A FINN-UGOR NÉPEK ÉLETTERE

Átírás

1 Jelen dokumentum a Betiltva.com adatbázisából származik, mely a forrás megjelölésével szabadon átvehető, továbbadható. JELSZÓ VIRÁNYI ELEMÉR DR.: KELETRE, MAGYAR! A FINN-UGOR NÉPEK ÉLETTERE Keletre, magyar! Tekints keletre! Ott lelsz te dicső, nagy Rokon felekre! Testvéreid közt Napkeleten Keress barátot Hős nemzetem! 1941 Zempléni Árpád 1 2

2 A TURÁNI DALOK KÖLTŐJE ZEMPLÉNI ÁRPÁD EMLÉKEZETÉNEK Tartalomjegyzék JELSZÓ...2 KELETRE, MAGYAR!...2 TARTALOMJEGYZÉK...4 ELŐSZÓ...6 ÁBRÁND ÉS VALÓSÁG...8 A FINNUGOR NÉPEK SORSFORDULÓN...13 A KELET-EURÓPAI VÁLSÁG LÉNYEGE: RENDEZETLEN NAGYTÉRSÉGBEN SZERVEZŐDŐ KIS NEMZETEK...16 A XIX. SZÁZAD EURÓPÁJA NINCS TÖBBÉ...16 A FINNUGOR NÉPEK A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN...24 A FINNUGOR NÉPEK BEILLESZKEDÉSE AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGBE...30 A FINNUGOR NÉPTÖRZS SZÉTRAJZÁSA...40 AZ ÖRÖK FINNORSZÁG: SZABADSÁG A HÓ ALATT...45 A FINN ÉLETTÉR ÉS A KARJALAI KÉRDÉS...48 KELET-KARJALA, A FINN ERDÉLY PROBLÉMÁJA...52 AZ ÉSZT SZABADÁLLAM: SÚLYDÖNTŐ PARÁNY A MÉRLEG SERPENYŐJÉN...59 FINNTÖRZSI SZÓRVÁNYOK A PEJPUSZ-TÓ ÉS A VALDÁJ- HEGYSÉG KÖZÖTT...67 A ZÜRJÉNEK FÖLDJE ÉS NÉPE...78 A VOTJÁKOK FÖLDJE ÉS NÉPE

3 A CSEREMISZEK FÖLDJE ÉS NÉPE...99 A MORDVINOK FÖLDJE ÉS NÉPE HALÁL A JÉGMEZŐN KITEKINTÉS ÁZSIÁBA: AZ ALTÁJI NÉPEK SORSA ÖSZEGEZÉS IRODALOM NÉV-, HELY- ÉS TÁRGYJEGYZÉK ELŐSZÓ Utazás a Balttenger vidékein című, 1871-ben megjelent műve első kötetének Előszavában Hunfalvy Pál a következőket írja: A népek történetei és mai állapotja iránt általános az érdeklődés a mívelt nemzetek közt: hogyan ne érdeklődnénk mi hát rokonaink iránt? Azután, úgy látszik nekem, nem jó, hogy a magyar csak a nagy és hatalmasan kifejlett nemzetekre függeszti sóvárgó tekintetét, mert könynyebb ám az uraskodási színt utánozni, mintsem azt eltanulni, a m azokat hatalmassá tette; hasznos néha a kisebb és szegényebb nemzetek példája is, amelyeknél a lelkiösmeretes munkálkodást és az okos alkalmazkodást a döntő viszonyokhoz szemlélhetjük. Hunfalvy e ma is időszerűen értelmezhető gondolataival az akkor még orosz uralom alatt sínylődő finnekre és észtekre akarta a magyar közvélemény figyelmét irányítani. Megállapításai napjainkban is helytállók, sőt korunk zajló eseményei egyre jobban igazolják őket. A történelmi fejlődés birodalmakat omlaszt a porba s új, frissen buzgó népi erőket állít fokozottabb ütemű munkába. Finn és észt testvéreink felszabadulása után, további teendőinket és kötelességeinket vizsgálgatva, szükségét érezzük, hogy könyvünkkel figyelmet ébresszünk az Oroszország keleti felében élő finnugor népek és várható sorsuk iránt. Tesszük ezt abban a szilárd meggyőződésben, hogy előbb vagy utóbb, de lehet, hogy sokkal hamarabb, mintsem azt gondolnók, e népek sorsában gyökeres változások történnek. Hunfalvy utazása után fél évszázaddal Finn- és Észtország önálló államként illeszkedett be az európai népek rendjébe. Reméljük, hogy e sorok megjelenése után nem kell ilyen hosszú ideig várni, s a ma még idegen uralom jármában görnyedő finnugor népek önállósítása a kelet-európai térség újjárendezése során mielőbb napirendre kerül. Úgy érezzük, hogy a népek és fajok mai nagy tusakodása idején évezredes rabigában senyvedő rokonainkról szóló fejtegetéseink minden igaz magyar ember szívéhez és lelkéhez szólnak.

4 Hisszük, hogy eszméink annál is inkább visszhangra találnak, mert e népek sorsának fordulása egybeesik a magyarság nagy sorsfordulatával is. Gondoljunk örökké a finn költő, Eino Leino versének (A turáni csatabárd) Vikár Béla fordította következő soraira:...hogyha fajtánk fénye nincs, miránk is várhat rabbilincs." Budapest, augusztus Tallinn és Viipuri szabadulásának napjain. Dr. Virányi Elemér az állami Verbőczy gimnázium tanára, a tartui észt egyetem volt magyar lektora Ábránd és valóság A trianoni korszak lázas vergődéseinek első éveiben, egyrészt a sors kifürkészhetetlen akaratából, másrészt sőt talán sokkal inkább a világháború után önállóvá lett Észtország egyik igen magas polcán álló, régi magyarbarát államférfiának nagylelkű erkölcsi és anyagi támogatása folytán alkalmam nyílott, hogy 1922 nyarán tanulmányútra induljak Észt- és Finnországba. Ennek az útnak hatása életreszóló volt. Új világot ismertem meg, olyan világot, amelynek szellemi és anyagi rendje, meggyőződésem szerint, a magyar jövő alakítása szempontjából rendkívül meggondolkoztató és számunkra útmutató indítékokban igen gazdag. Ma is vallom, amit közel két évtizeddel ezelőtt írtam. Mikor az ember Stettinben hajóra száll, hogy nekivágjon a Balti-tengeren a hideg északi tájaknak, úgy érzi, mintha békésebb, egészségesebb és harmonikusabb világ felé indulna. A német városok lázas lihegése után a tenger fenséges nyugalma régen múlt évek vigasztaló emlékezetét idézi az utas eszébe. Azt az életet, amely ma talán csak az észak-európai államokban őrzött még meg valamit a múltból. A beteggé marcangolt Közép-Európából a Balti-tenger partján elterülő országokba jutó ember ámulva szemléli az életnek ott mutatkozó egyenletes, nyugodt és egészséges lüktetésű fejlődésmenetét. Mintha a beteg Európának minden megmaradt életereje ide, a rideg északra koncentrálódott volna. Itt mintha elsimult volna az a sok ránc, amely Európa képét, görcsös vonaglásokban, véresre barázdálja. Talán itt, északon, van a golgotásarcú Európának redőtlen homloka, s e fenséges nyugalmú homlok mögött fog megszületni egykor az a megváltó gondolat, amely a béke, a rend és az osztó igazság szelíd vonásait rajzolja meg újra Európa soványra aszott, sebektől felhasadozott orcáján." 7 8

5 A két északi testvérállamban tapasztaltak alapján gyökeresedett meg bennem az a felfogás, hogyha az utat tévesztett volgai lovas, a külső és belső bajokkal küszködő magyarság megmentő kiutat akar találni a jövő felé, úgy a nyugati államokban való tétova keresgélés helyett, mielőbb, a nyugalomnak és a józanságnak e két északi országában, a csöndes tavak és komoran hallgató őserdők magányában kell egyetemes nemzeti lelkigyakorlatot tartania. Nem egyenként, de százával és ezrével kellene ideküldeni a fogékonylelkű magyar ifjúságot, hogy szerzett tapasztalatai birtokában biztos és célszerű új rendet teremtsen a magyar létkérdések összegubancolódott tömkelegében. Mert hit és becsület, tudomány és művészet, népi műveltség és gazdasági rendszer, nemzeti öntudat és faji egészség, politikai felfogás és társadalmi szervezettség, családi fészekrakás és országos államépítés tekintetében északi testvéreinknél nemzeti céljainknak legjobban megfelelő olyan helyes ösztönzéseket és hasznos gyakorlati útmutatásokat szerelhetünk, mint sehol másutt. Milyen kár volt, hogy annak idején, a halzsíros atyafiság tételét fitymáló hangoskodókra hallgattunk, s nem Sajnovics János, Dugonics András vagy Reguly Antal példáját követtük. Milyen kár volt, hogy csak a finnek meg az észtek vettek példát tőlünk és rólunk, szerencsére a jobbik és örök magyarságunkról s nem kerestünk mi is példákat náluk, már a XIX. század folyamán. Megvilágosodott előttem, hogy a XX. század magyarsága nem tehet okosabbat és célszerűbbet, mintha minél behatóbban tanulmányozza északi testvérei körében a nemzetépítés nehéz munkáját, amint ők cselekedtek ezt nálunk a XIX. század folyamán. Első északi utamon, majd a tartui egyetemen kifejtett működésem során nyilvánvaló lett előttem, hogy a magyarság és a vele rokonszármazású népek viszonya meghaladta már a csak tudományos kutatás, illetve tudományos kapcsolatok szövésének szűk körét. A finnugor nyelvtudomány, néprajz, régészet és őstörténet körülhatárolt területéről továbbhaladva új mesgyéket kell szabnunk, új kereteket kell készítenünk, mert sürgetően várnak reánk az eddigiektől eltérő, újszerű feladatok. A finnugor népekkel való foglalkozás eddig stúdium volt, a jövőben politikum lesz. 9 A múltban a finnugor népekkel való foglalkozást hol hiú ábrándkergetésnek, hol az egyetemes szellemi fejlődés szempontjából lényegtelen, elhanyagolható tényezőnek tartották. Kiderült, hogy azok voltak a reális jövő meglátói, akiket a bíráló szellemű jelen réveteg álmodozóknak tartott. Hivatkozhatunk egy múlt századi francia íróra, Thalès Bernard-ra, aki buzgó meggyőződéssel hangoztatta, hogy a finn észt magyar népi és műköltészet üdesége, eredetisége több fiatal kelet-európai népével együtt arra hivatott, hogy a kimerült nyugati irodalmakat felfrissítse. De még szentebb kötelességünk Zempléni Árpád alakját és szellemét idézni, aki a XIX. és XX. század fordulóján a néprokonsági gondolat egyik leglelkesebb és legtehetségesebb hirdetője volt. Az ural-altáji, más megnevezéssel turáni népek rokonságának eszméjétől ihletődött s e népek múltján, jövendő sorsán tépelődő Zempléni nem volt szaktudós, de nem volt a gyakorlati élet embere sem. Költő volt, aki nemcsak érdekes és értékes, hanem igen eredeti elveket vallott. Abból indult ki, hogy a magyarság mind számánál, mind történelmi múltjánál és magasfokú műveltségénél fogva hivatott, sőt köteles a vele nyelvi és faji rokonságban lévő népek élére állani, s a közös jövő építőmunkáját tervszerűen irányítani. Hogy ezt a sokfelé ágazó tevékenységet milyen módon képzeli, arra a maga tehetségének területén igen sikerült alkotásokkal példát is adott. Költő volt, s így nem adhatott mást saját lényegénél. Áttanulmányozta a nyelvtudósok és népleírók gyűjtötte költészeti anyagot, s a finn, vogul, osztják, cseremisz, töröktatár népköltészeti anyag olykor remekbe sikerült átdolgozásaival, illetve átköltéseivel gazdagította irodalmunkat. Felfogása szerint a rokonnépek költészete beletartozik a magyar szellemi élet kincsestárába is, sokkal inkább, mint a nyugati népektől átvett művelődési elemek. Turáni Dalok című, 1910-ben magyarul, majd német és angol fordításban is megjelent eredeti verseit, valamint költői átdolgozásait a magyarság és a vele fajilag rokon népek várható fölemelkedésének eszméjétől ihletve írja. Költői ábrándképe: a finnugor és az altáji népek művelődési törekvéseinek közös célok felé való irányítása, közös célok szolgálatába való állítása. A valóság rideg és józanelméjű szemlélői Zempléni eszményeit elnéző mosollyal, csípős gúnnyal fogadták s azokra legföljebb megvető ellenkezéssel válaszoltak. 10

