Szó- és szólásmagyarázatok

Átírás

1 Szó- és szólásmagyarázatok A süllőnevek történeti-etimológiai vizsgálata Hosszúkás testű, ízletes, szálkátlan húsú sügérféle ragadozó halak. A nembe a következő öt faj tartozik: kősüllő Sander volgensis, északi süllő Sander vitreus, kanadai süllő Sander canadensis, tengeri süllő Sander marinus és fogas süllő Sander lucioperca, valamint egy hibrid fajta, a fehérköves (fogas süllő ikrás kősüllő tejes). KŐSÜLLŐ J. Sander volgensis (VN. 6636). Zömökebb a fogas süllőnél, és jóval kisebb. Háta zöldes, kékesfekete csíkok díszítik. A fogas feltűnő ebfogai a kősüllő szájában nincsenek meg. 1887: kő süllő Lucioperca volgensis (HalK. 2: 670), 1897: kősüllő (Term tud.közl. 339: 595), 1902: ua. (Jankó 309), 1914: ua. (RévaiLex. 12: 181), 1925: ua. (uo. 17: 222), 1929: ua. (BrehmHal. 1: 323). Alakváltozata a népnyelvi kövi süllő (Bálint 1: 424) és a kűsüllő (Kovács 17), bizonytalan adat 1542-ből a kövi hal (HalK. 2: 109; 1887: kövihal [uo.]), amelyről Herman Ottó azt írja, hogy alkalmasint a Lucioperca volgensis (uo.). Más forrásokban azonban a Cobitis barbatula és a Gobio fluviatilis neve. A kősüllő szaknyelvi név, főnévi faji jelző áll egyszerű nemi névvel. A magyar terminus pontos megfelelője a faj ausztriai ném. Steinschill (VN. 6636) neve, a magyar név tükörfordítása. Számos társneve közt a dandár süllő (Dankó 458) bodrogközi elnevezés, más forrásban nem szerepel. Valószínűleg népetimológia eredménye, és a kősüllő bandár nevével függ össze. Ezt a népnyelvi bandár (VN. 6636; 1887: ua. [HalK. 2: 772], 1902: ua. [Jankó 309], 1908: ua. [Nyr. 37: 190], 1929: ua. Lucioperca volgensis [BrehmHal. 1: 323]; N. Fonyódon és Baján ÚMTsz. 1: 333: bandár Szegeden Bálint 1: 424: bondárhal Körösök alsó folyásán Gyurkó 166: bandár kősüllő ) nevet a nyelvjárásokból jegyezték fel ben azt írta Herman Ottó, hogy a bandárt Baján némely német eredetű halász nevezi így szalagos tarkaságáról < ném. Band sáv (HalK. 2: 772), 1919-ben Unger Emil szerint is magyaros német név a magyarországi német halnevek között (Unger 73). Kniezsa István pedig Beke Ödön (Hal. 33: 50) és az EtSzt. (1: 271) nyomán a magyar halnevet szláv jövevényszónak tartja; vö. szbhv. bàndār Perca fluviatilis (SzlJsz. 75), bandras (Vutskits 171), bandal, bandariče (Medić 1), hv. bandar ua. (W.). Mivel azonban csak ebben a szláv nyelvben van meg ez a halnév (ott is sügér jelentéssel), valószínűleg éppen fordítva áll a dolog, az ottani szó való a magyarból. Sem német, sem szláv eredetű tehát, hanem a magyarban elterjedt belső nyelvi fejlemény, minden bizonnyal a bandázik, bandázó szavunkból. A halnév magyar eredetének igazolására l. még a következő néprajzi adatot 1944-ből: bandázik a süllő: csoportban jár (MNy. 40: 247). Földrajzi névvel, az egyik fő honossági vizének, az oroszországi Volga folyónak a nevével alkották Volga-süllő (uo.; 1868: volgai süllő [Kriesch 90], 1882: ua. [Chyzer 5], 1945: volgasüllő [UjId. 495]), valamint fr. sandre du Volga (VN. 6636; 1910: ua. Lucioperca volgensis [Bull.Soc. Nat. 57: 180], 1931: ua. [Pellegrin 332]), ang. Volga sander, Volga pikeperch, amerikai ang. Volga perch, or. волжский судак, szlk. zubác volžský, sv. volgagös (FB.), ausztriai ném. Wolgazander (uo.; 1798: Wolgaſander ua. [Donndorf 498], 1933: Volgazander [Lukács 35]), ukr. судак волзький (W.) elnevezését. A Volga-süllő a kősüllő elavult szakirodalmi neve, nyilván a korábbi latin szaknyelvi Lucioperca volgensis (1789: Lucioperca Volgenſis [GmelinSyst.Nat. 1.3: 1309], 1828: ua. [Cuvier 1: 117]) binómen alapján keletkezett. Ugyancsak őshonosságra utal a népneves orosz süllő (1894: ua. [Vad.Versl. 7: 62]), valamint az orosz korcs vagy fattyú süllő jelentéssel a ném. russische Bastardzander (1832: ruſſiſche baſtardſander Lucioperca volgensis [Cuvier Voight 2: 196]), fr. sandre bâtard de Russie ua. (1931: ua. [Pellegrin 332]), továbbá a cs. candát východní (FB.), azaz keleti süllő neve. Szintén népnévvel alkották tót süllő (Dankó 485; 1887: ua. [HalK. 2: 835], 1902: tótsüllő [Jankó 309], 1929:

2 Szó- és szólásmagyarázatok 207 ua. Lucioperca volgensis [BrehmHal. 1: 323], 1932: süllő, ha ez barna, neve: tótsüllő [Népr.Ért. 24: 40]; N. Bodrogközben MTsz. 2: 769 Tihanyban Viski 51: ua.) nevét. Az a magyarázata, hogy a keszthelyi halászok úgy tudták, hogy halasításkor, a 1890-es évek elején a Balatonba került, csehországi származású süllőivadékkal került ez a hal a tóba. A cseh süllő (ÚMTsz. 1: 777; 1902: csehsüllő [Jankó 309]) balatoni népi elnevezés természetesen rokon a tót süllő névvel, a névadási szemlélet háttere ugyanaz. A Wittingauban (ma Trebon, Csehország) működő süllőszaporítási telepről szerezték be eleinte a balatoni kötelező kihelyezéshez a süllőikrát. Szintén népnévvel, etnikai preferenciával alkotott terminus a ro. şalău armenesc (1909: ua. [Antipa 20]), azaz örmény süllő elnevezése. A vadsüllő (VN. 6636; 1887: vad süllő [HalK. 2: 837], 1929: vadsüllő [BrehmHal. 1: 323]; N. Körösök Gyurkó 166: vadsüllő Unger 71: ua.) a süllőnél kevésbé értékes és kisebbre növő kősüllő megkülönböztető jelzős neve. Tihanyban jegyezték le a bockasüllő (1904: bocka süllő [Vutskits 14]) terminust, az összetételben a bocka előtag a hal kedvelt tartózkodási helyére utal. A Balatonnál ugyanis a bocka (vagy dörc) szó jelentése halásztopográfiai gyűjtésekben tőzeges, agyagos, kemény talaj. A fonyódi halászok így magyarázták: A hal a boczkán végzi összegyüvetelét, s a küen a fürdést [ívást]; boczka kemény agyag pad, se kü, se föld (Jankó 326). A tarka süllő (Bálint 1: 424; 1887: tarkasüllő [HalK. 2: 764], 1929: ua. Lucioperca volgensis [BrehmHal. 1: 323]; N. Szigetköz, Kovács 17: ua.) társneve a fogasnál színesebb kősüllő nyelvjárási neve. A furkóhal (Népr.Ért.13: 115: ua. ÚMTsz. 2: 537: ua.) a Közép-Tisza vidékén ismert név, a hal hengeres alakját írja le. A furkóhalat olyannak tartja [ti. a tiszai halász], mint a süllőt (uo.). Csíkos süllő (Kovács 11) szigetközi nevének sávos, sötét-világos váltakozású hátszíne az alapja. A kősüllőnek a fogas süllőnél határozottabb, sötétebb harántcsíkjaira utal rom. şalău vărgat (FB.; 1909: Lucioperca volgensis: şalăul vărgat [Antipa 19]) neve is, amelynek ugyanúgy csíkos süllő a jelentése. A kősüllő latin szaknyelvi Sander volgensis nevét Johann Friedrich Gmelin adta 1789-ben (GmelinSyst.Nat. 1.3: 1309), szinonim neve a Lucioperca volgensis és a Stizostedion volgensis (uo.). Idegen nyelvi neve az észt jõekoha (FB.), a sügér ném. Barsch (EL.) nevével az ukr. bersh és le. sandacz bersz (FB.), azaz süllősügér, valamint a süllő orosz nevével alkotott tör. sudak balığı (uo.), vagyis süllőhal. Társneve a törökben az uzunlevrek balığı (uo.), azaz hosszúsügér hal. Az oroszban és a tatárban sula (1885: ua. Lucioperca volgensis [Fisch.Z. 9: 119]) és подсудак, подсудoк (VN. 6636; 1828: podsulac [Cuvier 1: 118], 1832: podsulack Lucioperca volgensis [Cuvier Voight 2: 196], 1855: an der Wolga podsulak [Arch.Nat. 1: 210]). Ugyancsak orosz társneve a судак-bers (VN. 6633), azaz süllő-sügér, valamint a földrajzi névvel, egy tó nevével alkotott ковжскый судак (uo.). A Don és a Dnyeszter mentén, valamint a Dnyeper és Bug torkolatvidékén használatos or. cекретъ (RF. 139; 1828: secreet [Cuvier 1: 118], 1832: ua. Lucioperca volgensis [Cuvier Voight 2: 196], 1855: sekret am Don [Arch.Nat. 1: 210], 1856: секретъ [Bull.Soc. 57: 339], 1888: sekret [Am.F. 13], 1894: ua. [Allg.Enc.Forst. 