ELÕSZÓ. Color profile: Disabled Composite Default screen

Átírás

1 ELÕSZÓ A társadalom által, történelme során létrehozott szellemi és anyagi értékek összességének fontos része az orvostudomány és annak története. Az orvoslás története szerves része az egyetemes és a magyar kultúrának egyaránt. Ahhoz, hogy megértsük napjaink orvostudományának gyökereit, melyek mélyen nyúlnak vissza a múltba, ismernünk kell a maga valóságában történeti változásainak, mûködésének és fejlõdésének legfontosabb állomásait. Schultheisz Emil professzor ebben a kötetében, az európai orvostudomány XV XIX. századi fejlõdéstörténetének jelentõs állomásairól szóló írásait teszi közzé, s ezekben részletekbe menõen a tõle megszokott tudományos igényességgel taglalja a mûvészet és a medicina közép- és koraújkori viszonyát, az orvosképzés és a középkori orvostudomány történetét, a humanisták és az orvosok kapcsolatát. Orvostörténeti kutatásainak irányvonala egyértelmû; meghatározó célja: a múlt idõtálló ismereteinek olyan szintû feltárása és kiemelése, hogy azokat az új kutatások mûvelõi munkájukba beépítve tudják használni. A szerzõ nem száraz életrajzi és tárgyi adatok halmazának kombinációjával, hanem olvasmányos stílusával, gondolatébresztõ tartalmával éri el az olvasóban a rokonszenves, ösztönzõ és lelkesítõ hatást. Az egyes fejezetek különleges értékét az adja, hogy az orvoslás ismeretszerzési folyamatait az emberi mûvelõdés történetének változásaiba ágyazta be. Az orvostudományt az általános emberi kultúra részeként úgy állítja elénk, hogy azt az általános mûvelõdés közügyeként mutatja be. Mindenkor tiszteletet és elismerést váltanak ki az olvasóban az elõdök szívós erõfeszítései, melyeket pl. a hazai természettudomány megteremtése érdekében tettek. Az orvostudomány kultúr- és eszmetörténete iránt vonzalmat érzõk, vagy akár a szerzõ munkássága iránt érdeklõdõk újabb hiteles kultúrtörténeti és tudományos igényû tanulmánygyûjteményt vehetnek a kezükbe. Az egy-egy témakörrõl szóló bármelyik fejezet önmagában is szerves egész. A szerkesztési és tartalmi választás azonban lehe Æprilis 25. 7:39:04

2 tõvé teszi, hogy mindenki azt a fejezetet olvassa el, amelyik a legjobban érdekli, vagy amirõl más ismeretekkel is rendelkezik. Biztos vagyok abban, hogy elõbb-utóbb azután sor kerül mindegyikre, mert ezek az írások egyrészt egymáshoz kapcsolódnak, másrészt olvastatják magukat. A fejezetek folyamatos olvasása, illetve a fejezetekbe történõ idõnkénti bele-beleolvasás egyaránt különleges élményt nyújt, mert egyaránt szellemi élvezet forrása. Meggyõzõdésem, hogy amikor az olvasó a könyv végére ér, kialakul az az érzése, hogy az a világ és azok a személyek, amirõl és akikrõl a fejezetek szólnak, ugyanolyan érdekesek, mint az a világ amiben napjainkban élünk és létezünk. A könyvet jó szívvel ajánlom mindazoknak, akiket érdekel az emberi megismerés zegzugos, buktatókkal és bukdácsolással teli útja. Annak tartalma fontos ismeretanyaggá válhat az orvostanhallgatók képzésének, új tudást adhat az orvoslás kultúrtörténete iránt érdeklõdõknek, mert olyan tudományos igényû módszertani ismereteket, illetve tanulságokat tartalmaz, melyek egyaránt segíthetik az orvos és a kutató munkáját. Kívánom, hogy ez a kötet határainkon innen és túl, minden, az orvostörténet iránt érdeklõdõhöz eljusson, hogy mûvelõdésében hatásait szabadon kifejthesse március 14. Prof. dr. Sótonyi Péter rector emeritus Æprilis :48:54

3 AZ ORVOSTÖRTÉNET-ÍRÁSRÓL Pantón metron anthróposz esztin. 1 Protagoras DE MEDICOHISTORIOGRAPHIA AVAGY AZ ORVOSTÖRTÉNELEM SZÜKSÉGESSÉGÉRÕL Az orvostörténelem tanulmányozásának többféle indoka van. Eltekintve attól, hogy az orvostörténelem része a mûvelõdéstörténetnek, túlmenõen a szorosan vett szakmatörténeten, integráns része a tudománytörténetnek. Szorosan összefügg azonban a köztörténettel, az ún. általános történelemmel is. Nem tagadható a betegségek, járványok, a közegészségügyi helyzet hatása gyakran egyes történelmi személyiségek megbetegedésének s ezek kapcsán a medicina befolyása a történelmi események alakulására. Egy-egy korszakban az orvosok magatartása, eljárásmódja, megnyilatkozása a korszak egész kultúráját tükrözi. Jobban megismerhetõ egy kultúra, ha tudjuk, hogyan bánnak a beteg emberrel, miként gondolkodtak a betegségekrõl, mint ahogyan az is jellemzõ egy társadalomra, mikor és miként szervezte az orvosi ellátást. Az orvostörténelem stúdiumának egyik legfõbb célja a medicina egészének jobb megismerése, az orvosi gondolkodás alakulásának múltbeli, a jelent nem csekély mértékben befolyásoló formáinak, valamint a változó, gyakran mégis változatlan csak más formában újra megjelenõ eljárások megismerése, az orvos, az orvostan és az orvosi gyakorlat helyének és a mindenkori társadalomban betöltött szerepének megértése. Annak tudatossá tétele, hogy milyen hatással voltak ezek a késõbbi korok orvosi mentalitására, kutatói és orvosi gyakorlatára. Aki ebbõl a szemszögbõl nézi a medicina történetét, az megtanulja értékelni az orvosi gondolkodást, helyére fogja tudni tenni az egyes módszerekbe manapság fõként csak technikai eljárásokba vetett, gyakran vak hitét. Korábbi idõk orvosi és egészségügyi rendszerei mind hasonlóságukban, mind különbözõségükben tanulságosak a mai orvostudomány és egészségügy számára. Mostani tudásunktól távol esõ szisztémákról sem felejtendõ el, hogy annak idején mûködõképesek voltak, feladatuknak nagyobb részt megfeleltek. 1 Mindennek mértéke az ember (Az igazságról; Diels 80 b. 1) Æprilis 25. 7:39:27

