E. S. Fischer. A hidegháború titokzatos története

Átírás

1 E. S. Fischer A hidegháború titokzatos története

2

3 vagabund kiadó E. S. FISCHER A HIDEGHÁBORÚ TITOKZATOS TÖRTÉNETE

4 HIDEGHÁBORÚ Ha könyvünk címét komolyan vesszük, akkor bizony nem árt néhány alapfogalmat tisztázni, méghozzá jó előre. Először is: mi az, hogy HIDEGHÁBORÚ? A sablonos politikai-történeti meghatározások két dolgot mondanak: A hidegháború a II. világháborútól a szovjet birodalom bukásáig, az 1987-től 1991-ig terjedő időszak világpolitikai eseménysorozatát jelenti, ezen belül is a két nagy tábor: a kommunista és a kapitalista világrendszer szembenállásából eredő összetűzéseket. Olyan eseményekről van szó, melyek nem a szó klasszikus értelmében vett háborús cselekedeteket jelentik géppisztolytűztől tankágyúszón át légibombák robbanásáig, hanem kémkedést, szabotázst, diplomáciai húzásokat és hasonlókat. Kezdetét 1946-ra datálják. Ugyanis a történészek szerint az antifasiszta hatalmak együttműködése Hitler bukása után körülbelül egy évig még zavartalan volt. Azután Sir Winston Churchill, a háborút megnyerő, de az tavasz végi brit választásokat elveszítő volt miniszterelnök látva, hogy Sztálin sorozatosan megsérti a jaltai megállapodást és az emberi jogokat Fulton városában mondott egy híres beszédet 1946 nyarán, és ebben bejelentette: a szovjetek hibájából VASFÜGGÖNY borul Európára, kettészeli a kontinenst. Annak közepén, a vasfüggöny mögött a zsarnokság az úr, attól nyugatra és délre pedig a demokrácia vívja élethalálharcát az új zsarnokság ellen, mely ugyanolyan rossz, mint Hitler és Mussolini fasizmusa volt. Nos, ábrándítsuk ki olvasóinkat: ez mind kegyes hazugság! Egyetlen szó sem igaz belőle. Mert először is: a tárgyalt időszakban legfeljebb Európában nem volt MELEGHABORÚ, azaz konkrét csatazaj. Később látni fogjuk, hogy még ez sem igaz. Az egyetlen földrész, illetve csak egy földrész, ahol nem zajlott lőporfüstös háború ez idő alatt, az Észak-Amerika volt. Pontosabban: az Amerikai Egyesült Államok, Kanada és Mexikó. Mert már Mexikó déli határaitól lejjebb is szóltak a fegyverek. Mindenütt másutt, Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában volt csinn-bumm, dirr-durr, ami tetszik, és milliókban mérhető a harcokban elesettek száma. Másodszor: mi az, hogy 1946-tól? Még ha azt mondanánk, hogy a második világháború végétől, az érthetőbb lenne. De ez sem igaz. Mert ehhez meg azt kellene tisztázni, hogy MIKOR IS ÉRT VÉGET A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ. Az erre adható választ kezdhetjük ismét a történészek sablonos fogalmazásával: május 8-án. Illetve nem, hanem május 9-én. Attól függ, hogy milyen nemzetiségű és világnézetű az illető történész. A nyugatiak azt mondják: Jodl vezérezredes, a német haderő, a Wehrmacht vezérkari főnöke május 8-án írta alá a kapitulációs szerződést Eisenhower 4

5 amerikai tábornok főhadiszállásán, valahol a nyugati fronton. A szovjetorosz hadtörténészet kézből kontrázza: nem igaz, ez csak előzetes fegyverletételi egyezmény volt; az igazit Berlin külvárosában, a négy szövetséges (az USA, Anglia, Franciaország és a Szovjetunió) képviselőinek jelenlétében Zsukov marsall, a szovjet haderő főparancsnoka előtt Wilhelm Keitel vezértábornagy, német hadügyminiszter írta alá, MASNAP. És ez lett a győzelem napja! Na, erre mondják pestiesen, hogy ha már a születés dátuma sem biztos, akkor mi lesz a gyerekkel? Ámde: véget ért-e ezzel a háború valójában? Hát persze, hogy nem! És most még: nem is az olyan apróságokra gondolunk. hogy bizony bőven voltak még május 8. vagy 9. után is fegyveres összecsapások. Mert voltak, bizony. Prágában a németek csak május én tették le a fegyvert Konyev marsall páncélosai előtt. És itt van a háborús végjáték EGYIK SZOMORÚ ÉS TRAGIKUS MAGYAR SZÁLA! Mert a Prága melletti erdőkben még a német fegyverletétel után is harcolt egy nagyobb egység: a magyar leventékből a nyilasok által toborzott Szent László SS páncélgránátos hadosztály. A szovjetek hangszórón sugárzott felhívásaira sem tették le a fegyvert, fanatikusok voltak az utolsó percig! Konyev nem akarta több katonája életét kockáztatni, vérét ontani. Rohamlövegekkel körülvetette az erdőt, majd mindent elpusztító tüzérségi zárótüzet vezényelt. Az a pár száz tizenéves gyerek, aki ezt az iszonyú tűzhengert túlélte, félvakon, megsüketülve, mindenütt vérezve esett hadifogságba, május én. És egy másik helyszínen még tovább tartottak a harcok. A szlovénosztrák határvidéken május éig tartott az ellenállás. Horvát usztasák, német SS-ek, olasz fasiszták mellett az áldozatok zömét itt egy másik, gyerek katonákból kényszertoborzott magyar SS-hadosztály, a Hunyadi páncélgránátosok adták. Csaknem egy héttel a hivatalos fegyverletétel után. Addig megtűrték őket. De még mindig nem volt vége! Kréta szigetén, a jól védhető állásokban harcoló német megszálló helyőrség csak május 17-én tette le a fegyvert a brit hadsereg előtt. Egyes német tengeralattjárók legénysége és néhány nyugat-franciaországi tengeri támaszpont szintén csak május között adta meg magát. E támaszpontokat a németek úgy megerősítették, hogy akár hónapokig védekezhettek volna még. És az utolsó, fegyverben lévő egyenruhás német katonák Flensburgban, ahol Dönitz nagyadmirális, akit Hitler öngyilkossága előtt nevezett ki utódjaként, még mindig birodalmi kormányt működtetett, csak május 23-án kényszerültek fegyvert letenni, egyenruhát levetni az angol elitalakulatok előtt. Hogy Európában hol mindenütt tartottak még évekig a háború utóvédharcai, arról következő fejezetünk szól majd. De hát nemcsak Európában zajlott a második világháború, hanem Ázsiában is: a nyugati hatalmak, elsősorban az USA és Japán között. Amiben a Szovjetunió 1939 óta RÉSZT SEM VETT! és ennek okai is 5

