Boldizsár Ildikó MESEPOÉTIKA. Írások mesékről, gyerekekről, könyvekről AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST. Balassa Péter emlékére ELŐSZÓ

Átírás

1

2 A Mesepoétika Boldizsár Ildikó mesekutató elmúlt két évtizedben megjelent írásaiból válogat. A mese műfaja megengedi a kutatónak, hogy olykor elrugaszkodjon a száraz tényektől és adatoktól, ezért nem meglepő, ha e könyv írásait átlengi a kutatás tárgyából, a mesevilágból áradó poézis. A szerző három nagy egységre osztja kötetét: A mesék élni segítenek; A mese és a gyermek; Milyen a jó mesekönyv? Boldizsár Ildikó írásai alapján megismerhetjük a mesék bonyolult világát, a tipikus női és férfi szerepeket, a bit-agyú gyerekek gondolkodásmódját és a mesék gyógyító erejét, valamint azt is megtudhatjuk, hogy mi kell valójában egy jó mesekönyvhöz. A kötetet Horváth Andrea hangulatos illusztrációi egészítik ki. Boldizsár Ildikó MESEPOÉTIKA Írások mesékről, gyerekekről, könyvekről AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST Balassa Péter emlékére ELŐSZÓ "Poétika" annyit tesz: költészettan. Következésképpen e kötet címe valójában meseköltészettan. Ám ha lefordítanánk, a cím a kelleténél egy árnyalattal túlmagyarázóbb lenne, és a kelleténél egy árnyalattal kevésbé poétikus. Márpedig e könyv írásait - noha képzett és avatott kutató

3 tanulmányairól, elemzéseiről, kritikáiról van szó - átlengi a kutatás tárgyából, a mesevilágból áradó poézis. Mindez persze csupán játék a szavakkal. (Nota bene, mi egyéb az irodalom és benne a meseirodalom? - Játék a szavakkal.) Boldizsár Ildikó mesekutatónak vallja magát. A legősibb műfajjal foglalkozik, melyre a magyar irodalom múltjának és jelenének elemzői időt, energiát csak ritkán vesztegetnek. Mert hát a mese mifelénk a "komoly" irodalomtudománynak tárgya nemigen lehet, a szakmai közérzület szerint (bár fennen hangoztatni talán nem ildomos) mégiscsak komolytalan dolog; gyermekeknek szól, tehát gyermeteg. A mese eredendően természetesen nem gyermekeknek szól, csak a 19. század hozta a nagy fordulatot, ezenkívül Nyugat- és Kelet-Európa-szerte igen sok igen komoly kutató és intézmény foglalkozik az irodalom és a kultúrtörténet ezen alapvető vonulatával. Mindez azonban nem elég ahhoz, hogy megváltoztassa a honi beidegződéseket. Nálunk a mese hozzáértő kutatója ritka, mint a fehér holló - itt mindenekelőtt Komáromi Gabriellát kell említeni, akinek munkája ezen a területen valóban úttörő. Nem baj, csak idő kérdése és a honi irodalomtudomány és kritika előbbutóbb felnő a meséhez. Boldizsár Ildikó Mesepoétikája fontos lépés a felnövekedéshez vezető úton. A szerző három nagy egységre bontja kötetét, s mind a háromban másmás arcát mutatja felénk. Az első részben az irodalomtudomány eszköztára mellett a néprajz és a lélektan arzenálját is beveti, hogy bevilágítson a mesék legmélyén rejlő misztikum ködébe, hogy feltárja, milyen magatartásmintákat képeznek le az egyes mesealakok, mit üzennek a férfi és női szerepek, miféle problémamegoldó képleteket olvashatunk ki a történetekből. Ezt sugallja az első rész címe is: "A mesék élni tanítanak". Elemzései fokról fokra világossá teszik az olvasó számára, miféle ősi tudás és tapasztalat csapódik le a mesékben, milyen jelképrendszer keretében értelmezhetők a hősök és az események. Boldizsár Ildikó értelmezései új fényben mutatják az ismertnek vélt, ám végig nem gondolt mese-univerzumot. A második és a harmadik rész az elméleti alapvetést követő "gyakorlati elemzéseket" tartalmazza, többtucatnyi cikket, kritikát, recenziót, melyek mintegy a gyakorlatba ültetik át az első részben végiggondoltakat. A Mesepoétika olvasója rádöbben, mi minden történt itt az elmúlt egy-másfél évtizedben, melynek meseirodalmi eseményeit Boldizsár Ildikó lankadatlan szorgalommal végigszemlézte. Könyve ebből a szempontból akár bedekker-nek is tekinthető, mely végigkalauzolja az érdeklődőt az ezredforduló fontosabb könyvein és eseményein - nem hagy ki egyetlen fontosabb állomást sem.

4 Szomorú, közhelyes tény: egyre kevesebbet olvasunk. Ám az általános igazság mögött ott lappang egy másik. Noha a gyerekek is kevesebbet olvasnak, mégis "kevésbé kevesebbet" szüleiknél - legalábbis amíg iskolaköteles korban vannak, és el nem kapja őket a felnőtt lét gépszíja. Más szóval az olvasó emberek zsugorodó táborán belül mind nagyobb a még mindig könyvet - a leggyakrabban mégiscsak mesét - bújó gyerekek aránya. Ezért olyan lehangoló, hogy a magyar szellemi élet mellékesnek tekinti a kultúrának ezt a szeletét. Mintha nem fogná föl: ha nincs magas színvonalú mese- és gyermekirodalom, akkor belátható időn belül a szó gyakorlati értelmében elfogynak azok az érzékeny és értő olvasók, akik majdan az úgynevezett magas kultúra alkotásainak befogadóivá lehetnek. Így hát "kulturális létkérdés", hogy a gyermekeknek szóló művek megkapják az őket megillető, mind fontosabb helyet a kultúra egészén belül. Ehhez pedig elengedhetetlenül hozzátartozik, hogy legyenek olyan irodalmárok, esztéták, kritikusok, akik értő módon foglalkoznak a meseirodalommal és ott-honosan mozognak a terepen. Boldizsár Ildikó ilyen személyiség. Kritikusként nem átallja elméleti tudását gyakorlati útmutatássá transzponálni. Mer állást foglalni egy-egy mű vagy jelenség mellett vagy ellen. Igent mond vagy nemet és véleményét nem burkolja misztikus zsargonba. A Mesepoétika írásai érthetőek, élvezhetőek, sőt szórakoztatóak. Csupa olyan erény, amivel a szakirodalom nem mindig dicsekedhet. A szerző nem hurcolja mondatain a szakkritikára gyakran jellemző fűrészpor ízű, teoretikus terminológia nyűgét, mely az érdeklődő nagyközönség számára megközelíthetetlenül belterjessé teszi a szöveget. A stílus az ember - Boldizsár Ildikó stílusa pedig eleven bizonyítéka annak, hogy a tudós és a tudálékos nem azonos. Békés Pál A MESÉK ÉLNI SEGÍTENEK Ahol a madár se jár A mesékkel kapcsolatos általános vélekedések nemcsak a mese legfontosabb jellemzőit hagyják figyelmen kívül, hanem valótlanságokat

