Eckhart Tolle: Az örökkévaló megérintése (India, Rishikesh, indiai lelkigyakorlatos ház)

Átírás

1 ECKHART TOLLE: Az örökkévaló megérintése (India, Rishikesh, indiai lelkigyakorlatos ház) 1. nap február 18. Lemondani a gondolatról Délelőtti foglalkozás Ezeket a foglalkozásokat tanításoknak hívják, holott tanítás valójában itt nem történik. A szavak azonban korlátozottak, és valamilyen szóval azért illetnünk kell a dolgot. A tanítás azt jelentené, hogy valami többletet adok nektek tudást, információt, tényeket vagy akár valamilyen megtapasztalást, ám valójában itt nem erről van szó. Nem arról szól a dolog, hogy valami pluszt adjak nektek. Bennetek már eleve rengeteg van. Több is, mint amennyi elég Több információval rendelkeztek, mint amennyivel Buddha valaha is rendelkezett. És természetesen rendelkezésetekre állnak szép térképek, avagy útjelző táblák, a birtokotokban lévő spirituális jellegű információ révén. Gyönyörű térképek vagy útjelző táblák, ősi írások formájában, amelyek megmutatják az emberi tudat átalakulásához vezető utat. Itt mi egyetlen létező térképet vagy útjelző táblát sem használunk legyenek azok bármilyen szépek és mély értelműek is, amelyek egy része innen, Indiából ered, amit a spiritualitás szülőhelyének is lehetne nevezni. Nem mintha bármi baj is lenne ezekkel a térképekkel, azok gyönyörűek. Azok az útjelző táblák. Ám minden kor megteremti a maga útjelző tábláit, amelyek összhangban állnak a kor igényeivel. A régiek is működhetnek, ha jól használod őket, ám akadállyá is válhatnak, ha rosszul használják őket. Talán fölfigyeltél arra, hogy térképek vagy útjelző táblák kifejezést használtam az ősi tanítások, az ősi spirituális tanítások megjelölésére. Miért? Mert mi is egy térkép? Soha nem az. A térkép nem a terület. Az útjelző tábla nem maga a hely, amely felé mutat. Minden tanítás tehát, akár ősi, akár jelenkori, túlmutat önmagán. És minden tanítás esszenciája az emberi tudat átalakulásának a lehetősége. Egy olyan állapotba jutása, amely mentes a kötöttségektől, mentes a szenvedéstől, mentes a kondicionáltságtól (beprogramozottságtól). A tanítások tehát az idevezető utat mutatják. És azok gyönyörűek! Mert azok a hiteles tanítások abból a megváltozott tudatállapotból születtek. Az a néhány lény a múltban, akik megszabadultak a kondicionáltságuktól, a hamis éntudatuktól, a hamis éntől, az egós identitástól, ők ebből az állapotból tanítottak. A tanításuk abból az átalakult tudatállapotból emelkedett elő. Így szépsége és ereje van annak. És sokszor olyan szépsége van ezeknek az ősi tanításoknak, hogy annyi figyelmet vontak magukra, mert olyan szépek, s mert össze lehet hasonlítani az egyik térképet a másikkal, az egyik útjelző táblát a másikkal, hogy az emberek elkezdték tanulmányozni, összehasonlítani és gyűjteni a térképeket és útjelző táblákat, s elkezdték azokat értelmezni. És innen már csak egy lépés vezetett annak elfelejtéséhez, amire azok mutatnak mert az illető annyira elmerült a tanítás formájában, nem csak az, hanem egy idő múlva annyira elkezdték szeretni azt az útjelző táblát, azt a térképet, hogy kezdtek azonosságot érezni vele. És az összes többi ember is szenvedélyesen megszerette azt az útjelző táblát. És elkezdtél vitatkozni más csoportokkal, akik más útjelző táblát szerettek meg. Megfeledkezve arról, hogy azok az útjelző táblák ugyanoda mutatnak. És attól kezdve hasonlattal szólva az - 1 -

2 útjelző táblák terhét vetted a válladra. Ez megtörtént, és ma is megtörténhet. És az is lehetséges, hogy az illető, amikor figyelmeztették rá, hogy az csak útjelző tábla, azonnal felismerte annak az igazságát, s az útjelző tábla így már rendeltetésének megfelelően működött. A tanításom kulturális szempontból meglehetősen semleges, nem buddhista, nem keresztény, nem hindu, és valamennyi lényegét mégis magába foglalja. Formája nem merev, hisz nem azt mondja, hogy ezt vagy azt hidd, és a tanításnak a lényege ami ez az összejövetelünk ezen a héten, az az emberiség tudatának átalakulási lehetősége. A te tudatod átalakulásának a lehetősége. S mivel valamennyi nyelv korlátozott, a forma korlátozott, ezek a szavak is persze csak útjelző táblák, mivel minden forma korlátozott, minden szó, amit kimondok is korlátozott, és nem maga a dolog, annak csupán egy szemléletmódja. S ha azt is mondom, hogy az emberi tudat átalakulása, ez nem teljesen igaz. Egyetlen ember állítása sem tartalmazhatja az igazságot. Az annak csak egy perspektívája. Ezt jó, ha tudod. Mert akkor nem kapaszkodsz bele egy állításba, nem azonosulsz egy perspektívával, mondván, hogy ez az igazság. Az emberi tudat átalakulás? Igen, ez annak egy perspektívája, de az magában foglalja, hogy benned valaminek meg kell változnia, át kell alakulnia, mielőtt ez az új állapot elérkezik. Benned valami javításra szorul. Ezt feltételezné, ez azonban nem igaz. A tudat átalakulása azt is magában foglalja, hogy időre van szükséged, hogy ez a változás megtörténjen. Azonban nem így áll a helyzet. Mi hát a lényege annak a tudatátalakulásnak, amihez nincs szükség időre? Lehetséges ilyen? És itt érkezünk el a lényeghez, és ez az egyetlen ok, ami miatt ma itt vagyunk, hogy ne úgy ismerjük ezt a tudatállapotot, mint valamit, amit el kell majd érnünk a jövőben, hanem olyan valamiként, ami már most benned van. Hogyan tudhatod ezt anélkül, hogy valamiféle új hitté tennéd azt? Mert magadévá teheted ezt a hitet, ha hallasz egy tanítást. Például azt mondják neked, hogy te már megvilágosodott vagy. És nagyon örömteli lehet hozzáadni ezt a hitet elméd tartalmához. És aztán egy ideig meg tudod magadat győzni arról, hogy ez igaz, hiszen a tanító megmondta, hogy semmit sem kell változtatnom, én már megvilágosodott vagyok. Egy ideig ez többletet ad az elme teremtette identitásnak. Az elme teremtette éntudatnak. És nagyszerűen érzed magad. Végre sikerült! Az elme teremtette én mindig arra törekszik, hogy erősítse magát, hogy valamit hozzáadjon önmagához, hogy teljessé tegye önmagát, hogy fokozza az éntudatát. És ha szert tudsz tenni egy hitre, egy nagy és erőteljes hitre, amit valaki ad neked, és hozzáadhatod elméd összegyűjtött tartalmához, amivel önmagadként azonosulsz, akkor az egy ideig nagyon örömteli érzés. Naggyá váltál, te már megvilágosodott lénnyé nőttél. De csak egy darabig örömteli, és aztán az élet megmutatja majd, hogy ez nem az volt. Hogy talán mégsem világosodtál még meg. És aztán keresed a következő dolgot, amivel azonosulhatnál. Élményt, egy másik hitet, több tudást, vagy