Tekulics Judit. A dialógus művészete és a társalgás temploma. A dialógus XVI. századi olasz elméletei és gyakorlata Stefano.

Átírás

1 Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Irodalomtudományi PhD program Olasz irodalom és komparatisztika tagozat Tekulics Judit A dialógus művészete és a társalgás temploma A dialógus XVI. századi olasz elméletei és gyakorlata Stefano Guazzo műveiben PhD értekezés Témavezető: Dr. Vígh Éva egyetemi docens Szeged 2004.

2 Tartalom Bevezetés. Elméleti alapvetések és kritikai módszer 3 I. Próteusz útján. A dialogikus gondolkodás kialakulása a XV. században 13 II. A dialógus a Poétika-kommentárokban 27 II.1. Francesco Robortello: A szókratikus beszédekről 27 II.2. Ludovico Castelvetro: Arról, amit [Arisztotelész] megírt, vagy megírhatott volna 34 II. 3. Alessandro Piccolomini: a dialógus rím nélküli költészet 45 II.4. Antonio Minturno és Girolamo Fracastoro: a költői prózáról 52 III. Vita a dialógusról 58 III. 1. A dialógus poétikája: Carlo Sigonio, Sperone Speroni és Torquato Tasso 64 III. 2. A dialógus görög modelljei a reneszánsz elméletekben 78 III. 3. A dialógus retorikája. Cicero hatása 97 IV. Stefano Guazzo: A beszéd tökéletessége nem egy emberben valósul meg, hanem a civilizált társalgásban 110 IV.1. Az auktorok tisztelete és a Civil conversazione újdonsága 110 IV.2. Az erényes vita és szereplői 121 IV. 3. A nyelv vétkei és erényei a társalgás során 138 IV. 4. A Dialoghi piacevoli 151 V. Konklúziók 165 VI. Bibliográfia 171

3 Bevezetés Elméleti alapvetések és a kritikai módszer A dialógus, bár minden korban az emberi élet hétköznapjainak gyakorlata volt, amikor kutatók tudományos módszerekkel próbálták meg meghatározni, sokszor megfoghatatlannak bizonyult számukra. Tudományterületek határán áll, különféle módokon megközelíthető és szinte mindenhol jelen van: nyilvánvalóan megmutatkozik a művészetekben, a társadalom-tudományokban, a filozófiában és az irodalomban. A modern dialóguselméletek kidolgozói között mindenekelőtt Hans Georg Gadamer nevét kell megemlíteni, aki mind a filozófiai hermeneutika szempontjából, mind a szöveg vagy művészeti alkotás és az olvasó/néző közötti viszony, mind pedig konkrétan a filozófia szempontjából, Platón igazságkeresésének dialektikus módszerén keresztül mélyrehatóan foglalkozott a dialógus problémájával. 1 A modern irodalomelméletben, legnagyobb hatású szerzőként, Mihail Bahtyin tárta fel a dialógus igazi jelentőségét Dosztojevszkij poétikája, vagyis a polifonikus regény kialakulása kapcsán: egyenrangú tudatok és világlátások sokaságának nevezte, amelyek egy művön belül, egymás mellett, párhuzamosan léteznek. 2 Mielőtt azonban Dosztojevszkij művészi világának középpontjába helyezte volna a dialógust, mint "eszközt s egyben célt, amelyben feltárul maga az ember", 3 az már korábban is létezett, először a filozófia majd az irodalom keretein belül: egy bizonyos gondolkodásmód formájában, amely különösen a XV. és a XVI. század első felének sajátja volt. Az olasz irodalomban dialógusok nagy számban jelentek meg, ezért, főleg tartalmi mondanivalójuk, az általuk közvetített eszmék szempontjából a XX. század legjelentősebb 1 Vö. H.G. Gadamer: Igazság és módszer, Egy filozófiai hermeneutika vázlata, Gondolat, Budapest, 1984, valamint Platos dialektische Ethik und andere Studien zur Platonischen Philosophie, Tübingen, J.C.B. Mohr (Paul Siebeck) Verlag. Olasz fordításban: Studi platonici I-II, (szerk: Giovanni Moretto),Genova, Casa Editrice Marietti, M. Bahtyin: Dosztojevszkij poétikájának problemái, Budapest, Gond-Cura/Osiris, 2001, p I.m., p. 315.

4 olasz filozófusai és irodalom-kritikusai gondolkodtak róluk: Eugenio Garin 4, Cesare Vasoli 5 vagy Francesco Tateo 6. A tartalom és a forma, illetve műfaj összefüggéseinek megvilágítása, valamint a dialógusok XVI. századi hatalmas népszerűsége és az irodalomtudományba való beépítésükre ekkoriban tett első kísérletek azonban az említett szerzők műveiben még nem kaptak elég kellő hangsúlyt. Enciklopédiák tanúsága szerint a dialógus, mint önálló műfaj a platóni modell alapján született meg, majd nagy népszerűségre tett szert és tovább fejlődött a klasszikus ókor, később pedig a középkor és a modern kor irodalmában. Önálló irodalmi műfajjá tehát az antik filozófiai prózában vált, Platón műveitől kezdve, amikor önálló formát nyert, s funkciója immár nemcsak az volt, hogy "a művekben a drámai cselekményt kiemelje, [ ] nem csupán külső, formai elem volt, hanem egy bizonyos irodalmi alkotás legbensőbb esszenciája lett". 7 Ez az egyik legkorábbi modern, irodalmi szemszögből is vizsgálódó, bár igen átfogó és általános megközelítése a műfaj vagy műforma problémájának. Etimológiai szempontból az olasz nyelv szótára néhány jeles irodalmártól vett idézetből kiindulva csupán általános értelemben "irodalmi művet", vagy konkrét "beszédformát" említ a dialógus címszó alatt. A XVI. századi jeles írót, Anton Francesco Donit idézve a szótár ezt írja: "dialógus-formában beszélni" ( ). 8 Mivel spanyol nyelvterületen a XVI. század folyamán szintén kiemelkedő fontosságú dialógusok születtek, az olasz, valamint a francia korabeli irodalom mellett a harmadik legjelentősebb elterjedési területnek és ideológiai bázisnak Spanyolország számított, ezért egy mérvadó spanyol nyelvű 4 Vö. E. Garin: L'umanesimo italiano.filosofia e vita civile nel Rinascimento,Roma-Bari, Gius. Laterza e figli, C. Vasoli: La dialettica e la retorica dell'umanesimo. Invenzione e metodo nella cultura del XV. e XVI. secolo, Milano, Feltrinelli, F. Tateo: Tradizione e realtà nell'umanesimo italiano, Bari, Dedalo libri, 1967.Valamint későb 7 Vö: dialogo : in Enciclopedia Italiana, Vol. XII, Milano, Istituto della Enciclopedia italiana, (fondato da Giovanni Treccani), Rizzoli, 1931, p M. Cortelazzo-P. Zolli: Dizionario etimologico della lingua italiana, Bologna, Zanichelli, 1980, p. 333.

