Robert A. Salvatore KARDOK TENGERE. Prológus

Átírás

1 NNCL939-42Dv1.0 Robert A. Salvatore KARDOK TENGERE Fordította Sziklai István Borító Todd Lockwood Kiadja a Delta Vision Kft. ISBN Prológus Szablyái sima és határozott köröket írtak le - a mozdulatok finom és ravasz íveket rajzoltak a levegőbe. Amikor ellenfele előrelépett, ő lesújtott a láthatóan védtelenül maradt egyik vállra. Ám az elf, akinek kopasz feje csillogott a napfényben, gyorsabb volt. Egyik lábát hátracsúsztatta, hosszú kardjával pedig parírozott, majd hirtelen előre tört és tengerésztőrével szúrt, majd ismét lépett egyet előre és kardjával döfött. Az elf sima mozdulatait tökéletes harmóniában követte, ikerszablyái védekezve pördültek erre-arra - mindkettő lentről és fentről csendült neki a testének szegezett kardnak. Az elf ismét szúrt, ezúttal derékmagasságban, majd ismét, de ezúttal lent. A szablyák felfelé, majd lefelé lendültek, a klasszikus, kettős alsó há rításra. Majd a két penge felfelé mozdult, amikor a fürge kopasz elf meg próbált átrúgni a hárítás felett. A rúgás azonban csak csel volt, és ahogy a szablyák felemelkedtek, az elf leguggolt és elhajította tőrét. Az pedig túl gyorsan szállt ahhoz, hogy az ikerpengék ismét lefelé mozdulva védhessék és túl gyorsan ah hoz, hogy megvethesse lábát és félreugorjon. A tökéletes és halálos ívben elhajított ördögi tőr a hasán találta el. - Ez Deudermont, annyi biztos - kiáltotta a tengerész kétségbeesett hangon. - Újra kiszúrt minket! - Ugyan, honnan tudhatná, hogy kik vagyunk - emlékeztette egyik társa. - Csak kerüljük meg a zátonyt és hagyjuk magunk mögött a hullám törőket - utasította Sheila Kree a révkalauzt. A magas és karcsú, a többévnyi nehéz munkától sziklakemény karú, vörös hajú nő, akinek szemeiben harag gyúlt, ha azokra az évekre gon dolt, dühösen meredt az őket üldözőkre. A háromárbocos szkúner mi att arra kényszerült, hogy eltekintsen egy könnyűfegyverzetű kereske dőhajó minden bizonnyal roppant jövedelmező kifosztásától. - Kelts ködöt, hogy elrejtőzzünk előlük - kiáltott rá a veszedelmes kalóz a Véres Gerinc bűbájszövőjére, Bellanyra. - Ködöt - sóhajtott nagyot a varázslónő és megrázta a fejét, amitől hollófekete haja táncba kezdett vállain. A kalóznő, aki gyakrabban használta a kardját, mint a nyelvét, sem mit sem értett a mágiához. Bellany vállat vont és belekezdett legerő sebb varázslatába, a tűzgolyóba. Amikor végzett, nem a távoli, őket ül döző hajót vette célba - amely jóval kívül esett a varázslat hatósugarán és ha valóban a Tengeri Szellem volt, akkor nem okozott volna gondot neki a támadás hárítása -, hanem a tengert, a Véres Gerinc mögött. A hullámok sisteregve és köpködve tiltakoztak, ahogy a lángok vé gignyalták, és ettől sűrű gőz emelkedett a magasba a gyorsan haladó vi torlás mögött. Sheila Kree elmosolyodott és helyeslően bólintott. Kala uza, egy keménykötésű nő, nagy, gödröcskés arccal és sárga fogakkal, mindenki másnál jobban ismerte a Világ Háta nyugati csücskét körül ölelő vizeket. Még a legsötétebb éjszakában is kiismerte magát, egyedül a zátonyoknak csapódó hullámok loccsanásai lapján. Deudermont ha jója nem merészkedik be majd a veszedelmes vizekre. Nemsokára a Vé res Gerinc túljut a harmadik hullámtörőn is, bevesz egy sziklás

2 fordulót és vagy a nyílt tengerre indul, ha kapitánya úgy dönt, vagy még köze lebb megy a szárazföldhöz, zátonyokat és sziklákat kerülgetve - oda, ahol Sheila és társai rejtőzni szoktak. - Semmiképp sem tudhatja, hogy kik vónánk - mondta ismét az előbb szóló tengerész. Sheila Kree biccentett és remélte, hogy a férfinak igaza van - hitte, hogy valószínűleg igaza van, mert amíg a Tengeri Szellem egy háromár bocos szkúner volt, egyedi vitorlázattal, addig a Véres Gerinc csupán egy kicsi, jellegtelen karavellának tűnt. A Kardpart többi bölcs kalózához hasonlóan, Sheila Kree sem akart összeakaszkodni Deudermont legendás hajójával, sem képzett és vesze delmes legénységével, bárkinek is hitte őt a kapitány. Egyébként pedig már hallott pletykákat arról, hogy a kapitány őt ke resi, bár hogy miért őt szemelte ki a híres kalózvadász, azt csak találgat ni tudta. Az erős nő reflexszerűen érintette meg a hátát lapockái felett, ahová újonnan lelt hatalmának és becsvágyának szimbólumát égették belé. Az összes nőhöz hasonlóan, aki Kree tengeri és szárazföldi csapa tában dolgozott, Sheila is viselte a hatalmas harci pöröly jelét, a pörö lyét, amelyet egy bolondtól vásárolt meg Luskanban - Égisz-agyar jelét. Ez volt hát Deudermont hirtelen feltámadt érdeklődésének oka? A kalóznő tudott valamennyit a kalapács történetéről és tudta azt is, hogy korábbi tulajdonosa, egy Wulfgar nevezetű részeges melák, Deudermont kapitány barátja volt. Volt tehát itt valami kapcsolat, de a kalóz nem ve hette biztosra. Hiszen nem Wulfgar volt az, akit perbe fogtak Luskan ban, azzal a váddal, hogy megpróbálta meggyilkolni Deudermontot? Sheila Kree hamarosan ejtette az egész kérdést, ahogy a Véres Ge rinc megkezdte veszedelmes útját a titkos rejtekhelyhez, az Arany Öb löcskéhez vezető, miriádnyi szikla és zátony között. A kitűnő kalauz el lenére, a Véres Gerinc többször nekikoccant a fűrészes zátonysornak, és mire elérte az öblöt, a karavella már balra dőlt. Azonban ez nem számított, mivel ebben az égre törő csipkés sziklák kal körülvett búvóöbölben Sheila és legénysége rendelkezésére álltak a javításhoz szükséges eszközök. A Véres Gerinc besiklott egy hatalmas barlangba, ahonnan alagutak és üregek ágaztak felfelé a Világ Hátának legnyugatibb pontja irányába - a természetes alagutak falai azonban most kormosak voltak a fáklyák füstjétől, a sziklás üregeket pedig kényelmesebbé tette a Kardpart északi részének legsikeresebb kalózban dájává emelkedő Sheila Kree és társai által szerzett zsákmány. A törékeny alkatú, fekete hajú bűbájszövő felsóhajtott. Valószínűleg tudta, hogy a javítások legnagyobb részét mágiájának kell elvégeznie. - A fenébe ezzel a Deudermonttal! - jegyezte meg Bellany. - A fenébe a gyávaságunkkal, így gondoltad - köpte a szót a közel ben elhaladó egyik bűzlő tengeri medve. Sheila Kree a morgolódó férfi elé állt, rávicsorgott és egy jobbhorog gal a földre küldte. - Szerintem még csak meg sem látott minket - tiltakozott a kábult férfi és leplezetlen rémülettel az arcán nézett fel a vörös hajú nőre. Ha a Véres Gerinc legénységének valamelyik női tagja került össze tűzésbe Sheilával, akkor valószínűleg megúszta egy veréssel, de ha vala melyik férfi lépte át az erőszakos kalóz türelmének határait, akkor könnyen megtudhatta, hogy honnan kapta a hajó nevét. A kalózvezér egyik kedvenc időtöltése volt a hajó gerince alatt áthúzatni az embereket. Sheila Kree hagyta, hogy a matróz elkotródjon - gondolatait Deudermont mostani feltűnése kötötte le. El kellett ismernie, hogy a Tengeri Szellem valószínűleg meg sem látta őket, de még ha így is tör tént, és Deudermont legénysége észrevette a távolban a Véres Gerinc vitorláit, akkor sem tudhatták, hogy valójában kit is látnak. Ám Sheila Kree továbbra is óvatos lesz, mert hátha a kalózvadász mégis érintett az ügyben. Ha pedig a kapitány és kiváló legénysége tényleg elhatározta, hogy megtalálják őt, akkor csak találják meg itt, az Arany Öblöcskében, abban a sziklaerődben, amelyet ő és emberei az ogreklánnal osztottak meg. A tőr telibe találta......és ártalmatlanul hullott a földre. - Drizzt Do'Urden soha nem vett volna be egy ilyen cselt - morog ta magas és dallamos hangján a kopasz elf, Le'Lorinel. Arannyal pöttyö zött kék szeme veszedelmes vadsággal villódzott a fekete maszk mögött, amelyet sosem vett le. Egyetlen csuklómozdulattal a tokjába dugta a kardját. - Ha pedig mégis, akkor gyorsan kitért volna a dobás útjából vagy elég gyorsan visszahozta volna az egyik szablyáját, hogy hárítson fejezte be az elf és nagyot fújt.

