História Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Átírás

1 História

2 História Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

3 Tartalom Finnugor vagy bolgártörök? Képek A magyar kalandozások Képek A honfoglalás vitás kérdései. Interjú Györffy Györggyel Képek A honfoglalás elõtt. Kronológia A Kónsztantinosz Prophürogennétosz (Bíborbanszületett Konstantin) bizánci császár által használt Megasz Moraviász megjelölés f Képek A morvák birodalma Képek Hogyan lett Moráviából Nagy Morva? Képek Nagymorávia délen? Interjú Püspöki Nagy Péterrel Képek Szlovák történészek Nagymorávia kiterjedésérõl Képek Együttélõk Az egyetem-alapító Pázmány Képek Viták az emigrációban Képek Kun Béla a Krímben I. rész Képek A Komintern VII. kongresszusa Képek Nemzeti sérelembõl jobboldali radikalizmus Jövõkép és politika. Egyenlõségesdi, tulajdon, munka I. rész én Klapkát és Aschermannt sem rehabilitálom Képek Kossuth Lajos küzdelme a farkasokkal Képek A Görgei-szobor Képek iii

4

5 1. Finnugor vagy bolgártörök? FODOR István Finnugor vagy bolgár-török? A címben jelzett kérdés természetesen nem arra vonatkozik, hogy honfoglalóink nyelve vagy mai magyar nyelvünk finnugor, avagy bolgár-török eredetű-e, hiszen nyelvünk származása és rokonsága réges-rég beigazolt tény. A kérdés mögött az a máig fel-felbukkanó vélekedés lappang, amely szerint a honfoglaló magyarság műveltsége s vezető rétege is bolgár-török eredetű lett volna, s a finnugor nyelvcsaládba tartozó magyar nyelv csak a köznép ajkán élt volna ekkoriban. Van-e valamilyen alapja e feltevésnek vagy légből kapott áltudományos ábránd csupán? A bolgár-törökséggel való hosszú és intenzív történeti kapcsolatainkat már az a kétszázat meghaladó, nyelvünkben ma is élő bolgár-török jövevényszó is ékesszólóan bizonyítja, amelyek a földművelés (pl. tarló, árpa, búza, eke, sarló, boglya, szérű, őröl, dara, gyümölcs, alma, körte, dió, szőlő, bor, kender),az állattenyésztés (p1. bika, ökör, tinó, borjú, kos, kecske, gyapjú, disznó, ártány, karám, tyúk), a lakáskultúra (p1. sátor, kút, kapu, szék, bölcső, koporsó), valamint a társadalmi élet (p1. törvény, tanú, tolmács, bér, érdem, gyón)igen fontos szavai. A honfoglalást megelőző évszázadokban a magyarságot ért bolgár-török hatás tehát mindenképpen igen jelentős lehetett. Az onogur vagy onogur-bolgár törzsszövetség 463-ban költözött Ázsiából Európába, s a Kaukázustól északra elterülő síkságon foglalt magának új hazát. 600 körül a Kubán folyó vidékén önálló birodalmat hoztak létre, amelyet 650 táján a szomszédos kazárok döntöttek meg. A bolgárság egy része ezt követően kazár alattvaló lett, s a Don Donyec Kubán vidékén élt. Két másik csoportjuk azonban kimenekült a kazár kagán fennhatósága alól. Az egyik Aszparuh vezetésével 680 körül nyugatra vándorolt s a Duna deltavidékén, a mai Havasalföldön s Bulgária északkeleti részén telepedett meg. A helybéli szláv törzsekkel együtt ez hozta létre a mai Bulgária elődállamát, amelyben lassanként a többségi szláv nyelv vált uralkodóvá. A másik csoport a Volga mentén észak felé vette útját, s a Kámának a Volgába folyásától délre telepedett meg. Törzseik itt hozták létre államukat 922 körül, amikor felvették Mohamed hitét. Élénk kereskedelmet folytató, gazdag városokkal büszkélkedő birodalmukat 1236-ban a tatárok a földdel tették egyenlővé. Az onogur-bolgárok (vagy bolgár-törökök) a török nyelvnek azt az ősi változatát beszélték, amelynek egyedüli mai képviselője a Volga mellett élő csuvasok nyelve. Európában való megjelenésükkor a bolgár-törökök gazdálkodásának alapja a nomád állattartás volt, de jelentős lehetett földművelésük, kézműiparuk és kereskedelmük is. Az összehasonlító régészeti vizsgálatokból egyértelműen kiderül, hogy a honfoglalás kori magyar és a századi bolgár-török emlékanyag sok vonásában rokon, különösen a korai (még pogány rítusú) volgai bolgár és magyar temetők állnak egymáshoz igen közel. Mindkét nép halottas szokásának fontos eleme volt az ún. részleges lovastemetkezés, amikor az előkelő elhunyt sírjába helyezték lovának koponyáját és lábait a bőrrel együtt. (Hitük szerint a túlvilágon a paripa e testrészeiből újjáéled majd, s ott is szolgálja gazdáját.) Sok tekintetben hasonló továbbá a temetők rendje, a mellékletek közül a fegyverek, lószerszám s a viselet egy-két eleme. Ugyancsak jó néhány hasonlóságot fedezhetünk fel a Don Kubán vidéki bolgárok és honfoglalóink emlékanyaga között. Igaz, ennél a csoportnál jóval ritkábban fordulnak elő magyar jellegű lovastemetkezések, de a temetők rendjében és a mellékletek közt itt is sok a hasonlóság. Különösen figyelemreméltó azonban, hogy az itteni települések szinte hajszálra egyeznek a mi legkorábbi, századi falvainkkal. Utcák nélküli, ún. szórt szerkezetű falutelepülések ezek, amelyek még magukon viselik a nomád életmód jó néhány jelét (jurta alakú felszíni vagy alig földbe mélyített épületek, a szabadtűzön használt cserépüstök nagy száma stb.). Jóval kevesebb párhuzamot találunk a harmadik, a dunai bolgár népcsoport hagyatékában, ami kétségkívül igazolja, hogy a honfoglalás előtti magyarságnak a volgai és a doni bolgárokkal voltak intenzív történeti kapcsolatai, az ő szomszédságukban élhettek huzamosabb ideig. Jelen ismereteink szerint az látszik a legvalószínűbbnek, hogy őseink az időszámítás kezdete körüli időben a Dél-Urál keleti oldaláról a Volga és Urál közti területre költöztek. Nagy részük 700 körül innen dél-délnyugat felé húzódott, a Volga Don Donyec folyók vidékére, mely területet az első magyar fejedelem, Levedi neve után történetírásunk Levédiának nevez. (A magyarság egy része továbbra is korábbi szálláshelyén maradt, ezek utódait találta meg itt, Magna Hungariában, 1236-ban Julianus barát.) A déli irányba vándorló magyarság ekkor hosszabb ideig élhetett együtt az észak felé mozgó, volgai bolgársággal. Feltehető, hogy a volgai bolgárok eszkilnevű törzsének egy töredéke 1

