Az örökkévaló megérintése

Átírás

1 ECKHART TOLLE: Az örökkévaló megérintése (India, Rishikesh, indiai lelkigyakorlatos ház) 1. nap február 18. Lemondani a gondolatról Délelőtti foglalkozás Ezeket a foglalkozásokat tanításoknak hívják, holott tanítás valójában itt nem történik. A szavak azonban korlátozottak, és valamilyen szóval azért illetnünk kell a dolgot. A tanítás azt jelentené, hogy valami többletet adok nektek tudást, információt, tényeket vagy akár valamilyen megtapasztalást, ám valójában itt nem erről van szó. Nem arról szól a dolog, hogy valami pluszt adjak nektek. Bennetek már eleve rengeteg van. Több is, mint amennyi elég Több információval rendelkeztek, mint amennyivel Buddha valaha is rendelkezett. És természetesen rendelkezésetekre állnak szép térképek, avagy útjelző táblák, a birtokotokban lévő spirituális jellegű információ révén. Gyönyörű térképek vagy útjelző táblák, ősi írások formájában, amelyek megmutatják az emberi tudat átalakulásához vezető utat. Itt mi egyetlen létező térképet vagy útjelző táblát sem használunk legyenek azok bármilyen szépek és mély értelműek is, amelyek egy része innen, Indiából ered, amit a spiritualitás szülőhelyének is lehetne nevezni. Nem mintha bármi baj is lenne ezekkel a térképekkel, azok gyönyörűek. Azok az útjelző táblák. Ám minden kor megteremti a maga útjelző tábláit, amelyek összhangban állnak a kor igényeivel. A régiek is működhetnek, ha jól használod őket, ám akadállyá is válhatnak, ha rosszul használják őket. Talán fölfigyeltél arra, hogy térképek vagy útjelző táblák kifejezést használtam az ősi tanítások, az ősi spirituális tanítások megjelölésére. Miért? Mert mi is egy térkép? Soha nem az. A térkép nem a terület. Az útjelző tábla nem maga a hely, amely felé mutat. Minden tanítás tehát, akár ősi, akár jelenkori, túlmutat önmagán. És minden tanítás esszenciája az emberi tudat átalakulásának a lehetősége. Egy olyan állapotba jutása, amely mentes a kötöttségektől, mentes a szenvedéstől, mentes a kondicionáltságtól (beprogramozottságtól). A tanítások tehát az idevezető utat mutatják. És azok gyönyörűek! Mert azok a hiteles tanítások abból a megváltozott tudatállapotból születtek. Az a néhány lény a múltban, akik megszabadultak a kondicionáltságuktól, a hamis éntudatuktól, a hamis éntől, az egós identitástól, ők ebből az állapotból tanítottak. A tanításuk abból az átalakult tudatállapotból emelkedett elő. Így szépsége és ereje van annak. És sokszor olyan szépsége van ezeknek az ősi tanításoknak, hogy annyi figyelmet vontak magukra, mert olyan szépek, s mert össze lehet hasonlítani az egyik térképet a másikkal, az egyik útjelző táblát a másikkal, hogy az emberek elkezdték tanulmányozni, összehasonlítani és gyűjteni a térképeket és útjelző táblákat, s elkezdték azokat értelmezni. És innen már csak egy lépés vezetett annak elfelejtéséhez, amire azok mutatnak mert az illető annyira elmerült a tanítás formájában, nem csak az, hanem egy idő múlva annyira elkezdték szeretni azt az útjelző táblát, azt a térképet, hogy kezdtek azonosságot érezni vele

2 És az összes többi ember is szenvedélyesen megszerette azt az útjelző táblát. És elkezdtél vitatkozni más csoportokkal, akik más útjelző táblát szerettek meg. Megfeledkezve arról, hogy azok az útjelző táblák ugyanoda mutatnak. És attól kezdve hasonlattal szólva az útjelző táblák terhét vetted a válladra. Ez megtörtént, és ma is megtörténhet. És az is lehetséges, hogy az illető, amikor figyelmeztették rá, hogy az csak útjelző tábla, azonnal felismerte annak az igazságát, s az útjelző tábla így már rendeltetésének megfelelően működött. A tanításom kulturális szempontból meglehetősen semleges, nem buddhista, nem keresztény, nem hindu, és valamennyi lényegét mégis magába foglalja. Formája nem merev, hisz nem azt mondja, hogy ezt vagy azt hidd, és a tanításnak a lényege ami ez az összejövetelünk ezen a héten, az az emberiség tudatának átalakulási lehetősége. A te tudatod átalakulásának a lehetősége. S mivel valamennyi nyelv korlátozott, a forma korlátozott, ezek a szavak is persze csak útjelző táblák, mivel minden forma korlátozott, minden szó, amit kimondok is korlátozott, és nem maga a dolog, annak csupán egy szemléletmódja. S ha azt is mondom, hogy az emberi tudat átalakulása, ez nem teljesen igaz. Egyetlen ember állítása sem tartalmazhatja az igazságot. Az annak csak egy perspektívája. Ezt jó, ha tudod. Mert akkor nem kapaszkodsz bele egy állításba, nem azonosulsz egy perspektívával, mondván, hogy ez az igazság. Az emberi tudat átalakulás? Igen, ez annak egy perspektívája, de az magában foglalja, hogy benned valaminek meg kell változnia, át kell alakulnia, mielőtt ez az új állapot elérkezik. Benned valami javításra szorul. Ezt feltételezné, ez azonban nem igaz. A tudat átalakulása azt is magában foglalja, hogy időre van szükséged, hogy ez a változás megtörténjen. Azonban nem így áll a helyzet. Mi hát a lényege annak a tudatátalakulásnak, amihez nincs szükség időre? Lehetséges ilyen? És itt érkezünk el a lényeghez, és ez az egyetlen ok, ami miatt ma itt vagyunk, hogy ne úgy ismerjük ezt a tudatállapotot, mint valamit, amit el kell majd érnünk a jövőben, hanem olyan valamiként, ami már most benned van. Hogyan tudhatod ezt anélkül, hogy valamiféle új hitté tennéd azt? Mert magadévá teheted ezt a hitet, ha hallasz egy tanítást. Például azt mondják neked, hogy te már megvilágosodott vagy. És nagyon örömteli lehet hozzáadni ezt a hitet elméd tartalmához. És aztán egy ideig meg tudod magadat győzni arról, hogy ez igaz, hiszen a tanító megmondta, hogy semmit sem kell változtatnom, én már megvilágosodott vagyok. Egy ideig ez többletet ad az elme teremtette identitásnak. Az elme teremtette éntudatnak. És nagyszerűen érzed magad. Végre sikerült! Az elme teremtette én mindig arra törekszik, hogy erősítse magát, hogy valamit hozzáadjon önmagához, hogy teljessé tegye önmagát, hogy fokozza az éntudatát. És ha szert tudsz tenni egy hitre, egy nagy és erőteljes hitre, amit valaki ad neked, és hozzáadhatod elméd összegyűjtött tartalmához, amivel önmagadként azonosulsz, akkor az egy ideig nagyon örömteli érzés. Naggyá váltál, te már megvilágosodott lénnyé nőttél. De csak egy darabig örömteli, és aztán az élet megmutatja majd, hogy ez nem az volt. Hogy talán mégsem világosodtál még meg. És aztán keresed a következő dolgot, amivel azonosulhatnál. Élményt, egy másik hitet, több tudást, vagy keresed a valódi spirituális teljesítményt, amit hozzáadsz az énedhez. És így tovább távolodsz attól, aki valójában már vagy. Továbbra is a jövő felé irányulsz. Folytatod a különböző dolgokba kapaszkodást, azzal a céllal, hogy spirituálisan teljessé tedd magad. Materiálisan talán már jutottál valamire, és most spirituálisan akarsz előbbre lépni. A kapcsolatokon talán már túlléptél. Az önbeteljesítés! Erre vágysz. És erre itt jön ez a furcsa tanítás, ami azt mondja: azt soha nem találhatod meg a jövőben, és ugyanakkor azt is mondom: ne higgy nekem! Ha ez a helyzet, ha te már megszabadultál, és lényegedben megvilágosodtál, akkor mi a különbség közted és a spirituális mester között? Ha egyáltalán van olyan. Valaki mondhatja erre azt, hogy a mester tudja, hogy ez igaz, míg te nem tudod. Igen, de hogyan jelenik meg ez - 2 -

3 a tudás? Ez nagyon egyszerű. Nem arról van szó, hogy a mester többet tud, mint te. Némelyik mester ugyan tudhat többet. Más mesterek esetleg nagyon egyszerű emberek, kevéssé iskolázottak, te ezerszer többet tudsz, mint ők, a tudás szintjén. Ők azonban tudják azt az egy dolgot, ami számít, te pedig sok dolgot tudsz A válasz tehát egyszerű, és most elmondom nektek, ha esetleg korán el akarsz menni innen, mert nem akarom úgy felépíteni a tanításomat, hogy azt mondom, majd közlöm veletek a választ a 6. napon. A mester teljesen egységben van ezzel a pillanattal. Belsőleg nem ellenkezik ezzel a pillanattal. Nem viszonyul belső ellenállással ezen pillanathoz. A most vanságához. Bármi is jelentkezzen ebben a pillanatban, annak belsőleg nem áll ellen. És ez vet véget mindannak, ami benned hamis. Az egész egós struktúra az ezen pillanat ilyenségével szembenálló, belső ellenállásodtól függ. Fenntartja magát, az elme teremtette én alapvetően az ellenállásán keresztül tartja fenn magát. Az az ellenállás állapota, az elégtelenség állapota. A folyamatos akarása vagy félése annak a mentális kivetítésnek, amit jövőnek nevezel. Akarni és igényelni a jövőt, valami olyanként, ami majd pluszt ad nekem, ami majd teljessé tesz, és félni attól, hogy valami történhet abban a mentális projekcióban, amit mi jövőnek nevezünk, ami kevesebbé tehet engem. Ez a két, a jövőhöz kapcsolódó tevékenység, az ember éntudatának erősödése, bármilyen formát is vegyen az föl, amit keres a jövőben, illetve a jövő révén. Ez az a hatalmas mentális húzóerő, ami eltávolít a most életteliségétől és teljességétől, a jövőbe húzva téged. Mert a keresésed arra irányul, hogy többet adj magadhoz. A jövő teljessé tesz. És ez oly pontig igaz, hogy azt gondolod, spirituális gyakorlatodban a jövőre van szükséged, és nem mondom, hogy ez teljesen nonszensz. Nem. Szükséged van spirituális gyakorlásra Sok ember számára a spirituális gyakorlás haladást jelentő lépés, előrelépés a felszabadult állapot felé. De a fejlődésben elérkezik egy pont, amikor hirtelen rájössz az idő megtévesztő voltára. Abban a vonatkozásban, ami egyedül fontos az életedben: tehát, hogy tudd, ki vagy valójában, a formán túl. Önmagadnak a mentális építményeken túli megtalálásában. Hirtelen rájössz a jövő hamisságára a spirituális megszabadulásod vonatkozásában. De amíg erre rá nem jöttél, addig szükséged volt a spirituális gyakorlatokra. Addig szükséged volt az időre, a szenvedésre. És a spirituális gyakorlat nem feltétlenül a szokásos értelemben vett spirituális gyakorlatot jelenti. A spirituális gyakorlat sok ember számára a szenvedést jelenti. Sok ember akad, akinek nem jut más spirituális gyakorlat, csak a szenvedés. És a szenvedés a legnagyszerűbb spirituális tanító. Szükségük volt rá, mert a két állítás egymással rokon értelmű. Amikor azt mondom: nincs szükséged időre, ez nem igaz mindenkire. Ez csak arra az emberre igaz, aki képes figyelni a mostra, és észre tudja venni annak mélységét és igazságát. Egy hétig, ami idő. Feltárjuk itt a tudat időtlen állapotát. Egy részetek néhányatokban talán nem is díjazza azt, amit mondok, mert még mindig azonosultok az idővel és az énnek az időben való mozgásával, ami a beteljesedést az időben való előrehaladástól várja. És ha csak az az én, az a kis, egós én figyel benned ezen szavaimra, akkor annak nem tetszenek azok, mert annak léte az idővel kapcsolatos. Nagyon könnyen megtörténhet tehát, hogy közületek egyesekben, akik még nem voltak itt korábban, erős ösztönzés jelentkezik arra, hogy távozzon. Ezzel semmi baj. Ez csak egyszerűen azt jelenti, hogy még nincs meg benned a készség, hogy meghalld ennek az igazságnak az egyszerűségét és mélységét, ami az, hogy nincs szükséged időre. Sőt, még félelem is jelentkezhet attól, hogy mélyebben belemerülj ebbe az állításba, hogy meglásd, mit is jelent az. Félelem. Ki fél ettől? Az időhöz kötött éntudat fél ettől az állítástól. És ez is rendjén van. Ez azt jelenti, hogy a nincs több időre szükséged állítás még nem igaz rád. Azt jelenti, hogy több időre van szükséged. Ez is rendben van. De ez a szenvedéssel is kapcsolatos. A nincs több időre szükséged állítás szinonimája: nincs több - 3 -