3 - Én nem vagyok Drizzt Do'Urden - Tunevec, a félfelf csak ennyit mondott. A tető széléhez lépett és fáradtan nekidőlt a kéménynek, mi közben levegő után kapkodott. - Mahskevic mágikus gyorsítást mondott rád, hogy kiegyenlítse a különbséget - felelte a félelf, miközben felszedte tőrét és megigazgatta ujjatlan világosbarna tunikáját. Tunevec felhorkant. - Még azt sem tudod, hogy hogyan harcol Drizzt Do'Urden - emlé keztette a másikat. - De tényleg! Láttad valaha is harc közben? Láttad valaha is azokat a mozdulatokat, azokat a lehetetlen mozdulatokat, amelyeket olyan könnyűszerrel tulajdonítasz neki? Ha Le'lorinelre az okoskodás gyakorolt is valamilyen hatást, nem mutatta. - A harci stílusáról és ügyességéről szóló történetek közismertek északon. - Közismertek és nyilván túlzóak - vetette ellene Tunevec. Le'lorinel már azelőtt a fejét rázta, hogy a félelf befejezte volna a mondatot, mivel már számtalan alkalommal részletesen elmagyarázta vívópartnerének Drizzt hőstetteit. - Jól megfizetlek ezekért a gyakorlásokért - mondta. - Jól tennéd, ha minden szót, amelyet Drizzt Do'Urdennel kapcsolatban kiejtek a számon, igaznak tekintenél és megpróbálnád utánozni harci stílusát szerény képességeiddel. A félmeztelen Tunevec megtörölte vékony és izmos felsőtestét, majd odanyújtotta a törülközőt Le'lorinelnek, aki a szokásos lenéző pillantás sal meredt rá - mint általában a kudarcok után. Az elf elsétált mellet te, egyenesen a torony legfelső szintjére vezető csapóajtóhoz. - A rád mondott kőbőr varázs valószínűleg véget ért - mondta jól látható undorral. A tetőn a magára maradt Tunevec nem tudta visszafojtani kuncogá sát és megrázta a fejét. Indult, hogy felvegye az ingét, de az orra előtt a levegő csillogni kezdett. A félelf megállt és figyelte, ahogy az öreg Mahskevic, a varázsló alakot ölt. - Ezúttal elégedett volt veled? - kérdezte a szürke szakállú vénem ber. Olyan volt a hangja, mintha azt csak nagy erőfeszítéssel tudta vol na kipréselni a torkából. Mahskevic gunyoros, összes sárgás fogát kivil lantó mosolya elárulta, hogy már ismeri a választ. - Le'lorinel megszállott ezzel az alakkal kapcsolatban - felelte Tunevec. - Jobban, mint ahogy azt valaha is lehetségesnek tartottam. Mahskevic csak vállat vont, mintha nem igen érdekelné az egész. - Több, mint öt éve dolgozik nekem cserébe azért, hogy megtanít sam a varázslataimra és téged is jól megfizet - emlékeztette a varázsló. - Hónapokig kutattunk, mire megtaláltunk téged, mint olyasvalakit, aki elég ígéretes, hogy utánozza ennek a furcsa sötételfnek, ennek a Drizzt Do'Urdennek a mozdulatait. - Akkor hát miért vesztegetitek az időtöket? - vágott vissza a dühös félelf. - Miért nem kelsz útra Le'lorinnel és találjátok meg ezt a nyomo rult drow-t és végeztek vele egyszer s mindenkorra. Sokkal könnyebb nek tűnik, mint amilyenek ezek a végeláthatatlan vívógyakorlatok. Mahskevic kuncogott, ami világossá tette Tunevec számára, hogy alábecsüli ezt a módfelett különös drow-t, aki - ahogy ezt Le'lorinel és a varázsló kiderítette - valóban figyelemreméltó tetteket hajtott végre. - Tudjuk, hogy Drizztnek van egy törpe barátja akit Harcpöröly Bruenornak hívnak - magyarázta a varázsló. - Ismered ezt nevet? Tunevec, miközben felöltötte ingét, az öregemberre nézett és meg rázta a fejét. - Ő Mithrill Csarnok királya - folytatta Mahskevic. - Vagy legalább is az volt. Nem sok kedvet érzek arra, hogy egy vad törpékből álló klánt magam ellen fordítsak. A törpék amúgy is minden varázsló átkát jelen tik. Ha Harcpöröly Bruenor ellensége leszek, az nem segíti elő sem egészségem, sem vagyonom gyarapodását. - Ezenkívül, én nem neheztelek erre a Drizzt Do'Urdenre - tette hozzá Mahskevic. - Miért akarnám hát elpusztítani? - Mert Le'lorinel a barátod. - Le'lorinel - visszhangozta a varázsló kuncogva. - Elismerem, ked velem őt és a barátságból fakadó kötelességérzetem okán, gyakran pró bálom meggyőzni arról, hogy az út, amelyen halad, nem más, mint önpusztító oktalanság. - Biztos vagyok benne, hogy oda se figyel - mondta Tunevec. - Egy picit se - értett egyet Mahskevic. - Le'lorinel Tel'e'brene-quiet te makacs alak. - Ha egyáltalán ez a neve - horkantotta Tunevec, aki eléggé cudar kedvében volt, főként vívópartnere miatt. - Amit nekem adsz, azt én viszonzom - fordította le, mivel Le'lorinel neve nem volt más, mint a közismert elf mondás egyik változata. - A tisztelet és a barátság filozófiája, nem igaz? - kérdezte az öreg va rázsló.

4 - És a bosszúé - felelte Tunevec zordan. A torony középső szintjén, saját, apró szobájában, Le'lorinel levette maszkját és lerogyott az ágyára - szinte fortyogott a dühtől és a Drizzt Do'Urden iránt érzett gyűlölettől. - Hány évbe fog telni? - kérdezte az elf magától és a végén elnevet te magát, miközben egy ónixgyűrűvel játszadozott. - Talán évszázadok ba? Mit se számít! Le'lorinel levette az ékszert és csillogó szeméhez emelte. Két évnyi kemény munkával érdemelte ki ezt a tárgyat Mahskevictől. Ez egy má gikus gyűrű volt, amelyben varázslatokat lehetett tárolni. Ebben négy bűvige lapult, négy olyan varázs, amelyről Le'lorinel úgy vélte, hogy vé gezni fog Drizzt Do'Urdennel. Az elf persze azt is tudta, hogy ha a varázslatokat az előre eltervezett módon használják fel, akkor az valószínűleg mindkét harcoló fél halált jelenti majd. De nem számított. Mert ha Drizzt Do'Urden meghal, akkor Le'lorinel is elégedetten tá vozik az árnyékvilágba.

5 ELSŐ RÉSZ SÖTÉT JELEK Jó itthon lenni. Jó hallani a Jeges Szelek Völgyében a szél zúgását, érezni a vérpezsdítő harapását, ami arra emlékeztet, hogy élek. Magától értetődőnek tűnik, hogy élek, hogy élünk - mi, mindannyian -, ám attól tartok, hogy elég gyakran megfeledkezünk erről az egyszerű tényről. Olyan könnyű elfeledkezni arról, hogy valóban élünk, vagy legalábbis értékel ni azt, hogy igazán élünk, hogy megláthatjuk a napfelkeltét és gyönyörködhe tünk minden naplementében. És a kettő között eltelő órák és azok is, amelyek az alkonyt követik, szin tén a mieink, és azokat kedvünk szerint tölthetjük el. Könnyű szem elől téveszteni annak a lehetőségét, hogy mindenki, aki utunkba akad, élménnyé és emlékké válhat - legyen az jó vagy rossz -, ami eseménnyel tölti meg ezeket az órákat az unalom helyett, és megtöri az elmú ló pillanatok monotóniáját. Igen, jó itthon lenni, a Jeges Szelek Völgyének vad vidékén, ahol szörnyek kószálnak és az úton minden kanyarban zsiványok állnak lesben. Élőbb és elégedettebb vagyok, mint évek óta bármikor Túl sokáig küzdöttem sötét múltam örökségével. Túl sokáig küzdöttem hosszú létem valóságával, azzal, hogy valószínűleg még sokáig fogok élni azután is, hogy Bruenor Wulfgar és Regis nem lesz többé. És Cattie-brie sem. Milyen bolond voltam, amikor rövid élete miatt keseregtem, ahelyett, hogy élveztem volna a vele - az együtt -, eltöltött napokat! Milyen bolond voltam, amikor hagytam, hogy a jelen a múltba csússzon át, miközben egy lehetséges - de csupán lehetséges - jövőn merengtem! Mindannyian közelebb kerülünk a halálhoz, minden egyes nap minden egyes eltelt pillanatával. Ez ennek a létnek megkerülhetetlen igazsága. Olyan igazság ez, amelynek félelme megbéníthat minket vagy eltölthet minket türel metlenséggel, azzal a vággyal, hogy új dolgokra leljünk, és élményekben legyen részünk, azzal a reménnyel - vagy inkább acélos elszántsággal! -, hogy min den egyes cselekedetünk emlékezetes maradjon. Hogy minden lépésünk tánc legyen, egy színes virágokkal teli kertben vagy a mély hóban. A fiatalok ismerik ezt az igazságot, amelyet az öregek, de még a középkorú ak is elfelejtettek már Ez a gyökere a dühnek, a féltékenységnek, amellyel oly sokan viseltetnek az ifjúság iránt. Rengetegszer hallottam már az alábbi közhe lyet: "Bárcsak megfiatalodnék, jelenlegi tudásommal a birtokomban!" Ezek a szavak őszintén mulattatnak, mivel valódi jelentésük a következő: "Bárcsak is mét felidézhetném azt a vágyat és az örömet, amit akkor ismertem!" Végre felismertem, hogy ez az élet értelme és ez a felismerés vezetett oda, hogy valóban megismertem a vágyat és az örömet. Az ezt az igazságot felis merő húsz év, vágyakkal és örömmel telve, teljesebb lehet, mint egy több év százados lét, meghajtott fejjel és meggörnyesztett vállal. Emlékszem, amikor először harcoltam Wulfgar oldalán, amikor elképesz tő túlerő és hatalmas óriások ellen vezettem őt, széles mosollyal és élettel tel ve. Milyen furcsa, hogy ahogy egyre több mindent nyertem meg, amit elve szíthettem, úgy tűnt el ez az élet utáni sóvárgás is! Sok időbe telt, és sok keserű veszteségbe, mire felismertem ennek a gon dolkodásnak az oktalanságát. Sokáig tartott, mire visszatértem a Jeges Sze lek Völgyébe, miután kénytelen-kelletlen átadtam a Kristályszilánkot Jarlaxle-nak, és végre pontot tehettem - imádkozom, hogy örökre! -, az Artemis Entrerihez fűződő történetre és ráeszmélhettem az életre, ami az enyém, az engem körülvevő szépségre, arra, hogy az élményeket fel kell ku tatni és nem elmenekülni kell előlük ahhoz, hogy éljünk. Azért maradtak még aggodalmak és a félelmek. Wulfgar itt hagyott ben nünket - nem tudom hová ment -, és én féltem az elméjét, a szívét és a tes tét. De elfogadtam azt, hogy ezt az utat ő választotta és hogy ezért a három dologért - az elméjéért, a szívéért és a testéért -, távozott közülünk. Imád kozom, hogy útjaink ismét keresztezzék egymást, hogy megtalálja a hazave zető utat. Imádkozom, hogy kapjunk hírt felőle, ami vagy eloszlatja félelme inket vagy arra késztet minket hogy kerekedjünk fel és keressük meg. Lehetnék türelmes és győzködhetném magam, hogy minden a lehető leg nagyobb rendben van. Ha az őérte érzett félelmeimen merengenék egész nap, egész létem célját tagadnám meg. És ezt nem fogom megtenni. Ehhez túl sok szépség van a világban. Túl sok szörnyeteg és túl sok zsivány. Túl sok vidámság. - Drizzt Do'Urden