5 állítanak a meséről magáról is. Az egyik ilyen vélekedés szerint például a mese nem más, mint az idill és az illúzió világa, amelyben minden tökéletes, de a legtökéletesebb maga a mesehős, akinek semmi más dolga nincs a történetben, mint az, hogy kedves és szeretetre méltó segítőtársak közreműködésével, hipp-hopp túlessen néhány próbán, aztán feleségül vegye a világ legszebbik királykisasszonyát. A másik közkeletű tévedés még ennél is súlyosabbat állít azzal, hogy a meséknek nincs semmi közük a valósághoz; a mesehősök, a mesei helyszínek és a mesében megjelenő konfliktusok pusztán a mesemondó képzeletének termékei. Ugyan ki találkozott már hétfejű sárkánnyal, parazsat evő táltos paripával, s ugyan ki látott már üveghegyet, egymást morzsoló kősziklákat, tollát hullató aranymadarat, és indult-e már valaki azért el otthonról, hogy estére, de legkésőbb három nap múlva megtalálja az élet vizét? Mesekutatóként állíthatom, hogy mindenki találkozott már hétfejű sárkánnyal és táltos paripával, szánkázott már az üveghegy sima felületén, volt foglya a verekedő kőszikláknak, sőt hallotta az aranymadár énekét is, és ha nem indult volna el még soha az élet vizéért, épp itt az ideje, hogy felkerekedjen. Igaz, a hétfejű sárkányt főnöknek, néha anyósnak vagy önmagunk rosszabbik énjének hívják, a táltos paripát Mesternek vagy intuíciónak, az üveghegyet legyőzhetetlen problémahalmaznak, amelyen nehéz fogást találni, a kősziklákat Egót felőrlő ellentétes irányú mozgásnak, az aranymadarat például ifjúságnak, egészségnek, az élet vizét pedig egy vágyott élethelyzet esszenciájának. Persze mindez sokkal szebben hangzik a mesék szimbolikus nyelvén, hiszen a mesék mindig és minden időben az emberről, pontosabban az ember lehetőségeiről, választásairól, tévedéseiről és a tévedések korrekcióiról mondanak el valami nagyon fontosat. Azaz nem arról szólnak, hogy minden rendben van, hanem arról, hogy minden rendbe hozható. A mese a 19. század végéig a felnőttek műfaja volt, s a történetek ezrei nem írásban, hanem szájhagyományozódás útján öröklődtek generációról generációra. Nehéz volna elhinni, hogy a felnőtt mesemondók azért őriztek és adtak tovább évszázadokon át annyi szépséges és bölcsességgel átszőtt mesét a világ bármely táján, mert szórakoztatni akarták volna hallgatóságukat. Azt is nehéz volna elhinni, hogy az emberek azért gyűltek össze időről időre a mesemondók körül, hogy a mesemondás idejére elfeledkezzenek mindennapos gondjaikról, és belemeneküljenek egy vágyott világ illúziójába, ahol mindig a "legkisebbé" a győzelem. Sokkal inkább arról lehetett szó, hogy a mesemondás és a mesehallgatás során átélhetővé váltak a személyiség legmélyebb rétegei, és lehetőség teremtődött az egyik legnehezebb kérdés megválaszolására: ki vagyok én? Ez a kérdés ugyanis a mesék segítségével is tisztázható.

6 Mindannyian hősök vagyunk a saját élettörténetünkben, és vannak élethelyzetek, amelyekben pontosan ugyanaz történik velünk, mint az évszázados mítoszok és mesék hőseivel és hősnőivel történt valamikor régen. A történetekből meg lehetett tanulni mindazon szabályokat és technikákat, amelyek segítségével az ember nemcsak az istenekkel, a természetfölötti lényekkel, az állatokkal, a növényekkel, a tárgyakkal vagy a halottakkal teremthetett kapcsolatot, hanem legmélyebb önmagával is. A mai felnőtt meseolvasók (ha vannak még egyáltalán) már nem emlékeznek erre a tudásra. Pedig a mesékből többek között az is megtanulható, hogy a tündérmesékben a nőknek egészen máshogy kell viselkedniük, más életstratégiákat kell választaniuk, mint a férfiaknak: nem a bátorságukról, hősiességükről kell elsősorban számot adniuk, hanem például arról, hogy milyen eltűnt vagy rejtett értékeket kell visszahozniuk és őrizniük a világban a harmónia megteremtése vagy fenntartása érdekében, miként felelősek a világ működéséhez szükséges rendért. De az is kiderül ezekből a régi mesékből, hogy miért kívánatos olykor uralkodni a kíváncsiságon, vagy miért van szükség egy nő életében oly gyakorta a különféle magvak szétválogatására, a búza és az ocsú megkülönböztetésére, és milyen károkat okozhatnak a meggondolatlanul kimondott mondatok. A mesékben a férfiakra másfajta próbák várnak, mint a nőkre. A legismertebb férfi mesehősök a sárkányölő hősök, akik úgy tesznek rendet a világban, hogy megszabadítják az elrabolt égitesteket és az elrabolt királykisasszonyokat a szörnyetegektől, azaz két nagyon fontos cselekedetet hajtanak végre: egyrészt megtisztítják a világot attól, ami nem odavaló, másrészt visszaszerzik azt, ami valaha odavaló volt, hogy ily módon tegyék lakhatóvá a világot. A rettenthetetlen sárkányölő hős szerepe azonban nem illik minden férfihoz. A mesékben is van olyan hős, aki azért indul útnak, mert nem ismeri a félelmet, és addig nem lehet boldog, amíg meg nem tanul félni. Egy másik férfi hős a halhatatlanságra vágyik, és olyan országot keres, ahol a halálnak semmi hatalma nincs. A férfiak mesebeli feladatai (próbái) közé tartozik az is, hogy meg kell nevettetniük egy királykisasszonyt, azaz fel kell őt szabadítaniuk érzelmileg, vagy meg kell őt érinteniük az üveg-hegy tetején, ott, ahol minden oly törékeny... Ha valakinek túl sok ereje van, meg kell tanulnia mértékkel használni azt. Ha pedig valamelyik férfi hősnek a lustaságból jutott túl sok, az a feladata, hogy a sárkányok helyett saját gyöngeségével birkózzon meg. Ez utóbbi mesehősöknek tehát nem a világ működésében keletkezett egyensúlyzavart kell helyreállítaniuk, mint a sárkányölőknek, hanem a saját személyiségükön belül megbomlott egyensúlyt kell rendezniük: akinek a félelemből van kevés, annak meg kell tanulnia félni, aki a haláltól retteg, annak az életet kell megtanulnia, szeretni és élvezni, a túl erős és a túlságosan lusta szintén a mérték és az egyensúly