keresed a valódi spirituális teljesítményt, amit hozzáadsz az énedhez. És így tovább távolodsz attól, aki valójában már vagy. Továbbra is a jövő felé irányulsz. Folytatod a különböző dolgokba kapaszkodást, azzal a céllal, hogy spirituálisan teljessé tedd magad. Materiálisan talán már jutottál valamire, és most spirituálisan akarsz előbbre lépni. A kapcsolatokon talán már túlléptél. Az önbeteljesítés! Erre vágysz. És erre itt jön ez a furcsa tanítás, ami azt mondja: azt soha nem találhatod meg a jövőben, és ugyanakkor azt is mondom: ne higgy nekem! Ha ez a helyzet, ha te már megszabadultál, és lényegedben megvilágosodtál, akkor mi a különbség közted és a spirituális mester között? Ha egyáltalán van olyan. Valaki mondhatja erre azt, hogy a mester tudja, hogy ez igaz, míg te nem tudod. Igen, de hogyan jelenik meg ez a tudás? Ez nagyon egyszerű. Nem arról van szó, hogy a mester többet tud, mint te. Némelyik mester ugyan tudhat többet. Más mesterek esetleg nagyon egyszerű emberek, kevéssé iskolázottak, te ezerszer többet tudsz, mint ők, a tudás szintjén. Ők azonban tudják azt az egy - 2 -

3 dolgot, ami számít, te pedig sok dolgot tudsz A válasz tehát egyszerű, és most elmondom nektek, ha esetleg korán el akarsz menni innen, mert nem akarom úgy felépíteni a tanításomat, hogy azt mondom, majd közlöm veletek a választ a 6. napon. A mester teljesen egységben van ezzel a pillanattal. Belsőleg nem ellenkezik ezzel a pillanattal. Nem viszonyul belső ellenállással ezen pillanathoz. A most vanságához. Bármi is jelentkezzen ebben a pillanatban, annak belsőleg nem áll ellen. És ez vet véget mindannak, ami benned hamis. Az egész egós struktúra az ezen pillanat ilyenségével szembenálló, belső ellenállásodtól függ. Fenntartja magát, az elme teremtette én alapvetően az ellenállásán keresztül tartja fenn magát. Az az ellenállás állapota, az elégtelenség állapota. A folyamatos akarása vagy félése annak a mentális kivetítésnek, amit jövőnek nevezel. Akarni és igényelni a jövőt, valami olyanként, ami majd pluszt ad nekem, ami majd teljessé tesz, és félni attól, hogy valami történhet abban a mentális projekcióban, amit mi jövőnek nevezünk, ami kevesebbé tehet engem. Ez a két, a jövőhöz kapcsolódó tevékenység, az ember éntudatának erősödése, bármilyen formát is vegyen az föl, amit keres a jövőben, illetve a jövő révén. Ez az a hatalmas mentális húzóerő, ami eltávolít a most életteliségétől és teljességétől, a jövőbe húzva téged. Mert a keresésed arra irányul, hogy többet adj magadhoz. A jövő teljessé tesz. És ez oly pontig igaz, hogy azt gondolod, spirituális gyakorlatodban a jövőre van szükséged, és nem mondom, hogy ez teljesen nonszensz. Nem. Szükséged van spirituális gyakorlásra Sok ember számára a spirituális gyakorlás haladást jelentő lépés, előrelépés a felszabadult állapot felé. De a fejlődésben elérkezik egy pont, amikor hirtelen rájössz az idő megtévesztő voltára. Abban a vonatkozásban, ami egyedül fontos az életedben: tehát, hogy tudd, ki vagy valójában, a formán túl. Önmagadnak a mentális építményeken túli megtalálásában. Hirtelen rájössz a jövő hamisságára a spirituális megszabadulásod vonatkozásában. De amíg erre rá nem jöttél, addig szükséged volt a spirituális gyakorlatokra. Addig szükséged volt az időre, a szenvedésre. És a spirituális gyakorlat nem feltétlenül a szokásos értelemben vett spirituális gyakorlatot jelenti. A spirituális gyakorlat sok ember számára a szenvedést jelenti. Sok ember akad, akinek nem jut más spirituális gyakorlat, csak a szenvedés. És a szenvedés a legnagyszerűbb spirituális tanító. Szükségük volt rá, mert a két állítás egymással rokon értelmű. Amikor azt mondom: nincs szükséged időre, ez nem igaz mindenkire. Ez csak arra az emberre igaz, aki képes figyelni a mostra, és észre tudja venni annak mélységét és igazságát. Egy hétig, ami idő. Feltárjuk itt a tudat időtlen állapotát. Egy részetek néhányatokban talán nem is díjazza azt, amit mondok, mert még mindig azonosultok az idővel és az énnek az időben való mozgásával, ami a beteljesedést az időben való előrehaladástól várja. És ha csak az az én, az a kis, egós én figyel benned ezen szavaimra, akkor annak nem tetszenek azok, mert annak léte az idővel kapcsolatos. Nagyon könnyen megtörténhet tehát, hogy közületek egyesekben, akik még nem voltak itt korábban, erős ösztönzés jelentkezik arra, hogy távozzon. Ezzel semmi baj. Ez csak egyszerűen azt jelenti, hogy még nincs meg benned a készség, hogy meghalld ennek az igazságnak az egyszerűségét és mélységét, ami az, hogy nincs szükséged időre. Sőt, még félelem is jelentkezhet attól, hogy mélyebben belemerülj ebbe az állításba, hogy meglásd, mit is jelent az. Félelem. Ki fél ettől? Az időhöz kötött éntudat fél ettől az állítástól. És ez is rendjén van. Ez azt jelenti, hogy a nincs több időre szükséged állítás még nem igaz rád. Azt jelenti, hogy több időre van szükséged. Ez is rendben van. De ez a szenvedéssel is kapcsolatos. A nincs több időre szükséged állítás szinonimája: nincs több szenvedésre szükséged. Ez Buddha végső tanítása, a szenvedés vége. A nincs több időre szükséged magában foglalja a nincs több szenvedésre szükséged -et. És erre is igaz, hogy - 3 -

4 ez az állítás vagy igaz a számodra, vagy nem. Ez nem olyan állítás, ami mindenki számára igaz. Bármi is volt hát az eddigi spirituális gyakorlatod, tanítás hallgatása vagy szenvedés, vagy a kettő keveréke, a kérdés az, hogy: vajon van-e benned belső készség meghallani ezeket a szavakat, és legalább homályosan érzékelni ezen szavak igazságát? Nem megérteni, mert ha gondolkozni kezdesz róla, akkor nem jutsz túl messzire. A nincs több időre szükséged állítás tehát igaz is, meg nem is. Ez pedig nem kielégítő az elme számára. Gyakran fogok olyan dolgokat mondani, amelyek igazak is, meg nem is. Ez az útjelző tábla lehet igaz számodra vagy lehet nem igaz. Az elme nem szereti az ilyent. Azt mondja: valami vagy igaz, vagy nem. A tudományban ez a helyzet, legalábbis az utóbbi időkig ez volt a helyzet. Amíg a molekuláris fizikában föl nem fedezték, hogy az atomnál kisebb részecskék úgy viselkednek, hogy ez az állítás már ott sem alkalmazható többé. A kérdés ezek után így hangzik: szükségem van-e az időre, szükségünk van-e időre a fölismeréshez? A válasz: addig van szükséged időre, amíg rá nem jössz, hogy többé már nincs szükséged időre. Az egész hetet azzal töltjük, hogy mélyebbre megyünk ebbe az állításba, hogy kiderítsük, mire mutat rá ez az útjelző tábla ezek a