6

7 ELSŐ FEJEZET EGYMÁSNAK VETETT HÁTTAL Hosszú fehér haja Cattie-brie vállára omlott és a nő meztelen alkar ját csiklandozta, akinek vörösbarna haja Drizzt karjára és mellére hullott. Ők ketten egymásnak vetett háttal ültek a Jeges Szelek Völgye leg nagyobb tavának, a Maer Dualdonnak a partján és a párás nyári eget kémlelték. Fejük felett lassan és lustán felhők úsztak tova és bolyhos fehérségük gyakorta élesen kirajzolódott, ahogy a fura kinézetű keselyűk alájuk siklottak. A páros figyelmét ezúttal azonban nem a rengeteg ma dár, hanem a felhők kötötték le. - Egy horogra akadt bütykösfejű hal - mondta Catti-brie, az egyik különös felhőalakzatra, egy sodródó, vékony fehér vonalhoz kapcsoló dó görbülő téglalapra utalva. - Ezt meg honnan veszed? - nevetett fel a sötételf. A nő feje oldalra fordult, tekintete pedig végigmérte fekete bőrű, bí borszemű társát. - Hogyhogy te nem látád? - kérdezte. - Olyan világos pedig, mint a szemöldököd fehér vonala. Drizzt újra felnevetett, de nem annyira azon, amit a nő mondott, ha nem inkább azon, ahogy mondta. Catti-brie ismét Bruenor klánjával la kott a Tízváros melletti törpebányákban és szemmel láthatóan a nyughatatlan törpék beszédmódja és akcentusa ismét kezdett ráragadni. A drow kissé felé fordította a fejét, úgy, hogy jobb szeme alig néhány hüvelykre kerüljön a nő tekintetétől. Látta benne a szikrákat - téved hetetlenül -, az elégedettséget és a boldogságot, ami mostanában tért vissza, hónapokkal azután, hogy Wulfgar elhagyta őket - és ez a tekin tet láthatóan még áthatóbb volt, mint korábban bármikor Drizzt felnevetett és ismét az égre nézett. - A halad elúszott - közölte, mivel a szél tényleg elfújta a vékony szálat a nagyobb formától. - De legalább hal - makacskodott ingerülten Catti-brie. Pontosab ban úgy, mintha ingerült lenne. Drizzt csak mosolygott és nem vitatkozott az állítással. - Te átkozott kis bolond! - morgolódott és zsörtölődött Harcpöröly Bruenor, akinek nyála egyre sűrűbben röpködött, ahogy egyre jobban méregbe gurult. A törpe megállt és súlyos csizmájával nagyot toppan tott, majd fejébe nyomta egyszarvú sisakját. Narancsvörös haja vadul csapdosott a megviselt fejfedő pereme alatt. - Azt gondolám, hogy van egy barátom a tanácsban és erre te hagyod, hogy a targosi Kemp egysze rűen leszorítsa az árat, minden harc nélkül! Regis, a félszerzet, aki soványabb volt, mint évek óta bármikor és kí mélte azt a karját, ahol szörnyű sebét szerezte legutolsó közös kaland jukkor, csak vállat vont és ennyit mondott: - Targosi Kemp csak a halászok nevében beszélt az érc áráról. - De a halászok jelentős mennyiségű ércet vásárolnak! - bömbölte Bruenor. - Miért helyeztelek vissza tégedet a tanácsba, ha képtelen vagy énnékem megkönnyíteni eme létet? Regis kissé elmosolyodott a kirohanás hallatán. Arra gondolt, hogy emlékezteti Bruenort, miszerint nem a törpe helyezte vissza őt a tanács ba, hanem Pusztaerdő népe, akinek szüksége volt egy képviselőre, mi vel az utolsó egy jeti gyomrában végezte, de azután inkább bölcsen megtartotta magának a gondolatait. - Halászok - mondta a törpe és a félszerzet szőrös, csizmátlan lába elé köpött. Regis ismét elmosolyodott és kikerülte a foltot. Tudta, hogy Bruenor sokkal inkább kiabálós és nem annyira harapós hangulatban van és hogy a törpe hamarosan ejteni fogja ezt a témát - amíg a következő probléma az útjukba nem kerül. Harcpöröly Bruenor mindig is izgága alak volt. A törpe még akkor is morgolódott, amikor az útkanyarulat után sze mük elé tárult Drizzt és Cattie-brie, akik még mindig a mohás tóparton üldögéltek, elveszve a felhőkről szőtt képzeteikben és egymás társasá gában. Regis fogai közé szívta a levegőt és arra gondolt, hogy Bruenor mindjárt felrobban, amiért szeretett, örökbefogadott lányát ilyen meg hitt helyzetben találja a drow-val - vagy bárki mással -, de a törpe csak megrázta bozontos fejét és eldübörgött a másik irányba. - Átkozott bolond elf - mondta, amikor végre a félszerzet beérte. Megcsókolod majdan azt a lányt és ezzel kész is? Regis szája szinte a füléig szaladt.

8 - Honnan tudod, hogy mát nem tette meg? - vetette oda, csupán azért, hogy lássa, amint a törpe arca olyan tűzvörösre változik, mint amilyen a haja és a szakálla volt. És persze Regis elég fürge volt ahhoz, hogy félreugorjon Bruenor ha lálos szorítása elől. A törpe azonban csak lehorgasztotta a fejét, miközben átkokat mo tyogott és elviharzott. Regis el sem akarta hinni, hogy csizmák ilyen dü börgést kelthetnek a puha, mohával borított földúton. Bryn Shander tanácstermében a lárma nem igazán lepte meg Regist. Megpróbálta - de tényleg -, figyelemmel követni a fejleményeket, mi közben Cassius elöljáró, Tízváros legmagasabb rangú vezetője a jobbá ra formális ügyekkel kapcsolatos tanácskozást vezette. Korábban mind a tíz város független vezetés alatt állt, vagyis a tanácsba minden város küldött egy képviselőt, de Cassius olyan nagy szolgálatot tett a terület nek, hogy többé már nem csak egy közösség szószólója volt - még Bryn Shanderé sem, amely a férfi otthona volt és messze a legnagyobb tele pülés a környéken. Ez persze nem tetszett targosi Kempnek, aki Tízváros második legnagyobb városát vezette. Ő és Cassius régebben egyenlő ellenfelek voltak, de az elöljáró előlépésével és az új bryn shan deri tanácsos kinevezésével Kemp úgy érezte, hogy hátrányba került. Ám az elöljáró mindezek fölé emelkedett és az elmúlt néhány hónap során még a morgolódó Kemp is elismerte, hogy a férfi általában tisztes ségesen és részrehajlás nélkül cselekedett. Ám a bryn shanderi tanácsteremben uralkodó békés és szívélyes hangulat a csak fokozta a pusztaerdei tanácsos unalmát. A félszerzet kedvelte a jó vitákat és a remek érveléseket, főleg akkor, ha nem ő állt középpontban - jobban szeretett a sarokban meghúzódni és onnan fo kozni az érzelmeket és a vita hevességét. Ó, azok voltak ám a régi szép napok! Regis megpróbált ébren maradni - de tényleg -, amikor a vita a Maer Dualdon mélyebb vizeinek a halászhajók közötti elosztására tere lődött - ezzel remélték megakadályozni, hogy a hálók összegabalyodjanak és hogy a tavon megszokott érzelemkitörések kirobbanjanak. Ez a vita már évtizedek óta folyt Tízvárosban és Regis tudta, hogy semmilyen törvény nem tarthatja távol egymástól a hajókat a nagy tó hideg vizén. Ahol a bütykösfejű halak vannak, odamennek a hajók is, bármit is mondjon a törvény. A halak csontjából kiváló faragványokat lehetett készíteni és emellett még a húsuk is ízletes volt - nem véletlen hát, hogy a városok gazdaságának alapját alkották és számos gazfickót vonzottak Tízvárosba, akik mind itt remélték megtalálni a szerencséjü ket. A Jeges Szelek Völgye három nagy tavának partjaitól oly messze el terülő tanácsteremben hozott törvények csupán eszközök voltak a ta nácstagok számára kirohanásaik alátámasztására, adni elkerülhetetlenül bekövetkezik majd, ha minden rendelet csődöt mond. Mire Pusztaerdő félszerzet tanácsnoka felébredt, a beszélgetés témá ja - szerencsére -, már megfoghatóbb ügyekre terelődött, köztük egy olyanra is, ami Regist közvetlenül érintette. Pusztaerdő tanácsnoka csak egy pillanattal később ébredt rá, hogy az ok, amiért kinyitotta sze mét, nem volt más, minthogy Cassius a nevén szólította. - Bocsáss meg, hogy megzavarom a szunyókálásod - mondta Tízváros elöljárója halkan Regisnek. - É... én, hm, napokon és éjszakákon át készültem erre a, hm, mos tani tanácskozásra - hebegte a felrezzenő félszerzet. - És Bryn Shander messze van. A mosolygó Cassius felemelte kezét és csendre intette Regist, még mielőtt az még inkább zavarba jött volna. A félszerzetnek semmi szük sége nem volt rá, hogy kifogásokat keressen itt, ebben a testületben. Mindannyian ismerték fogyatékosságát és értékét - és ez az érték nem kis részben nagyhatalmú barátain nyugodott. - Akkor hát el tudod rendezni ezt az ügyet? - Ezt Targosi Kemp, aki a legkevésbé kedvelte Regist a tanácsnokok közül, kérdezte nyersen a kérdést. - Ügyet? - érdeklődött Regis. Kemp lehajtotta fejét és halkan szitkozódott. - Az útonállók ügyét - magyarázta Cassius. - Tudjuk, hogy a Shaengarne túlpartján, Brémától délre felbukkant új banda hosszú lo vaglást jelent a barátaidnak, de nagyra értékelnénk, ha te és a társaid biztonságossá tennék az arra vezető utakat. Regis hátradőlt és keresztbefonta kezét még mindig terjedelmes ha sán -- bár az már korántsem volt olyan látványos, mint egykor -, és módfelett magasztos arckifejezést öltött. Hát erről van szó, somolygott magában. Újabb lehetőség neki és barátainak, hogy hősökként szolgál ják Tízváros népét. Regis ilyenkor

9 érezte magát igazán elemében, még akkor is, ha be kellett ismernie, hogy csak kisebb szerepet játszik jóval erősebb társai hőstetteiben. De a tanácsüléseken ezek voltak azok a pil lanatok, amikor tündökölhetett, amikor olyan magasnak érezhette ma gát, mint a hatalmas Kemp. Eltöprengett a Cassius által felvázolt feladaton. Bréma volt a legnyugatibb város, a Shaengarne folyó túlpartján - a folyó most, a nyár végén nyilván alacsony. - Úgy vélem, hogy tíz napon belül ott lehetünk és megtisztíthatjuk az utakat -- mondta Regis a szükségesnek ítélt szünet után. Tudta, hogy barátai úgyis beleegyeznek. Az elmúlt néhány hónap ban hányszor indultak útnak szörnyek és útonállók után? Ez főként Drizzt és Catti-brie szerepe volt, akik élvezettel csinálták ezt, de még Bruenor is, aki pedig állandóan panaszkodott emiatt, sem bánta igazán. Amint Regis ott ült és ezen töprengett, rájött arra is, hogy őt sem zaklatja fel az a tudat, hogy ő és barátai hamarosan ismét a kalandok útjára lépnek. Valami történt vele azon az utolsó, hosszú úton, amikor megérezte a vállába döfő goblin lándzsa okozta kínt - amikor kis híján meghalt. Regis akkor még nem ismerte fel a változást. Akkor még nem akart mást a sebesült félszerzet, csak visszatérni kényelmes házikójába Pusztaerdőn, a bütykösfejű halak csontjából gyönyörű faragványokat készíteni és semmivel sem törődve a Maer Dualdon partján horgászni. Miután megérkezett meghitt pusztaerdei otthonába, Regis a vártnál nagyobb borzongást érzett, amikor a sebét mutogatta. Ezért hát, amikor Drizzt és a többiek útnak indulnak majd az új fe nyegetés ellen, Regis örömmel játssza el a ráosztott szerepet. A Brémától délre elterülő úton töltött első tíznap közül az utolsó épp olyan lehangolónak indult, mint az előző kilenc. A szúnyogok és moszkitók sűrű rajokban zümmögtek a levegőben. A Jeges Szelek Völ gyében kilenc hónapon át uralkodó hideg évszak szorításából kiszaba dult sár makacsul rátapadt az apró szekér kerekeire és a társait árnyék ként kísérő Drizzt megviselt csizmájára. Catti-brie hajtotta az egylovas kocsit. Hosszú és piszkos gyapjúruhá ja válltól bokáig borította testét, haját pedig szorosan felkötötte. A fia tal fiúnak álcázott Regis mellette ült - arca már egészen vörösen színt öltött a nyári nap alatt eltöltött hosszú óráktól. A legkényelmetlenebb azonban Bruenornak volt, ráadásul ezt saját magának köszönhette. Készített magának ugyanis egy utazóládát, ahol elrejtőzhetett - a szerkezetet a szekér alá, középtájra erősítette és min den egyes nap ott kuporgott. Drizzt gondosan megválasztva rótta útját a sárral borított tájon, mindig éberen. A Jeges Szelek Völgyének nyílt tundráján az utazókra sokkal komolyabb veszélyek leselkedtek, mint az útonállók, akiknek az elfogása miatt idejöttek. Habár a tundrajetik zöme most valószínűleg délebbre költözött, követve a karibucsordákat a Világ Hátának lábá hoz, azért még maradhatott itt néhány. Ebben az évszakban óriások és goblinok gyakran jöttek le a távoli hegyekből, könnyű zsákmányt és könnyű meggazdagodást keresvén. Drizztnek sok esetben kellett kité rőket tennie a sziklás és lápos területeken, hogy elkerülje a halálos, szürkés szőrrel borított kígyókat, amelyek között akadtak húsz lábnál is hosszabb példányok - mérgező marásuk pedig még egy óriást is leterí tett volna. A drow-nak mindezt figyelembe kellett vennie és közben még a sze keret is figyelnie kellett a szeme sarkából, mialatt a környező vidéket fürkészte minden irányban. Hamarabb kell meglátnia az útonállókat, mint ahogy azok vennék észre őt, ha könnyen akarja elkapni őket. Pontosabban könnyebben, somolygott magában a drow. Meglehető sen jó leírással rendelkeztek a bandáról, és úgy tűnt, hogy sem létszá mukat, sem képességeiket tekintve nem jelenthetnek különösebb prob lémát. Drizztnek szinte állandóan figyelmeztetnie kellett magát: nem szabad, hogy az előfeltevések nagyképűséghez vezessenek. Elég egyet len szerencsés nyíllövés és csapata máris három főre olvad. A rovarok a széllel dacolva mindenfelé ott nyüzsögtek körülötte, a Nap fénye szúrta a szemét, minden egyes sáros pocsolyában ott rejtőz hetett egy ebédelni vágyó szürke szőrmés kígyó, vagy egy földre lapuló tundrajeti, emellett pedig ott volt még a területen már hírnévre szert tett, rá és barátaira fenyegetést jelentő veszedelmes banditacsapat. Nem véletlen hát, hogy Drizzt Do'Urden remek hangulatban volt! Gyorsan átlépett egy apró patakon, majd csúszva megállt, amikor észrevette a nagyjából emberláb méretű, furcsa formájú tócsákból álló sort, amelyek körülbelül olyan távolságra sorakoztak egymástól, mint amit egy sietősen haladó ember hagy. A drow közelebb lépett és