6 De mindaz, ami Zempléni korai halála óta történt, az egykor terjengőnek tetsző ábrándokat, ha sok szét is foszlott közülük, mindinkább a megvalósulás szilárduló halmazállapotába sűríti. Zempléni 1919-ben halt meg, az ezeréves magyar állam összeomlásának komor esztendőjében. Talán nem is tudhatta még, hogy röviddel halála előtt, Finn- és Észtország állami önállóságának megteremtésével, voltaképpen költői ábrándjainak egyrésze máris megvalósult. A Zempléni halála óta eltelt két évtizedben, a finneken és észteken kívül, a finnugor néptörzs más tagjai: a zűrjének, votjákok, cseremiszek, mordvinok, sőt vogulok és osztjákok sorsában is lényeges változások történtek. Az altáji, főleg török-tatár fajú népek fölemelkedésére pedig annál inkább számíthatunk, mert e népek Törökország határain kívül is összehasonlíthatatlanul nagyobb tömegekben élnek Kelet-Európában és Ázsiában, mint az összes finnugorok együttvéve. Az ábrándok nem mind valósulnak meg, de minden valóság ősképe a bizonytalan körvonalú ábránd. A tudomány tételei, a költészet színes képei mint úttörők előzik meg mindazt, ami később a gyakorlati életben megvalósul. S néha a valóság sokkal közelebb áll a bizonytalannak tetsző ábrándképekhez, mintsem azt még a legmerészebb álmodozó is sejtené. Napjainkban oly sok minden történik, amire kevéssel azelőtt nem számított a megfontolt higgadtság. A magyarság és a vele rokon népek sorsa fordulóban van. Erkölcsi kötelességünk, hogy a tudományosság jelmeze alá rejtőző, s még hellyel-közei jelentkező gúnyos gáncsoskodás vagy bíráló elvetés helyett rendületlenül higyjünk a népünk és népfajunk jövőjére vonatkozó legmerészebb álmokban is. Hinnünk kell az álmok maximumában, hogy a gyakorlati életben legalább a valóság minimumát érhessük el. A finnek és észtek józan, megfontolt emberek hírében állanak. Ennek ellenére köztük is vannak álmodozók. Álmaik az évszázadokon át félreszorított finnugor rokonnépek öntudatra keltésére vonatkoztak s ezek jobb jövőjét szövögették. Álmaik azonban nem csupán hiú ábrándok, hanem évtizedes, szorgos tudományos kutatások megfontolt számításain alapulnak. A bennük rejlő s elevenen ható faji öntudattól hevítve és ösztönözve, nem akarják tűrni, hogy a kelet-európai finnugor népek végleg eltűnjenek a történelem süllyesztőjében. Álmaikat megismertük, adatai- 11 kat áttanulmányoztuk és fenntartás nélkül magunkévá tettük. A számbelileg legnagyobb finnugor népnek, a magyarságnak, erkölcsi kötelessége, hogy szellemi és anyagi készültségének átütő erejével álljon e mozgalom élére. Valamikor azt írtam, hogy az észt állam megteremtése a tartui egyetem, illetve a tartui egyetemről kikerült észt értelmiség műve volt. Ha a ma még idegen uralom alatt élő volgai és uráli finnugor népek valaha önálló államiságra tesznek szert, ez is a tudomány, elsősorban a finnugor nyelvtudomány érdeme lesz. Nyelvében él a nemzet! Ahol él a nyelv, él a nemzet. A nemzeti közösség pedig előbb-utóbb szervezett formát, államot teremt magának. A finnugor nyelvek pedig élnek. Ezért hiszünk abban, hogy a kifürkészhetetlen akaratú sors, amely népeket ront és országokat épít előbb-utóbb új finnugor államokat állít az európai történelem színpadára. 12

7 A finnugor népek sorsfordulón A finnugor népekre vonatkozó szaktudományi ágazatok az őstörténet, nyelvészet, néprajz finn és észt művelőitől számtalanszor volt alkalmunk hallani ezt a nyilatkozatot: Oroszország a finnugor népek tömegsírja. E borúshangulatú vélemény alapja az a megállapítás, hogy az elmúlt ezer esztendő folyamán finnugor eredetű népek kiszámíthatatlan tömegei olvadtak be nemcsak a tőlük fajilag merőben különböző szláv gyökérzetű oroszságba, hanem az Oroszországban megtelepedett különféle török-tatár néptörzsekbe is. De tömegsír volt ez a terület a finnugorok számára azért is, mert társadalmi, művelődési és gazdasági szempontból évszázadok óta állandó hanyatlást, népi erőben való fokozatos zsugorodást jelentett számukra a rájuk súlyosodott orosz birodalom állami szervezete, különösen a cári uralom gyötrelmes korában. De igen sok és elfogadhatónak látszó adat van újabban arra is, hogy mintegy negyedszázad óta nem szólva a teljes állami függetlenségre szert tett finnekről és észtekről az oroszországi finnugor néptörzsek sorsában az 1917-ben kezdődő tanácsrendszer intézkedései következtében bizonyos változás következett be. E változás eredményeit ma még nem láthatjuk tisztán, s nem értékelhetjük kellőképpen. Annyi bizonyos, hogy a közelmúltban a vajúdás éveit élték a Volga folyó és az Urai-hegység között húzódó, közel 1 millió km² területen, hol szétszórtan lakó, hol sűrűbb népi csoportokban tömörült zűrjén, votják, cseremisz és mordvin nyelvrokonaink. A sorsukban bekövetkezett változáshoz hasonló tüneteket vehetünk észre az Ural-hegységtől keletre, irdatlan nagy kiterjedésű szibériai területeken tanyázó, az említett népeknél azonban sajnos jóval csekélyebb számú legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok és osztjákok életében is. Az elmúlt negyedszázadban e népek számára juttatott bizonyosfokú önkormányzat mindenesetre arra szolgálhat, hogy emberibb ás európaibb jellegű jövőjük, a napjainkban megvalósuló egyetemes világrendezés egyik következményeképpen megteremthető legyen. Így ők is részesei lesznek a most kialakuló Európában annak a társadalmi, 13 művelődési és gazdasági rendnek, amely igazságosabb elvek szerint épülő állami szervezetben a munkát, békét és méltányosságot biztosítja, remélhetőleg hosszú időre, minden embernek és minden nemzetnek. Világbirodalmak megrendülése, nagy és kis nemzetek életformájának megváltozása idején, úgy hisszük, nem végzünk fölösleges munkát, ha a hozzánk, magyarokhoz legközelebb álló s évezredek óta sanyarú sorsban tengődő nyelvrokonaink életkérdéseire hívjuk fel a figyelmet. Tesszük ezt azért, mert szilárd a hitünk, hogy e ma még sok tekintetben a fejlődés kezdetleges állapotában megrekedt népek nem azért maradtak meg, a történelmi végzet kifürkészhetetlen akaratából, napjainkig, hogy éppen most tűnjenek el nyomtalanul. Ha ez elmúlt négy-ötezer esztendő viszontagságait, köztük a közel ezeresztendős orosz uralmat megfogyva, de meg nem törve átvészelték, most, amikor Magyarország és Finnország jelentős súlyú tényezőkké váltak az új európai rend alakításában, amikor harmadik finnugor államként láttuk már és bizonnyal látjuk majd még szerepelni Észtországot, erkölcsi kötelességünk, hogy Zűrjén-, Votják-, Cseremisz- és Mordvin-ország keletkezését és megszervezését, gyarapítását és fölvirágozását minden erőnkkel segítsük, támogassuk, sőt megvalósításukat az új európai rend követeléseinek sorába iktassuk. Fejtegetéseink során nem szólunk behatóbban a finnugor népek eredetéről, nem terjeszkedünk ki a rokonság nyelvi és egyéb bizonyítékainak ismertetésére. Ezek a tudományos kutatás szempontjából végleg tisztázott kérdések s nem is vágnak fejtegetéseink sorába. Igaz ugyan, hogy ebben a vonatkozásban szintén kívánatos volna az általános műveltséggel rendelkező magyar nagyközönség érdeklődését kielégítő s a szaktudományok eredményeit mindenkitől érthető és élvezhető módon tárgyaló kiadvány. De addig is, amíg ilyen célkitűzésű és ilyen rendeltetésű munkával előállhatunk, utalunk Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk című alapvető munkájára. Ennek a műnek minden öntudatosan művelt magyar ember könyvtárában meg kellene lennie. Noha elsősorban szakemberek számára készült, igen sok fejezetét az általános műveltséggel rendelkezők is okulással, az egész könyvet pedig élvezettel olvashatják. Ennél csak a java finn tudósok szerkesztette Suomen Suku (A finn néptörzs) című gyűjtemé- 14