szavak: Nincs szükséged több időre. Nincs szükségem több időre ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok, hogy magam legyek, teljesen, maradéktalanul. Honnan tudhatom ezt anélkül, hogy az állítást egy újabb hitté tenném? Honnan tudhatom ezt anélkül, hogy én újabb gyakorlatokat adnék, amelyek több időt adnak nektek? Hogy gyakorolva jól menjen már az nektek, s ennek eredményeképpen, teljesítményként, valamit hozzáadhattok magatokhoz, hogy kicsit többek, kicsit nagyobbak legyetek. Honnan tudod hát, hogy tudod? Azáltal, hogy belépsz a és kimondom, bár lehet, hogy néhányatok megrémül tőle, hogy belépsz, itt és ez az egyetlen gyakorlatunk itt, ezen a héten, ez az egyetlen gyakorlatunk, hogy belépsz a tudatosság elfogadó (a valóságnak önmagát megadó) állapotába. Ehhez semmiből sincs szükség többre. Ehhez semmiből sincs szükség többre. Mert ha bármiből többre lenne szükség, még ha spiritualitásról is van szó, akkor az nem a tudatosság elfogadó állapota lenne. Ha több tudásra van szükséged, akkor az nem a tudatosság elfogadó állapota; ha több megtapasztalásra van szükséged, akkor az nem a tudatosság elfogadó állapota; nem beszélve más alapvető dolgokról, mint státusz, birtokolt tulajdon, pénz. Ha megvan benned a lélektani igény a következő pillanatra, ami mindenkiben mély, tehát a szükséglet, hogy tudd: mi van a következő pillanatban, a következőben, a következőben? Ez a nyugtalan nézés, hogy mi van a következő pillanatban, ami a szokványos emberi tudatosság része, ezek egyike sem a tudatosság elfogadó állapota. A tudatosság elfogadó, önmegadó állapota és ez kulcsfontosságú, ezért meg fogom ismételni, mert könnyű elfelejteni az, amikor nincs szükséged többre ahhoz, hogy önmagadat teljesség tegyed. Többre a jelenségekkel való játék szintjén nem gond, az nagyon kellemes lehet. Persze hogy lesz szükséged több ételre a mai nap során, több képességre, mert ezek az ebben a formában történő létezés velejárói, de a többre vágyás pszichológiai igénye megszűnik. Amikor az én többet akar, hogy erősebbé tegye önmagát, akkor az a meg nem adottság állapota. És az utolsó dolog, amit az emberek hajlandóak elengedni, az, hogy inkább lemondasz az önmegadás igényéről, csakhogy többet érts. És akkor lépsz be a megadás állapotába, amikor egyszerűen készségesen elfogadod a jelen pillanat ilyenségét. Bármilyen formát vegyen is az föl

5 Első pillantásra ez abszurd spirituális gyakorlatnak tűnhet. Mert leggyakrabban ez a pillanat nem tűnik túlságosan örömtelinek. Ezért azt mondani, hogy teljesen megadom magam a jelen pillanat ilyenségének, beleértve az éppen bennem lévő rossz érzéseket is, például nyugtalanságot, esetleg haragot, bármit is Azt akarod, hogy örökre ebbe a pillanatba ragadva maradjak? Természetesen a dolog nem ez. És ugyan hol lehetne jobban belépni a tudatosság elfogadó (megadásos) állapotába, mint Indiában? Talán emiatt adott ez az ország több spirituális mestert, mint bármely más. Itt meg kell adnod magad. India megtanít téged az önmegadásra. Anélkül, hogy bármelyik tanítóhoz járulnál, ez önmagában is tanítás. Az illúzió, hogy kontrollálhatod az anyagi világot; az az illúzió, hogy lehet bármi olyanod, ami tartós mely illúzióra szert tehetsz nyugaton, mert ott számos bevásárlóközpont, autósztráda található, és minden olajozottan működik, és ez azt az illúziót adja, hogy ott valami tartós dolog van, bár még ott is idővel kiderül, hogy ez egy illúzió, hiszen a bevásárlóközpontok elenyésznek, hacsak te nem előbb enyészel el, tehát a testi formád, ez jelentéktelen, de a fizikai, anyagi dolgok jelentéktelensége nyilvánvalóbb itt, Indiában. Az egyetlen lehetséges létezési mód itt hacsak nem akarsz szenvedni, hogy megadod magadat annak, ami van. Ez nem azt jelenti, hogy ne mondhatnád: Fölmelegítené a levesemet, mert jobban szeretem melegen, mint hidegen? Vagy bármi hasonlót. Mondhatsz valamit, tehetsz valamit, és cselekvést kezdeményezhetsz, de az elfogadás hozzáállásával, mert tetted esetleg nem hoz eredményt, és bármilyen cselekvés is történik, tedd azt abból az állapotból, amikor igazodsz ahhoz a formához, amit ez a pillanat fölvesz! Még akkor is, ha az történetesen nem tűnik örömtelinek. Ezen a héten néha az a forma, amit a pillanat éppen fölvesz, szép lesz: Ó! A következő pillanat, illetve pontosabban fogalmazva, a következő forma, amit ez az egy pillanat, az egyelten létező pillanat fölvesz, azonban talán nem lesz szép. Talán a szabadságodat korlátozó lesz. Mindnyájatok, vagy legalábbis a többségetek hacsak nem vagytok aszkéták pillanatnyi tartózkodási helye itt Indiában nem olyan kényelmes, mint az otthonotok. Nincsenek meg a megszokott berendezési tárgyak Tehát olyan korlátjaitok vannak itt, amelyek otthon nincsenek. Ott persze vannak másmilyenek. Korlátozott itt az életed, fizikailag is. Talán az étel is furcsa, számos korlátozás. Így megfigyelhetitek a kis éneteknek a reaktivitását, aki belül nemet mond arra, ami van, és valahol máshol szeretne lenni. Vagy hibáztat, kritizál vagy panaszkodik a fejedben azzal a formával kapcsolatban, amit ez a pillanat éppen fölvesz. Ez a meg nem adás állapota, ez az, ahogy az egós lény ellenálláson keresztül marad életben. És ő itt nagyon megerősödhet, ha nem tudod, hogy miként működik. A spirituális gyakorlatunk hát ez alatt a hét alatt az, hogy csupán légy figyelő és éber, és figyeld meg belül önmagadat, s kérdezd meg magadtól: Elfogadó vagy a valóságnak ellenálló tudatállapotban vagyok? A valóságnak ellenálló letagadja azt, ami van, ellenáll neki, illetve igyekszik attól elmenekülni, az elfogadó lemondott a többre irányuló igényéről, lemondott arról, hogy másmilyennek akarja ezt a pillanatot, mint amilyen az, mert rájött, hogy ahogy van, már úgy van. S fölismerte belül az ellenállás hiábavalóságát. Átöleli ezen pillanat ilyenségét, bármilyen formát is vegyen föl az. Nem követeled meg, hogy a pillanat által fölvett forma eltérő legyen attól, amilyen. Nem kifogásolod. Mi történik akkor, ha többé már nem követeled, hogy a pillanat által fölvett forma és kérlek, vegyétek észre ezt a kis útjelző táblát, amit átnyújtok nektek azzal, hogy így fogalmazok: a forma, amit ez a pillanat fölvesz. Mert ez a pillanat örök. Valójában csak ez az egy, örök most létezik. Az sohasem változik, képtelen rá, örökké mostnak marad meg. Ami benne megjelenik, az a forma világa. Az élet egy formája jelenik meg abban, ami a most hatalmas, örök tere. Ebben a hatalmasságában formák jelennek meg. És ez ezen pillanat - 5 -

