SZEPTEMBER ELSŐ NAPJÁN elsötétült a világ. Ám ott, ahol éppen állt, hátát a lift rezes hátának vetve, Lucy Pattersonnak fogalma sem lehetett a

Átírás

1

2

3 1. rész Itt

4 1 SZEPTEMBER ELSŐ NAPJÁN elsötétült a világ. Ám ott, ahol éppen állt, hátát a lift rezes hátának vetve, Lucy Pattersonnak fogalma sem lehetett a feketeség kiterjedéséről. Akkor még el sem képzelhette, hogy túlburjánzik azon az épületen, ahol egész életében lakott, hogy kiterjed az utcákra, ahol elsötétültek a közlekedési lámpák, és elnémult a légkondicionálók zümmögése, vészjósló, lüktető csendet hagyva maga után. Máris özönlöttek ki az emberek a Manhattan egész hosszában végignyúló sugárutakra, úgy tülekedtek hazafelé, akár a folyó árjával szemben úszó lazacok. Az egész szigeten dudáltak az autók, kitárultak az ablakok, és több ezer mélyhűtőben kezdett olvadni a fagylalt. Az egész város gyertyaként aludt ki, ám a lift fénytelen kockájában Lucynak erről fogalma sem lehetett. Lucy első reakciója nem az volt, hogy aggódjon a heves zökkenés miatt, amellyel megakadtak a tizedik és a tizenegyedik emelet között, és amitől az egész lift úgy zörgött, akár a hullámvasút a vidámparkban. A menekülésük miatt sem aggódott, hiszen ha valamire számíthatott ebben a világban még a szüleinél is sokkal jobban az a bérház portásainak kisebb hadserege volt, akik mindig üdvözölték iskola után, mindig emlékeztették, hogy vigyen magával ernyőt, ha lógott az eső lába, és mindig örömmel siettek fel hozzá az emeletre, megölni egy pókot vagy kitisztítani a zuhanyzó eldugult lefolyóját. Inkább csak egyre jobban megbánta, hogy úgy sietett elérni pont ezt a liftet, hogy átszaladt a márvány padlójú előcsarnokon, és elkapta az ajtót, mielőtt az becsukódhatott volna. Ha megvárta volna

5 a következő liftet, most is odalent álldogálna, és George-dzsal, a délutános portással spekulálna az áramszünet okáról, ahelyett, hogy ebben a szűk térben senyved egy vadidegennel. A fiú nem pillantott fel, amikor Lucy néhány perccel ezelőtt besurrant a liftbe, a burgundi vörös szőnyegre szegezte a szemét, miközben az ajtó egy hangos Csing!-gel becsukódott. A lány szintén nem vett tudomást róla, ahogy a lift hátsó falához lépett, és az ezt követő csendben hallotta a fiú fülhallgatójából kiszűrődő halk zenét, miközben a srác platinaszőke fejével aprókat bólogatott, nem egészen a ritmusra. Lucy már többször látta őt az épületben, de most először tűnt fel neki, mennyire hasonlít egy madárijesztőre, hiszen magas és vékony, végtagjai lazák, kész tanulmány: különböző vonalak és szögek kuszasága egy kamasz fiú alakjában. Csak a múlt hónapban költözött ide, és Lucy aznap a szomszédos kávézóból figyelte, ahogy ő meg az édesapja ide-oda emelgettek néhány bútort a rágóval borított járdán. Hallott az új házfelügyelőről, de azt nem tudta, hogy az illető a fiát is magával hozza, aki ráadásul nagyjából Lucyval egyidősnek tűnt. Hiába próbált többet kideríteni a portásoktól, azok csak annyit tudtak mondani neki, hogy a férfi és a fia valamiképpen rokonságban állnak a ház tulajdonosával. Azóta látta párszor a srácot a levélszekrényeknél, az előcsarnokban, a buszmegállóban, de még ha Lucy az a fajta lány is lett volna, aki csak úgy odamegy valakihez bemutatkozni, a fiú valamiért akkor is kissé megközelíthetetlennek tűnt. Talán mert örökké be volt dugva a fülhallgatója, vagy mert Lucy még soha senkivel nem látta őt beszélgetni; talán mert mindig olyan gyorsan járt ki-be a házban, mintha rettegett volna, nehogy elkapják, vagy mert olyan révedező tekintet ült a szemében, amikor a lány észrevette a vágány túloldalán a metróban. Bármi is volt az oka, Lucy úgy érezte, valószínűtlen, hogy megismerkedjenek hogy akár csak egy ártatlan köszönést váltsanak, bár nem egészen tudta megfogalmazni, miért.

