Virág István, Veres Gyızı, Nagy Zoltán,?, Szőcs István, Tóth József, Vitkó János, Vaskó József. Ülı sor: Papp Beáta, Iglói Orsolya, Lipták Orsolya.

72 Dr. Wolf Mária január 2-án születtem Miskolcon. Általános és középiskolai tanulmányaimat itt végeztem ban érettségiztem a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban. Egyetemi tanulmányaimat között a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemen folytattam. Diplomámat 1979-ben szereztem meg latin- régészet szakon ben a miskolci Herman Ottó Múzeumban kezdtem dolgozni. Kutatási témámnak a középkori, ezen belül az Árpád-kori települések vizsgálatát választottam ben védtem meg a középkori Abaúj megye településrendjével foglalkozó bölcsészdoktori disszertációmat ben francia nyelvbıl sikeres középfokú állami nyelvvizsgát tettem. Több kisebb ásatás után 1987-ben kezdtem meg a Borsodi földvár feltárását. Az 1999-ig folyó ásatás igen fontos eredményeket hozott korai településeinkkel, a honfoglaló magyarság gazdálkodásával, és életmódjával kapcsolatban. Pillanatnyilag ez a legnagyobb, biztosan 10. századra keltezhetı feltárt falunk. Az ásatás az államalapítás korában épült várainkkal kapcsolatos ismereteinket is jelentısen bıvítette. Eredményeimet több részpublikációban ismertettem. A téma monografikus feldolgozását jelenleg végzem ban kezdtem meg a Bodrogköz településtörténetének kutatását, a rendkívül gazdag honfoglalás kori temetıkhöz kapcsolható falvak azonosítását, feltárását. E munka folytatásaként ben a Vásárhelyi Terv keretében nagyszabású ásatásokat végeztem a korábbi terepbejárásaink során már feltérképezett lelıhelyeken. 71