A s z ó. s z. Orosz irodalomelméleti tanulmányok. Szombathely

Átírás

1 A s z ó f e l t á m a s z t á s a s z Orosz irodalomelméleti tanulmányok Szombathely 2016

2 Molnár Angelika Fresli Mihály (szerk.) A SZÓ FELTÁMASZTÁSA (Orosz irodalomelméleti tanulmányok) Szakmai lektor: Kovács Árpád A kötet A bölcsészettudomány aktuális kérdései kutatási projektnek a Szláv Interkulturális Kutatócsoport keretében végzett eredményeit tartalmazza. ISBN Сборник публикуется в рамках международного научного проекта «Актуальные проблемы гуманитарных наук», осуществляемого Славянской межкультурной научно-исследовательской группой. Научное издание Borítókép - Márczi Gábor: Terra cognita (olaj, 1972, 50x70 cm) Kiadja: Nyugat-Magyarországi Egyetem Savaria University Press Szombathely 2016

3 TARTALOM ELŐSZÓ...4 Alekszandr Nyikolajevics Afanaszjev : A mítosz keletkezése, tanulmányozásának módszere és eszközei...6 Alekszandr Nyikolajevics Veszelovszkij : Pszichológiai paralelizmus és formái a költői stílus tükrében...10 Viktor Boriszovics Sklovszkij : A szó feltámasztása...13 Viktor Boriszovics Sklovszkij : A művészet mint fogás...19 Viktor Boriszovics Sklovszkij : Szüzsé, fordulat és történet (fabula)...32 Viktor Boriszovics Sklovszkij : Jevgenyij Anyegin (Puskin és Sterne)...62 Viktor Boriszovics Sklovszkij : Csehov: Aludni szeretnék...73 Borisz Mihajlovics Ejchenbaum : A szkáz illúziója...77 Roman Jakobson : A művészeti realizmusról...80 Borisz Viktorovics Tomasevszkij : A szó jelentésmódosulása...88 Jurij Mihajlovics Lotman : A verssor mint egység Jurij Mihajlovics Lotman : A ház a Mester és Margarita című regényben MAGYAR NYELVEN MEGJELENT FORDÍTÁSOK

4 ELŐSZÓ Az orosz formalista iskola munkásságának szentelt nemzetközi kongresszusok, folyóiratok, tanulmánykötetek, monográfiák, akadémiai és egyetemi programok stb. mind arról tanúskodnak, hogy a világhírű irodalomtudósok által elért eredmények nemcsak a múlt században képviseltek tudományos mérföldkövet, hanem hatásuk a jelenben is elevenen él és megkerülhetetlen. Ezt többek között az egyetemi tantervek és kurzusok is fémjelzik. Nem véletlen, hogy az orosz poetológusok munkáinak tanulmányozása a szombathelyi orosz irodalomtudományi programnak szintén szerves részét képezi. Ehhez hozzájárul az is, hogy a magyarországi russzisztikában már 50 éve örvendetesen növekszik a lefordított alapszövegek száma. Sajnos, azonban még maradtak magyarul nem olvasható programadó tanulmányok, művek. Felfedezetlen számos kiemelkedő elméletíró munkássága. Az egyetemi hallgatók ráadásul általában minimális orosz nyelvtudás nélkül kezdik meg tanulmányaikat, ezért nélkülözhetetlenné vált a már publikált és ismert fordításokon kívül néhány meghatározó és hiánypótló tanulmány magyar nyelvre átültetése is. Ezt a mester szakos diákjaink szintén felismerték, ezért önszorgalomból hozzáláttak egyfelől, még 1980-as évekbeli, nemzetközi elismerésre szert tett tanulmánykötetek 1, illetve egyetemi szöveggyűjtemények és jegyzetek 2 digitalizálásához, másfelől, az egyetemi kurzusok során olvasott és magyarul nem hozzáférhető cikkek, illetve könyvrészletek lefordításához. Kötetünkbe beválogattuk az orosz formalizmus néhány programadó manifesztumát, jellegzetes műelemzését, amelyek magyar nyelven ezidáig még nem jelentek meg, továbbá helyt kaptak a poétikai tanulmányok keretében feldolgozásra kerülő egyéb szemelvények is, amelyek rálátást engednek az orosz irodalomtudomány egészére a történeti poétikától a strukturális-szemiotikai iskoláig. Zárásként felsoroljuk a magyarul megjelent legismertebb fordításköteteket. Ez szintén teljesebb perspektívába helyezi az olvasmányképet. Természetesen, a hallgatók gyakran úgy érezték, hogy ez a hatalmas vállalkozás meghaladja erejüket, illetve aggódtak amiatt, nehogy a szerzők felé mutatott alázat híján legyenek. Ezúton is szeretnénk megköszönni mindenkinek önzetlen és odaadó munkáját. Több lektori segítséggel és egyetemi oktatókkal közösen végül egy fontos produktumot sikerült megalkotni és becsatlakozni a tanár-diák együttműködés szép példáinak sorába (lásd többek között a Pécsi, Debreceni, Szegedi Tudományegyetemen vagy az ELTÉ-n megjelent fordításköteteket, sorozatokat). 1 Поэтика. Труды русских и советских поэтических школ. (Szerk. Király Gyula és Kovács Árpád). Budapest, Tankönyvkiadó, Bevezetés az orosz irodalomtudományba. (Szerk. Kovács Árpád) Budapest, Tankönyvkiadó, Введение в анализ литературных произведений. (Szerk. Iglói Endre Jagusztin László) Budapest, Tankönyvkiadó,

5 Külön köszönetet mondunk a veszprémi Kovács Gábor kollégának a szellemi, a szombathelyi kollégáknak, Kovács Árpád professzornak a lektori hozzájárulásáért a kötethez, továbbá hálánkat kívánjuk kifejezni a Szláv Interkulturális Kutatócsoportnak azért, hogy kezdeményezésünket felkarolta. Köszönjük Márczi Gábor festőművész úrnak, hogy alkotását rendelkezésünkre bocsátotta. A fordításkötetet ismert okokból kifolyólag kis példányszámban tudjuk megjelentetni, ugyanakkor digitális formában elérhető lesz a fent említett jegyzetekkel egyetemben. Reméljük, hogy a fordításokat nemcsak a helyi oktatásban, hanem egyéb fórumokon is haszonnal forgathatják az olvasók. Szombathely, május 8. Fresli Mihály és Molnár Angelika 5