6 ekkor csatlakozott a magyarsághoz, s bennük ismerhetjük fel a székelyekőseit, akik a honfoglalás korára teljesen elmagyarosodtak. Levédiában pedig a doni bolgárokkal éltek elődeink nagyjából közös szállásterületen s ugyanazon politikai keretben is, a Kazár Kaganátus fennhatósága alatt.* Az erős kazár haderő ekkor hosszú időre békét tudott tartani a nomád hadak korábbi felvonulási útjaként szolgáló steppén. Ennek tudható be, hogy az egykori nomádok közül mind többen tértek át a keményebb munkával járó, de több eredménnyel kecsegtető földművelésre és a belterjesebb állattartásra. Az itt élő magyarság is részese volt e folyamatnak. Nomád őseink itt éppen a doni bolgárok példája nyomán léptek az újfajta gazdálkodás útjára. Ha megnézzük bolgár-török jövevényszavainkat, azt látjuk, belőlük éppen az a gazdasági folyamat (a földművelésre való áttérés) bontható ki, amit a régészet e területen megállapított. Bolgár-török jövevényszavaink zömét tehát minden bizonnyal Levédiában, a doni bolgárok nyelvéből kölcsönözhettük. Itt kapott jóval nagyobb szerepet nomád őseink gazdálkodásában a letelepült földművelés és a belterjesebb állattartás. Ily módon tehát a magyar bolgár-török nyelvi kapcsolatok nagyjából 700 körül kezdődhettek. Azt jelenti-e mindez, hogy őseinket valóban a bolgár-törökök tanították meg a földművelés és állattartás minden fortélyára? Válaszunk ma már egyértelműen negatív erre a kérdésre. Elődeink ugyanis még az ugor közösségben élve, a Kr. e. II. évezred első felében megismerkedtek a földműveléssel és az állattartással is. Lovas néppé is ekkor váltak, amit a magyar és obi-ugor nyelvekben meglévő, lótartással kapcsolatos szavak mellett (ló, fék, nyereg, kengyel, ostor, másodfű ló, harmadfű ló)a Dél-Urál vidékén előkerült régészeti leletek egész sora is bizonyít (búzamagvak, lovastemetkezések, istálló). Nem véletlen tehát, hogy a magyar lovasterminológia egyetlen bolgár-török szóval sem gazdagodott. A Kr. e körüli időszakban vált a magyarság önálló néppé, s ez együtt járt egy fontos gazdasági változással is: elődeink ekkor tértek át a vándorló-legeltető nomád állattartásra, ami egyben későbbi hosszú vándorútjuk gazdasági oka is volt. Gazdálkodásukban ekkor nyilvánvalóan alárendelt szerepet kapott csak a földművelés, bár teljes hiányáról éppúgy, mint egyetlen más nomád nép esetében sem nem beszélhetünk. A 700 körüli évtizedektől tehát a bolgár-törökök nem a földművelésre és állattartásra tanították meg elődeinket, csupán a földművelés és a belterjesebb állattartás jóval erősebb hagyományaival rendelkező gazdálkodásuk hagyott mélyreható nyomokat a magyarság gazdasági és műveltségi állapotában. A magyarság vezető rétegének töröksége ellen az utóbbi időben egy igen lényeges régészeti bizonyíték is előkerült. Honfoglalóink halottas szokásának jellemző eleme volt, hogy az elhunytak arcát textil vagy bőr szemfedővel fedték le, s a szemek és a száj helyén erre zömmel ezüst, ritkábban arany vagy bronz lemezkéket vagy vereteket tettek. (Bizonyára azért, hogy az elhunyt fejében lakozó árnyéklelkét ezt a régi magyar nyelvben az isz szóval jelölték a szent, tiszta fémmel megvédjék a túlvilág gonosz szellemeitől, s egyúttal bent is tartsák azt a koponya üregében, hogy ne járjon vissza, ne nyugtalanítsa az élőket.) A Hajdúböszörmény mellett feltárt sírban például a halott szemeire arany lemezkéket, szájára bronz veretet helyeztek. Az egyik gazdag rakamazi sírban pedig a színházi álarchoz hasonló arany szem- és szájlemezt leltek. E szemfedők pontos párhuzamait az Urá1vidéki rokon népeink temetőiben figyelhetjük meg a 6. századtól. Az Ob folyó partján feltárt 8 9. századi Barszov Gorodok nevű ősi obi-ugor temetőben a mienkhez hasonló ezüst lemezeket helyeztek a halott szemeire. A Káma melléki gorbunjatai 8. századi, bizonyára ős-zürjén temető egyik sírjában pedig az említett rakamazi szemfedő szintén aranyból készült párhuzama került elő. Legközelebbi nyelvrokonainknál, az obi-ugoroknál az ilyenfajta szemfedők használata úgyszólván napjainkig megfigyelhető. Nyilvánvaló, hogy e halottas szokás akkoriban eresztett gyökeret elődeinknél, amikor nagyjából 600 és 700 között még rokon népeink közelében, a Volga Urál közti Magna Hungariában éltek, tehát még a bolgártörökséggel való közeli szomszédság előtt. Ezt a finnugor gyökerű hagyományt aztán töretlenül megőrizték még új hazájukban is, egészen a kereszténység elterjedéséig. Rendkívül figyelemreméltó, hogy ez a szokás a gazdag, előkelő halottaink sírjaiban figyelhető meg, tehát éppen az ún. vezető rétegnél! Nyilvánvaló, hogy ha e réteg nem magyar eredetű lett volna, nem őrizte volna ilyen konokul ezt az ősi magyar hagyományt. Még egy érvet szokás felhozni vezető rétegünk idegen volta mellett. Azt ti., hogy a Felső-Tisza vidéki és kisalföldi gazdag férfisírjainkból előkerült ötvösremekek (tarsolylemezek, övveretek stb.) a csatlakozott kabarság ötvöseinek műhelyeiből kerültek ki, s e sírokba főként kabarok temetkeztek. Ötvösművészetünk eredetének vizsgálata azonban arra a felismerésre vezetett bennünket, hogy a csatlakozott főleg bolgár-török kabarságnak egyáltalában nem volt sajátja ez a művészet keleten, ennek kiformálódása befogadva az iráni, steppei és bizánci ötvöshagyományok egy részét már a magyar mesterek kezemunkája volt. E sírokban túlnyomórészt magyar elhunytak nyugodtak. 2

7 A címbéli kérdésre tehát nézetem szerint azt válaszolhatjuk, hogy honfoglalóink vezető rétege s a köznép is zömmel magyarokból, vagy már teljesen, vagy jórészt elmagyarosodott csatlakozott népelemekből állt. Természetesen voltak más, zömmel bolgár-török nyelvű népcsoportok, hiszen a kabarokról már fentebb szó esett, s a steppei vándorút során őseinkhez számos néptöredék csatlakozott (nyilván a forrásokból ismerteken kívül is), mint ahogyan több magyar néprész levált tőlük, mint a Magna Hungariában maradottak vagy a Kaukázus, déli részére költözött szavárd-magyarok. Embertani tekintetben különösen nem voltak őseink egyöntetűek, hiszen a számtalan steppei népkeveredés embertani arculatukon is nyomot hagyott. (Amit egyébként a honfoglalóink csontmaradványait vizsgáló antropológusok ki is mutattak.) Hogy a magyarság nem veszítette el nyelvét, annak alighanem kettős oka lehetett. Egyrészt őseinknek a steppei népek közt többékevésbé mindvégig sikerült megőrizni politikai és katonai önállóságukat, tehát egyik nagy szomszéd sem szórta szét nemzetségeiket a szélrózsa minden irányába. Másrészt pedig a steppén teljesen szokatlan és idegen finnugor eredetű nyelvük megnehezítette a szomszédokkal való kontaktusnak az etnikai egységre már káros elmélyülését (a nagyszámú, etnikailag vegyes házasságot). Valószínűleg így magyarázhatjuk azt, a kutatóknak már nem kevés fejtörést okozó csodát, hogy őseink vándorútjuk során mindvégig megőrizték népi alkatukat a steppe iráni, majd török nyelvű tengerében. * A magyarok vándorlásáról vö. Váczy Péter Etelköz című cikkét. História, 1985/4. szám. 2. Képek 3