6 vannak. Nem arról van szó, hogy a japán császár és tábornokai szerették volna az oroszokat. Törtek elég borsot a XX. század első felében előbb az orosz cár, majd a Szovjetunió orra alá is. Előbb 1905-ben kiverték az oroszokat a Kínához tartozó Mandzsúriában lévő Port Arthur kikötőből és környékéről. Roppant kínos helyzetbe hozva ezzel a Csendes-óceánon lévő orosz flottát, mely visszaszorult Vlagyivosztok és Habarovszk kikötőibe és vidékére. Egy olyan zónában, amely zord teleken bizony befagy, tehát sokszor az év felében ki sem tudtak futni az orosz hajók a tengerre, majd az óceánra. (Port Arthur legalább zömmel jégmentes volt. Később a szovjetorosz polgárháborúba is beleavatkoztak a japánok; az ő segítségükkel tartottak ki Kolcsak és a többi fehérgárdista orosz tábornok katonái 1922-ig Lenin Vörös Hadserege ellen, az utolsó japán katonák csak öt évvel az 1917-es pétervári forradalom után takarodtak el az orosz Távol-Keletről. De ezután is vonzó cél volt Szibéria a maga sok ásványkincsével a terjeszkedő japán birodalom számára. Mongóliában már 1922-ben győzött az oroszok támogatta kommunista forradalom. De Kína-Mandzsúriában, amely határos a mongol állammal, 1931 óta ott voltak a japán megszálló csapatok. És között kétszer is komoly harcba keveredtek a Mongóliát is védő szovjet Vörös Hadsereggel, a Hasszán tónál és a Halhin-Gol nevű vidéken. De rá kellett jönniük mivel a japán hadsereg elsősorban a flottát és a légierőt fejlesztette, hogy a Csendes-óceán ura lehessen, a szárazföldi hadsereg, elsősorban a páncélos-fegyvernem felfuttatására keveset áldozott. És éppen ezért a szovjet hadsereg, melynek sok páncélosa volt, még ha olyanok is, melyek 1941-re már elavultak voltak a német tankokkal szemben, azért az es japán harckocsikat még simán el tudták söpörni, mert azok náluk is régebbiek és gyengébbek voltak. A japánok tehát két csúnya vereséget szenvedtek az 1930-as évek végén a szovjetektől. A japán vezérkar okos emberekből állt. Ők belátták azt, amit Hitler nem: tudniillik egyszerre két fronton nem lehet sikeres háborút vívni. És ha ők elsősorban az amerikaiak, angolok, franciák és hollandok legyőzésével akarnak olyan világbirodalmat építeni, amely a csendes-óceáni szigetvilágot Ausztráliáig és Kelet-Ázsiát Indiáig uralmuk alá hajtja, akkor ugyanebben az időben nem szabad Sztálin ellen lekötni a szárazföldi japán hadsereget; lesz annak elég dolga a hatalmas Kína megszállásával is. Ezért megnemtámadási egyezményt kötöttek Sztálinnal, amit be is tartottak még akkor is, amikor a németek már Moszkva alatt harcoltak. Hitler neheztelt is érte a japán szövetségestársra, főleg, amikor rájött, hogy miért tudta őt Sztálin Moszkva előtt legyőzni 1941 telén. A lényeg: a híres-hírhedt Richard Sorge és kémhálózata Tokióból jelentette Moszkvába, hogy a japán vezetés be fogja tartani az egyezményt, ők december elején, a Hawaii-szigeteknél az amerikaiak megtámadására készülnek, minden erő ahhoz kell, így a mandzsúriai és a mongóliai határ mentén nem kell japán támadással számolni. Sztálin ennek tudatában vonta Moszkva alá a Távol-Keleten 6

7 tartott friss, harcképes és a téli harcmodorra felkészített szibériai hadosztályait, melyeket addig egy japán agresszió esetére tartalékolt. És ezek verték meg Kluge marsall németjeit olyan csúnyán Volokalamszk, Tula, Rzsjev, Vjazma mellett 1941 telén. Az európai háború végéig ezért nem is volt egy puskalövés sem a japán és a szovjet katonák között. A japánok betartották az egyezményt, Sztálinnak meg volt más baja is, minthogy azt megszegje. Igen ám, de Hitlert 1945 tavaszára végleg leverték. A Vörös Hadsereg meg ott állt rengeteg katonával, tankkal, repülőgéppel. Amíg tartott a harci lendületből, ezt alkalmazni is kellett új irányban. Ezért Sztálin minden arcpirulás nélkül felmondta a megnemtámadási egyezményt, és az júliusi potsdami találkozón mely a jaltainak volt a folytatása megegyezett az új amerikai elnökkel: három hónappal az európai győzelem után a Vörös Hadsereg megtámadja Mandzsúriában a japán szárazföldi hadsereg fő erőit. Truman elnök ennek örült is, meg nem is. Kicsit örült azért, mert a japánok ekkor még erősen tartották magukat, és a japán főszigetek, maga az anyaország ostroma igen hosszúnak és véresnek ígérkezett. Az amerikai nép unta már a háborús veszteségeket. Ilyen szempontból tehát jól jött az, hogy a japán szárazföldi főerőket Mandzsúria-Kínában Sztálin katonái verik szét, a véráldozat az övék. Az már kevésbé tetszett, hogy a grúz diktátor igen komoly árat kért ezért: Koreát a 38. északi szélességi fokig, azaz a fél országot, Mandzsúria szovjet megszállását Port Arthur kikötőjével együtt, és Vietnám északi felét. Kapóra jött az amerikaiaknak, hogy időközben sikerrel próbálták ki az újmexikói sivatagban az első atombombát. Próbálták is érzékeltetni Sztálinnal, hogy hatalmas új fegyverük van, és szovjet segítség nélkül is leverik Japánt. Sztálin hülyének tettette magát, mintha nem értené. Saját kísérői később úgy vallottak, hogy csak ennyit mormogott: Tehát van már atombombájuk. Nem baj. Szóljatok Kurcsatovnak, gyorsítsa fel a mi programunkat! (Kurcsatov akadémikus vezette a szovjet atomprogramot; a szovjet bomba 1945 nyarán úgy harmadában-felében volt készen. Hogy azután 1949-re német atomtitkok megszerzésével, amerikai tudósok kémkedésévei fejezték be, vagy a nélkül is készen lett volna, talán sosem tudjuk meg.) A lényeg: a két darab kész amerikai atombombát bár Japánra dobták le Sztálinnak szánták. Hirosima és Nagaszaki százötvenezer szerencsétlen halottja és több százezer sugársérültje volt a figyelmeztetés: ha túlmentek a potsdami megállapodáson, ezt ti is megkaphatjátok, orosz földön! (Sőt, annak örültek volna Washingtonban legjobban, ha Sztálin úgy meghatódik, hogy a Vörös Hadsereg el sem indul Mandzsúria ellen. Nem hatódott meg. Mint majd később látni fogjuk: Korea és Észak-Kína elfoglalása az első, igen fontos lépés volt a szovjet terjeszkedés egyik fő iránypontja, a távoli Szingapúr felé!) A Vörös Hadsereg tehát megindult, és hiába dobták le a két atombombát, hiába jelezte Japán, hogy kapitulál, biztos, ami biztos: elfoglalta a szerződés szerint nekik járó koreai és kínai 7