8 nyes mű tartalmazza alaposabban és eddigelé legösszefoglalóbban az egyetemes finnugorságra vonatkozó ismereteket és tudnivalókat. Fejtegetéseink során gyakran merítettünk adatokat e két alapvető fontosságú munkából. A leningrádi Tudományos Akadémia kiadásában 1928-ban megjelent Finnougorszkij Szbornik (Finnugor kézikönyv) című munkára szintén tekintettel voltunk. Ez a könyv már azért is figyelmet érdemel, mert a finnugorság néprajzi elterjedésének térképét ugyanúgy ábrázolja, mint azt a finn és magyar tudósok szokták. A fejtegetéseinkhez csatolt térképeket is az említett három kiadvány térképeinek és adatainak figyelembevételével szerkesztettük. Műszaki okok miatt azonban kénytelenek voltunk eltekinteni e népek települési helyeinek aprólékos részletekig menő föltüntetésétől. Inkább csak e népek települési területeinek mint élettereknek szélső határvonalát húztuk meg. Akit a pontos néprajzi térkép érdekel, annak figyelmét ismételten Zsirai Miklós kitűnően és korszerű elvek szerint a település sűrűségének pontozással történt jelzésével készült néprajzi térképére hívjuk fel. Midőn a finnugor tanulmányok egyik nagynevű magyar úttörője, Hunfalvy Pál 1869-ben a Balti-tenger vidékén tett átjárói még ma is okulással forgatható művében számot adott, azt a véleményét hangoztatta, úgy érzi, mintha az észtek földjén egy most születő nép bölcsője előtt állana. S pontosan fél évszázad múlva, alkalmunk volt a Hunfalvytól bölcsőben szunnyadó csecsemőhöz hasonlított Észtországot mint független államot, lakosait mint országépítő népet megismerni. Abban a reményben s azzal a meggyőződéssel írjuk e könyvet, hogy a Volga és az Ural között élő nyelvrokonaink között is akadnak olyan népek, amelyek előbb-utóbb szintén eljutnak az állami önállósulás fokára. A kelet-európai válság lényege: rendezetlen nagytérségben szerveződő kis nemzetek A XIX. század Európája nincs többé... Néhány évtized óta új szellemi és anyagi hatóerők alakítják azt a rendet, amelynek előbb-utóbb elkövetkező végleges megrögződését Európának mind a négy sarkában emberek százmilliói sóvárgó áhítattal várják. A társadalom szervezete, a közműveltség jellege és színvonala, a gazdasági élet rendszere, az államok belső viszonyainak és külső kapcsolatainak alakulása, illetve megnyilvánulása más lesz, az eddig megszokott formáktól elütő. De bármilyen legyen is, végső megállapodottságában, az elkövetkezendő új világ rendje, minden változott vonása lényegében a XIX. század arculatának finomulása, torzulása vagy satnyulása. Ami célszerű és egészséges volt, megmarad, illetve izmosodva kiteljesedik, ami idejét múlta, könyörtelenül elenyészik. Míg a XIX. század állambölcselete és törvényalkotása az egyén érdekeire volt tekintettel, a XX. század általános felfogása elsősorban az egyénekből tömörült közösség szolgálatát teszi kötelességünkké. De a törvényalkotás és az uralom jogát már a XIX. század elmélete is a nemzettől, tehát a szervezett népcsoporttól eredeztette, illetve arra ruházta. Minél tökéletesebb a népcsoport megszervezése, annál eszményibben valósul meg a nemzeti egység. Ezért a törvényalkotás, uralom és nemzeti közösség egymáshoz való viszonyulása a jövőben is nagy szerepet játszik. A múlt század államelméleti megállapításai sok olyan tételt tartalmaznak, amelyek egyfajú és egynyelvű népekre alkalmazva, bizonyos államokban szerencsés fejlődést idéztek elő. De csorbát szenvedett, sőt meg is hamisítódott az értelmezésük olyan területeken, ahol nem egyfajú és nem egynyelvű népek éltek egymás mellett, illetve egymással keverődve, akár a véletlen, akár a földrajzi elhelyezkedés, a történelmi fejlődés vagy a gazdasági kényszerűség következtében

9 Az ilyen térségben a hatalom birtokosai és az uralmuk alá került népcsoportok között kialakuló viszony nem tudott a tartós egyensúly állapotába kerülni. Pedig a történelem folyamán mindig ez a viszony jelezte, nyugalom van-e vagy elégedetlenkedés, háború van-e avagy béke? S ha bizonyos területeken e viszonyban ingadozás, sőt bizonytalanság jelentkezett, ez ott olyan belső feszültségeket idézett elő, amelyeknek ártó hatását az egész európai közösség is megérezte, illetve megszenvedte. A XIX. század egyik nagy eredménye az volt, hogy megteremtette, Európa legműveltebb területein, az uralkodó szervek és a tőlük kormányzott tömegek érdekazonosságának megismerésén, illetve kölcsönös elismerésén alapuló államok egész sorát, akár személyes egyeduralmak, akár köztársaságok alakjában. Ezeknek az országoknak a fejlődése mindig egyenletesebb, mindig zökkenésmentesebb volt és lesz, mint azoké, ahol ez az érdekközösség nem világosodott meg kellőképpen, akár egyik, akár másik fél hibájából. Amazok társadalmi, műveltségi és gazdasági rendje szervesen fejlődő módosulás, még akkor is, ha köznapi szóval forradalomnak hívják az időnkint mutatkozó gyökeresebb változásokat. Ezek közé az államok közé tartoznak Anglia, a latin országok, a Német Birodalom és néhány szerencsés sorsú kisebbnagyobb országon kívül főleg a skandináv államok. Ez az eszményinek nevezhető állapot azonban Európának csak aránylag igen kis területén rögzítődött meg. A volt Osztrák- Magyar Monarchia, a századunk elején még fennálló Oszmán Birodalom és a cári Oroszország hatalmas területei megoldatlan kérdések tömkelegétől voltak terhesek. Az uralkodók és az uralmuk alá vetett népcsoportok sokszor kiegyenlíthetetlen ellentétei jellemezték e birodalmakat. Ahol az uralkodók nem találtak idejekorán új rendezési elveket, nem tűztek ki új rendezési szempontokat, ott a történelmi fejlődés kérlelhetetlen logikája következtében előbb vagy utóbb bekövetkezett az összeütközés a két tényező között. Így történt ez az említett birodalmakban is. Nem akarunk terjengős részletezésbe bocsátkozni, sem pedig közismert tények ismételt említésével előhozakodni. Csak röviden reámutatunk arra, hogy az idejében ki nem egyenlített ellentétek következtében e három nagy birodalmi terület mindegyikén végül is idegen hatal- 17 mi tényezők próbálkoztak legtöbbször a tények hiányos ismerete alapján a rendezés megvalósításával. Ez azonban nem szolgálta sem az egykori uralkodó rétegek, sem az alattvalók tömegeinek érdekeit. Sor szerint először az Oszmán Birodalom balkáni impériuma semmisült meg, ezt követte az Osztrák-Magyar Monarchia központosított hatalmi rendszerének megszüntetése s napjainkban időszerűvé vált az egykori cári világhatalomnak, majd később tanácsrendszerű Oroszországnak olyan átrendezése, amely nemcsak ennek a hatalmas területnek, de egész Európának a sorsában is rendkívül döntő jelentőségűnek ígérkezik. Egy pillantás az 1914-es Európa térképére mindenkit meggyőzhet arról, hogy századunk elején, Írország nyugati partjaitól számítva, mindössze alig 30 földrajzi hosszúsági fokra terjedt az a terület, ahol a föntebb említett egyensúlyi állapot mutatkozott uralkodók és kormányzottak érdekazonossága között. Ezen a területen csak az írek fel-fellobbanó nyugtalankodása, meg a csehek rejtélyes kétszínűsége bírt nagyobb jelentőséggel. Olyan kérdések, mint Elzász-Lotaringia vagy Katalónia hovatartozása, esetleg a flamandok ügye szinte eltörpülnek a kelet-európai térség fölmeredő problémái mellett. A Danzig Bécs Fiume vonaltól keletre elterülő s az előbbinél mintegy másfélszer is nagyobb kelet-európai térségben ugyanis megoldásra váró kérdések szinte kibogozhatatlan csomója várta és várja ma is az új rendezést, meg az új rendezőt. Akadtak ugyan területrészek, amelyek ebben a térségben az új rendezés magjául szolgálhattak volna, így elsősorban Magyarország, földrajzilag a kárpáti medence, majd a lengyel központi térség, a Baltikum és Finnország, a Balkánon pedig leginkább Bulgária és a történelmi Románia. De ez az északról délre húzódó sáv is mindössze csak 10 földrajzi hosszúsági fokkal tolta volna keletebbre a jól rendezett és szerkezetileg egységes államalakulatok, egyszóval az európaiság határvonalát. Sajnos, mikor az első világháború után kedvező alkalom nyílott volna helyesebb és észszerűbb megoldásokra e roppant nagy térség új rendezésében, javítás helyett, e térben idegen hatalmi tényezők tájékozatlansága alapvető hibákat követett el. Szerencsére az intézkedéseik következtében kialakult helyzet csak két évtizedig tartott. Két évtized pedig elenyésző időtartam népek 18