8 4

9 1. A magyar kalandozások KRISTÓ Gyula A magyar kalandozások Mai ismereteink szerint a bizonyosan a kalandozó magyarokra vonatkozó legkorábbi híradás a 830-as évek második felének eseményeivel kapcsolatos. Egy görög nyelvű történeti munka beszámol arról, hogy azok a makedónok, akiket még 813-ban Krum bolgár kán telepített le az Al-Duna bal partján, ekkor a legnagyobb valószínűség szerint ban elhatározták, hogyvisszatérnek a bizánci birodalomba. A bolgárok meg akarták ezt akadályozni és szembeszálltak a makedónokkal. A csatában azonban a makedónok kerekedtek felül. A bolgárok ekkor az ungrokhoz (magyarokhoz) fordultak segítségért. Már éppen megérkeztek a bizánci császár hajói, hogy felvegyék és a bizánci birodalom fővárosába, Konstantinápolyba szállítsák a makedónokat, amikor bolgár felkérésre óriási tömegben megjelentek a hunok (magyarok). A makedónok készek voltak megütközni a frissen érkezettekkel, ám a türkök (magyarok) elsősorban zsákmányra vágytak, s ígyszóltak a makedónokhoz: Adjátok nekünk mindazt, amitek van, és menjetek, ahová akartok. A makedónok azonban nem engedelmeskedtek a forrásban több néven szereplő magyarok felszólításának, hanem megkezdték a behajózást. A magyarok harcba bocsátkoztak a makedónokkal és vereséget szenvedtek tőlük. Ez a legelső nyom a magyar kalandozásokról, amelyek még több mint 130 éven át folytatódtak, s rettegésben tartották előbb Európa keleti, majd nyugati és délkeleti részét. S már a legelső ismert magyar kalandozás is, mint csepp a tengerben, jól tükrözi a következő 13 évtized magyar portyáinak számos jellegzetességét: nemritkán idegen felkérésre szálltak hadba a magyarok, és a zsákmányszerzés vágya fűtötte őket. Az első időkben a magyarok még levédiai, majd etelközi szállásterületükről indultak hadba. A honfoglalás előtti évtizedekből azonban alig néhány hadjárat konkrét emlékét őrizték meg a kútfők. A most említett évi esemény után több mint húsz évvel később szólnak ismét írott források magyarokról. Amikor 861-ben a szláv írás egyik megalkotójára, Konstantin-Cirillre a Krím-félszigeten rátámadtak az ugrok, farkasmódra üvöltve meg akarták őt ölni, talán éppen portyázó magyarokkal találkozott a szláv apostol. Biztosabb nyom az a 862- ből való adat, miszerint a magyarok a mai Ausztria területén beavatkoztak a frank belviszályokba. 881-ben Szvatopluk morva fejedelem felkérésére a hozzájuk csatlakozott kabarokkal együtt a mai Bécs vidékén harcoltak a keleti frankok ellen. 892-ben viszont a keleti frankok bérelték fel a magyarokat, hogy Szvatopluk ellen támadjanak. 894-ben ismét fordítva: Szvatopluk oldalán vonultak hadba a keleti frankokkal szemben. 894 végén vagy 895 elején a bizánciak fordultak segélykéréssel a magyarokhoz, hogy megnyerjék őket a bolgárok ellen. A Levédiában, majd Etelközben élő magyarság tehát között szállásterületétől olykor igen nagy távolságra vezetett hadjáratokat. A nyugati, illetve délnyugati irány mellett a honfoglalás előtt fontos volt a magyarok északra irányuló katonai akciósorozata is. Egy 880 körüli viszonyokat tükröző arab forrásban arról olvashatunk, hogy a magyarok állandóan legyőzik azokat a szlávokat, akik közel laknak hozzájuk, továbbá hogy meg-megrohanják a szlávokat (egy más szöveghagyomány szerint: az oroszokat), vagy hogy állandóan portyára mennek a szlávok ellen. Ezek az adatok arról vallanak, hogy a közti hat évtizedben szinte élettevékenységükké vált a szomszédos, gazdagabb népek kirablása. A magyar honfoglalás közvetlen előidézői az említett 895. évi bolgár magyar háború, valamint a besenyőknek az etelközi magyar szállások elleni támadása volt. A Kárpát-medence birtokbavétele azonban nem jelentett törést a magyar kalandozásokban ami arra mutat, hogy azok oka nem csak a legelőterület összeszűkülése volt az új hazában, ám módosított azok irányain. Messze távolodván a keleti szlávoktól, az északi irány nem volt többé számottevő jelentőségű, viszont felerősödtek és számban megnövekedtek a nyugati portyák. Ez azzal a következménnyel járt, hogy a nyugatra kalandozó magyarok bekerültek Nyugat-Európa jobbára kolostori írástudóinak látószögébe, s ettől kezdve nem évtizedenként egy-egy katonai akciójukról maradtak ránk esetleges, véletlenszerű tudósítások, hanem rendszeresen értesülünk tetteikről. Ígymódunk van megállapítani, hogy a honfoglalás utáni, nyugati irányú kalandozások előbb csak a közvetlen szomszédokat, majd a sikerek hatására a távolabbi országokat fenyegették között Észak-Itáliát, Karintiát, Morvaországot és Bajorországot támadták, 906-ban érték el első ízben Szászországot, 909-ben Svábföldet (Alamanniát), 910-ben Frankföldet (Franconiát). 911-ben keltek át először magyar portyázók a Rajna folyón, 915-ben északnyugati irányban a dán határig hatoltak, 922-ben jutottak el Dél-Itáliába (Apuliába), 926-ban és 937-ben egészen az Atlanti-óceánig nyomultak előre, 942-ben pedig az Ibér-félszigeten kalandoztak. A Kárpát-medencéből nyugat felé lebonyolított portyák 899-ben kezdődtek és 955-ben, az Augsburg melletti Lech-mezőn elszenvedett vereséggel zárultak. 56 év alatt 38 nyugati kalandozó akcióról van konkrét híradás, ami azt jelenti, hogy minden három év közül kettőben hadra keltek. A valóságban azonban nem ilyen egyenletesen oszlottak meg a portyák. 899 és 913 között, másfél évtizeden át, minden évben ismétlődtek, kivéve az egyetlen 907. évet, amikor a magyaroknak az ellenük támadt bajorok ellen saját szállásterületükön kellett védelmi háborút folytatniuk. Egy- 5