4 szenvedésre szükséged. Ez Buddha végső tanítása, a szenvedés vége. A nincs több időre szükséged magában foglalja a nincs több szenvedésre szükséged -et. És erre is igaz, hogy ez az állítás vagy igaz a számodra, vagy nem. Ez nem olyan állítás, ami mindenki számára igaz. Bármi is volt hát az eddigi spirituális gyakorlatod, tanítás hallgatása vagy szenvedés, vagy a kettő keveréke, a kérdés az, hogy: vajon van-e benned belső készség meghallani ezeket a szavakat, és legalább homályosan érzékelni ezen szavak igazságát? Nem megérteni, mert ha gondolkozni kezdesz róla, akkor nem jutsz túl messzire. A nincs több időre szükséged állítás tehát igaz is, meg nem is. Ez pedig nem kielégítő az elme számára. Gyakran fogok olyan dolgokat mondani, amelyek igazak is, meg nem is. Ez az útjelző tábla lehet igaz számodra vagy lehet nem igaz. Az elme nem szereti az ilyent. Azt mondja: valami vagy igaz, vagy nem. A tudományban ez a helyzet, legalábbis az utóbbi időkig ez volt a helyzet. Amíg a molekuláris fizikában föl nem fedezték, hogy az atomnál kisebb részecskék úgy viselkednek, hogy ez az állítás már ott sem alkalmazható többé. A kérdés ezek után így hangzik: szükségem van-e az időre, szükségünk van-e időre a fölismeréshez? A válasz: addig van szükséged időre, amíg rá nem jössz, hogy többé már nincs szükséged időre. Az egész hetet azzal töltjük, hogy mélyebbre megyünk ebbe az állításba, hogy kiderítsük, mire mutat rá ez az útjelző tábla ezek a szavak: Nincs szükséged több időre. Nincs szükségem több időre ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok, hogy magam legyek, teljesen, maradéktalanul. Honnan tudhatom ezt anélkül, hogy az állítást egy újabb hitté tenném? Honnan tudhatom ezt anélkül, hogy én újabb gyakorlatokat adnék, amelyek több időt adnak nektek? Hogy gyakorolva jól menjen már az nektek, s ennek eredményeképpen, teljesítményként, valamit hozzáadhattok magatokhoz, hogy kicsit többek, kicsit nagyobbak legyetek. Honnan tudod hát, hogy tudod? Azáltal, hogy belépsz a és kimondom, bár lehet, hogy néhányatok megrémül tőle, hogy belépsz, itt és ez az egyetlen gyakorlatunk itt, ezen a héten, ez az egyetlen gyakorlatunk, hogy belépsz a tudatosság elfogadó (a valóságnak önmagát megadó) állapotába. Ehhez semmiből sincs szükség többre. Ehhez semmiből sincs szükség többre. Mert ha bármiből többre lenne szükség, még ha spiritualitásról is van szó, akkor az nem a tudatosság elfogadó állapota lenne. Ha több tudásra van szükséged, akkor az nem a tudatosság elfogadó állapota; ha több megtapasztalásra van szükséged, akkor az nem a tudatosság elfogadó állapota; nem beszélve más alapvető dolgokról, mint státusz, birtokolt tulajdon, pénz. Ha megvan benned a lélektani igény a következő pillanatra, ami mindenkiben mély, tehát a szükséglet, hogy tudd: mi van a következő pillanatban, a következőben, a következőben? Ez a nyugtalan nézés, hogy mi van a következő pillanatban, ami a szokványos emberi tudatosság része, ezek egyike sem a tudatosság elfogadó állapota. A tudatosság elfogadó, önmegadó állapota és ez kulcsfontosságú, ezért meg fogom ismételni, mert könnyű elfelejteni az, amikor nincs szükséged többre ahhoz, hogy önmagadat teljesség tegyed. Többre a jelenségekkel való játék szintjén nem gond, az nagyon kellemes lehet. Persze hogy lesz szükséged több ételre a mai nap során, több képességre, mert ezek az ebben a formában történő létezés velejárói, de a többre vágyás pszichológiai igénye megszűnik. Amikor az én többet akar, hogy erősebbé tegye önmagát, akkor az a meg nem adottság állapota. És az utolsó dolog, amit az emberek hajlandóak elengedni, az, hogy inkább lemondasz az önmegadás igényéről, csakhogy többet érts. És akkor lépsz be a megadás - 4 -

5 állapotába, amikor egyszerűen készségesen elfogadod a jelen pillanat ilyenségét. Bármilyen formát vegyen is az föl. Első pillantásra ez abszurd spirituális gyakorlatnak tűnhet. Mert leggyakrabban ez a pillanat nem tűnik túlságosan örömtelinek. Ezért azt mondani, hogy teljesen megadom magam a jelen pillanat ilyenségének, beleértve az éppen bennem lévő rossz érzéseket is, például nyugtalanságot, esetleg haragot, bármit is Azt akarod, hogy örökre ebbe a pillanatba ragadva maradjak? Természetesen a dolog nem ez. És ugyan hol lehetne jobban belépni a tudatosság elfogadó (megadásos) állapotába, mint Indiában? Talán emiatt adott ez az ország több spirituális mestert, mint bármely más. Itt meg kell adnod magad. India megtanít téged az önmegadásra. Anélkül, hogy bármelyik tanítóhoz járulnál, ez önmagában is tanítás. Az illúzió, hogy kontrollálhatod az anyagi világot; az az illúzió, hogy lehet bármi olyanod, ami tartós mely illúzióra szert tehetsz nyugaton, mert ott számos bevásárlóközpont, autósztráda található, és minden olajozottan működik, és ez azt az illúziót adja, hogy ott valami tartós dolog van, bár még ott is idővel kiderül, hogy ez egy illúzió, hiszen a bevásárlóközpontok elenyésznek, hacsak te nem előbb enyészel el, tehát a testi formád, ez jelentéktelen, de a fizikai, anyagi dolgok jelentéktelensége nyilvánvalóbb itt, Indiában. Az egyetlen lehetséges létezési mód itt hacsak nem akarsz szenvedni, hogy megadod magadat annak, ami van. Ez nem azt jelenti, hogy ne mondhatnád: Fölmelegítené a levesemet, mert jobban szeretem melegen, mint hidegen? Vagy bármi hasonlót. Mondhatsz valamit, tehetsz valamit, és cselekvést kezdeményezhetsz, de az elfogadás hozzáállásával, mert tetted esetleg nem hoz eredményt, és bármilyen cselekvés is történik, tedd azt abból az állapotból, amikor igazodsz ahhoz a formához, amit ez a pillanat fölvesz! Még akkor is, ha az történetesen nem tűnik örömtelinek. Ezen a héten néha az a forma, amit a pillanat éppen fölvesz, szép lesz: Ó! A következő pillanat, illetve pontosabban fogalmazva, a következő forma, amit ez az egy pillanat, az egyelten létező pillanat fölvesz, azonban talán nem lesz szép. Talán a szabadságodat korlátozó lesz. Mindnyájatok, vagy legalábbis a többségetek hacsak nem vagytok aszkéták pillanatnyi tartózkodási helye itt Indiában nem olyan kényelmes, mint az otthonotok. Nincsenek meg a megszokott berendezési tárgyak Tehát olyan korlátjaitok vannak itt, amelyek otthon nincsenek. Ott persze vannak másmilyenek. Korlátozott itt az életed, fizikailag is. Talán az étel is furcsa, számos korlátozás. Így megfigyelhetitek a kis éneteknek a reaktivitását, aki belül nemet mond arra, ami van, és valahol máshol szeretne lenni. Vagy hibáztat, kritizál vagy panaszkodik a fejedben azzal a formával kapcsolatban, amit ez a pillanat éppen fölvesz. Ez a meg nem adás állapota, ez az, ahogy az egós lény ellenálláson keresztül marad életben. És ő itt nagyon megerősödhet, ha nem tudod, hogy miként működik. A spirituális gyakorlatunk hát ez alatt a hét alatt az, hogy csupán légy figyelő és éber, és figyeld meg belül önmagadat, s kérdezd meg magadtól: Elfogadó vagy a valóságnak ellenálló tudatállapotban vagyok? A valóságnak ellenálló letagadja azt, ami van, ellenáll neki, illetve igyekszik attól elmenekülni, az elfogadó lemondott a többre irányuló igényéről, lemondott arról, hogy másmilyennek akarja ezt a pillanatot, mint amilyen az, mert rájött, hogy ahogy van, már úgy van. S fölismerte belül az ellenállás hiábavalóságát. Átöleli ezen pillanat ilyenségét, bármilyen formát is vegyen föl az. Nem követeled meg, hogy a pillanat által fölvett forma eltérő legyen attól, amilyen. Nem kifogásolod. Mi történik akkor, ha többé már nem követeled, hogy a pillanat által fölvett forma és kérlek, vegyétek észre ezt a kis útjelző táblát, amit átnyújtok nektek azzal, hogy így fogalmazok: a forma, amit ez a pillanat fölvesz. Mert ez a pillanat örök. Valójában csak ez az egy, örök most létezik. Az sohasem változik, képtelen rá, örökké mostnak marad meg. Ami - 5 -