10 letér delt, hogy alaposabban megvizsgálja a nyomokat. -1'udta, hogy nem so káig maradnak meg errefelé, így hát ennek frissnek kellett lennie. Drizzt ujja a második percéig mélyedt a vízbe, mielőtt tömör földbe ütközött volna - a mélység is megfelelt egy felnőtt ember hagyta nyomé nak. A drow felállt és kezei az álcázó köpeny fodrai alatt szablyáinak mar kolatára fonódtak. Csillám a jobb csípőjén függött, míg Jéghalál a balon - készen arra, hogy elővillanjanak és végezzenek bármiféle veszéllyel. Drizzt összehúzta bíborszínű szemeit, kezét pedig felemelte, hogy le árnyékolja a napfényt. A nyomok az út felé haladtak, arra, ahol a sze kér hamarosan elhalad majd. És ott feküdt a földön a sárral borított ember, várakozva. Drizzt nem felé indult, hanem ehelyett lehajolva igyekezett visszafe lé, egy félkört leírva, azzal a szándékkal, hogy átszeli az utat a szekér mögött és vet egy pillantást a másik oldalon található leshelyekre is. Szürke köpenyének csuklyáját mélyebbre húzta, hogy még jobban el rejtse fehér haját, majd futásnak eredt, miközben fekete kezeit izgatot tan dörzsölte össze. Regis ásított és nyújtózkodott egyet, majd nekidőlt Cattie-brie-nek, befészkelte magát az oldalán és lehunyta nagy, barna szemét. - Remek alkalom a szendergésre - suttogta a nő. - Remek alkalom, hogy elhitessem azokkal, akik minket figyelnek, hogy szendergek -- javította ki Regis. - Láttad őket mögöttünk, az út mellett? - Egen - mondta Catti-brie. - Koszos egy páros. Miközben beszélt, egyik kezével elengedte a kantárt és a szekér bak jának elülső pereme alá csúsztatta. Regis figyelte, amint ujjai összezárul nak az odarejtett tárgyon és tudta, hogy megnyugvást merít Szívkereső Taulmarilból, lenyűgöző íjából, amely a helyén volt és készen várta, hogy használja. Az igazság az volt, hogy ez a tény Regist is megnyugtatta - méghoz zá nem is kis mértékben. A félszerzet keze hátrafelé mozdult a bakon és mintha csak véletle nül tenné, keményen nekikoppant a háttámla fadeszkázatának -- ezzel jelezte Bruenornak, hogy legyen éber és készüljön. - Kezdődik - súgta oda Catti-brie egy pillanattal később. Regis továbbra is csukva tartotta szemét, miközben keze most már gyorsabb ütemben ütögette a deszkát. Bal szemét csak résnyire nyitot ta ki, hogy megnézze magának az útra kilépő, mosdatlan kinézetű há rom zsiványt. Catti-brie megállította a szekeret. - Óh, jó uraim! - kiáltotta. - Tudnának nékem és ennek a fiúnak itt segítni, ha szépen kérném? A férjemet megölték a hegyszorosban és én azt hiszem, hogy egy kicsinyég eltévedtünk. Napok óta ide-oda utazunk és nem tudjuk, hogy melyik út vezet Tízvárosba. - Nagyon okos - suttogta Regis, aki szavait cuppantással álcázta, mi közben a bakon mocorgott, és úgy tett, mintha mélyen aludna. A félszerzetet valóban lenyűgözte az a mód, ahogy Catti-brie magya rázatot adott arra, hogy az elmúlt néhány napban miért utazgattak fel-alá az úton. Ha a banda figyelte őket, akkor kevésbé fognak gyanakodni. - De nem tudom, hogy mit tegyek! - könyörgött Catti-brie, akinek hangja élessé vált és eltöltötte a félelem. - Enmagam és ez a fiú itten, teljesen egyedül vagyunk és eltévedtünk! - Segítünk tinéktek -- mondta a középen álló csontos, vörös hajú férfi, akinek szakálla szinte a derekáig ért. - De ennek biza' ára vagyon - magyarázta a bal oldalon álló, nagy termetű zsivány, akinek a vállán átvetve egy hatalmas csatabárd nyu godott. - Ára? - kérdezte Catti-brie. - Az ár a szekeretek - mondta a harmadik, aki láthatóan mind be szédét, mind megjelenését tekintve a legválasztékosabb volt a banditák közül. Színes mellényt és tunikát hordott (előbbi sárga, utóbbi piros volt) és bal csípőjén, az övébe tűzve egy papírt viselt. Regis és Catti-brie egymásra pillantott, nem igazán meglepve. Mögülük egy puffanás hallatszott, Regis pedig beharapta szája szélét és remélte, hogy Bruenor nem ront elő és dönt romba mindent. Tervü ket alaposan kidolgozták, az első lépéstől az utolsóig gondosan megkoreografálták. Újabb puffanás érkezett a hátuk mögül, de a félszerzet már átdugta kezét a bakon és ökle nekikoppant a háttámlának, hogy elfojtsa a zajt.

11 Catti-brie-re nézett és a nő kék szemének izzásából tudta, hogy az ő színrelépésének az ideje hamar, nagyon hamar eljön. Ő lesz a legfélelmetesebb, mondta Cattie-brie magában és a jobb szélen álló zsiványra, a hármas legválasztékosabb tagjára nézett. Pillan tása ezután átvándorolt a másik oldalon álló, hatalmas termetű férfira. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy egyetlen suhintással ketté tudná vágni az az irdatlan fejsze. - És egy kis pipihusi - jegyezte meg a bal. oldalon álló zsivány és fel villantotta mohó, foghíjas mosolyát. A középen álló férfi gonoszul elvi gyorodott, de a jobb szélső alak undorral pillantott a másik kettőre. -- Ugyan, hiszen ő mondta, hogy elvesztette a férjét! - tiltakozott a nagydarab fickó. - Gyanítom, hogy hasznát látná egy alapos lovagolásnak. Catti-brie agyán végigfutott a kép, amint borotvaéles kardja, Khazid'hea felszántja a pojáca ágyékát, de ügyesen álcázta mosolyát. - Talán a szekeretek is elegendő lesz - magyarázta a csiszolt modorú zsivány és Cattie-brie látta, hogy teljes mértékben nem határolta el ma gát a vele folytatandó játékoktól. Igen, elég jól megértette mindezt. A férfi megnyerő modorával akar ta ugyanazt elérni, amit a nagydarab fickó az izmaival akart kicsikarni. Sokkal szórakoztatóbb lett volna, ha a lány belemegy játékba. - És persze mindaz, ami benne van - folytatta a választékos útonálló. - Sajnálom, hogy el kell fogadnunk az adományodat, de attól tartok, hogy nekünk is a túlélésért kel küzdenünk idekint, miközben az utakon járőrözünk. - Ezt csináljátok tehát? - kérdezte Catti-brie. - Ami jómagamat ille ti, én inkább hitvány tolvajok társaságának néztelek volna benneteket. Ettől aztán tágra nyílt a szemük! - Ketten jobbra és hárman balra - súgta Catti-brie Regisnek. - Az előttünk álló kutyák az enyémek. - Termnészetesen - felelte a félszerzet és a nő meglepetten pillantott rá. A meghökkenés azonban csupán egy pillanatig tartott, mivel Cattie -brie emlékeztette magát, hogy Regis nagyon jól ismeri őt és valószínű leg kikövetkeztette a benne lezajló érzelmeket az útonállókkal folyta tott beszélgetés során, épp úgy, mint ahogy önmaga is felismerte azokat. Ismét a félszerzet felé fordult, féloldalasan elmosolyodott, tett egy apró mozdulatot, majd tekintete visszakanyarodott a banditák felé. - Sem szükségtek, sem jogotok nincs arra, hogy bármit is elvegyetek - mondta a tolvajoknak és csak épp annyi remegést vitt a hangjába, amivel elhitethette, hogy a vakmerő felszín mögött a tömény rettegés bújik meg. Regis ásított egyet és kinyújtózott, majd felpattantak a szemei és jól látszott bennük a - tettetett -, meglepődés és rémület. Felsikított és le ugrott a szekér jobb oldalán, majd rohanni kezdett a sárban. Catti-brie vette a jelet, felállt és egyetlen rántással letépte magáról az álcaként szolgáló gyapjúruhát, amelyet félrelökött és feltárta az öltözék alatt rejlő harcost. Khazid'hea, a halálos Vágó kiröppent tokjából, má sik keze pedig a szekér bakja alá nyúlt és előhúzta az íjat. Catti-brie a levegőbe ugrott és már ott is termett az istráng mellett, és váratlan moz dulattal előrerántotta a lovat, amely így elválasztotta egymástól a nagy darab fickót két társától. A szekér baloldalán a három haramia látta, hogy mi történik és fel pattantak a sárból, majd kardot rántottak és ordítva előrerontottak. A mellettük levő apró földhányás mögül egy ruganyos és gyorsan mozgó alak tört elő, csendesen, akár egy szellem - úgy tűnt, hogy repül, lábai olyan gyorsan szelték át a lucskos talajt. A szürke köpeny ráncai alól két ragyogó szablya került elő és a roha mozó hármast hófehér mosoly és bíborszínű szemek fogadták. - Aztat ott, kapjátok el! - kiáltotta az egyik gazfickó és mindhárman a drow-ra rontottak. Mozdulataik (két döfés és egy vad suhintás), koor dinálatlanok és esetlenek voltak. Drizzt jobb karja egyenesen kivágódott jobbra és Jéghalál tökéletes mozdulattal ütötte fel az oldalirányú vágást, miközben a bal kéz felfelé és előremozdult - Csillám homorú lapja keresztben csapott le a két előredöfő pengére. Ahogy Csillám visszahúzódott, Jéghalál sújtott le a ki nyújtott kardokra, majd ismét érkezett a keresztbe és lefelé mozduló Csillám, amely ismét mindkét fegyvert eltalálta. Drizzt egy finom láb-