6 Amikor a lift egy rándulással megállt, kettőjük tekintete találkozott, és a helyzet dacára Lucy azon kapta magát, hogy nevetséges módon kíváncsi, vajon a fiú is felismerte-e őt. De aztán kihunytak felettük a lámpák, így mindketten csak pislogtak a sötétségben, és a talpuk alatt még mindig remegett a padló. Odafentről néhány fémes zaj hallatszott két hangos csörgés és egy éles csattanás, majd mintha a lift lecsillapodott volna, és a fiú halk zenéjét kivéve csönd támadt. Lucy szeme lassan hozzászokott a sötéthez, látta, hogy a srác a homlokát ráncolja, majd kiveszi a fülhallgatóját. A lány felé pillantott, majd a gombok felé fordult, hüvelykujjal megnyomott párat. Mivel egyik sem volt hajlandó felvillanni, végül megnyomta a piros vészjelző gombot, és mindketten oldalra biccentett fejjel várták, hogy recsegve megszólaljon a hangszóró. Nem történt semmi, így a fiú újra megnyomta a gombot, aztán még egyszer. Végül vállat vont. Nyilván az egész épületben nincs áram mondta hátra sem fordulva. Lucy lesütötte a szemét, nem akart az ajtó fölötti kis piros nyílra nézni, ami megakadt valahol a tízes és a tizenegyes szám között. Amennyire tőle telt, igyekezett sem az alattuk lévő üres liftaknára, sem a fölöttük elnyúló, vastag kábelekre gondolni. Már biztosan igyekeznek megoldani szólt Lucy, bár egyáltalán nem volt biztos ebben. Olyat tapasztalt már, hogy a lift megakadt, de olyat még soha, hogy a fények is kialudjanak, és most elgyengült a lába, görcsbe rándult a gyomra. Máris túl melegnek érezte a levegőt, túl szűknek a teret. Megköszörülte a torkát. George odalent van, úgyhogy A srác felé fordult, és bár még mindig túl sötét volt, hogy jól ki lehessen venni a részleteket, Lucy percről percre jobban látta őt. Egy ötödikes fizikakísérlet jutott eszébe, amikor a tanáruk egy-egy mentacukrot adott minden diák kezébe, aztán lekapcsolta a lámpát, utasította őket, hogy harapjanak rá erősen a cukorkára, és az egész

7 helyiséget apró szikrák töltötték be. Így látta most a fiút: kivillant a foga, valahányszor megszólalt, szeme fehérje rikított a sötétben. Igen, de ha az egész épületben elszállt az áram, akkor eltarthat egy darabig, mire megoldják mondta a srác, és a falnak dőlt. Ráadásul apám nincs itt ma délután. Az én szüleim sincsenek itthon felelte Lucy, és alig látta a fiú arckifejezését, a felé vetett furcsa pillantását. Arról beszélek, hogy apám a házfelügyelő magyarázta. De csak Brooklynba ment, úgyhogy biztos hamarosan megjön. Szerinted kezdte Lucy, majd elhallgatott, nem volt biztos benne, hogyan fogalmazza meg a kérdést. Szerinted nem lesz bajunk idefent, ha sokáig tart? Szerintem nem lesz semmi bajunk felelte a srác megnyugtató hangon; majd kicsit derűsen hozzátette: Kivéve persze, ha félsz a sötétben. Nem félek mondta Lucy, és a falnak háttal lecsúszott, amíg le nem ült a padlóra, könyökét a térdén nyugtatva. Megkísérelt mosolyogni, kissé gyengén sikerült. Úgy hallottam, a szörnyek inkább szekrényekben szeretnek lapulni, nem liftekben. Akkor szerintem biztonságban vagyunk ült le a fiú is, hátát a szemközti saroknak vetve. Kivette a mobilját a zsebéből, és a halvány fényben zöldnek tűnt a haja, ahogy fölé hajolt. Nincs térerő. Itt általában se szokott jó lenni felelte Lucy, és ő is a mobiljáért nyúlt, mielőtt rádöbbent, hogy a lakásban felejtette. Csak a postát szaladt le megnézni, gyorsan le akart ugrani az előcsarnokba és vissza, most viszont úgy érezte, kivételesen rossz pillanatban találja magát teljesen üres kézzel. Na, szóval döntötte hátra a fejét a srác. Gyakran megfordulsz itt? Lucy elnevette magát. Hát igen, elég sok időt töltöttem már konkrétan ebben a liftben.