10 sorsában és országok történelmében. Másrészt az elkövetett hibák egy részének helyreigazítása mint az 1938 óta történt rendezések mutatták kölcsönös megértéssel és aránylag minden nagyobb megrázkódtatás nélkül békés úton is lehetséges volt ezen a területen. De ha sikerülne is a Viipuri Lemberg Csernovic Istanbul vonalig végérvényesen előretolni a rendezett Európa keleti határvonalát, még mindig marad több mint 30 földrajzi hosszúsági fokra nyúló területtömb az Orosz Tanácsköztársaság európai része, amely korszerű rendezésre vár. Korszerű rendezésre vár elsősorban imént fejtegetett szempontunkból: az uralkodók és a kormányzottak helyes érdekazonosságának megállapítása és a jövőben való harmonikus együttműködésük szempontjából. Másrészt véglegesen rendezni kell e terület szervesen összefüggő és zökkenésmentes kapcsolatba hozatalát Európa többi részével, a megszilárdult nyugattal és északkal. A jövendő művelődési, gazdasági és politikai célkitűzése: Kelet- Európa egyszintezése a rögzített állami keretekben elhelyezkedett Nyugat- és Észak-Európával. A monarchikus eszme föltétlen tiszteletének korában lehetségesek voltak, sőt virágozhattak a vegyes nemzetiségű államok. A XIX. század racionalista állambölcselői megteremthették a politikai nemzet fogalmát. A XX. század úgy látszik módosítja ezt a felfogást és ezt a meghatározást. A népi gyökérzetű nemzet megszervezésére és körülhatárolására törekedve, a fajában és nyelvében egységes népi államalkotást tűzi ki céljául. Ha tehát Európának a Danzig Bécs Fiume vonaltól keletre eső és az igazi Európánál összehasonlíthatatlanul nagyobb területén a rendet, békét és jólétet akarjuk biztosítani, ha meg akarjuk akadályozni, hogy a rendezetlen belső viszonyokkal küszködő nagybirodalmi térségek szervezeti zavarai miatt az építő és hagyományőrző Európát időnkint újra meg újra irtózatos megrázkódtatások érhessék, úgy ebben a kelet-európai térségben kell tartós és új rendet teremteni. E terület átszervezésében mindenek előtt arra kell törekedni, hogy Nyugat-Európa minden időtállónak bizonyult régi vagy korszerűen új szellemi értéke és anyagi előnye minél könnyebben eljuthasson a keleti térségen élő tömegekhez is. Lépésről-lépésre haladva, elsősorban a hosszúságában Petsamotól Athénig, szélességében Bécstől Kisinevig, vagy a 19 Memeltől a Pejpusz-tóig húzódó területen kell kiküszöbölni a zavartkeltő érdekellentéteket s megtalálni az együttműködésnek új fejlődést csiráztató indítóokait. E térségben átmenetileg előretört egyes kisebb népeknek talán le kell mondani túlzott követeléseikről és téves irányú törekvéseikről. Ezzel a lemondással azonban fölér az a biztos nyugalom és mind szellemi, mind anyagi gyarapodás, amely meg nem valósítható eszményeik elvetése fejében osztályrészük lesz. Az új rendezésre váró másik területsáv a Viipuri Lemberg Kisinev vonaltól keletre eső terület. Míg az előbbi övezetben legfeljebb évtizedek eltorzult fejlődéscsökevényeit kell műtéti úton eltávolítani, emitt évszázadok, sőt talán egy egész évezred felgyülemlett bajait kell gyökeres rendezéssel helyesbíteni, illetve kiküszöbölni. Ebben az új rendezésben a magyarságnak tevékenyen és rendkívüli előrelátással kell közreműködnie. Nemcsak azért, mert részben közvetlenül érdekeltek vagyunk, hanem azért is, mert a kelet-európai térség elrendezésével olyan új államok alakulhatnak, illetve olyan népcsoportok fölemelkedése várható, amelyek nyelvi és faji eredet szempontjából rokonaink. A kétszáz év óta külső és belső problémáira lázas mohósággal megoldást kereső, de eddig megnyugvást nem talált keleteurópai óriásbirodalom, a különböző államrendszerekkel kísérletező Oroszország kérdését kell kölcsönös jóakarattal, de valamennyi érdekelt fél elsősorban az ott lakó különböző fajú és nyelvű népcsoportok közreműködésével és érdekeinek figyelembe vételével immár véglegesen megoldani. Csak ennek a feladatnak elvégzése után lehet arról szó, hogy a népeinek örökös marakodása során önmagát emésztő Európa a tartós béke világrésze legyen. Tekintettel arra, hogy nemcsak az európai, de az ázsiai Oroszországban is hatalmas területeken élnek velünk, magyarokkal, nyelvi vagy faji közösségű testvérnépeink: az ural-altáji nyelvcsalád tagjai, sorskérdéseikben kellő tájékozottságot kell szereznie s tisztán kell látnia minden öntudatos magyar embernek. A sokat ócsárolt turáni álmok -ról a történelmi fejlődés, éppen napjainkban, szemmel-láthatólag kimutatja, hogy nemcsak ködképek a kedély láthatárán, hanem művelődési, gazdasági és po- 20

11 litikai valóságok. Ezek a valóságok igényekkel rendelkeznek és elérkeztek arra a határvonalra, ahol nemcsak szemügyre, de tudomásul is kell venni őket. Az Oszmán Birodalom feloszlott, de Törökország ma éppen olyan reális hatalmi tényező, mint valaha is volt. Az Osztrák- Magyar Monarchia megszűnt, de egykori népei ma új utakon keresik és találják meg boldogulásukat. Az Orosz Birodalomról is nyilván tudjuk, hogy fajilag sohasem volt egységes becslések szerint ma milliós hatalom, hanem néprajzi szempontból a legtarkább egyveleg, körülbelül 180 nyelvet beszélő 150 népfaj egybeterelt sokasága. Az orosz nép semmit sem veszít azzal, ha a látszólag vezetése alatt élő nemorosz népcsoportokat kiengedi hatalmi köréből, s hozzájárul, hogy ezek népi fejlődésük irányítását önmaguk intézhessék. A Finn-öböl vagy az Atlanti-Óceán skandináv partvidékének megszerzése, a Boszporusz átjárójának elkaparintása nem jelenti Oroszország számára a szabad tengert, még kevésbé a nyílt óceánra való zavartalan kijutást. De kiutat jelent boldogulása felé, ha az orosz népet végre megtanítják a minél szorgosabb munkára, s arra szoktatják, hogy termelvényeit az említett utakon keresztül a világkereskedelem piacaira juttathassa. A közeli szomszédság ellenére Finnországban vagy a balti államokban nyomát sem lehetett találni jó minőségű orosz iparcikkeknek, ellenben meg lehetett kapni Nyugat-Európa, sőt Amerika mindenféle gyártmányát. Olyan közgazdasági tünet ez, amely mindennél világosabban beszél. Az orosz ipar még a belföldi polgári igényeket sem tudta, sem a múltban, sem a jelenben kielégíteni. Az ilyen állam minden talpalatnyi terjeszkedése indokolatlan. Hatása csak értékek rombolásában és fölösleges zavarkeltésben nyilvánul meg. Céltalanok és fölöslegesek tehát az orosz kikötők hadihajói, s hiú lázálmok az orosz erődök a Dardanellák sziklás partjain. Céltalanok az orosz hadihajók, amíg gyéren szállingóznak az orosz kereskedelmi hajók Tallinn, Riga, Helsinki vagy a Keleti és a Fekete-tenger annyi más kikötőjében. 1 Az orosz kereskedelmi hajó 1 Jellemző adat: 1940-ben 59 orosz hajó érkezett Isztambulba, összesen tonnatartalommal s csak 1 haladt tovább át a Dardanella-szoroson. Ugyanekkor Románia 141, illetve 50 hajóval és tonnatartalommal Anglia 21 értékes szállítmánya mindig meg fogja találni az utat a távoli óceánokra is, de az orosz hadihajók előtt fokozott óvatossággal és bizalmatlansággal zárul be minden kikötő. A 6 millió km² területű és mintegy millió lakosságú európai Oroszország tekintélyének csorbítása nélkül vetheti magát alá azoknak a területi rendezéseknek, amelyeken előbb-utóbb át kell esnie. A békés megoldás éppen az ő érdeke. Nem szabad ugyanis soha megfeledkezni arról, hogy a 4 millió km² területen lakó mintegy 350 millió lakosú többi Európa éppen olyan, sőt gazdasági és szellemi fölényénél fogva még nagyobb súllyal nehezedik a nyugati orosz határokra, mint az orosz tömb a magasabbrendű európai művelődés területének keleti határvonalára. A két erőtényező összecsapásakor az eredmény nem lehet kétséges. Ha Oroszország támadó föllépésével meg akarja semmisíteni a műveltebb Nyugatot, ez ösztönösen ellenáll és minden erejével a leghatározottabban visszaüt. A vesztes, előbbutóbb, csak Oroszország lehet. Pedig okulhatott volna az oszmán birodalom és a Habsburg-monarchia sorsán, amelyeknek végzetét éppen ő idézte föl. A kelet-európai térség rendezésével kapcsolatos kérdések során nem foglalkozunk valamennyi nemorosz népfaj helyzetével, törekvéseivel és igényeivel. Csak a finnugor népek sorsát szeretnők megvilágítani. Ezért a továbbiak során, nagy vonásokban, főleg az oroszországi finnugor népek élettérigényeit és élettérviszonyait ismertetjük. De utalnunk kell arra is, hogy a volgai és uráli finnugorság közelében, sőt helyenkint vele keveredve, altáji származású, főleg törökfajú törzsek is élnek, mégpedig jelentős számban. Az összes oroszországi török-tatárok számát 36 millióra becsülik, s ez majdnem kétszer annyi, mint az egész finnugorság lélekszáma, a 12 milliós magyarságot is odasorolva. Míg a finnugor népek főleg a Volgától északra és keletre, valamint az Urai-hegység két oldalán élnek, a törökök helyenkint a finnugorok közé ékelődve ettől a területtől délebbre, leginkább a Kaspi-tenger és az Aral-tó környékén találhatók. Északnyugat-ázsiai rokonainkról, a szibériai vogulokról és után a második helyen szerepel, míg a Szovjet csak a nyolcadikon! Ez volt a helyzet a Keleti-tengeren is. 22