12 mozdulattal lebukott a felbőszült haramia visszakezes vágása elől és a sötételf elég gyorsan csapott vissza Jéghalállal ahhoz, hogy a szablya el találja a férfi kézfejét, amint annak kardja elsuhant mellette. A gazfickó felüvöltött, fegyvere pedig elrepült. De nem messze, mert a drow bal keze máris mozgásba lendült. Csil lám keresztbe mozdult és megakasztotta az elszálló kard röptét. Az ezt követő tánc szinte hipnotizálta a három banditát. A két szablya gyors mozdulatokkal pörgette a kardot a levegőben, alá, fölé és mellé mozdul va, mintha csak a drow egy dalt játszott volna a fegyver lapján. Drizzt végül Jéghalált a kard fölé és mellé lendítette és a mozdulat sor végén a penge pontosan tulajdonosa kezében termett. -- Biztos tudsz ennél jobbat is - közölte a mosolygó drow, amint a kard markolata tökéletesen belesimult a kábult gazember tenyerébe. A férfi felsikoltott és fegyverét a földre ejtette, majd megfordult és elrohant. - Ez a Drizzit! - ordította a másik és követte társát. A harmadik azonban - vagy félelemből vagy haragból vagy ostoba ságból -, előrelendült. Kardjával dühödten támadott - előredöfött, majd visszalendült, majd magasabban döfött és egy köríves mozdulattal visszakozott. Vagy legalábbis megpróbálta. A drow szablyái ugyanis felfelé mozdultak és mindkét penge kétszer találta el egymás után a fegyvert. Csillám ezután felfelé lendült és lefe lé kényszerítette a kardot, a drow pedig vad támadásba ment át és pengéi keményen, egymás mellett csaptak le a hátrányba került haramia kardjára -- olyan gyorsan és olyan dühvel sújtott le újra meg újra, hogy a csengés egyetlen hosszú dallamnak tűnt. A férfi karja minden bizonnyal elzsibbadt, de mégis megpróbálta ki használni ellenfele vad mozdulatait és hirtelen előretört, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy közel kerüljön és lekösse a drow villámgyors kezeit. Ám ekkor ráébredt, hogy fegyvertelen, és nem tudta miképpen vesz tette el kardját. A gazfickó előrevetette magát, szélesre tárt karjait medve ölelésre nyitotta, hogy így fogja le ellenfelét, de csak a levegőt markolta. Fájdalom nyilallt a lábai közé, amikor a drow észrevétlenül a háta mögé kerülve szablyájának lapjával odasózott egyet. A fickó az ütés ere jétől lábujjhegyre állt. Drizzt gyorsan visszarántotta fegyverét, a férfinek pedig előre kellett ugrania, de megbotlott és kis híján elesett. A drow talpa ekkor a hátának nyomódott, a lapockái közé és a sötételf arccal lefelé, a sárba nyomta az útonállót. - Jól tennéd, ha odalent maradnál, amíg arra nem kérlek, hogy állj fel - mondta Drizzt. Vetett egy pillantást a szekér felé, hogy meggyőződ jön róla, barátai jól vannak, majd kényelmes léptekkel útnak indult és követni kezdte a menekülő páros nyomait. Regis kiválóan utánozta a megrémült gyermeket, miközben a sárban botladozva rohant - karjait vadul lengette és egyfolytában azt kiabálta: "Segítség! Segítség! A két férfi, akire Catti-brie figyelmeztette, most felállt, hogy elzárják az útját. A félszerzet megeresztett egy sikolyt és oldalra botorkált, de megbotlott és térdre esett. - Ó, ne öljenek meg engemet, uraim, kérem! - sipította Regis szá nalomkeltően, amint azok ketten odaballagtak hozzá gonosz vigyorral az arcukon és csúf fegyvereikkel a kezükben. - Ó, kérem! - folytatta Regis. - Itt van, odaadom a papám nyaklán cát, odaadom! Regis inge alá nyúlt és előhúzott egy rubinfüggőt, majd rövid lán cánál fogva feltartotta, de csak annyira, hogy az ide-oda lengjen és fo rogjon. A gazfickók közelebb léptek és vigyoruk kíváncsi pillantássá válto zott, ahogy a pörgő ékkövet nézték, az ezer és ezer szikrát, azt a hipno tikus vonzást, ahogy a kő mintha magába szívta és elnyelte volna a fényt. Catti-brie elengedte az ügetésre váltó lovat, íját és a tegezt az út mellé ejtette, majd oldalra csusszant, hogy elkerülje az elhaladó szeke ret és egyenesen szembenézett a nagydarab zsivánnyal és annak hatal mas fejszéjével. Az pedig keményen és esetlenül rontott rá - baltáját meglendítette maga előtt, majd vissza, keresztbe, hogy azután felfelé emelje és egy ir datlan, lefelé irányuló csapásba vigye át.

13 A kecses Catti-brie-nek nem okozott gondot, hogy kikerülje a há rom suhintást. A harmadik hibázásnál, amikor a fejsze a puha földbe csapódott, tökéletes lehetősége nyílt volna egy gyilkos csapás bevitelé re és arra, hogy továbbinduljon. Hallotta, ahogy a csiszoltabb modorú útonálló mozgásra nógatja a lovat és látta, hogy a két útonálló már a szekér bakján ül. A gondjuk most már Bruenor vállain nyugodott. Catti-brie úgy döntött, hogy szórakozik egy kicsit. Nem nyerték el tetszését a fickó sikamlós megjegyzései. - Átkozott retesz! - zsörtölődött Bruenor, mivel a hevenyészett fül kéjét lezáró pöcök a kerekek által felvert sár miatt beragadt. A szekér most már gyorsabban mozgott, amitől minden huppanó nagyobbnak tűnt, a törpe pedig vadul hánykolódott jobbra-balra. Végül Bruenornak sikerült az egyik lábát maga alá kényszerítenie, majd a másikat is és szűkösen, de nagyon szűkösen összekuporodnia. Fel bömbölt - erre még egy vörös sárkány is büszke lett volna -, és minden erejével felfelé ugrott, mire a feje áttörte a szekér alját alkotó deszkákat. - Nem gondoljátok, hogy le kellene lassítnotok? - kérdezte a szeke ret hajtó, díszes öltözetű útonállót, és mellette ülő, vörös hajú társát. Mindketten hátrafordultak és arcuk egészen mulatságos kifejezést öltött. Amíg a vörös hajú elő nem rántotta tőrét és körbe nem perdült - át ugrotta a bakot és vadul rávetette magát Bruenorra, aki csak ekkor éb redt rá, hogy nem különösebben szerencsés úgy védekezni, hogy mind két kezét az oldalához préseli a széthasadt deszkázat. Az egyik zsivány láthatóan teljesen beérte azzal, hogy csak áll ott és ostobán nézi a pörgő ékkövet. A másik azonban csak néhány pillanatig figyelte azt, majd felemelte tekintetét és vadul megrázta a fejét, majd állkapcsa összecsattant. - Na mos' megvagy, te kis szemfényvesztő! - bömbölte. Regis talpra szökkent és a rubinfüggőt dundi kis kezébe kapta. - Ne engedd, hogy bántson! - kiáltotta a megbűvölt embernek, ahogy a másik rárontott és a félszerzet torka felé nyúlt mindkét kezével. Regis azonban gyorsabb volt, mint amilyennek látszott és hátra csusszant. A magasabb férfi azonban még így is előnyben volt és kön nyen elkaphatta volna. Ha nincs a másik zsivány, aki minden kétséget kizáróan tudta, hogy ez a kis fickó a barátja, méghozzá kedves barátja és így társára vetette magát, a földre taszítva azt. Egy pillanattal később már vadul hempergőztek és verekedtek - az ütlegek és a szitkok csak úgy szálldostak. - Te eszement, ő egy szemfényvesztő! - kiáltotta a Regisre támadó fickó és öklével szemen vágta a másikat. - Te egy vadállat vagy, hisz' ő egy barátságos kis fickó! - vágott vis sza a társa és mondandóját megtoldotta egy orra mért ütéssel is. Regis felsóhajtott és megfordult, hogy szemügyre vegye a csata ala kulását. Tökéletesen játszotta szerepét, mint ahogy a Csarnok Vándo rainak utóbbi hőstettei során mindannyiszor. De ennek ellenére arra gondolt, hogy Drizzt miképpen bánna el ezzel a kettővel, a napfényben ragyogva villanó szablyáival és azt kívánta, bárcsak ő is megtehetné. Majd arra gondolt, hogy Catti-brie miként bánna el velük, csodá latos íjából leadott, néhány jól célzott, mindent elsöprő villámló nyíl lövéssel, amit - szinte biztosan -, követne Vágó gyors és halálos csa pása. A félszerzet pedig ismét csak azt kívánta, bárcsak ő is képes len ne erre. Azután arra gondolt, hogy Bruenor miként intézné el ezeket a gaz fickókat: kapna egy taslit a fejére és ő is kiosztana egyet, az oldalát olyan ütés érné, ami még egy óriást is a földre terítene, de addig nyo mulna előre, míg végül a páros arccal lefelé végezné a sárban - Regis pedig azt kívánta, bárcsak képes lenne erre. - Ugyan - mondta a félszerzet és Bruenorra gondolva együttérzően megmasszírozta a vállát. Mindannyiuknak megvan a maga módszere, döntötte el magában és figyelme a sárban előtte fetrengő, birkózó ala kok felé fordult. Új házikedvence vesztésre állt. Regis kezébe fogta saját fegyverét, az apró buzogányt, amelyet Bruenor neki készített és miközben azok ketten ide-oda gördültek, né hány jól irányzott koppantással a helyes irányba terelte a dolgokat. Hamarosan kedvence fölénybe került és Regis jó úton haladt, hogy diadalmaskodjon. A maga módján.