4 A számunkra szokatlan elméletek és eljárások ugyanakkor a mi mai medicinánkkal számos, nem jelentéktelen hasonlóságot mutatnak. Egyik legfontosabb felismerés az orvostörténelem stúdiuma kapcsán az, hogy a problémák zöme a lényeget érintõen a medicinában azonos vagy közel azonos volt. Annak tanulmányozása, hogy a múltban mi módon közelítettek a problémák megoldásához, eredménnyel tették-e vagy eredménytelenül, hozzájárul saját nagy kérdéseink jobb megértéséhez. Az orvostörténelem tanúsága szerint a medicina fejlõdésében a változásokat s ezek a változások nem is olyan ritkán visszaesések egyfajta kontinuitás kíséri; a ma kérdéseire adott folyamatos válaszokként jelennek meg. A kétségtelen s az utóbbi évszázadban félelmetesen gyors haladás önteltsége és a sajnos ma sem ritka tehetetlenség reménytelensége egyensúlyba kerül. A modern medicina egésze megértésének egyik nagy akadálya a medicina sokfelé való elágazása, az egymással látszólag össze nem függõ részletekben való gazdagsága. Ez szükségképpen vezetett a mai nagyfokú szakosodáshoz, ami viszont az áttekinthetõség nehézségeit tovább kellett hogy fokozza. Ha a részletkérdéseket kialakulásukban, fejlõdésükben vizsgáljuk, és történeti rendszerbe foglaljuk, megvilágosodnak azok a gondolatok, melyek a mai helyzet elemzéséhez alapul szolgálhatnak. Világosabbá válik a múltbeli orvosi szemlélet befolyása és hatása a mai orvosi gondolkodásra és a kialakult szituációra. A medicina jelen struktúrájának magyarázatát egyedül a történelmi fejlõdés adja. Az orvostörténelem feladata az is, hogy a jelen problémái iránti érzékenységet fokozza, elgondolkodtassa az orvost mai tudásáról, gondolkodásmódját tudatosabbá tegye. Rávezesse az orvost a beteggel való kontaktusának évezredes törvényszerûségeire, világossá tegye a tudománytól független orvosi magatartásformákat. Ha nem is mennék olyan messzire, hogy Goethével állítsam: a tudomány története a tudomány maga, bizonyos, hogy a tudomány története hozzásegít a tudomány megismeréséhez, ahogyan az embriológia magyarázza sok anatómiai, élettani, sõt kórtani jelenség okát. A medicusnak tudnia kell, hogyan alakult pl. az anatómia az orvostudomány fejlõdése kapcsán. Milyen elképzelések és ismeretek uralkodtak e téren Vesaliusig, mint lett az anatómia önálló tudományág, a tiszta morfológia hogyan vált funkcionális anatómiává. Ismernie kell a kémia periodikus gyõzelmeit, a laboratórium szerepét a megelõzõ század klinikai orvostudományának kialakulásában, mely nélkül nem lenne a mai laboratóriumi diagnosztika. Értenie kell az állandó küzdelmet a jogosan visszatérõ szkepticizmus, a terápiás nihilizmus, a lehetséges és szükséges oki kezelés és a polipragmázia között, lett légyen utóbbi varázslat, oktalanul kombinált modern gyógyszeres és egyéb látványos, de tudományos alapot nélkülözõ eljárás, vagy éppen az orvos bizonytalanságából fakadó túlbiztosítás Æprilis :48:54

5 Éreznie kell annak a mindig visszatérõ elképzelésnek az erejét és tévedését, mely szerint az orvosi ténykedés teljes egészében helyettesítheti a szervezet, a természet gyógyító tényezõit. Csak ezeknek az ismereteknek a birtokában fog tudni eligazodni a modern medicinában is megjelenõ irányzatok között, fogja tudni megragadni a medicina lényeges momentumait. Az orvostörténelem az egyetlen orvosi diszciplína, amely még megkísérelheti a medicina egészének áttekintését. Az orvostudomány legjellemzõbb vonásainak felrajzolásával képet adhat a medicina egészérõl, legalábbis hozzásegít e kép kialakításához. Kétségtelenül kitûnõ szakember, jó orvos lehet valaki az orvostörténelem alapos ismerete nélkül is. Ennek megismerése azonban még jobb orvossá teheti. Nem véletlen tehát, hogy olyan kutatók és klinikusok, mint Claude Bernard, Cushing, Behring, Virchow, Pasteur vagy Osler nemcsak érdeklõdtek az orvostörténelem iránt, hanem e téren is maradandót alkottak. Billroth, a nagy sebész e vonatkozásban így ír: A tudományos tevékenységrõl alkotott elképzelésemben a történelem és kutatás elválaszthatatlanul kapcsolódik össze úgy, hogy az egyik a másik nélkül számomra nem is gondolható el. A modern természettudományos kutatás genetikus metodikája számomra csaknem azonos a történelmivel. Mindarról, amit látunk és hallunk, azt is tudni akarjuk, miként lett, s az adott körülmények között miért kellett úgy lennie, miért nem lehetett másként. Jelentõs segítséget nyújthat a medicina történelmi szemlélete azokkal az egyoldalú szellemi áramlatokkal szemben is, melyek a már említett, a fejlõdéssel együtt járó, de gyakran túlzott specializáció jóformán elkerülhetetlen következményei vagy velejárói. Ezek ellen az egyes szakmák prominens képviselõi maguk küzdenek legjobban, ha nem is mindig a legeredményesebben. Fegyver lehet a tudományos tapasztalati alapot egyaránt nélkülözõ, de divatos, néhány orvos által kedvelt, következésképpen sok páciens által igényelt az orvos számára nem haszon nélküli diagnosztikus és terápiás eljárásokkal szemben, amilyenek pl. az íriszdiagnosztika, a daganatos betegségek kezelésére használt, felbukkanásukkal tömeghisztériához vezetõ csodacseppek, a különféle erõsítõszerek, a manapság nemritkán alkalmazott, a tudomány mezébe öltöztetett, valójában misztikus eljárások az akupunktúrától a magnetoterápiáig, vagy éppenséggel a B 12 -vitamin roboránsként való alkalmazásáig. A szakmai tudás és az orvosi mûveltség hiánya külön-külön is baj, együtt pusztító. Az anatómiában és az élettanban az emberi szervezet felépítésének és mûködésének tanulmányozásához tulajdonképpen történeti módszerrel kezdünk hozzá az embriológia segítségével. A klinikumban a beteg aktuális állapotának leírása is egy történeti eljárással, az anamnézis, kórelõzmény felvételével, a kórtörténet lefektetésével kezdõdik. Ez nemcsak a diagnózis felállításához szükséges, hanem különösen pl. genetikusan determinált betegségek esetében a prognózis készítésénél sem nélkülözhetõ Æprilis :48:54