6 Alekszandr Nyikolajevics Afanaszjev A mítosz keletkezése, tanulmányozásának módszere és eszközei 3 A mitikus képzetek gazdag és talán egyedüli forrása az élő szó, a maga metaforikus és összecsengő kifejezéseivel. Azt, hogy mennyire szükségszerűen és természetesen születnek a mítoszok (és regék), a nyelv történetének vizsgálatával tárhatjuk fel. A fennmaradt irodalmi emlékek alapján a nyelvek fejlődési stádiumainak tanulmányozása a filológusokat arra a helytálló következtetésre vezette, hogy a megmunkált nyelv anyagi tökéletessége ellentétes arányban áll a történetével: minél régebbi a nyelv vizsgált korszaka, annál gazdagabb az anyaga és formái, illetve a szerveződése is rendezettebb. Az időben előrehaladva viszont érzékelhetőbbé válnak az utóbbit ért veszteségek és deformációk. A nyelv életében, szerveződése tekintetében a tudomány két periódust különböztet meg: keletkezésének és fokozatos kialakulásának (formái fejlődésének), valamint hanyatlásának és felbomlásának (átalakulásainak) a szakaszát. Az előbbi hosszú ideig tartott a prehistorikus korban, és egyetlen emléket hagyott az utókorra, a szót, amely archaikus kifejezéseiben őrzi az ember teljes belső világát. Az elsőt közvetlenül követő második szakaszban a nyelv korábbi összhangja megszűnik, formái fokozatosan széthullanak, más formák lépnek a helyükre, a hangok összekeverednek, kereszteződnek. Ezt a stádiumot elsősorban a szótőjelentések elfeledése jellemzi. Mindkét korszak meghatározó szerepet tölt be a csodás képzetek létrejöttében. Bármely nyelv a tövek, vagy azon alaphangok kialakulásával kezdődik, amelyek segítségével az archaikus ember a természeti jelenségekről vagy tárgyakról szerzett benyomásait kifejezte. Ezek a tövek, melyek a névszó és az ige szempontjából semlegesek, csak több tárgyra vonatkozó közös jegyeket, tulajdonságokat fejeztek ki, ezért voltak könnyen alkalmazhatóak bármelyik jelölésére. Az így alkotott fogalmat a szó mint pontos és találó epitheton plasztikusan kiemelte. Ez a nyelv hangjaihoz fűződő közvetlen viszony még sokáig él az egyszerű, tudatlan nép körében. Tájszólásainkban és népköltészeti hagyományunkban mind a mai napig tetten érhető a kifejezéseknek az a képszerűsége, amely bizonyítja, hogy a néplélek számára a szó nemcsak egy jel, amely egy bizonyos fogalmat jelöl, hanem egyúttal megfesti a tárgy legmarkánsabb vonásait és a jelenség szembeötlő, képi sajátosságait. Lássunk egy példát: károgó varjú [ ]. A találós kérdések is gazdag forrásai az ilyen kifejezéseknek: pislogó szem, fújó, szuszogó, szimatoló orr, fecsegő nyelv, ásítozó és mérgelődő száj, rabló és integető kéz, lusta disznó, morgós kutya, eleven gyerek és egyéb példák, amelyekben közvetlen, mindenki számára 3 Alekszandr Nyikolajevics Afanaszjev ( ): orosz folkorista, mítoszkutató, történész, irodalmár. A fordítás А.Н. АФАНАСЬЕВ: Происхожение мифа, метод и средства его изучения = А.Н. АФАНАСЬЕВ: Народ-художник. Миф - Фольклор - Литература. Москва, C alapján készült. Első kiadás: А. Н. АФАНАСЬЕВ Поэтические воззрения славян на природу. Т.1. Москва, C

7 nyilvánvaló utalást találhatunk a képzet eredetére. Egyrészről, abból fakadóan, hogy a jelenségek és a tárgyak bizonyos ismertetőjegyeik révén könnyen rokoníthatóak és hasonló benyomást keltenek, természetes, hogy az ember képzeteiben közelíteni kezdte és ugyanabból, vagy legalábbis azonos tőből képzett megnevezéssel ruházta fel őket. Másrészről, minden tárgy és jelenség, eltérő cselekvésjegyeik és tulajdonságaik függvényében, az emberi lélekben nem egy, hanem sok, különféle benyomást kelthetett és keltett is. Így, az ismérvek változatosságának köszönhetően az adott tárgy vagy jelenség számos megnevezéssel gazdagodott. A tárgy több oldalról is kirajzolódott, és csak a rokon kifejezések összességében nyerhette el teljes definícióját. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy minden szinonima, mely a tárgynak egy tulajdonságára vonatkozott, sok más tárgy hasonló ismérvének jelölésére is szolgálhatott, ily módon kapcsolatot létesítve közöttük. Itt fakad a fizikai jelenségek legapróbb árnyalataira érzékeny metaforikus kifejezéseknek az a gazdag forrása, amely az ősidőkben keletkezett nyelvekben erejével és bőségével nyűgöz le, viszont a további törzsfejlődés során fokozatosan elapad. Az általános szanszkrit szótárakban 5 elnevezés található a kézre, 11 a fényre, 15 a felhőre, 20 a holdra, 26 a kígyóra, 35 a tűzre, 37 a napra stb. Az ősidőkben a tövek jelentése még érzékelhető volt, s a nép tudatára jellemző, aki az anyanyelv hangjaihoz nem elvont gondolatokat, hanem a látható tárgyak és jelenségek eleven benyomását rendelte. Most pedig képzeljük el, hogy az ősi tőjelentések elfeledése milyen fogalomkeveredéssel, képzetzavarral kellett hogy járjon; a feledés pedig előbb vagy utóbb, de mindenképpen bekövetkezik. A beleélő természetszemlélet, amely a nyelvalkotás időszakában még az ember sajátja volt, később, amikor már megszűnt az igény az új alkotásra, fokozatosan elhalt. Ahogy egyre inkább eltávolodott az elsődleges benyomásoktól és igyekezett eleget tenni a megjelenő szellemi szükségleteknek, a nép arra törekedett, hogy az általa létrehozott nyelvet a gondolatok átadására szolgáló, állandósult és engedelmes eszközzé alakítsa. Ez viszont csak akkor lehetséges, amikor a hallás már elveszíti a kiejtendő hangokra irányuló többletfigyelmét, amikor a tartós használat és a megszokás hatására a szó elhagyja eredeti, festői jellegét és a költői, képi leírás magasságából az absztrakt megnevezés szintjére süllyed. Mindössze egy fonetikus jel marad, amely a tárgy vagy jelenség egészére, nem pedig csak egyik vagy másik kiemelt jegyére utal. A tövek elfeledése a népi tudatban megfosztja a belőlük képzett valamennyi szót természetes alapjától, talajától, minek következtében a memória már képtelen megőrizni a szójelentések bőségét; a különböző képzetek között a tőrokonság révén létrejött kapcsolat pedig hozzáférhetetlenné válik. Az elnevezések túlnyomó része, amelyet a nép alkotott művészi ihletettségében, szerfölött merész metaforákon alapult. Hamarosan azonban, ahogy elszakadtak azok a szálak, amelyekhez eredetileg rögzítették őket, a metaforák elveszítették költőiségüket, egyszerű, nem átvitt értelmű kifejezésekké váltak és így hagyományozódtak nemzedékről nemzedékre. Az apák még értették, a gyerekek megszokásból ismételték, az unokák számára viszont már megfejthetetlenek voltak. Ráadásul a nép, évszázadokat élve át, területileg szétszóródva, változatos földrajzi és történelmi hatásoknak kitéve, nem volt képes megőrizni a nyelvét eredeti gazdagságának érintetlenségében és teljességében. A korábban használt kifejezések elavultak és kihaltak, túlhaladottá váltak mint grammatikai formák, egyes hangok helyébe rokon hangok kerültek, a régi szavaknak új jelentéseket tulajdonítottak. A nyelv évszázados veszteségeinek, a szavakban rejlő fogalmak megújításának és hangváltozásoknak következtében az ősi kifejezések eredeti értelme egyre inkább 7