5 enciklopédia rövid jellemzése szintén fontos kiindulópont lehet. 9 Egyrészt azért, mert igen részletesen fejti ki a címszó magyarázatát irodalmi példákat is említve, másrészt mert az irodalmi közlésformáról és műfajról szóló állásfoglalása közel áll e dolgozat alapgondolatához. Mint irodalmi forma, a dialógus a legalkalmasabb arra, hogy kifejezzen különböző érzelmeket, és ellenkező véleményeket vitasson meg egy beszélgetés segítségével, amely két, vagy több ember között zajlik. Létezik azonban önálló műfajként is, prózában és költészetben egyaránt, amelyben két vagy több ember között lejátszódó vitát jelenít meg az irodalom eszközeivel, szóbeli beszélgetés képzeletbeli mása, s igen népszerű a klasszikus ókortól kezdve, és az antik hagyomány felelevenítésével különösen a XVI- XVIII. század folyamán. 10 Ugyanez az álláspont olvasható az Új Magyar Lexikon oldalain is 11. Az olasz irodalomban való megjelenéséről elmondható, hogy az episztola és a szónoki beszédek, később pedig az értekezésirodalom mellett az itáliai humanizmus és a XVI. századi reneszánsz egyik leggyakrabban használt prózai műfaja volt. A mindenkiben elsőként felmerülő kérdés a modern szakirodalomban is megoldatlan: önálló műfajról vagy irodalmi közlésformáról, az értekezés egy fajtájáról van, illetve volt-e szó. Azok a kutatók, akik a dialógust elsősorban mint "kommunikációs aktust" és annak társadalmi környezetét vizsgálják, a reneszánsz legnépszerűbb irodalmi közlésformáját látják benne, ahogyan tette ezt Viginia Cox, vagy Raffaele Girardi. 12 A dialógus műfajáról és a viselkedésirodalom kapcsolatáról Guazzo műveinek elemzése 9 A XVI. századi francia dialógusokról lásd: Le dialogue au temps de la Renaissance, Directeur de la publication: M. T. Jones-Davies, Centre de Recherches sur la Renaissance, Université de Paris-Sorbonne,Paris, Jean Touzot Libraire-Editeur, A spanyol dialógusokról: J. Ferreras: Les dialogues espagnols du XVI e siécle ou l expression littéraire d une nouvelle conscience, Paris, Diolier, J. Gómez: El diálogo en el Renacimiento espaňol, Madrid, Cátedra, Enciclopedia universal ilustrada europeo-americana, tomo XVIII, Madrid, Espasa - Calpe, 1958, pp Új Magyar Lexikon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1960, p V. Cox: The renaissance dialogue.literary dialogue in its social and political contexts, Castiglione to Galileo, Cambridge, Cambridge University Press, Valamint: R. Girardi:La società del dialogo.retorica e ideologia nella letteratura conviviale del Cinquecento, Bari, Adriatica Editrice, 1989.

6 kivételével azonban Annick Paternoster folytatott kimerítő vizsgálódásokat. 13 Bizonyosan kijelenthető, hogy a XVI. századi olasz elméletírók a dialógus műfajának elfogadtatásán, formai és tartalmi szabályozásán dolgoztak. Igyekeztek pontos kritériumokat megfogalmazni, ám a kérdést nem sikerült minden kétséget kizáróan és véglegesen eldönteniük. Következésképpen azok a modern kritikák, melyek a dialógus elméleti alapjait kutatják, egyértelműen műfajként tekintenek vizsgálódásuk tárgyára. A dialógus, mint számos különböző formában megjelenő és témát tárgyaló műfaj irodalomtörténeti és interdiszciplináris vizsgálatára a modern szakirodalomban Giulio Ferroni hívta fel elsőként a kutatók figyelmét s a témában való elmélyedésre ösztönzött mindenkit. 14 Ezt követte Carla Forno "Il libro animato" című munkájával, amely a legátfogóbb kísérlet az olasz reneszánsz dialógusok elméleteinek és különféle gyakorlati megvalósulásainak összefoglalására. 15 Ugyanazon az úton indul tehát el, amely e dolgozat előtt is kínálkozott: általánosságban megragadni és kimutatni a reneszánsz dialógusok problémájának jelentőségét nagy vonalakban felvázolva fejlődéstörténetüket is. Carla Forno könyve e műfajhoz tartozó forma és tartalom részletes vizsgálatát nyújtja: a formát elsősorban a klasszikus modellek valamint a legjelentősebb reneszánsz elméletírók tanítása alapján vázolja fel, a tartalom szempontjából pedig számos kategóriát állít fel, úgy, mint didaktikus, normatív, belső vagy allegorikus, erkölcsi, enciklopédikus dialógusok, valódi és áldialógusok, stb. Ez a széleskörű áttekintés alapvető fontosságú, ám nem teszi lehetővé az egyes felmerülő problémák mélységükben történő vizsgálatát. Eva Kushner, a francia dialógus-irodalom egyik legnagyobb szakértője egy tanulmányában más megoldást javasol: "a kérdést, miszerint a dialógus önálló műfaj vagy 13 A. Paternoster: APTUM.Retorica ed ermeneutica nel dialogo rinascimentale del primo Cinquecento, Roma, Bulzoni, G. Ferroni (szerk): Il dialogo. Scambi e passaggi della parola, Palermo, Sellerio editore, C. Forno: Il "libro animato". Teoria e scrittura del dialogo nel Cinquecento, Torino, Tirrenia stampatori, Valamint, már a címével is állást foglal a következő tanulmány: M. le Guern: Sur le genre

7 sem, nem lehet a priori, egy műfajteóriával eldönteni, hanem inkább induktív módon kell haladni". 16 Ezt az elvet követi e dolgozat is, néhány kiemelkedő jelentőségű mű vizsgálatán keresztül, amely elvezet egyetlen szerző, Stefano Guazzo dialógusaiban fellelhető szintézisig. A kitűzött cél tehát nem az, hogy a műfaji vitát eldöntsük, nem is az, hogy ideológiai hasonlóságokat, gondolati összefüggéseket keressünk az olasz reneszánsz dialógusok között, amely szinte végtelen számú munka tanulmányozását tenné szükségessé, hanem hogy kimutassuk a dialógus poétikája és a mindennapi élet etikája és retorikája között fennálló szoros kapcsolatot alapvető XVI. századi olasz elméleti művek, valamint Stefano Guazzo írói gyakorlatának példája nyomán. 17 Az olasz irodalomban jelenlévő reneszánsz elméletek ismertetése átfogónak és részletesnek tekinthető, bár természetesen más témájú művekben bizonyára számos utalást lehetne még találni e problémára. A gyakorlati oldalt képviselő szerző kiválasztását és e dolgozatban való feldolgozását a személyes érdeklődés mellett az indokolta, hogy Guazzo a XVI. század végének egyik legjelentősebb és legnépszerűbb dialógusszerzője, műveinek címében is szereplő központi témája és az általa felvázolt életforma kifejezetten a társalgás (conversatio) és a dialógus volt. Műveinek elemzéséhez a reneszánsz elméletírók által részletesen kidolgozott kategóriákat használtuk fel. A dialógusok megjelenési formája a gyakorlatban rendkívüli változatosságot mutatott, témáit tekintve szinte bármiről szólhatott, legfontosabb célja azonban, gyakran a szórakoztatás palástja alatt is, pedagógiai irányultságú maradt. Jellegzetes talaja az újkor kezdetén a XV. századi, Firenzében virágzó, városi-polgári humanizmus kora volt, hiszen a dialógus testesítette meg az emberek közötti kommunikáció szükségességének, a szó du dialogue. In L'automne de la renaissance Études réunies par J. Lafond et A. Stegmann, Paris, pp E. Kushner: Le dialogue de 1580 a 1630: articulations et fonctions. In L'automne de la renaissance..., i.m. pp Cit. p.149.