8 területeket, sőt a japán anyaországhoz tartozó Kurill-szigeteket is, melyek a szovjet flotta kiútját biztosították az óceánra, és a Bering-szoros, az USAhoz tartozó Alaszka irányába. Itt tehát már egyértelműen egybefolyt a második világháború vége a hidegháború elejével; a győzelem új és további háborúk kezdetét is jelezte. A japánok azóta is hitszegő támadásnak minősítik Sztálin lépését, mondván: legalább azt hálálta volna meg, hogy 1941-ben nem támadták hátba a szovjet birodalmat, mert akkor az 1942 elejére össze is omlott volna a német és japán két tűz között. Ám mint ezt egy híres magyar kortárs politikus is megfogalmazta a hála nem politikai kategória. Viszont azért van az, hogy máig nincs békeszerződés a Szovjetunió és Japán között, illetve a jogutód Oroszországgal sem kötötték ezt meg a japánok immár 60 évvel a háború vége után sem, mert a Kurillszigetek elfoglalását máig nem hajlandóak végleg tudomásul venni. Csak az érdekesség kedvéért: bár szeptember elején a Missouri csatahajó fedélzetén aláírták a japán fegyverletételt, még sokáig voltak egyenruhában harcoló japán katonák Ázsiában. Vietnámban például a franciák segédrendőri feladatokra 1946-ig alkalmaztak japán csapatokat a kommunista vietnámi partizánok ellen. Egyes óceániai szigeteken pedig 1960 és 1970 között is találtak még bujkáló, dzsungelharcot vívó japán katonákat, akik vagy nem is tudtak a háború végéről, vagy nem voltak hajlandóak azt tudomásul venni. Összegezve: a második világháború gyakorlatilag SOHA NEM ÉRT VÉGET, legfeljebb más formában folytatódott, de korántsem csak hideg, hanem bizony igen meleg, harcos eszközökkel is. (Hogy ez még arra az Európára is igaz volt, amit az 1945 elején, a Krím félszigeten lévő Jalta üdülővárosban eleve felosztottak szovjet, amerikai, angol és francia megszállási övezetre, és ahol a közhit szerint béke volt 1945 és 1990 között azt a következő fejezetekből látni fogjuk. De Ázsiában, Afrikában, Latin- Amerikában 1945 és 1990 között száznál több helyi háború zajlott, összesen csaknem annyi áldozattal, mint maga a nagy háború. Arrafelé tehát nagyon is meleg volt a hidegháború.) Egyrészt erről szól a könyv. Másrészt arról, hogy itt korántsem két, egyenként egységes világrendszer hidegháborújáról volt szó. Mert csak a kommunista hatalmak közül mást akart Moszkva, és mást Peking, ami számos, több millió áldozatot követelő fegyveres válsághoz vezetett. (Hogy a kommunista szó miért idézőjeles, arról is szól egy igen kemény fejezet.) De a Nyugat sem volt egységes: más céljai voltak a franciáknak, angoloknak mint klasszikus gyarmattartóknak, akik felbomló birodalmaikat védték, és megint mást akart a terjeszkedni kívánó amerikai ipari és pénztőke, sőt ezek az ellentétek elvezettek az 1956-os szuezi háborúig, amikor is az USA nemhogy cserbenhagyta két szövetségesét, de egyenesen fellépett ellenük az ENSZben. Persze, nem az egyiptomi nép védelmében, hanem azért, mert... de ez a mert szintén önálló fejezet része lesz! TEHÁT: az úgynevezett hidegháború tulajdonképpen nem volt más, mint a második világháború 8

9 folytatása, csak most már más ellenfelek között, és legalább négy, eltérően érdekelt felet kellett figyelembe venni: az USA-t, Anglia és Franciaország együttes érdekeit, a Szovjetuniót és Kínát. A tetejébe belekavart a tisztán nagyhatalmi szembenállás az új világerővel, mely az arab kalifátusok as évekbeli szétbomlása óta ilyen erélyesen nem jelentkezett: az újjáéledő iszlám, elsősorban az arab nacionalizmus, mely nem is a két fő erő közötti harmadik utat, hanem valamiféle negyedik vagy ötödik változatát jelentette a XX. század második felének, és egyre inkább meghatározó lesz. sajnos, a XXI. században is! Az igaz, hogy új világháború nem tört ki de béke sem volt egy napig sem, 1945 óta. Ezek után lássuk a részleteket is, melyek közül sokról nem, vagy csak alig tud a világ (és benne Magyarország sem), vagy nem azt, és nem úgy tudja, ahogyan, és főleg AMIÉRT történt. E sorok írójának hites szakmája a világgazdaság és világpolitika, ilyen képzésű iskolába járt, diplomamunkája, doktori értekezése is erről szólt. Már egyetemi évei alatt sokszor voltak vele őszinték a hatalom urai, akik kiképezték, hiszen az ő kutyájuk kölykének tartották, és úgy vélték: neki sok mindent elmondhatnak, hiszen köztük, velük, értük fog dolgozni. Más kérdés, hogy ben egy sor olyan esemény (az indonéziai másfél milliós tömegmészárlás, a prágai forradalom leverése, a cserbenhagyott párizsi diákforradalom és mások) felnyitották a szépreményű diplomatanövendék szemét, és gyors ütemben került át a kemény ellenzék oldalára annak minden, megtorlást is jelentő következményével együtt. Viszont azóta is az annak idején jól megtanultak alapján figyelte a világban történteket, néha egészen távoli országok furcsa eseményeit is; feljegyezte, megőrizte azokat, és most már aránylag nagy biztonsággal tudja a sok kis furcsa mozaikot a megfelelő helyre téve felvázolni a XX. század második felének igazi történelmét. Úgy, hogy nem tartozik egyetlen részt vevő nagy nemzet fiai vagy szövetségesei közé sem, tehát az ebből eredő szemellenző nem homályosítja el a képet. És a történelem olyan valami, amit megfelelő távlatból nézve sok minden másként látható, utólag. Most még csak év távlatából látom én is, és a többi, kutató szemmel vizsgálódó ember is. De valószínű, hogy amikor 100 vagy 200 év múlva össze fogják hasonlítani ezt a könyvet a hivatalos történelem elmúlt ötvenévi írott véleményeivel ebben fogják az idő által igazolt több valóságtartalmat találni. Főleg, ha a száz évre zárolt levéltári anyagok is olvashatóak lesznek majd. Mindenekelőtt lássuk tehát a hidegháborúban részt vevő nagyhatalmak politikai és katonai stratégiáját és taktikáját, azaz tulajdonképpeni céljait, között! 9

10 STRATÉGIAI ÉS TAKTIKAI CÉLOK Aki hadászattal foglalkozik, tudnia kell: kétfajta célt különböztetnek meg a hadban álló felek. Stratégiait és taktikait. A stratégia: a végső cél, amit el kíván érni egy nagyhatalom. A taktika: az ehhez alkalmazott módszerek, célok, utak összessége. A hidegháborúban, mint már volt róla szó, végül is kezdetben 4, később 2, majd 3 fél vett részt. Kezdetben eltérő célt követett az USA, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió után már csak a NATO és a Varsói Szerződés szembenállásáról lehetett beszélni. Ebbe kavart bele Kína önálló hatalmi ambíciója, amely kb tól vált világpolitikai tényezővé. Minden nagyhatalom céljait tulajdonképpen saját kiinduló helyzetének adottságai határozták meg a XX. század második felében. Az igazi kérdés az volt, hogy a taktikában tudtak-e idejében és jól alkalmazkodni a bekövetkező változásokhoz. Aki igen, az győzött, vagy legalábbis nagyhatalomként fennmaradt; aki nem, az ha nem is vesztett nyilvánosan, de másodrendű hatalommá süllyedt vissza. (A Szovjetunió romjaiból megmaradt Oroszországnak ugyan jelentős atomütőereje van, de ez már csak arra jó, hogy egy esetleges támadót elrettentsen, az ország helyzete a további terjeszkedő stratégiára most nem alkalmas. Az angolok és a franciák hiába álmodoznak és dicsekszenek világhatalmi szerepkörökről, egyszerűen segédcsapatokká váltak a NATO-t irányító USA mellett/mögött. Kína viszont elindult a semmiből, a leigázott, szétszabdalt gyarmati országból, és mára olyan atomhatalommá vált, mely terjeszkedési szempontból nem veszélyes ugyan vagy még nem veszélyes, de már nem lehet figyelmen kívül hagyni az érdekeit Ázsiában, és részben Afrikában sem. Annyi biztos, hogy elért a fegyverkezésben az elrettentés olyan fokára, hogy megtámadni sem lehet anélkül, hogy a támadó saját, igen nagymértékű pusztulásától ne tartson.) No, de ne a végén kezdjük, hanem az elejétől: 1945-től, vagy még korábbról, az első világháború elejétől! OROSZORSZÁG Az orosz, majd később a szovjet birodalom katonai stratégiáját a napóleoni háborúk óta az határozta meg, hogy mindig szárazföldi ellenséggel találta magát szemben, és először mindig a saját területén. Légiereje, amióta egyáltalán légierőről beszélni lehet, szinte mindig a szárazföldi csapatokat harcban támogató légierő volt (felderítőgépek, 10