8 elhomályosult és titokzatosan hatott, és megindult a mítoszalkotás csábító és megkerülhetetlen folyamata, amely annál erősebben hálózta be az emberi tudatot, hogy a rokon szó ellenállhatatlan erejével hatott. Alighogy elfelejtődtek, elvesztek a fogalmak közötti ősi kapcsolatok, a metaforikus megfeleltetésnek tényszerű jelentést tulajdonítottak, és regéket, legendákat kezdtek alkotni. A nép már nemcsak átvitt, költői értelemben nevezte az égitesteket az ég szemének, hanem ebben az eleven képben öltöttek alakot számára. Így keletkeztek az ezerszemű, éber éjszakai őrről, Argosról, illetve az egyszemű napistenségről szóló mítoszok. A cikázó villámot tűzokádó sárkánnyal azonosították; a gyors szeleket szárnyakkal, a nyári viharok uralkodóját pedig tüzes nyilakkal ruházták fel. Kezdetben a nép még megőrizte az általa alkotott költői képek és a természeti jelenségek azonosságának tudatát, de az idő múlásával ez a tudat egyre inkább meggyöngült, végül teljesen eltűnt; a mitikus képzetek elszakadtak elemi alapjaiktól, és tőlük függetlenül léteztek. Egy viharfelhőben a nép már nem Perun szekerét látta, noha továbbra is mesélt a viharisten égi útjáról és hitte, hogy valóban rendelkezik csodás szekérrel. Ha egy természeti jelenséget kettő, három, vagy több elnevezés jelölt, mindegyikből sajátos, önálló mitikus személy fejlődött ki, és ezekről az alakokról teljesen megegyező történeteket meséltek; így például, a görögöknél Phoebus mellett Helios is megjelent. Gyakran előfordult, hogy egy szó állandó jelzőjét a szóval együtt alkalmazták arra a tárgyra, amelyet a jelzett szó metaforizált: ha egyszer a napot oroszlánnak nevezték, akkor karmokkal és sörénnyel is felruházták, és ezeket a vonásokat megtartotta még akkor is, amikor a zoomorf megfeleltetés már elfelejtődött. A nyelv hangjainak ezen varázslatos hatása alatt alakultak ki az ember vallási és erkölcsi meggyőződései is. Az ember ahogy Bacon állítja azt gondolja, hogy az ész irányítja a szavakat, de megesik, hogy a szavaknak kölcsönös és visszaható hatásuk van az eszünkre. A szavak, hasonlóan a tatár nyílhoz, visszaütnek a legbölcsebb észre, erősen megzavarják és elferdítik a gondolkodást. 4 A híres filozófus természetesen nem tudhatta, hogy gondolata ragyogóan beigazolódik a pogány népek kultúra- és vallástörténetében. Ha a természeti erők megnyilvánulásaira vonatkozó hétköznapi kifejezéseinket a legősibb nyelvre átfordítjuk, mindenütt nyilvánvaló ellentmondásokkal és képtelenségekkel teli mítoszokba ütközünk. Ugyanaz az elemi erő egyszerre halhatatlan és halandó, hím- és nőnemű, egy istennő férje illetve fia, és így tovább, attól függően, milyen nézőpontból figyelte meg az ember és milyen költői színezettel ruházta fel a természet titokzatos játékát. Semmi sem zavarja úgy a mítoszok adekvát magyarázatát, mint a rendszerezésre való törekvés, a vágy, hogy egy elvont filozófiai mérték alapján sorolják be a különféle legendákat és hiedelmeket, amit legfőképpen a mítoszértelmezés korábbi, mára már elavult módszerei képviseltek. Szilárd támpont nélkül, kizárólag a saját, semmi által nem korlátozott feltevéseik alapján, annak az emberi szükségletnek a hatására, hogy az összefüggéstelen és titokzatos tényekben rejtett értelmet és rendszert fedezzünk fel, magyarázták a tudósok a mítoszokat 4 Vö. Azt hiszik ugyanis az emberek, hogy az ész parancsol a szavaknak. Ámde az is megesik, hogy az értelem ellen fordítják hatalmukat, ami szofizmákkal tölti meg és meddővé teszi a filozófiát s a tudományt. A szóalkotás viszont többnyire a többség értelmi képességéhez igazodik és az átlagos értelemnek leginkább szembetűnő vonalak mentén érinti a valóságot. Francis BACON: Novum Organum. Budapest, Nippon, A ford. 8

9 mindenki a saját, szubjektív belátása szerint. Az egyik rendszert követte a másik, minden új filozófiai tan új mítoszelemzést is szült, és mindezek a tanok és elemzések ugyanolyan gyorsan eltűntek, mint ahogy megjelentek. A mítosz a legősibb költészet, s amilyen szabad, és ahányféle a világ népeinek költői világszemlélete, ugyanolyan szabadok és különfélék lehetnek fantáziájának alkotásai, amelyek a természet változásait napi és éves ciklusaiban megfestik. A költészet eleven szelleme nem egykönnyen adja meg magát az értelem száraz formalizmusának, amely mindent szigorúan elhatárolna, mindennek pontos meghatározást adna és minden lehetséges ellentmondást kibékítene. A legendák legizgalmasabb részleteit a ráció képtelen megfejteni, vagy olyan körmönfont absztrakciókkal magyarázza, amelyek nem egyeztethetőek össze a primitív népek értelmi és erkölcsi fejlettségének a szintjével. Éppen azért is tűnik perspektivikusnak a mítoszértelmezés új módszere, mert preszuppozíciók nélkül közelíti meg tárgyát, és minden tételét közvetlen nyelvi tényekre alapozza. Ezek a helyesen értelmezett bizonyítékok szilárdak, mint a régmúlt hiteles és megcáfolhatatlan emlékei. [ ] (Fordította: Csapó Ramóna) 9

10 Alekszandr Nyikolajevics Veszelovszkij Pszichológiai paralelizmus és formái a költői stílus tükrében 5 Az ember a tudat formáiba rendezve sajátítja el a külvilág képeit. Az archaikus ember még inkább, mivel még nem fejlődött ki nála az elvont, nem képi gondolkodásmód, noha ez utóbbi sem működik bizonyos fokú képszerűség nélkül. Önkéntelenül is átvisszük a természetre életérzékelésünket, amely a mozgásban, az akarat irányította erőkifejtésben, valamint a mozgást felmutató, és egykor energiát, akaratot, életmegnyilvánulásokat sejtető jelenségekben, illetve tárgyakban nyilvánul meg. Ezt a világlátást nevezzük animizmusnak; a költői stílus (de nem kizárólag) vonatkozásában pedig helyesebb paralelizmusról beszélni. Ez nem az emberi élet és a természet azonosítása, és nem is összehasonlítása, mely a rokonított tárgyak különbségének a tudatosítását feltételezi, hanem a cselekvés és mozgás jegyein alapuló párhuzamba állítás: mint a fa meghajlik, a lány leborul egy kisorosz énekben. A mozgás és a cselekvés képzete található szavaink egyoldalú meghatározásainak hátterében: ugyanaz a tő jelöli ugyanis a megfeszített mozgást, a nyílvessző célba érését, a hangokat és a színeket. A küzdés, a harc fogalma, a gyötrelem és a megsemmisülés is azonos tövű szavakban fejeződtek ki: mors (latin halál, gyilkosság ), mare (latin tenger ), µάρναµαι (görög küzdök ), mahlen (német őrölni ). Tehát a paralelizmus a szubjektum és az objektum párhuzamba állítására épül, amit a mozgás és a cselekvés mint az akaratlagos élettevékenység jegyeinek szempontjából hajtunk végre. Természetesen az objektumok az állatok voltak, amelyek leginkább emlékeztettek az emberre: ebben rejlenek a rövid állatmesék távoli pszichológiai gyökerei. Ugyanakkor a növények is mutattak ilyesféle hasonlóságot: ezek is kikeltek, majd elhervadtak, kizöldültek és meghajlottak a szél erejétől. Úgy tűnt, hogy a Nap szintén mozog, felkelt, lenyugodott; a szél a felhőket kergette, a villám cikázott, a tűz átnyalábolta és felperzselte az ágakat, és így tovább. A szervetlen, mozdulatlan világ önkéntelenül is bevonódott a paralelizmusok láncolatába: ő is megelevenedett, létezett. A fejlődés következő fázisában az elsődleges jegybe a mozgásba átvitelek sora épült be. A Nap mozog és nézi a Földet: a hinduk a Napot és a Holdat a szemmel azonosították. [ ] A nyelv és a hiedelmek rögzítették a naiv és szinkretikus természetképzeteket. A megállapítások magját a paralelizmusok egyik tagját jellemző ismérvnek a másikra történő átvitele alkotta. Ezek a nyelv metaforái, melyekben szókincsünk bővelkedik, 5 Alekszandr Nyikolajevics Veszelovszkij ( ): orosz irodalomtörténész, a történeti poétika megalkotója A részlet fordítása А. Н. ВЕСЕЛОВСКИЙ: Историческая поэтика. Ленинград, С alapján készült. Első kiadás az alábbi folyóiratban: Журнал Министрества народного просвещения , Ч.216. Отд.2. C