10 egy éves (914, 918, 923, 925) szünet után mindig gyorsan újraindultak a portyák. Hosszabb szünet talán csak , valamint között következett be. Ám ez időtől kezdve már bizonyosan kell déli, délkeleti irányú Bulgária és Bizánc elleni támadásokkal is számolnunk. Ezeknek kezdete a honfoglalást követően bizonytalan, az utolsóra 970-ben került sor. A közti 71 esztendőben kilenc ilyen hadjáratról tudunk konkrétan. Ez bizonyára nem a teljes szám, aligha hihetjük ugyanis, hogy errefelé átlagban nyolc évenként indult volna egy-egy hadjárat. A bizonytalanság oka a mostoha forrásadottságokban rejlik. A bizánci történetírás más jellegű volt, mint a nyugat-európai: kevéssé adott átfogó és részletező képet a magyarok portyáiról, mint a nyugat-európai. Ígypl. a korszak legfontosabb forrása, más vonatkozásokban egyenesen kulcsfontosságú műve, a magyar kalandozásokkal kortárs Bíborbanszületett Konstantin császár A birodalom kormányzásáról című írása egyáltalán nem szól a Bizánc elleni magyar kalandozásokról. Van azonban olyan megbízható kútfőnk, amely szerint a türkök (magyarok) egészen Bulcsú konstantinápolyi megkeresztelkedéséig szüntelenül pusztították a bizánci birodalom területét, sőt az után is, egészen Bulcsú 955-ben bekövetkező haláláig, sokszor támadtak a rómaiak (bizánciak) ellen. A honfoglalást követő magyar kalandozások kettős iránya arra mutat, hogy azokat nem lehet egy központból irányított, tervszerűen lebonyolított törzsszövetségi vállalkozásoknak tekinteni. A katonai akciók ilyen törzsszövetségi jellege legfeljebb a honfoglalás előtti és körüli időkre lehet igaz. 917-től kezdve sok olyan esztendőt ismerünk, amelyben a magyarok több irányban kalandoztak, az egyik hadszíntéren győzelmet, a másikon esetleg éppen vereséget szenvedve. Ha tényleg egy központ irányította volna a portyákat, aligha tette volna ki az egyes részeket a nagyobb valószínűség szerint bekövetkező fiaskónak, amikor az egész magyar haderőt is egyetlen fronton hadba küldhette volna. De ilyen egyetlen központ, amely a magyarok hadügyei felett tényleges fennhatóságot gyakorolt volna, a 910-es évek óta bizonyára nem volt. A kalandozások utolsó fél évszázadában a központi (fejedelmi) hatalom nagyfokú hanyatlása következett be. Bíborbanszületett Konstantin idézett munkájában nyíltan utal arra, hogy a magyarok nyolc törzse 950 táján nem engedelmeskedik a törzsszövetség vezetőinek, egy másik munkájában pedig úgy ítélte meg a magyar belviszonyokat, hogy az oda küldendő leveleket nem a magyarok egyetlen fejéhez kell címezni, hanem ilyen híján a törzsek vezetőihez. A kalandozó hadjáratok zsákmányszerző jellege sem változott a honfoglalás után. A magyar harcosok olykor megelégedtek az élelem és más tárgyak (mindenekelőtt nemesfémek) elrablásával. 926-ban Sankt Gallenben a monostor kincstára iránt tudakozódtak, a harangláb csúcsán levő díszt is azért akarták megszerezni, mert azt remélték, hogy aranyból van. Az itteni barátok borát csak azért nem vitték magukkal, mivel a szekereiken már bőviben voltak az ilyen zsákmánynak. Amikor 934-ben a besenyőkkel közösen a bizánci birodalom területét dúlták, Konstantinápoly falai alatt a foglyul ejtett nőket és gyermekeket luxuscikkekért (ruhaneműkért) eladták. Arab kereskedők a 10. században gyakran megfordultak a magyar törzsek szállásterületén, hogy ott rabszolgákat vásároljanak; ezt az ellenértékül itt hagyott arab pénzek (dirhemek) bizonyítják. A magyarok foglyaik más részét megtanították a hadakozásra, sőt olykor szolgamunkára fogták őket házuk (sátruk) körül. A kalandozó hadjáratok azonban nem a magyar népre kizárólagosan jellemző katonai akciók. Hasonló vonások jellemzik az 1. századbeli germánok, az 5 7. századi szlávok, a 7 9. századi arabok, a századi vikingek (normannok) társadalmát is. A hadakozás minden népnél még az állam kialakulását megelőzően vált a népesség fő foglalkozásává, akkor, amikor a társadalom már régen elvesztette szociális egységét, s megindult a különböző osztályok kialakulása. E társadalmak élén szűk körű főnöki réteg jött létre, amely a kalandozó hadjáratokban további meggazdagodásának elsőrendű forrását látta. Ebbeli törekvése a társadalom zömét alkotó szabadok ellen irányult, akiknek rovására kívánt kivételezett helyzetbe kerülni. A portyázások embertömegét azonban mindenütt így minden bizonnyal Magyarországon is a szabadok alkották, akik maguk szintén részesedtek a megszerzett zsákmányból. A kalandozások mindenütt egyszerre jelentették az osztálytársadalom és az állam kialakulásához érkezett társadalom válságát, ugyanakkor biztosították is a válságból való kilábolás elodázását. Ezek az évtizedek nem múltak el nyomtalanul a magyar társadalom felett sem. A kalandozások kudarca, kényszerű lezárulta azt fejezte ki, hogy egyetlen társadalom sem képes saját válságát tartósan más országok és népek rovására megoldani; de ha a portyák nem is számolhatták fel a társadalmi válságot, számos ponton hozzájárultak ennek majdani leküzdéséhez. Először: ha a fejedelmi hatalom a 10. század első felében fokozatosan hanyatlott és a század közepére mélypontra jutott is, megerősödtek az egyes törzsek vezetői. A főnököknek tehát sikerült mind gazdasági, mind politikai-katonai hatalmukat érvényesíteni egyfelől saját törzsük tömegei, másfelől pedig a törzsszövetségi vezetők felé. Másodszor: a rendszeres hadi események révén az egyes főnökök körül egyre határozottabb körvonalakkal alakult ki olyan katonai kíséret, amely háborús időkben külső, békés időkben belső elnyomó funkciók ellátására volt alkalmas. Harmadszor: a kalandozások emberanyagát alkotó szabad elem ugyan ekkor még nem süllyedt szolgává, de főleg a kalandozások utolsó, egyre több kudarccal járó időszakában, amikor elmaradtak a rendszeres zsákmányok mindinkább elszegényedett, gyengültek esélyei arra, hogy szabad jogállását és főleg ténylegesen szabad helyzetét tartósan megőrizhesse. Negyedszer: a szolga (rabszolga) megjelenése a magyar társadalomban előbb az idegen, majd a 6

11 magyar etnikum sorában is erjesztőleg hatott a társadalom további differenciálódására. A magyar társadalom a kalandozó hadjáratok 955., illetve 970. évi lezárultával úgy került ki e társadalomfejlődési szakaszból, hogybizonyos vezetői számára világossá vált: a válságot nem kint, hanem bent kell megoldani. Meg kell törni a nagyra nőtt hatalommal rendelkező törzsfők szeparatizmusát, alávetetté kell tenni a szabad népességet. Géza, majd fia, István békepolitikája ennek a feladatnak tett eleget. A kalandozások időszakának társadalomfejlődési mozzanatai biztosították az alapot a magyar államalapítás sikere számára. 2. Képek 7