6 benne megjelenik, az a forma világa. Az élet egy formája jelenik meg abban, ami a most hatalmas, örök tere. Ebben a hatalmasságában formák jelennek meg. És ez ezen pillanat megjelenése. A megjelenő forma egy helyzet, egy hely, egy esemény, egy személy jön és megjelenik most. Persze, hogy most történik, hiszen semmi sem történhet, ami nem most van. Bármi történik, annak a most örök terében kell megjelennie. Az elménken keresztül nem érthetjük meg teljesen, hogy ez mit is jelent, de lenyűgöző annak felismerése, hogy semmi sincs, ami ne most lenne. A lenni és a most, az élet és a most teljesen azonos értelmű szavak, teljesen egyek. Sohasem történt semmi olyan, ami ne most lett volna. Semmi sem fog történni, ami nem most van. Hogyan? A jövőbeli pillanat csak mostként jelenhet meg. Máskülönben nem lenne realitása, hanem csak mentális kivetítés lenne. És mikor történik meg? Most. Egy múltbeli pillanat emléke nincs is valójában olyan, hogy múltbeli pillanat, ahogy jövőbeli pillanat sincs, csak forma létezik, amit az fölvesz. Csak egy pillanat létezik, amely a most. Az egyetlen és örök most. Na már most: a forma, amit ez a most fölvesz, az változik. A mostban megjelenő formák egymástól eltérőek. Ahogy végigmész az életben, az a formák folyamatos áramlása. A legtöbb ember csak a mostban fölbukkanó formákról tud. Viszonyulnak valahogy azokhoz a formákhoz, ami vagy a vágy viszonyulása, vagy a félelem viszonyulása. Vagy áhítják azokat a formákat, vagy idegenkednek azoktól a formáktól. Megfigyelheted ezt ezen a héten. Ahogy a jó dolgok jönnek eléd, az nagyszerű. A szent Gangesz folyó, a naplemente és a következő pillanatban valami borzasztó történik. Valójában az a most és nem a következő pillanat, bár ezt a kifejezést használtam, mert a nyelv így működik, de valójában nem létezik olyan, hogy a következő pillanat. A forma, amit a pillanat fölvesz, az változik. Szóval a legtöbb ember mindössze a mostban megjelenő formákhoz viszonyul. És a viszonyuk vagy a félelem, vagy a vágy. Félik vagy vágyják azokat a formákat. Taszítást vagy vonzódást éreznek ezekkel a formákkal kapcsolatban. Mert mindössze a formákat ismerik. Amit nem ismernek, az a most, ami túl van a formákon. És az elme számára ez is érthetetlen. Ez csupán útjelző tábla! Ennek az igazsága nem érthető meg gondolaton keresztül. Mert a tudatosság átalakult állapota túl van a gondolaton. Épp efelé tartunk. Lássuk, mi történik, amikor a tudatosság normális, szokványos állapotában belül ellenállsz a most vanságának, annak a formának, amit ez a pillanat fölvesz, vagy letagadod azt, vagy belül elfutsz előle. Lássuk az ellene történő reakciót! Azzal a formával szembeni reakciót, amit ez a pillanat éppen fölvesz. Ez belső összehúzódás, belső nem, előle történő elfutás. Ez megerősíti benned a formaidentitást, aki az elme alkotta én. Azonosulsz a gondolati és érzelmi formákkal. Azonosulsz elméd tartalmával. Az elme alkotta énnel. Akár tapasztalásokról, akár kondicionáltságról, akár tudásról van szó, azok megerősítik a formaidentitást azáltal, hogy reagálsz más formákra. Így a formák világának a csapdájába esel, amikor reaktív viszonyba kerülsz azzal, ami fölbukkan a mostban. És a reaktív viszony ami vágy vagy félelem része a szokványos tudatállapotnak. És a formák világához való reaktív viszony az, ami az ént, az egós lényt működésben tartja. Valahányszor ellenállva reagálsz, a formaidentitásod összehúzódik, és énként megerősödik, az éntudatod erősebbé válik. Megfigyelheted ezt magadon, amikor vitatkozol valakivel, és arra törekszel, hogy neked legyen igazad. Ez nagyon gyakori példa arra, hogy megpróbálod önmagadat erősíteni azzal, hogy azonosulsz egy mentális pozícióval, egy véleménnyel, és harcolsz egy másik mentális pozícióval. Tehát reagálsz egy formára. Vagy egy esemény jelenik meg az életedben, egy személy, egy helyzet, és reagálsz. A formaidentitásodat a formára adott reakciód révén erősíted. Ez működteti a világot. Ez tartja fenn az említett tudatosságot. Ahhoz, hogy túllépjünk ezen és ez csak akkor működik, ha akarod, mert ha nem akarnád, nem is hallgatnál végig. A tény, hogy itt ülsz, azt jelzi, hogy van benned hajlandóság - 6 -

7 a dologra. Hajlandóság arra, hogy túllépj ezen, és belépj a nem ellenállás állapotába, a megadás állapotába. Hogy szívesen láss bármilyen formát, ami a jelenben felbukkan. Ez a spirituális gyakorlatunk. És ez itt a legjobb hely, ahol ezt gyakorolhatjuk. Szívesen látni bármilyen formát, ami a jelenben felbukkan. Belül, érzelemként, érzésként; vagy külső formaként. Mert van. Már van. Igent mondasz rá. Már nem személyessé tett módon viszonyulsz ahhoz, ami fölbukkan. Átöleled azt, ami felbukkan. Az igenen keresztül. Igen, ez van. Átöleled. És mi történik, amikor átöleled a jelen pillanat formáját? Azzá válsz, aki már vagy is, azzá válsz és én csak útjelzőket használok, amelyek nem azok, amire rámutatnak, csupán szavak, azzá válsz, aki és ami már vagy: nagyon méllyé és tágassá válsz, ahogy hagyod a forma világát fölbukkanni, majd letűnni a most terében. A tágasság nagyszerű érzése jelenik meg a fölbukkanó forma az adott esemény, személy, dolog körül. Már nem állsz ellen, és ennek hatására hirtelen hatalmas békeérzés jelenik meg körülötte, bármi is legyen az. Lehet, hogy a forma nem békés! A fölbukkanó forma talán a te fizikai formád korlátozását jelenti. Talán a pszichológiai formád, az éned korlátozását jelenti. De megengedtetik neki, hogy legyen. A korlátozottság nem találkozik ellenállással. Mondjuk, benn ragadsz egy hideg szobában ez csupán egy egyszerű példa, és az a forma, amit a pillanat felvesz, amit a tested érez, azt egyszerűen hagyod lenni. Bármilyen körülmény is legyen az, egyszerűen hagyod lenni. És hirtelen hatalmas tér jelenik meg a körülmény körül. Gyakorolhatod ezt az életedben bármivel, ami kellemetlen. Lehetnek itt olyan dolgok, hiszen valószínűleg odahaza nagyobb kényelemben élsz, mint itt, és néha esetleg arra gondolsz, hogy: Bárcsak otthon lennék a kényelmes fotelemben, tévét nézhetnék, s a kedvenc italomat és ételemet fogyaszthatnám, s mindez eltűnne! És hirtelen valamilyen korlátozó tényező jelenik meg, valami kényelmetlenség bukkan föl valahol, ami fájdalom is lehet. De beszéljünk csak olyan kicsi dolgokról, mint egy megjelenő kényelmetlenség. Reagálhatsz rá, s így a kényelmetlenség reakcióvá válik, ami elmetevékenységhez vezet, ami erősíti az ént. Mert az én a jelen pillanatot az ellenségévé tette. És azon keresztül erősebbé válik. Az elmetevékenységen és az érzelmi történésen keresztül a mostot az ellenségévé tette. Ezzel kapcsolatban most már panaszkodhatsz a fejedben: Miért is jöttem egyáltalán ide?! Nem kellett volna! Nekik nem kellett volna A kényelmetlenségre reagálsz, azt tagadod, annak ellenállsz, elmetevékenység indul be, érzelmek születnek benned a társasággal szemben, elmefolyamatok zajlanak, s mindebben az éned megerősödik. A fejedben panaszkodsz, talán másnak is panaszkodsz. Nem azt mondom, hogy nem szabad kifogásolni valamit, s azt mondani a másik embernek, hogy: tedd ezt vagy azt! Én a pszichológiai panaszkodásról beszélek. Sok ember állandóan ebben az állapotban él. Vannak olyan házasságok, ahol a férj és a feleség az egymás hibáztatásának állandó állapotában él. Ez annyira megszokottá válik számukra, hogy már észre sem veszik. Már 30 éve folyamatosan szemrehányást tesznek a másikra a fejükben. Ez szokványos állapot. De mindenkivel hasonló történik, ha esetleg nem is a házasságban. Tehát valami kellemetlenség jelentkezik, s az egós ént megerősítő reaktivitás helyett akinek ellenségre van szüksége, hogy érezze: én én vagyok, és az ellenség lehet valami egészen apró kellemetlenség, az is megteszi, bármilyen ellenség jó arra, hogy erősítse az ént. És amikor panaszkodsz, akkor persze neked van igazad A helyzet a hibás. Ez a belső panaszkodás lényege: Nekem igazam van, az illető személynek vagy helyzetnek nincs! Ez a panaszkodás természete: önmagadat a helyes helyzetébe helyezed, nekem igazam van, egy mentális pozícióba, amivel aztán az éntudatod azonosul. Az igazam van mentális pozícióval azonosulsz, s így azt a téveszmét alakítod ki mindez tudattalanul történik, hogy te immár még jobban önmagad vagy. Nagyszerű érzés! Valami ellen vagyok! És ez nem tudatos! Az emberek nem tudják, hogy az én, a hamis én, így tartja magát - 7 -

8 életben. Hogy valójában mennyire imádja mindazt, amiről panaszkodik. Szüksége van rájuk! És várja már a következő dolgot, amiről panaszkodhat. És mi lesz akkor, ha hirtelen más történik? Valamilyen kellemetlenség jelentkezik akármi is legyen az, ám az az igen állapotával találkozik? Az megengedtetik. Ott a kellemetlenség, és hagyod lenni. Történetesen még át is öleled: Rendben. Bármi lehet egy kis fájdalom itt vagy ott, hideg a víz stb., megengeded, hogy legyen. És a kellemetlenség folytatódik. És te továbbra is egyszerűen vele vagy. És aztán hirtelen valami több lesz, mint a dolog vagy mint az a kis én Ami ekkor történik, az valami olyan, amit lehetetlen szavakkal megfogalmazni, mert ekkor túllépsz a formákon. Tér jelenik meg a kellemetlenség körül. Megteheted ezt bármilyen testi dologgal, bármilyen fizikai körülménnyel, csak maradj vele, és hirtelen a tágasság érzése jelenik meg körülötte, és hatalmas mélységű békeérzés. És a kellemetlenség továbbra is jelen van. És egyszerűen hagyod a kellemetlenséget, a fájdalom bármilyen formáját, a szenvedést olyannak lenni, amilyen. Hagyod olyannak lenni, amilyen. Használd hát! Nagyszerű, hogy akadnak itt kellemetlenségeink. Elvileg lehetne egy olyan lelki gyakorlatos központ, amely olyan kényelmes, hogy ott minden azt szolgálja, hogy valamennyi igényedet kielégítse: optimális hőmérséklet, amiről egy termosztát tökéletesen gondoskodik, a víz hőmérséklete épp megfelelő, a környezet tökéletesen kellemes és megnyugtató, naponta háromszor megmasszíroznak, az étel szenzációs, épp megfelelő mennyiségű, a háttérben időnként mennyei zene szól Egy nap, talán Kaliforniában, építenek ilyen központot. Ó, hát nem lenne nagyszerű?! És ott mégsem lenne lehetőség túl sok spirituális gyakorlásra. Nem így működik a dolog. Itt megvannak a környezetedben felbukkanó olyan természetes dolgok, amelyek sokatok számára idegenek, furcsák Vannak olyan iskolák, zen kolostorok, ahol tudatosan teszik az életedet olyan kellemetlenné, amilyen kellemetlenné csak lehet. Ahol csak nagyon kevés ételt kapsz, az is hideg; kinyitják az ablakokat, s egész éjjel meditálsz, fájdalmas testhelyzetben, a fal felé fordulva, miközben befúj a hideg szél, és üres a gyomrod. Ott aztán figyelheted, hogy mi bukkan fel a mostban És elérkezhet egy olyan pont, amikor föladod az ellenállásodat, mert már nem bírod az ellenállással kapcsolatos fájdalmat. Több van a mostban, mint a jelen pillanat formája. Hirtelen hatalmas tér tudatára ébredsz, amely körülveszi azt az időleges formát, amelynek a tested is része. Sokan úgy írják le, mint hatalmas békeérzést, ami hirtelen megjelenik ugyanezen a borzasztó helyen, a kolostorban És ennek a tágasságnak a közepén ott a testi fájdalom. Ott az üres gyomor. Ott a kellemetlenség. Ott van, de már nem én az, csak egyszerűen a kényelmetlenség érzete vagy az üres gyomor érzése. De már nincs benne én. Az csak ott van. Az éned tehát már nincs benne a formában a lelki vagy a testi formában, az éntudatod Egyes tradíciókban úgy fogalmaznak, hogy fölfedezted az éntelenséget. Az én föloldódott, s ez igaz. A hamis én azáltal oldódott fel, hogy beléptél a megadás állapotába. A hamis én föloldódott. S ami aztán előemelkedik, az, amit a buddhisták ürességnek neveznek, vagy amit lehetne úgy is hívni, hogy a lény, az egy, a kondicionálatlan, egy tudatosság. Amiből az egész univerzum származik, amiből minden jelenség származik. Ami marad, s ami van. Nem alany tárgy viszonyban ismerve azt, hanem önmagadként ismerve. Nem az, ami előemelkedik, hanem a tér, amiben minden előemelkedik. Ez vagy te. Nem az vagy, ami a mostban történik, hanem a most tere. Ez a mélysége annak, amit a most jelent. Ez az örökkévaló. A most az örökkévaló. A változatlan egy. És oly könnyű azt lényed esszenciájaként megismerni, és meglátod, milyen abszurd azt a jövőben keresni! Az esszenciát, az örök jelent, lényed lényegét a jövőben keresni! Ezért nincs szükség ehhez a spirituális gyakorlathoz időre. És mégis, mindig paradoxonnal találkozunk, amikor erről beszélünk, mert minden nyelv kapcsolatos az idővel - 8 -

