Diskurzusok, nexusok és politikai részvétel

Átírás

1 Kmetty Zoltán Diskurzusok, nexusok és politikai részvétel A politikai hálózatok és a politikai diskurzus szerepe a részvételben és a tömbösödésben Doktori disszertáció Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Kar Szociológia Doktori Iskola Szociológia doktori program 2013 Konzulens: Tardos Róbert (CSc)

2 TARTALOMJEGYZÉK KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS... 6 I. BEVEZETÉS... 7 II. ELMÉLETI KERET II.1 POLITIKAI TÖRÉSVONALAK, VÁLASZTÓI TÖMBÖSÖDÉS II.2 A PARTICIPÁCIÓ-SZINTEK ELMÉLETI MEGKÜLÖNBÖZTETÉSE, ÉS A RÉSZVÉTEL HAGYOMÁNYOS MODELLJEI II.2.1 A participációs szintek elméleti megkülönböztetése II.2.2. Politikai részvétel II.3 TÁRSADALMI BEÁGYAZOTTSÁG, HÁLÓZATOK, POLITIKAI KAPCSOLATHÁLÓZATOK II.3.1. A hálózati gondolkozás fejlődése II.3.2. Társadalmi tőke, kapcsolathálózati erőforrás II.3.3. Alapfogalmak, mérési eszközök, indikátorok II Alapfogalmak II Mérési eszközök II Indikátorok II.3.4. A kapcsolatháló politikai dimenziója II Elméleti megközelítések II Mérési dilemmák, indikátorok II.4 POLITIKAI HÁLÓZATOK, POLITIKAI DISKURZUS, POLARIZÁCIÓS TENDENCIÁK ÉS PARTICIPACIÓ ÖSSZEFÜGGÉSEI III. KUTATÁSI IRÁNYOK, HIPOTÉZISEK IV. ADATBÁZISOK, MÓDSZEREK IV.1 ADATBÁZISOK IV.2 MÓDSZEREK V. ELEMZÉSEK V.1 PARTICIPÁCIÓ ÉS POLITIKAI KAPCSOLATHÁLÓZATOK

3 V.1.1 A politikai participációs mutatók alapmegoszlásai V.1.2 A politikai kapcsolathálózati és politikai diskurzus mutatók alapmegoszlásai és mélyebb összefüggései V A névgenerátoros módszer alapján előállított politikai kapcsolathálózati indikátorok (m1) alapmegoszlásai a vizsgált adatbázisokban V A politikai diskurzushálózat nagyságának és szerkezetének (m2) alapmegoszlásai a vizsgált adatbázisokban V A pártgenerátoros módszer alapján előállított politikai kapcsolathálózati indikátorok (m3) alapmegoszlásai a vizsgált adatbázisokban V A politikai kapcsolathálózatokban megjelenő diskurzus elemek, és véleményütközések V A politikai érdeklődés összefüggése a kapcsolathálózati indikátoraink nominális dimenzióival V A méretgenerátoros módszer alapján előállított politikai kapcsolathálózati indikátorok (m3) alapmegoszlásai a vizsgált adatbázisokban V.1.4 Összefoglalás V.2 POLARIZÁCIÓS FOLYAMATOK A POLITIKAI KAPCSOLATHÁLÓBAN V.2.1. Ideológiai törésvonalak a politikai kapcsolathálókban V.2.2. A politikai nexusok hatása a pártosodásra V.2.3. Politika nexusok és törésvonalak V.2.4. A civil szervezeti részvétel hatása a politikai diskurzusokra V.2.5 Összefoglalás V.3. A POLITIKAI KAPCSOLATHÁLÓ SZERKEZETÉNEK HATÁSA A VÁLASZTÁSI RÉSZVÉTELRE V.3.1. Politikai nexusok és a választási részvétel V A politikai nexusok és a választási részvétel közötti összefüggés tesztelése panel adatokon V Politikai nexusok és a választási részvétel összefüggése a politikai érdeklődés alacsony és magas szintjén

4 V.3.2 Népszavazásokon valamint az Európai Parlamenti választásokon való részvétel összefüggése a politikai nexusokkal V Népszavazások V es és 2009-es EP választás V.3.3 Választási részvétel és véleményütközések az online térben V.3.4 Összefoglalás V.4. A POLITIKAI KAPCSOLATHÁLÓ SZERKEZETÉNEK HATÁSA A MÉLYEBB ELKÖTELEZŐDÉST IGÉNYLŐ POLITIKAI RÉSZVÉTELI FORMÁKRA V.4.1. Az egyes részvételi formák összekapcsolódása a politikai kapcsolathálózattal V.4.2. Az egyes részvételi formák összekapcsolódása a politikai kapcsolathálózattal V.4.5. A politikai érdeklődés hatása a vizsgált modellekre V.4.6. Összefoglalás V.5. A VÁLASZTÁSI EREDMÉNYEK RÉSZVÉTELI ÉS KONCENTRÁCIÓS MUTATÓINAK ÖSSZEFÜGGÉSEI V.5.1. Problémafelvetés, felhasznált mutatók V.5.2. A választási részvétel és a koncentrációs mutatók összefüggései V Országgyűlési választások V A 2009-es Európai Parlamenti választás V.5.3. Választói verseny a kistelepüléseken V.5.4. A választói verseny és részvételi szintek közötti összefüggések V.5.5. A választói verseny specifikus esetei V.5.6. A résztvevők számával súlyozott modellek V.5.7. Összefoglalás VI. KITEKINTŐ ÖSSZEFOGLALÓ FÜGGELÉK FÜGGELÉK A FÜGGELÉK B FÜGGELÉK C MELLÉKLETEK

5 TÁBLÁK, ÁBRÁK IRODALOMJEGYZÉK TÁBLÁZATOK ÉS ÁBRÁK JEGYZÉKE ÖSSZEFOGLALÁS SUMMARY NYILATKOZAT

6 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS A doktori disszertáció elkészültében a legnagyobb szerepet a témavezetőm Tardos Róbert játszotta. Öt év közös munka alatt egy távoli ötletből (hálózatok a társadalomtudományokban) lépésről-lépésre finomítva jutottunk el eddig a végleges dolgozatig. Nagyon örülök, hogy elvállalta a témavezetésem, a közös munka rengeteget adott a szakmai szocializációmhoz. Legalább ekkora köszönettel tartozom Bozsonyi Károlynak tanáromnak és barátomnak aki kijelölt nekem egy olyan szakmai utat, amit a mai napig járhatok. A nála megírt szakdolgozatom után, az elmúlt nyolc-tíz évben számos közös munkán, projekten keresztül alakította gondolkodásmódomat. Egyáltalán neki köszönhetően, hogy módszertannal és statisztikával kezdtem foglalkozni, és a szociológus pályán maradtam. A szakmai szocializációm harmadik nagyon fontos személye Bartal Anna Mária volt. Neki is hatalmas hálával tartozom. Megtanított írni, és projektekben gondolkozni tanáromként, barátomként pedig bátorított a munkában és ha kérdésem volt mindig fordulhattam hozzá. A doktori iskolába való jelentkezésemet elsősorban neki köszönhetem. A disszertációban visszaköszön mind az a tudás és hatás, ami a szociológiai pályán való elindulásom eleje óta kaptam, tehát köszönöm a volt Pázmányos tanáraimnak, az ELTE-s és Károlis kollegáknak, és az ELTE Szociológia Doktori Iskolának az elmúlt években a nekem adott tudást és segítséget. A dolgozat szempontjából külön köszönettel tartozom Csepeli Györgynek és Fábián Zoltánnak, akik a disszertáció belső védésen jó tanácsokkal láttak el azzal kapcsolatban, hogy hogyan fejezzem be a dolgozatot. A szakma mellett a család és barátok nélkül sem jöhetett volna létre ez a dolgozat. Szüleim mindig kiegyensúlyozott, nyugodt és szerető légkört teremtettek, amiben feltöltődhettem, nővérem Orsi pedig úgy állt mellettem eddigi életemben, ahogyan senki sem. Ákos és Dávid barátaim pedig már több mint 10 éve velem vannak jóban rosszban, rájuk mindig számíthattam bármi is történt velem. A köszönetnyilvánítás végére hagytam talán a legfontosabb személyt Julit. Olyan társként áll mellettem, akihez mindig fordulhattam. Ha szakmai kérdésem volt hajnalig beszélgethettünk róla, de abban is támogatott, hogy a közös időtöltés helyett a disszertációmat írjam. Köszönöm, hogy vagy nekem.. 6