6 Ezt a gyakorlatban magától értetõdõen alkalmazott történeti szemléletet saját szakmánk megismerésénél hajlamosak vagyunk elhanyagolni. Ebbõl a mellõzésbõl fakad az a tévhit, hogy minden jó gondolat, hasznos eljárás tegnap vagy ma született. A történeti gondolkodás és ismeret hiánya szüli azt a hamis illúziót is, hogy szakmánk minden nagy problémájának megoldása már csak karnyújtásnyira van. A valódi megértés hiányára utal egyebek között az a gyakran használt kifejezés, hogy egy egyébként valóban hatásos szer vagy eljárás csodát mûvel. Az atomkor nem egy embere ezek szerint lelke mélyén legalább olyan mágikus univerzumban él, mint ókori elõdje, különösen így van egyes embereknél, ha félnek; s ki nem fél, ha beteg. Történeti perspektívában a medicina elveszíti csodálatos sajátosságait. Lenyûgözõ marad ugyan és bonyolult, félelmetes és egyben ígéretes, de megérthetõ fenomén. Akik pedig az orvostörténelemmel szemben gyakran használt ellenérvet emlegetik, mely szerint e diszciplína felesleges, mert régi, ósdi teóriákkal foglalkozik, azok elfelejtik vagy nem tudják, hogy a modern medicina gondolatmenete sem független bizonyos filozófiától és tudományos teóriáktól. Részben ezek a tudományos hipotézisek és teóriák lesznek a jövõ ósdi elméletei. A modern ember is, akárcsak más korokban élt elõdje, fõként azt hajlamos látni, amit látni kíván. Ahhoz, hogy valaki alapvetõen újat lásson, új szemlélet vagy legalábbis új nézõpont kell. Az orvostörténelemnek egyik haszna éppen az, hogy megvilágítja a teóriák fontos szerepét, akár helyesek, akár nem. Ez a fajta ismeret egyébként ahhoz is hozzásegítheti az orvost, hogy jobban megértse betegeit, akik gyakran valami õsrégi betegségelmélet rabjai. Mégsem ez, vagy az adatokból nyert esetleg újabb gondolati stimulus gyakorlati haszna az, ami diszciplínánk jelentõségét növeli. Köztudott, a betegség nem egyszerûen az egészség hiánya, nemcsak az egyén testi vagy lelki kóros állapota. Hogy az ember megbetegszik-e vagy sem, hogy miképpen és milyen eredménnyel gyógyítható, azt a szociális tényezõk, társadalmi viszonyok, képzettség, foglalkozás ami társadalmi helyzetének része gazdasági körülmények, politika és a kor egész kultúrája együttesen határozza meg. Az orvostörténelem ezt a nem szigorúan vett orvostudományi hátteret is tárgyalja, így olyan összefüggésekre mutat rá, melyek nélkül a egészség betegség fogalma nem lenne helyesen értelmezhetõ. Az orvos tudvalevõen nemcsak az orvostudománnyal, nemcsak betegségekkel, megzavart anyagcserével, daganatokkal, operálandó elváltozásokkal, fertõzõ betegségekkel stb. foglalkozik, hanem mindenekfelett a beteg emberrel. Sõt a megelõzés jegyében egyre inkább és egyre többet az egészséges emberrel. A velük való foglalkozáshoz a tisztán technikai orvostudományi képzettség nem elég. Szükség van társadalomtudo Æprilis :48:54

7 mányi ismeretekre, humán mûveltségre, ami az emberi természet mélyebb megértéséhez vezet. Az orvosképhez hozzátartozik a morális és specifikus etikai értékek elsajátítása. Bizonyos értékek változása, mások állandósága, azt is mondhatnók változtathatatlansága ugyancsak az orvosi élet és gyakorlat történetében figyelhetõ meg legjobban. Hippokrates, Semmelweis, Korányi és mások élete és munkássága e tekintetben is tanulságul szolgál, és mindig erkölcsi erõ forrása marad. Megnehezíti az orvostörténelemnek mint tanulandó tudományágnak az elfogadtatását az a körülmény, ami egyben mûvelésének indoka is, hogy a szükséges szakmai ismeretek egyre rövidebb idõ alatt duplázódnak meg. Éppen az orvostudományban tapasztalható az aktuális, a jelenben zajló folyamatok nem csekély részénél azok történetisége. Egy belorvosi kézikönyv pl., mely sok tekintetben és számos adatában már megjelenése pillanatában elavult, mutatja a tegnapot, és már hirdeti is a következõ esztendõre megjelenendõ kiegészítést, a tudomány legújabb és következõ állomását. Másrészt tény, hogy aki a szûkebb szakmai irodalommal aktívan foglalkozik, publikál, közlései kapcsán legfeljebb évesnél nem régebbi cikkekre hivatkozhat. Ami ennél régibb, csak történeti bevezetésként szolgálhat. E bevezetés nélkül azonban nem mindig lesz érthetõ a közlemény. Egyetlen orvostörténelmi könyv legyen az többkötetes monográfia, terjedelmes vagy rövid áttekintést nyújtani kívánó tankönyv sem lehet igazán teljes. Még kevésbé törekedhet erre egy olyan segédkönyv, amely a felsõoktatási intézmények hallgatóihoz és az érdeklõdõ szakemberekhez szól. Ez a tény egyben az arányokat is meghatározza, különösen azzal, hogy egyes fejezetek hangsúlya nagyobb; jelen esetben azoké, melyek a magyar orvostörténelem egyes korszakait bõvebben tárgyalják. Felmerül a kérdés, hol áll és merre tart az orvostörténelem hazánkban? Diszciplínánk ma egyszerre jellemezhetõ a közlemények özönével és az orvostörténelem eseményei, jelenségei szakmai magyarázatának, teoretikus feldolgozásának tátongó szakadékaival, az ismeretterjesztõ munkák örvendetes terjedésével és az elmélyült kutatások szakszerû elemzésével foglalkozó, a gondolkodás fejlõdését illusztráló tanulmányok aránytalanul csekély számával, a nem népszerûsítõnek szánt írások gyakran félrevezetõ metodikai elégtelenségével. A XIX. század második és a XX. század elsõ fele e tekintetben szigorúbb volt. Igyekeztek követni a XIX. század legeredetibb orvostörténészének, az orvostörténet-írás egyik nagymesterének, a párizsi Charles Darembergnek az elgondolásait az orvostudomány történetírásának módszereirõl és céljairól, melyek ma sem vesztettek aktualitásukból. Egyik csaknem evidenciának tûnõ tézise szerint orvostudomány-történet nincs és nem is lehet medicina nélkül. Ehhez hozzá kell fûznöm, hogy nem létezhet filológia és historiográfia Æprilis :48:55

8 híján sem, különben eltávolodik valódi céljától. Egyik a másik nélkül csak részkutatásokat tesz lehetõvé. Igen jó résztanulmányok születtek és születnek a hazai orvostörténelem számára, többnyire külön-külön, orvosok, klasszikus filológusok, történészek tollából. Ez mégsem kielégítõ. Bármilyen jók legyenek is ezek az írások, e téren is igaz a tétel, az egész több, mint a részek összege. Nagy a veszélye, hogy a részek, mint membra disjecta vannak, de nem illeszkednek az egészhez. Ki kell lépni a magunk vállalt vagy kényszerû parcialitásból, különben visszavonhatatlanul elveszünk a részletekben. Nincsen azonban olyan módszertani ajánlat, melynek alapján az egyes tudományszakok képviselõi késztetést éreznének az együttmûködésre. Márpedig a történettudomány, a medicina és a természettudomány módszereit egyaránt ismerõ polyhistor és a klasszikus nyelvekben is járatos polyglott orvos-orvostörténészek kora lejárt. A l uomo universale még a XVIII. században sem elképzelhetetlen figurája ma vágyként is illúzió. Hazánkban pedig még példa sem volt a külföldön sem túl gyakori orvosi képzettségû filológusok megjelenésére. Ez az oka annak, hogy a legtöbb orvos, aki orvostörténelemmel foglalkozik, jelenleg csak a modern korszakokon dolgozik, és még ezt sem mindig a legjobb metodikai felkészültséggel teszi. Így válik érthetõvé, hogy régebbi korszakokat tárgyaló, az újabb idõkben megjelent legjobb orvostörténeti tanulmányokat jobbára klasszikus filológusok írták, csak ritkán orvosok: egyre gyakrabban jelennek meg orvostörténelem címszó alatt orvosi képzettség nélküli szerzõk tollából olyan mûvek, melyek, bár adataik látszólag helyesek, teoretikus félreértésektõl, félremagyarázásoktól torzítva tévútra vezetik a jámbor olvasót. Orvostudománytörténet orvostudomány nélkül? Marad mégis az együttmûködés, a közös kutatás. Közös kutatáson itt nem elsõsorban társszerzõs mûvek alkotása értendõ, jóllehet egy konzílium gyakran válik szükségessé. Egyfajta dialógusról van szó, aminek alapfeltétele, hogy a filológus, a történész és az orvos ne értsen alapvetõen mást, ha elméleti orvosi, ha mentalitástörténeti, vagy éppen szövegértelmezési kérdésekrõl esik szó. Az együttmunkálkodás megkerülése egyik szakág nevezzük most és itt az orvostörténelem egésze szempontjából szubdiszciplínának képviselõje számára sem ad felmentést a metodikai inszufficienciából, fogalmi zavarból adódó hibák, tévedések és félrevezetések alól. Világossá kell, hogy váljék: C. P. Snow tetszetõs és divatos két-kultúra elmélete inkább az egymástól távolodó humán és természettudományos mûveltségek -re kérdez és nem ad metodikai választ. Ha az orvoslás történetére vonatkoztatjuk, mint mûveltségre, igen problematikusnak tûnik. Nem egyszerûen komplementer tevékenység ez a fajta együttmunkálkodás. Közös szemlélet, felfogás híján egyik szubdiszciplína a másik nélkül csak részkutatásokat tesz lehetõvé. Az orvostudomány története, mint önálló diszciplína, ízekre hullik szét, holott ez Æprilis :48:55

