The Continuum-Concept In Search of Happiness Lost (Alfred A. Knopf, Inc., New York, 1977)

Átírás

1 The Continuum-Concept In Search of Happiness Lost (Alfred A. Knopf, Inc., New York, 1977) Fordította Barta Judit Tartalom Néhány gondolat az új kiadáshoz 2 Hogyan változott meg gyökeresen a gondolkodásom? 8 A kontinuum-elv 18 Az élet kezdete 22 A felnövés 47 Létfontosságú tapasztalatoktól megfosztva 65 A társadalom 80 A kontinuum-elvek visszaültetése a gyakorlatba 87 1

2 Néhány gondolat az új kiadáshoz A szülőkről 1975-ben, három hónappal e könyv kiadása előtt, egy barátom megkért, hogy adjam kölcsön a kéziratot egy párnak, akik épp első gyermeküket várták. Mindketten azonnal elolvasták. Millicenttel, a feleséggel később találkoztam, beültünk egy étterembe, ahova magával hozta akkor már három hónapos kisfiát, Sethet is. Orvos férjével, Markkal mindketten erősen hittek abban, hogy van igazság az általam leírtakban, mert egybecsengtek a saját érzéseikkel. Millicent nagyon bízott benne, hogy sok szülőhöz eljut a könyv, viszont tartott tőle, hogy sokakat elrémít a gondolat, hogy több hónapon át magukon hordozzák kisbabájukat. - Elolvastam, és értettem, hogy miért jó ez - mondta -, de kizártnak tartottam, hogy egy öt- vagy hétkilós krumpliszsáknak megfelelő súllyal közlekedjem egész álló nap. Attól tartok, ez sokaknak elveszi a kedvét az egésztől. Miért nem elég az, amit az egyik rádióműsorban is mondott: A bevásárlást tegyük a babakocsiba, a babát meg vegyük magunkra." Erre biztosan sokan hajlandók, és ha hazaérnek, úgysem akarják majd letenni. Én legalábbis sosem tettem le Sethet, egyszerűen nem vitt rá a lélek. - Erről van szó - feleltem. - Az egész csak akkor működik, ha ott van velünk a baba, és hallgatunk az érzéseinkre; de nem azért, mert valaki azt mondta, hogy így vagy úgy kell tennünk. Egy kisbaba" kiszolgálása nem vonzó feladat, amíg meg nem érkezik az az egy, és bele nem szerettünk. - A fürdést úgy oldom meg, hogy Sethet is beteszem magam mellé a kádba, és közben őt is megfürdetem - folytatta. - Ha Mark időben hazaér, sosem tudja megállni, hogy be ne ugorjon mellénk ő is. És neki is ugyanolyan öröm Sethtel aludni, mint nekem. Szerencsére az állásomat sem kellett feladnom. Van egy kis nyomdai vállalkozásom, egy barátommal közösen. Állva dolgozom, és már megszoktam, hogy munka közben Seth egy kendőben van a hátamon vagy a csípőmön. Ha enni akar, csak előrelendítem. Nem kell sírnia, csak morog egyet, és nyújtogatja a nyakát. Éjjel, ha hozzám dörgölődzik, tudom, hogy éhes. Szinte fel sem kell ébrednem, hogy megszoptassam. Megtaláltam a módját, hogy a házi és a kerti munkát is elvégezzem anélkül, hogy le kéne tennem. Csak ágyazásnál teszem le, de akkor is csak azért, hogy a lepedőben és a takaróban gurítsam ide-oda, amit imád. A pincéből a szenet viszont Mark szokta felhozni. Csak akkor válok el Sethtől, ha lovagolok. Közben az egyik barátom vigyáz rá, de a végén mindig alig várom, hogy újra visszavegyem. Egyszerűen így érzem természetesnek. Az ebéd alatt Seth végig nyugodt és ellazult volt, könnyű volt tartani, akárcsak a jecána babákat, akikről a könyvben szó lesz. Érthető, hogy a civilizált országokban miért nem fogadják tárt karokkal a babákat az irodákban, boltokban, műhelyekben és díszvacsorákon. Legtöbbször kiabálnak, rúgkapálnak, kalimpálnak és megfeszítik a testüket, úgyhogy két kézre és sok figyelemre van szükség ahhoz, hogy féken tartsák őket. Szerintem attól olyan feszültek, hogy túl keveset részesülhetnek valamely aktív személyből természetesen kiáradó energiamezőből, s így rengeteg le nem vezetett energia halmozódik fel bennük. Mikor felveszik őket, még akkor is merevek a bennük lévő feszültségtől, amitől úgy próbálnak meg megszabadulni, hogy behajlítgatják a végtagjaikat, vagy jelzik az őket tartó személynek, hogy lovacskázni szeretnének, vagy azt, hogy dobálják őket a levegőbe. Millicentet meglepte, hogy Seth izomtónusa mennyire eltér más babákétól. Ő laza volt, a többiek meg mind olyan merevek voltak, mint a piszkavas. Jó lenne, ha az emberek elhinnék, hogy ha úgy bánnának a babákkal, ahogy elődeik tették több százezer éven át, akkor garantáltan nyugodt, ellazult és kiegyensúlyozott kis teremtések válnának belőlük. Ez az egyetlen módja, hogy a dolgozó anyák, akik nem szívesen unatkoznak egész nap otthon, a felnőtt társaságtól elszigetelve, megszabaduljanak végre 2

3 szorult helyzetükből. Azok a babák, akiket anyjuk magával visz dolgozni, ott vannak, ahol a helyük van - az anyjukkal; és az anyák is ott vannak, ahol a helyük van - a kortársaikkal, ahol nem gyermekgondozással, hanem intelligens felnőttekhez illő elfoglaltsággal töltik az idejüket. A munkáltatóktól azonban addig nem lehet nagyobb rugalmasságot elvárni, amíg a babák presztízse nem javul. Az Ms magazin hősies erőfeszítést tett, amikor az ott dolgozó anyukáknak megengedte, hogy kisbabáikat bevigyék magukkal az irodába; de nem lett volna szükség a hősiességre, ha a babák fizikai kontaktusban lettek volna valakivel, ahelyett, hogy hordozókba rakják őket. Nem mindenkinek volt rá módja, hogy olyan korán és sikeresen ültesse át a gyakorlatba a kontinuum-elvet, mint Millicent és Mark, akik azóta több gyereket is Sethhez hasonlóan neveltek fel. Az egyik édesanya, Anthea azt írta nekem, hogy a könyv elolvasása után jött rá, hogy az ösztöneire és nem a gyermekgondozási szakemberekre" kellett volna hallgatnia. Kisfiával, Trevorral, aki már négyéves volt, mindent rosszul csinált". Épp a második kisbabáját várta, akit már a kezdetektől fogva kontinuum-babaként" akart felnevelni. De mit tehetnék Trevorral? - tette fel a kérdést. Kemény dolog lenne egy négyéves gyereket állandóan cipelni, csak azért, hogy pótoljuk számára az elmaradt karon ülős" időszakot. Mindamellett az is fontos, hogy saját korának megfelelő játékokat játsszon, fedezze fel a világot, okosodjon. Ezért azt javasoltam Antheának és a férjének, Brian- nek, hogy éjjel aludjanak együtt Trevorral, napközben viszont maradjon minden a régi kerékvágásban, azzal kiegészítve, hogy bátorítsák a kisfiút, üljön az ölükbe, és amikor csak igényli, legyenek festi kontaktusban vele. Arra is megkértem őket, hogy jegyezzék fel napról napra a fejleményeket. Mindez röviddel a könyv megjelenése után történt, és azt gondoltam, hogy tapasztalataik másoknak is hasznára válhatnak. Anthea lelkiismeretesen készítette a feljegyzéseket. Az első néhány éjszakán egyikük sem tudott rendesen aludni. Trevor fészkelődött és nyöszörgött. Keresztbe-kasul feküdtek egymáson, lábujjak akadtak orrokba, könyökök böködtek füleket. A gyerek rendszeresen vizet kért az éjszaka kellős közepén. Egy ízben sikerült teljesen keresztbetornásznia magát az ágyon, úgyhogy Anthea és Brian a matrac két szélén találták magukat, és ott kuporogtak egész éjjel. Brian reggelente karikás szemmel, idegesen szédelgett be az irodába. De folytatták a küzdelmet, ellentétben azokkal, akik három vagy négy nap után feladták, azzal, hogy Nem működik, nem tudtunk aludni!". Három hónap elteltével Anthea azt írta, hogy elmúltak a nehézségek, és mindhárman vidáman átalusszák az éjszakát. Ráadásul nemcsak Trevorral javult jelentősen a kapcsolatuk, hanem egymással is. És - tette hozzá a feljegyzéshez, holott korábban ezt nem is említette - Trevor leszokott az agresszív viselkedésről az óvodában. Néhány hónap múlva Trevor önszántából visszaköltözött a saját ágyába. Utólag tehát ő is megkapta a maga jussát abból, amiből csecsemőkorában kellett volna részesülnie. A húga továbbra is a szülei ágyában aludt, ő pedig, miután kiköltözött, tudta, hogy bármikor visszamehet, ha szükségét érzi. Miért ne legyen bűntudatunk amiatt, hogy nyugati civilizációnkban nem tartoztunk azok közé a kivételek közé, akik helyesen bántak gyermekeikkel? Egy másik anya, Rachel, akinek két gyermeke már félig felnőtt, így írt: Azt hiszem, az Ön könyve az egyik legkegyetlenebb mű, amit valaha is olvastam. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy jobb lett volna, ha meg sem írja. Még csak azt sem, hogy sajnálom, hogy elolvastam. Azt viszont igen, hogy rendkívüli hatással volt rám, mélyen felkavart, de fel is csigázott. Nem szeretnék szembesülni annak az eshetőségével, hogy az Ön elve netán helytálló lehet, és egyelőre mindent megteszek annak érdekében, hogy elkerüljem a szembesítést. (Egyébként Isten bocsássa meg Önnek, amit arról írt, hogy mi mindenen mennek a babák keresztül, mert - Noel Coward halhatatlan szavaival szólva - én soha nem fogom!...) Igazából nem is értem, hogy nem kövezték még meg. Minden anyának, akinek ez a 3