8: 502], 1903: ua. ua. [Am.F. 14]) társneve megvan más szláv nyelvekben is; vö. ukr. sekrét, sekrétyk (SNPol. 2: 457), le. sekret Lucioperca volgensis (uo. 1: 377) ben, a Duna-deltában a kősüllő rom. népnyelvi sekret (Antipa 20) nevét is adatolták. Az Aspro zingel faj le. czop, szbhv. čep (SNPol. 2: 45) nevével függ össze a kősüllő morfológiai jellegzetességére utaló ukr. čopyk (uo. 2: 457), čap, or. čop (RF. 138; 1856: чопъ, чопикъ Lucioperca volgensis [Bull.Soc. 57: 339]) elnevezése. Alakleíró név, a hal hengeres teste a névadás indítéka, a csaphoz hasonlítás alapja. Átkerült a Duna-deltában a román népnyelvbe is; vö. 1909: chiopic, ciopcic ua. (Antipa 20). Társneve még a ném. Eiszander (VN. 6636), ennek jégsüllő a jelentése. Alapja valószínűleg az, hogy a kősüllőt télen a befagyott vizeken léket vágva a jég alatt is fogják. A kősüllő berschik (1924: ua. [RévaiLex. 17: 222]) neve a németből való; vö. ném. Berschik (FB.; 1604: Berſich, Berſick, Berſig, Berſing [Ges.Med. 699], 1606: ua. [GesnerNom. 302], 1670: Berſich Perca [Gesnerus red. 171], 1686: ua. [Hist.Pisc. 292], 1795: ua. [Allg.Pol-Lex. 4: 905]), 1828: berschik [Cuvier 1: 118], 1855: Berſchik [Arch.Nat. 1: 210], 1869: Berſchik der Ruſſen ua. [Brehm 5: 478], 1879: Berſchik [BrehmsT. 3.2: 37], 1885: ua. [Fisch.Z. 9: 119], 1888: Berschik [Am.F. 13], 1894: Berſchik ua. [Allg.Enc.Forst. 8: 502], 1903: Berschik [Am.F. 14], 1905: Berschlik [Meyers 2: 728], 1933: Berschik [Lukács 35]). Ez a neve a sügér alném. Bersich (Et.Wb. 53), ném. 1604: Berſich, Berſick, Berſig, Berſing (Ges.Med. 699), 1861: Perſich (Univ.Lex. 12: 847), nyelvjárási Bärschke, Bärsig, Berschke ( nevére vezethető vissza. Az olaszban

3 208 Szó- és szólásmagyarázatok is tájnyelvi persego, persec, persero Veneto; persic, persech, persigh Lombardia stb. (uo.), szaknyelvi persico (FB.; 1686: perſico [Hist.Pisc. 292]) a sügér neve. FEHÉRKÖVES A szakemberek szerint az új halfajta lassabban nő ugyan, mint a fogas süllő, viszont a kősüllőnél gyorsabban, ráadásul ellenállóbb, és jobban tűri az oxigénhiányt. Az elnevezést egy hibrid süllő (fogas süllő ikrás kősüllő tejes) kapta a kutatóktól 2009-ben (ActaZool. 55: 39). Világos testszínére utal a névben a fehér jelző, az elnevezéshez az egyik szülő, a kősüllő nevét is felhasználták. A kutatók beszámoltak arról, hogy a fogas süllő és a kősüllő közötti hibridizációnak sem morfológiai, sem biokémiai akadálya nincs (uo ). ÉSZAKI SÜLLŐ J. Sander vitreus (W.). A Nagy-tavak, a Mississippi és mellékfolyói vizeiben, Arkansasig honos. Akár 1 m hosszúra is megnő, ízletes húsa keresett a piacokon. Észak-Amerikában honos faj, erre utal nevében a faji jelző. Társneve is ame rikai süllő (SzMSzt.), ez a honosságra utaló jelzővel alkotott név megvan más nyelvekben is; vö. le. sandacz amerykańskiv (EL.), fr. sandre américain (uo.; 1828: sandre d Amérique Lucioperca americana [Cuvier 2: 122]), ném. amerikanischer Zander (FB.; 1832: amerikaniſcher Sander ua. [Cuvier Voight 2: 196]). A latin szaknyelvi Sander vitreus binóment Samuel Latham Mitchill adta 1818-ban, szinonim neve a Stizostedion vitreum vitreum (Mitchill 247). A latin vitrea faji jelző jelentése üveges, a nagy, ezüstös szemek természetére utal. Ilyen a faj ang. glass eye (FB.; 1818: glass-eye Perca vitrea [Mitchill 247], 1842: ua. [Zool.NY. 4: 18], 1877: glass eye Stizostedium vitreum [Bull. 1: 46], 1882: glass-eye ua. [Syn.F. 3: 525], 1888: glass eye [Am.F. 14], 1896: ua. [Bull. 47: 1021], 1903: ua. [Am.F. 14], 1919: glass eyed pike ua. [Henshall 157]), vagyis üvegszem, üvegszemű csuka elnevezése is. Ez az angol név volt a mintája a faj ném. Glasaugenbarsch (W.), azaz üvegszemsügér és sv. glasögongös (EL.), vagyis üvegszem süllő nevének. Szintén sajátos, nagy, matt fényű, ezüstös szemeire utal ang, white eye (1896: white-eye Stizostedion vitreum [Bull. 47: 1021]), fi. valkosilmäkuha (W.), vagyis fehérszem süllő, ang. marble eye (FB.), azaz márványszem, valamint ang. walleye, wall-eyed pickerel, wall-eyed pike, wall-eyed (uo.; 1877: wall-eyed pike Stizostedium vitreum [Bull. 1: 46], 1888: ua. és wall-eye [Am.F. 13], 1896: wall-eyed pike [Ann.Rep. 2: 240], 1903: ua. [Am.F. 13], 1904: ua. [Am.Nat.Hist. 387], 1914: wall-eyed [uo. 4: 192], 1919: wall-eyed pike [Henshall 157], 1926: wall-eye ua. [Hubbs 58]) neve is. A halak pontatlan meghatározással vagy helytelen fajnévvel jelölése Amerikában nem ritka, így nevezték az északi süllőt egyszerűen pike-perch (FB.; 1842: ua. [Zool.NY. 4: 18], 1877: ua. Stizostedium vitreum [Bull. 1: 46], 1882: ua. [Syn.F. 3: 525], 1896: ua. [Ann.Rep. 2: 240], 1903: pike-perches Stizostedion grisea / canadense boreum [Am.F. uo. 12], 1919: pike-perch Stizosteion vitreum [Henshall 157]) néven is. A svédeknél szintén használatos ennek alapján a gäddabborre (W.), azaz csukasügér neve. Színre utaló faji jelzővel pedig yellow pickerel, yellow pike (FB.; 1842: ua. [Zool.NY. 4: 18], 1877: ua. [Bull. 1: 46], 1888: ua. [Am.F. 14], 1896: ua. [Bull. 47: 1021], 1899: ua. és yellow pickerel [Ann.Rep. 6: 487], 1903: yellow pike [Am.F. 14], 1904: ua. [Am.Nat.Hist. 387], 1919: ua. [Henshall 157], 1926: ua. [Hubbs 58]), azaz sárgacsuka jelentésű nevet kapott. Ilyen jelentésű elnevezése a fr. dorè jaune (EL.) is. Helyesebb meghatározással, sárga süllő jelentéssel már inkább utaltak a színbeli jellegzetességen kívül a nemi hovatartozásra; vö. or. жёлтый судак (W.), ang. yellow pike perch (FB.; 1842: yellow pike-perch [Zool.NY. 4: 17], 1866: ua. Lucioperca americana [Am.Aq. 89], 1876: ua. Stizostedium americana [Rep. 110], 1904: ua. Stizostedion vitreum [Am.Nat.Hist. 387], 1914: ua. [uo. 4: 192]). A hal hátának zöldes színe az alapja a faj port. picão-verde (EL.) és ang. green pike (FB.; 1877: ua. Stizostedion vitreum [Bull. 1: 46], 1888: ua. [Am.F. 14], 1896: ua. [Bull. 47: 1021], 1903: ua. [Am.F. 14]) nevének. További társneve az ang. grass-pike (1888: grass pike [Am.F. 14], 1903: ua. [uo. 14]), azaz fűcsuka, az ang. Jack, Jack salmon (FB.; 1876: Jack Stizostedium americana [Rep. 110], 1882: Jack salmon Stizostedium vitreum [Syn.F. 3: 525], 1888: Jack, Jack salmon [Am.F. 14], 1919: ua. [Henshall 157]) ben ang. white salmon Stizostethium salmoneum (Bull. 1: 47), azaz fehérlazac néven is említették. Kanadában használatos ang. dory (FB.), fr. doree (1888: Am.F. 14) neve. Társneve még a dán hvidøjet sandart (EL.), vagyis vasas süllő, or. cветлопёрый судак (W.), azaz fényescsíkos süllő, és holl. breedbekbaars (uo.), vagyis szélesorrúsügér, valamint cs. candát křišťálový (uo.), azaz kristályos süllő.