7 mibenlétéről kap leckét a mesei út bejárása során. Annak pedig, aki az üveghegyi királykisasszonyt készül feleségül venni, meg kell tanulnia a lélek finomabb rezdüléseivel, a női érzékenységgel kapcsolatba lépni. Minden mesehős keményen megdolgozik a sikerért, s eközben gyanakvó és bizalmatlan is lehet, megsebesülhet, vagy akár többször meghalhat, a lényeg az, hogy túl kell haladnia, le kell győznie önmagát. Ez még a mesékben sem sikerülhet első nekifutásra: a sikertelenül próbálkozó két nagyobb testvér nem más, mint ugyanazon személyiségnek (a legkisebb fiú) az éretlen változata. Harmadszorra azonban már senkinek sem szabad hibázni, a helytelen választásokból okulni kell. A téves utak korrigálhatók, a rossz jóra fordítható, de csak akkor, ha visszatérünk a kiindulópontra, oda, ahonnan kétszer már sikertelenül elindultunk. A női mesealakoknak nem a sárkánnyal kell megvívniuk, de az ő útjaik legalább annyi megpróbáltatással járnak, mint a sárkányölő hősöké. Néhány nevesincs női mesealaknak kicsi, de jelentős szerep jut a mesékben: az önzetlen segítő szerepe. Ők mutatják meg az eltévedt hősnek a helyes utat, s ők látják el jó tanáccsal, ha bajba kerül. Csak egy villanásnyi időre tűnnek föl a mesében, de mindig a legjobb pillanatban, akkor, amikor valóban szükség van segítségre. Milyen veszélyek leselkednek a nőkre a mesékben? Az egyik lányt saját apja akarja feleségül venni, a másikat mostohaanyja készül meggyilkolni féltékenységből, a harmadikat a nővérei ölik meg irigységből. A legtöbb szerencsétlenség azonban az esküvő vagy a szülés körüli időkben éri a mesehősnőket. Tapasztalataim szerint a mesék megkülönböztetett figyelemben részesítik az élet fordulópontjait. Mintha egy másik létmódba való emelkedés, a határok (olykor csupán saját határaink, korlátaink) átlépése nem történhetne fájdalom vagy szenvedés nélkül. A nők leggyakrabban azzal a hősnővel azonosulnak, aki rengeteg szenvedést visel el azért, hogy megválthassa hollóvá változtatott hét fivérét. Ez a hősnő azt mutatja meg nekünk, hogy mi, nők képesek vagyunk egy nagyszerű dologra: vissza tudunk hozni a világba olyan szellemi és lelki tartalmakat, amelyek valaha jelen voltak itt, aztán valaki elvarázsolta (talán éppen hollóvá változtatta) őket. A nők képesek arra, hogy felismerjék, és újra emberivé tegyék ezeket az átmenetileg "elvarázsolt" (állativá tett) minőségeket. Ez persze még a mesében sem egyszerű. A hat hattyú című mesében például ki kell állni a némaság próbáját, miközben csillagvirágokból vagy csalánokból hét kis inget kell varrni. A csillagvirágnak - ezt neve is jelzi - az éghez van köze, a csalán pedig a legkiválóbb és leghatásosabb vértisztító növény. Ha tehát valóban vissza akarunk változtatni, újra emberivé akarunk tenni valamit, aminek közöttünk van a helye, az csakis úgy sikerülhet, ha ennek rendelünk alá minden mást (némaság), és a természettel összhangban, a magasabb minőségekkel is kapcsolatba lépve tevékenykedünk.

8 És aki mindezt nem hiszi, járjon utána! 2003 Kihez szólnak a tündérmesék? Kezdő mesekutatóként gyakran kerültek a kezembe olyan szakkönyvek, amelyek közvetíteni igyekeztek a mesék és a meseolvasók között, azaz megpróbálták megmagyarázni vagy értelmezni, hogy miről is szólnak az egyes szövegek. Én sokáig azt gondoltam, hogy meseelemzésekre semmi szükség nincs, és Honti Jánossal értettem egyet, aki szerint "mesékről szóló könyv helyett egyszerűen csak mesék minél gazdagabb gyűjteményét kellene az olvasók kezébe adni, és hagyni, hogy maguk a szövegek mondjanak el mindent". Később azonban rájöttem, hogy a mesék manapság már nem tudnak "maguktól elmondani mindent", és óriási szakadék tátong a mese és az olvasó között. Valamikor a mesemondók megbecsült tagjai voltak a paraszti közösségeknek, a mesék pedig nemcsak szórakoztatták a - többnyire - felnőtt mesehallgatókat, hanem életvezetési tanácsokkal, sőt stratégiákkal is szolgáltak számukra. A népmese, s ezen belül is a tündérmese (vagyis az a mese, amelyből nem hiányozhat a csodás elem) ma már csak kevés ember számára jelenti a bölcsesség forrását, és még kevesebben vannak azok, akik az egyes történetekben saját egzisztenciális problémáikra és azok megoldási lehetőségeire ismernek rá. Ez valószínűleg nemcsak azért van így, mert korunkban általánossá vált a mesék iránti érzéketlenség, vagy, mert végleg eltűntek volna a bölcs mesemondók, hanem azért is, mert egyre nehezebb olyan mesékre bukkanni, melyet nem írtak át, nem kurtítottak meg, vagyis nem változtatták meg szinte felismerhetetlenségig az eredeti szöveget. Azt, amely évszázadokon át szájról szájra járt, majd a múlt század közepétől megindult mesegyűjtés nyomán gyűjteménybe került, és ott várja sorsa jobbra fordulását. Mert a mesék jobb sorsra érdemesek. Nem kellene automatikusan a gyerekszoba könyvespolcára helyezni és kizárólag a gyerekek számára elérhetővé tenni a mesekönyveket. Ahhoz, hogy megértsük gyermekünk kedvenc történeteit és azokon keresztül magát a gyermeket is, először meg kell találnunk és értenünk "saját mesénket". Ki a legkedvesebb mesehősünk és miért? - mindenekelőtt ezt a kérdést kell feltennünk magunknak. Megrázott annak a tanítványomnak a vallomása, aki azt mondta, hogy mindig gyűlölte a legkisebb gyerek győzelmét hirdető meséket, mert otthon ő volt a legnagyobb. Ezért inkább A három kismalac meséjét szerette, mert abban a legidősebb malac a legokosabb, neki sikerül túljárnia a farkas eszén és erején. Egy másik diáklány a megalázott,

9 királylány szerepétől megfosztott nő sorsával azonosulva fedezte fel saját gyengeségeit és párkapcsolatában elkövetett hibáit. Sokan azokat a meséket nevezik meg "legkedvesebbként", amelyekben a mesehősnek nem kívülről fenyegető ellenféllel kell megvívnia, hanem saját magával. Miért szeretjük annyian például A kis hableány, A boldog herceg, a Hamupipőke és A vadhattyúk történetét? Milyen belső késztetéseinkkel vagy nyomorúságainkkal nézünk szembe az önfeláldozó szenvedés megannyi mesei példáján keresztül? Meríthetünk-e erőt a mesékből ahhoz, hogy elinduljunk egy félelmekkel teli, kockázatos úton, ahol kiismerhetetlennek tűnő ellenfelek várnak ránk ezer alakban? Hogyan kerülhetünk ki szorult helyzetekből, ha valamennyi ismert megoldási technikánk csődöt mond? E kérdésekre a mesékből is kaphatunk válaszokat. A jó mesék nem életkorhoz kötöttek. Épp attól jók, hogy minden életkorban más-más jelentésük válik nyilvánvalóvá. A tündérmese gazdag árnyalataiból a gyerekek még nem értenek meg mindent, de kitartóan ragaszkodnak azokhoz a mesékhez, amelyek pontosan leképezik a bennük zajló lelki folyamatokat, s amelyekből ők is erőt meríthetnek. De a mese nemcsak emiatt rendkívül fontos a gyerekek életében. Vekerdy Tamás figyelemre méltó kutatási eredményről számol be Kicsikről nagyoknak 2. című könyve egyik lábjegyzetében. Amerikai kutatók bebizonyították, hogy az intellektuális képességek egyoldalú fejlesztése végzetessé válhatóan téves döntésekhez vezet az emocionális intelligencia, a szociális és művészi képességek kiművelése nélkül. A mese már kisgyermek kortól képes mind a négy szinten hatást kifejteni, méghozzá indirekt módon. Bruno Bettelheim szerint a mese intellektuális szinten gondolkodásra, a képzelőerő fejlesztésére és önismeretre ösztönöz; emocionális szinten nemcsak feszültségoldó, harmonizáló, hanem megtanít valakivel azonosulni is, pl. átélhetők a mesehős megpróbáltatásai és a mese valamely szereplőjén keresztül sokkal könnyebb önmagunkról is beszélni. Szociális szinten a mese alkalmas a humán értékek, az erkölcsös viselkedés kódjainak megtanítására, (pl. hogy a beteg, elesett embereken és állatokon segíteni kell); valamint arra is, hogy a gyermek elsajátítsa azt az elbeszélői nyelvet, kifejezési formát, amely egyéb irodalmi alkotások létrehozására is ösztönözheti. Mesemondásra az esti, elalvás előtti meseidőn kívül minden szituáció alkalmas: csúcsforgalom, várakozás az orvosi rendelőben, türelmet igénylő cipőpróba, testvérkonfliktus, betegség, lehangoltság, felfokozott jókedv stb. Minden helyzethez lehet megfelelő mesét találni. Olykor nem is arra van szükség, hogy a mese "szóljon" valamiről, hanem arra, hogy a "mesehang" felidézzen valamilyen kellemes élményt, melynek hatására a legelviselhetetlenebb helyzet is feloldhatóvá válik. A mesélésre