8 Azt hiszem, most még többet fogsz felelte a fiú gyászos mosollyal. Amúgy Owen vagyok. Szerintem be kéne mutatkoznunk, hogy végül ne Liftes Csajként emlegesselek majd, valahányszor elmesélem ezt a történetet. A Liftes Csaj nem is lenne rossz válaszolta. De a Lucy is jó. A 24D-ben lakom. A fiú egy pillanatig habozott, majd picit megvonta a vállát. Én meg az alagsorban. Ja, tényleg felelte a későn kapcsoló lány, és most örült a sötétnek, mert így nem látszott, hogy elpirult. Az épület önmagában is olyan volt, akár egy kis ország, és az emelet volt a pénznem: amikor megismerkedtek egy új lakóval, nemcsak a nevüket mondták meg, hanem a lakásuk számát is, ám Lucynak kiment a fejéből, hogy a házfelügyelő a kis, kétszobás lakásban él az alagsorban, ahol a lány még soha nem járt. Ha esetleg azon gondolkozol, miért jöttem fel szólt Owen pár másodperc múlva, hát azért, mert rájöttem, hogy a tetőről sokkal jobb a kilátás. Azt hittem, oda senkinek sem szabad felmennie. A fiú visszacsúsztatta a zsebébe a telefonját, és elővett egy kulcsot, a tenyerén tartva mutatta neki. Ez igaz felelte széles vigyorral. Legalábbis elméletileg. Szóval magas beosztású barátaid vannak, mi? Inkább mély beosztású tette zsebre a kulcsot Owen. Alagsor, rémlik? Lucy erre elnevette magát. És mégis mi van odafenn? Az ég. Kulcsod van az éghez? kérdezte a lány, Owen pedig összekulcsolt ujjakkal a feje fölé emelte a karját, nyújtózkodott. Mindig ezzel nyűgözöm le a liftben megismert csajokat. Hát, tényleg lenyűgöző felelte Lucy derűsen. Ahogy az elmúlt hetekben a távolból figyelte a fiút, szégyenlősnek és

9 megközelíthetetlennek hitte. Ám most itt ültek, egymásra vigyorogva a sötétben, és a lány rádöbbent, talán tévedett. Owen vicces volt, és egy picit fura, márpedig jelen pillanatban ez nem tűnt a legrosszabb személyiségnek, akivel össze lehetne zárva. Habár tette hozzá sokkal lenyűgözőbb volna, ha ki tudnál szabadítani minket innen. Szerintem is válaszolta a fiú, és a mennyezetre emelte a szemét. Azt hinné az ember, hogy legalább némi zenét juttatnak nekünk. Ha juttatnak nekünk valamit, az remélhetőleg inkább hűvös levegő lesz. Ja, ez az egész város olyan, akár egy kályha helyeselt Owen. Egyáltalán nem érzem úgy, mintha szeptember volna. Pontosan. El sem hiszem, hogy holnap kezdődik a tanítás. Igen, nekem is válaszolta a fiú. Mármint ha kijutunk innen. Hova jársz suliba? Valószínűleg nem oda, ahova te. Hát, azt remélem is felelte Lucy vigyorogva. Az én sulim lányiskola. Akkor tuti nem ugyanoda járunk mondta Owen. Bár ezt előre tudtam. Hogy érted? Hát intett körbe a fiú, te itt laksz. Lucy megemelte a szemöldökét. A liftben? Ebben az épületben grimaszolt Owen. Ahogy te is. Szerintem pontosabb lenne úgy fogalmaznunk, hogy én az épület alatt lakom humorizált a fiú. De lefogadom, hogy valami puccos magániskolába jársz, ahol egyenruhát kell hordani, és mindenki azon aggódik, nehogy ötös alát kapjon ötös helyett. Lucy nagyot nyelt, nem tudta, mit feleljen erre, hiszen igaz volt.

10 A hallgatását beismerésnek vélve Owen oldalra biccentette a fejét, mintegy azt jelezve: Nem megmondtam? Aztán kicsit megvonta a vállát. Én a Századik meg a Tizenkettedik utca sarkán lévő gimibe fogok járni, ami bunkernek néz ki, fémdetektoros kapun kell bemenni, és mindenki örül, ha sikerül hármas alát kapnia. Biztos nem lesz olyan vészes mondta Lucy, és a fiú arca megfeszült. Arckifejezése miatt még a sötétben is sokkal idősebbnek látszott, mint csupán pillanatokkal azelőtt; keserű és cinikus képet vágott. A város vagy a suli? Úgy veszem ki, egyikért se rajongsz. A fiú lenézett összekulcsolt kezére, amelyet a térdén nyugtatott. Mert, hát nem ez volt a terv válaszolta. De apám itt kapott állást, úgyhogy ideköltöztünk. Nem olyan rossz hely ez győzködte Lucy. Komolyan. Meg fogod szeretni. Owen a fejét csóválta. Túlságosan zsúfolt. Sehol sem lehet rendesen levegőhöz jutni. Szerintem összekevered a várost ezzel a lifttel. A fiú szája sarka megrándult, de aztán ismét a homlokát ráncolta. Itt nincs nyílt tér. Egyetlen háztömbre van innen egy hatalmas park. Nem látni a csillagokat. Viszont van planetárium vágta rá Lucy, és a srác akarata ellenére elnevette magát. Mindig ilyen hajthatatlanul optimista vagy, még akkor is, ha nem New Yorkról van szó? Egész életemben itt laktam vont vállat a lány. Ez az otthonom. Nekem nem. Attól még nem kell eljátszanod a morcos új fiút. Nem eljátszom felelte. Tényleg a morcos új fiú vagyok.