9 az egyetlen orvosi tudományág mint arra utaltam, mely átfogó módon kell, hogy tekintse a medicinát, elsõ megjelenési formáit csakúgy, mint közelmúltját, sõt az orvosi rendet és annak etikai vonatkozásait illetõen, jelenét. Feladata, hogy megõrizze a történeti kontinuitás gondolatát egy olyan korszakban, mint amit ma átélünk, melyben csaknem minden téren a diszkontinuitás a jellemzõ. Az orvostörténelem egyszerre integráló és kritikus diszciplína, mely a tudományos és etikai problémák megoldásának történetére építve mutatja be a medicina teóriáinak, gyakorlatának, az orvosi gondolkodás fejlõdésének alakulását a történelem, a tudomány és a szociokulturális szituáció kontextusában. Nem lehet egyszerûen a szaktudományt kiegészítõ segédtudomány. A természettudományok által dominált évszázad történetének a csak e szempontból történõ, egzaktságra törekvõ vizsgálata, melyet a scientizmus fogalma alatt tárgyalnak, egymagában nem elegendõ. És ne feledjük, mi nem science vagyunk, hanem art! A részletekben elmerülõ science-történelem -ben a múlt feletti gondolkodásnak alig van szabad útja: az aktivizmus foglalja el a helyét. Az oktatásban ez hogy csak egy példával éljek azt jelenti, hogy a medikusok megszámlálhatatlanul sok kísérleti tényt ismernek, de általánosságban és elvileg soha nem beszéltek nekik a kísérleti gondolkodásról, annak alakulásáról. Nem írnak errõl a tankönyvekben sem. Helyrehozhatatlanul elveszünk a részletekben. A részletek inkább csak írásra sarkallnak, növelvén az amúgy is egyre szélesebb hiatust az orvostörténelem kutatása, feldolgozása és az orvostörténet-írás között. A helyzet azért mégsem tragikus. Egyes orvostörténészek jóvoltából is több, részleges szintézis áll rendelkezésre. A magyar medicohistoriographia nagy szintézise, a nagy nemzeti monográfia azonban még várat magára. Mint ahogy hiányzik a magyar medicina társadalomtörténete is. A medicina természettudományos alapja, sõt lényege nem vitatható. Nem kétséges tudománytörténeti vonatkozása sem, így az sem vitás, hogy nagyrészt ezen nyugszik végsõ soron a medicohistoria. Ennek azonban nem mond ellent, hogy az orvostörténelem maga ultima analysi mégis szellemtudományi diszciplína, mely a kezdet kezdetétõl kell, hogy végigkísérje az orvosi gondolkodás történetét, igazolva, hogy a medicina-, orvoslás-, orvostudomány orvostan fogalom, ezen belül az egészség-betegség definicio, a kóros nem kóros felfogás sohasem volt merev. Az orvosláshoz orvostudományhoz való tartozás kritériumai mindig változtak. Ha példának okáért akárcsak egy szövegkorpusz értelmezését nézzük, amibõl visszakövetkeztetni lehet a mentalitásra, az értelmezést illetõen számos, egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérõ variációval találkozhatunk. Legvalószínûbb értelmezését pedig nem feltétlenül és fõként nem egyedül a kor természettudományos ismeretei adják meg. Az orvosnak mindig szüksége volt és van a medicináról szóló elmélet Æprilis :48:55

10 re, egyúttal filozófiai háttérre, alapra ahhoz, hogy igazolja elhatározásait, cselekvéseit. Igazolja önmagával, a beteggel, a kritikus társadalommal szemben. Ilyen teóriák minden idõben voltak. E teóriáknak a korba illõknek kellett lenniök, hogy hihetõk legyenek. Ennek megfelelõen változtak a medicina története folyamán, bár nagy részük nem állja ki a modern tudomány kritikáját, a maguk idejében mégis beváltak és megfelelõ alapul szolgáltak az orvosláshoz. Az orvostörténet eme régebbi jelenségeit éppen ezért nem a még mindig gyakori s még a tankönyvekbõl sem eliminált aktualizálás, hanem a nagy folyamatok mélyebb összefüggéseinek szintjén kell nyomon követni. Többé-kevésbé az orvostudomány történetére is igaz, amit Georges Duby fejteget egy másfajta történelem -rõl írt esszéjében. Az tudniillik, hogy a történelmi igazság fogalma is módosult, mivel a történetírás tárgya idõközben változott. A történelem kevésbé érdeklõdik az események, a tények és egyre jobban az összefüggések iránt. Ha Duby gondolatmenetét nem is mindenben követnénk fenntartás nélkül, e változás ténye aligha vonható kétségbe. A szellemtörténet, vagy éppen a history of ideas felváltása a kontextualista eszmetörténettel, a XX. század második felében az orvosi gondolkodás alakulását vizsgáló történeti diszciplínához vezetett. Az egyes orvosi teóriák változásának vizsgálata megfelelõ alapot kínált a tudatosan, vagy öntudatlanul alkalmazott új metodológia számára. Mindez megfelel annak a kettõsségnek, ami az orvostörténet-írást régóta jellemzi, hogy egyaránt kapcsolódik a gondolkodás alakulásához és a civilizáció anyagi aspektusának történetéhez, az európai orvostörténelemben általában csakúgy, mint egyes nemzetek orvoslásának sajátos történetéhez. Weszprémitõl napjainkig, mint a medicina maga, változott és fejlõdött az orvostörténet-írás. Új szemlélettel és új módszerekkel gazdagodott. Tárgyköre kibõvült, módszere, fogalomrendszere megújult. Változott a tudományok közötti helyzete. Határai kitágultak, mind a mûvelõdéstörténet, mind a természettudományok, sõt a technika történetének irányába is. Az orvostörténet a régebbi, túlnyomóan leíró jellegû diszciplínából az orvoslást folyamatában és funkciójában, az orvosokat mûködésük közben, mentalitásukat is vizsgáló diszciplína lett. Nem nélkülöz egy bizonyos fokú interiszciplináris jelleget. A tudományközi együttmûködés elméleti kérdéseit illetõen megjegyzendõ, hogy a legújabb humán tudományos iskolák autonómia-felfogása távolról sem zárja ki a határterületként elfogadott diszciplínák irányába történõ bõvítést. A változó tartalmú mûvelõdéstörténetek közös jellemzõje, hogy az emberi szellem mûködését próbálják felvázolni, ezért mindig széles mezõnyt fognak át, a legelvontabb szellemi erõfeszítéstõl kezdve az anyagi kultúrához tartozó, ennélfogva jóval praktikusabb, egyszerûbb kérdésekig. Középpontjukban mindig az ember áll. Ez mutatis mutandis akár az orvostörténelem definíciója is lehetne Æprilis :48:55