11 mégis többségüket már csak ösztönösen használjuk, nem érzékeljük azok egykor friss képiségét. Amikor azt mondjuk, hogy lemegy a Nap, nem képzeljük el külön az archaikus ember fantáziájában még kétségtelenül elevenen élő aktust. Szemléletessé úgy tehetjük, ha megújítjuk. A költészet nyelve ezt mindkét esetben az embert és lelkivilágát érintő meghatározások segítségével vagy a közösen végzett tevékenység részleges jellemzésével éri el. A Nap mozog, legurul a hegyről nem idézi fel számunkra a képet, ellentétben Karadžić szerb énekével: Lopódzik a Nap a hegy hátán. Az alábbi természeti képek szokványosak, absztrakt formulák benyomását keltik, holott valaha képszerűek voltak: a táj laposan nyúlik el, majd helyenként hirtelen meredeken felmagasodik; a szivárvány átível a tisztáson; a villám cikázik, a távolban hegygerinc húzódik; a falucska a völgyben elterül; a dombok az égbe emelkednek. Elnyúlik, cikázik, húzódik mindez képszerű, ugyanis az élettelen tárgyhoz tudatos cselekvés kapcsolódik, és mindez, amit a költői nyelv megelevenít azáltal, hogy elsődleges párhuzamban emeli ki az emberi jegyeket, számunkra átélhetővé válik. [ ] A párhuzamokban az átvitelek sorát egyrészt a mozgás és az élet alapjegyéhez rendelt rokon vonások összessége és jellege; másrészt ezek a jegyek és az életértelmezésünk mely akarati cselekvésekben fejeződik ki közötti megfelelés; harmadrészt a paralelizmus ugyanilyen játékát kiváltó más objektumokkal való érintkezés, illetve a jelenségek és a tárgyak ember számára adott értéke és élettelisége határozza meg. A Nap és a szem összevetése (ind., gr.) például azt feltételezi, hogy a Nap eleven, cselekvő lény. Ennek alapján az átvitel a Nap és a szem külsődleges hasonlóságára épül: mindkettő fénylik, lát. A szem formája más párhuzamra is alkalmat adhat: a görögöknél οφθαλµος αµπέλου, φυτων = szőlőszem, egy növény szeme, a malájoknál a Nap = a fény szeme, a forrás = a víz szeme, a franciáknál oeil d'eau = a víz szeme, az olaszok a sajtban lévő lyukakról mondják: occhio del formaggio = a sajt szeme. A hinduk vak kút -nak nevezik azt a kutat, amelyet növényzet fed be. [ ] Abban az esetben, ha a paralelizmus játékát előidéző objektum és az élő szubjektum közötti analógia különösen szemléletes, vagy sok jött létre, ami többszörös átvitelt feltételez, a paralelizmus az ekvivalenciához, sőt az azonossághoz közelít. A madár mozog, hasít az égen, meredeken száll le a földre; a villám cikázik, lecsap, mozog, él: ez paralelizmus. Az égi tűz elrablásáról szóló hiedelmekben (a hinduknál, Ausztráliában, Új-Zélandon, az észak-amerikai indiánoknál és másoknál) már azonosítással találkozhatunk: a madár hozza le a földre a tüzet / a villámot, vagyis a villám = madár. Ezek az ekvivalenciák az emberiség eredetéről szóló ősi hiedelmekben gyökereznek. Az ember nagyon fiatalnak érezte magát a Földön, mivel védtelen, gyönge volt. Vajon honnan származik? A kérdésfelvetés kézenfekvőnek tűnt, és a válaszokat párhuzamok alapján szerezte, amelyekben az életszerűség elvét a környező világra vitte át. Rejtélyes és félelmetes fauna vette körül az embert, akit vonzott a titokzatos erdő izgalma, s az ezüstös sziklák mintha egyenesen a földből nőttek volna ki. Úgy tűnt, mindez ősidőktől fogva létezett, és önmagától való volt, miközben az ember épphogy csak elkezdett berendezkedni a földön, megismerni és leküzdeni a világot. Előtte ősibb, fejlett kultúrák léteztek, és ő tőlük származott, mivel mindenütt az életnek ezt az áramát látta vagy gyanította. Azt képzelte, hogy ősei a kövekből nőttek 11

12 ki (görög mítosz), vadállatoktól származtak (Közép-Ázsiában, észak-amerikai törzseknél, valamint Ausztráliában elterjedt hiedelem), fáktól vagy növényektől születtek. A genealógiai (eredet-) mesékben képszerűen nyert kifejezést az azonosság gondolata. [ ] (Fordította: Bán Zsuzsanna) 12

13 Viktor Boriszovics Sklovszkij A szó feltámasztása 6 A szó-kép és megkövülése. 7 A jelző mint a szó megújításának az eszköze. A jelző története a költői stílus története. A régi szóművészek alkotásainak a története megismétli a szó történetét: a költészettől a próza felé haladnak. A dolgok halála. A futurizmus feladata a dolgok feltámasztása az, hogy visszaadja az embernek a világ átélését. A futurista költészet fogásainak és a gondolkodás általános nyelvi fogásainak a kapcsolata. Az ősi költészet nehezen érthető nyelve. A futuristák nyelve. A szóalkotás az ember legősibb költői tevékenysége. Napjainkra a szavak elhaltak, a nyelv a temetőjük, ellenben az éppen csak megszületett szó eleven és képszerű volt. Minden szó alapja egy trópus. Jelesül, az orosz месяц ( hónap, hold ) szó eredeti jelentése меритель ( mérő ); a горе ( bánat ) és a печаль ( szomorúság ) szavak arra vonatkoznak, ami éget és perzsel; az enfant szó, akárcsak az óorosz отрок ( kamasz ), szó szerinti fordításban nem beszélőt jelent. Annyi példát lehetne felsorolni, ahány szó csak van a nyelvben. Gyakran, amikor végre sikerül feltárnunk a mostanra elkopott, elhalványult, egykor a szótőt alkotó képet, lenyűgöz a szépsége a szépség, ami valaha élő volt, de már eltűnt. A szavak, amelyeket gondolkodásunk az általános fogalmak helyett használ, amikor úgymond algebrai jelként funkcionálnak és képiségüket elveszítik, a hétköznapi beszédben, amikor nem mondjuk és hallgatjuk végig őket, megszokottá válnak, a belső (képi) és külső (hangzó) formájukat nem éljük át. Nem éljük át a szokványosat, nem látjuk, csak felismerjük. Nem látjuk szobánk falát, nehezen vesszük észre a sajtóhibát a korrektúrában, főleg, ha azt számunkra jól ismert nyelven írták. Ennek az az oka, hogy képtelenek vagyunk nem pusztán felismerni, hanem észrevenni, elolvasni a megszokott szót. Ha meg akarjuk határozni a költői és egyáltalán a művészi érzékelésformát, az alábbi definícióba ütközünk: olyan típusú befogadás, melynek során átélhető a forma (meglehet, nem csak a forma, de az feltétlenül). Ez az előzetes meghatározás könnyen bizonyságot nyer azokban az esetekben, amikor egy költői kifejezés prózaivá válik. Nyilvánvaló például, hogy a prózaizálódás során a hegy lába és a könyv fejezete kifejezéseknek nem az értelme módosult, mindössze formájukat (jelen esetben a belső formájukat) veszítették el. A szó kínjai (vö. Муки слова) című tanulmányában A. Gornfeld egy kísérletet mutatott be. Ha az alábbi versben a szavakat átrendezzük: 6 Viktor Boriszovics Sklovszkij ( ): orosz irodalmár, író, kritikus, a formalista iskola alapító tagja A fordítás В. Б. ШКЛОВСКИЙ: Воскрешение Слова. (Репринт с изд г.) Москва, URSS, alapján készült. Az eredeti manifesztum 1914-ben jelent meg Péterváron. 7 A szókép fogalmát a trópus, a képszerűségét figuratív értelmében használja a szerző. A ford. 13