10 kiválasztott szövegekkel azonban - kivált az esti mesélésnél, amit például gyertyagyújtással is el lehet választani a nap többi részétől - nem árt elővigyázatosnak lenni: Hamupipőkéhez hasonlóan meg kell különböztetnünk a jó választást a rossztól. Ha nem "fejből" mesélünk, ne olvassunk olyan mesét, amelyet akkor látunk először - kellemetlen meglepetésekben lehet részünk. Ne sajnáljuk az időt a hosszú tündérmesékre, még akkor sem, ha több estét is igénybe vesz, amíg a végére érünk. A gyerekek szinte szó szerint megmondják, hol hagytuk abba előző este a szöveget. Különösen figyeljünk oda azokra a mesékre, amelyeket ő kér, hiszen ezek valamilyen okból fontosak a számára. Akkor is meséljük el neki, ha századszor kéri. Végső soron a mesélés egyik jótékony hatása abból áll, hogy ha a mesélő és a mesehallgató egy mesényi időre legalább egymásra találnak, hinni lehet más, világjobbító csodákban is A mese, mint gyógyító erő Amikor először léptem a gyerekkórház kórtermébe azzal a szándékkal, hogy mesélni fogok az ott lévő beteg gyerekeknek, még nem tudtam: minden beteg gyereknek "megvan" a saját meséje, s ha a gyereket és a mesét sikerül egymásra ismertetnem, megkönnyítem a gyógyulás folyamatát. Hittem ugyan a mese erejében, de csak hónapok múlva értettem meg, hogy a népmese életkortól függetlenül képes olyan rejtett üzeneteket közvetíteni, amelyeket kizárólag az adott beteg ért és használ fel gyógyulása érdekében. A gyerekkórházban tanultam meg, hogy lázas gyereknek nem szabad sárkányos, sárkányölős meséket mondani, mert a mese hatására feljebb mehet a láza; a műtétre várakozó gyerek viszont épp az efféle mesékből kap bátorítást az előtte álló nehézségek leküzdéséhez. Természetesen a mesék nem csupán a beteg vagy a lelkileg megzavart emberek számára szolgálhatnak kapaszkodóként vagy segítő erőként; mindannyian találhatunk bennük olyan életvezetési tanácsokat, intelmeket és felszólításokat, amelyek "gyógyírként" hatnak az életünkben előforduló problémákra vagy átmeneti, netán tartósnak ígérkező kibillentségekre. Régen a mesének és a mesélésnek fontos szerepe volt az

11 emberek mindennapi életében, sőt a balti népek egyes csoportjainál a meséknek mágikus erőt tulajdonítottak a növények és az állatok fejlődésével kapcsolatban is: azt tartották, hogy a vetés gyorsabban nő, az állatok szaporábbak, ha mesélnek nekik. Számos történetben szerepel az a valóságból táplálkozó motívum is, hogy a vándorok mesemondással hamarabb kapnak szállást, a koldus könnyebben jut adományhoz, s egy jól elmondott tanító mese a vitás kérdéseknél is perdöntő lehet. A régi mesemondók számára a mese mindig is megtörtént eseménynek számított, amelyet meg kellett őrizniük és tovább kellett adniuk. A mesei szerkezetben rejlő hasonlóságok ellenére nincs két egyforma mese: ugyanazon problémát mindegyik történet másképpen dolgoz fel. A probléma feldolgozás során azonban egy valamit nem lehet szem elől téveszteni. Azt, hogy a történet elején megbomló egyensúlyt (pl. valaki meghal vagy elrabolják; valamit ellopnak; a hősben ellenállhatatlan vágy ébred valami vagy valaki iránt) helyre kell állítani. A mese egyik terápiás értéke abban rejlik, hogy minden történet az egyensúlyhoz (egészséghez) vezető utat mutatja meg, mégpedig azzal a felhívással, hogy nem megszenvedni kell az egyensúly megbomlását, hanem - akár szenvedés árán is - helyreállítani. A történetekben megtalálhatók a gyógyuláshoz és a testi folyamatok egyensúlyának fenntartásához szükséges tanítások. A "mesei utat" végigjáró mesehősök (és a gyógyulást keresők) legfontosabb feladata épp az, hogy elpusztítsanak valamit a világból (a szervezetükből), ami nem odavaló, vagy visszaszerezzék azt, ami valaha odavaló volt. Eme küzdelem szimbolikus formája az égitestrabló (vagy nőket zsákmányoló) sárkányok meséje: a hősnek vissza kell hoznia a Napot, a Holdat és a csillagokat a helyükre, és ezzel egy időben el kell pusztítania az égitesteket veszélyeztető sárkányokat. Vagyis a mese nem azt állítja, hogy elég visszaszerezni azt, amit elveszítettünk, hanem azt, hogy maradéktalanul le kell számolni azzal, ami veszélyezteti "egészségünket". Ha megkegyelmezünk az utolsó feje épségéért könyörgő sárkánynak, elveszítjük annak lehetőségét, hogy kezünkben tarthassuk életünk fonalát, s úgy járhatunk, mint a próbák teljesítése közben hibát vétő két nagyobb testvér, akiket a boszorkány kővé változtat, azaz cselekvőképtelennek nyilvánít, megfosztva őket az "út" bejárásának lehetőségétől. A mese gyógyító hatásmechanizmusában nagyon fontos szerepe van annak az epizódfüzérnek, hogy mielőtt a hős megküzd a sárkánnyal, végigjárja a föld, a víz, a levegő és a tűz elemhez kapcsolódó tanuló utakat: megetet egy éhező állatot (föld), visszavisz a vízbe egy partra vetődött halat (víz), szövetségre lép a levegőben "gondolatnál és szélvésznél is sebesebben" mozgó táltossal (levegő) és a sárkányküzdelem előtt kipuhatolja a sárkány erejének (tűz) titkát. Ha mindezen "próbákat" sikerrel teljesíti, azaz megteremti az elemek közötti egyensúlyt, sor

