NÉPIRTÁS FOLYT* AZ ÉVI DÉLVIDÉKI MAGYARELLENES ATROCITÁSOK NEMZETKÖZI EMBERI (POLGÁRI) JOGI MINŐSÍTÉSÉRŐL

Átírás

1 Dr. Szalma József NÉPIRTÁS FOLYT* AZ ÉVI DÉLVIDÉKI MAGYARELLENES ATROCITÁSOK NEMZETKÖZI EMBERI (POLGÁRI) JOGI MINŐSÍTÉSÉRŐL íróink (pl. Burány Nándor), publicistáink (pl. Matuska Márton), történészeink (pl. Mészáros Sándor) és a vajdasági magyarság társadalmi szervezetei, egy a 60-as évekbeli kísérletet nem számítva a kilencvenes évektől mutattak rá a Délvidéken 1944/45 során végrehajtott atrocitásokra, melyek a délvidéki magyarok ellenében történtek meg. Habár a történelmi kutatások megrekedtek, mert az adatokat eltüntették, elegendő bizonyíték van arra, hogy a jelzett időszakban több tízezer délvidéki magyar, köztük nem kevés kiskorú, esett áldozatául szélsőséges szándékú, felfegyverzett csapatoknak, minden bizonnyal a mögöttük levő politikai szándékok legitimációjával." A több tízezer magyar megsemmisítése mindennemű bírósági eljárás nélkül történt meg, pogromszerűen. A szörnyű esemény tabu téma volt, a második Jugoszlávia szervei által legszigorúbban tiltott és elpalástolt téma. Egyes hivatalos értelmezések szerint a pogrom, az atrocitás nem más, mint válasz, retorzió volt az évben" történt újvidéki eseményekre. Ami 1942-ben történt, semmivel sem indokolható. Még akkor sem, ha a bécsi döntés értelmében bevonuló honvédségre időnként kukoricásokból irreguláris szabadcsapatoknak is mondható fegyveresek lődöztek. Ugyanis a kukoricásból lövöldöző tetteseket kellett volna elfogni, és azok felett ítélkezni, de lényegében nem ez történt. Ezért tekinthetők az 1942-es újvidéki halálba menők, majd kétezer személy, semmivel sem indokolható áldozatoknak. Különbség van azonban a két esemény között két fontos, nemzetközi jogi és emberi jogi szempontból. 1) az évi újvidéki razziával kapcsolatosan hivatalos magyar szervek eljártak és jogi eljárásban hoztak felelősségrevonó ítéleteket, az 1944-es magyarellenes atrocitásokért hivatalos jugoszláv vagy szerb szervek soha senkit nem vontak felelősségre. 2) Az ös magyarellenes pogrom méreteiben, szándékaiban a népirtás bűntényét meríti ki. A magyarlakta területek már a királyi Jugoszlávia szemében is idegen" szövetként voltak kezelve. Tudjuk azt, hogy területeikre szerb dobrovoljacokat" (önkénteseket) költöztettek, a volt Jugoszlávia különböző területeiről már 1922-ben, a törvény erejével, a magyar lakosság megkérdezése nélkül, de lehet hogy még az önkéntesek megkérdezése * Utólag beterjesztett tanulmány