8 hatalmába vetett hitnek azt az ideálját, amelyet a studia humanitatis diszciplínái fogalmaztak meg. 18 A dialógus mindig hűséges irodalmi tükörképe volt egy adott korszak uralkodó kultúrájának, eszmerendszerének, életstílusának, ám népszerűsége nem kötődött kizárólagosan a fent említett kultúrközeghez, hanem tovább élt, sőt, virágzott a XVI. század megváltozott történelmi, társadalmi körülményei között is. Az itáliai fejedelmi udvarok virágkorának és hanyatlásának, a kegyetlen háborúknak majd az állandósuló spanyol elnyomásnak a százada volt ez, az ellenreformáció béklyói között, amikor Itáliában már eltűnőben volt minden, a libertas ideáljához, a véleményszabadsághoz kötődő gondolat, s helyüket átvette az egyre szigorúbbá váló politikai, egyházi kontroll és társadalmi hierarchia. 19 Amint azonban a jeles modell, az antik latin dialógus is tovább élt Cicero halála és a Köztársaság bukása után, a szó és a szónoklás művészete pedig folytatókra talált Quintilianus vagy Tacitus munkásságában, úgy a XVI. századi reneszánsz dialógus is tovább vitte a XV. században újjáéledt és fokozatosan megszilárduló görög és latin alapokon nyugvó hagyományokat. A szerzők e műfaj segítségével is filozófia és a retorika egységének helyreállítását tűzték ki maguk elé, amelytől, e vészterhes időkben is az olvasók szilárd belső, erkölcsi rendjének kialakítását, az idők során változatlan társadalmi értékek közvetítését és visszafogott szórakoztatást egyaránt reméltek. 20 A XV. században kialakult az úgynevezett humanista dialógus, elméleti útmutatások nélkül, pusztán az antik hagyományokra támaszkodva, leginkább Cicero 1421-ben megtalált De oratore című dialógusának mintájára, s az antik görög dialógusok formai és tartalmi hagyományait szintén magába építve a morálfilozófiai elmélkedések egyik legnépszerűbb 17 A dialógusról szóló modern szakirodalmak szerzői közül csupán jelzésként említettük azoknak a szerzőknek a nevét, akik munkáikkal egyfajta kutatási módszert is adnak. A legjelentősebb modern kritikusokra egy-egy konkrét meglátásuk kapcsán a későbbiekben utalunk majd. 18 Vö. E. Garin: L'umanesimo italiano. i.m., különös tekintettel az első fejezetet: Le origini dell'umanesimo, i.m., pp Vö. F. Gaeta: Dal Comune alla corte rinascimentale, in Letteratutra Italiana 1. Le forme del testo.ii. La prosa, Torino, Einaudi, pp

9 irodalmi közvetítője lett. A dolgozat e gyakorlat mögött meghúzódó filozófiai, kulturális hátteret, mint ideológiai kiindulópontot használja fel és mutatja be elsőként, ezután pedig a mélyrehatóbban is vizsgált XVI. századi dialógus elméletének és gyakorlatának bemutatására kerül sor. A dialógus egy valós, vagy fiktív filozófiai vita irodalmi tükörképe, de egyben az a műfaj is, amely megszilárdulásakor ténylegesen igen heves vitákat váltott ki a reneszánsz elméletírók között, s szabályai, nevéhez hűen, különböző, gyakran ellentétes nézetek ütköztetéséből kovácsolódtak ki. A XVI. század harmincas éveitől kezdve az írók szilárd irodalmi szabályrendszer kialakításán fáradoztak, amelyben nem volt helye semmiféle bizonytalanságnak, homályos pontnak. A kodifikáció első lépéseként a dialógus, és általában minden irodalmi műfaj (a gyakorlatban az esetek nagy részében már régen eldöntött) létjogosultsága körüli vita zajlott le, amely Arisztotelész Poétikájának értelmezését, újraértékelését, kiegészítését jelentette a humanista filológia módszerei alapján. A legjelentősebbnek tartott, Francesco Robortello, Ludovico Castelvetro és Alessandro Piccolomini nevéhez fűződő Poétika-kommentárok dialógus műfajára vonatkozó megállapításainak áttekintése nélkülözhetetlen a végleges elméletek felvázolásához. Antonio Minturno, a kor szintén ismert irodalmára poétikai állásfoglalását a L arte poetica (1563) című művében hagyta ránk, amely bár nem kimondottan a dialógus műfaját vizsgálja, hanem a toszkán költészet kialakulását s nem tekinthető Arisztotelészkommentárnak sem, mégis szintén Arisztotelész poétika-elméletének nyomdokain halad, így nem kerülheti el a dialógusok problémájának felvetését. Legjellemzőbb azonban az a tökéletes gyakorlati megvalósítás, amely e műben megfigyelhető pusztán a modellek követése alapján, anélkül, hogy a szerző műfajelméletre támaszkodna, vagy szükségét érezné bármiféle elmélet kidolgozásának. 20 Vö. A. Battistini E. Raimondi: Retoriche e poetiche dominanti, in Lettartura Italiana 1, Le rorme

10 A dialógus körül zajló vita sarokpontja azonban nemcsak az volt, hogy a műfaj az arisztotelészi Poétikában nem szerepelt, tehát az ortodox arisztoteliánus irodalmárok szemében hivatalosan nem is létezett, hanem az is, hogy a már megszilárdult irodalmi gyakorlat olyan változatosságot mutatott, hogy annak konkrét szabályokba, elméletbe foglalása szinte lehetetlen feladatnak tűnt. Mielőtt a szigorú teoretikusok hajlottak volna arra, hogy önálló műfajként gondoljanak rá, más műfajokkal kerestek számára rokonságot, ezáltal igazolva származását és létjogosultságát. S mivel bizonyos tekintetben valóban hasonlóság mutatkozott a dialógus és a tragédia, a komédia, az ekloga, az eposz, vagy a novella között, ezért e műfajok reneszánsz elméletírói szintén véleményt nyilvánítottak a dialógusról. 21 Ennek a gyakorlatnak megfelelően e dolgozat is bemutat majd néhány olyan szerző tollából származó gondolatot, akik műveiket általában véve a költészet kérdésének, az eposz írásának, vagy a novella problémáinak szentelték, mégis utalásokkal éltek az általunk vizsgált műfajra vonatkozóan is. Ilyen szerző volt Agnolo Segni (Lezioni intorno alla poesia, 1574), Camillo Pellegrino (Il Caraffa, o vero de la epica poesia, 1584), és Francesco Bonciani (Lezione sopra il comporre delle novelle, 1574). Ezen elméletek még árnyaltabb képet adnak számunkra a reneszánsz dialógus kialakulóban lévő szabályairól és formáiról, s egyben a műfaj páratlan sokrétűségének tanúbizonyságai is. A XVI. század második felében keletkező önálló dialógus-elmélet a poétika szemszögéből lefolytatott viták után visszatér a filozófiához, amelynek kebelén a műfaj Platón idejében megszületett. A gyakorlatban eddig is követett antik modellek, elsősorban formai tökéletességük miatt, továbbra is az elméletek részei maradnak: ide tartozott Cicero, aki bár a retorika és a filozófia együttes alkalmazását hirdette, mégis, főleg az előző század humanista ideológiája miatt bekövetkezett hangsúlyeltolódás következtében, bizonyos del testo: La poesia, Torino, Einaudi, 1984, pp. 5-6.

