Enni és megismerni BŰNE A TOROKNAK, BŰNE A SZÓNAK 81

Átírás

1 Enni és megismerni A zsidó teremtésmítosz elején a kígyó, mely ravaszabb volt a föld minden állatánál, amit az Úristen teremtett, megkísértette az asszonyt (Ter 3, 1). A kígyó elmagyarázta neki, hogy azon a napon, mikor ő és a társa esznek annak a fának a gyümölcséből, amely a kert közepén áll, szemetek felnyílik, és olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat (Ter 3, 5). Megízlelni az igazságot, megkóstolni a tudást, ez hát a jövő, amit a kígyó Éva szeme elé tár, és amit Éva azonnal elfogad: vett tehát gyümölcséből, és evett belőle. Aztán adott belőle Ádámnak is, aki vele volt. Osztoztak a vállalkozás következményében, az isteni átokban, és a megismerésben is. Attól a pillanattól kezdve Isten kénytelen volt belátni, hogy az ember olyan lett, mint egy közülünk, ismer jót és rosszat. Olyan, mint mi, unux ex nobis, ahogy a Vulgata írja. Kik közül egy? Közülünk, istenek közül? És hol az egyistenhit? De hagyjuk a vitát az egyistenhit és a sokistenhit között, és térjünk vissza problémánkhoz, a tudáshoz, mint az étel iránti vágyhoz. Széles körben elterjedt vélemény volt a középkori kereszténység körében, hogy a vágynak van egy normális, a megengedett határokon belüli formája, és egy bűnös, rendetlen, féktelen megjelenése. A szellemi és a testi étvágy közötti párhuzam legnagyobb teoretikusa Dante. Az ő világrendjében az összes ember helye a szerint van kijelölve, mennyire munkál benne az isteni szeretet ereje. Ez a szeretet az Istennel való egyesülésre ösztönzi az embert éppúgy, mint az étvágy az evésre. Az embernek BŰNE A TOROKNAK, BŰNE A SZÓNAK 81

2 természetes vágya a tudás elnyerése. Dante Vendégség című művének első szavai megegyeznek Arisztotelész Metafizikájának kezdetével: Minden ember természeténél fogva vágyik a tudásra. Ez a vágy hasonlít az étel iránti vágyra, ahogy a vágynak, hogy szomjunkat oltsuk az isteni tudás forrásában, megfelel a testi szomjúság, melyet vízzel csillapíthatunk. Az igazság oltja a szomjat, az igazság jóllakat. Látom, hogy elménk sohse tud pihenni, ha az igazság nem világosítja, melynek gyümölcsét egyetlen Fa termi. (Paradicsom. IV Ford. Babits Mihály) Az igazság tehát oltja a szomjat, és a tudás ünneppé teszi egy napunkat, ha lelkünk gyomrában véget ér a tudatlanság bőjtje ezek Nagy Szent Gergely szavai a Moralia. Bibliakommentár Jób könyvéhez (I. 44) című művében. (Scientia in die suo convivium parat: quia in ventre mentis ignorantie jejunium superat.) A nyelv bűne Mindennapi nyelvünkben széles körben meggyökeresedett metafora a megismerést az ennivaló megemésztéséhez hasonlítani. Ezt a jelenséget volt alkalmam alaposabban megvizsgálni A filozófia a konyhában (La filosofia in cucina) című könyvemben. A mértéktelenséget illetően azonban nem érvényes ez a hasonlóság: a túlzott tudásvágyat sosem ítélték hibának vagy bűnnek. Annál inkább elítélik a túl sok beszédet. Burjánzik ott a beszéd, ahol az étel bőséges mennydörög ennek az általunk 82 HATODIK FEJEZET