6 megjelenése. A megjelenő forma egy helyzet, egy hely, egy esemény, egy személy jön és megjelenik most. Persze, hogy most történik, hiszen semmi sem történhet, ami nem most van. Bármi történik, annak a most örök terében kell megjelennie. Az elménken keresztül nem érthetjük meg teljesen, hogy ez mit is jelent, de lenyűgöző annak felismerése, hogy semmi sincs, ami ne most lenne. A lenni és a most, az élet és a most teljesen azonos értelmű szavak, teljesen egyek. Sohasem történt semmi olyan, ami ne most lett volna. Semmi sem fog történni, ami nem most van. Hogyan? A jövőbeli pillanat csak mostként jelenhet meg. Máskülönben nem lenne realitása, hanem csak mentális kivetítés lenne. És mikor történik meg? Most. Egy múltbeli pillanat emléke nincs is valójában olyan, hogy múltbeli pillanat, ahogy jövőbeli pillanat sincs, csak forma létezik, amit az fölvesz. Csak egy pillanat létezik, amely a most. Az egyetlen és örök most. Na már most: a forma, amit ez a most fölvesz, az változik. A mostban megjelenő formák egymástól eltérőek. Ahogy végigmész az életben, az a formák folyamatos áramlása. A legtöbb ember csak a mostban fölbukkanó formákról tud. Viszonyulnak valahogy azokhoz a formákhoz, ami vagy a vágy viszonyulása, vagy a félelem viszonyulása. Vagy áhítják azokat a formákat, vagy idegenkednek azoktól a formáktól. Megfigyelheted ezt ezen a héten. Ahogy a jó dolgok jönnek eléd, az nagyszerű. A szent Gangesz folyó, a naplemente és a következő pillanatban valami borzasztó történik. Valójában az a most és nem a következő pillanat, bár ezt a kifejezést használtam, mert a nyelv így működik, de valójában nem létezik olyan, hogy a következő pillanat. A forma, amit a pillanat fölvesz, az változik. Szóval a legtöbb ember mindössze a mostban megjelenő formákhoz viszonyul. És a viszonyuk vagy a félelem, vagy a vágy. Félik vagy vágyják azokat a formákat. Taszítást vagy vonzódást éreznek ezekkel a formákkal kapcsolatban. Mert mindössze a formákat ismerik. Amit nem ismernek, az a most, ami túl van a formákon. És az elme számára ez is érthetetlen. Ez csupán útjelző tábla! Ennek az igazsága nem érthető meg gondolaton keresztül. Mert a tudatosság átalakult állapota túl van a gondolaton. Épp efelé tartunk. Lássuk, mi történik, amikor a tudatosság normális, szokványos állapotában belül ellenállsz a most vanságának, annak a formának, amit ez a pillanat fölvesz, vagy letagadod azt, vagy belül elfutsz előle. Lássuk az ellene történő reakciót! Azzal a formával szembeni reakciót, amit ez a pillanat éppen fölvesz. Ez belső összehúzódás, belső nem, előle történő elfutás. Ez megerősíti benned a formaidentitást, aki az elme alkotta én. Azonosulsz a gondolati és érzelmi formákkal. Azonosulsz elméd tartalmával. Az elme alkotta énnel. Akár tapasztalásokról, akár kondicionáltságról, akár tudásról van szó, azok megerősítik a formaidentitást azáltal, hogy reagálsz más formákra. Így a formák világának a csapdájába esel, amikor reaktív viszonyba kerülsz azzal, ami fölbukkan a mostban. És a reaktív viszony ami vágy vagy félelem része a szokványos tudatállapotnak. És a formák világához való reaktív viszony az, ami az ént, az egós lényt működésben tartja. Valahányszor ellenállva reagálsz, a formaidentitásod összehúzódik, és énként megerősödik, az éntudatod erősebbé válik. Megfigyelheted ezt magadon, amikor vitatkozol valakivel, és arra törekszel, hogy neked legyen igazad. Ez nagyon gyakori példa arra, hogy megpróbálod önmagadat erősíteni azzal, hogy azonosulsz egy mentális pozícióval, egy véleménnyel, és harcolsz egy másik mentális pozícióval. Tehát reagálsz egy formára. Vagy egy esemény jelenik meg az életedben, egy személy, egy helyzet, és reagálsz. A formaidentitásodat a formára adott reakciód révén erősíted. Ez működteti a világot. Ez tartja fenn az említett tudatosságot. Ahhoz, hogy túllépjünk ezen és ez csak akkor működik, ha akarod, mert ha nem akarnád, nem is hallgatnál végig. A tény, hogy itt ülsz, azt jelzi, hogy van benned hajlandóság a dologra. Hajlandóság arra, hogy túllépj ezen, és belépj a nem ellenállás állapotába, a megadás állapotába. Hogy szívesen láss bármilyen formát, ami a - 6 -

7 jelenben felbukkan. Ez a spirituális gyakorlatunk. És ez itt a legjobb hely, ahol ezt gyakorolhatjuk. Szívesen látni bármilyen formát, ami a jelenben felbukkan. Belül, érzelemként, érzésként; vagy külső formaként. Mert van. Már van. Igent mondasz rá. Már nem személyessé tett módon viszonyulsz ahhoz, ami fölbukkan. Átöleled azt, ami felbukkan. Az igenen keresztül. Igen, ez van. Átöleled. És mi történik, amikor átöleled a jelen pillanat formáját? Azzá válsz, aki már vagy is, azzá válsz és én csak útjelzőket használok, amelyek nem azok, amire rámutatnak, csupán szavak, azzá válsz, aki és ami már vagy: nagyon méllyé és tágassá válsz, ahogy hagyod a forma világát fölbukkanni, majd letűnni a most terében. A tágasság nagyszerű érzése jelenik meg a fölbukkanó forma az adott esemény, személy, dolog körül. Már nem állsz ellen, és ennek hatására hirtelen hatalmas békeérzés jelenik meg körülötte, bármi is legyen az. Lehet, hogy a forma nem békés! A fölbukkanó forma talán a te fizikai formád korlátozását jelenti. Talán a pszichológiai formád, az éned korlátozását jelenti. De megengedtetik neki, hogy legyen. A korlátozottság nem találkozik ellenállással. Mondjuk, benn ragadsz egy hideg szobában ez csupán egy egyszerű példa, és az a forma, amit a pillanat felvesz, amit a tested érez, azt egyszerűen hagyod lenni. Bármilyen körülmény is legyen az, egyszerűen hagyod lenni. És hirtelen hatalmas tér jelenik meg a körülmény körül. Gyakorolhatod ezt az életedben bármivel, ami kellemetlen. Lehetnek itt olyan dolgok, hiszen valószínűleg odahaza nagyobb kényelemben élsz, mint itt, és néha esetleg arra gondolsz, hogy: Bárcsak otthon lennék a kényelmes fotelemben, tévét nézhetnék, s a kedvenc italomat és ételemet fogyaszthatnám, s mindez eltűnne! És hirtelen valamilyen korlátozó tényező jelenik meg, valami kényelmetlenség bukkan föl valahol, ami fájdalom is lehet. De beszéljünk csak olyan kicsi dolgokról, mint egy megjelenő kényelmetlenség. Reagálhatsz rá, s így a kényelmetlenség reakcióvá válik, ami elmetevékenységhez vezet, ami erősíti az ént. Mert az én a jelen pillanatot az ellenségévé tette. És azon keresztül erősebbé válik. Az elmetevékenységen és az érzelmi történésen keresztül a mostot az ellenségévé tette. Ezzel kapcsolatban most már panaszkodhatsz a fejedben: Miért is jöttem egyáltalán ide?! Nem