12 8

13 9

14 1. A honfoglalás vitás kérdései. Interjú Györffy Györggyel. GYÖRFFY György A honfoglalás vitás kérdései 1985-ben jelent meg a Magyarország története tíz kötetben sorozat első kötete, mely a kezdetektő 1242-ig tekinti át a magyarok és Magyarország történetét. A honfoglalás vitás kérdéseiről kérdeztük meg GYÖRFFY GYÖRGY-öt, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadóját, a kötet ezen fejezetének szerzőjét. Az interjút Pótó János készítette. Napjainkban a honfoglalás egyik legtöbbet vitatott kérdése annak időpontja. Általánosan elfogadott a magyarok Árpád vezetésével történt beköltözésének dátuma, létezik viszont egy másik vélemény László Gyula kettős honfoglalás elméletére gondolok*, mely szerint a magyarok már korábban megtelepedtek a Kárpátmedencében. Nem csupán nálunk, magyaroknál, de a legtöbb európai nép történetírásában fölmerül a kérdés, hogy őseik mióta laknak mai területükön, s vajon nem első foglalók-e? Az indoeurópai népek őshazája valahol Európa és Ázsia határvidékén volt, tehát leszármazottaik sem Ázsiában, sem Európában nem tekinthetők mai területükön őslakóknak. Ráadásul a mai népek kialakulása sokkal később történt. Franciaországban a római hódítás és a népvándorlás előtt nem laktak franciák, s az angolszászok átköltözése előtt Angliában sem laktak angolok. Ami a közelebbi szomszédságunkat illeti: kétségtelen, hogy az indoeurópai szétválás után, valahol a mai Nyugat- Oroszország és Kelet-Lengyelország határvidékén létrejött egy balti-szláv népcsoport, de a szlávok szétköltözése csupán a 6. századtól indult meg. Nem lehet arról sem beszélni, hogy bármelyik szláv nép őslakó lenne mai területén. Hasonló problémák merülnek fel a dákok és románok tekintetében is. Traianus hódítása (106) előtt dákok laktak Erdély területén, a római hódítás pedig azt jelentette, hogy a dákok gyakorlatilag letűntek a történelem színpadáról. A rómaiak nem egészen 170 évig birtokolták Daciát, s ekkor Eutropius közlése szerint a római katonák és civilek kiürítették e tartományt, s az Al-Dunától délre hoztak létre egy új Daciát (Dacia ripensis). Idővel ez is megszűnt, mert a szláv, majd a bolgár népvándorlás teljesen új etnikai viszonyokat hozott létre az Al-Dunától délre eső területen. Az európai népek egyike sem őslakos tehát a maga területén, ugyanakkor tudjuk, hogy helyükön olyan etnikumok éltek, melyek ma már nem léteznek, elenyésztek az évezredek során. A kettős honfoglalás elmélete módosított változata annak a középkori felfogásnak, mely szerint a Szkítiából kijött magyarok azonosak más, ugyancsak Szkítiából kiszakadt népekkel: a szkítákkal és a hunokkal. Ez utóbbit a hunni-hungari nevek hasonlósága is igazolni látszott. A legkorábbi magyar gesztában, mely a 11. század vége felé keletkezett, még csak arról volt szó, hogy a magyarok idejöttek arra a földre, mely korábban Attiláé volt. Anonymus már valamilyen távoli rokonságot tételez föl Attila és az Árpádok közt, viszont a székelyeket Attila népének nevezi. Ebből bontotta ki Kézai Simon, Kun László ( ) krónikása a hun magyar történetet, mely szerint a magyarok kétszer költöztek be a Kárpát-medencébe, először Attila, másodszor Árpád vezetése alatt. A múlt század második feléig ez a felfogás olyan kötelező tantétel volt a magyar történetírásban, mint ma keleti szomszédainknál a dákoromán elmélet. Azóta már tudjuk, hogy mikor Attila 453-ban meghalt, a magyarok még messze keleten éltek. A magyarok szoros kapcsolatban lehettek valamilyen onogur nevű néppel, hiszen az ungar, hungarus név is ebből vezethető le. Priszkosz rétor ( 473 k.), aki beszámol Attila udvaráról is, elmondja: 463 körül az Ural vidéken előnyomultak az onogurok, szaragurok és urogok. A magyarok tehát ekkor az Ural környékén éltek. A kettős honfoglalás elmélete elsősorban régészeti leletekre épül. A 7. század végén ugyanis egy új régészeti kultúra jelenik meg az avar birodalomban: a korábbi préselt ezüst veretes ruhadíszeket felváltják a bronzöntéses, griffes-indás leletek. E leletcsoport előzményei visszavezethetők a minuszinszki medencéig. Valószínű tehát, hogy ekkor, a 7. század végén, az avar birodalomba beköltözött egy olyan keleti nép, mely sok tekintetben átalakította az avar társadalmat. Ezek a jövevények valószínűleg az onogurok szétválásakor, a 7. század utolsó éveiben szakadtak ki Volga Don közötti hazájukból, és kerültek a Kárpát-medencébe. A régészeti leletek a 10

15 történeti forrásokkal egybevetve valószínűsítik, hogy a beköltözők az ogur, azaz bolgár törzsek közül váltak ki. Az onogurok mai tudásunk szerint bolgár-török nyelven beszéltek, s noha jelentős szerepük volt a magyarság kialakulásában, nem bizonyított, hogy a Kárpát-medencébe a 7. század végénbeköltözött csoportjuk magyarul beszélt volna. A régészeti leletekből az etnikum nyelvét csak akkor lehet meghatározni, ha írásos forrás is kerül elő. Az utóbbi években Szarvas mellett egy későavar sír mellékleteként előkerült egy tűtartó, melyen rovásírásos szöveg olvasható. Ez eléggé hasonlít a nagyszentmiklósi kincs felirataihoz.jelenleg több kutató foglalkozik ezek megfejtésével. Komoly kísérlet történt a törökből való megfejtésre, de ma még nem áll elég emlék rendelkezésünkre ahhoz, hogy azt véglegesnek tekintsük, mint ahogy vitathatóak a nagyszentmiklósi kincs rovásírásos feliratainak megfejtései is. Ha ezt biztonsággal sikerül megoldani, választ kaphatunk arra a kérdésre, hogy ez az ideköltözött késő-avar népesség milyen nyelven beszélt ezen a területen. Hozzá kell azonban fűzni: a magyarok a steppe-országút peremén éltek. Ezen az útvonalon közel két évezreden keresztül különböző nomád népek vonultak nyugat felé. Elképzelhető, hogy valamelyik iráni vagy török nép magával sodort egy magyar néprészt a steppe pereméről. Ez azonban nem jelenthetett olyan embertömeget, amely megváltoztathatta volna a Kárpát-medence etnikai-nyelvi arculatát. Ma bizonyosnak csak az tekinthető, hogy a magyarok Árpád vezetésével költöztek a Kárpát-medencébe. Ezt az is alátámasztja, hogy a magyarok magukra használt összefoglaló népneve, amely összefűzi őket az ugorokkal, tehát a magyarnépnév, Dzsajháni khoraszáni emír arab nyelvű földrajzában (870 körül) szerepel, mint a Don és Duna közt elterülő Madzsgaria. Ugyanakkor a honfoglalást megelőző időben ma ismert forrásaink szerint ilyen nevű nép nem élt a Kárpát-medencében. Ez jellemezte tehát a Kárpát-medence etnikai viszonyait a honfoglalás előtt. Tekintsük most át a térség hatalmi helyzetét: milyen államok léteztek e területen? Az utóbbi években főként a csehszlovák és magyar történetírásban bontakozott ki vita a régi Morvaország kérdésében. E tárgyról szinte 200 éve vitáznak a történeti irodalomban. Itt és most nem a vitát ismertetném, hanem elsősorban azokat az egykorú forrásokat, amelyekből biztonsággal következtetni lehet a Kárpát-medence lakóira. Dzsajháni említett földrajzában vázolja Kelet-Európa földrajzi viszonyait. A magyarokról azt írja, hogy a Dontól a Dunáig terjedő területen laknak, s velük a Dunánál szomszédos a nándornak nevezett nép országa. A nándornév,mint ez Nándorfehérvár nevében meg is maradt, bolgárt jelent; a latin források ugyanis Nándorfehérvárt Alba Bulgaricának nevezik. Dzsajháni szerint a hegyek mögött 10 napi üres járóföld terül el a nándorok és a marótok (morvák) között. Ez a terület az Alfölddel azonosítható. Egyezik ezzel Nagy Alfréd földrajzi leírása, amely a frankoktól keletre, a bolgárok irányába egy pusztaságról beszél, s ez egybevág a kortárs Regino prümi apát ( 915) leírásával is. Szerinte amikor a magyarok kijöttek Szkítiából, először az avarpannon pusztákra költöztek. A desertaszóval egy lakatlan vagy gyéren lakott területet, nyilván az Alföldet jelölte, mely több hatalom határai között gyepűn túli területnek számított. A továbbiakban elmondja, hogy a magyarok megszállták a morvák, a karantánok és a bolgárok végeit. A morva népnév és Morávia neve a Morava folyónevéből származik. Mivel két ilyen folyó volt a Duna völgyében, az egyik Pozsony fölött a Dunába ömlő Morava (Morva), a másik pedig Belgrád alatt a szintén a Dunába ömlő Morava, kétségtelen, hogy két Moráviával kell számolnunk. Az egyik az északi, a későbbi Nagymorávia, mely eredetileg csak a Morava völgyére terjedt ki, a másik a mai Szerbia területén, ennek létét bizánci források is megerősítik. Ez a kettősség zavart okoz a történetírás számára: felmerült a kérdés, hogy. nem kell-e átrendezni a honfoglalás kori Kárpátmedence történeti földrajzát? A morvák és frankok harcait elbeszélő írásos források és a régészeti feltárások valószínűsítik, hogy Nagymorávia a későbbi Morvaország területén helyezkedett el. Szerintem e tekintetben a későbbi források nem perdöntő jelentőségűek. Azok a kutatók, akik délre, nem is annyira a Morava völgyébe, hanem inkább a tágabban vett Szerémségbe helyezik a Nagymorva birodalmat, főként Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár ( ) leírására támaszkodnak. Nagymorávia azonban 902-ben megszűnt, Konstantin pedig ezután 50 évvel írta A birodalom kormányzásáról címen ismert művét.** Neki nem voltak erre vonatkozó forrásai, így nem is tudta pontosan, hol feküdt az a Morávia, melyet a magyarok fél évszázaddal korábban legyőztek. A morvák mindig a magyarok kapcsán bukkannak fel leírásában, csak annyit tud róluk biztosan, hogy a magyar honfoglalás következtében ez az ország megszűnt. Morávia délre helyezésében komolynak tűnő érv az, hogy a források Metódot sirmiumi püspöknek mondják, a korai latin egyházszervezetben azonban gyakorlat volt egy új püspökséget egy ókori püspöki székhelyhez kapcsolni. A püspöki cím nem jelent szükségszerűen székhelyet is, hiszen a pogány népek esetében elsősorban térítő munkáról és nem egy kialakult egyházkerületről van szó. Nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy Sirmium sem a Morava völgyében feküdt, így csak földrajzi nehézségekkel lehet a déli Moráviát a szerémségi Sirmiumhoz kapcsolni. Azt hiszem, nem árt néha a régi érveket felújítva megvizsgálni a mai álláspontok 11