11 Legalább próbáld meg jól érezni itt magad, Bartleby. Owen helyesbített felháborodottan a fiú, és Lucy elnevette magát. Tudom mondta. De pont úgy beszélsz, mint Bartleby abból a novellából. Várt, hátha Owen jelzi, hogy ismeri a történetet, aztán folytatta. Herman Melville-től. A Moby Dick szerzőjétől. Azt ismerem vágta rá Owen. De ki az a Bartleby? Egy tollnok magyarázta Lucy. Olyan hivatalnokféle. De az egész novellában, valahányszor valaki arra kéri, hogy csináljon meg valamit, csak azt feleli: Nem óhajtom. Owen elgondolkodott ezen. Igen felelte végül, alapvetően pont így érzek New Yorkkal kapcsolatban. Lucy bólintott. Nem óhajtod ezt a várost mondta. De csak azért, mert még új neked. Amint jobban megismered, szerintem szeretsz majd itt élni. Most jön az a rész, hogy addig nem nyugszol, amíg városnéző túrára nem viszel, ahol majd jókat nevetünk, a híres látnivalókra mutogatunk, aztán veszek egy gagyi New York-os pólót, és boldogan élünk, míg meg nem halunk? A póló nem kötelező válaszolta Lucy. Egy hosszú percig egymásra meredtek a szűk tér két sarkából, és Owen végül megcsóválta a fejét. Ne haragudj! kérte. Tudom, hogy szemétkedem. Lucy vállat vont. Semmi baj. Rákenhetjük a klausztrofóbiára. Vagy az oxigénhiányra. A fiú elmosolyodott, bár mosolya elég erőltetettnek tűnt. Nem, csak hát nagyon kemény nyaram volt. És azt hiszem, még nem szoktam hozzá igazán, hogy itt vagyok. Tekintetük találkozott a sötétben, és a lift hirtelen sokkal kisebbnek érződött, mint csupán percekkel azelőtt. Lucynak eszébe jutott, hogy az évek során hányszor zsúfolódott már be ide:

12 szőrmekabátos nőkkel és drága öltönyös férfiakkal, rózsaszín pórázos fehér kiskutyákkal és kézikocsin nehéz dobozokat toló portásokkal. Egyszer egy egész doboz narancslevet öntött a szőnyegre pont ott, ahol most Owen ült, amitől napokig bűzlött az egész lift, egy másik alkalommal pedig, még kislány korában, a falra írta a nevét zöld filccel, anyja legnagyobb bosszúságára. Itt olvasta el kedvenc könyvei utolsó oldalait, sírt egész úton felfelé, és nevetett egész úton lefelé, ezernyi különböző szomszéddal csevegett ezernyi különböző napon. Összeveszett itt a két bátyjával, rúgták és karmolták egymást, míg az ajtó Csing!-gel ki nem nyílt, és mindhárman békés angyalkaként léptek ki az előcsarnokba. Mindig ezzel a lifttel ment le a földszintre, hogy az előcsarnokban köszöntse az apukáját, valahányszor az hazaért egy üzleti útról. Egyszer még el is aludt a lift sarkában, miközben arra várt, hogy a szülei megjöjjenek egy jótékonysági árverésről. Mégis hányszor zsúfolódott be ide az egész családja? Apu, hóna alatt az újsággal, mindig az ajtó közelében, ugrásra készen; Anyu, arcán halvány mosollyal, állandóan derültség és türelmetlenség közt ingadozva velük szemben; az ikrek, vigyorogva, könyökkel böködve egymást; és Lucy, a legkisebb, a sarokba húzódva, mindig a többiek után kullogva, akár a pont-pont-pont egy mondat végén. És most itt ült, ebben a dobozkában, ami kicsinek tűnt ahhoz, hogy ennyi emléket őrizzen, a falak mintha ráborultak volna, és senki sem sietett a megmentésére. A szülei Párizsban voltak, szokás szerint az óceán túlsó felén, ezúttal is kettesben keltek útra, mint mindig. A bátyjai egyedüli barátai pedig immáron több ezer kilométerre voltak, Kaliforniában, egyetemen. Amikor néhány héttel ezelőtt elutaztak Charlie a Berkeley Egyetemre, Ben pedig a Stanfordra, Lucy hirtelenjében akaratlanul is elárvultnak érezte magát. Az nem volt szokatlan, hogy a szülei ne legyenek otthon; réges-régi szokásuk volt behavazott európai városokba vagy egzotikus trópusi szigetekre röpülni édes kettesben. De nem volt olyan rossz nélkülük, amikor még a gyerekek hárman