4 könyv a kezébe kerül, minden tőle telhetőt meg kell tennie, hogy ne vegye magára a következtetéseit. Vajon tudja-e Ön, hogy a sok megpróbáltatás, amelyen átmentünk, csupán addig volt elviselhető, amíg azt gondoltam, hogy ez így normális és elkerülhetetlen, avagy természetes" - hogy a gyermekpszichológusok és a hasonló cipőben járó anyák által oly gyakran használt szóval éljek? Miután elültette bennem a gyanút, hogy mindez másképp is lehetett volna, hát nem szégyellem bevallani: a könyv elolvasása után egy teljes napig mély depresszióba estem, nem beszélve arról, amin olvasás közben mentem át. Mikor letettem, a legszívesebben agyonlőttem volna magam." Hála istennek, nem tette, mára szoros barátság alakult ki köztünk. Rachel lelkes hirdetője a kontinuum-elvnek, én pedig tisztelem a szókimondásáért és őszinteségéért. Ugyanakkor az érzelmek, amelyeket kifejezett - a depresszió, bűntudat és megbánás -, túlzottan is gyakoriak azoknál az olvasóknál, akiknek már felnőtt gyerekeik vannak. Nyilván szörnyű belegondolni, hogy mit tettünk épp azokkal, akiket a legjobban szeretünk, ráadásul a legjobb szándékaink ellenére. De ne feledjük, hogy szerető szüleink hozzánk hasonlóan ártatlanul, tudatlanságtól vezérelve bántak ugyanígy velünk, ahogy nyilvánvalóan az ő szüleik is ezt tették velük. Az írástudó világ nagy része áldozatot csinál minden bizalommal teli újszülöttből, és ez az, ami társadalmunkban normává vált (hogy miért, abba most nem megyek bele). Ezek után milyen alapon kellene bárkinek is magára venni a bűntudatot, vagy úgy érezni, hogy becsapták, mintha egyedül ő lehetett volna birtokában a bölcsek kövének? Másfelől, ha a hiábavaló személyes bűntudat érzésétől tartva nem vagyunk hajlandók elismerni, hogy mit teszünk egymással, akkor hogyan reménykedhetünk a változásban? Nézzük például egy gyönyörű, ősz hajú hölgy, Nancy esetét, aki eljött, hogy meghallgassa az egyik előadásomat Londonban. Elmondta, hogy miután ő és harmincöt éves lánya elolvasták a könyvemet, közelebb kerültek egymáshoz, mivel jobban megértették az egymáshoz való viszonyukat. Egy másik anya, Rosalind, a könyvem elolvasása után napokig csak sírni tudott az elkeseredéstől. Míg Rosalind szenvedett, mivel úgy érezte, képtelen folytatni az életét ebben az új megvilágításban, a férje megértő volt, és türelmesen gondozta két kislányukat. Egy ponton rá kellett jönnöm, hogy ha tovább akarok lépni, kénytelen leszek újra elolvasni a könyvet, de most azért, hogy erőt merítsek belőle." Furcsa természetű vakságunkról Egy nap az egyik ismerősöm izgatottan hívott fel azzal, hogy milyen érdekes élményben volt része a buszon. Egy nyugat-indiai nő ült előtte a gyermekével, és olyan könnyed és tiszteletteljes társalgást folytattak egymással, amely a brit társadalomban ritka, mint a fehér holló. Annyira szép volt az egész!", mondta. Nemrég fejeztem be a könyvedet, és erre ott voltak ők, élő példaként. Korábban persze számtalanszor mentem el hasonló emberek mellett anélkül, hogy felfogtam volna, mit látok. Legalábbis sosem jutott eszembe, hogy mennyit tanulhatnánk abból, ha megértenénk, hogyan jutottak el idáig ők... és miért nem jutunk el oda mi." Vakságunkat bizonyítja, hogy Angliában létezik egy szervezet, amelynek a neve Alvászavaros Gyermekek Szüleinek Országos Szövetsége (National Association for the Parents of Sleepless Children). Ez a szervezet a Névtelen Alkoholisták mintájára kíván megerősítést nyújtani a visító babák áldozatainak. A sorstársak különféle vigasztaló tanácsokkal látják el egymást, úgymint: Majd csak kinövi a gyerek", vagy: A házastársak váltsák egymást éjszaka, hogy legalább az egyikük tudjon aludni!" Vagy: A babának nem árt, ha sírni hagyják, feltéve, hogy elhiszik, hogy ezzel nem tesznek semmi rosszat." De ez a legjobb: Ha már semmi sem működik, akkor végső esetben nem árthatunk a babának, ha megengedjük, hogy velünk aludjon." Egy árva szóval sem említik, hogy az állóháborút le is 4

5 lehetne zárni azzal, hogy hallgatunk a babákra, akik - egyöntetűen és világosan - mindenkinek tudtára adják, hol lenne a helyük. A gyermekközpontúságról", avagy az engedékenységről Az a szülő, akinek a napjai kizárólag a gyermekgondozás körül forognak, egyfelől valószínűleg unatkozni fog és mások is unalmasnak fogják találni őt, másfelől nagy eséllyel nem is lesz képes kielégítő gondoskodást nyújtani. A baba azt igényli, hogy egy aktív személy életében vegyen részt, akivel állandó fizikai kontaktusban van, és megfigyelheti, hogy milyen élmények várnak rá később. Az anyja karjában passzív, de az érzékszervei ki vannak hegyezve. Szereti, ha alkalmanként ráirányul a figyelem, puszilgatják, csiklandozzák, levegőbe dobálják stb. Ám fő elfoglaltsága az, hogy magába szívja a látott cselekedeteket, interakciókat és gondozója környezetét, akár felnőttről, akár gyermekről legyen szó. Ezek az információk teszik lehetővé, hogy megértse a körülötte élők cselekedeteit, és ezzel felkészítik arra, hogy később megtalálja a saját helyét közöttük. Ha elfojtjuk ezt az erőteljes belső késztetését - s mintegy fürkészve nézegetjük, amire ő fürkészve néz vissza ránk csak mély frusztrációt keltünk benne, és megbéklyózzuk szellemi fejlődését. A babának egy erős, tevékeny, központi személyre van szüksége, aki mellett háttérben maradhat. Ehelyett kap egy érzelmileg kiéhezett, alárendelődő személyt, aki az ő elfogadását és helyeslését keresi. A baba egyre többet fog jelezni, de nem azért, hogy figyeljenek rá. Hanem azért, hogy számára kielégítő élményekben legyen része. Frusztrációjának nagy része abból fakad, hogy a jelzéseivel ( Valami nincs rendben!") képtelen helyrehozni a dolgokat. A legingerültebb és legdacosabb" gyerekek azok, akiknek antiszociális viselkedése valójában segélykérés, hogy mutassák meg nekik, miképpen kell együttműködőén viselkedniük. A folyamatos engedékenység megfosztja a gyereket a felnőttcentrikus világ megtapasztalásának lehetőségétől, aminek alapján megtalálhatná a helyét a több, illetve kevesebb tapasztalattal rendelkező személyek természetes hierarchiájában - ahol kívánatos cselekedetei elfogadásra, nemkívánatos cselekedetei pedig elutasításra találnak, de ahol őt magát mindig elfogadják. A gyerekeknek fontos, hogy alapvetően jó szándékú, ösztönösen szociális lényként bánjanak velük, akik próbálnak helyesen viselkedni, és akik megbízható reakciókat várnak el a felnőttektől, hogy legyen mi alapján tájékozódniuk. A gyerek folyamatos tájékoztatást igényel arról, hogy mit szokás és mit nem szokás tenni. Ha mondjuk eltör egy tányért, akkor fontos, hogy a felnőtt arcán lásson némi dühöt vagy szomorúságot a veszteség láttán, de semmiképpen sem azt, hogy őt kevéssé becsülik azért, amit tett - mintha ő nem lenne ugyanolyan mérges vagy szomorú, hogy a tányér kicsúszott a kezéből, és nem fogadta volna meg azon nyomban, hogy legközelebb jobban fog vigyázni. Ha az engedékeny szülők nem különböztetik meg a kívánatos és nemkívánatos cselekedeteket, akkor a gyerek gyakran egyre zavaróbban és helytelenebbül fog viselkedni, hogy rákényszerítse szüleit a visszajelzésre. Aztán, mikor a szülőknek elegük lesz abból, hogy a gyerek próbára teszi a türelmüket, minden visszafojtott mérgüket egyszerre öntik rá a gyerekre, sőt talán azt is mondják neki, hogy elegük van belőle", és elküldik a szemük elől. Ezzel azt közvetítik felé, hogy minden, amit korábban csinált, ők pedig toleráltak, az valójában rossz volt; hogy addig elkendőzték valódi érzéseiket; és hogy a gyerek jóvátehetetlen rosszasága miatt többé már nem színlelik azt, hogy elfogadják őt. Sok családban folyik ez a játék, és a gyerekek arra a következtetésre jutnak, hogy azt várják tőlük, mindaddig rosszalkodjanak, amíg már nem ússzák meg és végre megkapják a büntetésüket - akkor kiderül, hogy milyenek is ők: elfogadhatatlanok. Néhány szélsőséges esetben - főleg késői gyerekeknél - a szülők annyira ajnározzák a gyereküket, hogy soha nem adnak semmilyen jelzést arra vonatkozóan, hogy mit csinálhat és mit nem, amivel éppenséggel szörnyű frusztrációba kergetik. A gyerek már reflexből lázad, mikor örökösen a kedvében 5