11 elméletírók szemében csupán részben követendő stílusideál lesz, valamint Plutarkhosz vagy Lukianosz. Az elméletírók azonban követendő példaként elsősorban Platón, dialektikára épülő modelljét állítják a dialógusszerzők elé, és Arisztotelész Poétikáját követve próbálják meg a műfaj elméletét részleteiben is kidolgozni. Az antik modellek továbbélését a reneszánsz elméletekben a következő igen jelentős szerzők művei alapján vázoljuk fel: Carlo Sigonio: De dialogo liber (1562); Sperone Speroni: Apologia dei dialogi (1574); Torquato Tasso: Discorso dell arte del dialogo (1585); és részben Pietro Sforza Pallavicino: Trattato dello stile e del dialogo (1662). Bár az elméletírók közül Carlo Sigonio és Torquato Tasso kifejezetten a platóni ihletésű, témájukban filozófikus dialógust állítják vizsgálódásuk középpontjába, a gyakorlatban azonban a művek többsége az udvari irodalom olyan archetípusai nyomán s imitációjaként születik, mint Pietro Bembo Asolanija, vagy Baldassare Castiglione Il libro del Cortegianoja. E művek az antik modellek mellett, melyek közül elsősorban a cicerói forráshoz nyúlnak vissza, önálló példaképnek is tekinthetők a kor irodalmában. Ezt a hagyományt követi írásaiban Stefano Guazzo is: a civilizált társalgás etikai-retorikai modelljének legteljesebb XVI. századi szintézisében, a La civil conversazioneban (1574, 1579), valamint, a mindennapi élet társalgásaiban élesen megmutatkozó különbségeket is figyelembe vevő, a szigorú hierarchiába zárkózó udvari társadalom rétegződését híven tükröző Dialoghi piacevoliban (1586). Miután áttekintettük a dialógus műfajáról szóló korabeli viták legfontosabb kérdéseit, valamint a leginkább mérvadó antik modellek továbbélését az elméletekben, elérkezünk jelen értekezés fő témájához, amelyet a conversatio Guazzo műveiben leírt modelljének elemezése és, ennek irodalmi vetületeként, a műveiben használt dialógustechnika bemutatása alkotják majd. Őt tekintjük az egyik 21 A modern szakirodalom is egyre nagyobb figyelmet szentel e kérdésnek. Lásd N. Ordine: Il dialogo cinquecentesco italiano tra diegesi e mimesi, in "Studi e problemi di critica testuale", 1988/XXXVII, pp

12 legjelentősebb XVI. századi itáliai szerzőnek, akinek műveiben a dialógus irodalmi elmélete és a conversatio társadalmi gyakorlata megfeleltethető egymásnak, a civilizált társalgás és a kellemes dialógus közötti etikai, esztétikai, poétikai párhuzamok világosan kimutathatók. A dialógusok segítségével a szerzők általában a poétika és a retorika eszközeivel egyfajta "társadalmi koncepciót jelenítettek meg". 22 Ennek a koncepciónak, más szóval a dialógus társadalmi funkciójának feltárása szintén e dolgozat feladata. A conversatio részletes teóriájával ellentétben Guazzo nem dolgozott ki a dialógus műfajára vonatkozó organikus elméletet, csupán műveiben olvasható szétszórt megállapításokból, valamint a gyakorlati megvalósítás alapján rekonstruálható az általa követett módszer. Ennek bemutatásához, a modellek követésétől az újításokig, a korábbiakban említett XVI. századi elméletírók rendszerének legfontosabb kategóriáit használjuk fel. Nem hagyható figyelmen kívül azonban az a tény, hogy ezen elméletek nem modelljei voltak a klasszikus udvari dialógusnak, hiszen többségükben időben is később születtek, hanem leíró jelleggel rögzítették az antik hagyományokat és kisebb mértékben a kor gyakorlatát, különleges hangsúlyt fektetve a platóni dialógusokban számukra tökéletes formában megmutatkozó dialektikus vita szabályaira, és az ellenreformáció ideológiájával összhangban álló, egyre nyilvánvalóbb didaktikai célokra. Az olasz reneszánsz dialógus fejlődésének három fő lépését, fokozatát követjük tehát nyomon a Guazzo műveiben megnyilvánuló szintézisig: a műfaj alapjaira különös hangsúlyt fektető arisztotelészi Poétika-kommentárok, majd a különböző dialóguselméletek, amelyekben az antik minták rendszerbe szervezett, kikristályosodott formában mutatkoznak meg, végül pedig Guazzo műveinek gyakorlati példája. A Civil conversazione és a Dialoghi piacevoli elemzésén keresztül megkíséreljük bemutatni, hogy milyen összefüggések lelhetők fel a dialógus műfajának poétikája és a conversazione civile etikai-retorikai 22 "il dialogo visualizza una concezione sociale " in V. Vianello: Il "giardino" delle parole. Itinerari

13 modellje között. Mivel e kérdés terminológiája magyar nyelven nem kiforrott, bizonyos olasz illetve néhány esetben latin kifejezést az értekezés főszövegében is megtartottunk, amennyiben ezek a gondolatmenet szerves részét képezik. Legtöbbször azonban a művek tárgyalt részleteinek magyar fordítását készítettük el, illetve használtuk fel, lábjegyzetekben említve az előfordulás helyét. Ha azonban az eredeti idézet is olvasható a jegyzetben, akkor szintén a szerző által használt terminológia fontosságát kívántuk kiemelni. di scrittura e modelli letterari nel dialogo cinquecentesco, Roma, Jouvence, 1993, p. 21.

14 I. Próteusz útján. A dialogikus gondolkodás kialakulása a XV. században A dialógus műfajának igen széleskörű elterjedése főleg a XV. századtól kezdve egyfajta dialogikus gondolkodásmód meglétét tételezte fel mindazok részéről, akik azt alkalmazták vagy olvasták. A humanizmus, majd a reneszánsz antik filozófiáktól örökölt, dialogikus gondolkodásmódjának, nyílt vitára való hajlamának szimbóluma Próteusz mitológiai alakja volt, s ez a tény magában hordozta a kor állandó kételkedésre, a kétértelműség felfedésére, az igazság különböző formákban való megjelenésének érzékelésére és annak megjelenítésére való törekvését is. Próteusz, az igazságot felfedő és elrejtő, a bölcs és a hazug, aki mágus módjára keveri össze az igazat a hamissal, mesterien manipulálja a szavakat. Alakját, mint egyiptomi istenséget, aki a szavak mágiáját űzi, a szofista retorika leírására Platón idézi meg dialógusaiban. Képessége bizonyíték a retorika pozitív és negatív hatalmára, s általában a szavak mágikus erejét tanúsítja. E gondolatok termékeny talajra találnak a reneszánsz irodalmában, amely megújítja az antik kultúrát, s újra vizsgálódás középpontjába állítja Próteusz alakját. 23 A dialógus műfajának elterjedését elősegítette a XV. század folyamán újraéledő szabadgondolkodás, a tekintélyelv befolyásának csökkenése, a filológia módszerein alapuló kritikai látásmód kialakulása. A kor irodalmára és filozófiájára egyaránt jellemző volt az 23 Platón: Euthüdémosz, 288c, valamint P. Beroaldo: Ddeclamatio an Orator sit philosopho et medico anteponendus, in Varia Philippi Beroaldi Opuscola, Basileae, s.n., CXXXVII. Lásd még: A. Battistini: Il rasoio e lo scapello. Le forme della disputa delle arti dal Medioevo all Età Moderna, in L Avellini (szerk): Sapere e/è potere. Discipline, Dispute e Professioni nell Università Medievale emoderna, Il caso bolognese a confronto. Atti del 4 Convegno, Bologna, aprile 1989, Vol. 1:Forme e oggetti della disputa delle arti, Comune di Bologna, Istituto per la Storia di Bologna, 1990, pp.11-40, cit. p.17. Próteusz alakjának továbbélésésől a reneszánsz kultúrában lásd L. Borsetto: Figure di Proteo. Metamorfosi del profeta marino in Sannazaro, Patrzi, Tasso, in Riscrivere gli antichi, riscrivere i moderni e altri studi di letteratura italiana e comparata tra Quattro e Ottocento, Alessandria, Edizioni dell Orso, 2002, pp