4 Szó- és szólásmagyarázatok 209 A Sander vitreus alfaja a kék süllő Sander vitreus glaucus, a Nagy-tavakban, az Erie és az Ontario között endemikus. A 20. század közepéig kereskedelmi szempontból értékes hal volt, ám 1970 óta nem említik, vélhetően a kihalás szélére került. A kékcsuka jelentésű ang. blue pike (EL.; 1842: ua. [Zool.NY. 4: 19], 1877: ua. [Bull. 1: 47], 1882: ua. [Syn.F. 3: 525], 1888: ua. [Am.F. 14], 1899: blue pickerel [Ann.Rep. 6: 487], 1903: blue pike [Am.F. 14], 1919: ua. [Henshall 157], 1926: ua. [Hubbs 3]) és az ang. blue walleye (W.), valamint a cs. candát modrý (uo.) és dán blå sandart (EL.), azaz kék süllő neveiben a színnév arra utal, hogy a hal háta és az uszonyai kékesek, és az oldalai is ezüstöskékek. Német neve szintén blauer Glasaugenbarsch (W.), azaz kék üvegszemsügér. Tudományos leírója Carl Leavitt Hubbs volt 1926-ban, és a latin szaknyelvi Stizostedion glaucum, illetve a ma érvényes Sander vitreus glaucus nevet adta neki (Hubbs 3) ban alfajként sorolták be a Stizostedion vitreum glaucum terminussal. A lat. glaucum faji jelző jelentése ugyancsak szürkéskék. KANADAI SÜLLŐ J. Sander canadensis (Hal. 109/4: 24). Észak-Amerikában igen elterjedt faj, homokos és kavicsos fenekű folyók, holtágak lakója. Hengeres teste átlagosan cm hosszú. A faji jelző a hal honosságára utal, akárcsak or. kанадский судак, cs. candát kanadský (W.), ném. kanadischer Zander, dán amerikansk sandart, fr. sandre canadien (FB.), szlk. zubáč kanadský (SzMSzt.), norv. canadagjøjrs, port. picão-canadiano, holl. canadese snoekbaars, sv. kanadagös (EL.) és ang. Canada pike (1866: ua. Lucioperca canadensis [Am.Aq. 89]) nevében. A faj latin szaknyelvi neve 1834-től a Sander canadensis (Griffith & Smith 1,62: 3), szinonim neve a Stizostedion canadense és a Lucioperca canadense (uo.), ezeket ugyancsak a Kanada földrajzi névvel alkották. Homokos fenekű vizek lakója, ezért kapta homoki süllő (1873: ua. [Hiv.Ért. 208: 3571]), or. песчаный судак (W.), fi. hietakuha (EL.), vagyis homoki süllő, illetve ang. sand pickerel, sand pike (FB.; 1877: sand pike Stizostethium canadense [Bull. 1: 48], 1882: sand-pike [Syn.F. 526], 1888: sand pike [Am.F. 12], 1896: ua. [Bull. 47: 1022], 1903: ua. Stizostedion grisea / canadense boreum [Am.F. 12], 1919: sand-pike [Henshall 164], 1926: sand pike Stizostedion canadense griseum [Hubbs 58]), azaz homokcsuka elnevezését. Az ang. pike jelentése hegyes, egyébként a zoológiában csuka. A pike-fish hegyes-hal névből rövidült jelentéstapadással, a jelző a csuka hegyes fejformájára utal. A faj fr. dorè noir (EL.), sandre doré noir, sandre doré bleu, holl. gouden baars, zwarte baars (W.) elnevezését az aranysárga, a fekete, illetve a kék színnevekkel, holl. bruine baars (uo.) nevét pedig a barnával alkották. Az ang. gray pike (FB.; 1842: grey pike, grey pike-perch Lucioperca grisea [Zool.NY. 4: 19], 1866: gray pike perch [Am.Aq. 89], 1877: gray pike Stizostethium canadense [Bull. 1: 48], 1882: gray-pike [Syn.F. 526], 1896: gray pike Stizostethium canadense griseum [Bull. 47: 1022], 1899: gray pickerel [Ann.Rep. 6: 487], 1903: gray-pike [Am.F. 15], 1919: ua. [Henshall 164], 1926: gray pike ua. [Hubbs 58]) nevének szürkecsuka a jelentése. A latin szaknyelvi névben szereplő lat. griseum ugyancsak szürke jelentésű. A hal szájformájára utal holl. smalbekbaars (W.), azaz keskenyszájú-sügér, valamint ang. horn-fish (1882: ua. [Syn.F. 526]), vagyis kürthal, szarvhal neve. A holl. tijgerbaars (uo.) társnévnek pedig tigrissügér a jelentése, a test csíkozottsága volt a névadási szemlélet háttere. További társneve az angolban a grund-pike (1903: ua. [Am.F. 15]), és említették horse-fish (1903: ua. [uo.]), azaz lóhal, valamint rattlesnake pike (1919: ua. [Henshall 164]), vagyis csörgőkígyó-csuka néven is. Igen elterjedt társneve még az angolban a hagyományos sauger (EL.; 1877: sauger Stizostethium canadense [Bull. 1: 48], 1882: ua. [Syn.F. 526], 1888: ua. [Am.F. 12], 1896: ua. [Bull. 47: 1022], 1899: ua. [Ann.Rep. 6: 487], 1919: ua. [Henshall 164], 1926: ua. [Hubbs 58]). TENGERI SÜLLŐ J. Sander marinus (VN. 6635). A Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger köves fenekű, sekély parti vizeiben honos. Legfeljebb 60 cm hosszú, apró kefefogai mellett az ebfoga nagy. 1836: tengeri süllő (HM. 40: 317), 1891: tengëri-süllő eine roche (NySz. 2: 1622), 1898: tengeri süllő (Földr.Közl. 331), 1929: ua. (BrehmHal. 1: 304). A tengeri süllő jelentésű latin szaknyelvi Sander marinus binóment Georges Cuvier adta a fajnak 1828-ban (Cuvier 1: 120), szinonim neve a süllőfajok korábbi neveivel a Stizostedion marinum és a Lucioperca marina (uo.). Ugyancsak tengeri süllő a jelentése a faj fr. sandre marin (W.; 1828: sandre de mer [Cuvier 1: 120], 1910: ua. Lucioperca marina [Bull.Soc.Nat. 57: 181]), ang. sea pikeperch, sea zander, dán havsandart, észt

5 210 Szó- és szólásmagyarázatok merikoha, ír phéirse mhara, le. sandacz morski (FB.), ném. Seezander (VN. 6635), Meerzander (uo.; 1859: Meersander ua. [Bull.Soc. 3 4: 187]), cs. candát mořský, azeri dəniz sıfı (W.), or. морской судак (VN. 6635; 1828: morskoj sudak [Cuvier 1: 122]) és ro. şalăul de mare (1909: ua. [Antipa 20]) nevének. Társneve még az or. чёрный судак (VN. 6635), azaz fekete süllő. A sv. svartahavsgös (EL.) nevének Fekete-tengeri süllő a jelentése, a faj honosságára utal. Ez a hal az ívásakor felúszik a nagyobb folyók alsó szakaszaira, ez az alapja ang. estuarine perch (FB.), azaz torkolatisügér elnevezésének. Az Északi-, a Földközi- és a Fekete-tenger, továbbá az Atlanti-óceán keleti felének legértékesebb tengeri halai közé tartozik egy korábban ugyancsak tengeri süllőnek (1898: tengeri süllő Labrax lupus [Földr.Közl. 331], 1929: ua. [BrehmHal. 1: 304]) nevezett faj, a Dicentrarchus labrax (1758: Syst.Nat. 1: 290). SÜLLŐ J. Sander lucioperca (FB.). Teste megnyúlt, háta szürkészöld, oldalai ezüstös alapszínűek, a hátról kiindulva a test oldalán szabálytalan alakú sötét sávok húzódnak. A süllő halnevünk személynévként már 1211-ben adatolható (OklSz.: Silleu), halnévként 1395 k.: scillew (BesztSzj. 299), 1405 k.: sille (SchlSzj. 798), 1435 k.: ua. (SoprSzj. 138), 1514: swllw, 1519: silew, 1521: sywlle, 1532: silew (OklSz.), 1570 k. sillö (ArsMed. 1: 293b), 1589: swlleot (SzT. 11: 977), 1590: su llo (SzikszF. 