11 MESTEREK ÉS TANÍTVÁNYOK A KOLOSTORI MEDICINA ÉS A TERMÉSZETTUDOMÁNYOK ALAKULÁSA A KÖZÉPKORBAN A Római Birodalom hanyatlása a görög medicina korszakának is végét jelentette kb. a Kr. u. V. században. A birodalom területén találkoztak a benyomuló barbárok szokásai, a keresztény vallás és a pusztuló császárság klasszikus hagyományai. A középkor medicinája mindhárom forrásból táplálkozott. Az antik medicina Galenos után újat már nem hozott, szellemileg stabil volt. Az a késõbb rossz értelemben középkori -nak mondott gyakorlat, mely szerint a klasszikus szövegeket összegyûjtötték, magyarázták, tanították és alkalmazták, már az ókor vége felé megkezdõdött. A nagy görög kompilátorok a Keletrómai Császárság fõvárosában, Bizáncban éltek, és valószínûleg keresztények voltak: Oreibasios (Oreibasziosz), Aëtius (amidai Aétiosz) és Alexander de Trallianus (tralleszi Alexandrosz) (VI. század). Ezek az egyébként igen jelentõs, az orvosi tudást és tradíciót átmentõ gyûjtemények Európában a korai középkor primitív gyakorlatának túlságosan terjedelmesek és egyben komplikáltak voltak. Nyelvük pedig a görög a nyugati világ legnagyobb részében már nem volt érthetõ. Nyugatnak még azok a középkori orvosi szövegei is egyszerûbbek s természetesen hiányosabbak voltak, melyeket görög forrásból merítettek, leginkább receptgyûjteményekbõl álltak. Szerzõik elsõsorban papok latinul írtak. Míg csaknem ezer éven keresztül görög volt a medicina nyelve, a következõ tizenhárom évszázadon át az európai orvosi szövegeket latinul írják a; latin lett a tudomány nyelve általában is. Nem meglepõ, hogy a középkori szövegekben sok a vallásos gondolat, gyakori a mágikus elem. Látszik, hogy a késõi antik medicina sem mentes ezektõl. Az ilyen jellegû középkori elképzelések azonban nem az antikból, hanem a keresztény és pogány forrásokból származnak. A korai orvosi szövegek, kompilációk többnyire nagyobb gyûjteményes munkák részei. A korai kompilátorok között van az angol Beda Venerabilis és Hrabanus Maurus fuldai apát, akiknek kommentárjai is figyelemreméltók Æprilis 25. 7:40:22

12 A középkori orvostannak két nagy korszaka van. Az elsõ periódusra a szerzetesi medicina elnevezés illik. A szerzeteseknek uralkodó szerepe volt mind az orvoslás gyakorlatában, mind az orvosi szövegek összegyûjtésében, másolásában, megõrzésében, a megfelelõ részek kommentálásában és alkalmazásában. Természetesen mûködtek laikus, tehát nem papi rendhez tartozó orvosok is, fõként Franciaországban és Itáliában. Világiak voltak magától értetõdõen a görögöket az uralkodói udvarokban felváltó zsidó orvosok is. A IV. századi nagy európai pestisjárvány az ún. Justinianus-féle pestis pusztítása és azután, hogy a longobárdok Itáliát teljesen megszállták, az orvostant jóformán csak a papok mûvelték. A kolostorok voltak a gyógyászat menedékhelyei. A szerzetesi medicina alakulására jellemzõ az itáliai Monte Cassino kolostora, amelyet Kr. u. 529-ben alapítottak (a II. világháborúban, ben pedig porig bombáztak). Cassiodorus, a tudományokat kedvelõ államférfi ebbe a zárdába vonult vissza értékes, többek között Galenos, Oreibasios, Alexander de Trallianus mûveit is tartalmazó könyveivel. Könyvtárát a kolostorra hagyta, mely több mint másfél évezredig volt az orvosi irodalom egyik legfõbb központja. A következõ századok folyamán egymás után alapították a kolostorokat Spanyolországban, Írországban, Franciaországban, német földön. A koraközépkor vége felé, 1000 körül a kolostorok mellett a káptalani iskolák jelentek meg mint az egyházi és világi mûvelõdés nem szerzetesi központjai, ahol az orvosi irodalom, kisebb-nagyobb mértékben az orvosi tanítás is helyet kapott. Ilyen iskola létesült pl ben Chartres-ban, 1200 körül Veszprémben. Megõrzõ szerepe ugyan jelentõs, mégsem szabad a kolostori, monasztikus medicina szerepét a fejlõdést illetõen túlértékelni, mivel újat nem alkotott. A szerzetesek részben fordítói, részben másolói munkát végeztek, egyesek emellett némi gyakorló orvosi tevékenységet is folytattak. Az innen kikerülõ írások zöme az orvosi írások gyakorlati részének reprodukciója volt, leginkább a kolostori betegszobák és a rendházak gyógynövénykertjeinek használatára. Nem érdektelenek azok a széljegyzetek, melyeket liturgikus könyvek margójára írtak orvosló papok. Ezeken a margináliákon több gyógyeljárás, sok recept maradt fent. Papi hivatásukhoz képest a szerzetesek orvosi ténykedése érthetõen sokrétû volt, a szolgálat, amit a szerzetesek az orvostudománynak tettek, felbecsülhetetlen. A nyugati orvostan, orvosi irodalom folytonosságának õk voltak az õrzõi. Sõt, egy bizonyos összhangot is tudtak teremteni a keresztény vallásosság és a tudományos szemlélet között. Ez annál is inkább figyelemreméltó, mivel a szerzetes orvosok mûködését általában nem támogatta egyházi felsõbbségük. A VI. században élt nagy tekintélyû Gergely pápa, tours-i Szent Gergely írásaiból is az olvasható, hogy a halhatat Æprilis :48:55