14 Стих, как монету, чекань Строго, отчетливо, честно, Правилу следуй упорно: Чтобы словам было тесно, Мыслям - просторно, - A verset, mint a pénzt, verjed Gondosan, tisztán, becsületesen, A szabályt kitartóan kövesd: A szavak szorosan álljanak, A gondolatok pedig szálljanak, (Ny. Nyekraszov: Schillerutánzatok) 8 meggyőződhetünk arról, hogy az (adott esetben külső) forma elhagyásával a költemény mindössze egy átlagos didaktikus aforizmává alakul át. Ez is alátámasztja a fenti definíció helyességét. Tehát a formájától megfosztott szó költőiből elkerülhetetlenül prózaivá silányul. 9 Ez a veszteség jelentősen megkönnyíti a gondolkodást és a tudomány létének feltételét képezheti. A művészet azonban nem elégedhet meg ezzel a kiüresedett szóval. Aligha állítható, hogy a költészet pótolta azt a veszteséget, amit a szó képszerűségének elhagyása során szerzett, azáltal, hogy magasabb szintű alkotásmóddal, például tipizálással helyettesítette. Ellenkező esetben ugyanis nem ragaszkodna olyan hevesen a képszerű szóhoz, még a magas fejlettségi fokot képviselő, epikus gyűjtemények korszakában sem. A művészetben az anyagnak elevennek és értékesnek kell lennie. Így jött létre a jelző is, amely semmi újat nem ad ugyan a szóhoz, viszont megújítja elkopott képiségét; vö.: fényes nap, bátor vitéz, [...], latyakos sár, szitáló eső... Az orosz дождь szóban benne rejlik a szétdaraboltság fogalma [ahogy a magyar eső -ben az esés predikátuma A ford.], de a kép megkopott, és a konkrétság igénye, amely a művészet lényegét alkotja (Carlyle), követelte a megújítását. A jelző segítségével megelevenített szó újra költőivé válhat. Idővel a jelző hatása is megszűnik s ugyancsak a megszokás következtében. Iskolás hagyomány alapján, megszokásból, nem pedig eleven költői érzékkel kezdték használni a jelzőt. Ebből következően már szinte lehetetlen átélni, és használata gyakran ellentétes a kép általános diszpozíciójával és sokszínűségével; vö.: Ты не жги свечу сальную, Свечу сальную, воску ярого, Ne gyújts faggyúgyertyát Faggyúgyertyát, fehér viaszt, (Népdal) 10 vagy például a fehér karú szerecsen (szerb eposzban), a hű szerelmem -fordulat az óangol balladákban, amelyet egyaránt használtak akár hűséges, akár hűtlen szerelemről volt szó, de ide sorolható a fényes nappal kezét a csillagok felé emelő Nyesztor alakja is, stb. Az állandó jelzők elkoptak, nem keltenek többé képi benyomást és nem felelnek meg ennek a követelménynek. Határaikon újak keletkeznek, 8 Saját fordítás Cs.R. 9 A. А. ПОТЕБНЯ: Из лекции по теории словесности. Sklovszkij jegyzete. (A továbbiakban ezt külön nem tüntetjük fel.) 10 Saját fordítás Cs.R. 14

15 felhalmozódnak, változatosabbá válnak a sagákból vagy legendákból kölcsönvett leírások kontextusában. 11 A legújabb korban pedig kialakulnak az összetett jelzők. A jelző története nem más, mint a költői stílus története rövidített kiadásban 12. Azt szemlélteti, hogyan tűnik el az életből a művészet valamennyi formája, amelyek csakúgy, mint a jelzők, élnek, megkövülnek, végül pedig elhalnak. Túl kevés figyelmet fordítunk a művészi formák pusztulására, túl könnyelműen állítjuk szembe az újat a régivel, miközben elsiklunk afölött, hogy létezik-e még vagy már eltűnt, ahogy a tenger zúgása is észrevétlen marad azok számára, akik a partjain élnek, ahogy a város ezerhangú lármája sem hallható lakói számára, ahogy minden megszokott, túlontúl ismerős dolog is a tudatunkon kívül reked. Nemcsak a szavak és a jelzők, de egész helyzetek is megkövülhetnek. Vegyük például, az arab mesék bagdadi kiadását, amely így szól: a vándor, akit a rablók meztelenre vetkőztettek, felment a hegy tetejére és elkeseredésében szétszaggatta ruháit. Ebben a részletben a teljes kép öntudatlanságba merevedett. A régi szóművészek alkotásainak a története megismétli a szó történetét: a költészettől a próza felé haladnak. Már nem látják, csak felismerik ezeket az alkotásokat. A megszokás üvegpáncélja borítja be a klasszikus műveket, túl jól emlékszünk rájuk, gyerekkorunktól kezdve hallottunk róluk, olvastuk, felszínes beszélgetésekben idézgettük őket, és mostanra már megkérgesedtek nem éljük át őket. Gondolok itt a tömegekre. A többség úgy érzi, hogy átéli a régi művészetet. Nagyon tévednek! Goncsarov nem véletlenül hasonlította szkeptikusan egy klasszikus görög dráma átélését Gogol Petruskájáéhoz. A legtöbb esetben nem lehet beleélni magunkat a régi művészetbe. Vegyük a klasszicizmus magasztalt tudorait milyen közönséges címrajzokkal, dekadens szobrokról készült képekkel díszítik könyveik borítólapjait. Rodin, aki évekig szorgalmasan másolta a görög szobrokat, kénytelen volt megmérni őket, hogy végre a formájukat is át tudja adni. Kiderült, hogy egész idő alatt túl vékonyra formázta meg őket. Tehát még egy zseninek sem sikerült átvennie más századok formáit. A profán emberek múzeumi elragadtatása is csak beleélésük felszínességével és igénytelenségével magyarázható. A régi művészet átélhetőségének az illúzióját az táplálja, hogy gyakran a művészettől idegen elemek vannak jelen benne. Ez leginkább az irodalomban fordul elő; ezért tett szert hegemonikus szerepre a művészeti ágak között és termelte ki a legtöbb hozzáértőt. A művészet befogadását az határozza meg, hogy nem fűződik hozzá materiális érdek. Egy bírósági tárgyaláson a védőnk beszédétől való elragadtatottságunk nem azonos a művészi átéléssel, és amikor leghumánusabb költőink magasztos és emberi gondolatait éljük át, élményeinknek akkor sincs semmi köze a művészethez. Ezek sohasem voltak költői természetűek, ezért sem járták be a költészettől a prózáig vezető utat. Az, hogy egyesek Nadszont kiemelkedőbb költőnek tartják Tyutcsevnél, szintén azt bizonyítja, hogy a szerzőket gyakran a műveikben foglalt magasztos gondolatok mennyiségének szempontjából értékelik. Ez a megközelítés nagyon elterjedt az orosz ifjúság körében is. A művészet fennköltség alapján való átélésének az apofeózisát Csehov Unalmas történet című elbeszélésében 11 А. Н. ВЕСЕЛОВСКИЙ: Из истории эпитета. 12 А. Н. ВЕСЕЛОВСКИЙ Собр. соч., СПб., 1913, т. 1, с