14 Egy döféssel tört előre, a haramia pedig kitépte a fejszét a földből és maga elé rántotta, hogy védje magát - megpróbálta megállítani vagy legalábbis félreütni a döfésre lendülő kardot. Cattie-brie hatalmasat lépett előre, túlságosan is sokat -- tudta ezt -, legalábbis a gazfickó szerint. Mint ahogy tudta azt is, hogy ez a fickó alábecsüli őt. Azok a meg jegyzései, amiket vele kapcsolatban tett, elég sokat elárultak arról, hogy ez az alak miként tekint a nőkre. A haramia bekapta a csalit és kifelé lökte a fejszét, fejjel előre, a nő felé és megpróbálta megütni vele. Catti-brie megvetette a lábát és egy félfordulattal az esetlen fegyver től jobbra termett - bár átdöfhette volna a férfi mellkasát Khazid-heá val, helyette inkább a talpát használta és keményen a zsivány lábai kö zé rúgott. A nő hátracsusszant, a férfi pedig nyögve egyenesedett fel. Catti-brie kivárt, hagyta, hogy a másik ismét támadásba lendüljön. Ahogy megjósolható volt, hamarosan ismét belefogott azokba a hatal mas - és haszontalan -, vízszintes suhintásokba. Ezúttal Catti-brie csak annyit hátrált, hogy a fegyver néhány hüvelykkel kerülje el. Megpör dült és a férfi előrenyújtott karjai alá szökkent - bal lába körül fordult meg, míg jobb lábával hátrafelé rúgott és ismét a lába között találta el a gazembert. Nem tudta, hogy miért, de örömét lelte benne. Majd ismét a veszélyes területen kívülre került, mire a férfi reagál hatott volna, vagy egyáltalán legyűrhette volna az ágyékából kisugárzó borzasztó fájdalmat. Megpróbált valamennyire kiegyenesedni, majd magasra emelte fej széjét és üvöltve lódult előre - ez már egy kétségbeesett ellenfél táma dása volt. Khazid'hea mohó hegye belemart a hasába, ami azonnal megállította. Catti-brie apró csuklómozdulattal lefelé lendítette a halá los pengét és a nő egy gyors lépéssel a férfi előtt termett - szemtől szem ben álltak most ott. - Fogadjunk, hogy fáj - suttogta és térde nagy sebességgel emelke dett felfelé. Catti-brie hátraugrott, majd előrevetette magát, miközben körbe pördült - kardja pontosan a lefelé lendülő balta útjába került és a cso dás penge olyan könnyedén szelte át a nyelet, mintha csak gyertyaviasz lett volna. Catti-brie ismét hátraszökkent, de csak egy újabb, jól helye zett rúgás után. A keresztbeálló szemű gazfickó, akinek arcára végtelen fájdalom vé sődött, megpróbálta üldözőbe venni, de Khazid'hea korábbi, lefelé irá nyuló vágása átvágta az övét és mindazt, ami a nadrágját tartotta, ami erre a bokájáig hullott. Egy megrövidült lépés, majd egy újabb és a férfi megbotlott, hogy azután fejjel előre a sárban landoljon. Iszappal borítva, a testén végig futó, szemmel látható fájdalomhullámokkal birkózva, térdre küzdötte magát és a felé közeledő nő felé suhintott. Láthatóan csak ekkor vette észre, hogy fejszéje nyelének csak a felét szorongatja a kezében. A su hintás túl rövid volt, a lendület pedig túlságosan elvitte a férfit balra. Catti-brie mögé lépett, talpát a nagydarab alak jobb lapockájára tette és visszanyomta a fickót a sárba. Aki újra térdre emelkedett és az iszaptól vakon vadul csapkodott. A nő ismét mögötte termett. És újra visszarúgta a sárba. - Maradj lent - javasolta. A makacs és kábult gazfickó átkokat, sarat és barnás vizet köpköd ve ismét feltápászkodott. - Maradj lent - mondta Catti-brie, aki tudta, hogy a férfi a hangja alapján be tudja tájolni őt. Az alak egyik lábát oldalra nyújtotta, hogy megtámaszkodjon, mi közben körbefordult és kétségbeesetten megsuhintotta a baltanyelet. Catti-brie átugrotta mind a fadarabot, mind a lábat és a férfi előtt termett, majd ezt a lendületet egy újabb nagy erejű, az ágyékra mért rú gásra fordította át. Ezúttal a fickó magzatpózba kucorodott a sárban, miközben halk nyüszítés tört elő a torkából - az ágyékát markolászta, a nő pedig tud ta, hogy nem fog ismét felkelni. Vetett egy pillantást Regisre, majd széles vigyorral az arcán az íjáért indult. A kétségbeesés lökte előre Bruenor karját és lábát - kezét megtá masztotta, miközben térdét felhúzta. Az egyik deszka széthasadt és pajzsként emelkedett fel a megvillanó tőr elé - a törpének sikerült va lahogy kiszabadítani az egyik kezét és olyan szögben mozdítani a lécda rabot, hogy az kiüsse a tőrt a vörös hajú férfi kezéből. Vagy - jött rá Bruenor -, a haramia talán szándékosan engedte el azt. A férfi ökle a deszka mögé csapott és telibe kapta a törpe arcát. Majd érkezett egy újabb ütés balról, azután jobbról és mivel a törpe semmivel sem tudott védekezni, nem is tette. Hagyta, hogy a férfi megsorozza, de közben ide-oda ficánkolt és kiszabadította mindkét kezét, majd végül sikerült annyira kivergődnie, hogy valamennyire védekezhetett. Elkap ta a férfi lendülő balját a jobbjával és elindította saját bal kezét, amely ha célba ér, valószínűleg levitte volna a haramia fejét.

15 A gazfickónak azonban sikerült megragadnia a kezet, épp úgy, ahogy Bruenor fogta meg az övét - így most döntetlenre álltak és küszködve próbáltak a másik fölé kerekedni az ugráló és ide-oda vágódó szekéren. - Gyüjj mán ide, Kenda! - kiáltotta a vörös hajú férfi. - Elkaptuk! Visszanézett Bruenorra és csúf arca alig egy hüvelyknyire került a tör péétől. - és most mihez kezd'sz majd, törpicsek? - Mondta néked már bárki is, hogy köpködsz, amikor beszélsz? - kérdezte az undorodó Bruenor. A férfi válaszul idióta vigyort villantott rá, majd megszívta az orrát, és szortyantott egyet; szája megtelt nyállal, amelyet a törpére készült zúdítani. Bruenor egész testében megfeszült és mintha csak egy óriási izom, mintha egy nagy kígyó lett volna, lecsapott. Homloka a csúf zsivány ar cába csapódott, amitől a férfi feje hátracsapódott és az ég felé meredt, hogy amikor köpött -- valahogy képes volt erre még így is -, nyála egye nesen felfelé röppent, majd visszahullott rá. A törpe kitépte a kezét a másik szorításából és elengedte a fickót egyik marka összezárult a zsivány torka körül, míg a másik megragadta az alak övét. A férfi felemelkedett, fel a törpe feje fölé, majd átrepült a száguldó szekér oldalán. Bruenor látta a megmaradt gazfickó arcán a higgadtságot, ahogy az elengedte a kantárt, nyugodtan megfordult és előhúzta remek rapírját. Bruenor hasonló nyugalommal tornászta ki magát a ládából, majd be lenyúlt és előhúzta rovátkákkal borított fejszéjét. A törpe a fejszét a jobb vállára csapta és közönyös testtartást vet fel - széles terpeszben állt ott, hogy így egyensúlyozza ki a rázkódást. - Okosabban tennéd, ha azt szépen letennéd és megállítnád ezt az os toba szekeret - mondta ellenfelének, aki a rapírját lengette az orra előtt. - Neked kellene megadnod magad - figyelmeztette az útonálló -, bolond törpe! - Alighogy befejezte, máris előrelendült és Bruenor, aki elég tapasztalattal bírt, hogy felmérje ellenfele távolságát és egyensú lyát, még csak nem is pislogott. A törpe azonban egy kicsit túlbecsülte a távolságot és a rapír hegye átdöfte mithrill mellvértjét - talált egy rést a lemezek között és erősen beleszúrt a törpébe. - Aú - mondta Bruenor, láthatóan nem különösebben lenyűgözve. Az útonálló visszahúzódott, készen, hogy ismét előreszökkenjen. - Esetlen fegyvered nem mérkőzhet a gyorsaságommal és a fürgesé gemmel! - kiáltotta és előrelendült. - Ha! Bruenor erős csuklójának egyetlen mozdulatára fejszéje kifelé len dült, egyet perdült és belefúródott a szúrni készülő útonálló mellébe, ami hátrarepítette a fickót, egyenesen neki a bak hátsó támlájának. - Igazán? - kérdezte Bruenor, majd egyik lábával rátiport az útonál ló mellkasára és kitépte belőle a fegyverét. Catti-brie leengedte az íját, miután látta, hogy Bruenor átvette a szekér fölött az uralmat. Már célba vette a rapírt lengető zsiványt és ké szen állt, hogy lelője, amennyiben szükséges. Nem mintha egy pillanatig is arra gondolt volna, hogy Harcpöröly Bruenornak segítségre lenne szüksége két ilyen alakkal szemben. Megfordult és szemügyre vette Regist, aki jobbról közeledett. Mögötte jött engedelmes kedvence, aki a vállán átvette hozta foglyát. - Van tenálad kötszer annak, akit Bruenor leterített? - kérdezte Catti-brie habár nem igazán bízott abban, hogy a férfi még életben lehet. Regis biccenteni akart, de azután riadtan felordított: - Balra! Catti-brie megpördült, Taulmaril felemelkedett és célba vette áldo zatát. A férfi, akit Drizzt terített le, megpróbált felállni a sárból. A nő elengedte a nyílvesszőt, amely úgy szikrázott és cikázott, mint egy: villámcsapás és pontosan a felfelé mozduló fej mellett csapódott a földbe. A férfi megdermedt mozdulat közben és jól hallhatóan nyöszörögni kezdett. - Jobban tennéd, ha szépen visszaheverednél - kiáltott rá Catti-brie az útról. A férfi így is tett. Több, mint két órával később, a két menekülő zsivány átcsörtetett a bozótoson, amely a táborukat rejtő sziklakör egyetlen bejáratát fedte el. Meg-meg botolva, még mindig izgatottan törtetettek át a lovak mellett

16 és megkerülve egy ellopott szekeret, rábukkantak Bors Jule-ra, vezérük re, a rajtaütések kiagyalójára és szakácsukra, aki éppen levest kavarga tott egy üstben. - Ma semmi sincs? - kérdezte a magas, fekete hajú nő, miközben barna szeme végigmérte őket. Hangszíne és testtartása elárulta, hogy tudja, mi történt, de egyik zsivány sem volt elég eszes ahhoz, hogy ezt észrevegye. Jule megértette, hogy valami történt, valami, ami nem tűnt túl biztatónak. - A Drizzit - bukott ki az egyik bandita száján, aki minden szónál le vegőért kapkodott. - A Drizzit és a baráttyai elkaptak minket. -- Drizzt? - kérdezte Jule. - Drizzit Dudden, az az átkozott drow elf - mondta a másik. - Ép pen egy szekeret csíptünk el. Nem vót ott más, csak egy némber és a kölke, amikor ott termett, pont hármunk mögött. Szegény Walken egyenesen belefutott és megharcolt vele. - Szegény Walken - tette hozzá a másik. Jule becsukta a szemét és megrázta a fejét, mivel látta azt, amit a többiek nyilvánvalóan nem vettek észre. - És ez a nő - kérdezte -, csak úgy egyszerűen átadta a szekeret? - Ő éppen harcóni kezdett, amikor elrohantunk - mondta az egyik koszos fickó. - Nem láttunk túl sokat. - Ő? - tette fel az újabb kérdést Jule. - Úgy értitek, hogy Catti-brie, igaz? Harcpöröly Bruenor lánya, igaz? Felültettek benneteket, bolondok! A páros zavartan nézett egymásra. - Abba' biztos lehetsz, hogy néhányan odavesztek közülünk - mond ta végül az egyik, miután elég bátorságot gyűjtött, hogy az impozáns nő re nézzen. - Lehetett vón' rosszabb is. - Rosszabb? - kérdezte Jule kétkedve. - Akkor mondjátok el, hogy láttátok-e felbukkanni a sötételf társát, a párducot? Azok ketten ismét egymásra néztek. Mintha csak válaszolni akarna, egy morgó hang gördült végig a tá borhelyen és úgy zengett, mintha csak a földből törne előre - a hangtól mindhárom zsivány megborzongott. A tábor mellett kikötött lovak nyerítettek, patáikkal dobogtak és idegesen rángatták a fejüket. - Gyaníthattam volna, hogy ez történt - felelt meg Jule saját kérdé sére és nagyot sóhajtott. Oldalról mozgás vonta magára a figyelmüket - mintha valami feke teség villant volna -, és mindhárman az újonnan érkezett felé fordítot ták fejüket. Egy legalább tíz láb hosszú, hatalmas fekete macska érke zett, amelynek izmos vállai egy magas ember melléig értek. -A drow elf macskája? - kérdezte az egyik piszkos zsivány. - Azt mondják, hogy Guenhwyvarnak hívják - erősítette meg Jule. A másik fickó máris kezdett elhátrálni, miközben szemét mindvégig a macskán tartotta. Nekiütközött a szekérnek, majd nekiállt megkerül ni és pontosan az ideges és izzadó lovak előtt haladt el. - Ti pedig egyenesen visszarohantatok hozzám - mondta Jule a má siknak jól érzékelhető lenézéssel a hangjában. - Nem fogtátok fel, hogy a drow hagyta, hogy elmeneküljetek? - Nem igaz, mert le volt kötve! - tiltakozott a megmaradt zsivány. Jule csak a fejét rázta. Végül is egyáltalán nem volt meglepve, hogy így ért véget. Feltételezte, hogy megérdemelte, amiért idióták bandájá val kezdett. Guenhwyvar felbömbölt és a tábor közepén termett, pontosan a pá ros között. Jule, aki okosabb volt annál, semhogy arra gondolt volna, hogy megküzd a hatalmas bestiával, egyszerűen a levegőbe lökte keze it. Éppen utasítani akarta társát, hogy ő is így tegyen, amikor meghal lotta, hogy az a földre zuhan. A fickó egyszerűen elájult. A megmaradt koszos zsivány már nem is látta Guenhwyvar ugrását. Még azelőtt megpördült és átszáguldott a sziklagyűrű résén át, majd át csörtetett a bozótoson - arra gondolt, hogy míg a többiek harcolnak, ad dig ő elmenekül, így hát az út felé vette az irányt. Tovább törtetett előre, a csapkodó ágak miatt összehúzott szemmel, amikor azt vette észre, hogy egy sötét alak jelenik meg az oldalán és ekkor észrevette a rászegeződő tüzes, bíborszínű szemeket is - egy pillanattal azelőtt, hogy egy szablya markolata meglendült és arcon találta volna, a földre terítve őt.