9 és a jelenségi világgal. És mégis, mi egy hétig vagyunk itt, ami idő. Egy egész hétig. Hogy fölfedezzük azt, ami az időn túl van. Szinte paradoxonnak hangzik. Miért van szükségünk egy teljes hétre ahhoz, hogy fölfedezzük az időtlent? Nos, lehet, hogy nincs rá már szükséged. Néhányszor már előfordult, hogy az előadásomról kisétált valaki, és később azt mondta nekem: Tíz perc után kimentem a teremből, mert fölfogtam az igazságodat, s ezért már nem kellett tovább hallgassalak! Ez a felismerés persze lehet igaz vagy téves. Ha csupán elmetevékenységről van szó, akkor az élet hamarosan megmutatja neked, hogy: Ó, ez nem az önmegadásos állapot! Kiabálok és üvöltök a feleségemmel. Ez lenne az önmegadásos állapot? Szóval a mi gyakorlatunk: megengedni ennek a pillanatnak, hogy legyen. Egyszerű. A többi magától megtörténik. És a most ezen terében hatalmas intelligencia létezik! Ez minden intelligencia esszenciája. Az elme csupán csöppnyi aspektusa a most terében lévő, hatalmas intelligenciának. És még egy útjelző tábla: ahogy megadod magad a mostnak bármilyen formát is vegyen fel a jelen pillanat, a szakadatlan mentális zaj, amit mi gondolkodásnak nevezünk, s aminek 90 %-a fölösleges, megnyugszik, lelassul. A kényszeres gondolatáramlás nagy része ugyanis, amellyel a legtöbb ember azonosul, azt önmagának vélve, teljesen azonosul azokkal a folyamatos gondolatfüzérekkel, és az ok, ami miatt azok a gondolatfüzérek addiktív (hozzászokást eredményező) jellegűek, kényszeres jellegűek, mert éntudatod abban van. Az én. Az azon gondolatfüzérekkel való azonosulás, mint én. Az én pedig fönn akarja tartani magát, s ezért képtelen abbahagyni ezt. És az én csak a nem megadáson, az ellenálláson keresztül tudja fönntartani magát. S ez táplálja üzemanyagként a gondolkodást, mert az a nem megadásos állapotnak egy kifejeződése. Próbálod valahogy kontrollálni a dolgokat. Így aztán éjjelente 2-3 órát forgolódsz az ágyban, álmatlanul, hogy megpróbáld kieszelni, miként is kontrolláld az életedet. Félsz attól, ami bekövetkezhet. Gondolatban elpróbálsz valamit. Fantáziákat projiciálsz. Ha belépünk ebbe az elfogadó, önmegadó állapotba, a mentális zaj magától lelassul. Amikor igent mondasz arra, ami van, a mentális zaj kezd elülni. Valamilyen mértékben továbbra is jelen van, de már nem élsz harcoló üzemmódban az univerzummal Márpedig éppen az univerzummal való harcoló üzemmódban való élés teremti meg azt a hatalmas impulzust, ami a kényszeres gondolkodás mögött megbúvik. Újabb és újabb hullámokban tör elő. És mindig az én található benne. Az elfogadó, önmegadó állapottal ez elcsitul. Nem kell leállítani az elmédet, az más gondot szülne, csak legyél azzal, ami van, csak engedd, hogy ez a pillanat legyen, s akkor ez elme magától leáll. A kényszeres gondolkozás és a jelen pillanat megengedése ugyanis nem fér meg egymás mellett. És amikor az elme lecsendesül, tehát a gondolatok folyamatos árama elül, ott van a tágasság. Ott van ez a csönd, ami a mentális zaj mögött megbúvik. Mindenkiben. Az már eleve ott van. És ez a tágasság, ami ott található, ami túl van azon a formán, amit ez a pillanat épp fölvesz És a csönd szó ismét csak egy jelzés, márpedig minden útjelző korlátozott! Minden jelzőtábla korlátozott. Nyugodt csönd, tágasság. Éber tudatosság, ami nem igényel gondolatot. Ami túl van a gondolaton. Gondolat fölbukkanhat benne! De az túl van a gondolaton. Hatalmas intelligencia. Kondicionálatlan. Az emberek úgy gondolnak az intelligenciára, mint az elme képességére, ami lehetővé teszi rejtvények megoldását, tudás raktározását, információk elemzését. Ez nagyon korlátozott. Az egész univerzum a hatalmas intelligencia manifesztálódott kifejeződése. Ami formaként fejezi ki magát, és legnagyobbrészt a csendből lép elő. A virágok a csendből lépnek elő. A csöndben léteznek. Az a szépség, amit egyetlen elme sem lenne képes megteremteni. Teljes galaxisok születnek ebből a hatalmas csendből

10 A tudósok szerint az univerzum egy hatalmas ősrobbanással vette kezdetét, amikor egy pontból a világ a létezésbe robbant. De aztán fölteszik a kérdést: és azelőtt mi volt? És itt az elme leáll. Pontosabban nem áll le, csak a gondolat oda már nem érhet el. Ami azelőtt volt, hogy az univerzum megjelent, ami az ősrobbanás előtt volt, a meg nem nyilvánultnak az a szintje továbbra is benned van, az soha nem tűnt el. Az a lényeged. A big bang folyamatosan történik. Az univerzum minden pillanatban megszületik. De ne gondolkozz ezen! Most végre egy erős evolúciós impulzus érvényesül ezen a bolygón. Ami arra kényszeríti az emberiséget, hogy egy olyan állapotba fejlődjön, ami régebben csak nagyon kevés ember kiváltsága lehetett. Ők voltak a tudat korai kivirágzásai. De az a sorsa minden embernek, hogy megjelenítsék ezt a kivirágzást. Hogy lehetővé tegyék a tudat eme kivirágzását. Tehát személyként érkezel ide, aki a hernyó, de már készen állsz, hogy továbblépj ezen. A személy volt ott, de az sűrűvé és nehézzé vált személyes létének utolsó fázisában. És aztán a személy utat enged, ahogy a hernyónak a hernyó léte feloldódik, és megszületik ez a gyönyörű lény. A személy enged utat a tudatosság kivirágzásának. Igen, még mindig itt vagy fizikai formában, de ezen a formán keresztül valami sokkal nagyobb bújt elő. Épp ezért vagyunk itt. Hogy túllépjünk ezen az abszurd módon korlátozott éntudaton. Az énen, annak a kis múltacskájával, kis történelmével, kis történetével és a patetikus kis jövőcskéjével, amiről azt hiszem, hogy engem majd teljessé tesz. És mindez oly kevés, még a legfiatalabbak esetében is. Hogyan tudom teljessé tenni magamat az alatt a néhány év alatt? Mit adhatok pluszként magamhoz, ami teljessé tehetne? Ez egy illúzió. És hogy túllépjünk ezen az abszurd módon korlátozott éntudaton, abba a hatalmasságba, aki valójában vagy, már nem korlátozott énecskeként. Annak a kifejeződésévé válsz, ami aztán átsugárzik a formán. És ez az egyetlen módja annak, ahogy ez a bolygó megmenthető, hogy az emberi tudatot átalakítjuk. Ez az átalakulás a legutóbbi időkig luxusnak számított. Csak kevés, itt-ott élő embernek adatott meg. Most pedig meg kell tennünk. Ezért történik. Találkozunk ezzel a tudatállapottal, ami túl van a gondolaton, és amit mély, vitálisan eleven csönd jellemez. És abból gondolat továbbra is előemelkedhet. De az abból előemelkedő gondolatok már inspirált gondolatok. Új gondolatok. Fölismerések. A gondolat forma. Ez pedig a forma nélküli. Önmagadat a forma nélküliként ismered meg. És aztán keresztülmenni a forma világán, és élvezni azt. Ez az első alkalom, hogy önmagadat azon túli valakiként ismered, nem valamifajta idea révén, hanem a megadó állapotban levésben. Csak akkor tudod élvezni a formák világát. Igazán. Amikor már nem vagy perszonalizált (személyessé tett) viszonyban az életedben fölbukkanó formákkal, természetesen a mostban, akkor már se nem vágysz, se nem félsz egyetlen konkrét formát sem. Élvezed a formák táncát. Hozzá is járulhatsz. Teremthetsz új formákat, amelyek a jelenlétből lépnek elő, de nem egós szükséglet miatt, hogy teljessé tegyenek. Tehát teljesen más cselekvés történik. Teljesen más ösztönzés a cselekvéshez. A cselekvés már nem önkeresést szolgál. Nem egy jövőbeli ponthoz akarsz eljutni, hogy teljessé váljál, és ha nem jutsz el oda, akkor boldogtalan leszel. És ha eljutsz oda, akkor szintén boldogtalan leszel. Az elmondottak közül sok mindenre természetesen az ősi tanítások is rámutattak, például a Baghavad Gita, az egyik legszebb jelzőtábla, a megadó állapotban végzett cselekvés ösvénye. Ahol a tett nem egy végcélhoz vezető valami. Ez az önmegadó cselekvés. A cselekvés már nincs alávetve holmi mentálisan projiciált eredménynek, amit el akarsz érni, hogy ily módon erősítsd éntudatodat. Az önmegadó cselekvés soha nem egy végcél eszköze. Az önmagában elegendő. A gyakorlandó feladatod tehát az, hogy figyeld a jelen pillanatot! Korlátozott módon úgy fogalmazhatnánk ezt meg, hogy: figyeld, milyen a viszonyod a jelen pillanathoz! Végső soron valójában nincs viszonyod a jelen pillanathoz, te a jelen pillanat vagy. De egy korlátozottabb szemszögből nézve azt kérdezheted magadtól:

11 Milyen a viszonyom a jelen pillanathoz vagy ahhoz a formához, amit a jelen pillanat fölvesz? Megadó vagy ellenálló? És figyeled. S ahogy figyeled, sokszor megtapasztalhatod majd, hogy a nem megadás jelenik meg. És akkor a nem megadást figyeled meg, testi összehúzódottságként, érzelmi folyamatként vagy mentális ítéletként. E három gyakran együtt jár. A testi összehúzódottság, az érzelem és a mentális ítéletalkotás, ami valamit mond a mostról, vagy az a mosttól teljesen elfele mutató, mentális projekció. Látod magadat az otthoni kedvenc éttermedben, ahogy ott eszel, majd hirtelen visszatérsz: Ó! Ha megfigyeled magadat a nem magadó állapotban, akkor mindössze erre van szükség. Hagyod azt lenni. Testi összehúzódottság: Ó, nicsak! Nincs ebben semmi személyes. Ez az emberi állapot. Hagyd! Tehát valahányszor egy nem jelentkezik benned, nem, arra, ami van, és hirtelen meglátod, fogadd el! Tehát igent hozol a mostba. Mindig. Nem harcolhatsz a nem megadással szemben még több nem megadással vagy azzal, hogy megpróbálsz eljutni a megadó állapotba. Elegendő, ha tudod, hogy nem vagy megadó állapotban. Így bukkan fel a jelenlét, így bukkan fel a kondicionálatlan tudatosság, és az már megengedheti ezt. És ekkor valami történik a nem megadó állapottal, mert az nem fér össze a megadással. Természetesen sok tanítás beszél az Istennek való önmegadásról. És ez természetesen az. De csak akkor adhatod meg magadat Istennek, ha megadod magadat annak a formának, mait a jelen pillanat fölvesz. Amikor panaszkodsz: Isten nem teremthetett ilyen borzasztó formát, amit ez a pillanat fölvesz, ezt a helyzetet! Ez korlátozás. Én önmagamat korlátlannak akarom tudni, és itt bárhová is nézek, korlátokkal találom magamat szembe. Ez a forma, amit a jelen pillanat fölvesz. A forma, amit a jelen pillanat fölvesz, nem lehet más, mint korlátozottság. Ami nagyszerű dolognak tűnik, az egy idő múlva számodra korláttá válik. Nézd meg a nyugatot! Nagyon gazdaggá vált, és azt hiszi: Nagyszerű! Most aztán megvásárolhatok bármit, amit csak akarok! És egyre többet és többet vásárolsz, újabb és újabb utak a bevásárlóközpontba. Újabb és újabb utak. S aztán hirtelen mindaz, amit vásároltál, korláttá válik számodra. És a vásárlás hirtelen már nem tölt el örömmel. És ekkor depressziósan sétálsz körbe a bevásárlóközpontban. Tehát a formák világában, amikor azt hiszed, hogy ez a forma megszabadít, mindig kiderül, hogy az valójában csak újabb korlátot jelent. Azért, mert az forma. És minden forma korlát. Ezért hát az, hogy egy helyzetet projiciálsz, ahol majd mentes leszel minden korlátozottságtól, ez abszurd, mert a formák világának a természete miatt abban nem lehetünk mentesek a korlátozottságtól. Ez már önmagában ellentmondás lenne, hiszen maga a forma korlátozottság. Tehát bárhová is mész, korlátozottsággal találod magad szembe. És valahányszor azt gondolod, hogy na, ez majd szabaddá tesz, például ez az ember boldoggá tesz más szóval: korlátok nélkülivé, akkor ez az ember, akitől azt vártad, hogy boldoggá tesz, ő válik majd életed legnagyobb korlátjává. Nem érdemes tehát ott keresni, ahol nem lehet megtalálni. Tehát nem elfutni kell a korlátozottságok elől, hanem egy új viszonyulást találni hozzájuk. És ez az újfajta viszonyulás a korlátozottságokhoz nem azt mondom, hogy képtelen vagy jobbá tenni a helyzetet, például kifesteni a házadat, de ha életedben újfajta módon viszonyulsz a korlátozottsághoz, tehát ahelyett, hogy rossz érzésed lenne velük kapcsolatban, és arra gondolsz, hogy kell lenni valamilyen más helyzetnek, ami jobb ennél és lehet, hogy van, kipróbálhatod, aztán esetleg kiderül, hogy valóban jobb. Próbálj ki egy más helyet! Élj valahol másutt! Idővel aztán ugyanaz a helyzet alakul ki Ehelyett: mondj igent arra, mi van! Maga a korlátozottság kapuvá válik. Az igeneden keresztül. Ez a dolog szépsége. Ami korábban egy olyan univerzumnak tűnt, aminek a célja téged frusztrálni Hogyan

12 engedhette meg ezt Isten?!, tehát mintha az egész világot arra tervezték volna, hogy téged bosszantson, és néhány ember épp így él, ilyen reaktív viszonyban a világgal, telve haraggal, mintha minden csak arra terveztetett volna, hogy az életemet nehézzé tegye, ilyennek tűnik, és akkor a viszonyulásod megváltozik a vannal szemben. Engeded lenni. Ott a korlátozottság, akármi is az hatalmas vagy kicsi, kényelmetlenség, egy kis kellemetlenség itt, egy kis hideg ott, börtöncella körülötted, nagyon nagy korlátozottság, fizikai korlátozottság, a testi állapotod korlátoz, például nem tudsz mozogni, nem tudsz már gyorsan menni, vagy bármi más, korlátozottságok előbb-utóbb jelentkeznek. Nagyok is jelentkeznek majd. Ezek csak formák. Csak formák. De többé már nem találkoznak ellenállással. És aztán valami kinyílik. Ami korábban korlátozottság volt, az a formamentesbe és korlátlanba nyíló kapuvá válik. És a korlátozottságon az igent mondással jutsz át. Ez a kereszt. A kereszt jelentése: a keresztre feszítés korlátozást jelent. A legnagyobb fokú korlátozottságot. Nem tudsz már mozdulni sem. Teljesen korlátozott vagy. És aztán megtörténik a megadás. Az elfogadhatatlan előtti meghajlás. És a kereszt hirtelen az isteni jelképévé válik. A kínzóeszköz az isteni jelképévé válik. És nem kell kereszténynek lenned ahhoz, hogy lásd az ebben rejlő hatalmas bölcsességet, az emberiség egyik legmélyebb értelmű jelképét. S a legtöbb egyház egyáltalán nem is érti, nem érti annak mélységét. Holmi formai hitstruktúrát teremtenek belőle. Holott a mélysége: az isteni ott lévő dualitáshiánya az isteni és a forma világa között. A korlátozott és a korlátozatlan. Ezek egyek. És az istenit a forma világán keresztül lehet elérni. Keresztülmegyek rajta, s nem elfutok előle. A spirituális gyakorlatunk tehát ennek a megismerése. Hogy egyre mélyebbre és mélyebbre menjünk ebbe. Ez a spirituális gyakorlatunk ezen a héten. Használd bár természetesen csodálatosan szép dolgok is vannak itt, de használd az itt előforduló korlátokat bölcsen a gyakorlatodban! Használd ezt a pillanatot bölcsen, helyesen! Csodálatos érték, az egyetlen létező. Valaha is. Találkozni fogunk a mostban. Az óra mutatói arrébb csúsznak, és a 3.30-as állást mutatják majd, de akkor is most lesz. Ahogy haladunk előre a hétben, lesznek csöndes időszakaink is. Köszönöm. Délutáni foglalkozás Ez az ébresztőjel. Nem feltételezem ugyan, hogy itt bárki is aludna. Az ébredés a szokványos tudatállapotból való felébredés. Létezik a szokványos tudatállapot, ami a gondolat; aztán létezik az alvás állapota; és ahogy a szokványos tudatállapot viszonyul az alváshoz, úgy viszonyul a fölébredett állapot a szokványos tudatállapothoz. A szokványos tudatállapot más szavakkal és ez az oka, hogy évezredeken át a fölébredés szót használták a szokványos tudatállapot a fölébredett tudatállapothoz viszonyítva nagyon hasonlít az alváshoz. Vagy még inkább az álmokhoz. Álomország. A fölébredés tehát egyszerűen fölébredés a gondolat álmából. Abból, hogy teljesen elmerüljünk abban az álomban. Nem arról van szó, hogy ott gondolat nem bukkan fel, fölbukkanhat, föl is bukkan, ám te a gondolaton túl lakozol. A jelenlét állapotában, a csendben az éber fölébredett csendben, amelyben semmi sem tudott, mégis minden tudott. Ma reggel tehát szemügyre vettünk egy kaput, egy olyan állapotba vezető bejáratot, ahol már nem vagy a gondolat csapdájában. S ez a kapu: megadni magukat annak, ami van. Létezik egy másik kapu is, ami folyamatosan rendelkezésünkre áll, s ez az a tudatállapot, amelyből ezek a szavak előjönnek. Semmi személyes sincs ebben, senkinek sem az eredménye ez. Senkinek sem a produkciója ez. Ha úgy állnánk hozzá, azzal egy újabb formaidentitást teremtenénk. Akörül, ami túl van a formán. Van egy tudatállapot, amelyből ezek a szavak előjönnek. Rá lehet erre a tudatállapotra hangolódni a nyelvet kissé pongyolán használom, mert itt nem alkalmazhatunk pontos, tömör kifejezéseket, fogékony lehetsz, ráhangolódhatsz, érzékennyé válhatsz erre a

13 tudatállapotra, amit úgy is leírhatunk, hogy hiszen megkérdezhetitek, hogy írhatjuk azt le éberré válunk, és tudatára ébredünk a háttérben meghúzódó csend és nyugalom terének, amelyből a szavak előemelkednek, a hangok előemelkednek. Ezek persze mind csak jelzőtáblák. Rámutatnak És általában, amikor csak a gondolattal azonosulva ülsz itt, akkor csak arra lennél kíváncsi, ami előemelkedik, tehát a szavakra. És akkor folyton kissé türelmetlen lennél, hogy jöjjön már végre a következő szó, a következő mondat, a következő fogalom, a következő elv. És úgy éreznéd, hogy nem haladunk elég gyorsan. Az információ áramlása az elme számára elégtelen. Észrevehetsz magadban, ha képes vagy rá, bizonyos mértékű türelmetlenséget, nyugtalanságot, amely magában foglalja a nem elég és a többet kérek gondolatát. Ez tehát az elmében, a gondolatban ragadottságot jelzi. A gondolatalapú éntudatba ragadottságot. A több keresését. A nem kapok itt eleget gondolatát. Ha azonban az éber jelenlét állapotában egyszerűen itt tudsz lenni, a nyitott, tág éberségben, ha az jelentkezik, akkor ráhangolódsz arra az erőtérre, amelyből a szavak előbukkannak. A kondicionálatlan tudatosságra. Természetesen minden szó hord magában valamennyi múltat. Minden szó öreg. És mégis, még a szavakba is beáramlik valamennyi kondicionálatlan. És akkor a szavaknak van bizonyos erejük, ami túllép minden olyan információs értéken, amellyel a szó rendelkezik vagy nem rendelkezik. Ez egy kapu tehát, amely folyamatosan itt van, de kicsusszanhat a kezeid közül, ha ezen előadások közben csak a tartalomra figyelsz. Ha ezen előadások közben csak a tartalomra figyelsz, akkor lemaradsz arról a dimenzióról, ami itt valóban számít. A tartalom a beszédnek csupán viszonylag kis része. Ráhangolódsz tehát e mögöttes erőtérre, más szóval: tudatára ébredsz a háttérben meghúzódó csendnek. Itt. Amit akár külső, akár belső csöndként élsz meg, bár nem tudom, pontosan hol is van az. Egy bizonyos csöndnek. És észreveszed azt a szavak mögött és a szavak között is. Ott van a csend erőtere. Ez az észrevevés és eleinte úgy tűnhet, hogy a csend ezen tere itt van ebben a teremben, ami bizonyos mértékben igaz Úgy tűnhet, hogy a csend ezen erőtere ebből a formából származik, ami bizonyos mértékben igaz. De valójában abban a pillanatban, amint ezt észreveszed, az benned van, mert az csak önmagát veheti észre. Az csak önmagát ismerheti. Nem gondolaton keresztül ismerheted meg, sőt úgy még észre sem veheted a csendnek ezt az erőterét. Mert a csönd erőtere túl van a gondolaton és a formán. Márpedig a gondolat forma. A gondolaton keresztül tehát nem férhetsz hozzá. És ez az, amiért a csoda megtörténik: abban a pillanatban, ahogy annak tudatára ébredsz, akkor önmagadban túlléptél a gondolaton. És beléptél a tudatosság egy olyan dimenziójába, amely kondicionálatlan. Míg a gondolatok egész birodalma, az elme: kondicionált. A tudatosság gondolatformákban öltött formát. A kondicionált tudatosság. Ami itt előbukkan, az a tudat dimenziója, amit a kondicionálatlan névvel illethetünk. És az ott van, s abban a pillanatban, ahogy észreveszed, ahogy tudatára ébredsz, nem olyasvalamiként, amire valaki az ujjával rámutathatna, hogy ott van, de tudatára ébredsz és ez kissé misztikus állítás lesz, tudatára ébredsz annak, ami nincs ott. És ebben a világban jobbára senki szinte senki sincs tudatában azon dimenzió hatalmasságának, ami a kondicionált mögött bújik meg. Ami nem különül el attól, aki vagy. Az te vagy. De hagyományos értelemben ezt soha nem tudhatod. Az emberek az önmegvalósítást keresik, s azt hiszik, hogy az olyan állapot, amelyben már tudnak valamit magukról, amit korábban nem tudtak. Valójában az nem olyan állapot, amikor tudsz valamit, valami dualisztikus alany tárgy viszonyban, hogy én ismerem magamat. Tehát önmagadat máris kettőbe szelted. Ebben az értelemben nem ismerheted azt a kondicionálatlant. Azt nem lehet ismerni, az nem válhat a tudás tárgyává. Te mert végül is te vagy nem válhatsz a