16 találhatjuk, amelyben két diák azt kérdezi egymástól a színházban: Mit beszél ez? Magasztos? Igen, magasztos. Bravó! 13 Ilyeténképpen viszonyul a kritika is az új művészeti irányzatokhoz. Menjenek ki az utcára és nézzék meg, hogyan használták fel a házakon a régi művészeti formákat; hajmeresztő dolgokat láthatnak. A Nyevszkij proszpekten például, a Konyusennajával szemben található egy ház, amelyet Ljalevics építész tervezett. Az oszlopokra félkör alakú íveket, a boltvállak közé a sík ívekhez hasonlóan rusztikus áthidalást helyezett. Az egész szerkezet az oldalakra tolódik, ott azonban hiányzik a támaszték; ezért alakul ki az a benyomásunk, hogy a ház mindjárt szétesik és összedől. Ez az építészeti abszurdum (amelyet nem vesz észre sem a nagyközönség, sem a kritikusok) az adott esetben (ahogy számos más esetben) sem magyarázható az építész hozzá nem értésével vagy tehetségtelenségével. Nyitja nyilvánvalóan abban rejlik, hogy a boltív formája és értelme (akárcsak az oszlop formája, és ez szintén bizonyítható) nem élhető át, ezért az alkalmazása értelmetlen, akárcsak a faggyú jelző használata is a viaszgyertyára. Figyeljék csak meg, hogyan idézik a régi szerzőket! Sajnálatos módon, még senki sem gyűjtötte össze a helytelenül és tévesen használt idézeteket, holott érdekes anyag lenne. A futurista drámák előadásain a publikum azt harsogta: Tizenegyedik verszta!, Őrültek! 6-os számú kórterem!. Az újságok élvezettel citálták ezeket a bekiabálásokat, noha A 6-os számú kórteremben nem is őrültek ültek, csak egy a hozzáértés hiánya okán bezárt orvos és egy szenvedő filozófus. Tehát Csehov művének (a bekiabálók általi) felemlegetése egyáltalán nem volt helyénvaló. Ez a példa jól szemlélteti, mi is az ún. megkövült (elcsépelt) idézet, amely ugyanazt takarja, mint a megkövült jelző is, az átélés hiányát (a felhozott példában az egész mű megkövült ). Hatalmas tömegek elégednek meg a piaci művészettel, amely azonban a valódi művészet halálát jelenti. Korábban (találkozáskor) az alábbi köszönési formulát használták: «здравствуй» ( jó napot ). Korunkra elhalt a szó és mindössze annyi maradt belőle: «асте» ( napot ). A széklábak, az anyagrajzok, a házak díszítései, a Pétervári Művészeti Társaság képei, Ginzburg szobrai csak annyit mondanak: napot. A díszítést készítője nem kifaragta, csak mondta, nem azért, hogy meglássák, hanem hogy csak felismerjék: ez az a micsoda. A művészet virágzásának az évszázadai nem ismerték a bazári bútort. Asszíriában a katonai sátor rúdja, a görögöknél Hecubának, az emésztőgödör őrzőjének 14 a szobra, a középkorban még a magasan elhelyezett díszítések is, amelyek alig látszódtak, mindez meg lett csinálva, el lett készítve, mégpedig azzal a céllal, hogy gyönyörködjenek bennük. Azokban a korszakokban, amikor a művészi formák még elevenek voltak, senki sem tartott volna bazári giccset a lakásában. A XVII. századi Oroszországban elterjedt az iparos ikonfestészet, és az ikonokon olyan kegyetlenségek és képtelenségek jelentek meg, amelyekre a keresztény hívőknek még csak pillantani sem szabadott. Ez arról tanúskodott, hogy a régi formák elavultak. Napjainkra a régi művészet már megszűnt létezni, az új viszont még nem 13 Anton Pavlovics CSEHOV: Unalmas történet (Ford. DEVECSERINÉ GUTHI Erzsébet). = Anton Pavlovics CSEHOV: Drámák és elbeszélések. Debrecen, Európa Könyvkiadó Hecuba: trójai királyné. Lehetséges, hogy Sklovszkij Hekatéra, az alvilág istennőjére, esetleg Cloacinára, a szennyvízcsatornák istennőjére gondolt. A ford. 16

17 született meg; s így a dolgok is eltűntek. Elveszítettük képességünket, hogy érzékeljük a világot; olyanok vagyunk, mint az a hegedűművész, aki nem érzi többé a vonót és a húrokat, nem vagyunk többé a hétköznapi élet művészei, nem szeretjük házainkat és öltözékünket, és könnyen megválunk az élettől, amelyet már nem élünk át. Kizárólag új művészi formák megalkotása adhatja vissza az embernek a világ átélését, támaszthatja fel a dolgokat és szüntetheti meg a pesszimizmust. Amikor gyöngéd pillanatunkban vagy dührohamunkban dédelgetni vagy megbántani kívánunk valakit, nem elégszünk meg az elhasználódott, megcsócsált szavakkal, összegyűrjük és széttördeljük őket, hogy erősebben fülünkbe hatolhassanak, hogy észrevegyék, meglássák, ne csak felismerjék őket. Egy férfit például buta libá - nak nevezünk, hogy a szóval megsértsük. Erre példa az is, hogy a népnyelv hímnem helyett nőnemet használ a gyöngédség kifejezésére (lásd. Turgenyev: Hivatal). Ide tartozik a számtalan eltorzított szó, amelyet valamennyien oly sokszor felindulásból kimondunk, ám később már nehezen tudunk visszaidézni. Jelen korban, amikor a művészek eleven formával, és eleven, nem pedig holt szóval kívánnak dolgozni, megszemélyesítik, feldarabolják és eltorzítják a szót. Megszülettek a futuristák önkényes és származtatott szavai. Vagy új szót alkotnak egy ősi tőből (Hlebnyikov, Guro, Kamenszkij, Gnyedov) vagy széthasítják a rímmel, mint Majakovszkij, esetleg a versritmus segítségével helytelenül hangsúlyoznak (Krucsonih). Új, eleven szavak jönnek létre. A szavak ősi kincsei újra régi fényükben ragyognak. Nehézséget okoz ezt az új nyelvet megérteni, nem lehet úgy olvasni, mint a Birzsevkát 15. Nem emlékeztet még az orosz nyelvre sem, de már túlságosan is hozzászoktunk ahhoz, hogy mindenáron értelmet tulajdonítsunk a költői nyelvnek. A művészet története azt bizonyítja, hogy a költői nyelv (legalábbis gyakran) nem teljesen, csupán részben érthető nyelv. A primitív népek gyakran énekelnek ősi vagy idegen nyelven, amely néha olyannyira érthetetlen, hogy az énekes (pontosabban az előénekes) kénytelen lefordítani és elmagyarázni a kórusnak és a hallgatóságnak a helyben kigondolt dal jelentését. 16 Csaknem valamennyi nép vallási költészete ilyen nehezen érthető nyelven született meg: vö. az egyházi szláv, a latin, a Kr. e. huszadik században kihalt és a harmadik századig vallási nyelvként használt sumér, a német nyelv az orosz stundisztoknál (az orosz stundisztok sokáig nem fordították le a német vallási himnuszokat, helyette megtanultak németül. Dosztojevszkij: Az író naplója) 17. J. Grimm, Hoffmann, Goebel megemlítik, hogy egy nép gyakran nem dialektusban, hanem egy irodalmihoz közelítő emelkedettebb nyelven énekel; a jakut éneknyelv annyiban különbözik a beszélt nyelvtől, mint a mi szláv nyelvünk a mai beszélttől 18. Arnaud Daniel sötét stílusa, megnehezített művészi formái (Schwere 15 Биржевые ведомости rövidítése: orosz napilap 1917-ig, amely a politikával, gazdasággal és irodalommal foglalkozott. A ford. 16 А. ВЕСЕЛОВСКИЙ: Три главы из исторической поэтики. E. ГРОССЕ: Происхождение искусства. 17 Stundisztok: keresztény vallásközösségi mozgalom a XIX. századi Oroszországban, amely német hatásra alakult ki. Elutasították a papi rendet és istentiszteletet, helyette közös Bibliaolvasást tartottak A ford. 18 V. G. KOROLENKO: At-Davan. 17