16 érvényességét, de ebben az esetben úgy vélem nem kell változtatni azon az állásponton, amelyet Bóna István a tízkötetes magyar történetben képvisel.*** Itt kell utalnom Ján Dekan már két kiadásban megjelent Moravia Magna, A Nagymorva Birodalom kora és művészete című könyvére. Ez a rendkívül szépen illusztrált könyv ugyanis történetileg tendenciózus felfogást képvisel. A munka mint ez a Nagymorva Birodalom területi fejlődésecíműtérképről is megítélhető a mai Csehszlovákia 9. századi történeti előképét igyekszik megteremteni. Például hozom fel, hogy Csehországot a Morvaföld 874 utáni természetes terjeszkedése képpen tünteti fel, noha tudjuk, hogy Szvatopluk csupán a keleti frank császár hozzájárulásával terjeszthette ki hatalmát rövid időre a Cseh-medencére. A csehek fel is lázadtak ez ellen, és a bajorok oldalán több morvaellenes hadjáratban részt vettek. A Morvaföld természetes terjeszkedését kiterjeszti a Felső-Tisza vidékre, a mai Abaúj, Borsod, Zemplén és Heves megyék területére is, és feltünteti Feldebrőt és Zemplént, jelezve, mintha ezek régi morva emlékek lennének. Nincs azonban semmilyen olyan forrás, mely szerint a Tisza vízvidéke morva uralom alá került volna. Feldebrőről pedig egyértelmű megállapítást nyert, hogy Aba Sámuel király ( ) családjának temetkezési helye volt. Zemplént neve után tekinthetjük szláv földvárnak is, de csupán Anonymusnál jelenik meg oly módon, hogy egy állítólagos Laborc nevű bolgár comestől foglalták volna el a magyarok. Valójában Zemplén mellett került elő néhány évtizede egy magyar vezéri sír. Ugyancsak kifogásolható a Szvatopluk által között meghódított területek feltüntetése a térképen, valamint Kocel fejedelemsége, mely a térkép szerint egész Dél-Pannóniát foglalta volna magába, továbbá a morva uralomnak Szolnokig való kiterjesztése. Pribinát ténylegesen a 830-as években Nyitráról űzték el a morvák, mikor elfoglalták a Felvidék nyugati részét, a mai Nyugat-Szlovákiát, azonban ő és fia, Kocel comes a Dunántúlon német hűbérbirtokot kapott, melynek központja a mai Zalavár volt. Pécs és Sabaria ugyanekkor a salzburgi érsek birtoka volt. A Dunántúl egésze Nagy Károly hódítása (809 körül) után a frank birodalomhoz tartozott. A Kárpát-medence etnikai és hatalmi viszonyainak bemutatása után térjünk át a honfoglalás tulajdonképpeni lefolyására. A múlt század végén nagy vita zajlott arról, mikor kell ünnepelni Magyarország ezeréves fennállását. A millenniumi ünnepségeket végül 1896-ban rendezték. Ráadásul különböző történelmi művek különböző útvonalakon vezették a magyarságot a Kárpát-medencébe. Mikor, hogyan történt a honfoglalás? A millennium idején a kormány egy történész bizottságot alakított a honfoglalás évének megállapítására. A legtekintélyesebb, Pauler Gyula megállapítása szerint a honfoglalás 895-ben történt, az ünnepségek megrendezése szempontjából azonban kívánatosabbnak tűnt a későbbi, 896-os évszám. A 895-ös időpontot azóta is elfogadjuk, ma már azonban árnyaltabban látjuk az eseménytörténetet. Régebben vita folyt arról, hogy a magyarok a Vereckei-hágón vagy Erdélyen keresztül érkeztek a Kárpátmedencébe. Anonymus csak a vereckei beköltözésről beszél, a 11. századi ősgesztának a magyar krónikákban fennmaradt monda-változatában pedig az áll, hogy a hét vezér és népe a sasok elől Erdélybe menekült, és ott Álmost megölték. A történetírók általában vagy az egyik, vagy a másik megoldást fogadták el. Szerintem mind a két beköltözés valószínűsíthető. Tudjuk, hogy az első besenyő támadás után a magyarok a Dnyeper és a Duna között helyezkedtek el. Ekkor kereste fel Bölcs Leó bizánci császár ( ) követe az Al-Dunánál a magyarok vezéreit, Árpádot és Kurszánt, kérve őket, hogy támadják hátba a bolgárokat. Árpád fia, Levente 894- ben meg is támadta Észak-Bulgáriát. Ugyanakkor Szvatopluk és Árpád közt is létrejött egy szerződés (ezt a fehér ló mondája tükrözi), melynek értelmében a magyarok segédnépei a Dunántúlra kalandoztak, bizonyára azért, hogy a frank uralom gyengítésével Szvatopluknak Róma felé szabad átjárást biztosítsanak. A következő évben a magyarok Árpád vezette főserege bizánci források szerint nem tartózkodott Etelközben, mikor a bolgárok és az általuk felbérelt besenyők két oldalról megtámadták a magyarokat. Árpád ugyanis e támadást megelőzően nyomult be seregével a vereckei úton arra a területre, melyet a kortárs Regino is elsőként elfoglaltnak mond, az avarok pusztáira, az Alföldre. Árpád távollétét használták fel a bolgárok akik kb. Szegedig, Csongrádig a Dél-Alföldet is birtokolták a hét magyar törzs megtámadására, s e támadás következménye volt egy menekülésszerű másik honfoglalás, mely a Kárpátok hágóin át Erdélybe torkollt. Ezt a magyar krónika úgy írja le, hogy a magyarokat sasok támadták meg, felfalták állataikat, így menekülniük kellett a havasokon át Erdélybe. A vereckei és erdélyi honfoglalás tehát egyfajta kettős honfoglalás volt, egyrészt Árpád diadalmas győzelmei az Alföldön, másrészt az Etelközből elűzöttek menekülése Erdélybe. Ez a 895-ben lezajlott honfoglalás a magyarok kezére juttatta a bolgár végeket a Maros területével és a Bánáttal együtt, a Felső-Tisza vidékét egészen Pestig. A Duna-Tisza köze, valamint az Ipoly és Sajó közti hegyvidék képezte a gyepűt az elfoglalt területek körül. A magyarok öt évig ezután nem mozdultak, noha Bölcs Leó rá akarta venni őket arra, hogy támadják meg a besenyőket és térjenek vissza Etelközbe. Változást az hozott, hogy 899-ben Arnulf keleti frank császár felkérte a magyarokat, hogy támadják meg Berengár itáliai királyt. A magyarok levonultak Lombardiába, a Brenta mentén 12