15 experimentalizmus 24 és a Cicero műveinek tanítása nyomán elsajátított eklekticizmus. 25 A nagy antik szónok retorikája és filozófiája egyaránt a szintézisre való törekvés példája volt a humanisták számára: Arisztotelész és a neoplatonista doktrínák, a dialektika és a szűk értelemben vett szónoki művészet együtt alkották a tökéletes szónok eszköztárát. Szintén Cicero, valamint Lukianosz művei indították a humanistákat arra is, hogy sok, különféle antik auktortól vegyenek át elméleteket és szentenciákat, és azokat szabadon használják fel saját gondolataik alátámasztására, az igazság felderítésére. A morálfilozófiában leggyakrabban olyan antik modellekre támaszkodnak, mint a már idézett Cicero, valamint Seneca, Iszókratész, Plutarkhosz, vagy Lukianosz, akik nemcsak mások gondolatainak befogadására és azok saját célokhoz való alakítására, hanem egyben magára a dialógusforma használatára is ösztönözhették az írókat a XV. és XVI. század folyamán. A humanisták gondolkodásában jelen lévő főbb antik filozófiai irányzatok kimutatása azért fontos, mert meglátásunk szerint hozzájárult annak a gondolkodásmódnak a kialakulásához, amely az irodalomban is konkrét kifejezésmódot talált magának. A dialógus ugyanis nem pusztán egy irodalmi műfaj, hanem logikai-történeti kategória, egy kultúra alkotása és alkotói elve, egy bizonyos tartalom létrehozásának módja volt. 26 Eszmetörténeti hátterének részét képezi a szkepticizmus is, amely szintén hatással volt az irodalomra, s fő érdeme abban állt, hogy a gondolkodóknak nagyfokú intellektuális szabadságot adott, mindazonáltal nem ösztönözte őket igazi szintézis kialakítására, amelynek elérése főleg a szabályos humanista dialógus egyik alapkritériuma volt. 27 A késő reneszánsz szkepticizmus legnyilvánvalóbb példája Montaigne művei, aki e doktrínából 24 V. De Caprio: I cenacoli umanistici, in Letteratura taliana 1, Il letterato e le istituzioni, Torino, Giulio Einaudi Editore, 1982, pp , cit. p Vö. Cicero: exemple of eclecticism, The Unity of Truth, in P. O. Kristeller: Renaissance Concepts of Man and other Essays, New York, Evanston, San Francisco, London, Haprer Torchbooks, Harper and Row Publishers, 1972, pp.43-63, cit. p L. Batkin: Az itáliai reneszánsz, Budapest, Gondolat, 1986, p. 266.

16 merítve gondolatainak kifejezésére nem is a dialógus műfaját, hanem az esszét választotta. Bár elmélkedéseinek tárgya önmaga, illetve általában véve az ember, mint a dialógusok többségében, az ábrázolandó valóság legfőbb jellemzője pedig számára is a változás, a változékonyság, a sokféleség, mégsem vállalkozik arra, hogy a tapasztaltakat valamiféle szintézisbe rendezze, s a feltett kérdésekre válaszokat is találjon. Párbeszédet kezdeményez az olvasóval is, megkísérli belevonni gondolatmenetébe, azonban mégsem vezeti végig a megkezdett úton. Elengedhetetlen az utalás Erich Auerbach Montaigneről alkotott gondolataira, amelyek e dolgozat kulcsszavát is tartalmazzák: Montaigne társalog önmagával és az olvasóval, "úgy ír, mintha beszélne". 28 Gondolatai, mondatai azonban félbemaradnak, írásai mintha gondolatfoszlányok maradnának, s nem állnának össze egységes egésszé. Bár felhasználja a klasszikus szónok s az Akadémia híres disputatio in utramque partem módszerét, amelyen a dialógus műfaja is alapul, mégsem bízik teljes mértékben abban, hogy ezzel bizonyosan eljut az igazsághoz. 29 Végül azonban "mégiscsak az egységre és igazságra derül fény". 30 Más úton, de ugyanoda igyekszik eljutni Montaige is, ahová a dialógusszerzők. Mint morálfilozófus és mint író egyaránt nagy hatással volt rájuk, ám ez fordítva is igaz: Montaigne is köszönhet gondolatokat az itáliai dialógusszerzőknek, Guazzo civilizált társalgásról szóló dialógusát eredetiben olvasta, s bizonyos, hogy sok tekintetben tovább folytatta az olasz szerző elmélkedéseit. 31 A dialogikus gondolkodás azonban a reneszánsz platonizmusban, s magában a nagy görög filozófus műveiben találja meg legszilárdabb és legátfogóbb ideológiai alapját. Eszerint létezik egy univerzális igazság, amelyben minden iskolának, minden egyéni 27 Ilyen szabályos, tézis, antitézis, szintézis hármas tagolódást és felépítést tükröz például C. Landino Disputationes Camaldulenses című dialógusa, amely ilyen tiszta formában ritkán nyilvánult meg a későbbi humanista, vagy XVI. századi dialógusokban. 28 E. Auerbach: L'humaine condition, in Mimézis. A valóság ábrázolása az európai irodalomban, Budapest, Gondolat, 1985, pp , cit. p Vö.V. Kahn: Montaige: a rethoric of Skepticism, in Rhetoric, Prudence and Skepticism in the Renaissance, Ithaca and London, Cornell University Press, 1985, pp különösen pp I.m., p.285.