14 tudás tárgyává önmagad számára. Mert amit hagyományos értelemben tudhatsz, az azt jelenti, hogy tudsz valamit magadról. Ami a forma, amelyben te megjelensz. Tudsz valamit magadról, ha 10 évig pszichoanalízisbe jártál. Akkor rengeteg tudásod lenne magadról, olyan dolgok, amiket korábban nem tudtál. Visszamenve a gyermekkorba, a reaktív minták felismerése, számtalan nagyon érdekes dolog. És 10 év után az analitikusod azt mondja talán, hogy: elérkeztünk a terápia végéhez, s az önismereted immár teljes. S azzal átnyújtana neked egy dossziét, egy hatalmas dossziét, ami tartalmazná mindezt az önismeretet, s akkor valóban rengeteg mindent tudnál önmagadról. És akkor azt mondhatnád: Én már mindent tudok magamról. És akkor azt gondolhatnád: Rendben, immár akkor önmegvalósult vagyok. Csak azt felejtetted el, hogy amikor azt mondtad: Én már mindent tudok magamról, megfeledkeztél az énről. Ki az az én, aki tud? És mi az a magam, akiről ő tud? A kondicionált. Feledésbe merült a tudó, az ismerő. Megismerhető az ismerő? Nem. Az ismerő az ismerés a tudás maga. Az nem ismerheti önmagát. Igen nehézzé válik erről beszélni. Mert az egész nyelvezetünk a dualitás irányába mozog. Minden mondatszerkezetben is megtaláljuk az alanyt és a tárgyat. Ezért alkalmaznak némely tanításban paradox állításokat vagy hasonlatokat, vagy jelképeket. Az soha nem maga a dolog, legfeljebb kicsit hasonlít hozzá. Itt tehát belépünk vagy inkább: megengedjük, hogy előbukkanjon a tudatosságnak azon dimenziójába, amely az előfeltétele minden tudásnak. Mielőtt bármi tárgyat tudhatnál, ott van a tudás tere. A csoda pedig légy óvatos a szavakkal, soha ne hidd, hogy azok az abszolút igazságot képezik, a csoda pedig, hogy ismerheted önmagadat akként, nem dualisztikus értelemben. Most felejtsük ezt el, és térjünk vissza ahhoz, hogy egyszerűen éberen tudatára ébredünk a csend háttérben meghúzódó dimenziójának. Tehát az egész figyelmedet nem köti le az, ami fölbukkan, tehát a szavak. És természetesen egyetlen szó sem fog valaha is kielégíteni ezen a szinten! Amikor tehát lenyűgöz valamilyen érzékelési vagy elmetárgy, ami felbukkan, akkor egyike sem tesz elégedetté. És egyetlen állításom sem lesz számodra elég. Kell még ennél többnek lenni! Ez nem a végleges válasz! Igen. És aztán? Tehát már nem nyűgöz le egyszerűen az, ami felbukkan itt a szavak, nem irányul azokra a teljes figyelmed. Más szavakkal: az inkarnálódásod abba a formába már nem teljes. Mert te tágabb értelemben fogalmazva reinkarnálódsz, valahányszor teljesen azonosulsz egy gondolatfüzérrel, akkor reinkarnálódtál abba a gondolatfüzérbe. Az éntudatod teljesen abban van benne. Tehát folyamatosan reinkarnálódsz egy felbukkanó jelenségbe. Lehet az külső dolog, megtapasztalás, és az téged teljesen leköt, számodra kulcsfontosságú. Mélyebb értelemben ezért azt is mondhatjuk, hogy úgy érhetünk a reinkarnálódásunk végéhez, ha már nem reinkarnálódunk a formával való azonosulásba. Abba, hogy önmagadat a formákban keresd, vagy hogy azt hidd, te egy formában vagy. És itt elsődlegesen most gondolatformákról beszélek. Ez a kényszer tehát, hogy mindig a következő gondolatfüzérbe reinkarnálódj, hogy az teljesen lenyűgözzön, és mindig többre vágyj, hogy a reinkarnációd teljes legyen, ám soha nem jutsz el oda: ez a szokványos tudatosságba való beleragadás. És a bolygón élők többségére ma még ez jellemző. Ők még ebben a csapdában élnek. De nagyon erőteljesen valami más jelenik meg most. És az itt jelenik meg. A szavaknak tehát adhatsz figyelmet, de azok már nem kötik le a teljes figyelmedet. Igen, valamennyi figyelmet szentelsz a szavaknak, de a mögöttük meghúzódó csöndnek is adsz figyelmet. Még azokban is, hogy hallgatod a szavakat. És természetesen abban a pillanatban, ahogy ezt megteszed, a kondicionálatlan tudatosság ott van benned, és az elméd elcsöndesedik. Anélkül, hogy ennek hatására elvesztenéd a tudatosságodat. Teljesen tudatában vagy a csendnek

15 De valójában mi is a mindent körülölelő csend? Ez a csend a kondicionálatlan tudat. Maga a tudat. És te tudatára ébredsz ennek. Ez dualisztikusan hangzik, de csak azért, mert nyelvet használok. Tudatában vagy a tudatosságnak, amikor tudatában vagy a csendnek. És abban a pillanatban, ahogy a csendre figyelsz, elcsöndesülsz. Ez először egy rajtad kívülálló jelenségnek tűnhet, amit észreveszel. És megfigyelheted, hogy bizonyos mértékű éberség kíséri a csönd tudatosulását. És nem ébredhetsz a csend tudatára gondolkodás révén. A gondolat számára a csend nem létezik. A gondolat jöhet aztán, és mondhatja: Ó! Ez csend! Milyen szép. Vagy mondhatja: Ó, látod! Máris elvesztetted! Pedig megvolt! Már megvolt! Csupán egy másodperce! Hogyan juthatok vissza hozzá? Olyan csodálatos élmény volt! Holott valójában nem élmény, mert a csend mindig jelen van. Az itt töltött napok során tehát azt tanuljuk, hogy mit jelent tudatára ébredni a háttérben meghúzódó dimenziónak. Nem csupán ezen előadások során, és aztán, amikor innen kimész, akkor ismét teljesen belemerülsz reinkarnálódsz a gondolatfüzérekbe és érzékelésekbe, hanem vidd magaddal ezen háttér tudatát! Olyan dolgokról beszélek, amikről nem lehet beszélni Ezért aztán néha kicsit vicces a dolog. Szóval vidd magaddal ezt a tudatot, nemcsak itt, még ha talán erőteljesebben is érzékelheted azt ezeken az előadásokon. De aztán kisétálsz, például a kertbe, a folyóhoz, és ott bizonyos érzékelések történnek. És tudatában vagy ezeknek az érzékeléseknek, amelyek egy része nagyon szép lesz, és egy része olyakor nagyon rút, hiszen ez a világ. És te csak nézel, és az érzékelés mögött ott van az éber, nyugodt jelenlét tere, amelyben az érzékszervi érzékelés történik. És ez azt jelenti, hogy az újabb gondolatfüzérbe reinkarnálódás kényszere hirtelen eltűnt. Boldog vagy, hogy egy darabig nem reinkarnálódsz egy újabb gondolatfüzérbe. A valódi öröm ebből a jelenlétállapotból származik. Van ebben egy nagyon finom öröm, amit egyes tanítások boldogságnak neveznek, bár én ezt a szót nem használom, még az is lehet, hogy az fordítási hiba Ez az öröm lényegében önmagadnak egy belső aspektusa. Néha ezt a létezés örömének nevezem. S ezért az független attól, hogy az adott pillanatban milyen formák jelennek meg. Tehát te élvezed a formák játékát, de az öröm nem a formákból származik. Ha az öröm a formákból származik, akkor az nem öröm, hanem élvezet. Az élvezet abból származik, hogy egy új forma jelent meg, s annak hatására jól érzed magad egy ideig. Aztán a forma elhagy, s te rosszul érzed magad, vagy a jó rosszá válik. Ha tehát egy forma nyújt neked örömet, az nem a legmélyebb, legvalódibb öröm, ami természeted belső, lényegi része; számodra az csak élvezetet nyújt. Az élvezet azonban az ellentétek birodalmához tartozik, s ami élvezetet nyújt, az fájdalmat is okoz. Vagy azért, mert elhagy, vagy azért, mert önmaga ellentétévé alakul. Mint például egy kapcsolatban: házasság válás; élvezet fájdalom. Vagy az üzleti életben: nyereség veszteség. És ezért Ramana Maharshi azt mondta és ez persze fordítás, és talán nem is tökéletes fordítás: A boldogság a te valódi természeted. Én átfogalmaznám, s ez a megfogalmazás talán közelebb áll ahhoz, amit mondott: Az öröm a te valódi természeted. De ne keresd az örömet, mert akkor valamiféle új tárgyat teremtenél! Elmetárgyat. Nem kell keresned, nem, csak egyszerűen ne reinkarnálódj folyamatosan! S ez olyan egyszerű! Ezek az előadások hasznosak, ám a szavak útjelző táblák. De ezekben az előadásokban sokkal több van, mint az elhangzó szavak. Tehát legyél éber erre a dimenzióra, ami túl van a szavakon, mert az a dimenzió a gondolaton is túl van! És mi oda tartunk. Ahhoz, hogy tudd, mi az, amit úgy írhatunk le, mint: gondolatoktól mentes tudatosság. És ez az emberi tudat evolúciójában a következő lépés. Mostanáig épp a gondolat végéig értünk el. Ami azt jelenti, az emberi tudatosságot teljesen a gondolat dominálta, az üzemeltette azt. Az a gondolattal azonosult. Az édenkert mítoszával kezdődött ez el, amire azt mondhatjuk, hogy a jelképes megjelenítése a gondolat