13 lan lélekkel szemben a test bajai elhanyagolhatók, a velük való foglalkozás alig érdemel említést. A kereszténységnek is megvolt a maga betegségteóriája: a betegség, vagy a bûn büntetése volt (ennek antik elõzményei ismeretesek), vagy az ördög mûve, megszállottság, esetleg boszorkányság következménye. Ebbõl fakadnak bizonyos sajátos gyógyeljárásai : bûnhõdés, imádság, ördögûzés (még a XX. században is!), a szentek segítségül hívása. Az orvosi mûveltségû és többé-kevésbé racionálisan gondolkodó szerzetes orvosok mint Hrabanus Maurus és Strabo sem utasították el alapvetõen a bûn és a betegség összefüggését. Ebbõl a szempontból tekintve, végül is minden gyógyulás csodának számított. A két felfogás között azonban kompromisszumot kerestek! Ilyen naturalisztikus kompromisszum tükrözõdik Hildegard von Bingen tanaiban. A XII. század nagy orvosi tudású apátnõje írásaiban nyomatékosan hangsúlyozza: a beteg testét is kell erõsíteni ahhoz, hogy az ördög támadásainak ellen tudjon állni. A X. század régi angolszász orvosló könyveit inkább a barbárok mágikus hagyományai hatják át. Az egyház korai korszakában igyekezett még mind a késõi antik, mind a barbár-pogány eredetû mágiát kiirtani, ha nem is túl nagy sikerrel. Megjegyzendõ, hogy a szupranaturalisztikus elem, a szentek tiszteletével együtt, több volt a késõközépkori medicinában, mint a koraközépkorban. Paradox módon befolyása a tudományos ismeretek bõvülésével egyidejûen nõtt! A szerzetesi medicina végét a Clermont-ban 1150-ben tartott zsinat jelentette. Ekkor és itt tiltották meg a szerzeteseknek az orvoslást, mivel ez túlságosan világi irányba befolyásolta a világtól való elfordulásra hivatott kolostori életet. Ez még nem jelenti azt, hogy teljesen világi kézbe került volna az orvoslás. Mûvelését az ún. világi klérus vette át, azok a papok, akik közül egyébként is az értelmiség zöme került ki. Volt egy másik, nem egyházi oka is annak, hogy a szerzetesi medicina hanyatlásnak indult. Ez az ok az arabizmus térhódítása Európában. Az arab tudomány a nyugati medicinára is egyre nagyobb befolyást gyakorolván, az orvostan fejlõdésének irányát és tempóját is megváltoztatta. Az arab hatás minden tudományágban érezhetõvé vált. Az arab orvosi irodalom és gyakorlat által hozott változások, a késõközépkor orvostanának ez a korszaka az arabizmus medicinája. Egyébként e korszak a skolasztikus medicina periódusa, mivel nem rendházakban, hanem valódi iskolákban (scholae), az egyetemeken tanították az orvostant. Az arab tudománynak az antik világ ismereteit megõrzõ, és a görög irodalmat és annak tartalmát átmentõ szerepe éppoly fontos volt, mint amilyen érdekesek és jelentõségteljesek azok a felfedezések, illetve megfigyelések, melyekkel az arabok maguk gazdagították a kultúrát és a tudományokat Æprilis :48:55

14 Tudományuk terjesztése a medicinát is beleértve nem különül el attól az igyekezettõl, mellyel az iszlám tanításait messze földön hirdették. A mohamedán idõszámítás kezdetétõl 2 az arabok Európában való megjelenéséig, 737-ben a franciaországi Loire partján, alig több mint 100 év telt el. Spanyolországot, a közel-keleti Arábiát addigra meghódította az iszlám. A keresztes háborúk idején ( ) a mûvelt keresztény Nyugat és a mohamedán arab világ összeütközésénél pedig bizony az arabok képviselték a világ civilizáltabb részét. A görög orvostan, mint egyéb tudományok ismeretanyaga is, keresztény szekták révén jutott el az arabokhoz. Ez a periódus az orvosi irodalomban a VIII. század kezdetétõl a X. század végéig terjed. Míg az arab latin receptio befogadás és feldolgozás megítélése nagymértékben ingadozik, a görög arab receptio idõszakának és effektusának megítélése elég egységes és stabil. A receptio lényege az, hogy a pusztán recipiáló momentum a maga felkutató-fordító, gyûjtõ és rendszerezõ részleteivel egy bizonyos ponton egy alapvetõen kanonizáló koncepcióba vált át! Ez utóbbi most már az olvasó számára nem mindig hagyva világosan az elõzményeket és forrásokat, egészében termékenyíti meg a következõ periódust. Miután ez minden receptio lényege, vonatkozik mutatis mutandis az arab latin receptiora, illetve asszimilációra is. Ez az a váltás, vagy ha tetszik periódus, amikor az orvosi teória tulajdonképpeni eredetét keresve nem találjuk, vagy nem mindig találjuk az eredeti forrást. A görög irodalom arab fordításában, de még az arabbal való ötvözetében is latin fordítások tükrében tisztábban lehet látni a teóriák, esetleg eljárások eredetét, mint késõbb az arab forrásoknak, illetve az arabon át behatolt görögnek a latinban, ahol a gyakran kettõs, áttétel és a kettõs, vagy akár helyenként hármas kiegészítés, a fordító vagy vélt coauctorsága, társszerzõsége torzítja az össz-szöveget, ugyanakkor új ismeretekkel ki is egészíti. A késõközépkor görög arab receptiojának két igen jellegzetes központja volt, amelynek vizsgálata mintegy modellként szolgálhat: Salerno és Toledo. Constantinus Africanus irodalmi munkássága révén ismerjük meg legjobban az arabizmus bevonulását a késõközépkor európai orvosi irodalmába. Az eredeti latin szövegben az arabból való fordítás meghatározása olyan fogalmakkal történik, mint translatio (átültetés), compositio (összeállítás), coadunatio (egybeillesztés). Ennek az utóbbi szóhasználatnak értelmében Constantinus Africanus bizonyos társszerzõséget is tulajdonít egyes esetekben önmagának. Hogy ezt miképpen érti, azt kifejti a Pantechné -ben: Nomen auctoris hic scire est utile, ut maior auctoritas 2 622, hedzsra = Mohamed menekülése Mekkából Medinába Æprilis :48:55

15 libro habeatur. Est autem Constantinus Africanus auctor, quia ex multis libris coadunator. 3 Itt a multis libris, mint késõbb kiderül, ugyanazon szerzõ többféle, azonos tartalmú kéziratának együttes fordítását jelenti. A kéziratok nagyobb részét csaknem kizárólag tisztán fordításoknak deklarálja. A Viaticum több változata is így kezdõdik: Incipit Viaticum a Constantino in latinam translatum és Viaticum a Constantino Africano in linguam latinam translatum. 4 Ezen közben Constantinus tisztán használja az auctor, corrector fogalmat, mint ahogy saját munkásságát a Liber de virtutibus simplicium medicinarum -ban egyértelmûen az antikból való compilatió -nak nevezi. Constantinus Africanus autoritása és integritása a XII. század közepén Salernón túlmenõen már Chartres-ban is óriási. Fordításai és gyûjteményei révén az arab orvosi irodalom jelentõs része válik hozzáférhetõvé az olasz és francia orvosi iskolák számára; és melyik jelentõs európai iskola az, a magyart is beleértve, mely nem e kettõnek folytatója? Constantinus Africanus minden munkája fellelhetõ a következõ század orvosi irodalmának legjelentõsebb részében, és ez involválja az arab medicina receptioját is. Az pedig, hogy a források közben el-eltünedeznek, nem egyszerûen csak tudományos pontatlanságot jelent, hanem gyakran a tökéletes asszimiláció jeleként mint pozitívum értékelhetõ. Constantinus kézirataiban eléggé egyértelmûen jelöli meg mind a fordított részt, mind compilatio esetén egyéb forrásokat. Utóbbi esetben tartott igényt mint coadunator a társszerzõségre. A késõbbi leírók már távolról sem tartották be ily precízen a tudomány íratlan szabályait. Kézirataikban keverednek az arabból, a görögbõl való fordítások és complilatiók, valamint Constantinus Africanus eredeti munkái, amelyekhez a XV. század számos kéziratában még olyan, Constantinus Africanusnak tulajdonított többnyire primitív írások is csatlakoznak, melyekhez neki, ma már bizonyíthatóan, semmi köze sem volt. Itt a magyarázata annak, hogy már a XIII. században megindult az irodalmi vita Constantinus Africanus munkásságának értékelésérõl. Pietro d Abano egyenesen irodalmi tolvajlással vádolja. A XV XVI. században a konfúzió már teljes, bár mindig akad egy-egy szerzõ, aki az alapkéziratok ismeretében elismerõen nyilatkozik. Így a XVI. században Symphorianus Camperus (Symphorien Champier) (1539), a kitûnõ francia humanista De medicinae claris scriptoribus 5 címû könyvében igen 3 Hasznos tudni a szerzõ nevét, mert növeli a könyv tekintélyét. Ez a szerzõ Const. Af. több könyvbõl is merített 4 A Viaticum kezdete, melyet Constantin fordított latinra és C. A. latin nyelvre fordított viaticuma (a Viaticum az orvosi irodalom egyik kézikönyv jellegû mûfajának megjelölése a középkorban) 5 a medicina neves íróiról Æprilis 25. 8:25:00