81), 1592: swlleò, 1632: swlleö (SzT. 11: 977), 1647: su llo (So. Dits. A4), 1719: sullyő (MNy. 39: 156), 1726: sÿllo Lucioperca [Marsigli 4: 22. T.], 1731: süllyő (Annales 13 14: 165), 1783: in Ungarn Syllo [Bloch 2: 66], 1794: Dentex süllö (Grossinger 3: 19), 1795: sulo (Allg.Pol.-Lex. 4: 907), 1828: en Hongrie silo (Cuvier 1: 116), 1831: sylli (Zoogr.R. 3: 246), 1834: közönséges süllő (Tud.Gyűjt.), 1847: ua. (Fényes 83), 1848: süllő (Horváth 69), 1868: ua. (Kriesch 88), 1870: ua. (CzF. 5: 940), 1884: ua. (Nyr. 13: 552), 1887: ua. (HalK. 2: 827), 1888: sullo in Hungary (Am.F. 14), 1890: süllőt (Vadl. 31: 414), 1894: süllők (Vad.Versl. 7: 62), 1924: ua. (RévaiLex. 17: 222). A népnyelvben MTsz. 2: 458: sillő OrmSz. 486: süllő Ethn. 1943: 52: sillér ÚMTsz.: süllér VN. 6634: sül (1887: HalK. 2: 827) Gyurkó 168: sül VN. 6634: szellő [1887: HalK. 2: 764]). A süllő halnév csuvasos jellegű ótörök jövevényszavunk; vö. csuv. şăla (MNy. 2002: 391), šêla, baskír hïla, karakalpak sïla fogas, süllő (TESz. 3: 628), 1831: tataris syla (Zoogr.R. 3: 246). A fogaséhoz hasonló szemléleten alapul, a csuvas halnév a fog jelentésű csuv. šêl szónak ugyanolyan származéka, mint a magyar fogas a fog főnévnek. A cseremisz šêla-kol fogas (Tschuw. Lw. 264) ugyancsak csuvas eredetű halnév (kol hal ). A csuvas halnév a *šilliγ balik jelzős szerkezetből vált ki, a šêla, šêla pula főnév a m. fogas, fogashalhoz hasonlóan szintén elliptikus alak: šêla pula > šêla (MNy. 2002: 391). Néhány szakirodalmi forrásban (pl. DLw. 246) süllő halnevünket tévesen a németből magyarázták, holott éppen fordított a szókölcsönzés, egy bajor-osztrák halnév való a magyarból. A ném. Zander mellett ugyanis Ausztriában a magyarból átvett Fogosch, illetve az Alsó-Bajorországban szintén ismert ugyancsak magyar eredetű Schill használatos a süllő neveként; vö. bajor-osztrák Schill Perca lucioperca (DWb. 3098); Schindel (FB.), Schiel (DWbG. 15: 146), Schill, Schilln ua. (uo. 15: 10; 1558: Schill, Schilln Schillum Germani [Hist.An. 4: 1288], Schied Schillus Danubij [uo. 1289], 1575: ſchill, ſhilu Lucio perca [Fischb. 176b], 1598: Schill, Schiln [uo.], 1603: Schiel Lucio-Perca [Schwenckfeld 433], 1606: Schill, Schilln [GesnerNom. 316], 1613: Schilo, Schillus [Aldrovandi 668], Nomine germanico Schill vel Schilln [uo. 667], 1670: Schill, Schilln Lucio Perca [Gesnerus red. 182], 1682: Schied, Schiell [Hohberg 2: 511], 1686: Schindel Schilus Danubiii [Hist.Pisc. 293], 1726: Schiel Lucioperca [Marsigli 4: 22. T.], 1738: Lucio-perca, Schilus: Schindel [Artedi 39], 1754: Schil [Richter 765], 1765: Schill [Icht.Bor. 28], 1774: Augsburg: Schindel, Schiel [Müller 225], 1783: in Oeſterreich Schiel, in Bayern Schindel [Bloch 2: 66], 1790: Schiel, Schindel [Hb.Thierg. 153], 1795: Perca lucioperca Schilus: Schill, Schiele, Schiel, Schindel [Allg.Pol.-Lex. 4: 907], 1798: Schill [Donndorf 497], Schiln [Schrank 1: 314], Schill [Adelung 3: 1274], 1828: schil des Autrichiens [Cuvier 1: 110], 1858: Schiel [Heckel Kner 8], 1869: Schill in Süddeutſchland Lucioperca Sandra [Brehm 5: 478], 1870: Austria: Schill [Dubois 95], 1888: ua. [Am.F. 13], 1903: ua. [uo. 14], 1909: Schiel, Schill [Meyers 17: 540]). A ném. Schill, Schindel a felvidéki és erdélyi németeknél is megvan (Berg 69). A Kárpát-medencébe, a Duna térségébe a török eredetű halnevet a magyarok hozták, és tőlünk vették át a környező nyelvek. A magyarból való a kárpátukr. šull u (Ferianc 70), a ruszin шуллю (W.; 1828: sula [Cuvier 1: 122]) és a ro. şalău ua. (FB.; 1909: ua. [Antipa 14]) is, a román nyelv-

6 Szó- és szólásmagyarázatok 211 járásokban şuléu, şaliu, şelău, cealău, şalăiăs ua. (DA. 11: 12), ez utóbbi kicsinyítő képzős alak, továbbá sulă Aspro zingel (Gyurkó 172). A süllő török és magyar nevével függ össze etimológiailag a gör. sula Sander lucioperca (RF. 138), illetve a következő szláv halnevek is: fehéror., or. sulá (FB.; 1828: sulak [Cuvier 1: 122], 1831: malorossis sulá [Zoogr.R. 3: 246]), szlk. šúl, šula, šúlava, šulava, šilec (Ferianc 70), szbhv. šúlj (Hirtz 418), sulac, sulica, suljač, šulica (uo. 395), ukr. sulá (SNPol. 2: 457), blg. sulka ua. (REWb. 3: 43). Ide tartozik a szbhv. šíl, šilj, šiljar (Hirtz 405), šulj, cs. šíl, szlk. šil ua. (Ferianc 70) is. Berg szerint az or. szulá közvetlenül a törökből való, Vasmer ezt az etimológiát ismétli (REWb. 3: 43). Leder viszont hangtani és jelentéstani okokból nem fogadja el a közvetlen török származtatást (RF. 138). A Szigetközből adatolt népnyelvi neve a színneves jelzőkkel alkotott kéksüllő és a ződsüllő (Kovács 11), a hal színe volt a névadási szemlélet háttere. A Szigetközben feketesüllő (uo.; N. ÚMTsz. 2: 330) neve is van. A süllők színe ugyanis a környezethez alkalmazkodik, zavaros vagy sötét, mély vizekben sötétebb lesz a háta, fekete csíkokkal. Tiszafüreden hóttsüllő (Nyr. 1999: 210) társneve is használatos, ahol halványabb színe miatt a fiatal példányokat nevezték így a halászok [hótt holt ]. Kontaminációs típusú név, magyarázó összetétel számos akad a halnevek közt (gardaküsz, jászkeszeg, pontykárász stb.), a süllőnek is van hasonló társneve ben írta Vutskits György: Keszthelyen ha középnagyságú, 1 2 kilogramm súlyú fogas süllőre van szükségünk, harcsa süllőt kérjünk (A Természet, aug. 1). A harcsasüllő a Balatonnál közepes nagyságú fogassüllő (ÚMTsz. 2: 853), 1902-ben a közepes nagyságút harcsasüllőnek nevezik (Jankó 309) ben Viski Károly említi Tihany őshalászata című munkájában, hogy a harcsasüllő: az 1 2 kilós (Népr. Ért. 24: 40). Kontaminációs típusú elnevezés, magyarázó összetétel, két halfaj nevét is tartalmazó kompozitum. A ma érvényes latin szaknyelvi Sander lucioperca (FB.) nevet 1758-ban Linné adta a fajnak (Syst.Nat. 1: 824). Szinonim neve a Perca lucioperca (1758: Linné [uo. 1: 289]), a Lucioperca sandra (1828: Cuvier 1: 490), a Lucioperca lucioperca (1905: Berg 224) és a Stizostedion lucioperca (Linné 1758). Mindegyik binómenben szerepel hol faji, hol nemi névként a Lucioperca (1558: Lucio-perca [Hist.An. 4: 1289], 1575: Lucio perca [Fischb. 176b], 1598: ua. [uo.], 1603: Lucio-Perca [Schwenckfeld 433], 1670: Lucio Perca [Gesnerus red. 182], 1682: Lucius Perca [Hohberg 2: 511], 1686: Lucioperca [Hist.Pisc. 293], 1721: Lucio-perca [Hist.Nat.Pol. 143], 1738: ua. [Artedi 39], 1765: ua. [Icht.Bor. 28], 1783: Lucio-perca [Bloch 2: 62], 1798: Lucioperca [Adelung 3: 1274], 1857: ua. [Univ.Lex. 351], 1862: ua. [ua. 14: 853], 1869: ua. [Brehm 5: 477], 1884: ua. [BrehmsT. 