12 osztjákokról, valamint az altáji (török-tatár, mongol, mandsutunguz) néptörzsekről és várható sorsukról csak rövid utalásban emlékezünk meg könyvünk végén. E népek sorsa Szibéria jövőjével kapcsolatos és Nagy-Ázsia átrendezésének függvénye. Nem foglalkozunk a magyarság életterének kérdésével sem, hiszen ezzel mindnyájan tisztában vagyunk és álláspontunk világos, félremagyarázhatatlan. Nem ismertetjük közelebbről Finn- és Észtország viszonyait sem, mert ezek is eléggé ismertek. De taglaljuk a karjalai kérdést, mint a finn irredenta-mozgalom égető sebét, s utalunk a Pejpusz-tavon túl megtelepült különféle finn- és észt szórványokra. Elsősorban a volgai és uráli finnugor népek: zűrjének, votjákok, cseremiszek és mordvinok sorsának behatóbb fejtegetésére törekszünk, mert ezekről a népekről tudunk legkevesebbet. 23 A finnugor népek a történelem sodrában Népek sorsa: tündöklő pályafutásuk vagy zsugorodó elhanyatlásuk külső és belső körülményektől függ. Függ a bennük rejlő faji képességektől, valamint települési helyük földrajzi, éghajlati és egyéb viszonyaitól. De vannak ezeken kívül a történelmi fejlődésből kiiktathatatlan tényezők, amelyek nemcsak az egyes ember, de az emberekből néppé tömörülő közösségek életében és végzetében is döntően irányító hatásúak. Ilyen tényezők a munka, illetve a munkára való készség, a művelődésre, tehát a haladásra való fogékonyság és a közösség ügyei iránt mutatkozó érdeklődés, más szóval a szervezés és a szerveződés terén tanúsított magatartás. A munka önmagában véve nem elegendő a boldogulásra, akár egyénről, akár népi közösségekről van szó. A rabszolga hiába fárad mindhalálig, nem élvezi munkája és fáradozása gyümölcsét. Vannak népek, amelyek nemzedékeken át arcuk verítékét hullatják, de termelésük másoknak jelent hasznot, élvezetet és jólétet. A művelődés ott és akkor kezdődik, midőn a munkás munkájának eredményét helyzetének javítására tudatosan, sőt öntudatosan használja föl. Hogy ezt megtehesse, nem elég csupán dolgoznia, hanem szerveznie és szervezkednie kell. Elsősorban a megélhetésért kifejtett munkát kell megszerveznie. Hogy odáig eljuthasson, nemcsak dolgoznia, hanem igen sokszor harcolnia is kell. Harcolnia kell puszta kézzel, ököllel, szerszámmal vagy a legkorszerűbb fegyverrel. A finnugor népek sorsa az örökös munka és az örökös harc volt. Ebben az évezredek óta tartó végzetes küzdelemben csak néhány, az ősi közösségből idejekorán kiszakadt és kedvezőbb körülmények közé jutott csoportjuk tudott a szervezettség magasabb fokára emelkedni. S ha akadt is ilyen finnugor nép, mint a magyarok, a finnek s az észtek, a magasabbrendű megszerveződés ezekre nézve sem jelentett megnyugvást, megállapodottságot, még kevésbbé végső és tartós biztosítottságot. Hiába húzódott a nyugati finnség közel évvel ezelőtt a népek tülekedésétől és az örökös szakadatlansággal átvonuló hadak országútjától félreeső mai hazájába. Az ősi végzet: a keserves mun- 24

13 ka és a reménytelen harc ott is nyomon kísérte. Hiába telepedtek a honfoglaló magyarok a Kárpátok koszorúzta természetes védőbástyába, a végletes örökségtől itt sem szabadultak. Arcuk verítéke arra a földre hullott, melynek legízesebb falatjait oly gyakran mások ragadták ki kezéből s vére olyan csatatereken hullott, melyekhez sokszor semmi önvédelmi érdek nem fűzte. S ha a műveltség és népi szervezettség magasabb fokaira emelkedett finnségnek és magyarságnak is ilyen áldatlanul kemény sors jutott osztályrészül, mit szóljunk a náluk hasonlíthatatlanul kedvezőtlenebb körülmények között megrekedt többi rokonnemzetről? Ha múltjukat és jelenüket szemléljük, bizton állíthatjuk, hogy a közös végzet: a gyümölcstelen munka és az eredménytelen harc még keményebben sújtotta őket, mint a finnséget és a magyarságot. Ha az oroszországi finnugor népek más néven a keleti finnek települési helyét szemügyre vesszük, nem mondhatjuk, hogy a külső körülmények, elsősorban a földrajzi tényezők nem lettek volna számukra elég kedvezőek. Kelet felől az Ural hatalmas hegylánca természettől alkotott hatalmas védőbástyája ennek a területnek. Nyugat felé és déli irányban széles folyók köztük Európa legnagyobb folyója, a Volga, egész vízrendszerrel határolták körül települési helyüket, északon pedig a Jeges-tenger teszi azt megközelíthetetlenné. Hátrányos viszont számukra a kontinentális elzártság, a tengerre való kijutásnak és így a távolabbi földrészekkel, elsősorban Európa egyéb tájaival való kedvező gazdasági és művelődési kapcsolatok megteremtésének nehézkessége, szinte lehetetlen volta. A számításba jöhető Jeges-tenger északon, továbbá a Fekete-tenger meg a Kaspi-tenger délen, miként a múltban, úgy az esetleg szerencsésebben alakuló jövőben is csak félig kielégítő megoldást jelent ebből a szempontból. Sajnos, a földrajzi adottságok nyújtotta előnyöket sem tudták az egykori őshaza környékén maradt rokonnépek kedvezően kihasználni. A közlekedési lehetőségek hiánya megvonta tőlük a fejlődés reményét, a haladás esélyeit. Európa mind jobban fejlődő művelődési területköreivel és gazdasági egységeivel nem sikerült kapcsolatokat teremteniük. Kénytelenek voltak olyan ősi és kezdetleges gazdálkodási rendszerben megrekedni mint a halászat, vadászat, felszínes földművelés, amely a puszta tengődésnél többet nem biztosít- 25 hatott számukra. A fölemelkedésnek egy módja lehetett volna: számbeli gyarapodás, majd ennek következtében a területi terjeszkedés könnyebben megközelíthető tájak felé. De éppen e tekintetben sújtotta őket legjobban a finnugor népek egyik közös és jellemző sorscsapása: nem tudtak elszaporodni, mint a tenger fövénye és a mennybolt csillagai. Szaporodásukat nemcsak a kedvezőtlen földrajzi körülmények, kezdetleges gazdálkodási viszonyok gátolták, hanem az örökös harc a rideg éghajlattal, a mostohán termő területtel, de sokkal inkább a kiapadhatatlan bőségben és szakadatlan rajzásban reájuk törő idegen fajtájú népekkel. Ma már tisztán látjuk, hogy a Magyarországtól észak felé, Lengyelországon, s a balti térségen át Finnországig húzódó terület évszázadokon át Nyugat-Európa hullámtörő gátja volt. De kevesen tudnak róla, s még kevesebbet beszélnék róla, hogy e védelmi sávtól messze keletre, a Volga és az Ural között elnyúló terület nem kevésbé volt hullámtörő gátja Európának. Ebben a védelmi zónában némán, ismeretlenül hullottak el az évszázadok folyamán éppen a mi nyelvrokonaink sűrű sorai. Amint a finnek és észtek az északi népek és a keleti szlávság harcaiban őrlődtek, mi magyarok pedig a Nyugat és a Kelet harcaiban morzsolódtunk, ugyanúgy küzdöttek, még reménytelenebbül és teljesen magukra hagyatva, volgamenti és uralvidéki rokonaink az őket nyugatról és keletről érő támadások ellen. A továbbiakban alkalmunk nyílik reámutatni, mennyire azonos volt a nyugatabbra, illetve északra került finnugor népek és az őshazában, illetve ennek tájékán maradt véreink sorsa. Az Altáj-hegység alól Nyugat felé zúduló hun vonulás, majd a tatárjárás első csapásait ők fogták fel, anélkül, hogy erről Európa közvéleménye tudna és hálával nyilatkoznék. A különböző törökfajú népek nyugatra tódulása őket tépte, őket szaggatta. De még végzetesebb lett a sorsuk, midőn délről és nyugat felől is ellenség jelent meg ősi életterük határmesgyéjén: a szlávság fenyegetően hömpölygő áradata. Hiába próbálták meg egyes törzsek, hogy hintapolitikát folytassanak s hol a tatárokkal szövetkezve az oroszok ellen harcoljanak, hol az oroszok pajzsa alatt a tatárság ellen védekezzenek. Az eredmény csak számukra lett végzetes. Ez a reménytelen küzdelem társadalmi szervezetük, gazdasági birtokállományuk, ősi műveltségük, leginkább azonban népi állományuk romlásával és pusztulásával járt. Csak töredékek 26