6 próbálnak járni. Ezt szeretnéd?" Azt szeretnéd?" Mit szeretnél enni?...csinálni...felvenni?" Mit csináljon a mama? " És így tovább. Ismertem egy gyönyörű két és fél éves gyereket, akit így kényeztettek. Egy idő után már nem is mosolygott. A szüleinek minden hízelgő javaslatára, amivel örömet akartak neki szerezni, elégedetlen fintorral válaszolt, és dacosan hajtogatta: Nem!" A visszautasítására még behódolóbban reagáltak, és az elkeseredett játszma így folytatódott. A kislány képtelen volt rávenni a szüleit, hogy mutassanak példát, amiből tanulhat, ehelyett mindig tőle várták az irányítást. Bármit odaadtak volna neki, amit akart, de nem értették meg, hogy ő csak azt akarja, éljék a maguk felnőtt életét az ő jelenlétében. Mikor a gyerekek minden erejükkel a figyelem felkeltéséért küzdenek, akkor nem magára a figyelemre van szükségük. Azt jelzik vele, hogy nem elfogadható élményben van részük, és fel akarják hívni a róluk gondoskodó személy figyelmét, hogy javítsa ki a hibát. Mikor valaki még felnőtt fej- Jel is állandó késztetést érez arra, hogy kicsikarja magának a figyelmet, az pontosan abból a gyermekkori frusztrációból ered, hogy akkor nem sikerült, s ezért a figyelem hajhászása önmagáért való céllá alakult, egyfajta kényszeres akaratversengéssé. így az olyan szülői figyelem, ami csak még több jelzést vált ki a gyerekből, nyilvánvalóan helytelen. A természetes logika nem engedi meg, hogy egy olyan faj evolúciójában higgyünk, amelyiknek az a jellegzetessége, hogy kiskorú egyedei millió szám mennek a szüleik agyára. Ha egy pillantást vetünk a harmadik világban élő másik néhány millió szülőre - akiknek nem volt olyan szerencséjük", hogy azt tanítsák nekik, hogy a gyerekük érthetetlen és megbízhatatlan -, akkor egymással békében élő családokat láthatunk, ahol minden négyévesnél idősebb gyerek örömmel és hasznosan vesz részt a családi munkamegosztásban. Új gondolatok a pszichoterápiáról Kezeléseim során eleinte úgy igyekeztem gyógyítani a gyermekkori deprivációk hatásait, hogy megpróbáltam reprodukálni magukat a hiányzó élményeket, később azonban az elmaradt élmények hatására a pszichében rögzült tudatos vagy tudattalan, de mindenképpen káros üzenetek felülírására helyeztem át a hangsúlyt. Pszichoterápiás gyakorlatomban azt tapasztaltam, hogy az ember képes megváltoztatni saját alacsony vagy negatív elvárásait önmagával és a világgal szemben, ha megérti, hogy mik ezek az elvárások, hogy kerültek oda, és miért hamisak. Az önnön értéktelenségünkről kialakított legmakacsabb meggyőződés gyökerénél is megtalálható értékességünk velünk született tudata. Ezt a tudást árulják el és rombolják le azok az élmények, amelyek nyomán hibás, de csecsemő- és gyermekkorunkban megkérdőjelezhetetlen vélekedések alakulnak ki bennünk. A félelmek - névtelen, alaktalan fenyegetések a következményektől, amelyekre még gondolni is szörnyű - lehetetlenné tesznek bármiféle szabad cselekedetet vagy akár gondolatot, ami segít, hogy felismerjük őket. Ezek a félelmek néha annyira korlátozóak tudnak lenni, hogy van, aki a teljes életét egy magára erőszakolt börtönben éli le. Ha felnőtt fejjel visszaásunk ezeknek a félelmeknek a gyökeréhez, akkor kiderül, hogy olyan élményekről van szó, amelyek csak egy gyermek számára félelmetesek. A szüntelen, kimerítő erőfeszítés, hogy ne kelljen szembenézni ezzel a félelemmel, végre megszűnik, és az ember életének az a része, amely emiatt béklyóba volt kötve, végre felszabadulhat. Ekkor megengedheti magának, hogy azt tegye, ami eddig tilos volt: hogy sikeres legyen vagy kudarcot valljon; rendes legyen, avagy most már ne legyen annyira rendes; hogy szeressen, avagy elfogadja, hogy szeretik; hogy merjen kockáztatni, vagy ne vállaljon több kockázatot - azaz megszűnik az a helytelen kényszer, amely megakadályozza, hogy hasznát vegye saját ösztönös vagy éppen racionális ítélőképességének. Az 1970-es évek vége felé alkalmam volt részt venni dr. Frank Laké munkájában, aki a születésterápiában végzett úttörő kutatásokat az angliai Nottinghamben. Ez volt harmincéves kutatásának utolsó éve. Dr. Laké olvasta a könyvemet, és meg akarta mutatni, hogy az 6

7 emberek észlelésére gyakorolt káros hatások nem a születéssel kezdődnek, hanem már az anyaméhben. Látván, hogy páciensei - majd az enyémek közül is néhányan - milyen drámai módon élik át újra ezeket az élményeket, beláttam, hogy igaza van, főleg hogy bennem is felidézte a magzati reakciókat még azelőtt, hogy másokat láttam volna kiszolgáltatottan kuporogni a sajátos magzati pózban, a magzati korra sajátosan jellemző hangokat hallatva és érzelmeket kifejezve. Még ma is használom ezt a módszert, mikor a pácienseim elérkeznek arra a pontra, hogy szükségessé válik felidézni, tudatosítani magukban születésüket, kora csecsemőkori vagy méhen belüli élményeiket. Ugyanakkor úgy tapasztaltam, a születésterápia, bármennyire drámai is, önmagában meg nem bír gyógyító erővel. Az élmény értéke az információban rejlik, amelynek fényében az alany képes átértékelni, hogy miképp is állnak a dolgok az életében (ellentétben azzal, ahogy hitte, hogy állnak). Előfordul, hogy a magzati reakció épp a kirakós játék utolsó darabja, amikor az ember képes a megértésből előrelépni a felismerésig, s a spontán viselkedés a felismert igazság tükrözése lesz. De kizárólag az igazság képes előidézni az átalakulást, függetlenül attól, hogy került felszínre: akár kitartó, logikai következtetéseken és időnként általánosításon alapuló detektívmunkával; akár azoknak a vélekedéseknek az újraértékelésével, amelyek gyermekkori kialakításuk óta nem kerültek felülvizsgálatra (általában a jó" és a rossz" fogalmakkal kapcsolatban); akár a magzati reakción keresztül; akár olyanoktól szerzett adatok alapján, akiknek nem állt érdekében elfelejteni egy olyan eseményt, amely az alany számára pusztító erejűnek tűnhetett. E folyamat felszabadító hatása általában elég hamar érvényesül, s a jelentős átalakulások inkább hónapokba, mint évekbe telnek. A kontinuum-elv fényében a segítséget kereső személy ösztönösen jó" teremtmény, akinek fajspecifikus igényeit nem elégítették ki annak idején, és akinek evolúciós szempontból tökéletes várakozásai valószínűleg önelégült visszautasításra vagy elítélésre találtak épp azok részéről, akiknek az lett volna a szerepük, hogy azokat tiszteletben tartsák vagy kielégítsék. Azok a szülők, akik nem reagálnak a gyermekeikre, sajnos azt éreztetik velük, hogy nem szerethetőek, vagy nem érdemlik ki a szeretetüket, vagy valamiért nem elég jók". A gyermek koránál fogva nem képes azt hinni, hogy ők tévednek; azt gondolja, hogy vele van a baj. így aztán amint valaki felismeri, hogy egykori sírása, duzzogása, önmarcangolása, lehangoltsága vagy lázadása normális emberi reakció volt arra, hogy helytelenül bántak vele, többé nem érzi magát rossznak. Saját személyes történetének átértékelése önmagában jótékony hatással bír, és megteremti a gyógyulás lehetőségét annak, aki hozzászokott, hogy értéktelennek, nem szívesen látottnak vagy bűntudatosnak érezze magát. Örömmel hallottam, hogy sok más pszichoterapeuta is hasznosnak találta a kontinuum-elvet, akár a maga, akár a tanítványai, akár egyes páciensei számára. A megjelenés óta eltelt évtizedben számos területen - a szülészetben, a gyermekgondozásban, a szociális intézményekben, a pszichológiában és a széles közvéleményben - jóval fogékonyabb lett a közhangulat a könyvben kifejtett gondolatokra, miközben egyre erősebb az igény megbízható elvekre, amelyeknek mentén élni lehet. Nemrégiben a Time magazin egyik filmkritikájában olvastam egy reménykeltő jellemzést az egyik szereplőről: Társadalmi felelősségérzete kikezdhetetlen ösztönből és nem valami gyanús ideológiából fakad." Bízom benne, hogy ez az új kiadás és különböző nyelvekre lefordított változatai hozzájárulnak ahhoz, hogy kikezdhetetlen ösztöneink" egyre jobban átvegyék az irányítást erősen gyanús ideológiánktól". London,1985 7

8 Adam Yarmolinskynak, Jonathan Millernek, John Hardernek, Jonas Salknak, Tarzie Vittachinak és Dávid Hearnnek, akik, miután megértették a kontinuum-elvet, segítettek a terjesztésében. Ajánlom továbbá Mouse-nak és Janetnek, sok szeretettel. Hogyan változott meg gyökeresen a gondolkodásom? Ez a könyv egy elvet igyekszik bemutatni, nem pedig egy történetet elmesélni, mégis hasznos lehet, ha röviden elmesélem a saját történetem, s ezen keresztül azt, hogy mi készítette elő a talajt, amelyben az elv megfogant. Talán segít megmagyarázni, hogyan és miért távolodtak el a nézeteim olyan messzire azokétól a huszadik századi amerikaiakétól, akik közt felnőttem. A dél-amerikai dzsungelbe nem úgy mentem, hogy már a fejemben volt a kész elv, amelynek bizonyítása célom volt. Kizárólag az indiánok iránti kíváncsiság hajtott, illetve egyfajta homályos megérzés, hogy valami fontos tudásra lelhetek ott. Első európai utamon, Firenzében két olasz meghívott, hogy menjek velük gyémántot bányászni Venezuelába, az Orinoco mellékágának, a Caroni-folyónak a környékére. A meghívás az utolsó pillanatban jött, így mindössze húsz percem volt arra, hogy eldöntsem: visszasprintelek a szállodámba, összecsomagolok és kiszáguldok az állomásra, majd felugróm a peronról épp kizötyögő vonatra. Az egész nagyon izgalmas volt, aztán inkább ijesztő, amikor kissé lehiggadtam, és körülnéztem bőröndökkel zsúfolt vonatfülkénkben, ahová bevilágított a poros ablakon beszűrődő fény, én pedig ráébredtem, hogy tényleg egy igazi dzsungel felé tartok. Időm sem volt, hogy sorba vegyem az indokokat, amelyek az utazás mellett szóltak, de a döntésem azonnali volt és biztos. Nem a gyémánt gondolata volt ellenállhatatlan, bár tény, hogy akkoriban ezerszer vonzóbb perspektíva volt egy trópusi folyóágyban keresni a szerencsémet, mint bármely egyéb munka, ami eszembe jutott. Valójában a dzsungel szó babonázott meg, talán egy gyermekkori emlékem miatt. Nyolcéves lehettem, és akkor nagyon jelentőségteljesnek tűnt az élmény. Ma is értékes tapasztalatként gondolok rá, de mint a legtöbb ilyen megvilágosodást nyújtó pillanat, ez is épp csak felvillantotta egyfajta rend létét, anélkül, hogy feltárta volna a rend logikáját vagy azt, hogy miképpen lehetne megőrizni e rend képét a mindennapi élet kuszaságában. A legkiábrándítóbb azonban az volt, hogy hiába tudtam, hogy megpillantottam a tünékeny igazságot, mindez semmit vagy szinte semmit sem ért a tekintetben, hogy kivezessen a kuszaságból. A rövid látomás túl törékeny volt ahhoz, hogy túlélje a kirándulást, és átültethessem a gyakorlatba. S bár akkor alulmaradt összes hétköznapi motivációmmal, még inkább pedig a szokás hatalmával szemben, talán mégis említésre érdemes, mivel felsejlett benne annak a (jobb szó híján) helyességnek az érzete, amelynek kereséséről ez a könyv szól. Az eset egy maine-i természetjáró túrán történt, egy nyári tábor alkalmával. Egy erdőben jártunk, én voltam az utolsó a sorban. Lemaradtam egy kicsit, ezért siettem, hogy utolérjem a csapatot, amikor a fák között megláttam egy tisztást. A túlsó oldalán volt egy hatalmas fenyőfa, a közepén meg egy bucka, amelyet fényes, szinte világító zöld moha borított. A délutáni nap sugarai csíkokat rajzoltak az erdő kékesfekete és zöld hátterére. Az ég boltíve tökéletes kék volt. Az egész képből egyfajta varázslatos teljesség áradt, valahogy minden a helyén volt. Éreztem, hogy meg kell állnom. Elindultam a tisztás felé, és puhán, mintha egy mágikus vagy szent helyre lépnék, belépdeltem a közepére. Leültem, majd lefeküdtem, arccal a friss mohára dőlve. Ez az!"- gondoltam, és éreztem, hogy a szorongás, ami állandóan jelen volt az életemben, egyszeriben lepereg rólam. Itt végre minden úgy van, ahogy lennie kell. Minden a helyén - a fa, a talaj, a szikla, a moha. Ősszel is olyan lenne, amilyennek lennie kell, és télen, a hó alatt is tökéletes lenne téliességében. Aztán eljönne újra a tavasz, és egyik csodából bontakozna ki a másik, 8