16 tárgyilagosan írja, hogy valóban szép latin nyelvre ültetett át több régi görög és arab orvosi szöveget. A vita századunk közepéig, a teljes kéziratanyag feltárásáig tartott, amikor is kiderült, nem az a baj, hogy Constantinus Africanus plagizátor lett volna, hanem inkább az, hogy fordítóként túl eredeti. Nem az általa fordított arab szerzõtõl vette át a gondolatot, hogy saját szerzeményeként adja elõ, hanem pont fordítva: az eredeti szöveghez fûzte néha, fordítás közben, saját ötleteit. Ha ez tudományos szempontból erõsen vitatható eljárás is, a medicina szempontjából nem értékelhetõ teljesen negatívan, mert így nemcsak befogadott, hanem az európaival ötvözve be is olvasztott az arab teória. Ha tehát azt a 25 tételbõl álló egész irodalmi gyûjteményt nézzük, amit Corpus Constantinum címen tartunk nyilván, akkor ebbõl 16 mû az, amelyek az arabizmus nagy kompendiumai, lényegében hiteles forrásai a késõközépkorban asszmilálódott és ható görög arab medicinának. Ilyen értelemben lehet összefüggést találni Albicus Zsigmond császár és magyar király udvari orvosa Vetularius, Seu regimen hominis 6 címû mûve és a Constantinus-féle De re naturali címû opus között, valamint Bartholomaeus Squarcialupis ugyancsak Zsigmond udvari orvosa Antidotarium -ával a Constantinus-féle Antidotarium relációjában. Miután mindkét említett munka szerzõi, ha nem is magyarok, de hosszabb idõn át Magyarországon mûködtek és hatottak, nem túl merész következtetés, hogy a magyarországi medicinában is jelentõs szerepet reprezentál az arab medicina. Bizonyos mértékig kiegészítõje a Corpus Constantinumnak a szíriai orvosok beleértve a nesztoriánusokat is irodalmi munkássága, melynek gyûjteményét Corpus Syriacorum néven ismerjük. Ami a receptios periódust és az asszimilációs processzust illeti, ezekre az a jellemzõ, hogy maga a korszak a tudást keresi általánosságban és praktikusan; kevésbé törõdik a tudományos akríbiával. Az eljárás a témával foglalkozó, ahhoz értõ, abban járatos fordítóé, akiben nem a nyelvész dominál, hanem akit inkább a pedagógiai Eros vezet. Nem döntõ, de némileg jellemzõ, hogy az arab medicinában külön könyvek szolgálták a tanulás és külön írások a tanítás célját. Ha végül a Corpus Constantinum kapcsán a görög arab auctorok arányát vizsgáljuk, úgy az látjuk, hogy jelentõségében a salernói arabizmusban az újjáéledt Galenos volt az uralkodó. Természetesen Abulcasis, Alkindus (al-kindi), Rhases (Rhazes, ar-rázi), Hali Abbas (Ali Ibn Abbas al-magusi) és a többi arab orvos mellett, miért is helyesebb ezt a korszakot a görög arab receptio és asszimiláció idõszakának nevezni. A mintegy fél évszázaddal késõbbi toledói arabizmus, melyet Gerardus 6 Az ember életrendjérõl szóló írás Æprilis 25. 8:25:00

17 Cremonensis (cremonai Gerard, ) személyéhez fûzünk, már csaknem tisztán arab szerzõket reprezentálván, e tekintetben egyértelmûen arab. Miután ez a befolyás is elsõsorban és döntõen francia (Chartres) és olasz (Palermo) orvosi iskolákon keresztül hatott, így a spanyol Corpus Toletanum -ra mindaz érvényes, amit diszciplináris szempontból a Corpus Constantinumról írtunk. Megemlítendõ, hogy az egyes arab szerzõk munkái közül mi az, amit ma az orvostudomány szemléleti és gyakorlati fejlõdése szempontjából egyaránt legfontosabbnak ítélünk az arab auctoroknál: al-kindi a terápia, különösképpen a farmakoterápia területén hozott újat, Hali Abbas leginkább epidemiológiai vonatkozású megfigyelésekkel és teóriákkal gazdagította az orvosi irodalmat. Abulcasis könyve a chirurgiában és ophtalmologiában, különösen az instrumentológia gyakorlatában hozott sok nóvumot. Ugyanakkor ismét utalunk arra, hogy Avicenna (Ibn Szína) akit talán a legtöbbet emleget az orvosi irodalom Kánonjában tulajdonképpen a teljes galenosi medicinát adja, csaknem tökélyre víve ennek racionalizmusát, valójában sokkal kevesebb önállósággal, mint kevésbé nagynevû társai. Az orvostudomány és az egészségügy egész fejlõdését illetõen talán az a legfontosabb, hogy a késõközépkor egész kórházügye mind szervezési, mind település-egészségügyi szempontból az arab medicinán alapszik. A Bizánci Császárságból elüldözött, vagy onnan önként távozó szekták tagjai fordították a görög szerzõk munkáit elõbb sémi nyelvre szír és héber nyelvre, majd késõbb arabra. Nevezetes fordítóiskola volt a nesztoriánusoké Perzsiában a VI. században. A VII X. században pedig Damaszkuszban, Kairóban és Bagdadban már minden lényeges görög orvosi gyûjteménynek megvolt az arab fordítása. Ekkor kezdték mûvelni az arabok saját, klasszikussá vált orvosi irodalmukat. Elsõ jelentõs szerzõjük, Rhazes perzsa születésû. A himlõrõl és a kanyaróról szóló nevezetes tanulmányai arról tanúskodnak, hogy nemcsak a görögök által leírt megfigyeléseket másolta, hanem maga is kitûnõ klinikus. E két betegségnek ez az elsõ, mai szemel nézve is pontos klinikai leírása. Majmokon higannyal végzett kísérletei eredetiségrõl tanúskodnak. A kor szellemére jellemzõen mégis azt írja, hogy fontosabb a könyv, mint a megfigyelés, de orvosként szerencsére nem így járt el. A legbefolyásosabb arab auctor a már említett Ibn Szína, ismertebb latin nevén Avicenna. Kánon címmel olyan orvosi enciklopédiát írt, mely több száz éven keresztül volt mind a nyugati, mind a keleti orvostan mûvelõinek alapvetõ kézikönyve. Európa területén a klasszikus arab medicina elsõ központja a spanyolországi arab királyságokban alakult. Elsõ képviselõi eredetileg zsidók voltak; a középkori iszlám az akkori kereszténységnél jóval toleránsabb volt. A zsidó Moses Maimonides (Móse ben Majmon) és az arab Aver Æprilis 25. 8:25:00