17 tönkreverték Berengár seregét, de ottani kalandozásuk idején Arnulf meghalt. A magyar sereg 900-ban jött vissza Itáliából a Dunántúlon keresztül, mely az avar birodalom bukása után a keleti frank birodalomhoz tartozott, s melyre a morvák is igényt tartottak; időnként be is kalandozták, de tartósan elfoglalni sohasem tudták. 900-ban, Itáliából hazatérve szállták meg a magyarok a Dunántúlt, mivel a korabeli értelmezés szerint az Arnulffal kötött szövetség Arnulf halálával felbomlott. Az egyidejűleg vezetett Fuldai Évkönyvek 900 őszéreteszik Pannónia teljes elfoglalását. Ekkor ugyanis a magyarok a Duna déli és északi partján indítottak egy-egy sereget Bajorország ellen, s az évkönyvíró így fejezi be a hadjárat elbeszélését: a magyarok... visszatértek... sajátjukba, Pannóniába. Az a tény, hogy az egyik sereg a Duna északi partja mentén támadott, mutatja, hogy Morvaország déli része a Kis-Kárpátok vonaláig már ekkor a magyarok kezére került. Az az egykorú krónikaadat, mely szerint 902-ben a magyarok elfoglalták Morvaországot, már a Kis-Kárpátokon túli Moráviára vonatkozik. A történetírás sokáig lovas-nomád népnek ábrázolta a honfoglaló magyarságot. A köztudatban is jórészt ez é1 őseinkről, továbbá az, hogy a kalandozások kudarca után a meghódított szlávoktól tanulták meg a földművelést. Az újabb kutatások már árnyaltabb képet rajzolnak erről. Milyen volt a honfoglaló magyarság társadalmának szerkezete? A régi történeti irodalomban a honfoglalókról általában az a kép terjedt el, amit a kalandozó magyarok megjelenése a nyugatiakban kiváltott. A magyarok mint lovas harcosok jelentek meg Nyugaton, s a szerzetesek, akik leírták ezeket az eseményeket, el sem tudták képzelni, hogy a magyarok közt másfélék is vannak, mint akiket ők láttak. Az elmúlt évszázad ásatásai azonban háromféle temetőtípust tártak fel, s ez a magyar társadalom hármas osztottságát mutatja. A múlt század óta tudott, hogy az ezüst veretes mellékletű, gyakran nyugati vagy keleti ezüstpénzeket is tartalmazó lovas sírok a kalandozó magyar vitézek maradványait rejtik. Régebben úgy gondolták, hogy minden magyar ilyen volt, de ma már tudjuk, ezek csak a magyarság harcos középrétegét jelentették. Nagy számban kerültek elő ugyanis köznépi temetők is, mégpedig olyan helyeken, ahol az Árpád-korban magyarok laktak. Ezek rejtik a magyarság nagy tömegét kitevő köznépet, mely nem vett részt a kalandozásokban: korán tavasszal kivonult a téli szállás mellé, szántott-vetett, majd távolabb legeltette állatait, de aratásra visszatért az állandó szállásra. A köznép életmódjában is világosan elkülöníthető a vitézektől. A magyar nyelv szókincsének a földművelésre vonatkozó ősi szavai s egyes régészeti leletek (p1. a sírokban talált sarlók) egyértelműen bizonyítják, hogy a honfoglaló köznép földet is művelt. A kalandozó vitézek rendszerint tavasz elején indultak útnak, s nemcsak az aratásra nem tértek vissza, de olykor a telet is idegenben töltötték. Kellett éljen idehaza olyan dolgozó köznép, mely a mezőgazdasági munkákat elvégezte. A harmadik típust, a vezető réteget az arany mellékletes, karddal eltemetett magányos vezéri sírok képviselik. Ilyen került elő p1. a Nyírségben Geszteréden vagy Zemplén vára mellett. Ezek a hét vezér és leszármazottaiknak a tetemeit rejtik. Tudjuk, hogy a magyarság hét törzsre tagolódott: Konstantin császár által feljegyzett névsoruk : Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, KérésKeszi. Még Etelközben csatlakozott hozzájuk a kabaroknak a kazárok ellen fellázadt három törzse; ezek valószínűleg részben török, részben iráni eredetűek. Mai napig sem tisztázott mivel sem a régészeti feltárások, sem a helynévanyag nem ad biztos fogódzót, hogy az egyes törzsek a honfoglalás után a Kárpát-medence mely részén települtek le. A magyaroknak hét vezérük volt, ebbe azonban bele kell számítani azt a két vezéri dinasztiát is, mely a legfőbb vezetést a kezében tartotta. Dzsajháni leírásából tudjuk, hogy a honfoglalás előtt a magyaroknak két fejedelme volt, az egyik a ténylegesen uralkodó hadvezér, a másik pedig egy névleges hatalommal rendelkező főfejedelem. Ez valamelyest hasonlít a Kazár Birodalom kettős királyságához, de távolról sem olyan szélsőségesen merev a fővezér és a szakrális főkirály funkcióinak elkülönülése, mint a kazároknál. Bíborbanszületett Konstantin Bulcsú harka és Tormás herceg elmondása alapján leírja, hogy a honfoglalás előtt a magyarok első fejedelme a nemes származású Levéd (Levedi) volt, a második fejedelmük pedig Álmos, aki vitézségéről ismert fiát, Árpádot ajánlotta fővezérnek. A honfoglalást közvetlenül megelőzően Bölcs Leó követe az Al-Dunánál Árpáddal és Kurszánnal tárgyalt. A kutatókban fölmerült a kérdés: ki azonosítható a mindenható fővezérrel, Árpád avagy Kurszán? Én úgy gondolom, hogy Árpád tartotta a kezében a főhatalmat, s az ő érdeme volt a Kárpát-medence elfoglalása. Hogy a többi vezérnek milyen szerepe volt ebben, nem tudjuk. Valószínűnek tartom, hogy a kabarok és székelyek fölötti uralom Árpád fiait illette, s ezáltal Árpád még nagyobb katonai erőt tudott összpontosítani arra, hogy hatalmát a többi vezér felett megszilárdítsa. 13