9 minden újabb csoda a maga ütemében, egyes dolgok elhalnának, míg mások első tavaszukkal sarjadnának, de mind egyenlő és tökéletes helyénvalóságban. Úgy éreztem, hogy végre felfedeznem a dolgok hiányzó centrumát, a helyesség kulcsát, hogy bele kell kapaszkodnom ebbe a tudásba, ami oly tisztán mutatkozott meg itt. Kísértésbe estem, hogy magammal vigyek egy kis mohadarabot emlékül, de egy, az akkori koromhoz képest felnőtt gondolat megakadályozott ebben. Belém nyilallt, hogy ha egy moha-amulettet dédelgetek, akkor lehet, hogy elvesztem az igazi kincset: hogy ha csak addig érzem biztonságban a látomást, amíg megvan a moha, akkor egy nap arra ébredhetek, hogy nincs egyebem, mint egy maroknyi elszáradt növény. így aztán nem vittem el semmit, de megígértem magamnak, hogy minden este elalvás előtt felidézem magamban a Tisztást, s így soha nem távolodom el kiegyensúlyozó erejétől. Már nyolcévesen tudtam, hogy az az értékzavar, amelyet a szüleim, a tanáraim, a többi gyerek, az óvónők, a táborvezetők és mások keltettek bennem, később csak egyre rosszabb lesz. Az évek múlásával csak még bonyolultabbá válik minden, és még inkább elbizonytalanodom azzal kapcsolatban, hogy mi helyes és mi helytelen, mi kívánatos, és mi nemkívánatos. Eleget tapasztaltam ahhoz, hogy ezt tudjam. Ám ha képes vagyok megőrizni a Tisztást, akkor sohasem bizonytalanodom el, gondoltam. Aznap este a tábori ágyban felidéztem a Tisztást, és elöntött a hála. Újra megfogadtam, hogy megőrzöm ezt a látomást. Aztán éveken át minden este ugyanolyan erősen láttam magam előtt a dombot, a fenyőt, a fényt, a teljességet. Később azonban, ahogy teltek-múltak az évek, gyakran kaptam magam azon, hogy napokig vagy akár hetekig is elfeledkeztem a Tisztásról. Próbáltam újra átélni az üdvözülés érzését, ami korábban a látomásommal együtt járt. De a világom egyre tágult. Az óvodás jókislányrosszkislány értékharc helyét fokozatosan átvette egy új értékrendszer-ütközés: a kultúra általam vallott értékei szemben a családom értékrendjével. Ebből aztán egyfajta keverék lett: viktoriánus erények és udvariaskodások, erős individualista beidegződések, illetve a liberális nézetek és művészi képességek iránti fogékonyság. Mindenekfelett pedig a ragyogó és eredeti elme iránti nagy megbecsülés, amit egyébként anyám is magáénak mondhatott. 15 éves lehettem, amikor rájöttem tompult szomorúsággal (mivel már nem emlékeztem, hogy mit is gyászolok), hogy a Tisztás jelentése elveszett számomra. Tökéletesen fel tudtam még idézni az erdei jelenetet, ám a jelentősége, mint ahogy tartottam is ettől annak idején, amikor lemondtam arról, hogy elvigyek magammal egy kis mohadarabot emlék gyanánt, elhalványult. A Tisztásról alkotott mentális képemből csak egy üres amulett lett. Sokáig a nagymamámmal laktam, és amikor meghalt, úgy döntöttem, elmegyek Európába, bár még nem fejeztem be az egyetemet. Gondolataimat elhomályosította a gyász, de mivel anyámhoz nem akartam fordulni, a ugyanis mindig az én megbántódásommal végződött, úgy éreztem, meg kell tennem azt az óriási lépést, hogy a saját lábamra állok. Hidegen hagyott minden olyan cél, ami addig a szemem előtt lebegett - továbbtanulás, modellkarrier vagy újságírás divatlapokba. Útban Franciaország felé sírva fakadtam a hajókabinomban attól való félelmemben, hogy mindent, ami ismerős volt számomra, feladtam valami ismeretlen reményében. De vissza fordulni nem akartam. Párizsban bóklásztam, ahol skicceket rajzoltam és verseket írtam. Felajánlottak egy modellállást a Diornál, de nem fogadtam el. A francia Vogue-nál voltak kapcsolataim, de nem használtam ki őket, eltekintve egy-két alkalmi modellmunkától, ami nem járt elköteleződéssel. Ám ebben az idegen országban jobban otthon éreztem magam, mint a szülővárosomban, New Yorkban valaha is. Éreztem, hogy jó úton vagyok, de még mindig nem tudtam volna megmondani, mit is keresek. Nyáron elutaztam Olaszországba, először Velencébe, majd egy lombardiai látogatás után Firenzébe. Ott találkoztam a két fiatal olasszal, akik meghívtak Dél-Amerikába gyémántot bányászni. Mint amikor Amerikából eljöttem, 9

10 most is megrémített saját lépésem merészsége, de egy pillanatig sem mérlegeltem a visszavonulást. Mikor az expedíció, sok készülődés és késlekedés után végre elkezdődött, elindultunk felfelé a Carcupi-folyón, amely a Caroni-folyónak egy kis, felfedezetlen mellékága. Az akadályok ellenére egy hónapon belül komoly utat tettünk meg felfelé a folyón. Utunkat elsősorban fák keresztezték, amelyeken baltákkal és késekkel kellett utat vágnunk magunknak, vagy vízeséseken és zuhatagokon át kellett cipelnünk a mázsányi holmit, két indián segítségével. Amikor a kis folyó már csak fele olyan széles volt, mint a torkolatánál, letáboroztunk, hogy a kisebb mellékágakat is felkutassuk. Ez volt az első pihenőnap, mióta elindultunk a Carcupin. Reggeli után az olasz vezető a két indiánnal elment, hogy megvizsgálja a geológiai helyzetet, míg a másik olasz boldogan ringatózott a függőágyában. Jómagam elővettem az egyik könyvet a kettő közül, melyeket Ciudad Bolívarban, a repülőtéri könyvesboltban vásároltam, és elhelyezkedtem egy hatalmas fa gyökereinek tövében, melynek lombja a folyó fölé hajlott. Már jócskán előrehaladtam az első fejezetben, és figyelmesen követtem a történetet, mikor egyszer csak belém hasított a felismerés: Ez az! A Tisztás!" A kislánykori megvilágosodás minden izgalma azon nyomban visszatért. Egyszer elvesztettem, de most egy felnőtt Tisztáson, a Föld legnagyobb dzsungelében visszatért. A dzsungel életének rejtelmei, sajátos állatai és növényei, lenyűgöző viharai és naplementéi, kígyói, orchideái, csodálatos szűziessége, áthatolhatatlansága és leírhatatlan szépsége tükrében csak még szembetűnőbben és valóságosabban helyesnek tűnt. Intenzív helyénvalóság. Mikor elrepültünk fölötte, úgy nézett ki, mint egy óriási, zöld óceán, minden irányban szétterülve a horizonton, vízfolyásokkal szabdaltan, méltóságteljes hegyeken kúszva, felkínálva magát az égnek a fennsíkok nyitott tenyerén. Minden sejtjéből lüktetett az életerő és a helyénvalóság - ami örökké változó, örökké érintetlen és mindörökre tökéletes. Aznap örömömben azt hittem, hogy megtaláltam, ami kerestem, hogy elértem a célom: végre tisztán látom a dolgokat, legjobb és legmélyebb valójukban. Ez volt az a helyén valóság", amit gyermekkori kusza elmélkedéseim s a kamasz évek gyakran hajnalig tartó beszélgetései, eszmecseréi, viták során próbáltam tetten érni. Ez volt a Tisztás, az elveszett majd megtalált és most újra felismert Tisztás, ami már örökké velem marad. Körülöttem, felettem, a lábam alatt mindé úgy volt jó, ahogy volt - született, élt, elmúlt és fennakadás nélkül kicserélődött, minden annak rendje és módja szerint. Szeretettel futtattam végig a kezem a hatalmas gyökereken, amelyek úgy tartottak, mint egy karosszék, és játszani kezdtem a gondolattal, hogy örökre a dzsungelben maradok. Mikor a Carcupi-expedíció véget ért (találtunk néhány gyémántot), és visszamentünk utánpótlásért Los Caribesbe, a tükörbe pillantva örömmel vettem észre, hogy felszedtem néhány kilót, s életemben először karcsúnak és nem gebének éreztem magam. Ráadásul erősebbnek, ügyesebbnek és kevésbé félénknek, mint valaha. Imádott dzsungelemben elkezdtem kivirágozni. Fél évem volt arra, hogy kigondoljam, miképp maradhatnék még ott az expedíció után; a gyakorlati problémákkal egyelőre nem kellett szembesülnöm. Ám ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre inkább késznek éreztem magam az indulásra. Viruló egészségemet ledöntötte a malária, a hangulatomat meg elrontotta a hús és a zöldségek iránti éhség. Akár az egyik nehezen megszerzett gyémántunkat is elcseréltem volna egyetlen pohár narancsléért. És soványabb voltam, mint valaha. De hét és fél hónap után sokkal pontosabb képet kaptam a dzsungel helyénvalóságáról. Megismertem a tauripi indiánokat, nemcsak azt a kettőt, akit felvettünk segédnek, hanem egész klánokat és családokat. Láttam őket az otthonaikban, a kunyhóikban, csoportosan utazva, vadászva. Élték az emberi faj életét a maguk lakóhelyén, mindenféle külső segítség nélkül, eltekintve attól, hogy az eredeti kőbalta helyett bozótvágó kést és acélbaltát használtak. Náluk boldogabb embereket még sehol sem láttam, ám akkor ezt alig vettem 10