7 I. BEVEZETÉS A politikai és civil részvétel hosszú évtizedek óta a társadalomtudományi vizsgálatok egyik központi témája. Ebből következően mind a participáció okaival, mind pedig annak következményeivel foglalkozó szakirodalom ma már szinte könyvtárnyi bőségű, megnehezítve a téma feldolgozhatóságát. Ugyanakkor a társadalmi változások, és ezzel összefüggésben a társadalmi környezet változásai folyamatosan új impulzusokat adnak a témával foglalkozó kutatóknak, lehetőséget adva arra, hogy a korábbi elméleti és empirikus eredményeket újragondolják, avagy új környezetben alkalmazzák őket. Magyarországon a korábbi monolitikus politikai rendszer sajátosságai miatt, csak a rendszerváltozást követően váltak újra elérhetővé széles tömegek számára a politikai és civil participáció formái 1. Az elmúlt bő 20 évben a hazai szociológia, a politológia, és az egyes szakdiszciplinák kialakították a saját fogalmi keretüket a részvétellel kapcsolatban. Kezdetben jellemzően a nyugati elméletek jelentették a kiinduló pontot, azonban a magyar társadalomtudományban igen hamar kialakultak az országspecifikus elemzési mezők is. A rendszerváltozás után, a kelet-európai politikai átmenet a nyugati társadalomtudomány érdeklődésében is viszonylag központi szerepet kapott (Stark 1992, Böröcz - Róna-Tas 1995, Crawford Lijphart 1995, Szelényi-Costello 1996). Ma már szinte tudományos közhelynek számít 2, hogy Magyarországon a participációs szint európai viszonylatban nézve, rendkívül alacsony. Ez igaz a civil szervezeti tagságra, a politikai véleménynyilvánítás egyes formáira, és talán csak a választási részvétel jelent valamelyest kivételt ebben a tekintetben. Az a kérdés viszont jobban megosztja a társadalomtudományok ezzel foglalkozó kutatóit, hogy milyen okok állnak a viszonylag alacsony participációs tendenciák mögött. Az okok egy részét kétségkívül kereshetjük társadalomtörténeti előzményekben (például a korábbi szocialista berendezkedésben), de ez nem feltétlen magyarázza azt, hogy a környező poszt-szocialista országokhoz képest miért szerepelünk rosszabbul ezen indikátorokban. A komplex folyamatok megértéséhez fontos reflektálnunk arra a strukturális környezetre, ami a disszertáció vizsgálati témáját körbeveszi. 1 Bár kétségkívül gyökerei már a Kádár rendszerben is fellelhetőek voltak. 2 Amit a disszertáció elméleti részében adatokkal is alátámasztunk 7

8 A demokrácia deficit 3 kialakulása kapcsán nehéz a kezdő pontot megtalálni. A politikai elit diszfunkcionális működésének következménye-e a polarizálódó konfliktusos környezet az emberek között, avagy a magyar néplélek sajátosságaira reflektál-e a politikai elit. A kiinduló pontot szintén nagyon nehéz megtalálni, de abban talán egyetértés van a társadalomtudósok között, hogy a es rendszerváltozás olyan új utakat nyitott meg, amelyeken sokféleképp lehetett volna haladni. Helyesebben fogalmazva, a rendszerváltozás lehetősége nyitott meg új utakat, a rendszerváltozás módjában és konszenzusosságában meglévő strukturális kényszerek azonban beszűkítették valamelyest a játékteret. A rendszerváltozás pozitív (kvázi objektív) szempontok mentén egyértelműen lezajlott, de a közéleti diskurzusokban megjelentek olyan elemek, amelyek normatív szemszögből a rendszerváltás sikertelenségét és lezáratlanságát hangsúlyozták (Kornai ). Ilyen normatív vitapont például az elitváltás kérdése, és az előző rendszer gazdasági elitjének újrapozícionálódása 1990 után (lásd ennek kapcsán Burawoy-Lukács 1992, Böröcz - Róna-Tas, Szelényi-Costello 1996, Kornai 2007). Ha az egész post-szovjet blokkot tekintjük, akkor a magyar átmenet sok szempontból sikeresnek tekinthető (Bernhard-Kaya 2014), azonban társadalmi szinten kétségkívül nagy áldozatokkal járt. A magyar társadalom nem volt felkészítve a kapitalizmusra, és annak következményeire. Ez abból fakadt, hogy az előző korszak diktatúrájának, paternalista berendezkedésének árnyékában és a kétpólusú világrend hosszú távú hitében, még a potenciális aktorokat (értsd értelmiség, elit) is váratlanul érte a fordulat így nem is készíthették fel a társadalmat arra, ami következik (Miszlivetz 2011). Az es fordulat után a csodavárás kudarcának egyértelmű következménye a magyar társadalom demokráciába vetett hitének csorbulása. Megjelentek olyan nézőpontok, társadalomtudományi elemzések is a rendszerváltás után, hogy egyszerre nem lehet sikeres gazdasági és politikai rendszerváltás, ha előbbi bekövetkezik, az a demokrácia bukását fogja eredményezni 5 (Offe 1991). A csodavárást táplálta a rendszerváltó értelmiségnek az-az illúziója is, miszerint a polgári demokrácia átvételével hamarosan nyugati típusú jólét is meg fog teremtődni. Az államszocializmus sorozatos válságai, és a gazdaság eladósodottság miatt erre vevő is 3 vagy egyes szerzők szerint legitimációs deficit (Boda 2009) 4 Kornai tanulmányban a lezajlott rendszerváltás mellett érvel, és igyekszik megcáfolni azokat az érveket, amik normatív szempontból közelítik meg a kérdést. 5 Bár a jóslat túlzónak bizonyult, Offe-nek abban vélhetően igaza volt, hogy a gazdasági és politikai rendszerváltás egymás ellen dolgozott. 8