8/2: 37], 1909: ua. [Meyers 17: 540]). A latin terminus két halfaj, a csuka és a sügér latin nevét is tartalmazó kompozitum, ahogy arra már 1721-ben a lengyel Gabrielis Rzaczynski is utal: Lucio-perca nomine composito (Hist.Nat.Pol. 143). Ennek a névadásnak a szemléleti háttere a süllők hasonlósága a csukához, illetve a sügérhez. A fejformájukkal, valamint az orsószerűen megnyúlt testükkel és tüskés uszonyaikkal egyeznek. A süllő ugyan közeli rokona a sügérnek, rendszertani besorolása szerint is a sügérfélék (Percidae) családjába tartozik, de természetesen nem a csuka és a sügér hibridje. Ugyanis egészen az 1700-as évekig tartotta magát az a rendszertani tévhit, hogy a süllő valami hibrid faj, a csuka és a sügér keveréke lehet. Ezért is adta neki 1558-ban a svájci Conrad Gessner zoológiai művében a Lucio-perca (Hist.An. 4: 1289) nevet, amelynek csukasügér a jelentése. Leírása szerint duos diuerſos piſces Lucium & Percam compoſito ex his nomino Luciopercam, és ugyanő 1575-ben: Lucio perca, Dieſer gegenwertiger (frembder) teutſcher Fiſch iſt mit dem Kopff gleich einem Hecht, vnd mit dem andern Leib vnd Geſtalt einem Eglin (Fischbuch 176b), azaz csukasügér, ennek a különleges német halnak a feje egy csukáé, és a testének többi része és alakja egy sügéré. A későbbi szakírók átvették Gessnertől a nevet és annak magyarázatát. Például ben Der aber wird von Geſnero Lucius Perca, gleichſam ein Hechten-Persling genannt, weil er einen Kopf den Hechten nicht una hnlich (Hohberg 2: 511), vagyis ezt Gessner Lucius Perca, azaz csuka-sügérnek nevezi, mert a fejével hasonlatos a csukához ben: Sander, Kopff iſt ſchmahl, nach Art der Hechte, der u brige Leib aber gleichet einem Parſch (Fleming 2: 445), azaz süllő, feje keskeny, a csuka stílusa, a teste többi része viszont egy sügérhez hasonlít. Egy 1790-ben kiadott tankönyvben hasonlóan írnak: Fiſch, der aus einem Hecht und Barſch zuſammengeſetзt ſcheint: denn dem Kopfe nach gleicht er dem Hechte, dem Leibe nach dem Perſch (Hb.Thierg. 153), vagyis hal, amely egy csukából és sügérből tűnik összeállítva lenni: hiszen a feje után a csukára, a teste után a sügérre hasonlít ben Alfred Brehm így fogalmaz: die von ihm aufgeſtellte wiſſenſchaftliche

7 212 Szó- és szólásmagyarázatok Benennung Hechtbarſch (Lucioperca) [ ] vereinigen in der That beide Merkmale der Barſche und Hechte (Brehm 5: 477), azaz a tőle [Gessnertől] felállított tudományos csukasügér (Lucioperca) elnevezés [ ] valóban egyesíti a sügerek és a csukák mindkét jellegzetességét. Ez a latin lucioperca név volt a mintája a csukasügér (1941: ua. [MBK. 132]), valamint a régről adatolható ném. Hechtbarsch Lucioperca sandra (DWb. 4070; 1682: Hechten-Persling [Hohberg 2: 511], 1774: Hechtbaarſch [Müller 225], 1783: ua. [Bloch 2: 63], 1795: Hechtbarſch [Allg.Pol.-Lex. 4: 907], 1832: ua. [Cuvier Voight 2: 195], 1839: Hechtbaarſch [Gmelin 230], 1857: Hechtbarsch Lucioperca [Univ.Lex. 2: 351], 1859: ua. [uo. 8: 149], 1869: Hechtbarſch (Brehm 5: 477), 1884: ua. Lucioperca sandra, Perca lucioperca [BrehmsT. 8/2: 37], 1885: Hechtbarsch [Fisch.Z. 9: 119], 1894: ua. [Allg.Enc.Forst. 8: 502], 1907: ua. [Meyers 9: 34]) tükörszónak. Számos idegen nyelvi megfelelője van még, ilyen az ang. pike-perch, perch-pike (FB.; 1866: pike perch genus Lucioperca [Am.Aq. 89], 1876: pike-perch [Rep. 110], 1882: pike-perches Stizostedium [Syn.F. 525], 1885: pike perch [Fisch.Z. 9: 119], 1888: pike-perche [AmF. 18], 1897: ua. Zander; Lucioperca sandra [Ann.Rep.For. 2: 203]), az ang. pike csuka, a perch jelentése pedig sügér. Ugyancsak használatos a hollandban a snoekbaars csukasügér (FB.; 1795: Perca lucioperca: snoekbaars [Allg.Pol.Lex. 4: 907]), továbbá a franciában; vö. perche-brochet (FB.; 1828: brochetperche [Cuvier 1: 110], 1832: ua. [Cuvier Voight 2: 195]). A fr. brochet, brouché csuka, a fr. perche jelentése pedig sügér. És természetesen összetartozik a latin név a fogas süllő port. lúcio perca, ol. lucioperca, luccioperca, sp., kat. lucioperca, alb. lucioperke (FB.) nevével. A korábbi lat. Stizostedion nemzetségnév a tüskés uszonyokra, érdes pikkelyekre és a hegyes fogakra utal. Peter Simon Pallas már 1831-ben összeállított különböző nyelvi süllőneveket: tataris syla, unde hungaris sylli, lettis stakhs vel sandakhs, german. sandart, észt kahha, ostiacis lar, calmuccis botochoi, illetve szláv süllőneveket is: rossice sudâk, malorossis sulá (Zoogr.R. 3: 246). Az or. cудoк (VN. 6634), судак (FB.), N. szudaká (RF. 135) halnév igen régi felbukkanású az írásbeliségben, óor. szudók (uo.), 1459/60: szudok, 1607: ua. (RF. 136), 1783: in Ruſland sudacki [Bloch 2: 66], 1795: sudak [Allg.Pol.-Lex. 4: 907], 1798: ua. [Donndorf 497],1828: ua. [Cuvier 1: 122], 1831: rossice sudâk [Zoogr.R. 3: 246], 1870: soudac [Dubois 95], 1888: sudak [Am.F. 14], 1894: ua. [Allg. Enc.Forst. 8: 502]). A terminus változatlan alakban használatos az ukrán (W.), azeri, kirgiz, fehéror., szbhv. és lett (FB.) nyelvben, másutt tör. sudak balığı, blg. sulka (FB.) és ro. suduc (uo.; 1909: népnyelvi suduc, sudac [Antipa 19]). További szláv megfelelő az ukr. szandák, szandáč (SNPol. 1: 379), valamint a le. sandacz (FB.; óle. sędacz, sędak, sędać [SNPol. 1: 379], 1472: cendat [Symb. Hist. 1: 392], 1721: sedacze [Hist.Nat.Pol. 143], 1783: in Polen sedax [Bloch 2: 66], 1795: sedacz [Allg.Pol.-Lex.4: 907], 1888: sendacz [Am.F. 14], 1894: ua. [Allg.Enc.Forst. 8: 502]). A lengyel nyelvjárásokban sądacz, sędacz, sędecz, cendat, siędać (SNPol. 