18 roës (Ibn Rusd) egyaránt neves orvosok, filozófusok, literátusok (XII. század). Avenzoar (Ibn Zuhr) írásaiban (XII. század) a görög hagyomány sok, Galenostól független gondolattal párosul: a scabies egzakt klinikai képét adja, amit majd a XIX. század kórtana erõsít meg. Az arabok medicinája mindazokat a jegyeket viseli, melyek a középkori nyugati orvostant is jellemzik (s oly kevéssé tûnnek elfogadhatónak a modern orvosi gondolkodás számára): viszonylag merev ragaszkodás a klasszikus szerzõkhöz, az asztrológia divatos mûvelése, az anatómia jóformán teljes mellõzése és a sebészet relatív háttérbe szorulása. A Nyugat akkori medicináját azonban messze meghaladták az arab szerzõk, hiszen ismerték a görög eredményeket. Nagy gyógyszerismerettel rendelkeztek, kórházakat építettek, azokat jól szervezték és praktikusan, sõt többé-kevésbé higiénikusan rendezték be. E téren teljes fölényben voltak. Követve a medicina útját, látható: a görögök orvosi tanai néha kerülõvel a Közel-Keleten és Észak-Afrika néhány kultúrközpontján át viszszajutottak Európába. A görög medicinát fordításokban az arab õrizte meg, s a klasszikusok az arabon keresztül kerültek a középkori latin orvosi irodalomba. Ez az ún. asszimilációs folyamat a középkor végéig tartott. Igen figyelemreméltó az a körülmény, hogy akik a klasszikusokat arabról latinra fordították az arab iszlám keresztény határon éltek! Nem lehetett véletlen, hogy a salernói iskola, az európai középkor elsõ híres orvosi központja az akkor arab Szicília közelében feküdt, és hogy az elsõ jelentékeny orvosi fakultással is rendelkezõ egyetem Montpellier-ben, Dél-Franciaországban a spanyol határ mellett volt. A XII. században virágzott salernói orvosi centrum kifejezetten nem papi, hanem laikus iskola volt. Tanításaiban az arabizmus empíriával és sok gyakorlati tanáccsal ötvözõdött. Tanmenete oly jónak bizonyult, hogy azt a párizsi egyetem orvosi kara átvette. Az innen származó jelentékeny számú tanulmányban kitûnõ klinikai megfigyelések olvashatók pl. az urogenitális szervek betegségeirõl, vérhasról stb. Érdekes terápiás javaslatokban bõvelkedik. A bõrbetegségek higanyt tartalmazó kenõcsökkel történõ kezelése, a golyva jódkezelése ma is megállja helyét. A XII. században kezdik az egyetemek orvosi karai átvenni azt a szerepet, amit addig az orvosi központok, iskolák, illetve az azokban mûködõ s tanítványokat famulusként kiképzõ orvosok láttak el. A párizsi egyetem alapítási éve Itt száz évvel késõbb már magyar hallgatókkal is találkozunk. A montpellier-i egyetemet 1181-ben, a bolognai egyetemet 1113-ban, az oxfordit 1167-ben, míg a páduait 1222-ben alapították. Jóval késõbb, 1367-ben alapította Nagy Lajos a pécsi egyetemet, melynek orvosi kara nem volt. Ismerjük viszont a Zsigmond király által 1395-ban Óbudán alapított rövid életû egyetem orvosprofesszorainak ne Æprilis 25. 8:25:00

19 vét (Clostein Simon, Tyrnau Mátyás). A felsorolt egyetemeken inkább papokkal találkozunk, mint az orvostan tanáraival. Számuk kettõnél-háromnál ritkán több, inkább kevesebb. Az egyetemek mûködése biztosítja a most már teljesen rendszerezett, szabályozott orvosképzést. Ez a képzési forma teljesen új, addig nem létezett. Tanítási elvei és gyakorlatuk ettõl kezdve egész Európában irányelvül szolgált a késõbb alapítandó egyetemek számára. Mind a tanárok, mind a diákok sok országból érkeztek, de igen kisszámúak voltak. Latin lévén a kultúra és a tudomány nyelve, nyelvi határok sem a tanulást, sem a gondolkozást nem gátolták. A XII. század Montpellier virágkora; olyan nagynevû orvos-abszolvensei voltak, mint Petrus Hispanus; XXI. János néven 1277-ben pápává választották, egyébként a történelem egyetlen orvosa, aki a római egyház feje lett. A legnevesebb középkori orvos, Arnaldus de Villanova is itt szerezte doktorátusát. A középkor bevett gyakorlata szerint kiváló orvos más magas udvari vagy egyházi funkciókat is betöltöttek. Arnaldus de Villanova pl. diplomáciai szolgálatot teljesít. A XII. században ugyan még nem szûnt meg a dogmák uralma, de a rációt és a tényeket kutató tudósok mint Albertus Magnus és Roger Bacon hatása már érezhetõ. A középkor második felének skolasztikus medicinája jórészt a görög megfigyelések, elméletek, eljárások és receptek ismétlése, melyek spekulatív viták és magyarázatok tükrében jelennek meg. Ezt a szentek, különösképpen az ún. gyógyító, valamint betegségekkel összefüggésbe hozott szentek tisztelete kíséri. Tekintély és dialektika nyomja rá bélyegét a kor orvostanára. Nem pusztán meddõ viták ezek. A fordítások, átírások, sõt hamisítások szükségessé tették ezeket és a magyarázatokat, ha meg akarták találni a helyes értelmezést. Ezek segítségével és néhány megfigyelésre alapozott, de elvont teóriává csiszolt eljárással, amilyen pl. az uroszkópia és a pulzustan, alakították ki a most már filozófiai értelemben véve is skolasztikus rendszerüket. A középkori medicina laboratóriuma a könyvtár volt. A skolasztikus orvosokhoz közelebb állott a filozófia, mint a mai értelemben vett természettudomány, noha éppen ez a fizika fejlõdésének egyik jeles idõszaka. Ez a statikus és stabil szisztéma a XIV. században kezd lazábbá és mozgékonyabbá válni. Megindul az anatómia iránti, eleinte csak elméleti érdeklõdés. Padua és Bologna professzorai ismét valódi kórtörténeteket és kórleírásokat közölnek. A XV. századot már Savonarola és Nicolaus Cusanus neve fémjelzi, általuk újabb hangsúlyt kap az empíria és a ráció. Nem véletlen, hogy a fejlõdés Itália önálló városállamaiban indul meg, ahol a mûvészet- és tu Æprilis 25. 8:25:00