14 maradtak meg abból az ősi néptörzsből, amely ma ha szerencsés körülmények közé kerül Európa egyik leghatalmasabb és legrégibb műveltségű fajtája lehetne. De a finnugor népek élettere örökös harctér volt, nem annyira a termékenyítő élet, mint sokkal inkább az emésztő halál tere. Föltehető és elképzelhető, hogyha volgamenti rokonaink csak tespedő, csak meghunyászkodó rabszolgák módjára éltek és viselkedtek volna, ha nyugton tudtak volna maradni és állandóan szaporodtak volna mások harcai között, ma Kelet-Európában szám szerint talán igen hatalmas tömeget alkotnának, s e térségben is övék volna a vitathatatlan uralom. De nem tudtak, színreszóra, fejet hajtani s inkább választották sajnos, éppen a legerősebbek és a legkiválóbbak a késhegyig menő harcot, mint a föltétel nélkül való meghódolást. A gyengék így is kihullottak az idő rostáján és a fajok szűrőjén. Akiket nem mészárolt le mongol vagy szláv haderő, az beolvadt a hun, tatár, török törzsekbe, vagy az idők során legjobban kiterjeszkedett szláv tömegbe. Így lett Kelet-Oroszország valóban a finnugor népek sírja. E mostoha sors, a fajok közti küzdelemben való örökös morzsolódás ellenére mégis, szinte csodával határos módon, de mind máig fennmaradtak a finnugor népek. A XX. század magyarsága, amely egy ezredéven át, mint testvértelen ága nemének küzdött, beléje oltott életösztönével és élniakarásával a puszta létért, meglepődve veszi észre, hogy nincs többé egyedül. Már az első világháború után, az új európai elrendezésben kiderült, hogy a múltban szereplő latin, germán és szláv államok csoportjai mellett határozottan beszélhetünk egy negyedik európai faj, a finnugor népek hármas államcsoportjáról. Magyarország, Finnország és Észtország, mint teljesen önálló és saját főhatósággal rendelkező állam ezentúl már nemcsak a nyelvtudomány számára nyújtott kutatási lehetőségeket, lakosai nem csupán néprajzi különlegességül és érdekességül szolgáltak, hanem művelődési, gazdasági és politikai téren a többi európai állam egyenrangú társaivá váltak. S a népek állandóan folytatódó versengésében kiderült, hogy ezek az államok el nem hanyagolható tényezők. Kiderült, hogy tevékenységük eredményeit nem nélkülözheti sem anyagi, sem szellemi téren az európai közösség. Kiderült, hogy szellemük alkotásainak elmaradása homályba borítaná az európai arc egyik szögletét, s 27 kiderült, hogy fegyverforgató karjukra még ma is sokkal nagyobb szükség van, mint valaha is, a múltban. Mert ez a három állam mindenképpen kulcshelyzetet foglal el az európai közösségben. Sarokkő ez a három ország, s ezek kidöntése az egész európai rend omlását könnyítené meg, anélkül, hogy az omlás után jobb és tökéletesebb rendet lehetne teremteni. E három finnugor állam jelentőségének fokozódásával logikus módon terelődik a figyelem, elsősorban a finn, észt és magyar szaktudósok kutatásainak eredménye alapján, az egykori volgamenti és uralvidéki őshazában rekedt többi finnugor nép sorsának elemzésére. Kiderült, hogy zűrjének, votjákok, cseremiszek, mordvinok, a bennük rejlő faji képességeknél fogva nem zúzódtak szét a történelem hullámverésének csapásai alatt. Feltámadt a remény, hogy ezek is értékesíthető tényezők lehetnek nemcsak a távolabbi, hanem már a közelebbi jövőben is, az európai közösség szolgálatában. Napjaink felmerült problémája az, milyen úton-módon hívjuk elő e népeket az ismeretlenség homályából, s miképpen emeljük ki őket az orosz térség tarka néprajzi egyvelegéből a tudatos népi élet, a társadalmi szerveződés, művelődési haladás, gazdasági jólét, végeredményben az önálló állami keretek között való elrendeződés magasabb szintjére. Ezt a munkát e népek csak a maguk erejére utalva, nehezen tudják elvégezni. Segítségre, mégpedig külső segítségre van szükségük. Az orosz tanácsrendszer e népek sorsában a maga elvei szerint és céljai értelmében máris törekedett bizonyos módosítások megvalósítására. A változtatások irányító szempontjait Lenin november 16-án kiadott manifesztuma tartalmazza, amely a nemzetiségek jogairól szól. Ez a manifesztum az egykori cári birodalom összes népeinek megígérte a szabadságot. A nemorosz lakosságnak lehetővé tette a népi nyelven történő szellemi művelődés tökéletesítését, másrészt bizonyos önkormányzati lehetőségeket nyújtott a népi kisebbségeknek, köztük a finnugor törzseknek is. Az új intézkedések azonban távolról sem jelentik azt, hogy e népek sorsán már nem volna változtatni és javítani való. Kelet-európai rokonaink jövő sorsukra vonatkozó további irányításokat elsősorban műveltebb és önálló államisággal ren- 28

15 delkező finn, észt és magyar testvéreiktől várhatnak. Távolabbi vonatkozásban olyan tényezők segítségére számíthatnak, amelyek döntően hatnak az egész európai szárazföld viszonyainak rendezésében és jövendő alakításában. Hinnünk kell abban, hogy amint a XX. század első világháborúja balra fordította e népek sorsát, úgy az 1941 júniusában megindult második, s Európa viszonyainak végleges elrendezéséért folyó háború után jobbra fordul a sorsuk, a szónak nemcsak képes értelmében, hanem a valóságban is. 29 A finnugor népek beilleszkedése az európai közösségbe Az egyes ember sorsa aszerint alakul, milyen fokú benne a társulási hajlam, a társadalmi élet formáihoz való alkalmazkodás készsége. Az emberi közösségek, a népek sorsában is meghatározó föltétel, miképpen tudnak beilleszkedni a nemzetek nagy együttesébe. Amint az egyes ember is hasznos vagy hasznavehetetlen tagja lehet a társadalomnak, úgy a népeknek is van társadalmi rangsorozása a nemzetek közösségében. A finnugor népeket a történelem elrendelése Európába irányította s itt is gyökereztette meg. Európában voltak már akkor, midőn még a görögök is csak lassan-lassan szállingóztak át a Balkán-félsziget déli nyúlványaira, s itt voltak már akkor, midőn a ma oly hatalmas germánok vagy a ma oly terjeszkedő törekvésű szlávok jövendő útjait még homály fedte, és Romulus sem vonta meg azokat a barázdákat, amelyek az örök Róma határait jelölték ki. Elfoglalhatták volna Európa kedvezőbb fekvésű területeit, de valami máig is megfejtetlen és megmagyarázhatatlan ösztön nem engedte, hogy teljes egészükben eltávolodjanak a Volga és az Ural között elfoglalt őshazájukból. Csak az együttélés évezredei után, kb. a Krisztus születése előtti időkben vágtak neki a merészebbek északnak, hogy a mai finnség alakuljon ki belőlük, s délnek, illetve keletnek, majd merész fordulattal nyugatnak, hogy a mai magyarokká váljanak. Az ősi finnugorság zöme így peremlakója maradt a tulajdonképpeni Európának. Elszigetelődött a nyugaton kialakult művelődési terület gócpontjaitól s a Krisztus születése óta eltelt közel kétezer esztendő elmúltával csak napjainkban mutatkozik lehetőség arra, hogy szorosabban kapcsolódjanak a tulajdonképpeni európai közösségbe. A népek boldogulásának titka: van-e bennük művelődési, tehát tökéletesedési hajlam, s rejlik-e bennük államalkotó képesség. Ezek a tényezők azonban csak akkor bontakozhatnak ki, ha érintkezésbe jutnak más népekkel, ha anyagi és szellemi javaik kölcsönös cseréjére módjuk és alkalmuk van. Boldog és szerencsés az a nép, amelynek művelődés iránt fogékony és haladásra képes 30

16 szomszédjai vannak. Rossz szomszédság török átok e közmondás sehol sem volt olyan találó, mint a finnugor népek egyrészének, az általános európai fejlődéstől elmaradt törzseknek múltjában és jelenében. A finnek, észtek és magyarok mai helyzetének kialakulásában jelentős szerepet játszottak bizonyos népekkel való szerencsés szomszédsági viszonyaik. Magasabbfokú (belső-ázsiai eredetű) műveltséggel rendelkező török, majd elég korán árja és kaukázusi népekkel való érintkezése következtében már a honfoglaló magyarság is olyan művelődési értéktöbbletre tett szert, amelyet mai hazájában sikeresen fokozhatott és gyarapíthatott a latin és germán kultúra illetve e népek szomszédságának kedvező hatása. A Keleti-tenger partvidékére sodródott finnséget az északi germánokkal való érintkezés csiszolta és értékesítette. Az őshazában maradt finnugor népek fejlődésében is kimutathatók keletről származó török-tatár művelődési elemek, de ezek hatása nem volt olyan szerencsés és eredményes, mint a magyarság esetében. Sokkal végzetesebb volt azonban számukra, hogy a tulajdonképpeni európaiságtól, a latin és germán műveltségű népektől szinte egy évezreden át elszigetelte őket a szlávság hatalmas tömege. Pedig bennük is megvoltak, nyilván, ugyanazok az ösztönök, hajlamok és képességek, amelyeknek kedvező kibontakozása és érvényesülése megteremtette azt a minőségi különbséget, amely ma tapasztalható egyrészt a nyugati finnek és a magyarok, másrészt az őshazában maradt volgai és uráli rokontörzsek, az ú. n. keleti finnek között. Ezek a tatár iga és a szláv járom súlya alatt összeroskadva, tengődtek a legújabb időkig s így nem tarthattak lépést Nyugat-Európa vonzókörébe került testvéreik haladásával. A legkalandosabb sorsú, legtöbbet forgolódott s így legfinomabbra csiszolódott finnugor törzsben, a magyarságban a létért való harc igen értékes tulajdonságokat fejlesztett ki. A vándorlás során kifinomult tájékozódási ösztön nem tompult, a Kárpátmedencében való megtelepedés után sem benne. Miközben sorozatosan tűntek és véreztek el a hozzá hasonló jellegű, keletről jött népek a fölényt szerzett európai nemzetekkel való összeütközésük során, a magyarságnak sikerült gyökeret verni mai hazájában és korszerű alkalmazkodással beilleszkedett az európai közösségbe. A kereszténység önkéntes fölvételével, a nyugati államszervezés 31 céltudatosan átformált, saját viszonyaihoz idomított elfogadásával első bölcs uralkodói, szinte kölcsönös biztosítási szerződést kötöttek a Nyugattal. A magyarság vállalta a Nyugat védelmét s a Nyugat egyenrangú félnek ismerte el a magyarságot. Valahányszor bajunk volt a Nyugattal, annak végső oka e biztosítási szerződésnek egyik vagy másik, legtöbbször mindkét fél részéről való megszegésében vagy a tőle való eltérésben keresendő. A finnek s a tőlük csak az elmúlt évezred folyamán elkülönült észtek sorsa kevésbé volt szerencsés, mint a magyarságé. Nekik nem volt Szent Istvánjuk, pogányságuk alkonyán. A feléjük irányuló nyugati törekvésekben csak a veszélyt sejtették, de nem mérlegelték kellőképpen az önként vállalt szerencsés kiegyezés következtében számukra várható kedvező esélyeket. Számbeli törpeségük is végzetükké vált. Csak igen hosszú, szívós, szinte csodaszámba menő küszködés után tudtak végül, mind a finnek, mind az észtek, a XX. században odajutni, ahová a magyarság már egy évezreddel előbb eljutott: önálló főhatóságú államuk megszervezéséhez. Az őshazai rokontörzsek az övékénél is reménytelenebb harcot vívtak. Szerencsétlen körülményeiknél fogva ezt a harcot semmiképpen sem nyerhették meg. Pedig az Ural Volga közti területen elhelyezkedett finnugor népek tulajdonképpen Ázsia és Európa határmesgyéjén arra lehettek volna hivatottak, hogy ezt a területet mintegy közvetítő és kiegyenlítő művelődési központtá fejlesszék. Csak a keletről érkező ősi ázsiai, valamint az újabbkeletű európai keresztény művelődés hatósugarait kellett volna felfogniok és új eredő irányában összesíteniök. Közlekedési nehézségek miatt azonban mind az ázsiai (kínai és indiai), mind a nyugat-európai (latin és germán) művelődésnek csak elgyöngült s szinte hatástalan hullámai értek el hozzájuk. S két egymástól és tőlük is távoleső művelődési területnek szárazföldi úton való megközelítése a múltban emberi erőt meghaladó vállalkozás volt. Sem e finnugor népek úttörői nem juthattak a távoli keletre, illetve távoli nyugatra, sem a távol-keletiek és a távol-nyugatiak nem közlekedhettek velük rendszeresen. A tengeri úton való érintkezés fölvétele (a Jeges-tengeren, illetve a Volgán és a Fekete-tengeren át) elméletileg ugyan lehetséges lett volna, s kétségtelen, hogy ezeknek a közlekedési utak- 32