17 MÁSODIK FEJEZET KONFLIKTUSOK A szél és a sós permet hűsítette arcát, hosszú, szőke haját pedig hát racsapta - kristálykék szeme hunyorogva meredt előre az erős nap sütésben. Wulfgar vonásai erősek, ám mégis kisfiúsak maradtak, annak ellenére, hogy bőrét a tengeren töltött tíznapok cserzették. A fi gyelmesebb megfigyelők azonban észrevették Wulfgar szemében a fiata los megjelenést megcáfoló rezonanciát, a keserű tapasztalatokból táplál kozó szomorúságot. Ez a melankólia azonban most és itt, a Tengeri Szellem orrában nem kerítette hatalmába Wulfgart, Beornegar fiát, aki ugyanazt az adrena lináramlást érezte, mint amit a Jeges Szelek Völgyében, miközben fel nőtt, miközben megismerte népének útjait és amit akkor érzett, amikor Drizzt oldalán küzdött. Ezt a jókedvet nem lehetett tagadni - ez volt a harcosok útja, az a büszke és bizsergető várakozás, amelyet a csata meg kezdése előtt éreznek. És a csata hamarosan kezdetét veszi, efelől a barbárnak nem voltak kétségei. Messze előttük, a szikrázó hullámok hátán, Wulfgar látta már a menekülő kalózhajó vitorláit. Vajon ez Sheila Kree vitorlása volt, a Véres Gerinc? Vajon harci ka lapácsa, a hatalmas Égisz-agyar, őt örökbefogadó atyja ajándéka az előt te levő hajón tartózkodó egyik kalóz kezében van? Wulfgar összerezzent, ahogy végiggondolta a kérdést, ahogy arra az ezernyi érzésre gondolt, amely pusztán azáltal ötlött fel benne, hogy is mét a birtokába kerülhet Égisz-agyar. Delly Curtie-t és a saját lányukként nevelt csecsemőt, Colsont hát rahagyta Vízmélyén. Ók Deudermont kapitány gyönyörű otthonában maradtak, míg ő azzal a kifejezett szándékkal kelt útra a Tengeri Szelle men, hogy visszaszerzi harci kalapácsát. Ám a gondolatot, hogy mit te het majd meg ismét, ha újra a kezébe foghatja a fegyvert, még Wulfgar vadul szárnyaló érzelmei sem tudták felölelni. Valóban, mit is jelentett számára a harci pöröly? A harci kalapács, Bruenor ajándéka, a törpe szeretetének a szimbó luma volt, annak szimbóluma, hogy a törpe felismerte: Wulfgar túllé pett sztoikus és brutális neveltetésén és készen áll, hogy jobb harcos és - ami ennél is fontosabb -, jobb ember legyen. De valóban így történt ez? Megérdemelte-e a harci kalapácsot és Bruenor szeretetét? Annyi bi zonyos, hogy az Abyssból történő visszatérése óta eltelt hónapok ez el len szóltak. Az elmúlt néhány hónapban nem sok olyasmit tett, amire büszke lett volna és hosszú listán sorakoztak azok a tettek - kezdve Catti-brie arculcsapásával -, amelyeket legszívesebben elfelejtett volna. Ezért hát Égisz-agyar üldözése gyógyírként hatott rá: elterelte figyel mét, miközben teljesen lekötötte a határozottan jó ügy érdekében tör ténő tevékenység és eközben magában is el tudta rendezni a dolgokat. De ha Égisz-agyar ott van az előttük levő hajón, vagy a soron következőn és Wulfgar visszaszerzi azt, akkor mi lesz utána? Van-e még helye a Jeges Szelek Völgyében, egykori barátai oldalán? Visszatérhetne még a kalandokkal és vad csatákkal teli életbe, ahol mindig a katasztrófa pe remén éltek Drizzttel és a többiekkel? Wulfgar gondolatai visszatértek Dellyhez és a gyermekhez. Új életét és őket kettejüket figyelembe véve, hogyan térhetne vissza előző életé hez? Egy ilyen pálfordulás mit jelentene az új családjához fűződő kötelezettségeit illetően? A barbár felnevetett, mert tudta, hogy jóval több minden tartja vis sza őt, mint csupán a kötelezettségei - még ha ezt nem is gyakran is merte el, még önmagának sem. Amikor elhozta a gyermeket Auckney-ból, a Világ Háta keleti felén található kisebb királyságból, azt kötelességből tette, mivel az, aki valójában volt - vagy aki újra lenni akart! -, követelte, hogy ne engedje a gyermeket szenvedni anyja bű nei és apja gyávasága és ostobasága miatt. A kötelességtudat vezette őt vissza a luskani kocsmába, a Zsivány kardba, az az adósság, amivel egykori barátainak, Arumnak, Dellynek és Pocsolya Josinak tartozott, akiknek csalódást okozott részegeskedé sével és vad természetével. Amikor Dellyt arra kérte, hogy tartson vele és a gyermekkel, azt szintén a kötelességtudatból eredő lökés hatására tette - mivel úgy lát ta, hogy ily módon valamelyest jóváteheti azt a nyomorúságos bánás módot, ahogy a szerencsétlen nővel bánt és felajánlhat neki egy új, fel fedezésre váró kiutat. Valójában Wulfgarnak nem sokat kellett győz ködnie Dellyt, hogy tartson vele és miután a nő meglepetésére bele egyezett, a barbár valójában nem fogta fel, hogy ez a döntés milyen mértékben változtatja majd meg az életét. Mostanra azonban... mos tanra a Dellyhez és a gyermekhez fűződő kapcsolata valamiféle többle tet kapott. A nagylelkűségből elhozott csecsemő - valójában azonban, ahogy ezt Wulfgar ösztönösen is felismerte, erre a nagylelkűségre neki sokkal nagyobb szüksége volt, mint a kislánynak -, a lányává, saját gyermekévé vált.

18 Minden értelemben. Nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy réges-régen ő vált Harcpöröly Bruenor fiává. Korábban Wulfgarnak még csak fogalma sem volt róla, hogy az a szó, apa, milyen mértékű sebezhetőséget jelent. Korábban soha nem gondolta, hogy bárki bármilyen módon is komolyan megsebezheti. Most pedig elég volt csak belenéznie Colson kék szemébe, amely olyan volt, akár az iga zi anyjáé, és Wulfgar máris tudta, hogy az egész világ bármikor össze omolhat körülötte. Delly Curtie-vel hasonló volt a helyzet és a barbár rájött, hogy töb bet kapott, mint amire számított. A nő, akit arra kért, hogy tartson ve le - ismét csak kötelességtudatból és annak a durva alaknak a megtagadásaként, aki volt -, mostanra már sokkal fontosabbá vált számára, mintha csak az útitársa lett volna. A Luskan elhagyását követő hóna pok során Wulfgar kezdte teljesen más színben látni Dellyt Curtie-t, kezdte látni szellemének és bölcsességének mélységét, amelyet nyomo rúságos létezése túlélése érdekében szarkasztikus és nyers külső mögé rejtett. Delly mesélt neki arról a néhány csodálatos pillanatról, amit átélt és egyiket sem. számos szeretőjének karjaiban élte meg. Mesélt neki az órákról, amelyeket Luskan csendes mólóin töltött, még mielőtt kényszeredetten fel kellett kerekednie, hogy megkezdje éjszakai munkáját a Zsiványkardban. Csak ült ott és figyelte, ahogy a Nap elsüllyed a távo li óceánban, amitől a víz szinte lángolni látszott. Delly szerette az alkonyt - a csend óráját, ahogy ő nevezte -, amikor Luskan nappal dolgozó népe hazatért otthonába, a családjához és az éj szaka működők sokasága még nem ébredt fel, hogy kalandos, ám végső soron mégis üres életét élje az utcákon. Azok alatt a hónapok alatt, amikor megismerte Dellyt a Zsiványkardban és azok alatt az éjszakák alatt, amelyeket egymás karjaiban töltöttek, Wulfgar még csak nem is sejtette, hogy mennyivel több van a lányban, hogy vannak álmai és re ményei és hogy olyan mélyen képes megérteni az őt körülvevő embere ket. Amikor a férfiak lefektették, gyakran könnyű prédának hitték, aki nek elég néhány kedves szót odavetni, hogy céljukat elérjék. Amit Wulfgar kezdett megérteni Dellyvel kapcsolatban, az az volt, hogy azok a szavak és azok a kalandok semmit nem jelentettek számá ra. Az utcákon a nő erejének mércéjét a teste szolgáltatta és ő azt hasz nálta arra, hogy előnyökre tegyen szert, hogy ismereteket szerezzen és hogy biztonságot teremtsen önmagának egy olyan helyen, ahol mind három ismeretlen volt. Milyen furcsa volt most Wulfgarnak felismernie azt, hogy a férfiak mindannyian azt hitték, ők használják ki Delly tu datlanságát, pedig valójában a nő szert tett előnyre kéjvágyuk révén. Igen, Delly Curtie a "kihasználós" játékot épp olyan ügyesen játszot ta, mint bárki más, és Wulfgarnak éppen ezért tűnt olyan csodálatosnak a köztük szárba szökő kapcsolat. Tudta, hogy Delly nem használta ki őt, mint ahogy ő sem tette meg azt a lánnyal. Együtt töltött idejük során először, őszintén és tettetés nélkül osztották meg egymással társaságu kat, mindenféle napirend nélkül. És Wulfgar valóban hazudott volna, ha nem ismeri el, hogy élvezi ezt. Wulfgar valóban hazudott volna - emellett pedig gyávaság is lett volna tőle -, ha nem ismeri el, hogy beleszeretett Delly Curtie-be. Így hát összeházasodtak. Nem formálisan, hanem szívükben és lelkükben Wulfgar pedig tudta, hogy ez a nő, ez a különös társ olyan módon teszi teljessé életét, ahogy soha nem gondolta volna. - A gyilkosok lobogója van fent! - kiáltott le valaki az árbockosár ból, és ez azt jelentette, hogy a Tengeri Szellem előtt valóban egy kalóz hajó haladt, amely fölött most arrogánsan csapkodott a szélben a jól is mert zászló. Csak a nyílt víz terült el előtte, így esélye sem volt menekülésre. A Kardparton nem akadt olyan hajó, amely lehagyhatta volna a Tengeri Szellemet, főként akkor nem, ha a parancsnoki hídon ott üldögélt Robillard, a nagyhatalmú varázsló, aki szélrohamokkal duzzasztotta új ra meg újra a szkúner favitorláját. Wulfgar mély levegőt vett, majd újabbat, de ez nem igazán segített abban, hogy lehiggadjon. Harcos vagyok! - emlékeztette magát, de a másik igazságot, hogy egyben apa és férj is, nem volt könnyű félretennie. Milyen furcsának tűnt neki a szívében beállt változás. Alig néhány hónappal korábban még ő volt Luskan réme, aki semmire sem figyelve, felelőtlenül vetette magát a harcba, egészen az önpusztításig menve. De ez még akkor volt, amikor semmit sem veszthetett, amikor azt hitte, hogy a halál eloszlathatja fájdalmát. Most már sokkal több minden volt, amit elveszthetett - ott volt a felismerés, hogy ha odavész, akkor Dellyre és Colsonra szenvedés vár. És mindezt miért? - tette fel magában a kérdést. Egy harci kalapácsért, a múlt szimbólumáért, amelyet nem is biztos, hogy vissza akar szerezni. Wulfgar keményen megragadta az előárbochoz futó kötelet és olyan