1: 379), kasub sendacz, sędacz, sędak, sędôč (uo.), mazúri sendacz (RF. 135). Különösen a délszláv süllőnevek, mint a szerb смуђ (W.), szmûd, szmuć, szmudarak, smudina (Hirtz 381), szmulj (uo.; 1798: smul [Donndorf 497]), blg. szmadók (RF. 136), szln. smuč, smoj, smug (Ferianc 71), smuc, hv. smuđ (FB.) összetartozása mutatható jól ki az égető, szaggató, dörzsölő, horzsoló jelentésű szbhv. szmúditi, blg. szmada, ószláv *szmod- (RF. 137) alakkal. A süllő hegyes, kemény uszonysugaraira, uszonytüskéire utal. Akár a Percidae családhoz tartozó más halak esetében (sügér, durbincs, bucó), különösen a tüskeszerű, szúrós, bökős hátuszony sebezheti meg a halászok kezét. A délszláv süllőnév átkerült a románba is; vö. ro. zmug (FB.). A szláv neveket Aleksandr Preobrazhensky (Et.Dict. 2: 412) és Józef Ros tafiński (Symb.Hist. 1: 393) német eredetűnek tartja lengyel közvetítéssel. Ez a halfaj azonban korábban Kelet- és Közép- Európában volt honos, és csak a német nyelvterület északkeleti részén fordult elő. Ezért nyilván fordítva áll a dolog, és a német halnév származik a szlávból. Wick (Sl.Lw. 63), Kluge (Et.Wb. 875), Beke (DFPf. 137), Berg (65), Vasmer (REWb. 3: 39) szintén ezt a magyarázatot adja, és a német süllőnevet tartja szláv eredetűnek. A ném. czandas (W.; óporosz 14. sz. eleje: czandis, 1409: czandas [RF. 137]) arra enged következtetni, hogy a szláv szavakat eredetileg a porosz közvetítette. Noha a német halnévnek lehetett hatása néhány szomszédos szláv nyelvre, ám a süllő összetartozó és ószláv eredetű mai szláv elnevezései a német név szláv eredetét bizonyítják. A német süllőnév igen sok alakváltozatának meglétéből szintén jövevényszó voltára következtethetünk. A süllő általánosan elterjedt neve a németben Zander, Sander Lucioperca sandra (DWb. 4070). Az átvétel igen régi, az alnémetben már megvolt a sandar (uo.), sandat (Wick 63),

8 Szó- és szólásmagyarázatok 213 a 15. században sandat (Sl.Lw. 63), majd 1558: Sandat (Hist.An. 4: 107), 1613: Germanis dictis Sandat (Aldrovandi 668), a régi tájnyelvi sandar, sandak (Et.Wb. 875), amely magának a süllőnek Kelet-Európából való elterjedésével párhuzamosan a szlávból magyarázható. Ez a régi sandar alak sokáig megmaradt a nyelvjárásokban, és említik a szakirodalom forrásaiban is; vö. 1774: sandar (Müller 225), 1798: ua. (Adelung 3: 1274), 1869: ua. Lucioperca sandra (Brehm 5: 477), 1885: ua. (Fisch.Z. 9: 119). Akárcsak a Sandat (FB.; 1604: Sandat [Ges.Med. 93], 1686: Lucioperca: Sandat [Hist.Pisc. 293], 1721: Sendaten [Hist.Nat.Pol. 143], 1738: Sandat Lucio-perca [Artedi 39], 1754: ua. és Зandat [Richter 764], 1790: Sandat [Hb.Thierg. 153], 1828: sandat des Allemands [Cuvier 1: 110], 1839: Sandat [Gmelin 230]). Előfordul a németben C kezdőbetűvel is; vö. Candat (FB.; 1721: ua. [Hist.Nat.Pol. 143]). És így van meg néhány más nyelvben is; vö. cs. candát (FB.; ócseh cendát, candát [SlF. 54], 1894: Böhmen candát [Allg.Enc.Forst. 8: 502], 1933: candat [Lukács 35]), szorb szandak, zanat, zandat, candat (SlF. 54), szlk. candát, kandát (Ferianc 70), a lettben 1783: von den Letten Sandats (Bloch 2: 66), a litvánban 1783: in Liefland Sandat (uo.). A németben csak az 1930-as évektől egységesítették az írásmódot, és állandósult a mai (Z-vel kezdődő) írásmód, amely már a 16. századtól adatolható, 1558: Зander [Hist.An. 4: 107], 1603: Зander [Schwenckfeld 433], 1604: Zander [Ges.Med. 93], 1613: Germanis dictis Zander [Aldrovandi 668], 1721: Зander Lucioperca Geßnero [Allg.Lex. 895], 1724: Zandern [Fleming 2: 407], 1754: Зander [Richter 693], 1756: Zander [Ludovici 5: 493], 1765: Lucio-perca Зander [Icht.Bor. 28], 1790: Zander [Hb.Thierg. 153], 1794: Зander [Bechstein 1: 702], 1795: Perca lucioperca Schilus, Nagemulus: Zander [Allg.Pol.-Lex. 4: 907], 1798: ua. [Adelung 3: 1274], 1801: ua. [uo. 4: 1651], 1832: Зander [Cuvier Voight 2: 196], 1839: ua. [Gmelin 230], 1837: ua. [Bujack 355], 1859: Zander [Univ.Lex. 8: 149], 1862: ua. Lucioperca [uo. 14: 853], 1865: ua. [Univ.Lex. 19: 517], 1884: ua. [BrehmsT. 8/2: 37], 1903: ua. [Am.F. 14], 1909: ua. Lucioperca [Meyers 17: 540]). Ennek a ma érvényes névnek ugyancsak számos alakváltozata adatolható a szakirodalomban, többségük nyilván népnyelvi eredetű. Több nyelvbe is átkerült a németből ez a halnév; vö. ang. zander (FB.; 1798: sandel [Adelung 3: 1274], 1870: zander [Dubois 95], 1876: zander, in Hungary szüllö, fogas [Rep.Com. 616], 1897: zander Lucioperca sandra [Ann.Rep.For. 2: 203], 1903: ua. [AmF. 16]). Szintén német jövevényszó lehet a fr. sandre (FB.; 1888: sandre [Am.F. 14], 1794: ua. [Bechstein 1: 702], 1795: ua. [Allg. Pol.-Lex. 4: 907], 1897: ua. [Ann.Rep.For. 2: 203]), valamint a holl. zander (W.), a dán sandart (FB.; 1783: sandort [Bloch 2: 66], 1795: sandart [Allg.Pol.-Lex. 4: 907], 1828: ua. [Cuvier 1: 116], 1888: ua. [Am.F. 14]), a lett zandarts és az ol. sandra ua. (FB.) is. A német nyelvterületen a kezdetektől egészen a 20. századig egymás mellett szerepelt az írásos forrásokban a Zander és az S kezdőbetűs Sander (DWb. 4070; 1613: Germanis dictis Sander [Aldrovandi 668], 1724: Sander [Fleming 2: 445], 1730: ua. [Steinbock 259], 1756: ua. [Ludovici 5: 487], 1783: ua. [Bloch 2: 66], 1784: ua. [Gem.Nat. 5: 107], 1790: ua. [Hb.Thierg. 153], 1794: ua. [Bechstein 1: 702], 1795: Perca lucioperca: Sander [Allg.Pol.-Lex. 4: 907], 1798: ua. [Adelung 3: 1274], 1801: ua. [uo. 4: 1651], 1828: ua. [Cuvier 1: 110], 1832: ua. [Cuvier Voight 2: 196], 1839: ua. [Gmelin 230], 1857: ua. [Univ.Lex. 351], 1862: ua. [uo. 14: 853], 1865: ua. [uo. 19: 517], 1869: Sander in Norddeutſchland [Brehm 5: 478], 1876: ua. [Lb.L. 3: 308], 1907: ua. [Meyers 9: 34]). Számos alakváltozata adatolható a német szaknyelvben, ezek nagy része nyilvánvalóan népnyelvi nevek rögzítése, például 1837: Sandra (Bujack 355), 1858: ua. (Heckel Kner 8), illetve a zandet, sandel (DWbG. 14: 1761; 1828: sandel des Allemands [Cuvier 1: 110], 1869: Sandel Lucioperca sandra [Brehm 5: 477], 1884: ua. Lucioperca sandra, Perca lucioperca [BrehmsT. 8/2: 37], 1885: Sandel [Fisch.Z. 9: 119]). Conrad Gessnernél olvasható 1558-ban (Hist.An. 4: 107) és 1604-ben a süllő Sengelin (Ges.Med. 93) neve. Szintén régen használt neve a Zehen (1603: ua. Lucio-Perca [Schwenckfeld 433], 1765: Зehen [Icht.Bor. 28], 1795: Zehend [Allg.Pol.-Lex. 4: 907], 1798: Zehen [Donndorf 496]). Jóval később Alfred Brehm könyvében jelenik meg 1884-ben a Sandau Lucioperca sandra, Perca lucioperca (BrehmsT. 8/2: 37), 1885-ben egy halászati szaklap is említi: Sandau (Fisch.Z. 9: 119). Nyelvjárásokban használatos a Saumerl, Saumer, Saumert (FB.). Ilyen terminus a Sandart (FB.; 1783: in Mecklenburg, Preuſsen, Holstein Sandart [Bloch 2: 66], 1795: Perca lucioperca: Sandart [Allg.Pol.-Lex. 4: 907], 1798: ua. [Adelung 3: 1274], 1884: ua. Lucioperca sandra, Perca lucioperca [BrehmsT. 8/2: 37], 1885: Sandart [Fisch.Z. 9: 119], 1894: Sandart [Allg. Enc.Forst. 8: 502]) is.