11 észre; annyira különböztek tőlünk, alacsonyabbak voltak, kevésbé izmosak, de nehezebb terheket is sokkal messzebbre bírtak cipelni, mint közülünk a legerősebbek. Eszembe se jutott elgondolkodni rajta, hogyan csinálják. Más sémák szerint gondolkodtak. (Ha, tegyük fel, valamelyikünk megkérdezte: Hogy érdemes Padacapahba menni? Felfelé a folyón kenuval vagy gyalog szárazföldön?" - akkor az volt a válasz: Igen.") Ritkán volt az az érzésem, hogy egyazon fajhoz tartozunk, bár ha megkérdeztek volna erről, akkor habozás nélkül azt mondom: persze. A gyerekek kivétel nélkül jól viselkedtek: sosem verekedtek, sosem büntették őket, mindig boldogan és késlekedés nélkül engedelmeskedtek. A megrovó mondás, miszerint a fiúk már csak ilyenek", nem illett rájuk; ám sosem tettem fel magamnak a kérdést, hogy miért van ez így. Nem kételkedtem benne, hogy a dzsungel úgy jó, ahogy van, mint ahogy afelől sem, hogy akármit keresek is, ott megtalálom. Ám a dzsungel ökoszisztémájának, növényeinek, állatainak, az indiánoknak és az egésznek a helyénvalósága és életképessége nem adta meg automatikusan a választ, a személyre szóló megoldást, hiába reméltem eleinte. Mindez akkor még nem volt világos előttem. Kicsit szégyenkeztem, hogy egyre inkább kívánom a spenótot, a narancslevet és a pihenést. Vad, romantikus vágy lobbant bennem a hatalmas, közömbös erdő iránt, és míg készülődtem az indulásra, már azon tanakodtam, miképp térhetek majd vissza. Az igazság az volt, hogy magamnak még egyáltalán nem találtam meg a jóságot. Csak kívülről láttam és ismertem fel, és azt is csak nagyon felszínesen. Valahogy nem láttam a fától az erdőt: azt, hogy épp az indiánok - ezek a hozzam tökéletesen hasonló emberi lények és a dzsungel helyénvalóságának részei - lesznek a közös nevező, akiken keresztül összekapcsolódik a körülöttem lévő harmónia és az én harmóniahiányom. Néhány apróbb megvilágosodás azért beszűrődött a civilizáció által elvakított elmémbe: például a munkával kapcsolatban. Kissé szűkös alumíniumkenunkat elcseréltük egy messze túl nagy, fatörzsből vájt csónakra. Ebben a csónakban, amit egyetlen fából vájtak ki, egyszer tizenhét indiánnal utaztunk együtt. Ennyi emberrel és mindannyiunk csomagjaival megrakodva a hatalmas kenu még mindig üresnek tűnt. Rémisztő volt belegondolni, hogy ezt kell majd átvonszolnunk mindössze négy vagy öt indián segítségével egy nyolcszáz méteres sziklahegyen egy óriási vízesés mentén. Arról volt szó, hogy a kenu útjába fahasábokat kell elhelyeznünk a földön, majd centiről centire vonszolnunk a kenut a könyörtelenül tűző napon, miközben, ha megbillen, lábunk óhatatlanul belecsúszik a hasadékokba, felhorzsolva a sípcsontunkat, bokánkat vagy ami épp a gránittal ütközik. A kisebbik kenuval volt már ilyen tapasztalatunk, így a két olasszal napok óta rettegtünk a ránk váró kemény munkától s a szörnyű fájdalomtól. Aznap, amikor elértünk az Arepuchi- vízeséshez, már előre fel voltunk készülve a szenvedésre, és búskomor ábrázattal, minden pillanatot előre gyűlölve álltunk neki, hogy átrángassuk a csónakot a sziklákon. Ha a kenu kilendült oldalra, olyan dögnehéz volt, hogy többször is odapréselte egyikünket-másikunkat a tűzforró sziklához, mielőtt a többiek el tudták volna mozdítani. Az út negyedénél már mindenkinek vérzett a bokája. Részben azért, hogy szusszanjak egyet, felugrottam egy magasabb sziklára, hogy lefényképezzem a jelenetet. Amint egy pillanatra kiléptem a helyzetből, meglepő felfedezést tettem. Láttam magam előtt egy csapat embert, akik mind egy feladattal birkóztak. Ketten, a két olasz, láthatóan feszültek voltak, ráncolták a homlokukat, minden percben kiborultak, és ahogy azt az olaszok szokták, megállás nélkül káromkodtak. Eközben a többiek, az indiánok, remekül érezték magukat. Csak nevettek a kenu ormótlanságán, és mókát csináltak a küzdelemből, két neki- feszülés közt lazítottak egyet, nevettek a horzsolásaikon, és azt találták a legviccesebbnek, amikor az imbolygó kenu maga alá szorította hol az egyiküket, hol a másikukat. Mindig az a fickó nevetett a leghangosabban a megkönnyebbüléstől, amelyik csupasz háttal dörzsölődött neki a perzselő gránitnak, már persze amint újra levegőhöz jutott. 11

12 Mindannyian ugyanazt a munkát végezték, megfeszültek az erőkifejtéstől, és érezték a fájdalmat. Tehát azonos helyzetben voltunk, kivéve, hogy minket a kultúránk arra kondicionált, hogy a körülmények ilyen állása mellett megkérdőjelezhetetlenül rosszul kell éreznünk magunkat, és egyáltalán nem voltunk annak tudatában, hogy másképp is tehetnénk. Az indiánok sem voltak tudatában választási lehetőségüknek, ám ők igen derűs hangulatban voltak, élvezték a bajtársi hangulatot, és persze nem szorongtak már napok óta, hogy milyen nehéz dolguk lesz. Minden lépést egy apró győzelemnek éltek meg. Mikor befejeztem a fényképezést és visszatértem a csapathoz, sutba dobtam a civilizált választást, és őszintén élveztem a cipekedés hátralévő részét. Még az újonnan szerzett horzsolásokat és sebeket is meglepő könnyedséggel tudtam annak tekinteni, amik valójában voltak: apró sérüléseknek, amelyek hamarosan begyógyulnak, és amelyek nem igényelnek olyan kellemetlen érzelmi reakciókat, mint a düh, önsajnálat vagy neheztelés, sem szorongást, hogy még mennyi lesz belőlük, mielőtt véget ér a cipekedés. Ellenkezőleg, azon vettem észre magam, hogy csodálattal figyelem, milyen remekül van felépítve a testem, és hogyan képes összefoltozni magát anélkül, hogy erre fel kéne szólítanom, vagy elhatároznom, hogy úgy tegyen. A felszabadultság érzésének helyét azonban hamarosan újra átvette a szokás hatalma, a kulturális kondicionálás ólmos súlya, amitől csupán kitartó és tudatos erőfeszítéssel lehetett volna megszabadulni. Nem tettem meg a szükséges erőfeszítést, így a megvilágosodás ellenére vajmi keveset profitáltam az expedícióból. Később történt, hogy egy újabb felfedezést tettem az emberi természettel és munkával kapcsolatban. Két indián család élt egy kunyhóban, amely egy csodálatos fehér vízpartra nézett, egy lagúnára a sziklaszirtek között, illetve a Caroni- és az Arepuchi-vízesésekre. Az egyik családapát Pepének hívták, a másikat Cesarnak. Történetüket Pepe mesélte el. Cesart kiskorában venezuelaiak fogadták örökbe", s velük élt egy kisvárosban. Iskolába Íratták, ahol megtanult írni-olvasni, és venezuelaiként nevelték. Mikor felnőtt, sok más guineai városból származó férfihoz hasonlóan ő is eljött a felső Caroni-folyóhoz, hogy szerencsét próbáljon a gyémántbányászatban. Épp Guayparuban dolgozott egy csoport venezuelaival, amikor Mundo, a tauripiak főnöke felismerte. - Nem téged vittek el Jósé Grandé házába? - kérdezte Mundo. - Jósé Grandé nevelt - felelte Cesar. - Akkor most visszatértél a saját népedhez. Te is tauripi vagy - mondta neki Mundo. Ezek után Cesar hosszas tanakodás után úgy döntött, hogy inkább indiánként, mint venezuelaiként él tovább, és eljött Arepuchiba, Pepe falujába. Cesar öt évig élt Pepe családjával, elvett egy szép tauripi nőt, és született egy kislánya. Cesar nem szeretett dolgozni, úgyhogy feleségével és kislányával a Pepe földjén termesztett élelmiszereket ették. Cesar megkönnyebbülve látta, hogy Pepe nem várja el tőle, hogy legyen saját kertje, vagy hogy az övén segédkezzen. Pepe szeretett dolgozni, Cesar meg nem, úgyhogy ez a felállás mindenkinek megfelelt. Cesar felesége szívesen segített a többi nőnek és lánynak a főzésben, például felszeletelte és előkészítette a maniókát, ám Cesar semmi egyebet nem csinált, mint hogy tapírra vagy hébehóba más állatra vadászott. Néhány év múlva rákapott a halászatra, s a zsákmányt hozzáadta Pepééhez és két fiáéhoz, akik szintén szerettek halászni, és akik ugyanolyan nagylelkűen látták el az ő családját, mint a magukét. Épp az érkezésünk előtt történt, hogy Cesar úgy döntött, megtisztít egy területet, hogy kertet csináljon magának, és pepe minden apró részletben a segítségére volt, a terület kiválasztásától kezdve a fák kivágásáig és elégetéséig. Pepe is élvezte, főleg, hogy közben végig diskuráltak és élcelődtek egymással. 12