19 vadul szorította meg azt, hogy bütykei kifehéredtek, majd újra mélyen és hosszan beszívta a levegőt és állatias mordulást hallatott. Wulfgar le rázta magáról a gondolatokat, mert felismerte, hogy azok az igazi har cosok szívére nézve kártékonyak. Rohamozz bátran - ez volt az ő zso lozsmája, a kódexe és valóban ez volt az a mód, ahogy az igazi harcos túlélte a csatát. Rohand le gyorsan ellenségeidet és valószínűleg élni fogsz. A habozás csak lehetőséget ad az ellenfelednek, hogy leterítsen az íjával vagy a lándzsájával., A habozás és a gyávaság az, ami a pusztulását okozhatják. A Tengeri Szellem gyorsan közeledett az üldözött hajóhoz és hama rosan tisztán látták a kétárbocos karavellát. Milyen gyorsan lekerült a kalózokat jelző lobogó, amikor azok felismerték üldözőjüket! A Tengeri Szellem hátsó katapultja és elülső ballistája tüzet nyitott, de egyik találatnak sem volt komoly hatása, míg a kalózok saját kata pultjának lövése szánalmasan gyengére sikeredett és a lövedék jóval a közeledő kalózvadász elé hullott. - Újabb sortűz? - kérdezte Deudermont a hajó varázslóját. A kapi tány magas és egyenes tartású férfi volt, tökéletesen nyírt kecskeszakál lal, amely még mindig inkább barna volt, mint szürke. - Csaléteknek? - felelte Robillard. - Felesleges, mert ha van varázs lójuk, akkor túl ravasz ahhoz, hogy tőrbe csaljuk. Egyébként már elárul ta volna magát. Menjünk valódi hatótávolságon belülre és lőjünk. Én is ezt fogom tenni. Deudermont bólintott és távcsövét a szeméhez emelte, hogy jobban lássa a kalózokat - most már ki tudta venni a fedélzeten ide-oda szalad gáló alakokat is. A Tengeri Szellem minden egyes eltelt másodperccel közelebb ért, vitorlái mohón fogták be a szelet, orra pedig magasra tornyozta a vizet. Deudermont hátranézett, a tüzéreire, akik a tatfedélzeti katapultot kezelték. Egyikőjük a kapitányéhoz hasonló távcsövet használt és az előtte fekvő jelzőpálcán rögzítette a másik hajó helyzetét. Leengedte a messzelátót és bólintott Deudermont felé. - Tűz a fővitorlára - mondta a kapitány a mellette álló tengerész nek, aki fennhangon adta tovább a parancsot, míg az egyre hangosab ban és gyorsabban terjedve eljutott hátra, és mind a ballista, mind a katapult tüzet nyitott. Ezúttal az égő szurokgolyó megperzselte a kétség beesett fordulóba kezdő kalózhajó vitorláit és kötélzetét, míg a bal listalövedék - csapkodó láncok -, lyukat ütöttek a vitorlába. Egy pillanattal később ragyogó fényvillanás támadt - Robillard egy villámot indított útjára, amely a vízvonalon vágódott bele a kalózhajó törzsébe, fadarabokat szórva szerteszét. - Védekezésre felkészülni! - érkezett Robillard kiáltása, aki egy félig áttetsző gömböt idézett maga köré és az orrba rohant, el a hajó közép fedélzetére tartó Wulfgar mellett. A kalózhajóról válaszul szintén villámcsapás érkezett, bár ez koránt sem volt olyan sistergő és ragyogó, mint Robillardé. A Tengeri Szellem varázslója, aki egész Faerűn legkiválóbb, tengeri harcban jártas mágu sai közé tartozott, helyezte el azokat a pajzsokat, amelyek a sérülést mi nimalizálták, így a villám csupán egy fekete heget hagyott maga után a Tengeri Szellem orrának oldalsó részén - egyike volt ez annak a számos kitüntető jelvénynek, amelyet a büszke kalózvadász szerzett sokévnyi szolgálata során. A pirát folytatta kitérő fordulóját, de mivel üldözője sokkal kecsesebb volt nála, már be is vágott elé jobbra, és még közelebb került hozzá. Deudermont elmosolyodott, ahogy végigmérte Robillardot, aki mohón dörzsölte össze tenyerét, készen arra, hogy varázslatok sorával küzdjön le mindenféle védelmet, amit majd egy mindent elsöprő, a kö télzetet és a vitorlákat felfaló tűzgolyó követ és amitől a hajó majd bé nán lebeg a vízen. A kalózok pedig nem sokkal ezután megadják magukat. Íjászok sorakoztak fel a Tengeri Szellem korlátja mentén - többen közülük előrébb álltak, szinte felkínálva magukat. Rájuk Robillard olyan varázslatot mondott, amely a megbűvöletlen nyílvesszők ellen védelmet adott nekik - ezeknek a bátor tengerészeknek jutott a fel adat, hogy magukra vonják az ellenség tüzét. - Lőjetek, amint elhaladunk mellettük! - adta ki az utasítást a cso port parancsnoka, és összes embere nekilátott, hogy ellenőrizze az íjhú rokat és a nyilakat, az utóbbiak közül kiválogatva a legkiválóbbakat. Mögöttük Wulfgar járt fel s alá idegesen és türelmetlenül. Azt kí vánta, bárcsak vége lenne már - tökéletesen logikus és racionális vágy volt ez -, ám magában mégis átkozódott ezekért az érzésekért. - Egy kortyot, hogy ne remegjen a kezed? - szólt oda neki az egyik piszkos tengerész és felé nyújtott egy üveg rumot, amely kézről kézre járt az átszálló egység tagjai között.

20 Wulfgar sokáig meredten bámulta a palackot. Hónapokon át rejtő zött el ezekben az átlátszónak tűnő dolgokban. Hónapokon át italba fojtotta félelmeit és rettenetes emlékeit, hiábavalóan próbálva elmene külni léte és múltja valósága elől. Megrázta a fejét és visszatért az ide-oda járkáláshoz. Egy pillanattal később húsz íjhúr pendült, amit a kalózok kiáltásai követtek és azé a néhány tengerészé, akit a válaszsortűz talált el a Ten geri Szellemen. Wulfgar tudta, hogy el kellene foglalnia helyét az átszálló egység tag jai között, de azon kapta magát, hogy nem teszi. Lábai nem moccantak, képtelen volt elszakadni Delly és Colson arcától. Hogyan teheti ezt? Hogyan képes itt lenni és üldözni egy harci kalapácsot, miközben vár nak rá Vízmélyén? Ezek a kérdések hangos és rettenetes visszhangot vertek Wulfgar agyában. Mintha mindannyian egyszerre üvöltöttek volna. Hallotta Tempus, a barbár hadisten nevét, amely pörölyként zúdult rá a kopo nyájára és amely újra és újra azt mondta neki, hogy tagadja meg a félel meit és emlékezzen, ki is volt egykor. Felüvöltött, amitől a közelében állók rémülten szétspricceltek, majd Wulfgar, Beornegar fia a korláthoz rohant és - annak ellenére, hogy az átszálló egység ideje még nem jött el, és Robillard még csak elő sem készítette a terepet tűzrobbantásával, ráadásul a Tengeri Szellem már gyorsan távoldott a másik hajótól és köztük már több, mint egy tucat yardnyi rés tátongott -, a dühös barbár felugrott az oldalpalánkra és a levegőbe vetette magát. Háta mögött tiltó, előtte pedig meglepett és rémült kiáltások hang zottak fel. De Wulfgar csak saját kiáltását hallotta. - Tempus! - bömbölte, megtagadva félelmeit és tétovaságát. - Tempus! Deudermont kapitány Robillardhoz rohant és megragadta a vézna varázslót, annak karjait a testéhez szorítva és megszakítva a másik va rázslatát. - A bolond! - ordította Robillard, amit kinyitotta a szemét és meg látta, hogy mi váltotta ki kapitánya beavatkozását. Nem mintha a varázsló különösebben meglepődött volna: Wulfgar azóta szálka volt Robillard oldalában, hogy az csatlakozott a legénység hez. Eltérően egykori társaitól, Drizzt-től és Catti-brie-től, a barbár láthatóan egyszerűen képtelen volt felfogni a mágikus küzdelem finomsá gait. A mágiahasználó szemében pedig a mágikus harc mindennél fon tosabb volt, de az biztos, hogy messze a jelentéktelen harcosok ostobasága fölött állt. Robillard kitépte magát Deudermont szorításából. - Hamarosan útjára indítom a tűzgolyót - makacskodott. - Amint Wulfgar meghal! Deudermont alig figyelt oda. Utasította tengerészeit, hogy fordítsák meg a Tengeri Szellemet, íjászainak pedig parancsot adott, hogy nyila ikkal segítsék az egy főből álló átszálló egységet. Wulfgar nekicsapódott a korlátnak, ahogy átugrott a kalózhajóra és elzuhant a fedélzeten. Kardot forgató bukkanírok vetették rá magukat, megelevenedett hullámokként, de a bömbölő barbár már talpon is volt és mindkét kezében hosszú láncokat lengetett. A legközelebbi kalóz felé vágott kardjával és sikerült is megsebeznie a vállán, de Wulfgar gyorsan előrelökte alkarját és ellentartott, megaka dályozva, hogy a penge mélyebbre vágjon. Miközben hárított, a barbár jobbja keresztbe lendült és nagy erővel mellen találta a férfit, aki elemelkedett a talajtól és átrepült a fedélze ten, ahol azután összetört tagokkal lent maradt. Az istene nevét harsogó, láncaival csapkodó és lesújtó barbár őrjön geni kezdett, szanaszét szórva maga előtt a kalózokat. Azok még soha nem láttak ehhez foghatót korábban - egy közel hét láb magas vadembert -, így a legtöbben elmenekültek a hurrikánszerű roham láttán. Az egyik lánc kicsapott, rátekeredett két lábra, Wulfgar pedig egy hatalmas rántással a fedélzethez teremtette a szerencsétlen kalózt. Ki csapott a másik lánc is és a barbártól balra álló férfi válla köré fonódott, majd teljesen körbecsavarodva a testén nagy csattanással nekicsapó dott a mellének. Wulfgar rántása nyomán jelentős mennyiségű bőr sza kadt le a fickóról, aki körbepördülve zuhant a fedélzetre. - Meneküljetek! - hangzottak fel a kiáltások előlről. - Ez egy démoni Mivel mindkét lánca elég hamar összegabalyodott, Wulfgar elen gedte őket és két kis husángot rántott elő az övéből. Előrevetette ma gát és oldalra vágott, amivel az egyik kalózt, aki a legkomolyabb pán célzatot viselte és feltehetően a vezér lehetett, a korlátnak teremtette.