11 csatarepülők, vadászgépek). Stratégiai-távolsági bombázó légierőt ugyan többször is megpróbált kifejleszteni; már a második világháború előtt létezett a hatalmas Maxim Gorkij típusú távbombázó, de valahogy úgy alakult a mindenkori helyzet, hogy ilyen gépeket sohasem tudott bevetni, majd később már nem is volt rá szüksége között különféle, félelmetesen szép külsejű és nagy hatótávolságú csodagépeket mutattak be a Moszkva melletti Tusinó repülőtere felett zajló hatásvadász légi parádékon, de a gépeket tömegesen sosem állították hadrendbe. Főleg azért nem, mert a levegőből operáló csapásmérő szerepét a hatvanas évek elejétől fokozatosan átvette a rakétafegyvernem. Akár közép-hatótávolságú, tehát Európa és Ázsia célpontjai ellen alkalmazható, akár nagy hatótávolságú, tehát az USA hátországát támadni képes rakétákról van szó, melyeket a nyugati szaksajtó különféle SS (Sovietski Sojuz, azaz Szovjetunió szóból rövidített) kódjelekkel illetett. Ezek mindig atom-, illetve hidrogénbombával szerelt fegyverek voltak. A mindenkori szovjet vezetés számolt ugyan ezek bevetésével, de nem olyan ellenfél ellen, melyet meg is akart hódítani, melynek területét meg akarta szerezni a rajta lévő vagyontárgyakkal, erőforrásokkal együtt. Mert azt Moszkvában is nagyon jól tudták, hogy egy atomsivataggal semmit sem érnek: megszállni nem lehet saját haderejük sugárfertőzéssel való veszélyeztetése nélkül. Ásványkincseit évtizedekig nem lehet kiaknázni, mert sugárszennyezettekké válnak. Kikötői, repterei szintén használhatatlanokká válnának hosszú időre. Tehát mindezen célokra alapvetően a szárazföldi hadsereget kell alkalmazni. Az atomfegyvereknek csak két esetben lehet szerepük: Zsarolásra. Azaz: amikor a szárazföldi erők megindulnak egy célország vagy terület ellen, és a megtámadott fél vesztes pozícióból atomcsapással akar válaszolni, tudnia kell, hogy ez esetben semmivé változtatja területét és lakosságát a szovjet rakéták zápora. Tehát a rakétafegyverek által olyan világméretű egyensúlyt kell fenntartani, hogy senki se merjen elsőként ezekhez nyúlni, viszont az így kialakult világméretű egyensúlyban mindig lesznek olyan kisebb lyukak, gyenge pontok, melyekben szárazföldi haderővel (esetleg tengeri úton szállítva) Moszkva és szövetségesei beavatkozhatnak a nukleáris világháború veszélye nélkül. A másik szerep az lett volna, hogyha valamiért Moszkva kerül vesztes pozícióba, gazdasági összeomlásba, a helyi háborúkban egyre nagyobb vereségek érik, és magát a birodalmat fenyegeti már az összeomlás, az idegen megszállás nos, akkor inkább pusztuljon az egész világ, mintsem egy esetleges új nürnbergi törvényszék előtt felelni kelljen minden elkövetett bűnért. Gorbacsovig ez volt szovjet stratégia alapja. Hogy maga Gorbacsov volt-e olyan különlegesen intelligens ember, aki ezt már nem akarta, és inkább letette a fegyvert a Máltánál horgonyzó hajón, vagy esetleg ő és környezetének néhány tagja a másik oldal hosszú távra beépített embere volt, akiknek pontosan az volt a szerepük, hogy a jaltai szerződés 11

12 lejártakor olyan helyzetbe manőverezzék a birodalmat, melyből már csak a tisztes visszavonulás az egyetlen kiút? ezt vagy soha nem fogjuk megtudni, vagy egyszer, pár száz év múlva, talán. A lényeg végül is: között a szovjet stratégia végig a szárazföldi erők támadó hadműveleteivel számolt, akár helyi, akár kontinentális vagy világméretű konfliktus esetén, amit a légierő támogat, és szükség esetén szállító tengeri flotta viszi a helyszínre a csapatokat. Ezért a légierő elsősorban vadászbombázókra és helikopterekre épült, melyeknek a fentieken túl az ellenséges bombázó légierő elhárítása volt még feladata. A flottának viszont kettős célt kellett teljesítenie. Az első, a már említett csapatszállítást nagyméretű teherhajókon és utasszállítónak álcázott csapatszállító hajókon végezték tengeralattjárók fedezete mellett; a szükséges légi biztosítást pedig olyan kisebb anyahajók adták, amelyek elsősorban helikoptereket vittek magukkal. Igazi, katapultos kifutó- és fogadópályás nagy anyahajót soha nem építettek, ilyenről/ilyenre fel- és leszálló repülőgépeket sem fejlesztettek ki. A helyből felszálló, az angol Harrier-hez hasonló géppel kísérleteztek ugyan, de ez tulajdonságaiban elmaradt nyugati konkurenseitől, és kevés is volt belőle. (De ez mind csak a flotta másodlagos szerepe volt.) A szovjet flotta ELSŐDLEGES CÉLJA az USA flottájának zavarása, bénítása volt, hiszen az amerikai stratégia alapja a repülőgép-anyahajókról felszálló gépek tömeges támadásán alapult, amit a tengerészgyalogság partraszállása követhet. Ez a feladat a szovjet flottán belül elsősorban az atomtengeralattjárók profilja volt, és a rakétákkal felszerelt cirkálóké, valamint a már említett néhány helikopter-anyahajóé. Mindehhez azonban flottabázis is kellett. Az atom-tengeralattjáróknál még csak hagyján: ahogy fejlődtek, egyre több időt tudtak felmerülés nélkül a víz, sőt a jég alatt is tölteni, tehát ezeket a sokszor befagyó északi (Murmanszk stb.) és távol-keleti (Vlagyivosztok stb.) kikötőkből indítani is, fogadni is lehetett. De már a felszíni egységek mozgását ezek az időjárás-érzékeny kikötők nagyon is zavarták, bénították. Tehát a szovjet tengeri stratégia alapvető célja mint Nagy Péter óta, azaz közel 300 éve mindig most is az volt, hogy be nem fagyó kikötőket, bázisokat szerezzen. Ilyen a volt Szovjetunió területén belül akadt a Balti-tengeren, bár néha azok is befagytak, és az onnan kihajózó flottát a Skagerrak-szorosnál, Dániánál még mindig meg lehetett állítani (mint ahogy Hitler flottájának is ez volt a fő gondja), a Feketetengernél lévő, tényleg fagymentes Szevasztopolból induló hajókat pedig a változatosság kedvéért Isztambulnál, a Boszporusz-szorosban béníthatta meg az ellenség. Tehát kikötők, bázisok kellettek olyan helyeken, ahol egész évben működhet a flotta, és kulcspozícióban támadhatja az amerikai hajókat. De ezeket előbb el is kellett foglalni! Hol lehetett ilyen kikötőkre, támaszpontokra számítani? Először a Földközi-tenger és melléktengerei partján. Például az Adrián ben úgy látszott: a kommunista 12