16 felbukkanásának. És ők ettek a jó és rossz tudásának a gyümölcséből. Értékelés, megbírálás. A gondolat felbukkanása, az éden elvesztése, és nekem azt mondták, hogy az éden szó jelentése: az öröm helye. Megjelent a gondolat, s ez hatalmas dolog volt! Majd fokozatosan, sok-sok ezer év alatt, kialakult a gondolattal való azonosulás. Az én és a gondolat eggyé vált. Az emberiségnek keresztül kellett ezen mennie. Ez az állapot azonban egyre diszfunkcionálisabbá vált. Vedd csak szemügyre a XX. század történelmét! Borzasztó. Őrület. Most pedig közeledünk a vég időszakához. Emberek járnak az utcákon nem tudom, hogy itt Indiában is így van-e, de Nyugaton igen felirattal: Közel a vég, Elérkeztünk az idő végéhez. Mert teljesen azonosulni a gondolattal azt jelenti, hogy az idő uralja az életemet, a múlt és a jelen, hogy kizárólag emlékekben és elvárásokban élek, s mindazt, ami ebből következik. A korlátozott és teljesen a formával azonosult identitást jelenti. Ebből mozdulunk ki. Egy új tudatosság van kialakulóban. Ez a tanítás jelentéktelen lenne, és senki sem hallaná meg, ha ez már nem lenne eleve kialakulóban. Ez a forma semmi több, mint bábaasszony bábaférj nem is tudom, egyszerűen azért, hogy elősegítse a születés folyamatát. Nem azért vagyok itt, hogy a folyamatot megteremtsem, az frusztráló hatású lenne, és ti sem azért vagytok itt, hogy azt megteremtsétek magatokban, az hasonlóan frusztráló hatású lenne, és akkor a 6. vagy a 7. nap végén idejönnétek, és azt mondanátok: Hatalmas spirituális élményre vártam, de az valahogy nem történt meg. Pedig kerestem és vártam De mivel valamit kerestél, lemaradtál a semmiről Kerested a lehetőséget, hogy valamilyen élménybe reinkarnálódj, ám azt a lehetőséget nem kaptad meg. Vagy lehet, hogy megkaptad, s azt mondod: Ó, hatalmas élményem volt ott! De amikor hazatérsz, az néhány hét múlva már elhalványul, s azt mondod: Ó, bárcsak visszakaphatnám azt újra! Hová tűnt? Hisz olyan nagyszerű volt! Aztán azt gondolod: Talán vissza kéne mennem Indiába. Vissza Indiába. Ott van az! Ennek az összejövetelnek a lényege nagyon egyszerű és ugyanakkor nagyon finom is, ami könnyen elkerül, ha túlzottan az elmédben élsz. Ezért nem csak itt, hanem ott kinn is: úgy légy ott, mint az éber jelenlét erőtere! Akként, amit mögöttes erőtérként itt érzel. És tudd, mit jelent ez! A szépsége ennek: gondolatmentesnek lenni. De ne keresd ezt az állapot! Az magától jön. És egyetlen pillanat alatt megszabadulsz a több millió éves kondicionálástól, ahogy a kondicionálatlan előemelkedik. Mert ha a kondicionáltat apránként kellene leépítened, akkor sohasem érnél a végére. Az olyan sokáig tartana. A kondicionálatlan tehát gondolatmentes tudatállapotként jelenik meg. Az összes nagy tanítás nem annyira direkt módon erre mutat rá. Némelyik direkt, más indirekt módon. Amikor Ramana Maharshitól megkérdezték: Hogyan mérhetjük a spirituális fejlődésünket? Honnan tudhatjuk, hogy előreléptünk az úton?, így felelt és egyeseknek ez nem tetszik, sőt tagadják, pedig ezt mondta: Spirituális fejlődésedet a gondolatmentességed mértéke jelzi. Ilyen egyszerű. Egyesek azonban azt állítják, hogy ő valójában azt akarta ezzel mondani, hogy Ki beszél? A gondolat. Megpróbálnak meggyőzni mindenki mást, hogy nem ezt mondta. De légy óvatos! Ne teremts a gondolatmentes állapotból valamiféle újabb, a jövőben elérendő állapotot! Mert azt így nem érheted el a jövőben. Az nem valami, ami pluszként hozzád adódik, az valójában a létező legnagyobb lemondás, és tulajdonképpen az egyetlen valódi lemondás. Nem annyira a világi dolgokról történő lemondás, a szexualitásról való lemondás, a birtoklásról való lemondás, bizonyosfajta ételekről való lemondás A végső lemondás és kimondom: lemondani a gondolatról. És a gondolat megpróbál meggyőzni arról, hogy ezzel a lemondással visszasüllyednél a káposzta szintjére, a növények szintjére, és azt mondja, hogy ez nem egy kívánatos állapot

17 És ez igaz. Nem akarsz káposzta lenni. Az gyönyörű a káposzta számára, de a káposzta egységben él a teljességgel, a teljes növényvilág, a természet a teljes egységben él. A káposzta számára tehát teljesen helyénvaló káposztának lenni. Ám az embereknek nem sorsuk a növények vagy az állatok szintjére visszasüllyedni. Bár az emberekhez képest a természet és az állatok rendkívül ép elméjűek Ha azt összevetjük a legtöbb emberi élettel. Hatalmas mértékű épelméjűség van ott, mert azok nem bonyolódtak egyre differenciáltabb formákba és formaidentitásba. Ők nem hagyták el a Forrást, nem kerültek attól olyan távol, mint az emberek. Igen, minden állat mélyen a Forrásban gyökerező lény összehasonlítva a neurotikus emberekkel. Ó, csak nézd meg, ahogy egy állat mozog! És ő önmaga, teljesen önmaga. Nem próbál valami lenni, csak önmaga. Nem, mi nem oda lépünk vissza. Az állat is mentes a gondolatoktól, bár néha megfigyelhető náluk a gondolat kezdeti formája, bizonyos álltokban. Mi túllépünk a gondolaton. Azt is mondhatjuk: a gondolat fölé emelkedünk. De közben nem veszítjük el a képességet a gondolkodásra! Ez egyszerűen azt jelentik, hogy már nem redukálódunk a gondolkodás révén, már nem vergődünk a gondolkodás csapdájában. Mi használhatjuk a gondolatot. A gondolat működni fog, amikor szükség van rá. Bizonyos helyzetekre alkalmazzuk azt. De még akkor is, ha az adott helyzetet valahogy meg kell oldani, a felbukkanó kihívást és az mindig csak a jelenben bukkanhat fel, mielőtt a gondolat felbukkan, figyelmet adunk neki, és ez a figyelem a gondolatmentes tudatosság állapota. A tiszta csendben ránézel a helyzet teljességére. Éber, eleven csöndben. Nézel. Ebben a nézésben hatalmas értelem működik. És a nézés szót széles értelemben használom, nem csak azt jelezve, hogy a szememmel nézem. Figyelmet adunk a helyzetnek. Teljes figyelmet. Csendben. És aztán vagy spontán cselekvés, vagy cselekvéshez vezető gondolat jelentkezik. Spontán felismerés, talán gondolat formájában, arról, hogy mit kell tenni; vagy tett, ami a gondolat közvetítő szerepe nélkül valósul meg. A helyzetnek megfelelő cselekvés. A gondolat tehát továbbra is működhet. Ez már zajlik a kreatív emberekben, akik a maguk területén nagyon kreatívak. Sokuk nem is tudja, hogy képesek ha csak néhány másodpercre is a gondolatmentes tudatosság állapotában lenni. Ez a kreatív állapot. És azok, akik kreatívak tudnak lenni a többséghez képest elég kevesen, nem is tudják, hogy ők miként kreatívak. Néhányuk tudja, hogy ez az éber, figyelő jelenlét állapotából jön. Ilyenkor a magasabb, a kondicionálatlan intelligencia működik. És aztán megérkezik a fölismerés, vagy megtörténik a cselekvés. De mi túllépünk ezen. Mi azzal nem tenni próbálunk valamit. És azok az emberek, akik hozzá tudnak ehhez férni, az csak a tevékenységi területükre korlátozódik. Amint abból kilépnek, ugyanolyan neurotikusak, mint bárki más. Mi tehát túllépünk a gondolaton, s nem visszafelé. A gondolaton túlra. Ez az emberiség sorsa, és ez immár sürgető. Nem olyan értelemben, hogy Jaj, oda kell érnünk!, hanem abban az értelemben sürgető, hogy az előbukkanó tudatosság már erős. Mert a régi tudatosság eszeveszettsége és diszfunkcionalitása szintén fölerősödött. Az romlik, és ugyanakkor az új már előemelkedőben van. A két mozgás A régi még nem érte el őrültsége végét, és ugyanakkor az új is megjelenőben van. A régi még sokkal láthatóbb ebben a világban, a régi tudatosság őrültsége, a konfliktus- és problémaigényével, és az azon állapotból származó erőszakossággal, és a fölmérhetetlen szenvedés, amit emberek egymásnak és maguknak okoznak ezen állapot eredményeként, ez az őrültség továbbra is tombol ezen a bolygón. Elég ehhez megnézni a tévéhíradót vagy belelapozni az újságokba. Ez a folytatása annak, amit a XX. században és előtte láttunk. És az új még nem annyira a dolgok felszínén láthatóan jelenik meg. Azt ritkán említik a médiában. Itt-ott azért néha megemlítik. Ezért vagyunk itt. Nem azért, hogy annak megtörténtét megtegyük, hanem hogy

18 megengedjük, hogy az megtörténjen. Egyszerűen szélesebbre nyitjuk előtte a kaput. Egyre kevésbé állunk már ellen neki. A gyakorlásod itt tehát folyamatos. De ne állíts magaddal szemben teljesíthetetlen elvárást! Természetes, hogy még itt is időnként visszacsusszansz gondolatfüzérekbe. Reinkarnálódhatsz egy-egy reaktív gondolatáramlatba. És aztán jön egy pillanat, amikor hirtelen fölébredsz ebből: Ó! És látni fogod majd, hogy milyen egyértelmű, milyen nyilvánvaló a különbség a fölébredett állapot és a másik között. Egy pillanattal korábban abban a nehézségben, abban a sűrű energiában voltál, és hirtelen kilépsz belőle. Olyan, mint amikor a repülőgépen utazol, az keresztülmegy a felhőrétegen, s hirtelen már magad alatt látod a felhőket. Ó! És hatalmas, tiszta tér fogad. Végtelen tér. A felhők továbbra is ott vannak, de te már nem vagy bennük. Ó! Ahogy a kertben vagy a folyóparton sétálsz, figyeld meg, hogy tudsz-e ebben az állapotban lenni, amelyben a fizikai érzékszervi észlelésed nem köti le teljesen a figyelmedet! A fölbukkanó, mentális címkék sem, amelyek azokkal az érzékszervi érzékelésekkel vagy valami mással kapcsolatban fölbukkannak. Azok nem kötik le teljesen a figyelmedet. A figyelem szabad marad, a figyelem erőtereként. Más szóval: csendben és a csenden keresztül érzékelsz. A nélkül az igény nélkül, hogy mindent rögtön megcímkézz az elméd számára. Természetesen tudod erre a virágra tekintve, hogy az virág, anélkül, hogy mondanod kéne magadnak, hogy az virág. Tudod, hogy szép, anélkül, hogy mondanod kénye magadnak, hogy az szép. Rájössz, hogy hatalmas tudás van a mentális címkéken és fogalmakon túl. És aztán sokkal többet tudsz, mint amennyit valaha is tudnál a címkékkel és fogalmakkal, mert érzékeled, hogy mélysége van annak, amit mi virágnak nevezünk, és abban elevenség lüktet. Abban a misztériumban, amit egyáltalán nem tükröz a virág szó. Abban a misztériumban, amit valójában eltakar, és azt a téveszmét szüli, hogy immár tudod, az micsoda. Valójában csak egy hangzás. Hangok jönnek ki a szádon, vagy hangokat mondasz ki magadban, s ettől tévesen azt hiszed, hogy tudod, mi az. Azt mondják, hogy a gyerekben a téveszme akkor alakul ki és erősödik meg, amikor a nyelvet tanulva azt hallja, hogy ezt így és így hívják. Elfelejtettem a virágok nevét. Mi ez? Gladiólusz. Ez egy kardvirág. Ha az És a gyerek hisz neked. Ez borzasztó! De hát akkor mit tehetsz a gyerekkel? Azt mondod, hogy ne nevezd ezt semminek? Ez sem megoldás. Azt azonban mondhatod neki, hogy: Nézz rá! Szagold meg! Érintsd meg! Nézd! És aztán mintegy utógondolatként, igen, gondolatként mondhatod, hogy mellesleg ezt így és így hívjuk. Ahelyett, hogy azt mondanád, ez egy Ily módon némi távolság teremtődik benne a dolog és a címke között. Így a gyerek már nem hisz teljesen a címkében. Mert aztán egyre jobban a címkék és fogalmak csapdájába esel, s mire eléred a 18 éves kort, már teljesen ezek börtönében élsz. Keresztülmentél a rendszeren, ami még inkább ezt eredményezte, és teljesen a mentális címkék konceptualizált valóságába zárva élsz már, ami egyaránt vonatkozik belső és külső világodra, és mindez kondicionálás. Az egész, téged körülvevő kultúra kondicionál téged a mentális címkéivel, amiket beléd rakott, s te egy fogalmi valóságban élsz, nem is tudva arról, hogy mennyire halottá vált így a világod! Hogy mennyire élettelenné vált a valóságod! És ugyanilyen fogalmi jellegű éntudattal élsz, önmagadat is mentális fogalmakká teszed. Ez tehát a lényege annak, hogy: nem tudod, ki vagy. Ez a lényege ennek a hamis énnek. Ha már hamis éned van, attól kezdve semmit sem látsz annak, ami az valójában. És minden félreértelmeződik ezen kondicionálás következtében. Minden eltorzul, és élettelenné válik ezen kondicionálás következtében. És az emberek így élnek! És az egész civilizációnk így született. Meglepő-e ezek után, hogy milyen őrült a civilizációnk? Természetesen nem meglepő, ha tudjuk, hogy mindez milyen tudatállapotból született