13 Cesar ötévnyi megerősítés után biztos lehetett benne, hogy senki sem sürgeti a munkában, amit így ugyanolyan szabadon tudott élvezni, mint Pepe vagy bármelyik másik indián. Ekkor Arepuchiban mindenki megkönnyebbült, mert korábban Cesar egyre elégedetlenebb és ingerültebb lett. Szeretett volna saját kertet - nevetett Pepe -, csak még maga sem tudta!" Pepe roppant viccesnek találta, hogy valaki nem tudja magáról, hogy dolgozni akar. Ám hiába láttam ezeket az elszórt bizonyítékokat arra, hogy mi, civilizált emberek mennyire félreismerjük az emberi természetet, akkor még semmilyen általános elv nem fogalmazódott meg bennem erről. Ám ha nem tudtam is pontosan, hogy mit akarok megtudni, sőt igazából azzal sem voltam tisztában, hogy egyáltalán keresek valamit, annyit azért éreztem, hogy olyan útra leltem, amelyen érdemes továbbmenni. Ahhoz azonban ez is elegendő volt, hogy az elkövetkező néhány évben sínen tartson. A második expedíciót, melynek célja hathétnyi útra feküdt a spanyol ajkú Venezuela legtávolabbi határvidékétől is, szinten egy olasz vezette, egy professzor, aki szentül hitte, hogy egy nőnek semmi keresnivalója a dzsungelben. Az egyik volt expedíciós társamnak sikerült kieszközölnie, hogy bevegyen a csapatba, így folytathattam utamat a brazil határ közelébe, a Caura-folyó felső vízgyűjtőjébe, a jekána és szanema törzsek kőkorszaki világába, amit az úgynevezett áthatolhatatlan" esőerdő védett meg a külvilágtól. Itt még inkább kiütközött a férfiak, nők és gyerekek erősen egyéni személyisége, mivel nem volt rá szükségük, hogy a taiuripiakhoz hasonlóan védekező faarcot mutassanak az idegenek felé. Ugyanakkor ezen a vadidegen vidéken elkerülte a figyelmemet, hogy az emberek azért tűntek olyan valószerűtlennek, mert itt egyszerűen hiányzott a boldogtalanság, ami az összes általam ismert társadalomban mindig is hangsúlyos szerepet kapott. Valószínűleg tudat alatt azt képzeltem, hogy a fák mögött valahol ott lapul Cecil B. de Mille, a híres hollywoodi rendező szelleme, és ő rendezi ezt az egészet, a klasszikus amerikai bennszülöttes filmek" sztereotip stílusában! Az emberi természet szabályai" rájuk egyszerűen nem voltak alkalmazhatók. Három héten át, amíg társaimat saját hasonlatuk szerint háziállatként tartotta fogságban egy csapat pigmeus, egyedül éltem a jekána indiánok között. E rövid idő alatt több, a neveltetésem során belém idegződött hiedelmet vetkőztem le, mint a teljes első expedíció során. Kezdtem meglátni, milyen értékes ez a felejtési folyamat. A munkával kapcsolatos alternatív nézőpontom sok újabb adalékkal gazdagodott, melyek áthatoltak az előítéleteimből épült falakon. Az egyik ilyen meglátás az volt, hogy a jekána indiánok szókincsében nem létezik kifejezés a munká"-ra. Egyedül a tarabaho kifejezést használják a nem indiánokkal való ügyletek megnevezésére, akiket - rajtunk kívül - gyakorlatilag csak hallomásból ismertek. Ez a spanyol trabajo szó pontatlan kiejtése volt, de elég pontosan arra utalt, amit a konkvisztádorok és utódaik értettek rajta. Érdekes módon ez volt az egyetlen spanyol eredetű szó, amit tanultam tőlük. A jekánáknak nem volt a mienkhez hasonló munka-fogalmuk. Voltak szavaik minden olyan tevékenységre, amely beletartozhat a munka fogalmába, de nem volt rá egy általános összefoglaló kifejezésük. Ha nem különböztették meg a munkát az időtöltés egyéb formáitól, kár csodálkozni azon, hogy miért viselkedtek olyan irracionálisán (legalábbis az én szememben) a vízhordással kapcsolatban. A nők naponta többször is otthagyták a tűzhelyet, két vagy három kis lopótökkel felszerelkezve, s elindultak lefelé. Egy iszonyúan meredek lejtőn ereszkedtek le ami ha nedves volt, szörnyen csúszós tudott lenni. Lent megtöltötték a lopótököket vízzel, majd visszakaptattak a faluba. Az egész művelet mintegy húsz percet vett igénybe. Sokan közülük a lopótök mellett a kisbabájukat is magukkal vitték. Mikor először mentem velük, megütköztem azon, milyen nehézkes dolog ilyen messzire menni valamiért, amire folyamatosan szükség van. Érthetetlennek találtam, hogy miért nem egy olyan faluhelyet választanak, ahol elérhetőbb közelségben van víz. A gyaloglás utolsó 13

14 szakaszában, a patak partján rám tört a szorongás, mivel minden lépésnél koncentrálnom kellett, hogy ne essem a vízbe. Igaz, hogy a jekánáknak jobb az egyensúlyérzékük, és az északamerikai indiánokhoz hasonlóan nincs tériszonyuk, de sem ők, sem én nem estünk a vízbe egyszer sem. Másfelől egyedül én bosszankodtam azon, hogy figyelnem kell a lábam elé. Ők ugyanolyan figyelmesen lépkedtek, mint én, de nem ráncolták a homlokukat amiatt, hogy óvatosnak kell lenniük. A sík terepen ugyanúgy pletykáltak és élcelődtek, mint a meredélyen, mivel általában kettes, hármas vagy még nagyobb csoportokban mentek, és ahogy az lenni szokott, parti-hangulat uralkodott itt is. Naponta egyszer a nők letették a partra a lopótököket, a ruhájukat (egy kis kötényszerű ágyékkötőt) és boka-, térd-, csukló-, felkar- és nyakláncaikat meg fülbevalóikat, hogy megmosakodjanak, és megfürdessék a csecsemőiket. Függetlenül attól, hogy hány nő és gyerek volt ott, volt a fürdésnek egyfajta rómaias bujasága. Minden mozdulat érzéki örömről árulkodott. A kisbabákkal úgy bántak, mint a legdrágább kincsekkel, amelyekre rátekintve tulajdonosaiknak szinte erőlködniük kell, hogy szerény arckifejezéssel leplezzék örömüket és büszkeségüket. A hegyen lefelé szintén ebben a legjobbhoz szokott, mondhatni önelégült stílusban meneteltek, s ahogy bátran beléptek a patakba, az olyan volt, mint amikor a Miss World lép elő, hogy a fejére tegyék a koronát. Ez az összes jekána nőre és lányra igaz volt, akiket lát- tani' bár egyedi személyiségükből fakadóan mindnyájuknál különbözőképpen nyilvánult meg ez a keresetlen fesztelenség. Visszagondolva, nehezen tudtam volna jobb" módszert elképzelni a vízhordásra, legalábbis a kellemes időtöltés szempontjából. No persze, ha a haladást, vagy annak szolgálóit, a sebességet, a hatékonyságot és az újítást tekintjük kritériumnak, akkor nyilvánvalóan bugyuta eljárásnak tűnik'] De tapasztalatom szerint ezek az emberek voltak annyira találékonyak, hogy ha megkértem volna őket, oldják meg, hogy ne kelljen lemennem a patakhoz vízért, akkor biztosan összetákolnak valami csövet bambuszból, vagy egy csigát, hogy segítsenek megbirkózni a csúszós résszel, vagy építenek egy kunyhót közel a patakhoz. Nekik azonban nem volt késztetésük a fejlődésre, mivel nem éreztek semmiféle szükséget vagy kényszert rá, hogy változtassanak az életvitelükön, j Az, hogy nekem megerőltetést jelentett kihasználni egyébként tökéletesen működő koordinációmat, vagy valamely meg nem kérdőjelezett elvnél fogva bosszantott, hogy időt pazaroljak egy szükséglet kielégítésére, egy olyan önkényesen felállított értékrendszerből fakadt, ami az ő kultúrájuktól teljesen idegen volt. Egy a munkával kapcsolatos másik meglátásom inkább tapasztalatból, mint megfigyelésből származott. Anchu, a jekána falu főnöke minden alkalmat megragadott, hogy egy olyan viselkedésforma felé tereljen, amellyel szerinte a magam életét könnyíteni meg. Épp elcseréltem egy üvegdíszt hét cukornádra, és leckét készültem venni valamiből, amiről j a későbbiekben majd részletesen beszámolok. Legyen itt elég annyi, hogy a barter módszeréről volt szó olyan emberek ] között, akiknek a jó viszony fenntartása fontosabb, mint a jó üzlet. Anchu felesége visszament közeli, bár elég eldugott ; helyen lévő kunyhójukba, én pedig Anchuval, és egy szanemával, aki talán Anchu szolgája lehetett, elindultam vissza a faluba, ahová két hegyen át vezetett az út, maga a falu pedig a harmadik hegy tetején volt. A hét szál cukornád a földön feküdt, ahol a feleség hagyta őket. Anchu felszólította a szanéma harcost, hogy vegyen fel hármat, aztán ő maga is felvett még három szálat a vállára, egyet pedig otthagyott a földön Én azt gondoltam, hogy a férfiak viszik majd mindet, ám Anchu az utolsó nádra mutatott és azt mondta, hogy Amaadeh" - Te!" Egy pillanatra feldühített, hogy visszafelé a meredek úton cipekednem kell, mikor ott volt két erős férfi erre a feladatra, de még épp időben észbe kaptam, ugyanis Anchu esetében előbb vagy utóbb szinte mindig kiderült, hogy igaza van. így hát, mit volt mit tenni, a vállamra kaptam a nádat, s miután Anchu megvárta, hogy előremenjek, nekivágtam az első kaptatónak. Már az úton odafelé félni kezdtem a hosszú visszaúttól, és ez csak tovább erősödött Anchuéknál ebéd közben, majd a 14