18 Kunstmanier), kemény, durva (harten) formái, melyek kiejtése nehézséget okoz 19, az olaszok dolce stil nuovo-ja (XII. század) mindezek a nyelvek alig érthetőek. Arisztotelész Poétikájában (23. fejezet) azt tanácsolja, hogy külhonian idegenszerű karakterrel ruházzuk föl a nyelvet. E tények magyarázata abban rejlik, hogy ez a nehezen érthetőnek tűnő nyelv éppen hogy szokatlansága miatt bizonyul sokkal szemléletesebbnek, képszerűnek az olvasó számára (erre többek között D. Ovszjanyikov-Kulikovszkij is rámutatott). Túl gördülékenyen, túl édeskésen fogalmaztak a tegnap írói. Műveik arra a polírozott felületre emlékeztettek, amelyről Korolenko így szólt: Fölötte a gondolat gyaluja elsiklik, semmihez sem érve. Új, feszes (Krucsonih fogalma), látásra, nem pedig felismerésre apelláló nyelv megteremtése szükséges. Ezt sokan öntudatlanul is érzik. Az új művészet útjait még csak kijelölték. Nem a teoretikusok, hanem a művészek haladnak rajtuk mindenki előtt. A futuristák lesznek-e azok, akik új formát alkotnak, vagy mások, egyelőre bizonytalan. A futurista költők 20 azonban helyes úton járnak; ők helyesen értékelik a régi formákat. Költői fogásaik az általános nyelvi gondolkodás fogásai, amelyeket ők még csak most vezetnek be a költészetbe, ahogy a rímet is először a kereszténység első századaiban használták a költészetben, noha az valószínűleg mindig a nyelv sajátja volt. Az új művészi fogások megértése, amelyeket a múlt költői, például, a szimbolisták is igaz, kizárólag véletlenül, alkalmaztak, már nagy előrelépést jelent. Ezt a lépést a futuristák megtették. (Fordította: Csapó Ramóna) 19 Friedrich DIEZ: Leben und Werk der Troubadours. S Будетляне (bugyetljanye): a futuristák orosz nyelvű elnevezése jövőbe nézők, jövőbe látók, a XX. századi avantgárd egyik irányzatának, a futurizmusnak a képviselői A ford. 18

19 Viktor Boriszovics Sklovszkij A művészet mint fogás 21 A művészet képekben való gondolkodás. Ezt a frázist hallhatjuk egy gimnazistától, ugyanakkor ebből a tételből indul ki egy irodalomelméleti konstrukció kidolgozásába fogó, tudós filológus is. A gondolat sokak tudatában gyökeret vert. Egyik megalkotójának A. Potebnyát kell tartanunk, aki azt állította, hogy [k]ép nélkül nincs művészet, különösen költészet 22. A költészet, akárcsak a próza, mindenekelőtt és elsősorban gondolkodási és megismerési forma 23 írja másutt. A költészet különleges gondolkodásmód, jelesül, képekben való gondolkodásmód, amely a szellemi erők bizonyos fokú gazdaságosságát, a folyamat viszonylagos könnyedségének érzetét biztosítja, és ennek az erőmegtakarításnak a reflexiójaként jelenik meg az esztétikai érzék. Így értelmezte és foglalta össze, minden bizonnyal helyesen, Potebnya tanítványa, D. Ovszjanyiko-Kulikovszkij akadémikus, aki kétségkívül figyelmesen tanulmányozta mestere munkáit. Potebnya és nagyszámú követője a költészetet különleges, képekben való gondolkodásmódnak tartja, a képek feladatát pedig abban látja, hogy segítségükkel a különböző tárgyak, illetve cselekvések csoportokat alkossanak, az ismeretlen pedig az ismerten keresztül nyerjen magyarázatot. Vagy Potebnya szavaival megfogalmazva: A kép viszonya a megmagyarázandóhoz: a) a kép állandó állítmány a felcserélhető alanyhoz, azaz a változó megértendők vonzásának állandó eszköze, [...] b) a kép sokkal egyszerűbb és világosabb, mint a megmagyarázandó dolog. 24 Tehát mivel a képiség célja az, hogy a kép jelentését érthetőbbé tegye számunkra, és mivel enélkül a képiség értelmét veszti, a képet fontosabb ismernünk, mint azt, amit magyaráz. 25 Furcsa eredményre jutnánk, ha ezt a szabályt Tyutcsev hasonlatára alkalmaznánk, amely a villámot siketnéma démonokkal rokonítja, vagy az ég és az Úr palástja között vont gogoli párhuzam esetében. Képiség nélkül nincs művészet. A művészet képekben való gondolkodás. 21 Viktor Boriszovics Sklovszkij ( ): orosz irodalmár, író, kritikus, a formalista iskola alapító tagja A fordítás В. Б. ШКЛОВСКИЙ: Искусство как прием. (1929) = В. Б. ШКЛОВСКИЙ: О теории прозы. Москва, Советский писатель, C alapján készült. Ez újrakiadása az alábbi publikációnak: В. Б. ШКЛОВСКИЙ: О теории прозы. Москва, Круг, С Első kiadás: Сборники по теории поэтического языка. Вып. II, Петроград, С А. A. ПОТЕБНЯ: Из записок по теории словестности. Харьков, С. 83. (Amennyiben külön nem jelöljük, minden idézet saját fordítás SZ. N.) 23 Uo Uo Uo