13 Jugoszlávia megalakulásával mindez a szovjet hadvezetés ölébe hull. Aztán, ahogy Tito, a jugoszláv vezér szembefordult Sztálinnal, ez a megoldás kiesett. A kicsi Albánia megmaradt az ötvenes években szovjet szövetségesnek, de egyrészt nem voltak komoly kikötői, másrészt szárazföldi úton éppen Jugoszlávia miatt el volt szigetelve a Varsói Szerződés többi államától. Tehát itt üzemanyag sem volt. Ezért próbáltak meg több irányba terjeszkedni a szovjet stratégák, a szárazföldön. ÁZSIÁBAN Port Arthur a Kínához tartozó Mandzsúria déli nyúlványán már a cári időkben orosz tengerészeti támaszpont volt. De ezt 1905-ben, az orosz-japán háborúban Moszkva elvesztette. Igaz, visszaszerezte, amikor augusztus-szeptemberben a japánoktól visszafoglalta Mandzsúriát, de... De egyfelől a Dél-Koreában és Japánban is állomásozó amerikai hetedik flotta mindig sakkban tarthatta az e kikötőből indulni kívánó szovjet hajókat, másrészt, amikor Mao-ce Tung Kínai Népköztársasága 1949-ben megalakult, vissza kellett adni neki Mandzsúriát. Hiszen hogy nézett volna ki, hogy egy kommunista testvérország egyik legnagyobb tartományát Sztálin megszállva tartja? Végül a koreai háború is 95%-os valószínűséggel Port Arthur miatt robbant ki, majd amikor Mao szembefordult a Sztálint befeketítő Hruscsovval, akkor hazaküldte a szovjet kiképzőket és tanácsadókat, tehát Port Arthur újra elveszett a szovjetek számára. Pedig a szovjet csendes-óceáni flotta már kint volt az óceán melegebb részein. Nos, ezért kellett a vietnám-laoszkambodzsai háború, hogy a régi francia, majd később amerikai kikötőbázisokat megszerezzék Dél-Vietnámban; a szárazföldön pedig Thaiföld és Malaysia lerohanása után a Csendes- és az Indiai-óceán kulcsának számító Szingapúr kikötőjét elfoglalják. Ha ez sikerült volna, akkor az amerikai hetedik és hatodik flottát elvágják egymástól, mert aki Szingapúrt uralja, az uralja a Kra-tengerszorost is, melyen e két flotta hajói oda-vissza közlekedni tudtak. Továbbá elvágja az arab-iráni olaj szállítási útját Japán, Ausztrália és az USA nyugati partja, azaz Kalifornia irányába. Főleg, ha hátországnak Indonéziát is sikerül megszerezni, mert akkor már csak az indonéz szigetvilágon túl, messze délre, Ausztrália mentén tudnak mozogni az amerikai és szövetséges hadi- és szállítóhajók, ami egyrészt óriási kerülő helyi üzemanyagforrások nélkül, másrészt pedig néha a Délisarkvidékről leszakadó jéghegyek is zavarják a hajózást. Ezzel egy időben zajlott a másik taktikai célpont, a Közel- Kelet megszerzése, melynek a Szuezi-csatorna volt az egyik, az arab és iráni olaj a másik végcélja. A csatornát birtokló nagyhatalom el tudja vágni Nyugat-Európát Ázsiától és Kelet-Afrikától, a nyugati flották mozgását az Indiai-óceán és a Földközitenger között meg tudja bénítani, és egyben az arab olaj Nyugat-Európába vezető legrövidebb tengeri szállítási útját is elzárja. Ráadásul a szovjet csendes-óceáni flotta hajói végre mégiscsak bejutnak a Földközi-tengerre, ahol a megszerzendő szíriai (Latakija) és algériai (Orán) flottabázisokról a 13

14 NATO déli szárnyát tudják közvetlenül támadni. Ezért irányult a szovjet terjeszkedés itt előbb Irán, majd Szíria és Irak felé, ezért kellett mindenáron szövetséges erőt találni Egyiptomban, és lehetőleg a Vörös-tenger déli kijáratánál, Adenben (Dél-Jemen) és Eritreánál vagy Mozambiknál is. A harmadik irány volt a végső cél: Dél-Afrika. Hihetetlenül gazdag ásványkincs-vagyon: réz, urán, arany, gyémánt, Kongóban, Dél- és Délnyugat-Afrikában. De ami ennél is fontosabb: az Indiai- és az Atlantióceán közti összeköttetés megbénítása. Mert így az Indiai-óceánon állomásozó amerikai flotta összeköttetése végleg megszűnik anyaországával (nincs kiútja Szingapúrnál Kalifornia felé, nincs Szueznél Európa felé, és nincs a Jóreménység-foknál az USA keleti partvidéke felé). Ráadásul az arab-iráni olaj szállítási útjai is megszűnnek a jelzett három irányban Nyugat-Európa és az USA felé, tehát Amerika rá van utalva saját olajára, néhány nyugat-afrikai mezőre (Nigéria), és Venezuela olajára, ami ahhoz már kevés, hogy az automobilizmusra alapuló, hatalmas fogyasztású amerikai társadalom és a hadászat igényeit egyaránt ki tudja szolgálni... Ezt az utat Dél-Afrika felé a szovjet vezetés több irányban próbálta elérni. Egyiptomon és Szudánon át Belga-Kongó (a későbbi Zaire) irányába, majd mikor ez a kísérlet megbukott, a volt portugál gyarmatok megszerzésével (Angola, Mozambik), kubai csapatokkal, közvetlenül Dél-Afrika lerohanásával. Ami majdnem sikerült, csak éppen előbb tette le Gorbacsov a fegyvert Máltánál, mint ez a kísérlet beérett volna. De mindenekelőtt a szárazföldi hadseregre épült a szovjet stratégia. Ennek közvetlen célja Nyugat-Európa lerohanása lett volna, ha annyira megbomlik valaha is a jaltai szerződés biztosította egyensúly, hogy ez lehetségessé válik. Másodlagos céljai: a szovjet és a szövetséges csapatok, fegyverek és kiképzők segítségével helyi emberanyaggal az ázsiai és afrikai célpontok megszerzése. (Koreai, vietnámi háborúk, a kínai háború között, később Szíria, Irak, Egyiptom, Dél-Jemen, Líbia, Szomália, Etiópia, Szudán, Kongó, Angola, Mozambik, Délnyugat-Afrika). A szárazföldi hadsereg egyrészt mindig is a hatalmas számú páncéloshadosztályok, -hadtestek támadásával számolt, amit gépesített gyalogság, vagy ha van rá mód légideszant-alakulatok segítenek ki, a tüzérség is elsősorban már a második világháborútól eltérően rohamlövegekre épült. Mindez mutatja: mindvégig mese volt a békét védő, csak saját és szövetségesei földjét, lakóit oltalmazó Vörös Hadsereg legendája. E hadsereg alapvetően támadó fegyverekkel volt felszerelve, és működtetéséhez olaj, rendkívül sok olaj kellett. Volt is: a szovjet Kaszpitenger melléki mezőkön túl az új szibériai és közép-ázsiai mezők, a román, a magyar olaj is rendelkezésre állt, és ha az arab akciók sikerülnek, akkor az iráni-iraki-szaúdi-líbiai olaj is ehhez lett volna háttér. A NATO európai csapatainak pedig mindig is az olajellátás volt a neuralgikus pontja. Norvég és brit olajról csak a XX. század utolsó negyedében lehetett komolyan szó; 14