kellett volna! Nekik nem kellett volna A kényelmetlenségre reagálsz, azt tagadod, annak ellenállsz, elmetevékenység indul be, érzelmek születnek benned a társasággal szemben, elmefolyamatok zajlanak, s mindebben az éned megerősödik. A fejedben panaszkodsz, talán másnak is panaszkodsz. Nem azt mondom, hogy nem szabad kifogásolni valamit, s azt mondani a másik embernek, hogy: tedd ezt vagy azt! Én a pszichológiai panaszkodásról beszélek. Sok ember állandóan ebben az állapotban él. Vannak olyan házasságok, ahol a férj és a feleség az egymás hibáztatásának állandó állapotában él. Ez annyira megszokottá válik számukra, hogy már észre sem veszik. Már 30 éve folyamatosan szemrehányást tesznek a másikra a fejükben. Ez szokványos állapot. De mindenkivel hasonló történik, ha esetleg nem is a házasságban. Tehát valami kellemetlenség jelentkezik, s az egós ént megerősítő reaktivitás helyett akinek ellenségre van szüksége, hogy érezze: én én vagyok, és az ellenség lehet valami egészen apró kellemetlenség, az is megteszi, bármilyen ellenség jó arra, hogy erősítse az ént. És amikor panaszkodsz, akkor persze neked van igazad A helyzet a hibás. Ez a belső panaszkodás lényege: Nekem igazam van, az illető személynek vagy helyzetnek nincs! Ez a panaszkodás természete: önmagadat a helyes helyzetébe helyezed, nekem igazam van, egy mentális pozícióba, amivel aztán az éntudatod azonosul. Az igazam van mentális pozícióval azonosulsz, s így azt a téveszmét alakítod ki mindez tudattalanul történik, hogy te immár még jobban önmagad vagy. Nagyszerű érzés! Valami ellen vagyok! És ez nem tudatos! Az emberek nem tudják, hogy az én, a hamis én, így tartja magát életben. Hogy valójában mennyire imádja mindazt, amiről panaszkodik. Szüksége van rájuk! És várja már a következő dolgot, amiről panaszkodhat

8 És mi lesz akkor, ha hirtelen más történik? Valamilyen kellemetlenség jelentkezik akármi is legyen az, ám az az igen állapotával találkozik? Az megengedtetik. Ott a kellemetlenség, és hagyod lenni. Történetesen még át is öleled: Rendben. Bármi lehet egy kis fájdalom itt vagy ott, hideg a víz stb., megengeded, hogy legyen. És a kellemetlenség folytatódik. És te továbbra is egyszerűen vele vagy. És aztán hirtelen valami több lesz, mint a dolog vagy mint az a kis én Ami ekkor történik, az valami olyan, amit lehetetlen szavakkal megfogalmazni, mert ekkor túllépsz a formákon. Tér jelenik meg a kellemetlenség körül. Megteheted ezt bármilyen testi dologgal, bármilyen fizikai körülménnyel, csak maradj vele, és hirtelen a tágasság érzése jelenik meg körülötte, és hatalmas mélységű békeérzés. És a kellemetlenség továbbra is jelen van. És egyszerűen hagyod a kellemetlenséget, a fájdalom bármilyen formáját, a szenvedést olyannak lenni, amilyen. Hagyod olyannak lenni, amilyen. Használd hát! Nagyszerű, hogy akadnak itt kellemetlenségeink. Elvileg lehetne egy olyan lelki gyakorlatos központ, amely olyan kényelmes, hogy ott minden azt szolgálja, hogy valamennyi igényedet kielégítse: optimális hőmérséklet, amiről egy termosztát tökéletesen gondoskodik, a víz hőmérséklete épp megfelelő, a környezet tökéletesen kellemes és megnyugtató, naponta háromszor megmasszíroznak, az étel szenzációs, épp megfelelő mennyiségű, a háttérben időnként mennyei zene szól Egy nap, talán Kaliforniában, építenek ilyen központot. Ó, hát nem lenne nagyszerű?! És ott mégsem lenne lehetőség túl sok spirituális gyakorlásra. Nem így működik a dolog. Itt megvannak a környezetedben felbukkanó olyan természetes dolgok, amelyek sokatok számára idegenek, furcsák Vannak olyan iskolák, zen kolostorok, ahol tudatosan teszik az életedet olyan kellemetlenné, amilyen kellemetlenné csak lehet. Ahol csak nagyon kevés ételt kapsz, az is hideg; kinyitják az ablakokat, s egész éjjel meditálsz, fájdalmas testhelyzetben, a fal felé fordulva, miközben befúj a hideg szél, és üres a gyomrod. Ott aztán figyelheted, hogy mi bukkan fel a mostban És elérkezhet egy olyan pont, amikor föladod az ellenállásodat, mert már nem bírod az ellenállással kapcsolatos fájdalmat. Több van a mostban, mint a jelen pillanat formája. Hirtelen hatalmas tér tudatára ébredsz, amely körülveszi azt az időleges formát, amelynek a tested is része. Sokan úgy írják le, mint hatalmas békeérzést, ami hirtelen megjelenik ugyanezen a borzasztó helyen, a kolostorban És ennek a tágasságnak a közepén ott a testi fájdalom. Ott az üres gyomor. Ott a kellemetlenség. Ott van, de már nem én az, csak egyszerűen a kényelmetlenség érzete vagy az üres gyomor érzése. De már nincs benne én. Az csak ott van. Az éned tehát már nincs benne a formában a lelki vagy a testi formában, az éntudatod Egyes tradíciókban úgy fogalmaznak, hogy fölfedezted az éntelenséget. Az én föloldódott, s ez igaz. A hamis én azáltal oldódott fel, hogy beléptél a megadás állapotába. A hamis én föloldódott. S ami aztán előemelkedik, az, amit a buddhisták ürességnek neveznek, vagy amit lehetne úgy is hívni, hogy a lény, az egy, a kondicionálatlan, egy tudatosság. Amiből az egész univerzum származik, amiből minden jelenség származik. Ami marad, s ami van. Nem alany tárgy viszonyban ismerve azt, hanem önmagadként ismerve. Nem az, ami előemelkedik, hanem a tér, amiben minden előemelkedik. Ez vagy te. Nem az vagy, ami a mostban történik, hanem a most tere. Ez a mélysége annak, amit a most jelent. Ez az örökkévaló. A most az örökkévaló. A változatlan egy. És oly könnyű azt lényed esszenciájaként megismerni, és meglátod, milyen abszurd azt a jövőben keresni! Az esszenciát, az örök jelent, lényed lényegét a jövőben keresni! Ezért nincs szükség ehhez a spirituális gyakorlathoz időre. És mégis, mindig paradoxonnal találkozunk, amikor erről beszélünk, mert minden nyelv kapcsolatos az idővel és a jelenségi világgal. És mégis, mi egy hétig vagyunk itt, ami idő. Egy egész hétig. Hogy - 8 -