12 kerülhet az utolsó harcra. Ez a harc azért figyelemre méltó, mert nem egyértelmű fényes diadalmenet (miként a gyógyulás sem minden esetben az), az első menetben nem egyszer a sárkány győz, s a hőst táltosa ragasztja össze "élőhaló" füvekkel, vagy pedig csodás segítséggel dől el a harc a hős javára. Azonban a mese csodás motívumai is jól érzékelhető energiaforrásként hatnak a betegekre. Ők ugyanis pontosan értik, hogy a mesét mozgató csodák nem a természeti törvények megsértését jelentik, hanem a tökéletlen tökéletesítését, azaz annak lehetőségét, hogy az ismert dolgok ismeretlennel összekapcsolódva bármikor váratlan, új formákat teremthetnek. A beteg erőt nyer abból a tudásból, hogy a megszokott okokozati viszonyok, rutineljárások felfüggeszthetők (indifferens, hogy ki vagy mi függeszti fel ezeket), és ezáltal "bármi megtörténhet". Mivel valóban minden testi, lelki és szellemi betegségnek van egy (vagy több) gyógyító vagy a gyógyulást segítő meséje, a "mesegyógyászat" célja az lenne, hogy a megfelelő mesét eljuttassa a beteghez. Vízi Péter és Vízi Pál meséje például egyfelől azoknak ajánlható, akik énük valamelyik részét tartós elfojtás alatt tartják, s emiatt megbetegszenek, másrészt hasznos lehet minden olyan betegségben, amelyet a szervezetben túlsúlyra jutó víz elem okoz. Vízi Péter és Vízi Pál "Volt egy öreg király, aki egy éjjel valami csudálatos álmot látott. Azt álmodta, hogy a leánya két korsó vizet kiöntött a földre, az a víz elkezdett áradni, s olyan nagyra áradott, mint a tenger: elborította az ő országát, de nem csak azt, elborította az egész világot." A király álomfejtői megfejtik az álmot: a két korsó víz két vitéz fiút jelent, a király leendő unokáit. A kiöntött víz áradása a két fiú vitézségét jelenti, nevezetesen azt, hogy a két fiú elfoglalja majd az öreg király országát, s azután pedig az egész világot. A király roppantul megijed az álomtól, és hogy megakadályozza annak beteljesedését, az ország bölcseinek tanácsára a legmagasabb hegy tetején egy kis vasházat építtet, és odazáratja tulajdon leányát. A vasajtón se ajtó, se ablak nincs, csak éppen egy akkora lyuk, hogy egy csupor meg egy tányér beférjen rajta. De hiába zárják vasházba a királykisasszonyt, a vasház földjéből egyszer csak

13 forrásvíz buggyan elő, s miután a királykisasszony boldogan iszik belőle, másnap két aranyhajú gyermek játszadozik körülötte. Az erőszakra és a bánkódásra a víz szimbolizálta termékenység, születés, szülés és gondoskodás érkezik válaszként, s íme: "Telt-múlt az idő, a királykisasszonynak elmúlt a rosszkedve, dajkálta, nevelte a gyermekeket, s mire hétesztendősek lettek, úgy megerősödtek, hogy egyszerre csak nekidőltek a vasházacska falának, s az oldalát kidöntötték. Most már mehettek, amerre szívüknek tetszett". Ha meg akarjuk ismerni Vízi Péter és Vízi Pál meséjének segítő "gyógyerejét", mindenekelőtt a következő kérdésekre érdemes válaszokat keresni a meséből: Milyen ország az, amelyben vasházzal kell védekezni a víz ellen, s egyáltalán: lehet-e, hatásos-e védekezni vassal a víz ellen egy ilyen birodalomban? Mitől és miért fél a király? Milyen minőségeket jelöl a két fiú "áradása", "víztermészete", amely aztán elborítja az egész világot? Meddig tekinthetjük "gyógyítónak" ezt az áradást, s mikortól jelent veszélyt? Ha valóban igaz, hogy a mesék gyógyító ereje a hős azon törekvésében rejlik, hogy helyreállítsa azt az egyensúlyt, amely szükséges a világ és az ember harmonikus kapcsolódásához, akkor mit jelent ebben a mesében a vas és a víz egyensúlya, illetve valamelyik elem túlsúlya? Minden mesét értelmezhetünk annak lehetőségeként is, hogy a mesehallgató a hőssel azonosulva csökkentheti azt, amiből benne is túl sok van, vagy növelheti azt, amiből kevés. A vasnál is erősebb minőségeket magában hordozó két fiú világgá indul tehát (az út kezdete), s amikor először megpihennek, épp "a világ jósfája" alá telepednek. Aki e fa alatt valamit kíván, annak minden kívánsága teljesül. A vasházból alighogy kiszabadult testvérek csupán mindenféle jó ennivalót (szilárd tápanyagokat) kívánnak maguknak, majd - miként a mellékágat fakasztó forrásnak - kétfelé válnak útjaik. Mielőtt elindulnának, beleszúrják a fába a késüket, hogy amelyikük előbb visszaér a fához, a kés kihúzásával kapjon jelet a másik sorsáról: ha fehér víz folyik ki a fából, a másik él, és jó dolga van, de ha piros vér folyik, az a másik halálát jelenti. Vízi Péter először fekete gyászposztóval bevont városba érkezik, ahol éppen "vízprobléma" van. Egy tizenkét fejű, vízőrző sárkány lakik a kútban, aki csak akkor ad vizet, ha mindennap egy tizennyolc esztendős leányt kap cserébe. Épp a király leánya van soron. Vízi Péter megküzd a vörös, kék és zöld lángot fúvó sárkánnyal. Úgy tudja megölni, hogy a sárkány kipeckelt száján át leszalad a gyomrába, ott megtalálja a sárkány lelkét fekete galamb képében, annak keresztülszúrja a szívét, mire a tűzokádó elpusztul. Ez nem a mesékre oly jellemző tüzes, fejlevágós sárkányküzdelem, ilyen módon csak egy "vízi" ember harcol. A harc végeztével azonban elalszik, ébersége csökkenését vetélytársa, a vörös

14 herceg kijátssza és megöli őt. Ám hiába támasztják föl forrasztó-fűvel segítő állatai, s hiába kapja feleségül a sárkánytól megmentett királylányt, valami még mindig hiányzik a teljességhez, azaz nem lehet még vége a vándorútjának, ahogyan a mesének sincs vége. De mi hiányzik az "egészséghez"? Vízi Péter megmentett valakit a sárkánytól, kíméletlenül elbánt ellenfelével, de útja elején elveszített valakit, sőt elkövetett egy hibát is: a világ jósfája alatt csupán éhségét elégítette ki, s nem tudott okosan "kívánni". További kutakodásra, útnak indulásra sarkalló vágyai abból adódnak, hogy önmagával még nem találkozott, pontosabban nem vette fel a kapcsolatot saját benső lényegével: a nevében rejlő "kőszikla" még nem mutatta meg magát. Vízi Péter ezért egy napon felkeresi a sötét erdőben (az életút felén) lévő boszorkánytanyát, ahol "csak úgy nyüzsögtek mellette mindenféle csúszó-mászó állatok, s hallotta, hogy repkednek, surrognak-burrognak feje fölött a denevérek. Aztán egyszerre csak támadott rettentő nagy forgószél, szaggatta ki a fákat tövestül, fölkapta Pétert is." Péter süppedős homokon és egy mély folyóvízen át a poklok országába jut, de - ahogyan a mese mondja - "nem idevaló" lévén a forgószél visszaviszi őt a boszorkánytanyára. Azonban a "levegős kaland" és a pokoljárás utáni újjászületés sem hozza meg számára a kívánt egyensúlyt, még mindig nem tudja, "hová is való", ezért a mese újabb leckét szán neki. Vízi Péter találkozik a boszorkánnyal, aki csellel ráveszi őt arra, hogy segítő, védelmező állatai nélkül üljenek együtt a tűz mellé nyársat sütögetni. Vízi Péternek megesik a szíve a didergő banyán, de amikor a boszorkány felbosszantja őt, nem tud uralkodni magán: hozzávágja a nyársat és a szalonnát. Ennyi elég is ahhoz, hogy a boszorkány megragadja és miszlikbe aprítsa. A tudatlanságért, a rosszul megválasztott útirányért és a kontrollálatlan indulatokért a mesében mindig kemény büntetés jár! Itt kapcsolódik újra a történetbe Vízi Pál, hogy helyrehozza azt, amit fivére elrontott. Róla nem tudjuk meg, hol járt, mit csinált eddig, de az tudható, hogy a testvérek megjelenése a mesékben mindig újabb lehetőséget jelent az öntökéletesedés felé vezető úton. Vízi Pál visszatér oda, ahová bátyjának is kellett volna, a világ jósfájához, hogy az ott elszalasztott lehetőséget újragondolja. A kihúzott kés helyéről vér buggyan ki, ezért Vízi Pál elindul, hogy megtalálja testvérét - és a testvér szimbolizálta másik felét. Az ő "technikái", "stratégiái" mások, mint Vízi Péteré. Pál a passzív, befogadó hős, aki mindvégig tudja, mit keres, mit akar, s mindezt hogyan valósíthatja meg. Mivel sem erőszak, sem harc, sem bajt okozó kíváncsiság nem lendíti ki vándorútján önmagából, amikor ő is a boszorkánytanyához ér, a boszorkány nem tud hatalmat szerezni fölötte. Elvéti az elpusztítására szánt varázslatot, sőt élete meghagyásán esedezve feltámasztja Vízi Pétert. A két fiú most már együttes erővel, minden kibillentséget megszüntetve "országról országra jár és elfoglalja az