17 nak igénybevétele jövőjükben bizonyára nagyobb szerepet fog játszani. De a főleg halászattal, vadászattal s kezdetleges földműveléssel foglalkozó népek tengeri hajósokká való átalakulása gyakorlati szempontból megoldhatatlan feladatnak bizonyult. Elszigeteltségükben, melyet végzetessé tett a velük nyugatról határos tunya szlávság letelepedése, nélkülöztek minden frissítő és termékenyítő művelődési hatást. A keresztény középkor, majd az újkori Európa szellemi áramlatai egyáltalán nem, vagy csak igen elgyöngült és eltorzult formában jutottak el hozzájuk. Társadalmi szervezetük, illetve szervezetlenségük is megmaradt a maga szinte évezredes kezdetlegességében. Mindennemű egészséges kezdemény, természetes fejlődés, amely Európa többi népét oly magasra emelte, elcsökevényesedett náluk. A belső-ázsiai műveltségtől elszigetelte őket a kietlen Szibéria s a roppant nagy távolság. Különben is, mintha a kínai nagyfal megépítése azt jelképezné, hogy vele az ősi kínai műveltség régebbi szétsugárzását is körülhatárolták, éppen maguk a betörő harcosok ellen védekező kínaiak. Az államszervezésükről híres törökfajú népek közt sem akadt olyan törzs, amely azt a jótékony nevelőhatást gyakorolta volna példaadásával vagy a velük való egyesüléssel reájuk, mint amilyent a magyarság történetéből ismerünk. A törökségnek a mohamedánizmusra való áttérése viszont olyan művelődési megoszlást idézett elő, amely ahelyett, hogy egyszerűsítette volna, csak bonyolította e terület és a rajta lakó népek európaiasodásának lehetőségeit. Sajnos, nem sokat köszönhettek volgamenti rokonaink a hatalmukat idővel reájuk is kiterjesztő szláv oroszoknak sem. Az orosz nép társadalomszervező és államalkotó képessége mindmáig rejtélyes: és bizonytalan tényező. Az orosz birodalomra jellemző, hogy kialakítói tulajdonképpen mindenkor idegenek voltak: északi germánok, török-tatárok, balti német és lengyel főurak, újabban zsidók. E roppant térségben elég munkát adott mindenkor a központi állammag többé-kevésbé elfogadható módon való elrendezése és megszervezése. Régen egy-egy fejedelmi székhely: Novgorod, Moszkva, Kiev, majd a cári udvar színhelye: Szentpétervár, újabban a népbiztosok tanácsának fészke: Moszkva, illetve a Kreml palotája jelentett valamiféle bizonyosságot. A részletek kidolgozása, a távoleső tartományok, az idegenfajú nép- 33 csoportok kormányzása, a térség minden zugának és sávjának az összbirodalomba való szerves beiktatása örökösen másodrendű és megoldatlan, mert szinte megoldhatatlan kérdés maradt. Az orosz élet kavargó zűrzavara, a nagy magasságok és a rettentő mélységek között való tétova ingadozás és nyaktörő bukdácsolás, az örökös Potemkin-falazás, a tessék-lássék államrend, nyilvánvalóan nem gyakorolhatott utánzásra ösztökélő, példát mutató hatást a nem-orosz népcsoportokra, így a finnugorságra sem. Említettük, hogy a puszta tengődés, a létért való örökös küzdelem, a gyümölcstelen munka és az eredménytelen harc volt a finnugor népek sorsa, kivétel nélkül. Különösen illik ez a megállapodás az orosz uralom alá kényszerült rokonainkra. Míg a finnek, észtek, magyarok több-kevesebb nehézséggel ugyan, de mégis megtalálták azt a módot, ahogyan és azt a hivatást, amelynek szolgálatában állva beilleszkedhettek az európai népek közösségébe, volga-uralvidéki rokonaink számára ezt a kérdést a jövőben kell megoldani. A kérdés megoldását elsősorban a művelődés fejlesztése, a társadalmi szervezés és az államépítés útján kell keresnünk. Ezért mindenekelőtt finnugor műveltségű öntudatot, finnugor művelődési közösséget kell teremtenünk. Ebben a magyarságnak s a nyugati finnségnek kell irányítószerepet vállalnia. Meg kell gyökereztetni a köztudatban, hogy az európai latin, germán és szláv műveltségi közösségeken kívül, illetve ezek mellett kifejleszthető az európaiság szolgálatában álló s annak szellemébe illeszkedett finnugor közműveltségi együttes is. A nyelvi eredet azonossága következtében elsősorban nekünk magyaroknak s a balti finnségnek kell Európa műveltségének értékeit e népekhez juttatni, illetve kezdetben a közvetítés szerepét vállalni. Minden nemzet felemelkedése az anyanyelv művelésével kezdődik. A finnugor nyelvtudomány eredményei és megállapításai azok az indulási pontok, amelyekből a további fejlődés irányvonalai meghúzhatok s kifejleszthető a zűrjének, votjákok, cseremiszek, mordvinok nyelvi, faji, társadalmi, majd nemzeti és állami öntudata. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy önálló kapcsolataikat más népekkel, így elsősorban a velük sorsközösségben élő oroszsággal, török-tatársággal, valamint a nyugat-európai né- 34

18 pekkel megszüntessék s azoktól mereven, vagy éppen ellenséges érzülettel elzárkózzanak. Sőt ellenkezőleg e kapcsolatok fokozásával és szilárdításával olyan folyamat indítható meg, amelynek mind e finnugor népek, mind az egyetemes európai közösség csak hasznát láthatják majd. A jövőben a Volga mentén s az Ural tájain lakó finnugor népek magasabb rendeltetésű hivatása az lesz, hogy közvetítő szerepet vállaljanak Európa és Ázsia szellemi és anyagi világának rendjében. A finnugor népek feltörekvésével mintegy megnövekszik s kiterjed az európai szárazföld, s a művelt Európa határvonala jelentős mértékben tolódik el kelet felé: a Kárpátoktól az Ural hegységig. A magyarság és a finnség határőri védőszerepét új finnugor népek veszik át. Ezért tehát e finnugor közösségnek nem lehetnek s nincsenek is támadó céljaik az európai közösség ellen. Éppen ellenkezőleg, ebbe a közösségbe való minél tökéletesebb beilleszkedés, ennek a közösségnek megvédése önállósításuk végső célja. Finnugor műveltségi közösségről szóltunk. Ha ez a közösség látszólag elkülönülést, kiválást is jelent a latin-germán-szláv művelődési körökből, mégsem szüntetheti meg e körökkel való további érintkezést. A fogalmak tisztázása céljából mindenekelőtt arra törekszünk, hogy megállapítsuk, vagy igyekezzünk megállapítani e finnugor közműveltségi közösség köreit, lényeges jegyeit és jellemző vonásait. Ma már elég élesen bontakoznak ki a finnugorság művelődési területeinek körvonalai. Négy finnugor művelődési terület körülhatárolásáról lehet szó: 1. a közép-dunai vagy Kárpát-medencei művelődési terület, melynek őrzője és munkálója a magyarság; 2. a keleti-tengermenti művelődési terület, melynek munkásai a balti-finnség (a nyugati finnség) népcsoportjai, elsősorban a finnek és észtek, valamint a Pejpusz-tó és a Valdáj-hegység közötti területen élő különböző elnevezésű finnfajú szórványok; 3. a Volga Uralvidék művelődési területe, pontosabban a zűrjének, votjákok, cseremiszek és mordvinok (a keleti finnség) földje; 4. a szibériai művelődési terület, a vogulok és osztjákok (obi-ugorok) földje. E művelődési területek egyúttal e népek gazdasági és politikai tevékenységének színhelyéül is szolgálnak s így ezek a területek nevezhetők e népek élettereinek. Mivel ma még a finnugor népek nem mindegyike rendelkezik önálló és független állami- 35 sággal, ennek következtében a finnugor népek életterei túlnyomóan csak művelődési és gazdasági jellegűek. E négy élettérben kifejlődött és esetenként másmás színezésű műveltségi kör alapja mindenütt egy ősi, pogány réteg. Ennek az ősi, pogány kultúrrétegnek a kibontása, tárgyi és szellemi tartalmának minden vonatkozásában való megmagyarázása tisztán tudományos kérdés. Kibogozása a nyelvészet, néprajz, régészet, folklóré kutatóinak feladata. Habár e kultúra feltárásának ma már nem sok gyakorlati jelentősége van, mégis erkölcsi kötelességünk, hogy a népünk eredetére s egykori pogány őseink szellemi életére vonatkozó emlékeket minél élesebb megvilágításban lássuk s a hajdankor összefüggéseit e tekintetben is helyesen értékelhessük. Erre a régen volt pogány, hitregei kultúrára évezredek során újabb meg újabb rétegek rakódtak. A különböző művelődési területeken e rétegek más és más színt és jelleget mutatnak. A legváltozatosabb, talán a legmagasabbra emelkedett finnugor kultúra minden bizonnyal a magyarságé. Ezt a kultúrát vallási szempontból főleg a nyugati kereszténység csiszolta és finomította, pogány gyökereitől való elszakadása után. Alakította mind latin (katolikus), mind germán és neolatin (protestáns) változataiban. Nyomát leljük benne a szláv (görög-keleti) formájú kereszténység módosító hatásának is. Ezzel párhuzamosan világi műveltségünket, a csekélyebb török és szláv színezéstől eltekintve, főleg a latin és germán népekkel való érintkezés termékenyítette, mindenkor az egyetemes európaiasság korszerű áramlatainak megfelelően. A balti finnség művelődésében, az ősi pogány alaptól való fokozatos elszakadás után, vallási téren a középkori katolicizmus gyér és mégis kinyomozható hatásai jelentik az Európa felé való fordulás első jeleit. Mélyebb vallási életüket azonban csak újabb századok folyamán alakította ki az északi germán protestáns szellem. Világi műveltségük idegen elemei balti-szláv beszövődések, majd főképpen germán irányítások (dánok, svédek, németek) és némi szláv nyomok. Jellemző, hogy minél többet és minél sűrűbben érintkeztek a finn fajúak germánokkal, annál műveltebbeké váltak (finnek, észtek). De minél inkább elszigetelődtek e hatásoktól, illetve minél erősebb volt a szláv hatás, annál siralmasabb 36