9 fölfedezzük azt, ami az időn túl van. Szinte paradoxonnak hangzik. Miért van szükségünk egy teljes hétre ahhoz, hogy fölfedezzük az időtlent? Nos, lehet, hogy nincs rá már szükséged. Néhányszor már előfordult, hogy az előadásomról kisétált valaki, és később azt mondta nekem: Tíz perc után kimentem a teremből, mert fölfogtam az igazságodat, s ezért már nem kellett tovább hallgassalak! Ez a felismerés persze lehet igaz vagy téves. Ha csupán elmetevékenységről van szó, akkor az élet hamarosan megmutatja neked, hogy: Ó, ez nem az önmegadásos állapot! Kiabálok és üvöltök a feleségemmel. Ez lenne az önmegadásos állapot? Szóval a mi gyakorlatunk: megengedni ennek a pillanatnak, hogy legyen. Egyszerű. A többi magától megtörténik. És a most ezen terében hatalmas intelligencia létezik! Ez minden intelligencia esszenciája. Az elme csupán csöppnyi aspektusa a most terében lévő, hatalmas intelligenciának. És még egy útjelző tábla: ahogy megadod magad a mostnak bármilyen formát is vegyen fel a jelen pillanat, a szakadatlan mentális zaj, amit mi gondolkodásnak nevezünk, s aminek 90 %-a fölösleges, megnyugszik, lelassul. A kényszeres gondolatáramlás nagy része ugyanis, amellyel a legtöbb ember azonosul, azt önmagának vélve, teljesen azonosul azokkal a folyamatos gondolatfüzérekkel, és az ok, ami miatt azok a gondolatfüzérek addiktív (hozzászokást eredményező) jellegűek, kényszeres jellegűek, mert éntudatod abban van. Az én. Az azon gondolatfüzérekkel való azonosulás, mint én. Az én pedig fönn akarja tartani magát, s ezért képtelen abbahagyni ezt. És az én csak a nem megadáson, az ellenálláson keresztül tudja fönntartani magát. S ez táplálja üzemanyagként a gondolkodást, mert az a nem megadásos állapotnak egy kifejeződése. Próbálod valahogy kontrollálni a dolgokat. Így aztán éjjelente 2-3 órát forgolódsz az ágyban, álmatlanul, hogy megpróbáld kieszelni, miként is kontrolláld az életedet. Félsz attól, ami bekövetkezhet. Gondolatban elpróbálsz valamit. Fantáziákat projiciálsz. Ha belépünk ebbe az elfogadó, önmegadó állapotba, a mentális zaj magától lelassul. Amikor igent mondasz arra, ami van, a mentális zaj kezd elülni. Valamilyen mértékben továbbra is jelen van, de már nem élsz harcoló üzemmódban az univerzummal Márpedig éppen az univerzummal való harcoló üzemmódban való élés teremti meg azt a hatalmas impulzust, ami a kényszeres gondolkodás mögött megbúvik. Újabb és újabb hullámokban tör elő. És mindig az én található benne. Az elfogadó, önmegadó állapottal ez elcsitul. Nem kell leállítani az elmédet, az más gondot szülne, csak legyél azzal, ami van, csak engedd, hogy ez a pillanat legyen, s akkor ez elme magától leáll. A kényszeres gondolkozás és a jelen pillanat megengedése ugyanis nem fér meg egymás mellett. És amikor az elme lecsendesül, tehát a gondolatok folyamatos árama elül, ott van a tágasság. Ott van ez a csönd, ami a mentális zaj mögött megbúvik. Mindenkiben. Az már eleve ott van. És ez a tágasság, ami ott található, ami túl van azon a formán, amit ez a pillanat épp fölvesz És a csönd szó ismét csak egy jelzés, márpedig minden útjelző korlátozott! Minden jelzőtábla korlátozott. Nyugodt csönd, tágasság. Éber tudatosság, ami nem igényel gondolatot. Ami túl van a gondolaton. Gondolat fölbukkanhat benne! De az túl van a gondolaton. Hatalmas intelligencia. Kondicionálatlan. Az emberek úgy gondolnak az intelligenciára, mint az elme képességére, ami lehetővé teszi rejtvények megoldását, tudás raktározását, információk elemzését. Ez nagyon korlátozott. Az egész univerzum a hatalmas intelligencia manifesztálódott kifejeződése. Ami formaként fejezi ki magát, és legnagyobbrészt a csendből lép elő. A virágok a csendből lépnek elő. A csöndben léteznek. Az a szépség, amit egyetlen elme sem lenne képes megteremteni. Teljes galaxisok születnek ebből a hatalmas csendből. A tudósok szerint az univerzum egy hatalmas ősrobbanással vette kezdetét, amikor egy pontból a világ a létezésbe robbant. De aztán fölteszik a kérdést: és azelőtt mi volt? És itt - 9 -

10 az elme leáll. Pontosabban nem áll le, csak a gondolat oda már nem érhet el. Ami azelőtt volt, hogy az univerzum megjelent, ami az ősrobbanás előtt volt, a meg nem nyilvánultnak az a szintje továbbra is benned van, az soha nem tűnt el. Az a lényeged. A big bang folyamatosan történik. Az univerzum minden pillanatban megszületik. De ne gondolkozz ezen! Most végre egy erős evolúciós impulzus érvényesül ezen a bolygón. Ami arra kényszeríti az emberiséget, hogy egy olyan állapotba fejlődjön, ami régebben csak nagyon kevés ember kiváltsága lehetett. Ők voltak a tudat korai kivirágzásai. De az a sorsa minden embernek, hogy megjelenítsék ezt a kivirágzást. Hogy lehetővé tegyék a tudat eme kivirágzását. Tehát személyként érkezel ide, aki a hernyó, de már készen állsz, hogy továbblépj ezen. A személy volt ott, de az sűrűvé és nehézzé vált személyes létének utolsó fázisában. És aztán a személy utat enged, ahogy a hernyónak a hernyó léte feloldódik, és megszületik ez a gyönyörű lény. A személy enged utat a tudatosság kivirágzásának. Igen, még mindig itt vagy fizikai formában, de ezen a formán keresztül valami sokkal nagyobb bújt elő. Épp ezért vagyunk itt. Hogy túllépjünk ezen az abszurd módon korlátozott éntudaton. Az énen, annak a kis múltacskájával, kis történelmével, kis történetével és a patetikus kis jövőcskéjével, amiről azt hiszem, hogy engem majd teljessé tesz. És mindez oly kevés, még a legfiatalabbak esetében is. Hogyan tudom teljessé tenni magamat az alatt a néhány év alatt? Mit adhatok pluszként magamhoz, ami teljessé tehetne? Ez egy illúzió. És hogy túllépjünk ezen az abszurd módon korlátozott éntudaton, abba a hatalmasságba, aki valójában vagy, már nem korlátozott énecskeként. Annak a kifejeződésévé válsz, ami aztán átsugárzik a formán. És ez az egyetlen módja annak, ahogy ez a bolygó megmenthető, hogy az emberi tudatot átalakítjuk. Ez az átalakulás a legutóbbi időkig luxusnak számított. Csak kevés, itt-ott élő embernek adatott meg. Most pedig meg kell tennünk. Ezért történik. Találkozunk ezzel a tudatállapottal, ami túl van a gondolaton, és amit mély, vitálisan eleven csönd jellemez. És abból gondolat továbbra is előemelkedhet. De az abból előemelkedő gondolatok már inspirált gondolatok. Új gondolatok. Fölismerések. A gondolat forma. Ez pedig a forma nélküli. Önmagadat a forma nélküliként ismered meg. És aztán keresztülmenni a forma világán, és élvezni azt. Ez az első alkalom, hogy önmagadat azon túli valakiként ismered, nem valamifajta idea révén, hanem a megadó állapotban levésben. Csak akkor tudod élvezni a formák világát. Igazán. Amikor már nem vagy perszonalizált (személyessé tett) viszonyban az életedben fölbukkanó formákkal, természetesen a mostban, akkor már se nem vágysz, se nem félsz egyetlen konkrét formát sem. Élvezed a formák táncát. Hozzá is járulhatsz. Teremthetsz új formákat, amelyek a jelenlétből lépnek elő, de nem egós szükséglet miatt, hogy teljessé tegyenek. Tehát teljesen más cselekvés történik. Teljesen más ösztönzés a cselekvéshez. A cselekvés már nem önkeresést szolgál. Nem egy jövőbeli ponthoz