15 minden egyéb igényt vezetékeken és főleg tankhajókon kellett kielégíteni. És ha ez bénítva van, akkor egy idő után a NATO-nak nincs tankja, gépkocsija. Néhány repülőgép-anyahajója és tengeralattjárója atommeghajtású, de a többi szintén leáll, mint ahogy a repülőgépek is, legfeljebb a rakéták maradnak. Azokat pedig Európában saját teljes pusztulásának veszélye nélkül nem meri bevetni elsőként. Összességében a szovjet vezetés XX. századra kitűzött célja alapvetően így hangzott: Nyugat- Európát elfoglalni, Ázsiában, Afrikában megszerezni minden fontos helyet, országot, a tengereken az amerikai flotta mozgását végleg megbénítani. Ez esetben Észak- és Dél-Amerika magára marad, ahogy a távoli és viszonylag kicsiny erejű Ausztrália is. Dél- és Közép-Amerikában folyamatosan gyengíteni az amerikai jelenlétet, így a XXI. századra magára marad egy szövetségesek nélküli USA, mely blokáddal elvágható a világtól, és szép lassan magától is összeomlik majd. Vagy: a többi kontinens minden megszerzett erőforrásából olyan hatalmas flottát építeni, mellyel az amerikai szovjet partraszállás is megkockáztatható. ANGLIA, FRANCIAORSZÁG 1945-ben a két európai vezető nagyhatalom még saját háborús sebeit nyaldosta. Viszont épen maradt hatalmas gyarmatbirodalmuk, a japánok kiverése után ott óriási nyersanyag- és üzemanyag-készletek voltak továbbra is. A közös fő cél: magukat megvédeni a szovjet offenzívától, ezt azonban csak az amerikai hadsereg és légierő jelenléte mellett lehet megvalósítani. Ugyanakkor építve arra, hogy az amerikai vezetés ugyanolyan naiv és elzárkózó marad, mint az első világháborúban és utána Wilson, később pedig Roosevelt korában volt, Ázsiában, Afrikában, Ausztráliában úgy politizálni, hogy gyarmataik, vagy ha azok gyarmati sorban már nem tarthatóak, ottani döntő befolyásuk megmaradjon. Ehhez viszont nem kértek amerikai segítséget, mert tudták, hogy ahol az amerikai hatalom megjelenik, jönnek a mohó és terjeszkedő amerikai óriásvállalatok is, melyek igen hamar kitúrhatják helyükről angol és francia riválisaikat. Ezért próbálkoztak között önálló akciókkal, melyekből a legnagyobb az október-novemberi szuezi háború volt Egyiptom ellen. Azonban ez két okból bukott meg: nem számoltak a már meglévő szovjet interkontinentális atomrakétákkal, melyekkel Moszkva természetesen azonnal megzsarolta őket, és nem számítottak arra, hogy az USA csendes asszisztálása helyett ebben az ügyben kifejezetten ellenük fordul, tehát leveszi a fejük fölül az amerikai védőernyőt. Az eredmény: hatalmas erkölcsi-politikai vereség, kiszorulás a Közel- és a Közép-Keletről, majd az 15

16 afrikai és az ázsiai megmaradt gyarmatok teljes elveszítése is tíz év alatt. A két ország már csak statiszta; igaz, fontos statiszta maradt a két nagy szembenállásában. Az angolok elsősorban továbbra is flottájukban bíztak, mely ugyan messze elmaradt az amerikai flotta mögött, de a szovjet flottával szemben eléggé komolyan számításba veendő tényező maradt. És helyi konfliktusokban mint a Malvin-szigeteki kis háború Argentínával szemben igenis hatékony volt. Szárazföldi hadereje a brit birodalomnak sosem volt komoly; nem volt hozzá elég honi emberanyaga. Amíg voltak gyarmati csapatai, csak addig számított jelentősebb erőnek. Voltak viszont komoly technikai szintet elérő fegyvereik a flottánál és a légierőnél, például a helyből felszálló Harrier vadászbombázók, és voltak anyahajóik, nukleáris tengeralattjáróik. Volt saját atomfegyverzetük, van is, de egyik nagy atomütőerejéhez sem mérhető. A franciáknak komoly flottájuk volt, de mára már jelentőségében csökkent. És gyarmatbirodalmuk elvesztése óta nincs is miért nagymértékben fejleszteni. Légierejük viszont komoly és modern, saját fejlesztésű Mirage és Mystére gépeik, szuperszonikus óriásgépeik (Concorde) bizonyítják ezt. De Gaulle tábornok elnöksége idején saját, nemzeti atomütőerejük fejlesztésére is nagy hangsúlyt fordítottak. Szárazföldi erejük büszkesége a jól felszerelt, bárhol bevethető idegenlégió. Mindezzel együtt azonban csak segéderő szerepet tudnak betölteni, önállóan még saját országuk védelmére sem lettek volna képesek szovjet támadás esetén. KÍNA Hatalmas utat tett meg az ázsiai nagyhatalom onnan kezdve, hogy részekre szabdalt országként érte a második világháború vége odáig, hogy a két szuperhatalom lépéseit mindenütt keresztezte a hatvanas évek végétől, és máig, amikor a harmadik ország lett, mely önállóan embert juttatott az űrbe, és a Holdra is űrhajóst akar küldeni között a világháború afféle mellék hadszíntere volt, ahol a japán szárazföldi hadsereg nagy részét lekötötték egyfelől a Kuomintang (nemzeti) Kína, azaz Csang Kai-sek seregei, másfelől Mao Ce-tungnak a szovjet határ mentén összpontosított 4. és 8. Vörös Hadseregei. Érdekes, hogy mindkét nagy számolt mindkét kínai féllel esetleges saját szövetségesei között a háború végén. Az amerikaiak hízelegtek Mao-nak, és gondolkodtak erősen azon, lehet-e Mao az ő szempontjukból a jövő embere. Ha másért nem, azért, mert érezték, hogy a vörös kínai vezérben komoly sértettség bujkál a moszkvai totális 16

17 irányítással szemben. Sztálin viszont Csang Kai-seknek is szállított fegyvert a japánok ellen, sőt a nemzeti Kína vezérének fia a háború utolsó éveiben elit moszkvai katonai iskolán tanult... Aztán helyére rázódott a kép. Moszkva tudomásul vette, hogy Mao vállalja a másodhegedűs szerepét, ha cserébe ő lehet az ázsiai országok kommunista mozgalmainak irányítója. És Mao belátta, hogy moszkvai segítség nélkül még Kínát sem tudja teljesen uralni. Washington viszont okulva a háború végi szovjet lépésekből Csang Kai-sekre tette tétjét, vele kívánta a Szingapúr felé induló szovjet bekerítő offenzívát megállítani. Egyvalamit azonban nem szabad elfelejteni: Ázsia vonatkozásában sosem volt jaltai egyezmény, vagy bármi más, ami évtizedekre felosztotta volna a nagy kontinenst a szovjetek és az amerikaiak között. Ráadásul az USA még csak próbálkozott a kontinens szárazföldjén megvetni a lábát: szilárdan csak az óceáni szigeteket uralta, a Fülöp-szigeteket vonta azonnal befolyása alá, és Japánt szállta meg saját biztonsága kedvéért. Indiában, Kínában, Indokínában még az angolok és a franciák is jelen voltak, saját külön érdekeikkel. Ami nagyjából eldőlni látszott: a háború végén Korea és Vietnám két-két befolyási övezetre oszlott, kommunista helyi vezetők és az amerikaiak, illetve Vietnámban a franciák között. Sztálin megszállta Mandzsúriát ( felszabadította a japánoktól) és a Kurill-szigetek elfoglalásával biztosította a szovjet távol-keleti flotta szabadabb manőverezését most már nemcsak dél felé, hanem az Aleut-szigetek, Alaszka, azaz az USA legészakibb területei irányába is. De ahhoz, hogy akár csak Vietnámig is eljusson szárazföldön, előbb Kínát kell megszereznie végén a helyzet így festett: Mandzsúriában ott vannak a szovjet megszálló erők, de ők közvetlenül nem avatkoznak be a két nagy kínai erő háborújába. A szovjet és a mongol határ mentén Mao seregei állnak, Középés Dél-Kína Csang Kai-seké. Hongkong brit, Macao portugál gyarmat. Mao Vörös Hadseregének hosszú, négyéves háborúba került, amíg kiszorította a Kuomintang seregeit a szárazföldi Kínából. És ehhez igen sokat kapott Moszkvától: mivel a szovjet haderő szárazföldi harcai véget értek, a tankok és a repülők egy részére már nem volt szükség. De ezeket nem szerelték le, hanem egyszerűen átadták a kínai elvtársaknak. A repülőkhöz ráadásul pilóták sokaságát is. Plusz gyalogsági fegyverzetet, és a rohamlövegek terjedése révén elavuló régebbi tüzérségi lövegek ezreit is. Ezzel a technikai fölénnyel sikerült azután 1949 decemberére a kínai szárazföldet elfoglalniuk Mao seregeinek. A kuomintangisták visszaszorultak Tajvan szigetére, és a körülötte lévő kisebb szigeteken (Kimojon, Amojon, Macun) próbálták zavarni a kínai és a szovjet hajózást. Egyes nemzeti kínai csapatok Burma és Kína határvidékére vonultak vissza, ahol még közel egy évtizedig jelentős területeket és a kábítószer-kereskedelmet is uralták. De a Kínai Vörös Hadsereg és szovjet tanácsadói 1949 végére, bizony, már Vietnám 17