17 gondolatnak helye van. 32 A humanisták igazsága gazdag, sokrétű, de alapjában véve egységes, amelyhez számos úton lehet eljutni. Elegendő felidézni a XV. század egyik meghatározó jelentőségű és igen ismert igazságkeresését, a Giovanni Pico della Mirandola 900 tézisében megfogalmazott "filozófiai békét", amely nem volt más, mint az antik és a modern, a pogány és a keresztény filozófiák párbeszéde egymással. Pico a De hominis dignitate című bevezetőjében így ír: "S valójában korlátolt lélekre vall, ha valaki csak a sztoikusok, vagy az akadémisták mellett köt ki. Senki nem képes mindenből a magának megfelelőt kiválasztani, ha előbb valamennyi meg nem ismeri. Vegyük hozzá, hogy minden irányzatban van valami jeles dolog, amiben nem közös a többivel. 33 Ha pedig összevetettük a különböző tanításokat, amelyek nem állnak ellentmondásban egymással, hanem kiegészítik egymást, mint Cicero dialógusaiban az egymással egyenrangú, különböző vélemények, akkor ezek szintéziséből kiolvasható az igazság. Bár Pico della Mirandola említett műve nem dialógusformában íródott, mégis századának ciceroniánus eklekticizmusát követve ő is a szinkretikus gondolkodás, valamint a szintézisalkotásra való törekvés képviselője volt. Platón után Cicero is példát mutatott a humanistáknak arra, hogy a vita minden körülmények között helyénvaló, hasznos, hiszen elvezet az igazsághoz. A De oratoréban, amely a XV. század számára az egyik legnagyobb és legáltalánosabb hatású, korábbi századokban nem ismert, tehát új látásmódot tükröző és arra ösztönző mű volt, a következő intelem olvasható: "Nemcsak az történhet meg, hogy Crassus ellenem beszél, vagy én őellene, ami pedig azt jelenti, hogy egyikünk hibás állásponton van, hanem az is, hogy mindketten, különböző helyzetekben különböző álláspontot képviselünk ugyanarról a 31 Vö. G. Macchia: I moralisti classici. La Machiavelli a La Bruyère, Milano, Adelphi, p A filozófiai áramlatokról a XV. században lásd P.O. :Kristeller: The Renaissance concept of Man... i.m., pp G. Pico della Mirandola: De hominis dignitate, in Reneszánsz etikai antológia, Budapest, Gondolat, Budapest, 1984, pp cit.p (Ford: Kardos Tiborné).

18 kérdésről, míg az igazság nem lehet, csak egy". 34 A vélemények feltárását jelentő vita tehát nem az igazság felosztását és megsemmisítését, hanem annak minden irányból való körbejárását jelentette, nem zárva ki ezzel a tévedés, a tévelygés lehetőségét sem. Ez a felhívás széleskörű fogadtatásra talált a humanizmus kultúrájában, amikor a különböző, akár egymásnak ellentmondó nézetek hangoztatása, a vita szelleme alapvető érték lett. Ennek első kiemelkedő képviselője az ókor után az olasz irodalomban Francesco Petrarca volt, akinek műveiben ez konkrétan és hangsúlyosan kifejezésre jutott. Ennek bizonyítékai nemcsak dialógusai, amelyben szót ejt az általa írásmódnak nevezett műfaj választásának okairól, hanem az a fajta szemlélet, kommunikáció is, amellyel, elsőként az antikok felé fordult. Ő még magányosan, nem kortársai társaságában, ám egyenrangú partnerként beszélgetést, vitát kezdeményez velük. Erre legszemléletesebb példát az antik szerzőkhöz szóló levelei jelentik. Dialógusaiban elsősorban saját lelkének feltárására törekszik, ezek az úgynevezett belső dialógus példái és példaképei, számos, más műfajban íródott műve pedig a az imént említett gondolkodásmód bizonyítékai lesznek az irodalomban. Önmagával vagy fiktív beszélgetőpartnereivel folytatott beszélgetéseinek központi kategóriája pedig ugyanaz a familiaritas, amely Erasmus, majd pedig Guazzo dialógusaiban talál folytatókra. Petrarca személyisége és művei olyan kiemelkedő hatást gyakorolt a reneszánsz dialógusra, főként Guazzo gondolataira, hogy ennek megnyilvánulását a későbbiekben részletesebben is elemezzük majd. Petrarca költői magányában úgy társalgott a jeles antik szerzőkkel és saját lelkiismeretének hangjával, mint ahogyan két ember létesít dialógust egymással. A dialógus azonban nem törvényszerűen csupán két szereplő között zajlik le, annak ellenére, hogy a görög kifejezés erre utal. A humanista kultúra valódi dialogikus jellegének, a kultúra és a 34 Cicero: De oratore II : non modo ut Crassus contra me dicat aliquando aut ego contra Crassum, cum alterutri necesse sit falsum dicere, sed etiam ut uterque nostrum eadem de re alias aliud

19 conversatio, mint társas viselkedésformák és beszéd összetartozásának egyik legnyilvánvalóbb tanúbizonysága azonban a sodalitas litterarum elterjedése volt, olyan tudós férfiak elkötelezett részvételével, akik azzal a céllal gyűltek össze, hogy egymással vitatkozva kultúrát csináljanak. 35 Ez az együttes alkotáson alapuló, spontán szerveződő szellemi tevékenység nem kötődött a kultúra hagyományos fellegváraihoz, az egyetemekhez, hanem annak falain kívül folyt, ami a hagyományos megismerési és kifejezési formáktól való elszakadás szándékát is jelentette. A kezdetben Coluccio Salutati nevéhez kötődő humanista cenacolo a mindennapi élet része lett, a tudás és megismerés iránti vágy bárhol kibontakozhatott egy-egy szellemi párbaj formájában, egy kereskedő házában, villában, könyvkereskedésben, kolostorban, utcákon, tereken, bármely intézményes formától, szabályzattól függetlenül. Ezt a gyakorlatot, később már formális keretek között folytatták, a firenzei Accademia Platonicán, a nápolyi Accademia del Porticón, a XVI. században pedig Itália majd minden városában. Az akadémiák, mint res pubblica litterarum, bárkinek lehetőséget kínáltak arra, hogy bekapcsolódjon a kulturális életbe. Mindenki számára elérhetővé tették a tudást azáltal, hogy a városokban, ám a fejedelmi udvarokon kívül telepedtek meg. Mindkét közeg azonban más-más formában, de lehetőséget adott az ott tevékenykedő embereknek arra, hogy bizonyos normák szerint éljenek, de egyúttal egyéni képességeiket is csillogtassák. Mindkettő egyfajta életformát jelentett, egymáshoz hasonló emberek társaságát, a legmagasztosabb erények kifejezésformáját, a conversatio ideális lehetőségét. Ebből következően a humanista tudós társaságok, majd pedig az akadémiák legnagyobb jelentősége sem a konkrét "helyben" vagy defendat, cum plus uno verum esse non possit. Cicero: De oratore, Milano, Biblioteca Universale Rizzoli, 1997.p Vö. Arisztotelész: Politika, 1253a:" az ember természeténél fogva állami életre hivatott élőlény [...] Világos, hogy miért inkább hivatott az ember állami életre, mint a méh, vagy bármely más csoportban élő állat. Hiszen, mint mondani szokás, semmit sem tesz vaktában a természet; márpedig beszédre egyedül az ember képes..." Budapest, Gondolat, 1969, p.82; valamint Cicero:: " az emberi közösség és társaság [...] köteléke az ész és a nyelv, melyek tanítva és tanulva, közölve, megvitatva és ítélve szövetkeztetik és bizonyos