9 214 Szó- és szólásmagyarázatok Gyakori a német forrásokban a süllő zannaat (DWbG. 14: 1761), Zannat, Sannat (FB.; 1784: Zannat [Bock 4: 571], 1798: ua. [Donndorf 496], 1894: Sannat [Allg.Enc.Forst. 8: 502]) neve. Ennek rövid alakja a délnémet zand ua. (DWbG. 15: 146), poroszországi zant (uo. 31: 216), zahnt, xant (uo. 14: 1761), Zant (FB.; 1558: Зanten, Pruſsia: Sant [Hist.An. 4: 107], 1603: Zant [Schwenckfeld 433], 1604: Zanten, Pruſſia: Sant [Ges.Med. 93], 1613: Germanis dictis Sant, Zant [Aldrovandi 668], 1754: Xant, Xantus [Richter 760], 1798: Zand, Zannt [Donndorf 496], 1765: Lucio-perca Зandt, Зand, Xant [Icht.Bor. 28], 1783: in Pommern Xant, in Schleſien Zant, Zahnt [Bloch 2: 66], 1795: Zandt, Zand, Xant [Allg.Pol.-Lex. 4: 907], 1798: Xant [Donndorf 496], 1798: Xant [Schrank 1: 315], 1884: Zannt Lucioperca sandra, Perca lucioperca [BrehmsT. 8/2: 37], 1885: Зannt [Fisch.Z. 9: 119], 1894: Зant [Allg.Enc.Forst. 8: 502]). A német Sandbarsch (FB.) minden bizonnyal népetimológia eredménye (< a homok jelentésű Sand és a Barsch sügér összetétele), az élőhely az alapja. A süllőnek a népnyelvi, homoksügér jelentésű társnevét a szakirodalmi források is gyakran említik; vö. sandbars, sandbörs (DWbG. 14: 1761; 1603: Зandbaars [Schwenckfeld 433], 1754: Sandbaars [Richter 760], 1765: Lucio-perca Зandbaars [Icht.Bor. 28], 1774: Sandbaarſch [Müller 4: 225], 1784: Sandbarſch [Gem.Nat. 5: 107], 1790: ua. [Hb.Thierg. 153], 1794 Sandba rſch [Bechstein 1: 702], 1795: Schilus, Nagemulus: Zandbaars, Sandbarſch [Allg.Pol.-Lex. 4: 907], 1798: Sandbarſch [Donndorf 495], Sandpärſch [uo. 496], Sandbärs [Schrank 1: 315], 1839: Sandbaarſch [Gmelin 230], 1862: Sandbarsch [Univ.Lex. 14: 852], 1884: ua. Lucioperca sandra, Perca lucioperca [BrehmsT. 8/2: 37], 1885: Sandbarſch ua. [Fisch.Z. 9: 119]). A generikus ném. Sander nevet illetően Vasmer utal a Sandart és a Sand homok összefüggésre (REWb. 3: 39), ezt a kapcsolatot Machek elutasítja (ZslPh. 19), és ebben igaza is van, noha a homokos fenekű vízterület valóban kedvelt élőhelye ennek a halnak, mégsem helyes az etimológia. Már egészen korán magyarázták így a ném. Sander halnevet, például 1798: Sander. Er hat den Namen von dem Sande, weil er ſich am häufigſten auf dem Grunde der Seen in dem Sande aufhält. Letzte Silbe ist die Ableitungſsilbe -er (Adelung 3: 1274), azaz a homokról kapta a nevét, mert leggyakrabban a tavak fenekén, a homokban tartózkodik. Az utolsó szótag az -er képző. Társneve még Bajorországban a hal hegyes orrára utaló ném. Nagemaul (W. < kfelném. nagen átfúr, átdöf és ném. Maul száj ), számos forrásban régről adatolható, 1558: Ammerſee, Bavaria: Nagmaul Schillum Germani, alij Nagemulum [Hist.An. 4: 1288], 1575: Nagmaul Lucio perca [Fischb. 176b], 1598: ua. [uo.], 1603: ua. [Schwenckfeld 433], 1606: bajor Nagmaul [GesnerNom. 316], 1613: Nomine germanico Nagmaul [Aldrovandi 667], 1670: ua. [Gesnerus red. 182], 1682: ua. [Hohberg 2: 511], 1686: Lucioperca, Lacu Bavariae: Nagmulus [Hist.Pisc. 293], 1738: Lucioperca, Nagemulus [Artedi 39], 1754: in Bayern Nagmaul [Richter 764], 1765: ua. [Icht.Bor. 28], 1783: ua. [Bloch 2: 66], 1790: ua. [Hb.Thierg. 153], 1795: Perca lucioperca Schilus, Nagemulus: Nagmaul [Allg.Pol.-Lex. 4: 907], 1798: Nagemaul [Adelung 3: 1274], Nagmaul [Donndorf 496], 1828: nagmaul des Bavarois [Cuvier 1: 110], 1885: Nagmaul [Fisch.Z. 9: 119]). Ebből a terminusból alakult a ném. Nachmaul (DWbG. 13: 94; 1869: Nachmaul Lucioperca Sandra [Brehm 5: 477], 1884: ua. [BrehmsT. 8/2: 37], valamint a szintén bajorországi ném. Amaul (DWbG. 13: 94; 1798: Amaul in Bayern [Schrank 1: 315], 1869: Amaul Lucioperca Sandra [Brehm 5: 477], 1884: ua. [BrehmsT. 8/2: 37], 1885: ua. [Fisch.Z. 9: 119], 1905: ua. [Meyers 1: 410]). A hal színe volt a névadási szemlélet háttere a blg. бяла риба (FB.) terminus esetében. Régen a németben Seebarsch (1756: Seeperſche [Ludovici 5: 487], 1795: Schilus, Nagemulus: Seebarſch, Seepärſch [Allg.Pol.-Lex. 4: 907], 1798: Seebörs [Adelung 3: 1274], 1798: See-baarſch [Donndorf 497], 1885: Seebarſchl Perca lucioperca [Fisch.Z. 9: 119]), azaz tavisügér társneve is volt. A ném. Strandbars (1801: ua. [Adelung 4: 7]), vagyis strandsügér terminus is tulajdonképpen a tengeri süllő társneve, Adelung szerint azonban Bey einigen wird auch der nahe verwandte Sander, Perca Lucioperca Seebars genannt, vermuthlich, weil er sich gern in Landseen aufhält (uo.), azaz egyesek a közeli rokon süllőt, Perca Lucioperca is strandsügérnek nevezik, valószínűleg azért, mert az szívesen tartózkodik a tavakban. A zavart az okozza, hogy a németben a die See tenger, a der See tó. A szlovákban említik a süllőt igen nagyra tátható szája miatt a zubáč veľkoústy (W.), azaz nagy szájú jelzős névvel is. További neve az or. népnyelvi pohol, jurk, barkannik, vüjurok és a pehol, alb. sharmaku, gör. ποταμολαύρακο, kirgiz кадимки коксерке, ro. alâar, strapazan, perzsa sevideh, sibey, suf (FB.), továbbá a skandináv országokban a dán giers (1798: Donndorf 497), norv. gjørs (FB.; 1783: giörs [Bloch 2: 66], 1798: ua. [Donndorf 497], 1888: gjors [Am.F. 14]), valamint a sv.

10 Szó- és szólásmagyarázatok 215 gös (FB.; 1754: gio s [Richter 765], 1795: giös [Allg.Pol.-Lex. 4: 907], 1828: giörs [Cuvier 1: 116], 1888: goes [Am.F. 14]) és a ro. guran (FB.; népnyelvi guran [1909: Antipa 19]). FOGAS, FOGAS SÜLLŐ (FB.). A süllő balatoni lokálvariációja, sajátos helyi fajváltozata (varietása) a világos színű fogas. Jellemző tulajdonságai genetikusan nem kötöttek, és a Balaton speciális környezeti viszonyai között lépnek fel. Ezüstös színe és igen jóízű, lemezesen foszló húsa más vizek süllőjétől előnyösen különbözteti meg. 1834: fogassüllő (Tud.Gyűjt. 12: 4), 1847: ua. (Fényes 83), 1882: fogas süllő (Chyzer 5), 1887: ua. Lucioperca sandra (HalK. 2: 670), 1894: ua. (PallasLex. 7), 1902: ua. (Jankó 309), 1924: ua. (RévaiLex. 17: 222), 1929: ua. (BrehmHal. 1: 313). Ennek a fajnak a szájában hegyes, kúpos ragadozófogak ülnek, alsó állkapcsán a fogak között két nagyobb, a többi közül kiemelkedő ebfoga (~ ném. Hundszahn) is található. Ezekre a jellegzetesen nagy fogaira utal fogas süllő (alakváltozata, szerzői ekvivalense: fogassüllő) nevében a fogas faji jelző. A Balaton jellegzetes és értékes halaként vált ismertté, 1807-ben: Fogas, egy Balaton-béli hal (Márton), 1826-ban: Halai a Balatonnak, melyek közül némelyiknek, mint a Fogasnak, egyedül itt van hazájok (Tud.Gyűjt jan.), 1833-ban Fogas-hal: Salmo dentex in lacu Balaton solum reperibilis (Kassai 2: 213) ban a neves ichtyológus, Kurt Smolian művében így szerepel: Fogas, Fogasch, Fogosch nur im Plattensee in Ungarn (Smolian 1: 34) ban kelt a berlini Porosz Mezőgazdasági Főkamara Fil. 601 ügyiratszámú levele, amely szerint A Németországban elterjedt szóhasználat szerint Fogasch név alatt csakis a Balatonban fogott süllő-fajt értik (Lukács 31). Hasonlóan vélekedtek ugyanabban az évben a Német Mezőgazdasági Társaság T. Fi/Ak sz. iratában, A Fogas, Fogasch, Fogosch elnevezés csakis a Magyarországon lévő Balaton halfogásaira alkalmazott megjelölés (uo. 33), illetve a hannoveri Tartományi Halászati Egyesületnél: a mi felfogásunk szerint Fogasch a Balatonból származó magyar süllő (uo.). Mielőtt a fogas terminus történetére térnénk, szükségesnek látszik a név jelentését vizsgálni. Lukács Károly 1931-ben újabb változatnak írta le a balatoni süllőt, és a varietas Fogas balatonica (Lukács 25) nevet javasolta. Olvasható már korábban, Grossingernél a hal Dentex Balatonis (1794: Grossinger 3: 19), illetve magyarul balatoni fogas elnevezése is a magyar szakirodalomban: Fogas süllő; kereskedelmi név: balatoni fogas (Halhat. 