9 volt a magyar társadalom (Bayer 2009: 15p). Az új kapitalista berendezkedésben azonban nem voltak életképesek azok a gazdasági formák, amelyeket a szocializmusban működtettek. A rendszer összeomlásának következménye volt, a nagy mértékű munkanélküliség és tömeges elszegényedés, ami aztán egyértelmű politikai következményekkel is járt. A súlyosabb politikai következményektől való félelme a pártoknak megakadályozta, hogy hozzányúljanak a nagy ellátórendszerekhez, ami a helyzet hosszú-távú változatlanságához vezetett (Bayer 2009, Boda 2009). A gazdasági (és kormányzati) kudarcok után a magyar polgárok nagy és egyre-növekvő része gondolta úgy, hogy a demokrácia intézményei nem az ő érdekében működnek, és ennek következtében nem bízott már meg az ezeket a rendszereket irányító politikusokban (Miszlivetz 2007: 32p). Ez részben azt indikálta, hogy értelmetlennek érezték, hogy részt vegyenek a közéleti vitákban, és a közbeszéden belül maga a politika is leértékelődött. A politikai iránti bizalmat nem növelték azok a korrupciós botrányos sem, amik a Tocsik ügy óta folyamatosan megjelentek és a politikai elit hitelét erodálták (Boda 2009). Az es rendszerváltást részben katalizáló civil társadalom (Bernhard-Kaya 2014) pedig nem tudott annyira megerősödni a rendszerváltás után, hogy egyfajta közvetítő közegként működjön a politika és a társadalom között. Ez persze könnyen magyarázható azzal, hogy a rendszerváltó civilek jó része a politikában találta magát 1990 után. Ezek után a parlamenti partok részéről konszenzus volt abban a vonatkozásban, hogy a politika a parlamentben legyen 6, és a politikába beavatkozni kívánó civil társadalmat meg kell szelídíteni, és lehetőleg minél inkább depolitizálni (Miszlivetz 2011: 137p). Részben ez is magyarázat a civil társadalom disszertációban sokat előkerülő gyengeségére Magyarországon. A rövid áttekintése a rendszerváltás politikai és társadalmi következményeinek azt a célt szolgálta, hogy bemutassuk a politikai részvételnek és az állampolgárok egymás közötti politikai kommunikációjának a beágyazottságát egy sok szempontból patologikus tüneteket jegyző demokráciában. Az itt felvázolt társadalmi-politikai struktúrák releváns értelmezési keretet nyújtanak azokhoz a folyamatokhoz, amelyek a disszertációban bemutatásra kerülnek. 6 A 2000-es évek második felében ugyan a politika újra visszakerül az utcára, ám ez nem elsősorban a civil társadalom valós igényéből adódik, hanem a pártok aktuálpolitikai célját szolgálja. 9

10 A bevezető elején már röviden érintettük, hogy az értekezés fókuszában a politikai participáció áll. Ezt vizsgálva az a fő hipotézisünk, hogy a 2000-es évek magyarországi politikai környezetében, az emberek közötti, politikáról szóló beszélgetések inkább elbizonytalanították a politikai részvétel szempontjából a diskurzusba bekapcsolódókat 7. Továbbá az is feltételezzük, hogy ez az elbizonytalanodási mechanizmus a politikai polarizációval és tömbösödéssel párhuzamosan még inkább megerősödött Magyarországon. Az elemzési szintek megkülönböztetésére a disszertáció során végig kiemelt figyelmet fordítunk, és a politikai hálózatok valamint a politikai diskurzusok részvételre gyakorolt hatásmechanizmusait mikro-, mezo- és makro-szinten is vizsgáljuk. Ez a vizsgálódás mikro-szinten kiterjed az egyének közötti politikai párbeszédre, mezo-szinten a kapcsolathálózat pártbeágyazottságára, míg makroszinten pedig a választási verseny szorosságából következtethetünk a lokális versenyklímára. Az elemzési szintek megkülönböztetése mellett kiemelt figyelmet fordítunk a politikai hálózatok vertikális és horizontális dimenzióinak szétválasztására is (Blau: 1994, 1997). Előbbi a hálózatok erőforrás jellegére mutat rá, és a mennyiségi, graduális elemek kerülnek a fókuszba, míg utóbbi a hálózatok heterogenitására utal, és a minőségi, nominális paramétereket értünk alatta. A többszintű, és sokszínű megközelítést a bemutatott elméletek oldaláról is alkalmazzuk, elemzésre kerülnek a disszertációban általános szociológia elméletek, kommunikációelméleti vonatkozások, valamint politikaszociológiai előzmények is. A következő ábra szemléletesen mutatja azokat az elméleti mozzanatokat (és ezek összekapcsolódását), amelyek mentén elemzéseinket folytatjuk. 7 Az e mögött álló lehetséges szociálpszichológia okokat a disszertációban részletesen ismertetjük. 10

11 Ábra 1 Az elméleti keret sematikus vázlata 11

12 II. ELMÉLETI KERET II.1 POLITIKAI TÖRÉSVONALAK, VÁLASZTÓI TÖMBÖSÖDÉS 8 A politikai kapcsolathálózatok illetve diskurzusok participációs folyamatokkal való összefüggésének megértéséhez, fontos az elemzésünket tágabb kontextusba helyezni. Ehhez kiindulásképpen a politikai törésvonalak kérdését járjuk körbe. A 2000-es években Magyarországon végbemenő tömbösödési és polarizációs folyamatok, érintették a magyar pártrendszert, és a lakosságot is. Ezek a folyamatok véleményünk szerint hatottak a különböző részvételi formákra, és a választók közötti diskurzus zónák nyitottságára is. Egy polarizáltabb környezetben csökkenhet a tömbökön átnyúló politikai diskurzus valószínűsége, és ezen párbeszédekben nőhet a konfliktusok veszélye is. A különböző oldalak közötti törésvonalak fogalmát egészen Lipset és Rokkan klasszikus munkájáig visszavezethetjük (Lipset-Rokkan 1967), bár maguk a szerzők sajnos nem operacionalizálták kellőképpen pontosan a fogalmat. Minimális definícióként annyit elfogad a legtöbb szerző, hogy a törésvonal egy olyan konfliktus, amely megosztja a különféle csoportokat, elválasztja a szemben álló feleket (Róna: 2008). A politikai tagolódás mögött egy olyan spontán társadalmi mechanizmus áll, ami a pártok és szavazók kapcsolatában kiküszöböli a teljes instabilitást (Tóka 2005a). A törésvonal és ezzel összefüggésben a pártosság tehát nem feltétlenül jelent magában problémát, mivel valamelyest stabilizálni tudja a pártok támogató körét. Almond és Verba (1989) szerint a mérsékelt pártosság egyenesen fontos eleme a stabil demokráciának. A pártos szavazók például nem veszik figyelembe azokat a felmerülő tényeket, amik a párt-identifikációjukba nem férnek bele (illetve csak lassú folyamat során fogadják be ezeket a tényeket). A múltbeli tapasztalatok meggyőző ereje nem csak a személyes emlékekből táplálkozik, hanem gyakran a pártos média, és a hozzánk hasonlóan gondolkodó ismerősök is megerősítik a gondolkodásunkat, amik segítik a döntési helyzetet is (Tóka 2005a:23-24). Tóka amellett érvel, hogy a demokratikus képviselet szempontjából pozitív, ha a szavazó vélemények nem képlékenyek, bár azt sem tekinti jónak, ha ezek teljesen sziklaszilárdak és megingathatatlanok (Tóka 2005a). A politikai törésvonalat az különbözeti meg a politikai választóvonaltól illetve tagolódástól, hogy a társadalmi struktúrában mélyen gyökerezik tartós politikai konfliktuszónákat jelöli ki és a pártosodással is összefügg (Pappi 1997 cit. Angelusz- 8 A fejezet egyes részei megjelentek: Kmetty-Koltai