13 maradtak itthon, és Lucy bátyjai ikrek, két bohóc, védelmező, jó barát mindig gondoskodtak róla, hogy ne essen szét az életük. Egészen mostanáig. Lucy hozzászokott a szülei hiányához, ám a bátyjai és így tulajdonképpen a barátai hiánya teljesen új érzés volt, ráadásul igazságtalannak tűnt, hogy mindkettőjüket egyszerre veszítette el. Most már reménytelenül szétszóródott az egész család, és a maga nézőpontjából egyes-egyedül New Yorkban Lucy most, itt ülve érezte át legelőször a világ nagyságát, végtelenséget. A lift túloldalán Owen a falnak döntötte a fejét. Ez van, nincs mit tenni motyogta, egyre halkabban. Utálom ezt a kifejezést jelentette ki Lucy, kicsit hevesebben, mint akarta. Mindig van mit tenni. Mindig van változás. Mindig lehet javítani a helyzeten. Owen ránézett, és a lány látta, hogy mosolyog, hiába csóválja a fejét. Te totál hibbant vagy közölte. Egy meleg, fülledt liftben ragadtunk, és valószínűleg fogy a levegőnk. Egyetlen kábel tart minket, ami tuti, hogy vékonyabb, mint a csuklóm. A szüleid a jó ég tudja, hol vannak, az én apám meg Coney Islanden. És ha mostanáig nem jött értünk senki, akkor igencsak esélyes, hogy teljesen megfeledkeztek rólunk. Szóval komolyan kérdezem: hogy lehetsz még mindig ilyen optimista? Lucy előredőlt a faltól, maga alá húzta a lábát, a fiú felé hajolt. Hogyhogy apukád Coney Islanden van? kérdezte, elengedve a kérdést a füle mellett. Az mindegy. A vidámpark miatt ment? Owen a fejét csóválta. A hot dog miatt? faggatta a lány. Az óceán miatt? Te egyáltalán nem aggódsz, hogy talán nem jönnek értünk? Az úgysem segít felelte Lucy. Mármint az aggódás. Pontosan mondta a fiú. Ez van, nincs mit tenni. Nem tiltakozott. Épp ellenkezőleg.

14 Rendben hagyta rá Owen. Ez nincs, van mit nem tenni. Lucy hosszú pillantást vetett rá. Fogalmam sincs, mit beszélsz. Vagy talán csak nem óhajtod megérteni vágta rá a srác előrébb húzódva, és mindketten elnevették magukat. A kettőjük közti sötétség egyszeriben hártyaszerűnek érződött, olyan vékonynak, akár a selyempapír, sőt még annál is kevesebbnek. Owen szeme csillogott a homályban, miközben egyre hosszabbra nyúlt köztük a csend, és amikor a fiú végre megtörte, fojtott hangon szólalt meg. Apám azért ment Coney Islandre, mert ott ismerte meg anyukámat mondta. Virágot is vett, hogy a parti sétányon hagyja az emlékére. Ehhez egyedül akart lenni. Lucy szólásra nyitotta a száját talán kérdést akart feltenni, vagy a részvétét nyilvánította volna, bár egy ilyen pillanatban úgysem érhetett semmit egy jelentéktelen frázis, ám a csend hirtelen kényesnek tűnt, és sehogy sem jutott eszébe olyasmi, amiért érdemes lett volna megszakítani. A fiú lehajtotta a fejét, így nem lehetett kivenni az arckifejezését, Lucy pedig hasznavehetetlennek érezte magát, csak ült ott, és fogalma sem volt, mit tegyen. De aztán halk kopogás hallatszott, a lánynak a torkában dobogott a szíve, Owennel a sötétség dacára egymás szemébe néztek. A zaj megismétlődött, és a fiú ezúttal felpattant, az ajtóhoz lépett, odanyomta hozzá a fülét. Viszonozta a kopogtatást a liftajtón, és mindketten hegyezték a fülüket. Bár Lucy még mindig a padló közepén ücsörgött, onnan is hallotta odakintről a tompa hangokat, majd a fémes csiszatolást. Egy másodperccel később ő is talpra kászálódott, és szó nélkül, még csak egymásra sem nézve álltak egymás mellett, vállvetve, akár két űrhajós egy hosszú utazás végén, várva, hogy kinyíljon az ajtó, s kiléphessenek egy káprázatos új világba.