3 már ismert szokásnak az ostorozója, Giovanni Climaco. Ez bizony így van, mert ez lehetett Isten elgondolása is paradox módon ugyanazok a szervek, melyek az étel emésztésére szolgálnak a száj, a fogak és a nyelv kellenek a beszédhez is. Mi másért adta Isten ugyanazokat a szerveket az ízek élvezetére és a beszédre, ha nem azért, hogy megértsd, minden beszélgetésnek tartalmaznia kell a bölcsesség sóját? (Robert Grosseteste) Jóban és rosszban, mértékletességben és túlzásban, a villa és a toll, a nyelv és a szavak nélkülözhetetlen eszközei a gurmand-nak, a torkosnak, a falánknak. Amikor az önmegtartóztatás szükségességéről, a mérték és a mértékletesség erényéről beszél, már Aquinói Szent Tamás is a falánkság végső következményeként mutatja be a bőbeszédűséget. A mértéktelenség az étkezésben maga után vonja a mértéktelen locsogást. Mindkét bűnnek a száj az otthona, nincs különbség a túl sok étel és a túl sok beszéd között. Már elődje, Nagy Szent Gergely is megjegyezte, hogy a lakomákon a test a torkosság élvezetének adja át magát, míg a szív valami érthetetlen örömöt érez. Ez olvasható a Sirák fiának könyvében is (32, 6 9), arra buzdítva a lakomák résztvevőit, hogy élvezzék ki az ünnepi eseményt, de ne kövessenek el bűnt szavaikkal: Szórakozz még de gőgös szót ejtve ne keveredj bűnbe. (32, 12) A falánkok tanítanak a középkori prédikátorok túl sok időt vesztegetnek a fecsegésre és ocsmány veszekedésre, beképzeltek és megvesztegethetők, talpnyalók és mindig készek kigúnyolni másokat. Mintha csak a görög komédiák hiú és fecsegő szakácsait látnánk viszont. Vétkeznek a nyelvükkel, hazudva, meghamisítva az igazságot. A torkosság bűnéből fakad a sok hamis alku, be nem tartott ígéret, füstbe ment fogadkozás, meg a hazárdjátékok is, mint a kockajáték. BŰNE A TOROKNAK, BŰNE A SZÓNAK 83

4 Ezekben a prédikációkban a torkosságot az istenkáromlással is kapcsolatba hozzák, sőt, még a boszorkánysággal és a sátánimádással is. (!) Még mindig a száj bűneinél tartunk, tehát a torkosságnál és a bűnös beszédnél. Aki istenkáromló szavakat ejt ki, az perverz módon használja a nyelvét, az megsérti a szavak örök igazságát. Együtt látjuk itt a keresztény logikaközpontúságot és azt, milyen nagy értéket tulajdonít az egyház az isteni tanításnak. Néhány szakasz következik Máté evangéliumából, ahol a tettek és a kiejtett szavak közötti kapcsolatról szól: Viperák fajzata! (kiáltott Jézus a farizeusokra, azokhoz az állatokhoz hasonlítva őket, kiknek kétágú nyelvük van). Hogy beszélhetnétek jót, mikor gonoszak vagytok? A száj ugyanis a szív bőségéből szól. A jó ember jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember rossz kincséből rosszat hoz elő (12, 34 35). A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás. Ezek szennyezik be az embert (15, 19 20). Az emberi szív állapota tehát a nyelv közvetítésével nyilvánvalóvá válik, a szavak tehát, éppúgy, mint a tettek, megítélhetők és elítélhetők. Nem értitek, hogy ami a szájba kerül, a gyomorba jut, onnan meg a félreeső helyre? Az ellenben, ami elhagyja a szájat, a szívből származik, s ez az, ami beszennyezi az embert (15, 17 18). A lényeg az, hogy az evés ténye, vagy az, hogy tiszta vagy mosdatlan kézzel eszünk-e, önmagában nem tekinthető rossznak. Az evés oka azonban lehet rossz már 84 HATODIK FEJEZET