18 A magyar krónikák nem őrizték meg a 10. század hazai eseményeinek, a belső harcoknak a történetét, csupán az Árpádtól Szent Istvánig vezető leszármaztatást közölték: Árpád fia Zolta, Zolta fia Taksony, Taksony fia Géza és Géza fia Szent István a sorrend. A krónikaírók e leszármazásból arra következtettek, hogy az apát a fia követte az uralomban, s a felsoroltak voltak a magyarok fejedelmei. Bíborbanszületett Konstantin viszont nemcsak hogy Leventét tartja Árpád legidősebb fiának, de még négy fiút említ, s közülük a legfiatalabb Zolta. A nomád uralmi viszonyok ismeretében valószínűtlen, hogy a fejedelem öt fia közül közvetlenül a legfiatalabb következzen utána a fejedelemségben, hiszen ott szeniorátus uralkodott, azaz a fejedelmet a legidősebb, uralkodásra érett családtag, öcs, unokaöcs követte. Én abból, hogy Árpád két fő szállásterületén egyetlenegy fia szálláshelyének az emléke sem maradt fenn, arra következtetek, hogy Árpádot nem fiai követték a fejedelemségben, hanem Árpád unokaöccse, Szabolcs, akit a krónikák második vezér -nek tartanak, s aki Arpád Fehérvár körüli szálláshelyét is örökölte. Új források előkerülése azonban még a 10. századi fejedelemnévsort is módosíthatja. Fajsz fejedelemről p1. csak azóta van tudomásunk, mióta közzétették Bíborbanszületett Konstantin munkáját. Az ő idejében, 950 körül élt egy olyan fejedelem, akiről a magyar krónikák nem is tudnak. Van-e remény arra, hogy a vitás kérdések megoldódnak? A történelemben, mint más tudományokban sem, nincsenek végleges eredmények, mert minden megállapítás új kérdéseket szül. E kérdésekben a továbbhaladás útját a következőkben jelölném meg: először is minden forrásadat összegyűjtése. Másodszor a rendelkezésünkre álló írott adatok melyeket latin, görög, szláv és arab, illetve perzsa nyelven írtak, melyekhez a jövőben talán rovásírásos feliratok is fognak járulni pontos elemzése. E tekintetben szükséges az író egész stíluskészségének a vizsgálata, hiszen minden író egyéni kifejezésekkel, fordulatokkal él. Harmadszor igen fontos azt megállapítani, hogy az eseményeket elbeszélő szerző pártos volt-e vagy pártatlan, elfogult volt-e vagy közömbös a leírt események tekintetében. Negyedszer és ezt gyakran elmulasztják a kérdés vizsgálói elengedhetetlen a történeti adat behelyezése keletkezésének korába és körülményei közé. Így pl. mindig szem előtt kell tartani, hogy hány év választotta el a feljegyzőt a leírt eseménytől, de azt is, hogy térben milyen távolság volt a helyszín és a feljegyző között, mert a korai középkorban nem volt posta, nem voltak távirati irodák, sem rádió, sem televízió, és a távoli eseményekről csak kósza hírek jutottak el az íróhoz. Gondoljunk csak vissza, hogy a mongol kori utazónak, Plano Carpininek milyen elképzelései voltak Szibéria népeiről, s hogy ábrázolta ezeket a 12. századi világtérkép! Egyszeműek, meg a virágok illatából élő ormányos csodalények! Befejezésképpen azt mondhatnám, hogyha a szerzők és az őket körülvevő világ gondolkodásmódját, mentalitását ismerjük, igazabban tudjuk értékelni szavaikat. * Vö. e számunk 11. oldalon. ** Vö. Váczy Péter írását e számunk 14. oldalán. *** Vö. László Gyula: A kettős honfoglalás. História, 1982/1. szám! 2. Képek 14

19 15

20 16

21 1. A honfoglalás elõtt. Kronológia KRÓNIKA A honfoglalás előtt 9. Tiberius római császár leveri a pannon-dalmata lázadást és Pannóniát önálló tartománnyá szervezi. A délpannon törzsek egy részét Észak-Pannóniába telepítik a kelta bojuszok és eraviszkuszok közé. 1. évtized körül. Befejeződik a szarmaták egy törzsének, a jazigoknak letelepülése az Alföld és a Duna-Tisza közének északi részén. E területet a dákoktól hódítják el, a Tiszántúl azonban továbbra is dák uralom alatt marad A második dák háború során a római csapatok megsemmisítik Decebalus dák király seregeit, s Daciából a birodalom új provinciáját szervezik meg A karpok és gótok támadásai miatt a rómaiak kiürítik Daciának az őslakosság által lakott, kevéssé romanizált területét, s a limes vonalát az Olt vonalára vonják vissza. 250-es évek második fele. A megújuló gót támadások ellen megkezdődik a gepidáknak a Kárpát-medencébe áramlása, az al-dunai roxolánok pedig az Alföldre telepednek át. 260 körül. Gallienus császár a markomannok egyrészét Pannóniába telepíti be. 269 körül. A gepidák megtelepülnek a Kárpát-medence északkeleti részén A gót támadások miatt a rómaiak kiürítik Daciát, a romanizált lakosságot áttelepítik a Duna jobb partján kialakított új Daciába. A feladott Dacia területét gótok szállják meg. 320-as évek eleje. A gótok benyomulnak a Tiszántúlra. Az előlük menekülő szarmatákat Constantinus császár letelepíti a birodalomban. 376 január. Hun támadás szétszórja a gótok nyugati törzseit (vizigótok), akik a Kárpátokba menekülnek. 378 augusztus. Hadrianopolis mellett a rómaiak megsemmisítő vereséget szenvednek a gót-alán seregtől. 379 őszén egy nagyobb, gót, alán és hun harcosokból álló sereg végigpusztítja Pannóniát, majd megtelepednek a provinciában Hun támadás menekülésre készteti a Kárpát-medence germán törzseit. Nyugat felé indulnak a mai Észak- Magyarország területéről a vandálok a Pannóniától északra élő dunai szvébek (kvádok), a Duna Tisza közéről az alánok és a Szilézia területén élő vandál törzs, a szilingek. 430 körül. A hunok nagyfejedelme, Ruga, székhelyét a Kárpát-medencébe teszi át. Vele együtt betelepül a hun főerők jelentős része is A ravennai szerződéssel a Dunántúl hun uralom alá kerül. A hunok a lakosságot kitelepítve gyepűvé alakítják a Kelet-Dunántúlt. 453 tavasza. Attila meghal. Halála után birodalma felbomlik. A Kárpát-medencében egyetlen ütőképes hatalom marad, a Körös Tisza Szamos vidékén élő gepidák, akik birtokukba veszik a hunok országát az Olt torkolatáig A keletre vonuló hunok elfoglalják az osztrogótok földjét, akik 456-ban Pannónia délkeleti részébe költöznek. A hunok kiköltözése után a Duna Tisza közének déli részét a szkirek, középső és északi részét valamint a Temesközt a szarmaták uralják. A szvébek a Duna-kanyartól a Morváig húzódó Kisalföldön, tőlük nyugatra pedig a keleti germán rugiak élnek. 470-es évek eleje. A gótok elhagyják a kipusztított Pannóniát. Helyükre, elsősorban a Dunántúl északi részébe a szvébek települnek Odoaker itáliai király legyőzi a rugiakat, 488-ban pedig kitelepíti Nyugat-Pannónia római lakosságát. A rugiak helyére, majd a dunántúli Kisalföldre a keleti germán herulok nyomulnak. 17