20 Ezeknek a megállapításoknak a nevében rémes erőltetettségek születtek: a zenét, az építészetet és a lírát is képekben való gondolkodásmódként próbálták értelmezni. Negyedszázados kísérletezést követően Ovszjanyiko-Kulikovszkij akadémikus végül arra kényszerült, hogy a lírát, az építészetet és a zenét a kép nélküli művészet egyedi eseteként különböztesse meg, úgy definiálja, mint lírai művészeti ágakat, amelyek az érzelmeinkre közvetlenül hatnak. 26 Így hát kiderült, hogy a művészet meglehetősen nagy területe nem írható le gondolkodásmódként. Az egyik idetartozó művészeti ág, a líra (szűken vett értelmében) ugyanakkor rokon a képi művészettel: szintén szavakból épül fel, és ami még fontosabb a képi művészet észrevétlenül veszíti el képszerűségét, befogadása pedig hasonló módon működik, mint a képnélküli művészeteké. A meghatározás azonban így szól: A művészet képekben való gondolkodás, tehát (kihagyom a mindenki számára jól ismert egyenletek közbülső láncszemeit) a művészet elsősorban szimbólumokat hoz létre. Ez a definíció leülepedett és túlélte a teória bukását, amelyen alapult. Elsősorban a szimbolizmuson belül eleven és különösen az irányzat teoretikusainál. Tehát sokan még mindig úgy gondolják, hogy a képekben való gondolkodásmód, az utak és árnyak 27, a barázdák és mezsgyék 28 jelentik a költészet elsődleges kritériumait. Ebből következően ezeknek az embereknek azt kellett feltételezniük, hogy az általuk képi -nek nevezett művészetnek a történetét a kép változásai alkotják. Kiderült azonban, hogy a képek szinte mozdulatlanok, évszázadról évszázadra, egyik helyről a másikra, egyik költőtől a másikig változatlanul jutottak el. A képek senkié, Isten adományai. Minél alaposabban feltárnak egy korszakot, annál inkább meggyőződhetnek arról, hogy azokat a képeket, amiket egy költő alkotásának tulajdonítottak, valójában másoktól vette kölcsön és szinte változatlan formában használja. A költői iskolák tevékenysége mindössze arra vezethető vissza, hogy összegyűjtik és feltárják a nyelvi anyag feldolgozását és elrendezését biztosító új fogásokat, ami sokkal inkább a hagyományos képek elrendezésére, mintsem újak kitalálására irányult. A képek adottak, és a költészetben inkább csak felidézik őket, semmint általuk gondolkodnak. Mindenesetre a képi gondolkodásmód nem az, ami egyesíti valamennyi művészeti ágat, vagy legalábbis a szóművészeti ágakat; nem a képek változása az, ami a költészet mozgásának a lényegét jelenti. Tudjuk, hogy a befogadás során gyakran előfordul, hogy költői, művészi gyönyörködés tárgyává teszünk egy ilyetén szándék nélkül megalkotott kifejezést. Ide sorolható I. Annyenszkij megállapítása a szláv nyelv különleges költőiségéről, vagy 26 Д. Н. ОВСЯНИКО-КУЛИКОВСКИЙ: Язык и искусство. Санкт-Петербург, C A. Ju. Galuskin feltételezése szerint Sklovszkij ebben az elnevezésben Valerij Brjuszov, szimbolista költő két verseskötetének (Пути и перепутья vö. Utak és keresztutak illetve Зеркало теней vö. Árnyak tükre) а címét vonta össze А. Ю. ГАЛУШКИН: Комментарии = В. Б. ШКЛОВСКИЙ: Гамбургский счет. Москва, Советский писатель, С A ford. 28 Vjacseszlav Ivanovics Ivanov, szimbolista költő és filozófus tanulmánygyűjteményének a címe (Борозды и межи). A ford. 20

21 Andrej Belij elragadtatottsága a 18. századi orosz költők jellegzetes fogásától, hogy felcserélték a melléknév és a főnév sorrendjét (hátravetett jelző). Belij el volt ragadtatva ettől a művészinek, pontosabban műfogásnak tartva tudatosnak gondolt fogástól, holott ez csak az adott nyelv sajátja volt (az egyházi szláv nyelv hatására). Ebből következően a dolog (mű) kétféle lehet: 1. prózaiként jött létre, de költőiként fogadták be; 2. költőiként jött létre, de prózaiként fogadták be. Ez is arra utal, hogy egy adott dolog művészi jellege, az, hogy a költői művek közé soroljuk-e, befogadásunk módjától függ. Művészi alkotásnak szűken vett értelemben azokat a dolgokat nevezzük, amiket különleges fogások segítségével hoztak létre, melyek célja az volt, hogy ezeket a dolgokat lehetőleg művészinek fogjuk fel. Tehát Potebnya következtetése, amit úgy lehet megfogalmazni, hogy a költészet = képiség, alapozta meg azt az elméletet, hogy a képiség = szimbolikusság, amelyben a kép állandó predikátumként párosítható különböző alanyokkal (ez a következtetés a gondolat közössége okán bűvölte el a szimbolistákat, például Andrej Belijt, illetve az Örök útitársaink szerzőjét, D. Merezsovszkijt, és erre épült a szimbolizmus elmélete is). A tétel részben abból következik, hogy Potebnya nem különböztette meg a prózai és a költői nyelvet. Ennélfogva arra sem fordított figyelmet, hogy kétfajta kép létezik: a kép mint a gondolkodás praktikus eszköze, amely a rokon dolgok csoportosítására szolgál, illetve a költői kép, amely az intenzívebb hatás kiváltására irányul. Szemléltetem egy példával. Megyek az utcán, amikor is észreveszem, hogy az előttem haladó kopasz úr leejti a kezében tartott csomagot. Megszólítom: Hé, kopasz! Elejtette a csomagját. Ez prózai szókép. Másik példa: Katonák állnak zárt alakzatban. A szakaszvezető látja, hogy az egyik kilóg a sorból, és rákiált: Hé, kopasz! Hogy áll maga?. Ez viszont költői szókép. (Az első esetben a kopasz szó metonímiaként, az utóbbiban metaforaként jelent meg. De nem erre a megkülönböztetésre kívánom kihegyezni mondandómat.) A költői kép az egyik eszköze annak, hogy a lehető legnagyobb hatást váltsuk ki. Mint ilyen eszköz, azonos funkciót tölt be a költői nyelv más fogásaival, vagyis az egyszerű párhuzammal, az ellentéttel, a hasonlattal, az ismétlődéssel, a szimmetriával, a hiperbolával, tehát bármelyik alakzattal, amelyiket költői alakzatnak neveznek és amelyik érzékelhetőbbé teszi a dolgokat (ezek lehetnek szavak, de akár hangok is a műben). A költői kép azonban csak látszólag hasonlít a képre mint allegóriára, a képi gondolkodásmódra: például amikor egy kislány a labdát görögdinnyének nevezi 29. A költői kép tehát csak az egyik eszköze a költői nyelvnek. A prózai kép elvonatkoztatásra szolgál: ha kerek lámpaernyő helyett dinnyét vagy fej helyett dinnyét mondunk, csak az egyik tulajdonságát vonatkoztatjuk el a tárgytól, és ez semmiben sem különbözik a fej = labda vagy a dinnye = labda azonosítástól. Ez gondolkodásmód, amelyben nincs semmi közös a költői nyelvvel. Az alkotóerő megtakarításának a törvénye egyike a mindenki által elfogadott törvényeknek. H. Spencer azt írta A stílus filozófiája című értekezésében: Minden szóválasztást és -alkalmazást meghatározó szabály alapjában ugyanazt az elsődleges követelményt fedezhetjük fel, a figyelem megkímélését. [ ] Számos esetben az egyetlen, és minden esetben a legfőbb célja az, hogy legkönnyebben ráterelje elménket 29 Д. Н. ОВСЯНИКО-КУЛИКОВСКИЙ: Язык и искусство