13 Tardos: 2005c). A törésvonalak további fontos tényezője, hogy a graduális elkülönülések helyett egyre inkább a nominális különbségek válnak meghatározóvá, ami tartós egyenlőtlenségi dimenzióra utal. Bár Pappi a pártosodás szerepét hangsúlyozza a törésvonalakban, egyes konszenzuális elméletekben ez kiegészül egy olyan társadalmi (civil) szférával, ami csökkenti a tömbök elkülönülését (Lijphart 1977 cit. Angelusz- Tardos 2005c). Ezek a csoportok, mozgalmak nem a politikai oldalak mentén szerveződnek, hanem tőle valamennyire autonómok, és nem a politikai homofília, hanem heterofília jellemzi a benne lévő személyek kapcsolathálózatát. Ahol ezek a civil szervezetek, mozgalmak gyengék vagy visszaszorulnak, ott jellemzőbb a politikai tömbösödés. Baldassari (2011) szintén azt hangsúlyozza, hogy nem elég az erős civil társadalom, az is különösen fontos, hogy a szervezetekben megjelenjenek a különböző politikai oldalak képviselői, hogy valóban kialakuljon a civil szféra konszenzust teremtő képessége A politikai tagolódással szorosan összefügg a tömbösödés, és blokkosodás fogalma is. Politikai értelemben a tömbösödés egy olyan folyamat, ahol a pártok egy nagyobb integrációba kapcsolódnak össze. A tömbösödés ebben az értelemben egy koncentrációs folyamat megnyilvánulása (Angelusz-Tardos 2005c:65). A szavazói oldalon a tömbösödés, egyrészről a szavazatok egyre kevesebb párt irányába történő koncentrációja, másrészről a politikai blokkokon belül a pártok szavazóinak közeledése (például átszavazás a választások második fordulójában, esetlegesen stratégia szavazatmegosztás). A tömb szerű beágyazódás feltételez kapcsolathálózati szinten egyfajta politikai homofíliát, miszerint a csoporton belüli interakciók sűrűbbek, mint a csoportok közötti interakciók (Blau 1997, Angelusz-Tardos 2005c). Ha folyamatként tekintünk a tömbösödésre, akkor azt várjuk, hogy a politikai homofília nagysága növekszik az idő előrehaladásával. A tömbösödés intenzitása összefügg a politikai törésvonalak milyenségével is. Amennyiben a törésvonalak nem fedik át egymást (interszekció), alacsonyabb lehet a blokkokat elválasztó szakadék, de ha a meghatározó törésvonalak konszolidációs pályán mozognak, akkor viszont erősödhet a tömbök közötti elkülönülés (Angleusz-Tardos 2005c). Kérdésként merülhet föl, hogy milyen mozgatórugók állhatnak a mögött, hogy úgy építjük föl a politikai kapcsolatainkat, hogy minimalizáljuk a véleményütközést. Huckfeldt és Mendez (2008) két lehetséges magyarázatot is felvázol a kognitív disszonanciát, és a társadalmi konformitást. A kognitív disszonancia elkerülésének érdekében minimalizálni próbáljuk a véleményütközéseket a politikai kapcsolatokban, akár úgy is, hogy a velünk 13

14 eltérő véleményen lévőkkel bezárjuk a diskurzusokat, míg a társadalmi konformitás elmélete szerint, a politikai nézetünket már eleve úgy határozzuk meg, hogy az a lehető legjobban illeszkedjen környezetünk preferenciáihoz. A mai Magyarországon a bal-jobb önbesorolás mind a személyek szintjén, mind a pártok szintjén egy olyan elválasztó vonal, ami határozott konfliktuszónákat jelöl ki. Az, hogy ez csak egy issue divide (Deeagan-Krause 2007), vagy valódi törésvonal, nem képezi tárgyát a tanulmánynak, illetve az sem, hogy mit is jelent tartalmilag a bal-jobb tengely. Természetesen több elméleti dimenzió mentén lehet politikai-ideológia kategóriákat kialakítani, de a magyar kutatói társadalomban konszenzus van a tekintetben, hogy a baljobb besorolás a legalkalmasabb a politikai-ideológia határok kijelölésére (Körösényi 2012). Természetesen nem állíthatjuk azt, hogy a politikai törésvonalak meghatározására csak a bal-jobb tengely alkalmas. Meghatározhatunk demográfia, rétegződési, etnikai, vallási, közpolitikai, vagy gazdasági dimenziókat is a pártosodás kapcsán. Azonban a magyar választói viselkedéssel kapcsolatos elemzések (elsősorban Tóka 2005a) azt mutatják, hogy a felsorolt szempontok közül a bal-jobb besorolás határozza meg leginkább a pártosodást, sőt ezen dimenzió szerepe 1992 és 2003 között folyamatosan nőtt, míg a társadalmi, gazdasági és közpolitikai változók szerepe csökkent. A bal-jobb tengely szerepének fokozatos növekedését alátámasztják Angelusz és Tardos Róbert kutatásai is (Angelusz-Tardos 2005c; illetve lásd még: Fábián 2005). A lehetséges ideológia önbesorolások közül vizsgálták a liberális-konzervatív tengely szerepét is a pártosodásra, azonban ennek hatása elhanyagolható a bal-jobb önbesoroláshoz képest. Ennek részben azaz oka, hogy a két tengely konszolidációs pályáján mozog. A hagyományos társadalmi törésvonalak szerepének csökkenését Tóka (2005a) részben azzal magyarázza, hogy a demokratikus átalakulás után a szavazók pártválasztását, még azok a könnyebben hozzáférhető információk alakították, melyek az egyes pártok vélt csoportkötődései, vagy a politikusok vélt származási helyzete, majd az idő előre haladtával a szavazók a pártok egyre jobb megismerése után már inkább döntenek a közpolitikai preferenciáik alapján. Ennek azonban ellentmond, hogy pártosságra gyakorolt közpolitikai preferenciák hatása sem nőtt jelentős mértékben 1992 és 2003 között, a bal-jobb tengely szerepe viszont igen. Ebből következően fontos kérdés,ként fogalmazható meg, hogy: Magyarországon a választók bal-jobb tengely mentén való elkülönülése mennyiben függ össze a közpolitikai kérdésekben mérhető elkülönüléssel, és mennyiben pedig a pártossággal. Tóka elemzései azt mutatták (Tóka 2005a), hogy a közpolitikai kérdések valódi szerepe elhanyagolható a 14