5 tudjuk a szív vágyától függően. Erről szólnak azok a fejezetek, amelyek meggyőzően bizonyítják a helyes evés, a helyes beszéd és az igaz hit közötti kapcsolatot. Egyetlen hatásos fegyver van a torkosság alattomos bűne ellen: a csend az asztalnál. A csend jó megfelelője lehet a szexuális önmegtartóztatásnak, de a torkosság esetében lehetetlen a teljes megtartóztatás. Le lehet élni az életünket teljes hallgatásban éppúgy, ahogy teljes szüzességben is (bár egyik sem túl kellemes), de az abszolút koplalás lehetetlenség. Szent Benedek a 6. században fogalmazta meg Reguláját azért, hogy a legapróbb részletekig megszervezze a bencés szerzetesek életét. A 38. fejezetben előírja, hogy az asztalnál a legnagyobb csend legyen, hogy ott senkinek suttogását vagy szavát ne lehessen hallani, csak a felolvasóét. A felolvasó szájában (aki előzőleg kapott egy kis kevert bort, hogy derekasan eleget tehessen feladatának) csak szavak lehetnek, hallgatóságának szájában pedig csak étel, ily módon kizárva a két dolog összekeveredését. A Regula sok helyen magasztalja a szótlanságot: a hallgatás csökkenti a lehetőségét a nyelvvel való vétkezésnek. A 6. fejezetet a hallgatás szeretetének szentelte: ahol sok a beszéd, nem marad el a bűn (Péld 10, 19), meg a nyelvnek hatalmában van az élet és a halál (Péld 18, 21). A Biblia olvasása legyen a szerzetes igazi eledele, ami megakadályozza a hallgatóságot az esetleges vétkezésben. Eszköz, mely csökkenti a haszontalan beszédet olvasható Carla Casagrande és Silvana Vecchio A nyelv bűnei című művében. A csend az asztalnál az egyetlen hatásos fegyver a nyelv legalattomosabb vétke, a hízelgés ellen. Egy meglepő észrevétel: a torkosságnak szentelt számtalan iromány egyikében sem ítélik el azt, ha étkezés közben az ember az ételekről beszél. A baj mindig csak BŰNE A TOROKNAK, BŰNE A SZÓNAK 85

6 az, hogy túl sokat beszélnek, hogy fölöslegesen és értelmetlenül locsognak-fecsegnek, és főleg, ha közönséges, trágár stílusban folyik a társalgás, ha pikáns történeteket vagy ocsmány vicceket mesélnek az asztalnál. A bűnök egyik modern kori kutatója, Giovanni Ventimiglia filozófiai konzultációs könyvecskéjében (Bűnök. Gyakorlatok házi használatra) a bűnösöket próbálja jellemezni, elemezve a tüneteiket. Ő vezette be a ételről beszélni szimptómát, mint ami nagyon is jellemző a torkosokra. Ha föl akarod ismerni egy családi ebédnél a falánkokat, kérdezgesd őket ajánlja Ventimiglia. Ki az, aki másról se tud beszélni, csak ételekről, borokról, éttermekről, jellegzetes kisvendéglőkről? Ki az, aki úgy beszél az ételekről, mintha ma ehetne utoljára? Ki szenteli az egész ebédidejét arra, hogy ételekről beszéljen, pukkadásig tömve magát testileg és lelkileg is ennivalóval? A kettős oralitás A száj kettős természetű testrészünk, mivel az oralitás színhelye mindkét értelemben. Az olasz gyerekek első szava a ma-ma ételt jelent, a tejet és az emlőre való emlékezést. És előfordul, hogy az utolsó szó is az ételről szól. Az a kevés tanulmány, amely a halálraítéltek utolsó vacsorájával foglalkozik (pl. Susanne Skubal: Word of Mouth: food and fiction after Freud), felfedi, mekkora a jelentősége annak, ha valaki eszik a kivégzése előtt, vagy ha nem. Ernst Gains regényében (A Lesson before Dying, 1993) amelyből 1999-ben Joseph Sargent rendezett filmet az ártatlanul elítélt néger fiú emberi méltósága különösen azokban a részekben mutatkozik meg, amelyekben a felkínált ételt visszautasítja, majd, végül, közvetlenül a kivégzése előtt mégis elfogadja. 86 HATODIK FEJEZET