20 intézményben mutatkozott meg, hanem a munkájukban résztvevő emberek társaságában, a vita szabad szellemének gyakorlásában. Tagjai kölcsönösen tanultak egymástól és tanították egymást, a tökéletes tudást keresve, s az antik és humanista hagyományokat folyatva a különböző korok, változó körülmények közepette is. 36 A dialógus műfaja a humanista sodalitas szellemiségének és az Akadémiákon folyó conversatio gyakorlatának irodalmi kivetítődése, amelyben megjelenítették e vitákat, egy konkrét megismerési módot. 37 Ez a fajta vitatkozás valódi dialogikus gondolkodásmódot tükröz, amennyiben a tudás megszerzése mindkét fél számára kompromisszumokon keresztül elérendő közös cél, s e kritérium nem volt feltétlenül érvényes a XV. századot megelőző korok gyakorlatára. A megismerési folyamat egyfajta polifóniája már a középkori disputákban létezett, irodalmi megjelenési formája, a summa, a quaestio szintén a teológiai, filozófiai problémák megvilágításának és bemutatásának eszköze volt. A humanista kultúrában azonban a disputatio szinonimája a dialógus lesz 38, amely nemcsak a skolasztika nagy műfajainak szerepét veszi át a irodalomban, hanem részben az értekezését is. 39 Ezen a folyamaton belül a disputa, a dialektika, a sermo és a dialógus kapcsolata különleges módon alakult. A középkori hagyományok vitathatatlanul beépültek a humanista kultúrába, amely nem fejlődhetett volna ki pusztán az antik modellek alapján. Az azonban, hogy hogyan alakultak át és formálódtak az új szellemiség igényei szerint, olyan összetett kérdést jelent, melynek természetszerű társaságba fűzik az embereket."in Cicero: A kötelességekről, I. könyv, 16. fej.budapest, Franklin-Társulat, p Az akadémiákról általában: G. Bárberi-Squarotti: La Corte e la produzione letteraria cortigiana. Le accademie letterarie e scientifiche... in Storia della civiltà letteraria...,torino, Unione Tipografico-Editrice Torinese, 1990, vol. 3. pp A. Quondam: L' Accademia, in Storia della letteratura italiana I, Torino, Einaudi, pp C. Mozzarelli: Dell accademie: onore, lettere e virtù. in Adriano Prosperi (szerk): Il piacere del testo. Saggi e studi per Albano Biondi, Roma, Bulzoni, 2001, Vol. II., pp Valamint jelen dolgozat későbbi fejezeteiben. 37 il nesso fra sodalitates e genere dialogico è abbastanza immediato,in V. De Caprio, i.m., p Lásd. F. Beroaldo: De civilitate disputationis című dialógusát. Erről valamint a szerzőről: E. Garin: Filippo Beroaldo il Vecchio: un universitario inquieto, in Rinascite e rivoluzioni. Momenti culturali dal XIV al XVIII. secolo, Roma-Bari, Laterza, Cap. V., pp Ezzel természetesen nem arra utalunk, hogy a vizsgált időszakban nem születtek traktátusok. A két műaj egymás mellett élt, de két különböző utat, eljárási módot jelentett a szerzőknek.vö.m. S. Sapegno: Due

21 teljes ideológiai mélységét feltárni meghaladná e dolgozat célkitűzéseit. Fontos megemlíteni azonban, hogy a logikára, metafizikára és a dialektikára épülő skolasztikus műfajok hanyatlásának oka többek között abban keresendő, hogy azok metafizikus és teologikus világfelfogáshoz kötődtek, míg a humanizmus korában a az egész kultúra, gondolkodásmód a konkrét valóság, az emberi közösség és társadalom igényei felé fordult. Ennek a változásnak szellemi hátterét maguk a studia humanitatis diszciplínái, az antik filozófiák és retorika új értelmezése, illetve addig ismeretken antik művek felfedezése és olvasása jelentette. Olvasni és kommentálni kezdik Arisztotelész Poétikáját és Retorikáját, Cicero középkorban is ismert és olvasott művein (De Inventione vagy a pseudo-ciceroniánus Ad Herennium) kívül 1421-ben felfedezik a De oratore című dialógust valamint az Oratort, 1416-ban pedig Poggio Bracciolini épségben megtalálja Quintilianus összes műveit. Bizonyos értelemben talán igaz Kristeller megállapítása, miszerint a humanista retorika a középkori ars arengandi folytatása, csak más stílusban, a klasszikus normáknak megfelelően, mindazonáltal észre kell venni a két kultúra szellemisége között meghúzódó különbségeket, amelyek a fentiekben elmondottakból következnek, és a dialógus fejlődésének szempontjából is meghatározó jelentőséggel bírtak. 40 A disputatio szót továbbra is használják a humanista szerzők a dialógusok címében, 41 vagy tartalmának meghatározásában, ám a hagyomány, amelynek nyomán ezt teszik, inkább Platón és Cicero példájára vezethető vissza, mint közvetlenül a középkori előzményekre, a skolasztika gyakorlatára. Nos autem disputationem illam in hoc libro tibi descriptam misimus, írja Leonardo Bruni Ad Petrum Paulum Histrum dialogus (1401) című művének első oldalán, amely kiindulópontja volt a disputa humanista értelmezésének strade: dialogo e trattato, Letteratura italiana, Le forme del testo II, La prosa, Torino, Einaudi, 1984, pp P.O. Kristeller: Renaissance Thought. The Classic, the scholastic, the humanist strains, New York, Harper and brothers, 1961., p pl. C. Landino: Dispuationes camaldulenses, in E. Garin (szerk): Prosatori latini del Quattrocento, Torino, Giulio Einaudi Editore,1977, pp

22 és a dialógus irodalmi gyakorlatának, mely az imént elmondottak alapján nem más, filozófiai vita irodalmi átírása. 42 A humanista disputa legfontosabb előnyei Coluccio Salutati vitaindító beszédében hangzanak el. Mindenek előtt figyelemreméltó, hogyan próbálja meg a szerző az itt meghatározandó vitára a legmegfelelőbb terminust megtalálni: disputandi usus, 43 exercitatione, 44 ezek a terminusok a középkori hagyományok folytatására utalnak. Salutati azonban beszédében ezekkel nem elégszik meg, ezek a meghatározások nem pontosan azt a fajta vitát fedik, amelyikre ő gondol, így újabb meghatározásokat keres. Olyan vitáról van szó, amelyhez szükséges az ékesszólás művészete, amely bár szigorú szabályok szerint zajlik le, mégis baráti hangvételű, az általa elképzelt vita nem más, mint sermones in corona coetuque agitati, 45 más szóval, colloquium, disceptationis, collocutio, quas disputatiuones appello. 46 Nehéznek bizonyul tehát pontosan meghatározni a humanista disputa fogalmát, amelyre a Bruni művében tett első kísérletet fontosnak tartottuk kiemelni. A szó körülírása után a tartalmi meghatározás következik. A tudós emberek közötti vitánál semmi sem alkalmasabb a szubtilis igazságok maguk teljességében való megragadására, mert a figyelem kereszttüzébe állított problémát a résztvevők több szempontból vizsgálják, így semmi sem maradhat rejtve, vagy megtévesztő hamisságban. A disputa felüdíti az elmét, az érvek keresése és a dialektika szabályainak betartása fejleszti az éleslátást, valamint e gyakorlat során tökéletesedik az egyén retorikai jártassága, egyre jobban elsajátíthatja a gyakorlatban is a beszéd művészetét. A vita az emberek Isten és a természet által elrendelt társas életének része, hiszen ugyanúgy abszurd egyedül gondolkodva magunkban beszélni, mint társaságban hallgatni. Egymagában elmélkedve az 42 L. Bruni: Ad Petrum Paulum Histrum Dialogus, in E. Garin (szerk): Prosatori latini del Quattrocento, Milano, Ricciardi, 1952, pp L. Bruni: Ad Petrum Paulum...,i.m., p L Bruni: i.m., p Uo. 46 L. Bruni: i.m., p. 50.