18 határán voltak, sokkal közelebb Szingapúrhoz, mint valaha is álmodták. És innen már szárazföldi úton tudták fegyverrel és utánpótlással ellátni Ho Si Minh kommunista vietnámi csapatait, a Viet Minh-et. Mandzsúriát nagyvonalú gesztussal Sztálin átadta Mao-nak. Onnan a szovjet megszálló csapatok kivonultak, és Mao teljesítette a segédcsapatok szerepét: a koreai háborúban, például, olyan számú kínai katonát, ágyút, tankot, repülőgépet vetett be, mely már nyílt háborúval fenyegetett Kína és USA között. Az amerikai hadvezetés szívesen vetett volna be a kínai csapatok ellen atomfegyvert, de meggondolták, mert ekkor már Sztálinnak is volt atombombája, és senki sem tudta, hogy mennyi, milyen és milyen módon, mi ellen tudja alkalmazni. Az első komoly nézeteltérés Moszkva és Peking között akkor keletkezett, amikor Mao, merő presztízsokokból, mindenáron el akarta foglalni Tajvant. Bizonyítani akarta, hogy csak egy Kína van, és azt ő vezeti. De ehhez kevés volt a kínai flotta és a légierő Sztálin viszont ebben nem segített, utódai sem. Moszkvában tudták jól, hogy Tajvan igen sok veszteséggel járó lerohanásával nem nyernek túl sokat, attól még Okinawán és a Fülöp-szigeteken ott marad az amerikai flotta és a légierő, és ugyanúgy tudja bénítani a dél Szingapúr felé irányuló szovjet offenzíva tengeri útvonalait. Ráadásul Amerika keményen értésére adta: Tajvan az a pont, ahol már tényleg bevetik az atomfegyvert; ott nem hajlandók hátrálni! Presztízsből sem, és nagyon jól jött nekik az, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában állandó, azaz vétójoggal rendelkező tagként éppen Csang Kaisek képviselője ült még hosszú évekig. Mao Kínáját az ENSZ sokáig nem ismerte el, mert a koreai háborúban a kínai hadsereg mégiscsak ENSZzászló alatt harcoló katonákra támadt, akkor is, ha tíz közül kilenc amerikai volt... Itt már látszott a stratégiai különbség Moszkva és Peking között. Moszkva ekkor, az ötvenes évek közepén már a világot akarta, míg Peking csak Ázsiát. És mert a kínai hadsereg jórészt még mindig uraságtól levetett szovjet fegyverekkel volt ellátva, azaz éppen mindig egy nemzedékkel elavult tankokat, repülőket kapott vagy gyártott Kínában szovjet licenc alapján; más volt a taktikájuk is. Világosan megfogalmazták: ők nem félnek egy atomháborútól. Ha az akkor 600 milliós Kína lakosságának hétharmada elpusztulna is, még mindig marad 200 millió ember, akikből húszmilliót kevésbé korszerű fegyverrel kiállítva is el lehet dönteni egy atomcsapással induló háború befejező szakaszát. Hiszen a kölcsönös atomcsapások a legmodernebb haditechnika nagy részét is elpusztítják: innen kezdve az nyer, akinek egyáltalán marad bármilyen öreg, de működő repülője, tankja, és akár csak puskákkal felszerelt sok-sok gyalogosa az ellenfél területének megszállásához. A tetejébe Mao-t igen irritálta, hogy Sztálin utódai hagyták, hogy bohócot csináljon saját magából. A provokatív összetűzések folyamatosan zajlottak Tajvan és a körötte lévő kis szigetek körül; Kína az ötszázadik, 18

19 hatszázadik komoly figyelmeztetést intézte az amerikai kormányhoz. A világ rajtuk röhögött, mert mindenki tudta: Hruscsov nem engedi el a pórázt, Tajvanért nem kockáztatja az egész nyugati világ ellen később megvívandó háború sikerét. Ez, és nem a Sztálin emlékéhez való viszony volt az, ami megrontotta a pártközi kapcsolatot Moszkva és Peking között. Úgy 1959-tő1 a kínaiaknak már más céljaik voltak: saját érdekükben destabilizálni Ázsiát. Nekik nem Szingapúr kellett elsődlegesen. Úgy vélték: ha a szovjetek által támogatott vietnámi-laoszi-kambodzsai támadás eljutna valaha is a tengerszorost őrző városállamig, akkor az, mivel lakosságának nagyobb része úgyis kínai nemzetiségű, automatikusan Mao ölébe hullik majd. Mao-nak India kellett. Tibet lerohanásával, bekebelezésével elég szép hosszú közös határt sikerült szereznie Indiával és Pakisztánnal. És mert a szovjet diplomácia erősen kacérkodott Indiával, hogy Szingapúrt, illetve Iránt ebből az irányból is bekerítse, Mao hogy Moszkva orra alá borsot törjön nyílt háborúba kezdett Indiával. A nyugatbarát Pakisztánt pedig fegyverszállításokkal segítette, szintén India ellen. A szovjetek afrikai offenzíváját a Jóreménység-fok irányába szintén, ott keresztezték, ahol tudták: vasutakat építettek a kelet-afrikai országokban, katonai és gazdasági tanácsadókat küldtek oda. Így azután a szovjet vezetés sohasem tudhatta, hogyha egy-egy afrikai országot hosszas küzdelemben sikerült vazallusként megszereznie, a hátában és oldalában milyen pofonokat kaphat a kínai elvtársaktól. Ezenkívül presztízsokokból (mert célba juttató rakétával vagy nehézbombázó gépekkel még nem rendelkeztek) 1964 őszére a kínaiaknak sikerült felrobbantaniuk az ország sivatagos, szovjet határ menti részén első, saját fejlesztésű atombombájukat. Ez rázta azután úgy meg a belezavarodó szovjet vezetést, hogy a gyenge kezű Hruscsovot heteken belül puccsal állították félre saját testőrei, Brezsnyevet állítva a helyére. A dél-szibériai határ mentén ráadásul még határháborúcskákba is keveredett a kínai és a szovjet hadsereg. Mindez jelezte: szárazföldön lezárul az út Szingapúr felé. Nemhogy Kínán át lehetne arra katonai erőt és fegyverzetet indítani, hanem egyenesen át kéne vágni fegyverrel Kínán, hogy a szovjet hadsereg szárazföldön odáig jusson. A vietnámi-amerikai háborúhoz küldött szovjet fegyverszállítmányokat Peking még átengedte, remélvén, hogy Ho Si Minh győzelme után mégis Mao-t és vonalát választja de amikor Kambodzsában Mao fiókái kerültek hatalomra, és a vietnámi hadsereg megpróbálta fegyverrel elsodorni őket a szingapúri terjeszkedés útjából no, akkor már a vietnámi-kínai határon egyenesen a kínai hadsereggel találták magukat szemben a lassan teljesen Moszkvához kötődő vietnámi kommunisták... Mindennek döntő szerepe volt abban, hogy a Szingapúr elleni offenzívát Moszkvában le kellett venni a napirendről. És mert a hetvenes évek elején 19