19 maradt sorsuk és helyzetük nemcsak anyagi, de szellemi téren is. (Karjalai finnek, észtországi szetuk, a Pejpusz-Valdáj vidékének finn szórványai.) A volga-urali finnség még ma is közelebb áll a pogány ősműveltségi alaphoz, mint az előbb tárgyalt két csoport. Ezek a népek alig ismertek meg valamit Nyugat-Európából. A kereszténységnek keleti ágazatát, a bizánci formát vették át. Ezt is teljesen szlávosított felfogásban erőszakolták reájuk orosz hittérítőik. A latin szellem világosságától és a germán szellem rendszerező hatásától elzárva, babonák, hitek és balhitek örökös bizonytalanságában, a keresztény elvek és a pogány hagyományok elkevert zűrzavarában tévelyegve, náluk a vallás és a műveltség terjesztése azonosult az erőszak fogalmával s így örökösen bizalmatlanok, sőt ellenséges érzületűek maradtak a kereszténységgel szemben. A világi műveltség terén a török-tatárok közvetítettek és közvetíthettek hozzájuk bizonyos új művelődési elemeket, azonkívül a szlávok. Hogy e közvetítéseknek mi volt és mi lehetett volna a jelentősége, azzal igen érdemes és érdekes lenne behatóbban foglalkozni. Mélyreható ez a közvetítés nem volt s nem is lehetett, hiszen akkor ezek a népek nem maradtak volna a fejlődés, illetve a fejletlenség ama fokán, ahol ma állanak. Amit erre a harmadik csoportra vonatkozóan mondottunk, ugyanaz érvényes a szibériai területen élő negyedik csoportra, az obi-ugor népekre is, azzal a megjegyzéssel, hogy ősi pogány műveltségükön legkevesebbet változtattak a különféle idegen hatások. A kb főnyi vogulok és osztjákok Szibéria nomádjai közé tartoznak. Tragikus sorsukban csak őszinte részvét érzésével osztozhatunk. Az övékénél az eddigi fejtegetéseink során még nem említett észak-európai lappok helyzete is különb. Mindenesetre a lappok sokkal inkább beleilleszkedtek az európai kultúrközösségbe (jórészt protestáns vallásuknál, írni-olvasni tudásuknál fogva) mint az obi-ugorok. Érdekes, hogy ez a megállapítás is főképpen a norvég, svéd, finn területeken élő nyugati lappokra érvényes, míg a szlávokkal érintkező keleti lappok (Kólafélsziget lakosai), a műveltség alacsonyabb fokán maradtak. E művelődési területek egyúttal a finnugor népek életterei. A Kárpát-medence, a Keleti-tenger északkeleti partvonulata, a Jeges-tenger és a Pejpusz-Valdáj tájai, a Volga Ural vidéke, vala- 37 mint Szibéria északnyugati térsége azok a helyek, ahol e népek gazdasági boldogulásukat is keresik, már évezredek óta. Ezek azok a térségek, amelyekhez részint az ősfoglalás, részint a munka és a harc árán joguk van! A Kelet-Európában várható átrendeződés idején, az új művelődési, gazdasági, társadalmi és állampolitikai célkitűzések során minden változtató kezdeménynek emez ősi foglalású területeken élő népek igényeinek és érdekeinek tekintetbevételével kell számolni. E változások során minden finnugor népcsoport feladata és célkitűzése csak az lehet, hogy minél öntudatosabban és hasznot hajtóbban munkálkodjék közre a jobb és tökéletesebb európai rend megvalósításában. Az új Európa munkaterve szerint az eddig elfojtott tehetségek akár egyének, akár nemzeti közösségek kibontakoztatását s ezeknek az európai közösségbe való beillesztését kell vallani, vállalni és megvalósítani. Ebből a tevékenységből nem maradhat el se nagy nemzet, se kis népcsoport. Ezért egyetemes európai érdek és általános emberi követelmény, hogy a kárpáti magyarság, a balti finnség folytassa eddig végzett hivatását az európaiság szolgálatában, a fejlődésükben megrekedt volga-urali finnugorok számára pedig a fölemelkedés és a boldogulás új lehetőségeit kell biztosítani. Hunfalvy Pál szavai szerint: Azon európai népek közt, melyeknek irodalmi nyelveik vannak, az észt nép, számra nézve, nagyon hátul áll ugyan, nemzeti öntudata is csak az imént ébredt föl: de ha szellemi munkásai, vezérei a nép gazdasági fejlődésével haladnak, ha méltóan megfelelnek fogékonyságának, az nem lesz legutolsó, ha szinte legkisebb is Európában. 2 Napjainkban ezeket a szavakat méltán vonatkoztathatjuk volgai és uráli rokonnépeinkre. Amint a XIX. század fejlődésének iránya megteremtette a független Finn- és Észtországot, úgy a XX. század remélhető eredménye lesz a még megmenthető zűrjén, votják, cseremisz és mordvin nép társadalmi megerősödése, művelődési, gazdasági 2 Hunfalvy Pál id. m. I. k l. 38

20 fölvirágzása s lehetőleg minél előbb állami önállóságra való emelkedése. Hogy az erre szükséges képességek megvannak bennük, abban semmiképpen sem kételkedünk, de nem is szabad kételkednünk. Fajtánk jövőjéről van szó, s ha az összetartozásnak, a társadalmi és társas szervezkedés ösztönének csak parányi szikrája is szunnyad még bennük, úgy ezt ma hatalmasabb lángra kell lobbantanunk, mint valaha is, történelmünk folyamán. Kevesen vagyunk, szokták szemünkre vetni. A szám nem minden. Hunfalvy sem intett lemondóan az akkor félmilliós észt nemzet láttára s a fejlődés őt igazolta. Ha finn, észt és többi testvérnépünkkel összefogva, öntudatosan munkálkodunk különkülön nemzeti és együttes népfaji jövőnkön, úgy gazdasági erőnk, állami hatalmunk és művelődési értékünk jelentős mértékben gyarapszik, s a fejlődésnek eddig nem is sejtett lehetőségeit biztosítja valamennyi finnugor nép számára A finnugor néptörzs szétrajzása Mielőtt rátérnénk az észak- és kelet-európai nyelvrokonaink életterével kapcsolatos kérdések tárgyalására, célszerűnek tartjuk az ősi néptörzs feltűnésének, majd az egyes ágak szétrajzásának vázlatos ismertetését. Távolabbi vonatkozásban a magyarság és rokonainak nyelve az ural-altáji nyelvtörzshöz tartozik. E nyelvtörzshöz sorolják ama népek nagy számát, amelyeknek két szélső települési helye egykor az Ural, illetve az Altáj-hegység vidéke volt s jórészben ma is az. Különféle de egyoldalú elnevezéseik közül említést érdemel a Müller Miksa angol nyelvtudós meghonosította turáni elnevezés. Ennek helyességéről sok vita folyt. Mellette szól, hogy rövid s így gyakorlati szempontból használatra alkalmas. Az ural-altáji nyelvtörzs az urali és az altáji nyelvcsoportra oszlik. A két csoport rokonságát sokan még nem látják teljesen bizonyítottnak. Ugyancsak kétségesnek tartják némelyek az altáji nyelvcsoport tagjainak: a török-tatár, a mongol és a mandsutunguz nyelveknek egymással való rokonságát is, nem beszélve a sokaktól idesorolt japáni nyelvről. Mindenesetre sokkal tisztázottabb az uráli nyelvcsoport tagjainak kérdése. Az uráli nyelvcsoport két nyelvcsaládra oszlik: a szamojéd és a finnugor nyelvcsaládra. A szamojéd nyelvcsalád 5 megkülönböztethetőleg elkülönülő nyelvre oszlik, azonkívül több mint 40 nyelvjárásra. A szamojédok létszáma megközelíthetőleg lehet. Településhelyük beleesik a finnugor népek, különösen a zűrjének és a szibériai obi-ugorok életterébe, óriási területen élnek, mint sátorospásztor rénszarvastenyésztők. Kelet-Európa legészakibb részén, a Fehértengertől az Ural-hegységig tanyáznak, de Szibéria északnyugati részén is találhatók, egy másik finnugor nép, a vogulok életterében. A finnugor nyelvcsalád tagjai E. N. Setälä, valamint Szinnyei József megállapítása szerint a következők: lapp, finn; mordvin; cseremisz; votják-zürjén vogul, osztják; magyar. Ennek a felsorolásnak az az előnye, hogy az első pillantásra kikövetkeztethető és megállapítható belőle a szorosabb vagy távolabbi ro-