akarsz eljutni, hogy teljessé váljál, és ha nem jutsz el oda, akkor boldogtalan leszel. És ha eljutsz oda, akkor szintén boldogtalan leszel. Az elmondottak közül sok mindenre természetesen az ősi tanítások is rámutattak, például a Baghavad Gita, az egyik legszebb jelzőtábla, a megadó állapotban végzett cselekvés ösvénye. Ahol a tett nem egy végcélhoz vezető valami. Ez az önmegadó cselekvés. A cselekvés már nincs alávetve holmi mentálisan projiciált eredménynek, amit el akarsz érni, hogy ily módon erősítsd éntudatodat. Az önmegadó cselekvés soha nem egy végcél eszköze. Az önmagában elegendő. A gyakorlandó feladatod tehát az, hogy figyeld a jelen pillanatot! Korlátozott módon úgy fogalmazhatnánk ezt meg, hogy: figyeld, milyen a viszonyod a jelen pillanathoz! Végső soron valójában nincs viszonyod a jelen pillanathoz, te a jelen pillanat vagy. De egy korlátozottabb szemszögből nézve azt kérdezheted magadtól: Milyen a viszonyom a jelen pillanathoz vagy ahhoz a formához, amit a jelen pillanat fölvesz? Megadó vagy ellenálló? És figyeled

11 S ahogy figyeled, sokszor megtapasztalhatod majd, hogy a nem megadás jelenik meg. És akkor a nem megadást figyeled meg, testi összehúzódottságként, érzelmi folyamatként vagy mentális ítéletként. E három gyakran együtt jár. A testi összehúzódottság, az érzelem és a mentális ítéletalkotás, ami valamit mond a mostról, vagy az a mosttól teljesen elfele mutató, mentális projekció. Látod magadat az otthoni kedvenc éttermedben, ahogy ott eszel, majd hirtelen visszatérsz: Ó! Ha megfigyeled magadat a nem magadó állapotban, akkor mindössze erre van szükség. Hagyod azt lenni. Testi összehúzódottság: Ó, nicsak! Nincs ebben semmi személyes. Ez az emberi állapot. Hagyd! Tehát valahányszor egy nem jelentkezik benned, nem, arra, ami van, és hirtelen meglátod, fogadd el! Tehát igent hozol a mostba. Mindig. Nem harcolhatsz a nem megadással szemben még több nem megadással vagy azzal, hogy megpróbálsz eljutni a megadó állapotba. Elegendő, ha tudod, hogy nem vagy megadó állapotban. Így bukkan fel a jelenlét, így bukkan fel a kondicionálatlan tudatosság, és az már megengedheti ezt. És ekkor valami történik a nem megadó állapottal, mert az nem fér össze a megadással. Természetesen sok tanítás beszél az Istennek való önmegadásról. És ez természetesen az. De csak akkor adhatod meg magadat Istennek, ha megadod magadat annak a formának, mait a jelen pillanat fölvesz. Amikor panaszkodsz: Isten nem teremthetett ilyen borzasztó formát, amit ez a pillanat fölvesz, ezt a helyzetet! Ez korlátozás. Én önmagamat korlátlannak akarom tudni, és itt bárhová is nézek, korlátokkal találom magamat szembe. Ez a forma, amit a jelen pillanat fölvesz. A forma, amit a jelen pillanat fölvesz, nem lehet más, mint korlátozottság. Ami nagyszerű dolognak tűnik, az egy idő múlva számodra korláttá válik. Nézd meg a nyugatot! Nagyon gazdaggá vált, és azt hiszi: Nagyszerű! Most aztán megvásárolhatok bármit, amit csak akarok! És egyre többet és többet vásárolsz, újabb és újabb utak a bevásárlóközpontba. Újabb és újabb utak. S aztán hirtelen mindaz, amit vásároltál, korláttá válik számodra. És a vásárlás hirtelen már nem tölt el örömmel. És ekkor depressziósan sétálsz körbe a bevásárlóközpontban. Tehát a formák világában, amikor azt hiszed, hogy ez a forma megszabadít, mindig kiderül, hogy az valójában csak újabb korlátot jelent. Azért, mert az forma. És minden forma korlát. Ezért hát az, hogy egy helyzetet projiciálsz, ahol majd mentes leszel minden korlátozottságtól, ez abszurd, mert a formák világának a természete miatt abban nem lehetünk mentesek a korlátozottságtól. Ez már önmagában ellentmondás lenne, hiszen maga a forma korlátozottság. Tehát bárhová is mész, korlátozottsággal találod magad szembe. És valahányszor azt gondolod, hogy na, ez majd szabaddá tesz, például ez az ember boldoggá tesz más szóval: korlátok nélkülivé, akkor ez az ember, akitől azt vártad, hogy boldoggá tesz, ő válik majd életed legnagyobb korlátjává. Nem érdemes tehát ott keresni, ahol nem lehet megtalálni. Tehát nem elfutni kell a korlátozottságok elől, hanem egy új viszonyulást találni hozzájuk. És ez az újfajta viszonyulás a korlátozottságokhoz nem azt mondom, hogy képtelen vagy jobbá tenni a helyzetet, például kifesteni a házadat, de ha életedben újfajta módon viszonyulsz a korlátozottsághoz, tehát ahelyett, hogy rossz érzésed lenne velük kapcsolatban, és arra gondolsz, hogy kell lenni valamilyen más helyzetnek, ami jobb ennél és lehet, hogy van, kipróbálhatod, aztán esetleg kiderül, hogy valóban jobb. Próbálj ki egy más helyet! Élj valahol másutt! Idővel aztán ugyanaz a helyzet alakul ki Ehelyett: mondj igent arra, mi van! Maga a korlátozottság kapuvá válik. Az igeneden keresztül. Ez a dolog szépsége. Ami korábban egy olyan univerzumnak tűnt, aminek a célja téged frusztrálni Hogyan engedhette meg ezt Isten?!, tehát mintha az egész világot arra tervezték volna, hogy téged

12 bosszantson, és néhány ember épp így él, ilyen reaktív viszonyban a világgal, telve haraggal, mintha minden csak arra terveztetett volna, hogy az életemet nehézzé tegye, ilyennek tűnik, és akkor a viszonyulásod megváltozik a vannal szemben. Engeded lenni. Ott a korlátozottság, akármi is az hatalmas vagy kicsi, kényelmetlenség, egy kis kellemetlenség itt, egy kis hideg ott, börtöncella körülötted, nagyon nagy korlátozottság, fizikai korlátozottság, a testi állapotod korlátoz, például nem tudsz mozogni, nem tudsz már gyorsan menni, vagy bármi más, korlátozottságok előbb-utóbb jelentkeznek. Nagyok is jelentkeznek majd. Ezek csak formák. Csak formák. De többé már nem találkoznak ellenállással. És aztán valami kinyílik. Ami korábban korlátozottság volt, az a formamentesbe és korlátlanba nyíló kapuvá válik. És a korlátozottságon az igent mondással jutsz át. Ez a kereszt. A kereszt jelentése: a keresztre feszítés korlátozást jelent. A legnagyobb fokú korlátozottságot. Nem tudsz már mozdulni sem. Teljesen korlátozott vagy. És aztán megtörténik a megadás. Az elfogadhatatlan előtti meghajlás. És a kereszt hirtelen az isteni jelképévé válik. A kínzóeszköz az isteni jelképévé válik. És nem kell kereszténynek lenned ahhoz, hogy lásd az ebben rejlő hatalmas bölcsességet, az emberiség egyik legmélyebb értelmű jelképét. S a legtöbb egyház egyáltalán nem is érti, nem érti annak mélységét. Holmi formai hitstruktúrát teremtenek belőle. Holott a mélysége: az isteni ott lévő dualitáshiánya az isteni és a forma világa