2 nélkül is. Ismeretes az is, hogy az új államalakulat fennállásának szinte első évtizedeiben meghozták a kolonizációs és kisajátítási törvényt, mellyel megalapozták az önkéntesek gazdasági létét. Ugyanis minden 1000 holdnál nagyobb földbirtokot térítés nélkül felére csökkentettek, és a fölös földeket a kolonizáltaknak adták át. A királyi törvénykezés indoklása szociális retorikájú volt. Ismeretes azonban, hogy a vajdasági magyarok között százezrével voltak földnélküliek, nekik egyetlen talpalatnyi föld sem jutott az ilyen földosztásból". Tehát a telepítés, a földosztás nem szociális indokoltságú volt, hanem politikai. Az volt a szándék, hogy az idegen szövet" keveredjék hazai" elemmel. Voltak már ekkor is (szerb) tudósok, akik úgy gondolták, hogy a magyarkérdés" egyszerűen megoldható: magyarok kitelepítésével és szerbek betelepítésével. Ezt szolgálta az állampolgársági törvény is, ami Zebalosz görög jogtudós doktrínáját követte. E jogtudós nem volt akárki, ő volt az, aki az I. világháború után a Népszövetség által alapított UNIDROIT keretében az állampolgársági modell-törvények tekintetében (melyek modellként szolgáltak az utódállamoknak") az egy állam, egy állampolgárság elvét javasolta. Lehet hogy e doktrína jószándékú volt, de ezzel az utódállamok" ugyancsak visszaéltek (agere in fraudem legis). Ők ugyanis úgy értelmezték eme doktrínát, hogy azok a korábban magyar állampolgárok (Felvidék, Délvidék, Erdély), akiknek területeit Cseh-Szlovákia, Románia és Jugoszlávia államalakulataihoz csatolták, vagy megtartják magyar állampolgárságukat, és ennek megfelelően a leszűkített és megcsonkított Magyarországra települnek, vagy a törvény kötelező erejénél és kényszerénél fogva lemondanak ezen állampolgárságról, és felveszik az illető utódállamok állampolgárságát. Az utódállamokba terelt magyarság legnagyobb része nem kívánt lemondani magyar állampolgárságáról és nem volt hajlandó elfogadni a rosszul értelmezett Zebalosz-doktrínát, vagyis a kitelepítést is kilátásba helyező belső állampolgársági törvényeket. Ismeretes, hogy ennek folytán a délvidéki magyarság a királyi Jugoszláviában sokáig alapvető jogokkal, pl. választói joggal sem rendelkezett. Arról nem is beszélve, hogy már ekkor sokhelyütt megszüntették a magyar tannyelvű iskolákat. Ezen a képen mit sem szépít az a tény, hogy egy-két magyar tannyelvű középiskolát meghagytak. Meg kell hagyni: a királyi Jugoszláviában nem volt véres atrocitás,* de ezért azt nem kell túl nagy kegynek értékelni, mert politikai és törvényhozási szinten komoly intézkedéseket tettek a Délvidék magyartalanítása" érdekében, és ezt nem is palástolták. A lóláb, mely kilógott, igen szembetűnő és szemet szúró volt. Hasonló jelenségek előfordultak a baloldali" Jugoszlávia idején is. Agrárreform és kolonizáció címén szerbek több százez- Emberáldozatokat is követelő katonai és csendőrterrorra a trianoni béke létrejöttét megelőző hónapokban szórványosan azonban volt példa, így Adorjánban már 1918 őszén, Torzsán 1920 tavaszán. (A szerk.)