15 egész világot". Ebben a mesében tehát nem arról van szó, mint általában a tündérmesékben, hogy a hősnek feleséget kell találnia, a női princípiummal kell kiegészülnie, hanem arról, hogy a valahol elhagyott gyermeki énünkkel (a mesében ezt Vízi Pál képviseli), benső önmagunkkal kell újra egyesülni, mert csak így lehet elfoglalni az egész világot. Amit ezenkívül még megtanulhatunk hőseinktől: a "vas" és a "víz" arányát mindennapi életünkben Jungiánus meseértelmezések Amikor mesékkel kezdtem foglalkozni, feloldhatatlannak látszó konfliktusba kerültem abban a kérdésben, hogy szükség van-e egyáltalán meseelemzésekre, avagy sem. Egyrészt Honti János mesekutatóval értettem egyet, aki szerint mesékről szóló könyvek helyett mesék minél gazdagabb gyűjteményét kellene az olvasók kezébe adni, és hagyni, hogy maguk a szövegek mondjanak el mindent, másrészt azt tapasztaltam, hogy a mesék - önhibájukon kívül - egyre kevesebbet mondanak manapság. A mesékbe szőtt bölcsesség és élettapasztalat megértése ugyanis még akkor is aktív befogadói magatartást követel, ha egyébként nem a mesékből kívánunk életvezetési tanácsokhoz jutni. A meseelemzések szükségességéről végül a Jung-tanítvány Marie-Louise von Franz Női mesealakok (1992) című könyve győzött meg. Műve elején a szerző ezt írja: "Ahol általánossá válik a mesék iránti érzéketlenség, ott elkerülhetetlen a meséket magyarázóan úgy fordítani, hogy tartalmuk kinyilatkoztassa magát tudatunknak". Míg a Női mesealakok mintát adott arra nézve, hogy "magyarázóan fordítás" közben miként lehet például híres mesehősök cselekedeteiben jellegzetes női magatartásmintákra ismerni, addig Az árnyék és a gonosz a mesében című könyvben az ember és a gonosz legalapvetőbb struktúráit és viselkedési mintáit vehetjük szemügyre különböző népek ősi népmeséin keresztül. E vizsgálódás addig könnyen megy, amíg az egyes mesehősökben a szomszédot, a főnököt

16 meg anyánkat véljük felfedezni, de máris kellemetlenebbé válik az összehasonlítás, ha a történetekben saját (személyiség) problémáinkra ismerünk rá. Különösen nehéz ez akkor, ha a mesében megjelenő "árnyék" és "gonosz" kapcsán kerül sor e megrendítő találkozásra. Ha belátjuk is, hogy az elfojtott, meg nem tűrt vagy el nem fogadott tulajdonságainkból árnyék fonódik körénk, az már nehezebben megy, hogy ezt az árnyékot felismerjük, tudatosítsuk, és - ami a lényeg - az életünkbe integráljuk. Ez nagy körültekintést igényel, és önmegfigyelést - állítja Franz, és nem tesz mást, mint meseelemzésekkel próbálja megkönnyíteni a folyamatot. Egymásra ismerteti a mesét és az embert, s ezzel óriási lehetőségeket nyit meg mindkettőjük előtt: egyrészt megmenti a feledéstől a történetet, miközben feltárja mélységeit, másrészt azonosulási modelleket kínál, hogy könnyebb legyen megnevezni mindazt, amiről egyébként nem szívesen veszünk tudomást. A meseelemzések révén nemcsak a jungi mélylélektan fogalmai válnak mindenki számára érthetővé, hanem az önvizsgálat gyötrelmei is enyhülnek. Megnyugtató például, hogy minden archetípusos alaknak is megvan a maga árnyéka: a nagy Anya nemcsak bölcs öregasszony, hanem pusztító boszorkány is egyben, a Szellem archetípusa pedig nem csak romboló, démonikus erőkből áll. A mesebeli gonosz alakját Marie-Louise von Franz nem azonosulási modellekként mutatja be, hanem azt megtanulandó, hogyan viselkedjünk vele szemben egy váratlan találkozás alkalmával. Összemérjük-e erőinket, miként a mesebeli vitézek, vagy gyáván elfussunk, ahogy annyian? Ha nem futunk el, és szembe sem szállunk velük, biztosak lehetünk: a gonosz valamelyik aspektusa elpusztít bennünket vagy hasonlóvá tesz magához. Franz szerint a gonosszal szembeni helyes magatartás nem feltétlenül az aktív beavatkozás, még kevésbé titkainak firtatása: "Az, hogy mikor kell cselekednünk, és mikor kell hagynunk, hogy a dolgok megtörténjenek, mikor kell megvárnunk, míg megérnek és valamilyen lehetséges fordulópont felé haladnak, olyan bölcsesség, amelyről a mesék igen sokat mondhatnak." Addig is, amíg a könyvben idézett mesék kapcsán ki-ki eldönti, hogy az ő életében garázdálkodó gonosszal szemben milyen viselkedési stratégiát válasszon, íme két jó tanács Franztól: visszahúzódni előle lelkünk legmélyebb magjába, és láthatatlanná válni a számára, vagy mágikus cselt bevetve alaposan rászedni. (Európa Könyvkiadó, 1998) Mielőtt azonban túlzott lehetőségeket vélnénk felfedezni a mesehősök kínálta azonosulási mintákban és viselkedési stratégiákban, Marie-Louise von Franz másik könyve, az Archetípusos minták a mesében a tragikus végű népmesék oldaláról is megközelíti a kérdést. Az afrikai és a délamerikai indián mesékben ugyanis igen ritka a "hét országra szóló lakodalmat" ígérő happy end. A tragikus mesék kapcsán Franz azt állítja, hogy a hősnek csupán annyi archetipikus funkciója van, hogy az élet