15 bal-jobb besorolásban, és inkább a pártidentifikáció hat az ideológia önbesorolásra, és nem fordítva. Tóka ez alapján a mellett érvel, hogy a bal-jobb besorolásra érdemes inkább úgy tekinteni, mint a politikai táborok iránti lojalitás indikátora, mivel alig kötődik az érdemi törésvonalak rendszeréhez (Tóka 2005a:52). A politikai oldalak távolodása, és polarizációja a közpolitikai és ideológia kérdésekben egyébként nem feltétlen csak magyarországi jelenség, éppúgy megfigyelhető olyan régi demokráciákban is mint az Egyesült Államok (Baldassari-Gelman 2008) Angelusz és Tardos Róbert szisztematikusan végigveszik az elmúlt húsz évben, a bal-jobb törésvonal mentén végbemenő strukturális folyamatokat (Angelusz-Tardos 2011, Tardos: 2006). Ez egyrészről jelenti a bal-jobb, illetve a liberális-konzervatív tengelyen való elhelyezkedés konszolidációs pályáját (Blau 1997), a bal-jobb tengelyen való elhelyezkedés viszonylagos stabilitását, illetve azokat a polarizációs tendenciákat, amik a bal-jobb besorolás szélein tapasztalható felhalmozódást mutatják. Ezekkel a tömbösödési folyamatokkal párhuzamosan a 2000-es években a jobboldali szimpatizánsok aránya folyamatosan növekedett a baloldaliak kárára (Benoit-Egyedi 2011), a politikai közép elolvadásával párhuzamosan megnőtt a nemzeti és konzervatív identitásúak aránya (Fábián 2013), illetve a pártok bal-jobb tengely mentén mért polarizációja is nőtt a 2000-es években (Tóka 2005b), bár ez 2010-re az új pártok megjelenésével párhuzamosan csökkent valamelyest. A bal-jobb tengelyen mért polarizáció európai összehasonlításban is magasnak számít, az ESS adatok alapján 2010-ben a 19 vizsgált országból a negyedik legmagasabb volt hazánkban (Körösényi 2012), a bal-jobb skála átlaga alapján pedig Európa egyik legjobboldalibb klímájú társadalmává vált Magyarország, ugyanis a skála átlaga magasabb volt, mint az ilyen szempontból gyakran idézett Lengyelországé (Fábián 2012). Ez annak dimenziójában különösen érdekes, hogy Magyarországon alacsony az effektív pártok száma, és általában a kevesebb párt alacsonyabb polarizációt szokott jelenteni (Tóka 2006a). A törésvonalak nem feltétlen jelentenek bezáruló kommunikációs mezőt, azonban Magyarországon az erős kapcsolati kötéseket vizsgálva megfigyelhető volt a politikailag homofil kapcsolatháló előfordulásának növekedése. A politikai homofília ráadásul a kapcsolatok szerveződésében erősebbnek bizonyult, mint a nem, életkor, iskolai végzettség, vagy vallás (Angelusz-Tardos 2009a; 2011). Ezzel párhuzamosan a tágabb kapcsolati kört feltérképező pártgenerátor alapján mért pártkapcsolati homofília is 15

16 jelentősen erősödött 2003 és 2008 között, sőt ez az erősödés tovább folytatódott 2012-re is (Tardos-Kmetty-Fábián 2013). Emellett az is megfigyelhető volt, hogy a bal-jobb pólusokon jobban érvényesült a kapcsolati homofília, mint a köztes pozíciókban. Angeluszék szerint a növekvő politikai kapcsolati homofília, ellensúlyozta a homogenizálódó pártkörnyezetet (ami egyébként 2010-re valamelyest heterogénebbé vált), és az oldalak közötti konfliktusspirál növekedését eredményezte. A politikai tömbösödési és polarizációs folyamatok bemutatása után rátérünk a politikai részvétel kérdésére. 16

17 II.2 A PARTICIPÁCIÓ-SZINTEK ELMÉLETI MEGKÜLÖNBÖZTETÉSE, ÉS A RÉSZVÉTEL HAGYOMÁNYOS MODELLJEI A modern demokráciának egyik alappillére a döntéshozatalban megvalósuló társadalmi részvétel. A demokrácia típusától függetlenül fontos kérdés, hogy a társadalom tagjai mennyire érzik fontosnak, hogy saját maguk is részt vegyenek a közügyekben. A részvétel természetesen nem feltétlen csak a közügyekre terjed ki, lehetnek lokális, illetve partikuláris mozzanatai is (Enyedi 2009). A disszertáció egyik fő fókusza a részvételi formák vizsgálata. A kérdés természetesen elméleti szempontból is nagyon sok lehetséges irányt jelöl ki. Mivel jelen munka elsősorban empirikus indíttatású, a mostani fejezetnek az a célja, hogy a participáció dolgozat szempontjából releváns aspektusait szétválasszuk. Ehhez első lépésben azt kell tisztázni, hogy milyen dimenziói vannak a részvételnek. II.2.1 A participációs szintek elméleti megkülönböztetése A részvétel különböző formáinak szétválasztásához érdemes visszanyúlnunk egészen Dahl klasszikus munkájáig (Dahl 1961), aki megkülönböztette a homo civicust, és a homo politicust mint embertípust. A homo civicust nem igazán érdekli a politika, de tenni akar a társadalom érdekében. Ezzel szemben a homo politicust érdekli a politika és a politikai részvételen keresztül szeretne is hatást gyakorolni a politikai döntésekre. Ezek az ideáltípusok David Campbell szerint azon alapulnak, hogy a civil részvétel elsősorban a konszenzusról szól, a politikai részvétel viszont a konfliktusról (Campbell 2004; 2006). Campbell, Dahl kiinduló gondolatát felhasználva a részvételt választja szét politikaira (politikai cél elérését szolgáló részvétel), és civilre (társadalmi cél elérését szolgáló részvétel). Campbell szétválasztása elméletileg nem tekinthető tisztának abból a szempontból, hogy a civil részvétel is szolgálhat áttételesen politikai célokat, vagy reagálhat kormányzati teljesítményre. Fieldhouse szerzőtársaival erre hívja fel a figyelmet, amikor szétválasztja a civil és politikai elköteleződést (Fieldhouse et al. 2010). Visszahivatkozza Almond és Verba klasszikus munkáját (Almond-Verba [1963] 1989) amelyben a szerzők kijelentik, hogy a sikeres demokrácia egyik legfontosabb alapeleme a civil kultúra. Ez a gondolatvilág húzódik meg Putnam klasszikus munkái mögött is (Putnam 1993; 2000). Putnam a civil elköteleződést, a társadalmi hálózatokat, az általános bizalmat, és a közös normákat (mint a társadalmi tőke komponenseit) tekinti a jó 17

18 kormányázás és a hatékony döntéshozatal alapmotívumainak. Bár Putnam eredményeit sokan vitatják (lásd többek között: Woolcock 1998; Portes 1998;Booth-Richard 1998; Rice 2001; Newton 2001a), de kétségkívül jó kiindulási alapot jelent a civil elköteleződés fontosságának megértéséhez. A civil társadalom egyrészről reagálhat a kormányzati kudarcokra, és elláthat helyettesítő funkciókat 9, de színtere a civil tudat fejlesztésének is, ami később pedig a politikai részvételben is fontos szerepet játszhat (Verba et al 1995). A civil kultúra nem csak kínálati, hanem keresleti oldalról is összefüggésbe kerül a politikával. A tudatos állampolgárok akcióira a kormányzatnak is reagálni kell (Fieldhouse et al. 2010). A társadalom kollektív akciókkal (pl: tüntetés, aláírásgyűjtés) tud folyamatosan nyomást gyakorolni a politikára (lásd ennek alapjául Hirschman political voice fogalmát (Hirschman 1970), de a jól működő kormányzat proaktív módon, előre megpróbál kiépíteni olyan egyeztetési formákat, amelyeken keresztül folyamatosan képes kommunikálni az állampolgárokkal. Ez a típusú politikai véleménynyilvánítás természetesen összefügg a társadalmi tőkével is, de konceptuálisan eltér tőle. Fieldhouseék már említett munkájukban (Fieldhouse et al. 2010) azt vizsgálták, hogy a társadalmi tőke, és a politikai véleménynyilvánítás hogyan függ össze a kormányzati teljesítménnyel Angliában. Végső konklúziójuk, hogy a társadalmi tőke és a politikai véleménynyilvánítás időbeli változása nem függ össze a kormányzati teljesítménnyel, továbbá a társadalmi tőke mutatók jobban működnek aggregált szinten, mint individuális, mikro szinten. Mivel disszertációmban fontos szerepet játszik a különböző vizsgálati szintek (mikro-mezomakro) szétválasztása, ezért kicsit még elidőzünk ezen a kérdésen. Newton abból indult ki, hogy alacsony az összefüggés az általános és a politikai bizalom között individuális szinten, és alacsony az összefüggés a bizalom és a civil szervezeti tagság között is, más csoportokra jellemző egyik, és más csoportokra a másik (Newton 2001a). A civil társadalomnak az elméletek szerint fontos demokrácia formáló szerepe van, hiszen társadalmi tőkét teremt, és áthidalja a különböző társadalmi csoportok közötti határokat. Azonban Newton szerint, egyéni szinten a civil szervezeti elköteleződés nem, vagy nagyon gyengén függ össze az általánosított bizalommal, valamint a politikai bizalommal - bár utóbbi összefüggés konceptuálisan érthető, ha visszagondolunk arra a pár sorral korábbi megállapításunkra, hogy a civil társadalom időnként a kormányzati kudarcok miatt tud teret nyerni. Newton azt javasolja, hogy éppen ezért az elemzési szintet át kell helyezni a 9 Ennek lehet pozitív és negatív oldala is. A szociális ellátásban a kormányzat helyére belépő civil szervezetek például a pozitív oldalát jelentik a civil társadalomnak, a rendvédelembe belépő militáns csoportok (mint a Magyar Gárda) a negatív oldala a civil társadalomnak (lásd Bartal: 2009a) 18