20 Mao az amerikaiakkal is kiegyezett a világ most már hárompólusúvá vált, mind Moszkvának, mind Washingtonnak számolnia kellett minden lépésénél azzal is, hogy erre Peking miképpen reagál. A kínai hadsereg ugyan nagyobb számú, teljesen modem repülővel, hajóval és tankkal sosem volt felszerelve, de gőzerővel dolgoztak azon, hogy bizonyítsák: olyan rakétájuk viszont van, amely egyaránt képes Moszkva és az USA nyugati partvidéke elérésére. Előbb műholdakkal, majd ember vezette űrhajókkal igazolták: ezt is elérték. ÉS A MÁSIK FÉL: WASHINGTON Mindennek tudatában lássuk a hidegháború másik főszereplője, az Amerikai Egyesült Államok stratégiáját és taktikáját. Az USA mint katonai hatalom nem rendelkezik túl nagy hagyományokkal. Először saját, északdéli polgárháborújukban vetettek be nagyobb szárazföldi alakulatokat, és mivel számításba jöhető külső ellenségeikkel közös határuk szinte sehol sem volt szárazföldön a szárazföldi hadseregek szerepe itt véget is ért. Az első világháborúban ugyan számra elég sok amerikai katonát dobtak az európai frontvonalakra ban, a háború végén, de különösebb siker, fegyvertény a nevükhöz nemigen fűződött. Akkor még a francia és angol csapatok is sokkal harcképesebbek voltak náluk, a németekről nem is beszélve. És amikor a második világháborúban Olaszországban, majd a francia-belga frontszakaszon is megjelentek az amerikai hadosztályok, hamar kiderült: tüzérségük fejletlen, páncélosaik gyengébbek, tűzerejük kisebb a többi hadviselőnél, sztárolt légideszantosaik pedig elszenvedtek egy-két akkora vereséget, hogy évtizedekig nyaldosták sebeiket: mi volt ez? Egyáltalán: ahol nem volt éppen elsöprő légi fölényük, és lőszerben, fegyverben öt-hatszoros túlerejük, ott hónapok alatt sem jutottak tíz-húsz kilométernél többet előre, mint az olasz csizma közepén. Vagy, ha tényleg komoly és harcedzett ellenséggel találkoztak, mint a német 6. SSpáncéloshadsereggel az ardenneki német offenzíva idején, akkor utcai szóhasználattal elverték őket, mint a lovat. Ha az Ardenneknél lett volna a németeknek elég üzemanyaguk, bizony könnyen a tengerbe szoríthatták volna az elkényeztetett, sokszoros légi túlerőhöz, és gépiesített szállítási fölényhez szokott, csekély harcértékű amerikai hadosztályokat... Persze, ennek van történelmi magyarázata is: ahol Amerikának harccal kellett valamit megszereznie az 1890-es évektől, ott a földrajzi adottságoknak megfelelően elsősorban haditengerészetével operált. A flotta verte meg a spanyolokat a XX. század elején, foglalta el Kubát, a Fülöpszigeteket, szerzett egész támaszpontláncot a Csendes-óceánon. És a 20

21 tengerészgyalogság volt az, mely a partra szálló hadműveletekkel minden győzelmet elért. Ezért is alakult ki az amerikai haderő hármas tagozódása: külön államnak számított és számít a flotta és a tengerészgyalogság, ráadásul az anyahajók révén az amerikai repülőgépek egy jelentős része is a flottához tartozik; megint csak külön birodalom a légierő, mely elsősorban tömegesen bevethető stratégiai távolsági bombázógépekre, illetve vadászbombázókra alapozódik, és mindig is a leggyengébb szektor volt a szárazföldi hadsereg. Ezt bizonyította minden helyi háború, melyet amerikaiak vívtak az utóbbi ötven évben. Ahol nagyarányú légicsapásokkal melyekben a tengerészet légiereje is részt vett és deszant-partraszállásokkal vagy légideszanttal ki lehetett vívni a győzelmet, ott nem volt baj. De már, ahol mindez nem segített, és nagyszabású szárazföldi harcokba bonyolódtak ott, bizony, baj volt. A koreai háborúban, bizony, az elején a kínaiak is nagyon megverték az amerikai szárazföldi csapatokat; Vietnámban a partizán-hadviselés a csúfos vereségig őrölte fel a nagyszámú amerikai szárazföldi erőt, és az afganisztáni és az Arab-öböl menti háborúk is bizonyították: egy országot gyorsan meg tudnák szállni légierő és tengerészgyalogság segítségével, de amint a megszállt területeket szárazföldi egységekkel tartósan pacifikálni kell, akkor baj van. Ezért is más alapvetően az amerikai stratégia, mint a szovjet volt. Hatalmas flottákkal uralni kell egy-egy világtengert. Ezen belül a főszerep a repülőgép-anyahajóké sok száz vadászbombázó gépükkel. A többi felszíni flottaegység gyakorlatilag az anyahajókat kíséri, biztosítja, fedezi, korábban cirkálók, majd egyre inkább rombolók segítségével, amelyek gyorsak, és fedélzeti rakétafegyvereikkel küzdik le az ellenfél hajóit. Ezeken kívül a világ legfejlettebb partraszállóhajó-állománya is az övék, és szinte önálló fegyvernem a flottán belül a tengeralattjáróké. Utóbbiak egyrészt az atomütőerő részei, másrészt szintén az anyahajókat biztosítják, illetve diverziós célfeladatokat látnak el, felderítenek, kikötőket rombolnak, ellenséges hajókat, főleg tengeralattjárókat semmisítenek meg. A nagy csatahajók alkalmazásáról rég lemondtak, az egyéb hajóállomány zömmel partvédő őrhajó. És sok és nagy kapacitású szállítóhajójuk van, mely a hadszíntérre viszi a gépesített tengerészgyalogságot. Igen ám, de ennyi és ekkora hajóhoz üzemanyag is kell! És nukleáris meghajtása csak az anyahajónak és a tengeralattjárók egy részének van, az is inkább a hatvanas évek második felétől. Mivel azonban a távoli óceánokon járó flotta mégsem mehet haza folyton tankolni hazai kikötőkbe, ezért a világ minden elérhető pontján flottaellátó bázisokat, -javítókat kellett szerezniük, és olyan országokat szövetségesekként magukhoz láncolniuk, ahol üzemanyag is van bőven, elsősorban dízelolaj. Ezért olyan fontos az arab olaj az amerikai stratégia szemszögéből. 21