3 ren lettek áttelepítve, kaptak földeket, főleg magyarlakta településeken, de még ezt megelőzően volt egy szörnyű esemény: a Jugoszláviát építő" (szabadcsapatoknak nevezhető) egységek tettei felett szemet hunyt a politikai vezetés, és megengedte az idegen elemek" iránti boszszút, népirtást, mely példátlan volt térségünkben, s amelynek ártatlan magyarok tízezrei estek áldozatul. Voltak persze kitelepítések, székely magyarokat telepítettek ki, magyar hivatalnokokat küldtek haza", akik egyébként nemegyszer délvidékiek voltak stb. A miloševići nemzetiszocialista rezsim ismét nyíltan folytatta azt, amit a korábbi jugoszláv rendszerek burkoltan: tovább magyartalanította" a Délvidéket. Tömegesen költöztetett be szerbeket és tömegesen költöztetett ki, főleg pszichikai és kis mértékben fizikai kényszer alkalmazásával magyarokat. Ezek megcáfolhatatlan tények. Az nevezetesen, hogy fennállt a kontinuitás a Vajdaság etnikai térképének erőszakos megváltoztatása terén, és hogy ez időnként eszkalálódott, szinte kontrollálatlan méreteket öltött. Az ös magyarellenes pogrom csak egyik legszörnyűbb változata volt annak a le nem írt, de sokszor nyilvánosan is kommunikált tervnek, hogy a vajdasági magyarokat kiköltöztetik, vagy más módon megszüntetik évezredesnél hosszabb tartamú ittlétük, folyamatosan magyar és európai kultúrájuk nyomait. A megfélemlítés, a pszichikai kényszer nem szűnt meg a rendszert változtatni szándékozók hatalomra kerülése (2000. október) után sem, noha elismerésre méltóan sokat tettek - hiszen jószándékuk ellenére a szélsőséges erők, melyek sajnos a hivatalos közegek akarata ellenére is felfegyverzettek, számos provokációt hajtottak végre (sírgyalázások, magyarverések stb.). A baj abban van, hogy a hivatalos közegek nem mindig képesek szembeszállni a bűnösökkel, akik bizony szeretnek félelmet kelteni és ellenséget találni. Ez az állapot rendkívül veszélyes a kisebbségre nézve, mert továbbra is fenntartja a létbizonytalanság és védtelenség érzetét. A kontinuitás" tehát megvolt és megvan: mind a jobb", mind a bal" Jugoszláviában, mindent meg kellett tenni", hogy a Délvidék lakossági struktúrája lényegesen megváltozzon és dominánssá váljon a szerb etnikai fölény". Miért volt ebben egyetértő a jobb" és a bal" Jugoszlávia? Erre a kérdésre nehéz válaszolni. Úgy tűnik, hogy a válasz a következő: mindkét délszláv államalakulat viszonylatában egyedül a Délvidék tekinthető olyan területnek, amelynek a délszláv államhoz való csatolása a legkevésbé volt indokolt: ehhez sem történeti, sem etnikai érveket nem lehetett felsorakoztatni. A terület történelmileg és nemzetközileg elismerten mindig a magyar államhoz tartozott. Lakosságának összetétele pedig olyan volt, hogy a horvátokat és a szerbeket akár együvé is számolva, mégpedig az öt délvidéki megye területét is figyelembe véve, sohasem volt szerb etnikai fölény. Trianon idején pl. a szerbek és a horvátok alig tették ki az összlakosság egy harmadnál valamivel nagyobb részét, tehát abszolút kisebbséget képeztek. Az volt

4 tehát a folyamatos szándék, hogy a területelcsatolást minden áron etnikai alapon is indokolják". Most már ugyan Szerbia és Montenegró államalakulat törvényben ígéri, hogy nem lesz több erőszakos etnikai változás. Ezzel elismerik, hogy ilyen a múltban volt. Márpedig hogy volt és van, és hogy a sebeknek nagyon nehezen gyógyítható következményei vannak, tudjuk. II. Térjünk vissza az ös magyarellenes atrocitások jogi jellegére. Vajon népirtás volt-e? Tudjuk, hogy a népirtás (genocídium) nemzetközileg szankcionált bűncselekmény, amely sohasem évül el. Mi ennek a bűncselekménynek a tényállásállaga? Van egy objektív és egy szubjektív eleme. Az objektív arról szól, hogy egy nép, népesség tömeges megsemmisítését célozza meg. A szubjektív pedig arról, hogy ezt e népesség megszüntetésének szándékával tette, aki megtetette. Sajnos az ös atrocitások jellege kísértetiesen hasonlít a genocídiumra. Méreteinél fogva ugyanis szó sincs valamiféle megtorlásról. Hogy népirtás volt, semmi más, mutatja az, hogy nem volt semmiféle jogilag releváns ítélkezés, bíráskodás, eljárás, az embereket nemzetiségre való tekintettel fosztották meg életüktől, sokszor igen kegyetlen, embertelen módon. Teljesen ártatlan embereket fosztottak meg életüktől csupán azért, mert magyarok voltak. Ezeket az embereket tömegsírokba lökték. Hozzátartozóik máig sem tudják, hol annak eltemetve. Temetésük módja tehát embertelen, az emberi méltóságot sértő módon történt. Ezáltal mutatták ki szélsőséges téveszméjüket, mely szerint a délvidéki magyarok kollektív bűnösök. Ugyanazok, akik most kézzel-lábbal hadakoznak az ellen, hogy nem a szerbség a bűnös, hanem csupán Milosevic és szűkebb gárdája (mely egyébként többször meg volt választva). Nem vagyok a kollektív bűnösség híve. A felelősség mindig egyéni, még akkor is, ha több ezer a bűnös! Ellenben a nemzetközileg ismert bűntény miatti felelősség sohasem évül el. Nem csak egy ember műve volt a magyarok elleni genocídium. Voltak ott felbujtók, tettesek, társtettesek is. Hogy kik voltak, még ha nem élnek is, fel kell tárni. (Nem úgy, hogy voltak" valakik", pl. Tito nevében a partizánok", hanem név szerint, ha sokan voltak, akkor sok névvel.) Utólag is felelősek, nemcsak Isten, hanem az ember, az erkölcs és a jog színe előtt. Van még egy bűntény, amit etnocídiumnak nevez a nemzetközi közjog és az emberi jogi doktrína. Ez nem más mint egy népesség kényszerű kitelepítése. Permanens quasi kollektív bűnösségének egyoldalú kinyilatkoztatása alapján. Ez történt a délvidéki magyarokkal az elmúlt több mint nyolcvan év folyamán. Állandó presszió alatt való folyamatos kiköltöztetés. Helyükbe pedig a másik népesség beköltöztetése. Államilag fondorlatosan kitervelt módon. Nos, az EU Tanács kisebbségvédelmi Egyezménye tiltja a hagyományosan nemzeti kisebbségek által lakott