7 Helen Prejean a Dead Man Walking című regényében (melyből Tim Robbins készített nagysikerű filmet magyarul: Ments meg, Uram!) nagy figyelmet szentel a halálra ítélt utolsó étkezésének: az az ember evett és beszélt, és beszélt és evett, és beszélt. A középkori gondolkodásban ez a gazdag jelentéstartalom csak negatív értelemben jelenik meg: az evés és a beszéd együtt még jobb alkalmat ad a gonosznak, hogy tőrbe csaljon bennünket. Érvelésük szenvedélyes és nagy hagyományra tekint vissza: Guglielmo Peraldo lyoni dominikánus szerzetes Carla Casagrande és Silvana Vecchio bűnökről és erényekről írott könyvébe egyszerűen beiktatott egy nyolcadik fejezetet A nyelv vétkei címmel. Ebben tulajdonképpen megduplázza a torkosság vétkét, az egyik az ízlelésé, a másik a beszédé: A beszéd bűne kibogozhatatlanul össze van kötve az ízlelés bűnével: azonos a hely, ahonnan kiindulnak, közösek a szervek, melyeket használnak. Szent Izidor nyelvészeti eszmefuttatással erősíti meg ezt a kapcsolatot : a nyelvet azért mondják latinul lingua-nak, mert lega, azaz kötés, kapcsolat a két bűn között, a száj azért os, mert kapuként szolgál (latinul ostium), az ételt beengedi, a szavakat kibocsátja. A nagy tekintélyű Arisztotelész is megerősíti érvelésüket, aki a Lélekről című művében hangsúlyozza azt a vitathatatlan kapcsolatot, ami a beszéd és az evés között van, a közösen használt testrész miatt. A száj a kettős oralitás helye: itt ejtjük ki szépen a szavakat, és itt dolgozik keményen az ajak, a fogak, a nyelv és a szájpadlás: ízlel, harap, őröl, rág és nyel. Így érkezünk el Louis Marinhoz, a La parole mangée bölcs írójához, aki az evést és az ivást a száj fontos funkciójának tekinti. A száj kettős használatához olyan viselkedési szabályokat állít fel, amelyek kolostorban és kolostoron kívül egyaránt hasznosak ahhoz, hogy ne keverjük össze BŰNE A TOROKNAK, BŰNE A SZÓNAK 87

8 a különböző dolgokat. Tilos például tele szájjal beszélni, így nem kockáztatjuk, hogy a hangokkal együtt ételmorzsák is távozzanak a szánkból. Egyszerre beszélni és enni, magyarázza Louis Marin, megfordíthatja a két funkció helyes irányát, mármint azt, hogy a hang kifelé, az étel meg befelé megy, ami által összekeveredne a kinti és a benti tér. A terek megfordítása, a kint és a bent összekeverése lenne az oka, amiért tabukat kellett fölállítani, és amelynek megsértése lenne a torkosság és szószátyárság bűne? A tiltás célja az lenne, hogy ne keverjük össze a tisztát a tisztátalannal, hogy ne fertőzzük meg a flatus vocis testetlen tisztaságát, a gondolatot hordozó leheletet az anyag szennyével, kenyérmorzsával, húscafattal. Lehetne példákat gyűjteni a hang és a szó lealacsonyításáról, féktelen étvágyú mesehősökről, akik öblös hangon beszélnek és tiltott dolgokat falnak föl. Ilyen A Piroska és a farkasban a Piroskát és a Nagymamát fölfaló farkas, vagy Hüvelyk Matyi szörnyű meséjében az emberevő óriás, aki saját gyerekei torkát vágja át, mert Hüvelyk Matyi összecserélte testvérei sapkáját a kis óriásgyerekek aranykoronájával. Mindkét mese a szó és az evés története, elváltoztatott hangon, mohó szájjal, szörnyen megterhelt gyomorral, gonosz szavakkal ijesztenek: Miért olyan nagy a szád? Hogy könnyebben bekaphassalak vagy Fúj, fúj, emberszagot érzek! (6. kép) Pantagruel szájában belül és kívül A mesebeli óriások telhetetlen étvágya jellemzi a két főszereplőt François Rabelais történetében, a Gargantua és Pantagruelben. Hatalmasak, kövérek és falánkok ezek a főszereplők, dús és bőséges Rabelais nyelvezete is. Éppoly telhetetlen étvággyal gyűjti össze a szavakat írja 88 HATODIK FEJEZET