19 makro szintre. Véleménye szerint a mikro-szinten meglévő általános és politikai bizalom a társadalmi és politikai intézményeken keresztül építi fel a hatékony kormányzást. A jól működő és legitim kormányzat, pedig olyan társadalmi környezetet teremt, ami kedvez a társadalmi tőke erősödésének. Az első egy lentről felfele, míg a második egy fentről lefele irányuló folyamat (lásd még: Newton 2001b). Bár a társadalmi tőkének egyik fontos eleme a civil társadalom, és az abban való részvétel nagysága, de összességében a disszertációnak nem képezi tárgyát a különböző társadalmi tőke koncepciók vizsgálata (bár az elméleti részben röviden kitérünk a társadalmi tőke koncepciókra is). A társadalmi tőke, és más tőkefajták összefüggése viszont számunkra is érdekes kutatási kérdés. Booth és Richard (Booth-Richard1998) abból indul ki, hogy bár Putnam koncepciója nagyon hasznos, több ponton is javításra szorul. Egyrészről a civil társadalom igen átfogó fogalom, és szervezeteinek heterogenitása igen nagy a tekintetben, hogy a társadalmi tőke alapját jelentő demokratizálódási és/vagy demokratikus folyamatokhoz mennyiben járulnak hozzá (lásd például az extrémista szervezetek) A szerzők beemelik elemzésükbe a politikai tőke fogalmát, amely alatt azokat az attitűdjeiket értik a civil szervezeteknek és az állampolgároknak, amelyek erősítik a demokráciát és növelik az állam és polgárai közötti párbeszéd intenzitását. Booth-ék tágan operacionalizálják a politikai tőke fogalmát: beletartozik a szavazás, a demokratikus normák követése, a kampány aktivitás, és politikusok felkeresése is. Empírikusan Középamerikai országokban vizsgálták a civil társadalom, a társadalmi tőke és a politikai tőke összefüggéseit. Az eredményeik azt mutatták, hogy a formális civil tagsággal viszonylag erősen összefüggenek a társadalmi és politikai tőke indikátorok. Az informális-lokális civil tagság viszont kevésbé függött össze az indikátorokkal (sőt volt olyan mutató, amellyel fordított volt az összefüggés). Ez a szerzők szerint azzal volt magyarázható, hogy a helyi részvétel inkább a civil társadalom negatív oldalára mutat rá. Előbbi megállapításukat támasztja alá az is, hogy az ország demokratikussága pozitívan függött össze a formális civil tagsággal, de nem függött össze a lokális-informális civil tagsággal. Booth-ék tanulmányából egy fontos mozzanatot kell kiemelni, ez pedig a függő független változók irányának meghatározása. A disszertációban a különböző részvételi formákat függő változóként fogjuk vizsgálni, de elméletileg sok érv szól amellett is, hogy egyes magyarázati modellekben független változóként szerepeljenek a részvételi indikátorok (lásd például Putnam koncepciója). 19

20 A fejezetet azzal kezdtük, hogy a participáció vizsgálatának szempontjából elengedhetetlenül fontos, hogy szétválasztjuk annak különböző dimenzióit. Ahogy az eddigi rövid áttekintés is jól példázza a részvétel kérdését sok oldalról meg lehet közelíteni. Mi most visszautalunk a fejezet elején bemutatott Campbell szerinti szétválasztásra, aki Dahl nyomán megkülönböztette a politikai és civil részvételt. Ezzel a lehatárolással egybevág a politikai részvétel klasszikus definíciója is, amit Verba és szerzőtársai adtak meg:..a szavazók azon cselekedetei, amelyek arra irányulnak, hogy befolyásolják kiket válasszanak meg képviselőknek, illetve arra, hogy hatást gyakoroljanak ezen személyek/pártok cselekedeteire (Verba-Nie-Kim 1978:46) Verbáék a bevonódás szintje, illetve a politikai cselekedet társadalmi haszna alapján megkülönböztették a különböző politikai részvételi formákat. Az általános választáson való részvétel a legjellemzőbb, és legáltalánosabb részvételi forma. Ennek eredménye mindenkire hatást gyakorol, de nem követel meg nagyon erős bevonódást az állampolgárok részéről. A pártoknak, vagy jelölteknek végzett kampánymunka (pl: kopogtatócédula gyűjtés), szintén kollektív hasznot generál, de a választási részvételnél több időt és ráfordítást igényel. Ezzel szemben a képviselővel való kapcsolatfelvétel nagyfokú politikai aktivitást és politikai tudást kíván meg, azonban partikulárisabb hasznot generál, és nem szükséges hozzá sok személy együttműködése (Verba-Nie-Kim1978). Verba és szerzőtársainak politikai participáció kapcsán megfogalmazott definíciója időt álló, bár kétségtelen, hogy az írás óta eltelt idő alatt megjelentek a részvétel olyan formái is, amik újszerűbb megközelítést kívánnak meg. Pippa Norris ezt szem előtt tartva azt javasolja, hogy a politikai részvétel szétválasztásánál az ügy orientált és a szavazó orientált megkülönböztetést érdemes használni (Norris 2009). Ez utóbbi a választásokkal, és pártokkal kapcsolatos részvételi formákat tartalmazza, míg előbbi speciális kérdésekre adott választ, illetve a politikával kapcsolatos ügyekre adott társadalmi reakciókat tömörít. A disszertációban Norris meghatározását követve mi is szétválasztjuk ezt a két dimenziót, azzal kiegészítve, hogy a tipológiát tovább bontjuk a bevonódás különböző erősségei alapján. 20