5 európai régiók etnikai arányának erőszakos megváltoztatását. Ilyen régió többek között a Vajdaság, azaz az egész Délvidék (három nyugati és két keleti megyéjével). Vannak azonban más hagyományosan magyar lakta EU régiók is, amelyeknél hasonló módon történt a magyartalanítás, főleg ki és betelepítés (etnocídium) útján, de így, ahogyan 1944-ben történt (genocídium), talán sehol sem, legalább is nem ilyen méretekben. Vajon igazságos-e", hogy egy európai és magyar nemzetrészen verték el a port, a két világháború határtologatói, s hagyták, hogy a területhódító azt tehessen, amit akar e sokkal jobb sorsot érdemlő nemzeti kisebbséggel? Ez nem igazságos. Vajon lehetséges-e egy utólagos per? Lehetséges. A genocídium bűncselekménye sohasem évül el. Csupán azt mondjuk: nem lehet, hogy a cuius regio eius religio - áttételes értelmezésében akinek kezében van az erőszakhatalom egy térségben, ott azt tehet, amit akar. Nem tehet, amit akar, mert vannak univerzális emberi jogok, amelyek természetes jogok: ezek között mindenekelőtt az élethez, az emberi méltósághoz, az emberi kegyelethez való jog. A délvidéki magyarok egyéneit és közösségét sértették meg, nem egyszer. Embertelen módon. Az életeket nem lehet visszahozni. A kegyeletet nem lehet csupán főhajtással megadni. Meg kell adni a jogokat. És a felelősöket, még akkor is, ha már nem élnek, meg kell nevezni, utólagosan el kell ítélni. Ki kell adni az erre vonatkozó dokumentumokat. A délvidéki magyar kisebbségi kérdést nem lehet izoláltan szemlélni. Csakis komplex módon. A nemzetközi bűntényeket még megbocsátani sem lehet. Mert azok nemzetközi közjogi szempontból megbocsáthatatlanok és elévülhetetlenek. Nem lehet minket, délvidéki magyarokat állandóan bűnbaknak" tekinteni olyan tettekért, amit sem kollektivitásunk", sem egyéneink nem követtek el. A kommunizmusnak az a bűne, hogy egy ideológia nevében ártatlan emberek tömegeit küldte börtönbe vagy fosztotta meg életétől, csak azért, mert más nézete volt, vagy más haja színe, más nyelve, más kultúrája. A fasizmus ugyanezt tette. A nemzetiségi probléma a Délvidék térségében nem fog megoldódni akkor sem, ha azt teljesen elszerbesítik, rossz értelemben elbalkanizálják (ami már jóformán megtörtént). A szerbeknek nem érdeke a Délvidék további balkanizációja. Mert a szerbség, amely szintén jobb sorsara érdemes nép, ez esetben még egy definitív vád alá kerülhet, a kollektív bűnösség vádja alá. Nem volt már elég istencsapás?

6 Mindenkinek volt hódító szándéka. Szerb területi célok a II. világháború előtt. [Forrás: Köztes-Európa]