17 kritikus pillanataiban megjelenjen, és átsegítse az egyént a változásokon, de el kell tűnnie, amint megtette a dolgát, mert alkalmatlan a mindennapi használatra. Aki belekapaszkodik a heroikus szerepbe, az felfuvalkodott lesz. Szerinte a tragikus végű mesék arra jók, hogy kizökkentsék a hallgatót a hőssel való azonosulásból, felhívják a figyelmét az emberi lehetőségek korlátaira és felébresszék benne a vágyat a túlélésre. Ugyanakkor a mesék alkalmasak arra, hogy mindenféle betegségben gyógyító vagy a gyógyulást segítő erőként legyenek jelen. A mesék gyógyító hatását Franz abban látja, hogy a történetek megjelenítik az életálmokat és a kollektív tudattalan azon ellensúlyozó folyamatait, melyek kiegyenlítik az egyoldalúságot, a betegséget, az emberi tudat állandó elhajlásait, miközben folyamatosan arra figyelmeztetnek, hogy a földi rend elcsúszott a kozmikus rendhez képest. Ha azonban mesével akarunk valakit "meggyógyítani", nem szabad elmagyarázni neki a mese jelentését. A gyógyító dolga az, hogy felismerje a problémát és megtalálja a problémára adekvát válaszokat adó mesét, de a többi a betegen múlik. (Gyerekeknek végképp nem szabad a mesék rejtett értelmét nyilvánvalóvá tenni!) Marie-Louise von Franz azért kivételes egyénisége a mesekutatásnak, mert egy mesét több aspektusból is megvizsgál, a kultúrtörténeti és a néprajzi vizsgálódást nem rendeli alá a pszichoanalitikus meseelemzésnek. Hatalmas és lenyűgöző tudásanyagával mindhárom területen kiválóan mozog, sőt hangsúlyozza, hogy a különböző kultúrák ismerete nélkül semmiféle meseelemzés nem lehet eredményes. Bármely ország népmeséjét elemezzük, tekintetbe kell vennünk a térség mitológiai szimbólumait, s az összefüggéseket az adott kultúrkörön belül kell értelmeznünk. Kínában például a sárkány pozitív alak, a jangot, a férfiprincípiumot képviseli, azaz a kreativitást, a dinamizmust, a változáshoz és a megvalósításhoz szükséges erőt, míg a magyar népmesékben a sárkány a hős legnagyobb ellenfele, akit könyörtelenül el kell pusztítani. (Édesvíz Kiadó, 1998) A gyermek viszont olyan mesei motívum, amely minden nép mesekincsében hasonló módon található meg. Számos mesében szerepel az a motívum, hogy a királyné különleges gyermeknek ad életet, aki csillaggal vagy nappal a homlokán születik. Ez a jel arra utal, hogy a gyermek új megváltó, nagy gyógyító lesz, vagy, hogy ő lesz az új király, esetleg, hogy ő az isteni gyermek, aki az élet megújulását jelképezi. Eugen Drewermann A lényeg láthatatlan című könyve is "az isteni gyermek" motívumára épül. Drewermann Antoine de Saint-Exupéry híres meséjét (A kis herceg) értelmezi a jungi pszichoanalízis módszereivel, és a kis herceg alakját tekinti archetípusos szimbólumnak, mondván, hogy ő az a messzi, rejtett, ismeretlen tájról érkező megváltó idegen, aki mindent más szemmel lát, mint azok, akikhez eljön. A messziről érkezők szavára pedig minden mesében nagyon oda kell figyelni. De mit is mondhat ez a

18 messziről jött gyermek ma, a "biznisz", a "profit", a "marketing" világában? - teszi fel a kérdést Drewermann, és a lehetséges válaszokban látja A kis herceg kultúrkritikai aktualitását. A kis herceg már 1943-ban meglehetősen furcsának találta a "fölnőttek" azon kényszeres buzgalmát, hogy minden létezőt pénzre számítsanak és váltsanak át. Persze más "baj" is van velük: egytől egyig magányosak, zsarnokok, önzőek, zárkózottak, és képtelenek odafigyelni a másik emberre. Ha Drewermann kérdései nyomán elgondolkodunk azon, hogy mitől váltak ilyenné, micsoda félelem, szorongás és miféle szeretetlenség vezette őket idáig, eldönthetjük, hogy megértjük-e őket, és megértésünk feloldozás lesz-e torzulásaik és pózaik alól, vagy elfogadjuk, hogy ez a világ valahol végképp megromlott, ebből a világból valami végképp kiveszett, ebben a világban valamit végképp elfelejtettek az emberek, "pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák, amit keresnek." Drewermann úgy véli, hogy A kis herceg meséjében nem találunk utalást arra, hogy ha a felnőttek megváltoznának, a világ szerethetőbb lenne, mintha maga Exupéry sem hinne a felnőttek megváltoztathatóságában. Drewermann Exupéry sivataghasonlatát is értékvesztésként értelmezi: e szerint a sivatag nem térbeli meghatározás, hanem a lelki elszürkülést, az embersivatagot jelenti. Meg kell értenünk a történetből, figyelmeztet Drewermann, hogy a sivatagi víz értékét nem csak az adja, hogy életmentő egy adott szituációban, éppoly fontos az út is, amely a kúthoz vezet. Vagyis: a kis hercegnek meg kell tanulnia együttélni a rózsájával, mert nem az a megoldás, ha megszökünk valaki elől, hanem az, ha átlátjuk saját elhárító stratégiáinkat, és lassan belenövünk egy kapcsolatba. Ilyen értelemben a rózsa Exupéry meséjében sokak számára a nő szimbóluma, méghozzá a hiú, szeszélyes, gyönyörű, ugyanakkor védtelen, védelemre szoruló és sebezhető nőé. Drewermann azonban leszűkíti a rózsa jelentését az író és az anyja kapcsolatára. Miközben az anyától való gyermeki függés rejtett magatartását látja a rózsához való kötődésben, azt is elismeri, hogy ilyen "rózsa-mamával" meglehetősen kibírhatatlan az élet. Marie-Louise von Franz meseelemzései azért elfogadhatóbbak számomra, mert Drewermannal ellentétben nem analizálandó betegekként kezeli a mesehősöket, hanem meghagyja annak lehetőségét, hogy ki-ki ráismerjen saját sárkányaira vagy árnyékaira - és természetesen saját "rózsáira" is. (Európa-Ré, 1998) 1999

19 Miért nincsenek kertek a mesékben? A mesék nem kedvelik a kerteket. A népmesékben éppoly kevés kert található, mint a műmesékben. A mesehősök sokkal szívesebben időznek elvarázsolt helyszíneken vagy izgalmas terepeken, mint egy kertben. A rét, a mező, a berek, a pagony, a láp, a völgy, a tópart, a dzsungel, a sziget, a sivatag, a barlang gyakran előforduló mesei helyszínek, sűrű erdő vagy félelmetes rengeteg nélkül pedig nem is mese egy tündérmese. Ha ritkán mégis felbukkan egy-egy kert valamelyik tündérmesében, biztosak lehetünk benne, hogy hamarosan valami szerencsétlenség történik ott: ismeretlen tettesek ellopják belőle a legszebb virágot, megdézsmálják az aranyalmafát vagy összetiporják a király ritka és féltett növényeit. A "világszépnek" hitt kertről egy messziről jött idegen fitymáló megjegyzése nyomán kiderül, hogy csak akkor lehetne világszépnek nevezni, ha nem hiányozna belőle valami egészen különleges: például a világ zengő fája, a zenélő szökőkút vagy az ifjító madár. Ezekben a kertproblémás mesékben a hősnek az a feladata, hogy visszaszerezze azt, amit elloptak a kertből vagy megszerezze azt, ami hiányzik onnan, netán legyőzze azt, aki minden éjjel tönkreteszi a virágokat. Azt is mondhatnánk, hogy a birodalom zavartalan működéséhez helyre kell állítania a kert egyensúlyát, mert csak akkor lesz rend, ha mindaz sértetlenül ott lesz a kertben, aminek ott kell lennie. A kert ezekben a mesékben egyrészt nem más, mint egy dramaturgiailag szükséges helyszín, ahol a mesei bonyodalom kibontakozhat, másrészt az "egészség", a teljesség, a tökéletesség szimbóluma, az égi Paradicsom földi mása, ahol valóban "minden megvan". A kert mint a tökéletesség szimbóluma valószínűleg a középkori vallásos irodalomból került a tündérmesékbe, mégpedig azokból a történetekből, amelyek a túlvilágjáró hősök élményeit mondják el. A legismertebb túlvilágjáró mesei történet szerint a hős eljut a Paradicsom (mennyország) idilli kertjébe, ahol földöntúli gyönyörűségek közepette él, s míg a "valóságban" több ezer esztendő telik el, ő csupán néhány órának érzékeli az ott eltöltött időt. A kertről vajmi kevés szó esik ezekben a mesékben, de annyi bizonyos, hogy a mennyországba jutott mesehősre már nem várnak újabb próbák, sem megszereznie, sem legyőznie, sem helyreállítania nem kell semmit. Talán épp ezért kívánkoznak el onnan mindannyian... A klasszikus műmesékben is csupán két említésre méltó kert akad, mégpedig mindkettő a múlt század végéről. Oscar Wilde önző óriásának csodaszép kertjében gyerekek játszanak minden délután, egészen addig,