9 Maurizio Bettini Hangok. Az ókori világ beszélő embertana című művében, mint hősei az ennivalókat. A második kötet XXXII. fejezete egy fantasztikus utazást ír le. A mesélő, Alcofribas (az író nevéből képzett anagramma) belép Pantagruel szájába, és leírja saját megemésztetését, az elbeszélő megemésztetését a kint és a bent közötti utazás elbeszélése közben (Marin: A lenyelt szó). Az elbeszélő tehát felmászik az óriás szájába, a szó onnan jön ki, a szöveg belép a testbe, a test szöveggé válik, mialatt a szó, a nyelv és a táplálék elmerül a hatalmas szájüregben. De hogy is került be a mesélő Pantagruel szájába? Pantagruel és csapata a tikkadtak földjére ért, akik azonnal megadták magukat, csak a szikesföldiek álltak ellen. Mialatt rohamra akarnak indulni ellenük, utoléri őket az eső. Az óriás ekkor félig kidugta a nyelvét, és betakarta őket. Az elbeszélő, ezt kihasználva, végigsétál a nyelvén (két mérföld hosszan), míg elér az óriás szájához, ami akkora, mint a Hagia Sofhia Konstantinápolyban, akkora fogakkal, mint egy hegy, és mögötte egy egész világ tárul föl. Ez Aszpharagosz városa, a görög aszpharagosz torok szóból (nem tévesztendő össze az aszparagusz, étkezési spárga szóval). Ebben a városban él Alcofribas hat hónapig, azoknak a finomságoknak a morzsáiból táplálkozva, amelyek Pantagruel torkán csúsztak le. Ez a torok új világa, egy új tér az ember belsejében, városaival, rétjeivel és piacaival, a külvilág tükörképe. A külvilág belülre került, ez a nagy a kicsiben, a rész tartalmazza az egészet. Az elbeszélő belépett oda, ahol a beszéd készül, végigsétál a nyelven, belép a szájba, a torokba, végigkíséri az étel útját. De vele együtt a szó is bemegy, fordítva járva a megszokott utat, és ott, a mély barlangban olyan világot lát, melyet majd elmesél, ha innen kikerül. Jönnek-mennek a szavak és az étel, ki-be, a nagyevő Pantagruel szájában (5. kép). BŰNE A TOROKNAK, BŰNE A SZÓNAK 89

10 A tele gyomor elmélkedései Egy filozófus, aki az éhségtől szenved, nem lehet jó filozófus. Csak akik bőségesen vacsoráztak, és kielégítették étvágyukat, csak azok tudnak jól gondolkodni és jókat álmodni. Ők tudják álmukban megjövendölni a jót és a balszerencsét. Ez a megállapítás a bölcsesség kifogyhatatlan tárházából származik, amit Gargantua és Pantagruel, meg egy új szereplő, Panurge jó szívvel megoszt velünk. Azzal az általános vélekedéssel szemben, hogy aki sokat eszik, az nyugtalanul alszik, Panurge azt állítja, hogy akik azért akarnak álomba merülni, hogy megálmodják a jövőt, azok jól teszik, ha megtömik a gyomrukat, mielőtt lefekszenek. A teli has, mondja Panurge, kiváló biztosíték a jövőbelátó álmokra. Pantagruel nem osztja barátja álláspontját. Úgy ítéli, hogy az az ember, aki teletömte magát étellel-itallal, nehezen tudja fölfogni a szellemi lények híradásait. Azoknak a véleményével sem tud egyetérteni, akik szerint hosszú és kimerítő koplalás után jól lehet haladni az elmélkedésben (Gargantua és Pantagruel. III. XII.). Valójában, mondja Pantagruel, szépen összekapcsolva étkezési szokást és életstílust, a folytonosan böjtölő remeték stílusa éppoly szikár, száraz és elaszott, mint a testük (uo.). Egyszer s mindenkorra, zárja le a vitát Pantagruel, az erény középen van, a teli gyomrú ember nem tud magvas gondolatokat kifejteni, de az éhezőtől sem lehet elvárni, hogy erőteljesen és világosan fejezze ki magát. A gyomornak tehát meg kell kapnia a magáét, hogy az ész elfogadható és elmés gondolatokat és szavakat alkosson, amit aztán könnyen befogad és megemészt a hallgatóság. 90 HATODIK FEJEZET