15 cukornádültetvényen, de mindehhez most még az is hozzájött, hogy egy nehéz nádat is hurcolnom kellett a vállamon. Az első néhány lépést már az erőlködés gondolata is nehezítette, amit dzsungeltúrákon mindig is átéltem, főleg felfelé, vagy ha valamit vinnem kellett, ami nem hagyta szabadon a két kezemet. Ám ez a rám rakódott súly egyszerre mintha elpárolgott volna. Anchu a legapróbb jelét sem mutatta annak, hogy gyorsabban kéne mennem, vagy hogy netán esnék a szemében, ha ennél a kényelmes tempónál maradok, vagy hogy a teljesítményem alapján bárki meg fog ítélni, vagy hogy az úton töltött idő bármivel is kellemetlenebb, mint ami utána jönne. Ha fehér társaimmal került sor hasonló feladatra, a sietség mindig előkerült, ahogy a szorongás is, nehogy lemaradjak a férfiaktól, és megőrizzem a gyengébbik nem becsületét, illetve az a meg sem kérdőjelezett feltételezés, hogy kellemetlen élményben van részem, mert fizikai erőbírásom és erkölcsi szántságom van próbára téve. Anchu és a szanema azonban annyira másképpen viselkedett, hogy ezek a tényezők hirtelen megszűntek, és azon vettem észre magam, hogy egyterűén csak baktatok a dzsungelben egy cukornáddal a vállamon Miután a versenyszellem eltűnt, a fizikai erőfeszítés immár nem kényszerként hatott a testemre, hanem erőmet mutatta, s így fölöslegessé vált, hogy mártírként, összeszorított foggal bizonyítsam az akaraterőmet. Még egy öröm társult a szabadságomhoz: tudatosult bennem, hogy nem pusztán egy nádbotot cipelek, hanem egy olyan teher részét, amelyen hárman osztozunk. Az iskolában és a nyári táborokban úgy sulykolták belém a csapatszellemet", hogy az egy idő után már nem jelentett egyebet, mint alakoskodást. Mindig az ember pozíciója volt a tét. Állandóan azt éreztem, hogy fenyegetve vagyok, figyelnek és megítélnek. Az azzal járó öröm, hogy embertársainkkal együtt végzünk egy feladatot és fejtünk ki erőt, a versenyszellem összevisszaságában elveszett; egyszerűen nem volt rá mód, hogy előtörjön. Az úton megdöbbenve vettem észre, hogy milyen szaporán és könnyedén lépkedek. Normális esetben verejtékben úszva, minden erőmet beleadva sem mentem volna gyorsabban. Talán megértettem valamit az indiánok titkából, hogy mitől képesek lekörözni a mi jól táplált, erős embereinket annak ellenére, hogy általában gyengébb az izomzatuk. Takarékosabban bántak az erejükkel azáltal, hogy csak a munkát végezték, és nem fecséreltek energiát a hozzátársított feszültségekre. Mindez eszembe juttatta egy meglepő élményemet a tauripi indiánokkal, még az első expedícióról. Óvatosan keltek át a patakon egy hídon", ami egyetlen vékony fagerendából állt, és egyenként harminckilós súlyokat cipeltek a hátukon, mikor az egyiküknek eszébe jutott egy vicc. Az illető megfordult a gerenda közepén, elmondta a történetet a mögötte állóknak, majd ment tovább, s a társaival együtt jóízűt kacagtak a maguk sajátosan csilingelő nevetésével. Sosem jutott eszembe, hogy a körülmények ellenére ők egyáltalán nem szenvedtek, mint mi, s ezért tűnt olyan bizarrnak, szinte agyalágyultnak a jókedvük. (Hasonló volt az a szokásuk is, hogy ha az éjszaka közepén egyiküknek eszébe jutott egy vicc, elmesélte, bár mindenki mélyen aludt. Volt, aki hangosan horkolt, de mindenki azonnal felébredt, nevetett egyet, és pár másodperc múlva aludt tovább, jóízű horkolással. Nem érezték azt, hogy az ébrenlét bármivel is kellemetlenebb lenne, mint az alvás, és teljesen éberek voltak, akárcsak akkor, amikor egy távoli vaddisznófalkát minden indián egyszerre meghallott, bár előtte mindnyájan aludtak, míg én, aki éberen feküdtem és hallgattam a dzsungel hangjait, semmit sem hallottam.) A legtöbb utazóhoz hasonlóan anélkül figyeltem szokatlan viselkedésüket, hogy megértettem volna, és egyszer sem próbáltam meg áthidalni a távolságot aközött, ahogy bennük, illetve ahogy bennünk nyilvánult meg közös emberi természetünk. Ám ezen a második expedíción már ráéreztem az új gondolatok ízére, amelyek azáltal támadtak bennem, hogy felnyitottam bizonyos érinthetetlennek hitt tételeket, mint például azt, hogy a fejlődés pozitív dolog", vagy hogy az embernek törvényeket kell alkotnia, hogy 15

16 azok szerint élhessen", vagy: a gyermek a szüleihez tartozik", vagy hogy a pihenés kellemesebb, mint a munka". A harmadik és a negyedik, már általam vezetett expedíció - az egyik négy, a másik kilenc hónapig tartott, ugyanabban a régióban - kiteljesítette ezt a folyamatot. A naplómból lciderül, hogy a felejtési módszer szinte második természetemmé vált, ám azokat a tágabb, megkérdőjelezetlen alapfeltevéseket, amelyeken keresztül a saját kultúrám az emberi létre tekintett - mint hogy a boldogtalanság éppoly legitim része a tapasztalatoknak, mint a boldogság, és szükséges ahhoz, hogy a boldogságot értékelni tudjuk", vagy hogy fiatalnak lenni előnyösebb, mint idősnek" - nos, ezeket sok időbe telt megbolygatnom és felülvizsgálnom. A negyedik expedíció végén élményektől hemzsegő fejjel tértem vissza New Yorkba, s a látásmódomat sikerült annyira megtisztítanom az előfeltételezésektől, hogy úgy éreztem, mintha egy hosszú utazás után elérkeztem volna a nulla Pontig. Megfigyeléseimet külön tartottam, akár egy kirakós játék darabkáit. Féltem bármit is összeilleszteni, annyira hozzászoktam, hogy ízekre szedjek mindent, ami gyaníthatóan valamilyen viselkedési minta volt, bár az emberi természet lényegi elemének tetszett. Csak mikor egy szerkesztő megkért, hogy fejtsem ki bővebben a New York Timesban idézett egyik állításomat,* akkor álltam neki, hogy visszájára fordítsam a lebontási folyamatot, és darabról darabra felfedezzem a rendet, ami nemcsak délamerikai megfigyeléseim mögött rejlett, hanem azokban a csupasz töredékekben is, amelyekre a civilizált életről szerzett tapasztalataimat bontottam le. Ekkor azonban még nem építettem fel egy elvet. Ám ahogy friss szemmel körültekintettem, először vettem észre a környezetemben élő emberek személyiségében beállt torzulásokat és kezdtem megérteni egynémely torzító tényezőt.; Nagyjából egy évre rá az emberi elvárások és hajlamok evolúciós eredetét is felismertem, ami kezdte megmagyarázni, hogy barbár" barátaim miért érzik sokkal jobban magukat a bőrükben, mint a civilizált emberek. Mielőtt nekiálltam volna, hogy a gondolataimat könyvbe foglaljam, azt gondoltam, érdemes lesz visszamenni egy ötödik expedícióra oda, ahonnan nemrég tértem haza. Még egyszer meg akartam nézni a jekánákat, de ezúttal már újonnan formálódott nézeteimmel, hogy lássam, megfigyeléseimet, amelyeket csak utólag formáltam bizonyítékká, tudatos vizsgálódással vajon tovább tudom-e bővíteni. A kifutópálya területén, amelyet a második expedíció során tisztítottunk meg, és a harmadiknál és a negyediknél is használtunk, egy missziós ház, majd egy meteorológiai állomás épült, de addigra már mind a kettő üresen állt. A jekánák kaptak ugyan néhány inget és nadrágot, de hála istennek nem változtak. S bár a szomszédos szanemákat majdnem kiirtotta egy járvány, ők is szilárdan tartották magukat ősi és bevált életmódjukhoz. Mindkét törzs hajlandó volt dolgozni vagy kereskedni bizonyos ajándékokért, de a hitüket, a hagyományaikat és az életmódjukat a világért sem adták volna fel. Azok, akik szereztek puskát és zseblámpát, örültek volna, ha hozzájutnak lőszerhez, gyutacshoz és elemekhez is, de annyira nem volt bennük erős a késztetés, hogy olyan munkát végezzenek értük, amit nem élveznek, vagy olyan tevékenységet folytassanak, amit unalmasnak találnak. Néhány részletre, amelyeket nem állt módomban megfigyelni, például hogy a gyerekek jelen vannak-e szüleik szeretkezésénél vagy sem, kérdezés útján kaptam választ. Ahogy arra is, hogy mit gondolnak a világegyetemről, hogyan épül fel a mitológiájuk, a sámánkodásuk, és minden egyébre, aminek köze volt a természetükhöz olyannyira illő kultúrájukhoz. * Szégyellném beismerni az indiánoknak, hogy ahonnan én jövök, ott a nők úgy érzik, nem tudnak anélkül felnevelni egy gyereket,; hogy egy könyvből el ne olvassák egy idegen ember utasításait." 16

17 Az ötödik expedícióval arról kívántam megbizonyosodni, hogy a viselkedésükre vonatkozó utólagos, emlékeimre alapuló értelmezésem kiállja-e a valóság próbáját. S lám, a kontinuumelv tükrében a két törzs indiánjainak cselekedetei, melyeket egykor teljes értetlenséggel szemléltem, nemhogy érthetővé, de gyakran megjósolhatóvá is váltak. Hiába kerestem a kivételeket, hogy azok alapján rálelhessek okfejtésem esetleges hibáira, azt kellett látnom, hogy azok is csak a szabályt erősítik". Mint az annak a babának az esetében is történt, aki úgy szopta az ujját, feszítette a testet és bömbölt, ahogy a civilizált babák szoktak, de aztán kiderült róla, hogy születése után nem sokkal az egyik misszionárius elvitte a caracasi kórházba, ahol nyolc hónapig feküdt, amíg meg nem gyógyult, és csak akkor került vissza a családjához. Dr. Róbert Coles gyermekpszichiátert és írót arra kérte fel egy amerikai alapítvány, hogy mondjon véleményt az elvemről. Ő elmondta, hogy bár a terület szakértőjeként" keresték meg, a kérdéses terület még nem létezik", és sem ő, sem más nem tekinthető szaktekintélynek a kérdésben. A kontinuum-elvet ezért kizárólag saját érdemei alapján lehet megítélni, hiszen azokat a minden emberben meglévő, félig eltemetett érzületeket és képességeket érinti (vagy nem érinti) amelyeket leírni és helyreállítani próbál. 17