15 2 A NAP ELEVE SÖTÉTSÉGGEL KEZDŐDÖTT. Owen még napfelkelte előtt felébredt, mint az elmúlt negyvenkét reggelen mindig, felriasztotta az érzés, hogy valami a mellkasára nehezedik, ökölként nyomja le a súly. Pislogva nézte az ismeretlen mennyezetet, amelyen a halvány repedések térképszerűséget alkottak, közöttük pedig egy légy röpködött, mintha X-ként jelölné meg valami lelőhelyét. Hallotta egy kávéscsésze koccanását a szomszéd szobából, és tudta, hogy az apja is ébren van. Az elmúlt hat hétben egyikük sem aludt rendesen, szemük állandóan fátyolos volt, nappalaik ugyanolyan semmilyenek voltak, mint az éjszakáik, így a napszakok egyszerűen összefolytak. Tulajdonképpen stimmelt, hogy most a föld alatt laktak, hiszen mi lehetne ennél megfelelőbb hely két szellem számára? Owen új szobája feleakkora sem volt, mint a régi, a tágas, napsütötte pennsylvaniai házukban, ahol minden reggel az ablaka előtt csipogó verebek ébresztették. Most azt hallgatta, ahogy két galamb civakodik a mennyezet közelében lévő keskeny üveglap előtt, és a biztonsági fémrács miatt még a kevéske beszűrődő fény is csak csíkokban hullott az ágyára. Amikor kilépett a folyosóra, ami elválasztotta a szobáját az apjáétól, és a kis konyhába meg nappaliba vezetett, Owen orrát füstszag csapta meg, és annak jellegzetessége, az élénken felvillanó emlék kis híján a földhöz vágta. Követte a szagot a nappaliba, apját a kanapén találta, egy rögtönzött hamutartóként szolgáló bögre fölé hajolt.

16 Azt hittem, még nem vagy ébren szólt a férfi, és bűntudatos képpel elnyomta a cigarettát. Az Owenénál alig egy-két árnyalattal sötétebb hajába túrt, aztán hátradőlt, és megdörgölte a szemét. Nem igazán aludtam vallotta be a fiú, és lehuppant az apjával szemben lévő hintaszékbe. Lehunyta a szemét, és lassan mély levegőt vett. Nem bírt uralkodni magán; ez az édesanyja cigarettája volt, és a szag a szívébe markolt. Az anyja halálakor nyolc szál cigi maradt az összegyűrődött csomagban, amit a rendőrök a baleset helyszínén találtak, és az asszony tárcájával, kulcsaival meg egyéb személyes holmikkal együtt visszaszolgáltattak a családnak. Bár Owen édesapja általában nem szokott dohányozni, mostanra már csak két szál maradt. A fiú ez alapján ítélte meg a rossz napokat: a reggeli, átható cigifüstből. A szag egyike volt a néhány dolognak, ami még felidézte az anyukáját, a legjobb és legrosszabb emlékeztető egyben. Mindig is utáltad ezt emelte fel a majdnem üres dobozt, és a két keze közt forgatta. Apja halványan elmosolyodott. Rémes szokás az őrületbe kergetett vele helyeselt a férfi, aztán megcsóválta a fejét. Mindig mondtam, hogy a cigizés fogja sírba vinni. Owen lesütötte a szemét, akaratlanul is maga előtt látta a rendőrségi jegyzőkönyvet, az elméletet, miszerint az anyja figyelmét elvonta vezetés közben, hogy épp cigarettára próbált gyújtani. Az autót fejjel lefelé találták meg az útszéli árokban. A cigisdoboz tíz méterrel arrébb hevert. Gondoltam, ma elmegyek Brooklynba szólt az apukája, erőltetett könnyedséggel, bár Owen pontosan tudta, igazából hogy érti, tudta, hova megy és miért. Megleszel egyedül? A fiúnak megfordult a fejében, hogy megkérdezi, nem akarja-e, hogy vele menjen, de előre tudta a választ. Tegnap este látta a konyhapulton vázában álló csokrot, a még mindig celofánba csomagolt virágok máris hervadoztak. Ma volt a szülei házassági

17 évfordulója; ez a nap nem tartozott Owenre. Végigfuttatta a kezét a cigis dobozon, és bólintott. Vacsorázzunk együtt, miután hazaértem mondta az apja, aztán felvette az összehamuzott bögrét, és kiment a konyhába. Azt eszünk, amit csak akarsz. Csúcs felelte Owen, és mielőtt meggondolhatta volna magát, kivette a csomagból az utolsó két cigaretta egyikét, egyszer megpörgette az ujjai közt, majd zsebre dugta, bár nem egészen tudta, miért. A szobája ajtajában megtorpant. Már majdnem egy hónapja laktak itt, ám a helyiség falai mentén még mindig dobozok sorakoztak, legtöbb félig nyitva, a kartonfülek szárnyként meredeztek. Az anyukája ilyesmitől idegbajt kapott volna, és Owen akaratlanul is elmosolyodott, ahogy elképzelte a reakcióját, elkeseredéssel vegyes döbbenetét. Az asszony odahaza mindig gondosan ügyelt a rendre és tisztaságra, a pultok csillogtak-villogtak, a padlón egyetlen porszem sem maradhatott, Owen pedig egyszeriben örült, hogy az anyja nem láthatja ezt a lakást, a tompa fényt meg a málló festéket, a fürdőszoba csempéi közti penészt és az ütött-kopott holmikkal teli konyhát. Valahányszor Owen panaszkodott, amiért ki kell takarítania a szobáját vagy a vacsora után rögtön el kell mosogatnia, Anya játékosan barackot nyomott a fejére. Az otthonunk önmagunk tükörképe mondogatta dallamos hangon. Pontosan vágott vissza ilyenkor Owen. Én meg rendetlen vagyok. Nem is igaz felelte az anyja nevetve. Tökéletes vagy. Tökéletesen rendetlen mondta erre mindig Apa. Az édesanyja a házba belépve mindig levetette velük a cipőjüket, csakis a hátsó tornácon dohányzott, és ügyelt rá, hogy a kanapé párnái ne nagyon nyomódjanak össze. Apa elmondása szerint mindig is ilyen volt, attól a pillanattól kezdve, hogy megvették a házat:

18 mindketten repestek a boldogságtól, hogy végre saját, állandó lakhelyük van, miután annyit utazgattak. Az azelőtti két évben egy rozoga furgonban rótták az utat, minden földi javukat a kocsiba gyömöszölve. Bejárták az egész országot, a csillagok alatt sátoroztak, vagy a kocsi hátsó ülésén összekuporodva aludtak, csekélyke spórolt pénzükből Hawaii és Alaszka kivételével minden államba eljutottak. Látták a Rushmore-hegyet meg a Grand Tetőn Nemzeti Parkot, végighajtottak a kaliforniai tengerparton, és horgásztak Florida déli szigetein. Jártak a louisianai New Orleansban, a maine-i Bar Harborban, a michigani Mackinacszigeten, a dél-karolinai Charlestonban, a texasi Austinban és a kaliforniai Napában, addig csavarogtak, míg ki nem fogytak a látnivalóból, na meg a pénzből. Csak ekkor tértek vissza Pennsylvaniába, ahol mindketten felnőttek és ahol ideje volt újból felnőniük, hogy végleg letelepedjenek. Ám hiába hallotta utazással töltött éveik rengeteg történetét, maga Owen nem igazán járt sehol. Úgy tűnt, a szülei kiélték a kalandvágyukat, mire ő megszületett, és boldogan maradtak meg egy helyben. Volt egy tornácos házuk, kertjük almafával és hintával, a szomszédos földeken lovak legelésztek. A kerek konyhaasztalnál pont elfértek hárman, ajtójuk tökéletes méretű volt, hogy karácsonykor koszorút akasszanak rá, és a házban annyi zeg-zug akadt, hogy jó hosszan lehetett benne bújócskázni. Egyikük sem vágyott soha máshová. Egészen mostanáig. Szobája magányában Owen hallotta, ahogy becsukódik a bejárati ajtó, aztán várt pár percet, mielőtt fogta a mobilját meg a kulcsát, és ő is elhagyta a lakást. Felkocogott a lépcsőn az alagsorból az előcsarnokba, amelyen gyorsan, lehajtott fejjel vágott át. Nem volt semmi baja az itteni lakókkal, de ő nem tartozott ide, ahogy az édesapja sem. Owen csak arra várt, hogy ezt végre az apukája is felfogja.

19 Egész délelőtt sétált. Ez volt a szabadsága utolsó napja, az utolsó olyan nap, amikor még nem kell órákra járnia egy idegen suliban, és azon kapta magát, hogy nyugtalan állatként járkál fel-alá a Hudson folyó partján. Bedugta a fülhallgatóját, kirekesztette a város zajait, és a hőség ellenére egyre csak menetelt. Ebédre hot dogot vett egy utcai árustól, aztán átvágott a Central Parkhoz, ott üldögélt, figyelte a fényképezőgépes, térképes és elkerekedett, csillogó szemű turistákat. Követte a tekintetüket, nagy erőfeszítéssel igyekezett azt látni, amit ők, de nem látott mást, csak rengeteg embert. Már késő délután volt, amikor visszaért a Hetvenkettedik utca és a Broadway sugárút sarkára, a díszes kőépülethez, amely immár az otthona lett. Az előcsarnokba lépve megtorpant, vonakodott visszamenni az alagsorba, ahol a következő néhány órában nem akadt volna más lehetősége, mint egyedül üldögélni, és várni, hogy az apja hazajöjjön. Inkább benyúlt a rövidnadrágja zsebébe, ahol a kulcsot őrizgette. Az első itteni héten nyúlta le az eredeti kulcscsomót az apja komódjáról, pedig egy ilyen húzás egyáltalán nem vallott rá. Owen mindig is túlzottan óvatos volt, sosem szokta megszegni a szabályokat, ám alig néhány napot töltöttek itt, és a nyomasztóan szűk tér máris kezdett elviselhetetlenné válni a számára, így keresett egy lakatost, hogy másolatot készíttessen a kulcsról, amellyel kijuthat a tetőre látszólag az egész város egyetlen békés pontjára. Amint belépett a liftbe, máris elképzelte, ahogy a hatalmas, szélfútta, csöndes térben áll negyvenkét emelet magasban, fülébe bömböl a zene, és lélekben messze jár. Megnyomta a gombot, várta, mikor kezd emelkedni a lába alatt a padló, és annyira elmerült a gondolataiban, hogy fel sem nézett, amint az utolsó pillanatban valaki megállította a csukódó ajtót. Ám most, kevesebb, mint egy órával később Owen egyszeriben túlságosan is tudatában volt a lány jelenlétének, ugyanúgy bizsergett tőle, akár a melegtől. Miközben az ajtó túloldaláról beszűrődő zajokat hallgatták, a fiú lepillantott, és észrevette, hogy Lucy jobb