21 Táblázat 1 - A vizsgált politikai participációs formák elméleti szétválasztása (Norris: 2009 alapján saját szerkesztés) Szavazó orientált Gyengébb bevonódás Politikai részvétel Ügy orientált Erősebb bevonódás Választási részvétel Részvétel EP Részvétel Részvétel választáson országgyűlési önkormányzati illetve választáson választáson népszavazáson Támogató politikai aktivitás Politikai véleménynyilvánítás Politikai jellegű megnyilvánulás médiában Forrás: Norris: 2009 alapján saját szerkesztés A politikai részvételt szétválaszthatjuk szavazó-, és ügy-orientált részvételre. Ezen felül a bevonódás szintjét is megkülönböztetjük, gyengébb és erősebb bevonódási szint szerint. A választási részvétel (országgyűlési, önkormányzati, Európa Parlamenti, népszavazás) a szavazó orientált részvételi formák közé tartozik, és alapvetően nem kíván erős politikai bevonódást a szereplőktől. Szintén a szavazó orientált részvételi formák közé soroljuk a támogató politikai aktivitást. Ebbe a participációs formába olyan aktusok tartoznak,, mint például a pártok támogatása, kopogtatócédula gyűjtés, pártjelképek kihelyezése, viselése, amelyek erősebb bevonódást kívánnak meg a szereplőktől. Az ügy orintált részvételen belül két külön dimenziót különböztetünk meg. Mind a kettő gyakorlatilag a politikai véleménynyilvánítással kapcsolatos, de míg a politikai véleménynyilvánítás klasszikus megközelítése alapvetően a személyes részvételre épít (politikus felkeresése, demonstrációban való részvétel), addig a másik dimenzió elsősorban a média-nyilvános megnyilatkozásokra (betelefonálás műsorba, sms szavazáson való részvétel, hozzászólás írása újságcikkhez, közösségi oldalakon, interneten politikai tartalom megosztása, politikai jellegű írások megjelentetése). A disszertáció további részében az itt felvázolt politikai participációs tipológiát használjuk. A következő fejezetben a politikai részvétel magyarázó modelljeire koncentrálunk, továbbá kitérünk a Magyarországra jellemző participációs trendekre. 21

22 II.2.2. Politikai részvétel 10 A politikai részvétellel hosszú évtizedek óta foglalkozik a politikai szociológia szakirodalom, bár az első írások inkább a szociálpszichológia irányából érkeztek a es években (Almond-Verba [1963] 1989). A legtöbb országban csak a választási részvétel tudta a tömegeket megmozgatni, a mélyebb bevonódást igénylő politikai aktivitási formák, mint a tüntetéseken való részvétel, vagy a kampányokban való közvetlen munka általában csak a társadalom kis szegmensére volt mindig is jellemző (Norris 2009). A kezdeti politikai szociológia elméletek (Verba-Nie 1972) leginkább az erőforrás változók szerepére koncentráltak a részvétel kapcsán (iskolai végzettség, vagyoni helyzet, munkaerő piaci státusz) a klasszikus nominális (Blau 1976) paraméterek mellett nem, etnikai hovatartozás. Ezeket a modelleket legtöbbször kiegészítették kulturális attitűd és tudásstílus jegyekkel, illetve a későbbiekben egyre többször hivatkoztak a polgár tudatra (civic knowledge), illetve a politikai érdeklődésre is (pl: politikai témájú hírek követése) a politikai részvétel kapcsán. Az irányadó főleg survey adatfelvételekre épülő szociálpszichológia kiindulópont mellett több más párhuzamos elmélettel is próbálták magyarázni a politikai részvételt. A racionális döntések elmélete (RDE) költség-hasznon szempontból vizsgálta a részvételt (Downs 1957; Olson [1967] 1997), míg a médiabefogadás elméletek kommunikációs oldalról járták körbe a részvétel, illetve a politikai rendszer tagoltságának kérdését (többek között lásd: Lasswell 2007; Lazarsdfeld-Katz 2007; Noelle-Neumann 2007). Az intézményi és jogi keretekkel (pl: kötelező részvétel, elő-regisztráció) szintén számos kutató foglalkozott, egyetértve abban, hogy a szavazás megnehezítése szinte minden esetben alacsonyabb választási részvétellel jár (lásd ezzel kapcsolatban pl: Jackman:1987, Blais-Dobrzynska 1998, Blais 2006). Norris összefoglaló munkájában (Norris 2009) úgy látja, hogy az utóbbi években a kutatások hangsúlya áttolódott az intézményi keretek, illetve a különböző szervezetek (civilek, egyházak, pártok) mozgósításban játszódó közvetett, illetve közvetlen szerepe irányába. Ehhez a megközelítéshez kapcsolódik R. Putnam klasszikussá vált társadalmi tőke elmélete is (Putnam 1993; 2000). Putnam a társadalmi hálózatokból (elsősorban a civil társadalomra gondol) a reciprocitásból, illetve bizalomból eredezteti a társadalmi tőkét ahogy az előző fejezetben már kitértünk rá, mely véleménye szerint mind a hatékony kormányzásra, mind a politikai aktivitásra befolyással van. 10 A fejezet eleje megjelent Kmetty-Koltai

23 A választási részvétel illetve a választástól való távolmaradás, ahogy a fejezet eddigi részéből is jól látható nagyon sok oldalról magyarázható. Korábban utaltunk Downs (Downs 1957) klasszikus RDE (Racionális Döntés Elmélete) modelljére, amiben a választási részvétel paradoxonjára hívja fel a figyelmet. Ha tisztán racionálisan közelítjük meg a kérdést, egy szavazatnak olyan kevés a súlya a teljes szavazatmegoszlásban, hogy költség-hasznos szempontból nem éri meg a választáson részt venni. Downs, akárcsak Riker és Ordeshook (1968) arra a következtetésre jut, hogy a tiszta RDE modellhez hozzá kell adni egy D komponenst, ami a szavazók állampolgári kötelességtudatát reprezentálja. Tehát, ha meg akarjuk érteni a részvételi motívumokat, akkor nem elég a tisztán közgazdasági indíttatású RDE modellből kiindulni, hanem érdemes a szociológia cselekvéstipológiák felé fordulnunk. A cselekvéstipológiáknak nagy hagyománya van a szociológia gondolkodásban (többek között lásd: Weber 1967, Merton 1980, Parsons 1985, Habermas 1994,Coleman 1990). A részvételt, illetve távolmaradást vizsgáló politikai szociológia írásokban többször is felmerül, hogy az instrumentális motívumokat magában foglaló tiszta RDE modellekhez képest újabb elemekkel bővítsék ki a motívumtipológiákat. Ahogy már utaltunk is rá, a részben normatív szempontú, állampolgári kötelesség attitűd, már a korai munkákban is előkerül. Ezt a vonalat erősíti például Blais 11, aki 2000-ben megjelent írásában kanadai adatokra hivatkozik, miszerint a választók 90 százaléka egyetértett azzal az állítással, hogy a választásokon kötelesség részt venni (Blais 2000:95). Blais Achennel közös tanulmányában (Blais-Achen 2010) kísérletet is tesz egy olyan kérdés operacionalizálására, amivel ezt a kötelességtudatot jól lehet mérni. Az instrumentálissal szemben az expresszív momentumok hatását emeli ki Tóka Gábor (2009), több országot is vizsgáló átfogó kutatásban, amely véleménye szerint feloldja azt a paradoxont, amit az instrumentális racionalitásra épülő gondolkodás teremt a részvételi attitűdök vizsgálatában. Mind általában a választásokon való részvétel, mind a különböző politikai aktivitási szintek nagysága jelentősen alacsonyabb Magyarországon, mint az európai átlag. Ennek okai igen sokrétűek lehetnek, mint például a választási intézmény rendszer felépítése, a pártok száma, illetve ideológia sokszínűsége, és persze állhatnak mögötte eltérő kulturális mozzanatok is. Jelen disszertációnak nem célja, hogy ezeket az okokat szisztematikusan végigvegye, ezért a továbbiakban erre nem is térünk ki részletesen (izgalmas és átfogó elemzés ebben a témában Tóka Gábor 2006-os tanulmánya, lásd: Tóka 2006a). 11 Blais nem használja a kötelességtudatra a normatív jelzőt, de Tardos ehhez a motívumhoz társítja a kötelességtudatot (Tardos 2011a; 2011b), míg Tóka, ugyanerre az expresszív jelzőt (Tóka: 2009).. 23