között. A korlátozott és a korlátozatlan. Ezek egyek. És az istenit a forma világán keresztül lehet elérni. Keresztülmegyek rajta, s nem elfutok előle. A spirituális gyakorlatunk tehát ennek a megismerése. Hogy egyre mélyebbre és mélyebbre menjünk ebbe. Ez a spirituális gyakorlatunk ezen a héten. Használd bár természetesen csodálatosan szép dolgok is vannak itt, de használd az itt előforduló korlátokat bölcsen a gyakorlatodban! Használd ezt a pillanatot bölcsen, helyesen! Csodálatos érték, az egyetlen létező. Valaha is. Találkozni fogunk a mostban. Az óra mutatói arrébb csúsznak, és a 3.30-as állást mutatják majd, de akkor is most lesz. Ahogy haladunk előre a hétben, lesznek csöndes időszakaink is. Köszönöm. Délutáni foglalkozás Ez az ébresztőjel. Nem feltételezem ugyan, hogy itt bárki is aludna. Az ébredés a szokványos tudatállapotból való felébredés. Létezik a szokványos tudatállapot, ami a gondolat; aztán létezik az alvás állapota; és ahogy a szokványos tudatállapot viszonyul az alváshoz, úgy viszonyul a fölébredett állapot a szokványos tudatállapothoz. A szokványos tudatállapot más szavakkal és ez az oka, hogy évezredeken át a fölébredés szót használták a szokványos tudatállapot a fölébredett tudatállapothoz viszonyítva nagyon hasonlít az alváshoz. Vagy még inkább az álmokhoz. Álomország. A fölébredés tehát egyszerűen fölébredés a gondolat álmából. Abból, hogy teljesen elmerüljünk abban az álomban. Nem arról van szó, hogy ott gondolat nem bukkan fel, fölbukkanhat, föl is bukkan, ám te a gondolaton túl lakozol. A jelenlét állapotában, a csendben az éber fölébredett csendben, amelyben semmi sem tudott, mégis minden tudott. Ma reggel tehát szemügyre vettünk egy kaput, egy olyan állapotba vezető bejáratot, ahol már nem vagy a gondolat csapdájában. S ez a kapu: megadni magukat annak, ami van. Létezik egy másik kapu is, ami folyamatosan rendelkezésünkre áll, s ez az a tudatállapot, amelyből ezek a szavak előjönnek. Semmi személyes sincs ebben, senkinek sem az eredménye ez. Senkinek sem a produkciója ez. Ha úgy állnánk hozzá, azzal egy újabb formaidentitást teremtenénk. Akörül, ami túl van a formán. Van egy tudatállapot, amelyből ezek a szavak előjönnek. Rá lehet erre a tudatállapotra hangolódni a nyelvet kissé pongyolán használom, mert itt nem alkalmazhatunk pontos, tömör kifejezéseket, fogékony lehetsz, ráhangolódhatsz, érzékennyé válhatsz erre a tudatállapotra, amit úgy is leírhatunk, hogy hiszen megkérdezhetitek, hogy írhatjuk azt le

13 éberré válunk, és tudatára ébredünk a háttérben meghúzódó csend és nyugalom terének, amelyből a szavak előemelkednek, a hangok előemelkednek. Ezek persze mind csak jelzőtáblák. Rámutatnak És általában, amikor csak a gondolattal azonosulva ülsz itt, akkor csak arra lennél kíváncsi, ami előemelkedik, tehát a szavakra. És akkor folyton kissé türelmetlen lennél, hogy jöjjön már végre a következő szó, a következő mondat, a következő fogalom, a következő elv. És úgy éreznéd, hogy nem haladunk elég gyorsan. Az információ áramlása az elme számára elégtelen. Észrevehetsz magadban, ha képes vagy rá, bizonyos mértékű türelmetlenséget, nyugtalanságot, amely magában foglalja a nem elég és a többet kérek gondolatát. Ez tehát az elmében, a gondolatban ragadottságot jelzi. A gondolatalapú éntudatba ragadottságot. A több keresését. A nem kapok itt eleget gondolatát. Ha azonban az éber jelenlét állapotában egyszerűen itt tudsz lenni, a nyitott, tág éberségben, ha az jelentkezik, akkor ráhangolódsz arra az erőtérre, amelyből a szavak előbukkannak. A kondicionálatlan tudatosságra. Természetesen minden szó hord magában valamennyi múltat. Minden szó öreg. És mégis, még a szavakba is beáramlik valamennyi kondicionálatlan. És akkor a szavaknak van bizonyos erejük, ami túllép minden olyan információs értéken, amellyel a szó rendelkezik vagy nem rendelkezik. Ez egy kapu tehát, amely folyamatosan itt van, de kicsusszanhat a kezeid közül, ha ezen előadások közben csak a tartalomra figyelsz. Ha ezen előadások közben csak a tartalomra figyelsz, akkor lemaradsz arról a dimenzióról, ami itt valóban számít. A tartalom a beszédnek csupán viszonylag kis része. Ráhangolódsz tehát e mögöttes erőtérre, más szóval: tudatára ébredsz a háttérben meghúzódó csendnek. Itt. Amit akár külső, akár belső csöndként élsz meg, bár nem tudom, pontosan hol is van az. Egy bizonyos csöndnek. És észreveszed azt a szavak mögött és a szavak között is. Ott van a csend erőtere. Ez az észrevevés és eleinte úgy tűnhet, hogy a csend ezen tere itt van ebben a teremben, ami bizonyos mértékben igaz Úgy tűnhet, hogy a csend ezen erőtere ebből a formából származik, ami bizonyos mértékben igaz. De valójában abban a pillanatban, amint ezt észreveszed, az benned van, mert az csak önmagát veheti észre. Az csak önmagát ismerheti. Nem gondolaton keresztül ismerheted meg, sőt úgy még észre sem veheted a csendnek ezt az erőterét. Mert a csönd erőtere túl van a gondolaton és a formán. Márpedig a gondolat forma. A gondolaton keresztül tehát nem férhetsz hozzá. És ez az, amiért a csoda megtörténik: abban a pillanatban, ahogy annak tudatára ébredsz, akkor önmagadban túlléptél a gondolaton. És beléptél a tudatosság egy olyan dimenziójába, amely kondicionálatlan. Míg a gondolatok egész birodalma, az elme: kondicionált. A tudatosság gondolatformákban öltött formát. A kondicionált tudatosság. Ami itt előbukkan, az a tudat dimenziója, amit a kondicionálatlan névvel illethetünk. És az ott van, s abban a pillanatban, ahogy észreveszed, ahogy tudatára ébredsz, nem olyasvalamiként, amire valaki az ujjával rámutathatna, hogy ott van, de tudatára ébredsz és ez kissé misztikus állítás lesz, tudatára ébredsz annak, ami nincs ott. És ebben a világban jobbára senki szinte senki sincs tudatában azon dimenzió hatalmasságának, ami a kondicionált mögött bújik meg. Ami nem különül el attól, aki vagy. Az te vagy. De hagyományos értelemben ezt soha nem tudhatod. Az emberek az önmegvalósítást keresik, s azt hiszik, hogy az olyan állapot, amelyben már tudnak valamit magukról, amit korábban nem tudtak. Valójában az nem olyan állapot, amikor tudsz valamit, valami dualisztikus alany tárgy viszonyban, hogy én ismerem magamat. Tehát önmagadat máris kettőbe szelted. Ebben az értelemben nem ismerheted azt a kondicionálatlant. Azt nem lehet ismerni, az nem válhat a tudás tárgyává. Te mert végül is te vagy nem válhatsz a tudás tárgyává önmagad számára. Mert amit hagyományos értelemben tudhatsz, az azt jelenti,