20 lába csak pár centiméterre van az ő baljától, így begörbítette a lábujjait, a sarkára helyezte a súlypontját, és elfordította a fejét. Rádöbbent, hogy visszafojtja a lélegzetét, és kíváncsi volt, vajon a lány is ugyanígy tesz-e. Épp, mielőtt a liftajtót felfeszítették volna, Owen hunyorogni kezdett, arra számított, hogy hirtelen fényesség fogadja majd őket. Ehelyett azonban a tizenegyedik emeletről lenéző alakok alapvetően sötétbe borultak maga az emelet a lift hosszában pont középen kezdődött, az ajtót félig eltorlaszolta a vastag beton, és csupán pár zseblámpa világított, egyenesen az arcukba, így mindketten pislogtak. Hahó! szólt Lucy derűsen, úgy köszöntötte a két férfit, mintha mindez teljesen hétköznapi volna, nem lenne abban semmi szokatlan, hogy a portás négykézláb áll a fejük felett, holdszerűen sápadt arccal, mellette pedig egy ezermester térdel, és kendővel törölgeti a homlokát. Jól vagytok, gyerekek? kérdezte George, és lenyújtott egy üveg vizet, amit Owen gyorsan megragadott, majd átadott Lucynak. A lány bólintott, miközben lecsavarta a kupakot, és nagyot húzott az üvegből. Egy kicsit fülledt idebent felelte, majd átadta a flakont Owennek. De jól vagyunk. Az egész épületben nincs áram? Az ezermester felhorkant. Az egész városban! Owen és Lucy egymásra néztek. Komolyan? ámult a lány elkerekedő szemmel. Lehetséges ez? Úgy tűnik válaszolta George. Tiszta káosz van odakint. Se közlekedési lámpák, se semmi? kérdezte Owen, mire a férfi bólintott, majd összecsapta a kezét, az adott helyzetre koncentrált. Na jó! mondta. Gyerünk, másszatok ki onnan! Lucy ment elsőnek, és amikor Owen megpróbált segíteni neki, elhessegette, az emelet peremébe kapaszkodva felhúzta magát, majd

21 felállt, és leporolta fehér ruháját. Owen sokkal kevésbé kecses mozdulatokkal követte, úgy puffant az emeletre, akár egy partra vetett hal, majd talpra ugrott. A folyosó végén vörös fénnyel világított egy vészjelzés, és idefent kissé hűvösebb volt, bár nem sokkal; Owen tenyere izzadt volt, pólója pedig még mindig a hátához tapadt. És kábé mikor lesz megint áram? kérdezte, igyekezett uralkodni idegességén, hogy ne csendüljön ki a hangjából. Óhatatlanul az édesapja járt a fejében. Ha nincs áram, akkor nincs metró. Ha nincs metró, akkor az apja semmiképpen sem érhet vissza egyhamar. És egy ilyen helyzetben biztos, hogy nem marad észrevétlenül a hiánya. Fogalmam sincs felelte George, és lehajolt, hogy elpakolja a szerszámokat. A fém csendülése visszhangzott a folyosón, megtörve a baljós csendet. A telefonvonalak mind túlterheltek, és az internet se működik. Még térerő sincs tette hozzá az ezermester. Lehetetlen bármit is megtudni. Én úgy hallottam, az egész keleti parton áramszünet van mondta George. Állítólag Kanadában villám csapott egy erőműbe. Az ezermester grimaszt vágott. Én meg úgy hallottam, hogy űrlények támadtak meg minket. Csak azt mondom, amit a rádióban közöltek motyogta George, és felegyenesedett. Lucy vállára tette a kezét, majd Owenre nézett. Tényleg jól vagytok, gyerekek? Mindketten bólintottak. Rendben szólt a portás. Mindenkihez be kell kopogtatnom, hogy meggyőződjek róla, nincs-e valakinek baja. Nektek van zseblámpátok? Nekem igen felelte Lucy. A lakásban. Hallott esetleg apám felől? kérdezte Owen olyan lazán, amennyire csak bírta. Csak mert