20 amíg az óriás ki nem tiltja őket a kertjéből. "Az én kertem az én kertem" - mondja, és magas fallal, belépést tiltó táblával veszi körül tulajdonát. A kertből pedig - élet híján - elköltözik a tavasz és a nyár. Csak a hó, a fagy és a jégeső érzi jól magát ott, ahol az önzés uralkodik. És ez így is van egészen addig, amíg az óriás le nem rombolja a falakat, és vissza nem engedi a gyerekeket a kertbe. A kert tanítja meg arra, hogy "sok szép virág van, de mégis a gyerek a legszebb virág," és ez a felismerés juttatja őt el a mese végén egy másik kertbe, a Paradicsom kertjébe is. Frances Hodgson Burnett csodálatos könyve A titkos kert az egyetlen olyan gyerekkönyv, amelyben a kert nem csupán helyszínnek, hanem főszereplőnek is tekinthető. Az elvadult, romantikus kert egy yorkshire-i kastélyhoz tartozik, és évek óta gondozatlanul áll, amikor egy szeretetlenségtől sebzett, magányos, árva kislány felfedezi, és szép lassan barátságot köt vele. Barátságot kötni a kerttel azt jelenti, hogy megtanulni kapcsolatba lépni a növényekkel, rájönni arra, mit szeret az egyik, és mit a másik. A kislány azt is saját próbálkozásai alapján tapasztalja meg, hogy miként változtatható élővé mindaz, ami halottnak látszik. A titkok kutatása és átélése során nemcsak a kislány lelke gyógyul meg, hanem egy tolószékbe kényszerült, meghalásra készülő kisfiú is, akit a kislány visz el a szorgos kezek nyomán lassan újraéledő kertbe. A kert tehát ebben a történetben sem más, mint az egészség forrása, az elveszett egyensúly helyreállításának eszköze. A magyar műmese-irodalomban Kaffka Margit, Balázs Béla, Lesznai Anna és Gaál Mózes egy-egy szecessziós, szimbolista meséjében tűnik fel a kert motívuma, mégpedig az olyan kerté, ahol minden csupa illat, fény, szín és zene, ahol ritka növények nyílnak, kacskaringós ágak fonódnak egymásba, kusza indák tekergőznek mindenfelé. A szecesszió túldíszített, burjánzó metaforákkal és szimbólumokkal terhelt meséiben a hősök a valóság elől menekülnek a szépség egzotikus kertjeibe, abba a vágyott világba, amelyben a megélhető történetek hiánya miatt hamar elunja magát az olvasó. A mai, modern műmesékben viszont már alig találni kerteket: a hősök farmokon, játszótereken, lakótelepeken, iskolákban, esetleg idegen bolygókon keverednek hétköznapi vagy - egyre ritkábban - varázslatos kalandokba. A mai mesehősök számára sem az erdő, sem a völgy, sem a berek nem potenciális helyszín már, a mai gyerekek pedig legföljebb annyit tudnak a kertekről, hogy zöldségek teremnek bennük. Meglehetősen rosszul állunk tehát mesebeli kertekkel, holott képzeletünkben a mesék talán tele vannak elvarázsolt kertekkel, ahol csodálatos lények élnek minden növényben. Vajon miért nem szeretik a mesék a kerteket? Elsősorban azért, mert a kert megművelt terület (vagy

21 előbb-utóbb az lesz), a mese viszont jobban kedveli a civilizációtól még alig érintett tájakat, ahol titokzatos események, váratlan veszélyek, ismeretlen lények felbukkanása várható. A kert a mesék számára unalmas helyszín. Az idilli körülmények, az illatos füvek, a pompás virágok, a tiszta vizű csermelyek és a mindig daloló madarak nem sok lehetőséget ad-nak arra, hogy a hős kipróbálhassa erejét, tehessen valamit a világ jobbítása érdekében. Márpedig a tündérmesék hősei mindig azért indulnak útnak, hogy tökéletesítsék azt, ami tökéletlen - akár önmagukban, akár környezetükben. A kert a boldogok lakóhelye, a mese hőse viszont nem a boldogság állapotában leledzik, hanem folyamatosan útban van a boldogság felé. Utjának lényege a keresés, nem pedig az egy helyben tartózkodás. Ezért is van olyan kurtán-furcsán vége minden mesének: arról sosincs szó, hogy mi történik a "Hencidától Boncidáig tartó nagy lakodalom" után. A mesékben azért sincsenek kertek, mert a kerthez idő kell. A tündérmesékben a hősöket nem érdekli, hogy mi lesz holnap, egy hét vagy két év múlva, a tündérmese hősei a pillanatnak él-nek. Eszükbe sem jut, hogyha nyáron ribizlit akarnak enni, ősszel kell ribizlibokrot ültetniük, és a bőven termő gyümölcsfák is csak több esztendő alatt hozzák meg első gyümölcseiket. Még ha három napból áll egy év, akkor is túl sok várakozást igényel egy kert, és e várakozás közben látszólag semmi érdekes nem történik. A mesemondók (és a mesék) sohasem hazudnak, így azt sem állítják, hogy egy kert képes magától fennmaradni. A kerthez figyelem és türelem is kell, de nem olyan jellegű figyelem és türelem, mint amilyen egy sárkány legyőzéséhez szükségeltetik. Hónapok telhetnek el, amíg egy növényről kiderül, hogy milyen feltételek mellett marad életben: az árnyékot szereti-e vagy a napot, a nedvesebb vagy a szárazabb földet igényli-e. Lehet, hogy több helyet is ki kell próbálni, amíg megtaláljuk a számára legmegfelelőbbet. Erre a pepecselésre aztán végképp nincs ideje egy mese-hősnek. Mint ahogy az utógondozás, a kertművelés sem mesehősökhöz illő feladat. Be kell látnunk, hogy a kert és a mese kapcsolata éppen fordítva van, mint ahogy eredetileg feltételeztük: nem a mesék vannak tele kertekkel, hanem a kertek mesékkel. Mert a valóságban a kert éppen olyan, mint egy mese. A növényekkel éppen úgy kell bánni, mint a mesebeli lényekkel: meg kell találni a hozzájuk vezető utat, és meg kell tanulni a nyelvüket. A kert fái, bokrai és virágai folyamatosan üzennek nekünk. Hol segítséget kérnek, hol segítséget hoznak. Gyakori jelenség, hogy a kertben egyszer csak megjelenik egy új gyógynövény, és hamarosan kiderül, hogy az ott lakók valamelyikének éppen erre a növényre van szüksége a gyógyuláshoz. Ha sok kövirózsát látunk egy kertben, jó okunk van azt gondolni, hogy a kertben fülfájós ember lakik, a vérehulló fecskefű elszaporodása azt jelzi,