46; 1870: balatoni fogas [CzF. 5: 939]) ben Unger Emil megállapítja, hogy minden gyakorlottabb ember a halpiacokon meg tudja különböztetni a Lucioperca sandra var. Fogas balatonicát a más származású süllőktől (UngerZucht. 724). Már 1731-ben Bél Mátyás is megkülönböztet kétféle süllőt a Balatonban: Luciopercas, Hungaris Fogas et Süllyő (Annales 13 14: 165) ban Kassai József szintén a fogas balatoni honosságáról ír: fogas-hal Salmo dentex in lacu Balaton solum reperibilis (Kassai 2: 213). Oláh János tájékoztat arról, hogy Kenesén igen jó halászatok esnek. Az ő Balatonjokban [ ] vagyon fogas, fogassüllő, közönséges süllő (Tud.Gyűjt. 1834). Horváth Bálint 1848-ban azt veti fel, hogy ha süllő és fogas egyfajta hal, honnét van az, hogy süllőt a Tisza és Dunában s más vizekben is fognak, de fogast soha? [ ] A fogas egy különös neme a halnak, találtatik a Balatonban (Horváth 69). A CzF. szótár 1864-ben a fogasról: A Balatonban tenyésző, a süllőhöz hasonló s finom ízű hal; így neveztetik éles fogairól (2: 872) ban írta azonban Kriesch János, hogy sokan még azon a balvéleményen vannak, hogy süllő és fogas két különböző hal, a mi nem igaz, mert a fiatal kisebb halat süllőnek, a nagyobbat, a kinőttet pedig fogasnak nevezzük (Kriesch 58). Ebben az évben ugyanezt írják egy angol könyvben: zander, in Hungary when young szüllö, when old fogas (Rep.Com. 616) ben Herman Ottó szerint a Balaton tapasztalt halászai mindig azt mondták, hogy a süllő a fogasnak a fia (HalK. 665), a süllő a fogasnak ifjú alakja s olyan viszonyban áll vele, mint a csirke a tyúkkal, a csikó a lóval stb. (uo. 786). Az egykori sajtóban külön kezelték a fogast és a süllőt, a nagykanizsai Zalai Közlöny évi 50. számában: kezd a nemes hal is, mint a fogas és a süllő szaporodni ben a Tapolcza és Vidéke lap 49. számában: a hálókban süllő is volt meglehetős mennyiségben, sőt ami csuda, fogas is! A Balaton e ritkaságát elfütyölte a gőzös Bpest és Bécs felé ben írta E. Bade szakkönyvében: Lucioperca sandra, Süllő [jung], Fogas [alt], am Plattensee (Bade 1: 47) ben Viski Károly arról tudósít, hogy a tihanyi halász zsákmányában fogas a 2 kilón felüli süllő (NéprÉrt. 24: 41). A német forrásokban ugyancsak balatoni halként tartják számon, 1858-ban a Fogas Perca lucioperca in Plattensee in Ungarn eigenthümlich; Varietät von Zander (Univ.Lex. 6:

11 216 Szó- és szólásmagyarázatok 401), azaz a magyarországi Balatonban jellemző, a süllő változata, 1909-ben Fogas und Süllo im Plattensee (Meyers 17: 540). Az egyszerű fogas halnév a 16. század közepétől adatolható a magyar írásbeliségben. Désházy Boldizsár devecseri alkapitány Nádasdy Tamás nádorhoz írt, dec. 28-án kelt levelében említi a Sárvárra küldött vadakat és halakat: kegÿelmes uram hatta vala hogÿ [ ] jó vadakat kÿldenek es fogassokat [ ] keet fogasth (MNy. 39: 157). Később 1719: fogas (uo.), 1731: Luciopercas, Hungaris Fogas (Annales 13 14: 165), 1780: Зahnfiſche, Fogas (GK. 34), 1796: fogas (MNy. 36: 132), 1799: ua. (Mitterpacher 238), 1807: Fogas, egy Balaton-béli hal (Márton), 1838: fogas (Tsz. 125), 1847: ua. (Fényes 83), 1848: ua. (Horváth 69), 1862: ua. (CzF. 1: 395), 1868: ua. (Kriesch 17), 1875: ua. (Vad.Versl. 27: 183), 1879: ua. (Vadl. 2: 35), 1884: ua. (Nyr. 13: 552), 1887: ua. (HalK. 2: 786), 1888: fogas in Hungary [Am.F. 14], 1890: fogast (Vadl. 31: 414), 1894: fogas hal (Vad.Versl. 7: 62), 1902: fogas (Jankó 309). Az OrmSz. fogas halnév (163) adata arról tanúskodik, hogy a balatoni tájszó más nyelvjárásokban is használatos, a fogas a Balaton melléki népnyelvi halnévből vált köznyelvi elnevezéssé. A hal jellegzetes nagy fogaira utal a fogas halnév, mely ráértéssel a fogas hal (1833: Fogas-hal: Salmo dentex (Kassai 2: 213), 1836: ua. [Tud.Gyűjt. 12: 4]), illetve fogas süllő terminusból keletkezett. Magyar fejlemény, jelentéstapadással jött létre. Főnevesült jelző. A névadási szemlélet háttere az alsó állkapcsán a fogak között elhelyezkedő két kiemelkedő, feltűnő, úgynevezett ebfog. Ahogy fent a csuv. šêla, baskír hïla, karakalpak sïla, cser. šêla-kol neveknél láttuk, ugyancsak az ebfogakra utal szlk. zubáč (FB.) társneve, amely tulajdonképpen nagy fogú (hal). Tükörfordítással alkotott osztrák Zahnfisch (< fog-, fogashal) nevét már a régi német nyelvű földrajzi és útikönyvek említik, a szerzők sokszor zárójelben megadják a magyar nevet is. Magyarázatként még hozzáfűzik, hogy e halnak nagy fogak állnak ki a pofájából ban már olvasható a Zahnfiſch (Klein 179), ugyanebben az évben a felvidéki származású Johann Matthias Korabinsky említi 1778-ban a balatoni Zahnfisch (Al.Ung.) nevű halat, amelyet az országban sehol másutt nem fogják ( werden im Lande nirgend als hier gefangen ). Karl Gottlieb von Windiſch földrajzi összeállításában, 1780-ban Зahnfiſche, Fogas (GK. 34). Hasonlóan még 1794-ben Dentex, Fogas: Zahnfisch (Grossinger 3: 19), továbbá 1809-ben, Karl Georg Rumi egy bécsi könyvében: Зahnfiſche ungariſch Fogás (Geogr.Wb. 307), 1829-ben Csaplovics János német nyelvű könyvében: Зahnfisch, Fogas (Csaplovics 65). Johann Georg Kohl útikönyvében, 1842-ben: Fogasch Zahnfisch, eine Art Zander (Kohl 455). Ugyancsak az ebfogakra utal ném. Zahnmaul (FB.; 1819: Fogas, Zahnmaul [Magda]), azaz fogas-száj elnevezése. Más nyelvek is átvették ennek a rendkívül ízletes halnak a magyar fogas nevét, mindenekelőtt a német; vö. ném. Fogasch (FB.), Fogosch ua. (VN. 6634; 1778: Fogo Fiſche [Klein 179], 1829: köstliche fogas, welche man in Wien Fokosch nennt [Csaplovics 65], 1842: Fogasch Perca lucioperca [Kohl 455], 1879: Fogoſch [BrehmsT. 3.2: 37], 1888: Fogosch in Southern Germany [Am.F. 14], 1894: ua. [Allg.Enc.Forst. 8: 502], 1892: Fogoſch [BrehmsT. 8: 43], 1917: Fogasch [Fisch.Z. 44], 1920: Fogasch, Fogosch [Smolian 1: 34], 1925: Fogasch [Lampert 678], 1933: ua. (Lukács 35), 1940: ua. [uo. 4]). Elsősorban a halkereskedelem, gasztronómia révén vált ismertté a magyar halnév; vö. cs. fogos (TESz. 1: 937), fr. fogache ua. (uo.; 1910: fogosh [Bull.Soc.Nat. 57: 180], 1931: fogoch [Pellegrin 332], 1940: fogache [Lukács 7]), szbhv. fogaš, fogoš ua. (UESKr. 234). Társneve a fehérhasú csuka (VN. 6634), valamint a fehérhúsú csuka (Halhat. 47; 1887: fehérhúsú-csuka [HalK. 764], 1924: fehérhúsú csuka [RévaiLex. 17: 222]), ezen a néven világos húsa miatt hívják. A balatoni halászok a rövidebb és szélesebb ikrásokat cöpeksüllő (Vutskits 14) néven hívták. Alakleíró név, a népnyelvi cöpek jelentése alacsony, tömzsi, pocakos emberke (MTsz. 1: 246) Zala megyében. TENGERI FOGAS J. Dentex dentex ( 18). A Fekete-, a Földközi-tengerben és az Atlanti-óceánban honos. Hossza eléri az 1 m-t, tömege a 14 kg-ot, a húsa kitűnő. 1929: tengeri fogas Dentex vulgaris (BrehmHal. 269). Szintén a fogas nevet kapta, de más nemzetségbe sorolták. A névadási szemlélet háttere az, hogy ennek a ragadozó halnak mindkét állkapcsában négyesével álló kapófogak, mögöttük kisebb hegyes fogak sorakoznak. Társneve, a fogasdurbincs (W.), valamint a lat. dentēs fog szóval alkotott latin szaknyelvi Dentex dentex