24 A magyar választásszociológia irodalomban Angelusz és Tardos Róbert a választási részvételt vizsgáló kutatásaikban több fontos szempontra is felhívták a figyelmet a részvétel kapcsán. Ezek a státustudat (mennyire érzi magát valaki a társadalom fontos, teljes jogú tagjának), erőforrásokhoz való hozzáférés (gazdasági/kulturális/társadalmi tőke (Kolosi et al.1991, illetve utóbbi kapcsán lásd: Angelusz-Tardos 2003), politikai mikromiliő (politikai diskurzus intenzitása, és a kapcsolatok homofil/heterofil jellege (Angelusz- Tardos 2009), konvencionalizmus - a normákhoz való alkalmazkodás -, illetve szociális dependencia-independencia, azaz miként alakul a felsőbbséggel szemben a választó viszonya. 12 A politikai részvételi indikátorok 2000-es években bekövetkezett alakulásának nagyon szisztematikus elemzése olvasható Szabó Andreától és Kern Tamástól (Kern-Szabó: 2011). A szerzők ESS adatokat bemutatva rávilágítanak, hogy Európai összehasonlításban Magyarországon igen alacsony a választási részvételi arány, és a további politikai részvételi formák is messze átlag alatt jellemzőek (lásd még: Tóka: 2006b). Szabóék megvizsgálták, hogy a 2010-et megelőző öt országgyűlési választáson a lakosság mekkora aránya vett részt a szavazáson. A retrospektív visszaemlékezések alapján 45 százalék tekinthető állandó résztvevőnek, és közel 10 százalék, aki egyszer sem ment el szavazni 13. A rendszeres résztvevők két társadalmi csoportból kerültek ki: egy magasan kvalifikált nagyvárosi értelmiségi réteg, és egy kistelepülési, vallásos, alacsony iskolázottságú jórészt nyugdíjas réteg (Kern-Szabó: 2011:28). A szerzők arra a következtetésre jutnak, hogy a részvételt nem elsősorban a demográfiai tényezők határozzák meg, hanem a pártokhoz kötődés (pártidentifikáció), a pártok elutasítása, valamint a pártokkal kapcsolatos motivációk. Ahogy az előző bekezdésben is utaltunk rá, Európai viszonylatban is nagyon alacsony a különböző politikai részvételi formákban való részvétel. Szabó és Kern elemzésében es adatokat bemutatva megjegyzik, hogy mindössze a lakosság 30 százaléka vett részt az elmúlt években valamilyen nem választási politikai jelegű cselekvésben 14. Ezek közül is a 12 Ezzel kapcsolatban lásd még: Angelusz-Tardos:2002, illetve Angelusz-Tardos:2005a, 13 A retrospektív visszaemlékezések bizonytalansága kapcsán lásd: Angelusz-Tardos: 2000, Vásárhelyi Kapcsolatba lépett politikussal vagy önkormányzati képviselővel; tevékenykedett egy politikai pártban, részt vett a rendezvényein; részt vett más politikai szervezet vagy politikai mozgalom munkájában; viselt vagy kihelyezett politikai jelvényeket, jelképeket; tiltakozó levelet, petíciót írt alá; részt vett törvényes, nyilvános tüntetésen (demonstráción); szándékosan nem vásárolt, bojkottált bizonyos árucikkeket; elvi okból 24

25 leggyakoribb a politikusokkal való kapcsolatfelvétel volt ami ha visszautalunk az előző fejezet elméleti fejtegetésire, inkább a partikuláris, és nem kollektív hasznos generáló részvételi formák közé tartozik. A szerzők meg is jegyzik, hogy éppen ezért minimum megkérdőjelezhető a nemzetközi irodalomban használt kollektív cselekvés fogalmát a 2010-es magyar viszonyokra alkalmazni (Kern-Szabó 2011:46). A vizsgált nemválasztási politikai aktivitási cselekvésmódok inkább a magasabb státuszú, több erőforráshoz hozzáférő, és politikailag elkötelezettebbek emberekre jellemzőek. A nem választási politikai aktivitást az Angelusz-Tardos szerzőpáros is vizsgálta (Angelusz-Tardos 2005b). Tanulmányukban informális (nyilvános-demonstratív) civil aktivitásnak nevezték el a nem választási politikai részvételi mozzanatokat. Kiemelték az erőforrás változók nagyon erős hatását erre a participációs formára, ami mind a kulturális (iskolai végzettség), mind az anyagi (vagyon), mind a társadalmi-kapcsolathálózati (közeli kapcsolatok száma) pozíciókban megjelenik. A szerzők meg is jegyzik, hogy a választási részvételhez képest jobban érvényesül az egyenlőtlenségi dimenzió, ami oda vezet, hogy a társadalmilag leghátrányosabb csoportok (akiknek talán leginkább érdekük lenne) kapcsolódnak be legkevésbé ezekbe a participációs formákba. A korosztályi involváltság egyébként eltér a választási részvételhez képest, míg utóbbi esetében a középkorú, idősebb generáció a legaktívabb, előbbi esetében a fiatalabbak. Kmetty és Tóth (2011) a 2010-es országgyűlési választás előtti preelection adatfelvételeket elemezve hasonló eredményére jutott, mint a Tardos Angelusz szerzőpáros a részvételi motívumok és a részvétel demográfiai meghatározói kapcsán. 15 A választási részvételt leginkább az erőforrás típusú változók határozták meg (iskolázottság, vagyoni helyzet). A kor változó hatása eltérő volt a korábbi választásszociológia eredményekhez képest, a 25 év alattiak körében mérhető volt egy átlagnál magasabb részvételi szándék. Ez feltételezhetően a két új párt (LMP, Jobbik), nyújtotta alternatíváknak köszönhető. Ezt alátámasztotta a választás napján Forsense által készített telefonos exitpoll kutatás is 16, miszerint egyrészről a korábbi választásokhoz képest több fiatal ment el szavazni, másrészt az új bejutó pártok korfája szerint nagyon sok fiatal szavazott rájuk. Az utóbbi évtizedek választásszociológiai kutatásai azt mutatták, hogy a középkorúak között a legmagasabb a vásárolt bizonyos árucikkeket (politikai, etikai, környezetvédelmi megfontolásból); pénzt adományozott egy politikai szervezetnek vagy csoportnak; részt vett nem engedélyezett tiltakozó megmozduláson; újságcikket vagy hozzászólást írt valamilyen ügyben; telefonos rádióműsorba betelefonált; SMS-ben szavazott vagy hozzászólt valamelyik tévéműsorhoz; internetes fórumon politikai témához hozzászólt. 15 A következő részek publikálásra kerültek: Kmetty-Tóth