19 Mi tehát ebből lépünk ki, a folyamatos címkézés kényszeréből. Itt tehát úgy járkálsz a kertben, a folyó partján, és ami jelentkezik, az azon állapot, ami mentes a címkézés kényszerétől. És ha séta közben mégis címke bukkanna föl a fejedben, ami egy gondolat, észreveszed azt: Ez csak egy gondolat, és nem maga a dolog. Aztán megint fölbukkan, majd tovatűnik, s te visszatérsz Aztán ismét egy kényszeres címke jön. O.K. Aztán valami talán szembejön veled az úton, s a fejedben valamilyen vélemény, értékítélet jelenik meg ezen lény formájával kapcsolatban. Fölismered, hogy az egy gondolat. Nem több. Már nem hiszel benne maradéktalanul, többé már nem vagy benne. Azt is csak megengeded. Így tehát címkementes időrések jelennek meg, amelyekben látszólag már nem tudsz semmit. Ezért ez egy kicsit ijesztő egyesek számára, hogy belépjenek ebbe a birodalomba, mert első pillantásra úgy tűnik, mintha ott már nem rendelkeznél ismerettel. Jaj! Tudnom kell, hogy mi zajlik itt! Értékelnem kell valahogy! Osztályoznom, csoportosítanom kell valahogy! Nem! S megtapasztalod, hogy milyen gyönyörű, erőteljes, intelligens és mély ez a nem címkéző állapot. Hatalmas értelem működik ekkor. De ez már nem az emberi elme korlátozott értelme. Az csupán csöppnyi darabja ennek a hatalmas intelligenciának, aki végső soron te vagy. Kicsit tehát olyanná válsz, mint egy gyerek, akinek az elméjét még nem terhelték meg teljesen címkékkel, hanem aki nyitott szemmel néz mindent. Mert minden új, és a gyerek még nem gyűjtött össze túl sok címkét. Az ilyen gyerek csodálkozva, gyönyörködve néz mindent, mert számára minden oly eleven és új. Még nincs annyi címke a fejében, ami halottá tenné az egész világot. És a gyerek nyitott és éber. És ez megint csak egy kis útjelző. Nem megyünk vissza ehhez az állapothoz, hanem előremegyünk, továbblépünk. Az állapotunk valamennyire hasonlít annak a gyereknek az állapotához, akinek az elméjét még nem töltötték ki teljesen a címkék. Azzal az állapottal is van hasonlóság, amelyben az állat él, aki szorosan összekapcsolódik az eggyel. Vagy a növényi élettel, amelyik mélyen összekapcsolódik a mindenséggel, a mély csendben, teljesen és maradéktalanul önmaga, a fa. Ezért mondta Jézus: Bizony mondom nektek, hogy olyanná kell válnotok, mint a kisgyermek, ha be akartok jutni a mennyek országába. Hasonló ez az állapot a gyermeki állapothoz, ám azon az életkoron túllép, mert már keresztülmentél a gondolaton, és kijöttél annak a másik végén. Azt azonban mondhatjuk, hogy ez ártatlan érzékelés: friss, új, eleven. És ott már élvezheted a jelenségek játékát. Ebben az országban a jelenségek lenyűgöző játéka figyelhető meg. A formák és az életformák rendkívüli sokfélesége. Az emberi lényeké Szédületes! Tehát egyszerűen éber jelenlétben sétálsz. A tudatos jelenlét erőtereként. És ezen tudatosságként ismered magadat. Nem pedig fogalmilag. A csenden keresztül érzékelsz. Néha ezt megtörik a címkék, de ez nem probléma. Mert tudod, hogy ez csak elmetevékenység, ami aztán elül. Ismét tér. Majd egy újabb elmetevékenység. Elül. Rendben van ez így. Nem probléma. Aztán esetleg egy nagy elmetevékenység jön, s az egy órára teljesen magával ragad. Talán valami olyan váltotta ki, ami nem volt éppen helyénvaló, például a szobádban, vagy történt ott valami, és óóó Aztán végül véget ér. El kell innen mennem! Igen, elmehetsz vagy maradhatsz. Akárhogy is döntesz, rendben van. Ha itt maradsz, megadhatod magad itt; ha elmész, megadhatod magad ott. Ez tehát a fölébredés. Fölébredés a sokmillió éves kondicionáltságból. Az elméből. És a tanításom is innen jön. Különben el kéne készítenem a mondanivalómat. Az pedig rengeteg munka lenne. El kell látnom őket információval, 6-7 napig Nem. Ez a csendből fakad. Az végzi a tanítást, nekem nem sokat kell tennem. S lehetséges ily módon élni. Tehát bármit is teszel, azt szinte azt lehet mondani elvégzik számodra. Már nem állsz küszködő, konfliktusos viszonyban a világgal. Nem érzed, hogy valahova el kell jutnod,

20 hogy elérj valamit, hogy valakivé válj. Hirtelen elvégzik számodra. És ezért használta Jézus a fölébredés kifejezést. Számos példabeszédében szól az ébren maradásról, a nem elalvásról. A Buddha szó azt jelenti: a fölébredett. Amikor valaki ébren van. Létezik Krishnamurtinak egy gyönyörű könyve: Az intelligencia fölébredése. És természetesen az ez. Ez a valódi értelem fölébredése. Nem az IQ-feladványok megoldásának korlátozott képessége. Bár azokkal sincs semmi baj. De ez annál sokkal hatalmasabb. Nagyszerű, hogy rendelkezünk Krishnamurti gyönyörű tanításával, ami ugyanerre mutat rá. Nem annyira direkt módon, mert ő tagadáson keresztül szeretett tanítani. Ő azt mondta: Kutakodjunk! Eljuthatunk oda gondolkodással? Eljuthatunk oda gondolattal? Lehetséges? Ő tehát számos kérdést tett fel arra vonatkozóan, hogy a gondolat eljuttathat-e oda. És az természetesen képtelen erre. És ő persze nem értene egyet ezzel, de az egész tanítása azt üzeni: N gondolkozz! Emelkedj a gondolat fölé! De létezik pozitív tanítás is. Az ő tanítása a tagadás volt. Ami szintén erőteljes tanítás. Na már most: közületek azok, akikben ez már erősen jelentkezik és néhányatokban már erősen ébred, míg másokban közületek csak éppen kezd megjelenni, tehát közületek azok, akikben ez már erősen jelentkezik, ti már képesek vagytok nemet mondani a gondolatra azzal, hogy igent mondtok arra, ami van. Nemet mondani a gondolatra egyszerűen azt jelenti, hogy úgy döntesz: Nem gondolkozom. Ez nem akaraterőügy. Az itt nem működik. Akaraterővel el lehet ugyan nyomni a gondolatot, s az egy rövid időre működhet, de mint a fazék tartalma egyre jobban forr, ha rászorítod a fedőt, úgy a gondolat is hirtelen újra előtör. Erősebben, mint valaha Ez tehát nem járható út. Ám közületek azok, akikben ez már erősen jelentkezik, ti már dönthettek úgy, hogy egyszerűen kiléptek a gondolatból, és ezért mondja Nisargadatta Maharaj, aki úgy definiálta a meditatív állapotot és egyszerre ő csupán egy-két emberhez szólt, ő úgy definiálta a meditatív állapotot, hogy az a gondolat befogadásának radikális megtagadása. És ha megnézzük a fényképét, akkor látjuk, mennyire radiális ő Amit ő mondott egy-két embernek, az nem vonatkozik mindenkire. A kialakuló jelenlét még nem elég erős mindenkiben ahhoz, hogy azt lehessen mondani, ez igaz rám vonatkoztatva, tehát, hogy én egyszerűen, radikálisan megtagadhatom a gondolat befogadását: Vége! Nincs több gondolatom! Kész. Ez döntés kérdésének tűnik, és aztán persze konfliktusba keveredsz azokkal a tanítókkal, akik azt mondják, hogy nincs senki, aki dönthetne stb. Természetesen döntésnek tűnik, mert úgy néz ki, hogy van itt valaki, aki egy forma itt, és az a forma tesz valamit. És a forma szemszögéből tekintve az a tudatos választás tettének tűnik: Megtagadom gondolatok befogadását. És aztán sétálsz a kertben, s közben nem vagy hajlandó gondolkozni. Ez választási lehetőségnek tűnik, ugye? Mert dönthetsz úgy, hogy gondolkozol, te mégis úgy döntesz, hogy nem gondolkozol. De hogyan hozhatsz ilyen döntést? Csak azért hozhatsz ilyen döntést, mert a jelenlét megjelenik benned, és csupán a megjelenő jelenlét miatt teheted meg, hogy azt mondod: Így döntök. Tehát ki is dönt? Ha a jelenlét nem jelenne meg benned, nem lenne döntési lehetőséged. A jelenlét túl van a személyen. A jelenlét az univerzum evolúciós impulzusa, ami rajtad keresztül hat. A teljesség, az egy. Persze, a nyelvünk viszonylagos. Egyik szinten mondhatjuk azt, hogy választási lehetőséged van, más szinten azonban ez már egyáltalán nem igaz. Látod, egyetlen állítás sem igaz mindig. Hozzá kell tennünk, hogy milyen szemszögből nézve, milyen szinten. Tehát mindkét állítás van döntési lehetőséged és nincs döntési lehetőséged egyformán igaz. Az elme nem szereti az ilyent. Csodálatos dolog a bolygó tudatfejlődésének a része lenni, ezen a kicsi formán keresztül. Az virágozni akar. És te még azt hitted, hogy te csupán jelentéktelen személy vagy! Akinek erre meg arra van szüksége, megvédeni magát ezzel és azzal szemben