23 emberi elme nem juthat el a teljes igazsághoz, abból csak korlátozott haszna származna, a vita segítségével viszont minden probléma a maga teljességében megközelíthető. 47 E sorok alapján megérthető a humanista, majd pedig a reneszánsz dialógus néhány alapvető kritériuma is. A dialógusban részt vevő partnerek egy konkrét problémát vetnek fel, amelyet vizsgálódás középpontjába állítanak, és megvitatnak. Nem fogadnak el általános érvényű premisszákat, nem a dedukció módszerével élnek, hanem induktív módon próbálják meg feltárni a vita tárgyát, amelyet első lépésként, a retorika szabályai szerint maguk elé tűznek. A szereplők együttes elmélkedésének tárgya egy olyan igazság, amely a maga egészében nehezen megragadható, mert bonyolult egészet alkot, sokféle formát ölthet és különböző módokon nyilvánulhat meg. Az igazságot, vagy annak egy részét gyakran elfedi a hamisság leple, ami hamis képzetek formájában jelenik meg. A vitákban előfordul, hogy az egyik fél hamis képzetet (falsa immaginazione) képvisel. Erre utalt Cicero is amikor kijelentette, megtörténhet, hogy az egyik fél hamis állásponton van, ez azonban nem azt jelenti, hogy a nézet, amelyet képvisel, teljességében elvetendő. Ezt pontról pontra megcáfolni nem elégséges, hiszen a hamis képzet feltárása és bemutatása egyaránt út az igazsághoz, amelyet szintén végig kell járni ahhoz, hogy annak minden részlete feltáruljon. Az igazság különböző részletének és megnyilvánulási formáinak tettenérése feltételezi annak sokoldalú, nyitott látásmódnak és érvelési technikának a meglétét, amelyet Próteusz alakjával szimbolizáltak. A vitában résztvevők tehát nem csupán egymás álláspontjának megcáfolására fordítják képességeiket, hanem arra, hogy az érvelés pontossága által az igazság minden apró részletére fény derüljön, eljussanak egy olyan konklúzióhoz, amelyet mindegyik fél elfogad, s amely eredeti álláspontjuk fölé helyezi őket. A teljesség eléréséhez több szempont figyelembe vétele szükséges, egyetlen elme vagy érvelésmód ezt mind nem zárhatja magába, ez a kijelentés szó szerint hivatkozik a cicerói dialógusok módszerére 47 L. Bruni: i.m., pp

24 (disputationes in utramque partem). Nem két egymással ellentétes, megingathatatlan meggyőződés áll egymással szemben, hanem két rugalmasan értelmezett vélemény, amelyekben az egyéni szándék és érdek mindenkor alárendelődik az igazság és a mindkét fél által elfogadott konszenzus őszinte keresésének. A tudás és a megismerés társas dimenziója a dialógus egymással egyenlő értékű szólamainak polifóniájában fejeződik ki. A beszélgetések, amelyeket a dialógusok ábrázoltak, az otium idejéhez kötődnek: nem közügyek érdekében folyó, nyilvános viták, hanem a magánemberek beszélgetései, amelyek, azon felül, hogy a résztvevőknek örömöt és szórakozást jelentenek, az egész emberi társadalom számára hasznos mondanivalóval bírnak. Megnyilvánul bennük bölcsesség és ékesszólás, műveltség és a velünk született ingenium, amelyek az irodalmi megjelenítés során a társas viselkedés etikai dimenziója mellett retorikai-poétikai követelmények alapjául is szolgálnak majd. Mivel pedig az ember társas lény, a vitára való hajlam természetének része, beszéd és emberi közösség egymástól elválaszthatatlan, az ezzel ellenkező magatartás abszurditás, amely az egész klasszicizmus rendre és természetességre törekvő kultúrájában nem képviselhet pozitív értéket. Míg a skolasztikus disputákat a dialektika, elsősorban a logikára épülő szigorú szabályai szerint vívták, s inkább a Quintilianus által is használt, majd a XV. századi irodalomban toposszá váló zárt ököl -re emlékeztettek, 48 a humanista disputák a sermo formáit öltötték magukra, 49 amint arra már Bruni is utalt fentiekben idézett soraiban, és a nyitott tenyér szimbolikája szerint, mindenre nyitott, kötetlen hangulatú, baráti beszélgetések formájában zajlottak le. A sermo, vagy más szóval a conversatio újabb átfogó teóriáját Giovanni Pontano De sermonéjéban találjuk meg, amelynek alapvető megállapításai szintén a fentiekben elmondott gondolatokat viszik tovább. Az értekezés 48 Quintilianus: Inst or. I.II. cap Később toposz: F. Beroaldo: Declamatio an orator, i.m., CXXXV. 49 A. Battistini: Il rasoio e lo scapello, i.m. p. 14.

25 könyveinek, amelyek a szerző szándéka szerint úgy olvasandók, mintha tudós emberek közt lejátszódó viták volnának, 50 témája a beszéd (sermone, discorso) erényei és bűnei. Ám nem a szónoki vagy a költői beszédé, hanem a társalgásé, amely a lélek felüdülésére szolgál, s nem más, mint a civilizált emberek közötti kapcsolat, magánemberek összejövetele, amikor nem valami konkrét gyakorlati céllal találkoznak, hanem azért az örömért és pihenésért, amely a fáradozások és bajok után különösen kijár a szellem embereinek. 51 Az antik filozófia nyomdokain haladva Pontano együtt vizsgálja a conversatio kettős jelentését, mint a beszéd és a társas együttlét formáját, amely a morálfilozófiai és a viselkedésirodalom dialógusaiban, valamint a barokk irodalmában még inkább összeforr egymással. Ez azt eredményezi, hogy a retorika és az etika kategóriái a következő évszázadok irodalmában egymásnak megfeleltethető viszonyban maradnak majd. A conversatio és a dialógus tehát a szabadidő hasznos és kellemes eltöltésének, a pihenésnek egyik formája, Pontano műve az otium retorikáját hirdeti, szabályai azonban nem pusztán az egyén magánéletére vonatkoznak, hanem a társadalmi kapcsolatokra is. 52 A mindennapi élet gondjaitól való elszakadás azonban nem jelent céltalan szórakozást, sem lényegtelen dolgokról folytatott szellemi párbajozást. A humanisták Petrarca óta támadták az oxfordi és a párizsi logikusok disputáit, metafizikáját és dialektikáját azzal a legfőbb kifogással élve, hogy azok nem tettek eleget a hasznosság (utilitas) kritériumának. Ez pedig a humanisták felfogása szerint nem volt más, mint a beszéd művészete, a retorika összekapcsolva a morális tanítással, amely Cicero művei óta nem talált tökéletes megvalósításra. A dialektika gyakorlati értéke került előtérbe, nem a parttalan, meddő viták, hanem a dialektika, mint eszköz a szónok, vagy a dialógusszerző kezében arra, hogy célját, 50 Ho indirizzato questi libri, quasi che questa discussione fosse tenuta tra i litterati che sono alla ribalta in Italia, non a un solo inetrlocutore, ma a molti, per avere piú di uno che ci conforti della nostra sventura e delle nostre sofferenze, in Giovanni Pontano: De sermone (Della conversazione),(szerk: A. Mantovani), Roma, Carocci, 2002,p Uo. 52 A. Battistni-E. Raimondi: i.m., p.65.