18 A kontinuum-elv Az emberiség története mintegy kétmillió éven át sikertörténetnek számított, annak ellenére, hogy elődünk ugyanahhoz az állatfajhoz tartozott, mint amelyikhez mi magunk. Emberszabású majomból emberré fejlődött, és ha megmaradt volna hatékony vadászógyűjtögető életmódjánál, akkor még sokmilliomodik évfordulóját ünnepelhetné a jövőben. Az ökológusok azonban egyetértenek abban, hogy a jelenlegi viszonyok mellett már annak is napról napra csökken az esélye, hogy akár még száz évig fennmarad. Az alatt a röpke néhány ezer év alatt, amióta felhagyott azzal az életmóddal, amelyhez az evolúció során adaptálódott, nemcsak az egész bolygó természetes rendjét forgatta fel fenekestül, de még azt is elérte, hogy kétségek ébredtek magasan fejlett érzékei iránt, melyek időtlen idők óta irányították a viselkedését. A folyamat nagy része a közelmúltban zajlott le azáltal, hogy ösztönös kompetenciánk utolsó hadállásait is megtörték, és kiszolgáltatták a tudomány értetlen tekintetének. Ösztönös tudásunkat arra vonatkozóan, hogy mi szolgálja az érdekünket, egyre gyakrabban elnyomja a gyanakvás, miközben a valódi szükségleteink iránt mindig is vaknak bizonyult értelmünk dönti el, hogy mit tegyünk. Az például, hogy miképpen bánunk a kisbabákkal, nem észbeli döntéseken kéne hogy alapuljon. Mindig is rendkívül kifinomult ösztöneink voltak, melyek a gyermekgondozás minden részletében nagy hozzáértésről tettek tanúbizonyságot, már jóval azelőtt, hogy csak egy kicsit is hasonlítottunk volna a homo sapienshez. Ám mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy sikeresen szétzúzzuk ezt a nagyon is megalapozott tudásunkat. Olyannyira, hogy ma már tudósokat alkalmazunk teljes állásban, akik kigondolják, hogyan viselkedjünk a gyermekünkkel, egymással és magunkkal. Nem titok, hogy a szakértőknek még nem sikerült feltalálni", hogyan éljünk kielégítő életet, ám minél többet tévednek, annál inkább igyekeznek a problémákat kizárólag az ész befolyása alá hozni, és elutasítanak mindent, amit ésszel nem lehet megérteni vagy irányítani. Mára túlságosan is az értelem uralma alá kerültünk; velünk született tudásunkat arra vonatkozóan, hogy mi a jó nekünk, annyira elnyomták már, hogy alig észleljük a működését, és nem tudjuk megkülönböztetni valódi késztetéseinket az eltorzítottaktól. Én azonban hiszek abban, hogy jelenlegi, elveszett és fogyatékos állapotunkból is újra lehet kezdeni, meg lehet találni a visszautat. De legalábbis megtalálhatjuk az irányt amerre saját jól felfogott érdekeink vannak, és nem teszünk továbbra is olyan erőfeszítéseket, amelyek nagy eséllyel térítenek le a helyes ösvényről. Az elme tudatos részének úgy kéne viselkednie, mint egy jó stratégiai tanácsadónak" valaki más háborújában. Amint észreveszi, hogy hibás stratégiát követett, háttérbe kellene vonulnia, ahelyett hogy még mélyebbre hatolna az idegen területen. Természetesen rengeteg területen kamatoztathatjuk észbeli képességeinket anélkül, hogy olyan feladatokra használnánk őket, amelyeket több millió éven keresztül elménknek egy jóval kifinomultabb és bölcsebb része végzett sikeresen, nevezetesen az ösztönök Ha ösztöneink is tudatosak lennének, akkor rögtön leblokkolna az elménk, ha másért nem, azért, mert a tudatos elme, természeténél fogva, egyszerre csak egy dologgal tud foglalkozni, míg a tudattalan számos megfigyelést, számítást, szintézist és műveletet tud helyesen elvégezni egyszerre. A helyesen" szó ebben a szövegkörnyezetben becsapós lehet. Azt sugallja, hogy mindannyian egyetértünk abban, hogy milyen eredményt kívánunk elérni cselekedeteinkkel, holott mindenkinek különböző elgondolásai vannak arról, hogy mit akar. A helyes" itt azt jelenti, ami megfelel fajunk ősi kontinuumának, tehát ami illeszkedik az evolúciónk során kialakult hajlamainkhoz és elvárásainkhoz. Ebben az értelemben az elvárás olyan mélyen gyökerezik az emberben, mint az emberi test felépítése. A tüdeje nem más, mint a levegő elvárása, a szeme olyan speciális hullámhosszú fénysugarak elvárása, amelyek segítségével fajának ébrenléti idejében megláthatja azt amit hasznos látnia. A füle olyan események által 18

19 keltett vibrációk elvárása, amelyek a legnagyobb valószínűséggel lehetnek fontosak számára, beleértve más emberek hangjait; a saját hangja pedig más, a sajátjához hasonlóan működő fülek elvárása. A listát a végtelenségig lehetne folytatni: vízálló bőr és haj: az eső elvárása; orrszőr: a por elvárása; bőrpigmentáció: a nap elvárása; verejtékező mechanizmus: a meleg elvárása; alvadási mechanizmus: a testfelszín sérüléseinek elvárása; nemi szerv: a másik nem elvárása; reflexmechanizmus: a vészhelyzetekben szükséges gyors reakció elvárása. Vajon azok az erők, amelyekből összetevődik, honnan tudják előre, hogy mire lesz az embernek szüksége? A válasz a tapasztalat. A tapasztalatok lánca, amely az emberi lényt felkészíti a földi létre, az első élő egysejtű kalandjaival kezdődik. Amit ez megtapasztalt a hőmérsékletről, környezete összetételéről, a tevékenységéhez erőt adó, elérhető táplálékról, az időjárási változásokról, vagy arról, ahogy nekiütődött más tárgyaknak vagy fajának más példányainak, nos, ezeket mind átörökítette leszármazottainak. Ezen adatok alapján, amelyek a tudomány számára egyelőre rejtélyes módon örökítődtek át, indultak el azok a rendkívül lassú változások, amelyek felfoghatatlanul hosszú idő után eltérő formákat eredményeztek. E formák pedig, azáltal, hogy különbözőképpen birkóztak meg a környezetükkel, fenn tudtak maradni és reprodukálódni. Amikor egy rendszer diverzifikálódik és komplexebbé válik, azaz körülmények szélesebb skálájához alkalmazkodik, ez törvényszerűen nagyobb stabilitást eredményez. Az életet kevésbé fenyegette a kihalás veszélye természetes katasztrófák miatt. Így ha egy-egy életforma eltűnt is, még mindig maradt egy ami fennmaradt, és még bonyolultabbá, alkalmazkodóbbá és stabilabbá vált. (Feltehető, hogy igen sok első" forma eltűnt, mielőtt egy fennmaradt, talán több millió évvel az első után, és még időben diverzifikálódott, hogy ne törölje el valamilyen végzetes esemény.) Ugyanakkor a stabilizáló elv minden formában, és azon belül is minden részecskében működött. A felgyülemlett tapasztalatok tárházából és a legkülönfélébb érintkezésekből származó adatokkal készítette fel az egymást követő generációkat, hogy azok még ügyesebben tudjanak megbirkózni saját tapasztalataikkal. Ebből következően, minden egyén felépítés azt a tapasztalatot tükrözi, amelyben elvárhatóan része lesz. Az általa tolerálható tapasztalatokat pedig azon körülmények határozzák meg, amelyekhez elődei adaptálódtak. Ha az evolúció során létrejövő teremtmények olyan klímához voltak szokva, amelyben a hőmérséklet néhány óránál hosszabb időre nem haladta meg a 49 fokot vagy süllyedt fok alá, akkor a fennmaradó forma egyedei ugyanúgy képesek voltak elviselni azt, mint elődeik, illetve éppúgy kibillentek egyensúlyukból, ha toleranciájuk határait túl sokszor és sokáig tették próbára. Idővel a vésztartalékaik is kimerülték volna, és ha nem jön a megkönnyebbülés, akkor bekövetkezett volna a pusztulás, úgy az egyénnél, mint a fajnál. Ha valaki tudni akarja, hogy mi a helyes valamely faj számára, akkor ismernie kell annak a fajnak a veleszületett elvárásait. De mennyire ismerjük az ember veleszületett elvárásait? Azt elég jól tudjuk, hogy mit kap, és arról is gyakran hallhatunk, hogy mit akar vagy kéne akarnia, az éppen aktuális értékrendnek megfelelően. De hogy az öröklődési sor utolsó tagjaként vajon mire kondicionálta őt evolúciós előtörténete azt paradox módon mély homály fedi. Az értelem egyedül dönti el, mi a jó neki, és ragaszkodik ahhoz, hogy divatjai és ötletei diktáljanak. Következésképpen az ember, aki egykor megbízhatóan tudta, hogy milyen bánásmódra és környezetre számítson, mára annyira frusztrálttá vált, hogy gyakran azt hiszi, már akkor szerencsésnek mondhatja magát, ha nem; hajléktalan vagy nincsenek fájdalmai. De még akkor is, amikor azt mondja: jól vagyok", van benne egyfajta veszteség tudat egyfajta vágyódás valami után, amit meg sem tud nevezni' egy érzés, hogy nincs igazán a helyén, hogy valami hiányzik. És ha kerek perec rákérdeznek, ritkán tagadja. Ha tehát pontosan meg akarjuk ismerni az emberi evolúció eredményezte elvárások jellegét, akkor ne a legújabb, civilizált példákat tekintsük útmutatónak. 19

20 Más fajok megfigyelése hasznos lehet, de akár félrevezető is. Ahol a fejlődési szint megegyezik, ott más állatokkal is érvényes lehet az összehasonlítás, mint például az olyan régi, mély és alapvető szükségletek esetében, amelyek megelőzték antropomorf formánkat. Példának okáért az, hogy levegőre van szükségünk a lélegzéshez, több százmillió évvel ezelőtt merült fel először, és ebben közösek vagyunk sok mai állattal. De nyilvánvalóan hasznosabb olyan embercsoportokat vizsgálni, akik nem hagyták el a megfelelő viselkedés és környezet kontinuumát. Még ha sikerül is azonosítani néhány, a levegő szükségességénél kevésbé evidens elvárásunkat, akkor is rengeteg olyan finomabb elvárás marad, amelyet meg kell határoznunk, mielőtt segítségül hívhatnánk a számítógépet, hogy lajstromba vegye legalább a töredékét annak, amiről ösztönös tudásunk van. Ezért alapvető fontosságú, hogy megragadjunk minden olyan alkalmat, amikor lehetőségünk nyílik visszaállítani azt a velünk született képességünket, hogy azt válasszuk, ami számunkra megfelelő. Ha lomha értelmünket nem erre használnánk, akkor maradna ideje azokra a feladatokra, amelyek inkább neki valók. Azok az elvárások, amelyekkel nekivágunk az életnek, kibogozhatatlanul összefonódnak belső késztetéseinkkel (ilyenek például a szopás, a fizikai sérelmek elkerülése, a kúszásmászás vagy az utánzás). Ha a megfelelő bánásmódra és körülményeinkre vonatkozó elvárásaink teljesülnek, akkor az őseink tapasztalatai nyomán bennünk meglévő belső késztetések kölcsönhatásba lépnek egymással. Ha az elvárt dolog nem következik be, akkor korrekciós vagy kompenzációs mechanizmusok fognak működésbe lendülni, hogy helyreállítsák az egyensúlyt. Az emberi kontinuumot úgy is lehet definiálni, mint azon tapasztalatok láncolatát, amelyek megfelelnek az emberi faj elvárásainak és késztetéseinek egy olyan környezetben, amely konzisztens azzal a környezettel, ahol ezek az elvárások és késztetések kialakultak. Ebbe beletartozik más emberek megfelelő viselkedése és a felőlük tapasztalt bánásmód, hiszen az is a környezet része. Egy ember kontinuuma teljes egészt alkot, ám egyúttal a családja kontinuumának is része, ami pedig a klánja, közössége és faja kontinuumainak a része, ugyanúgy, ahogy az emberi faj kontinuuma minden élet kontinuumának a része. Minden kontinuumnak megvannak a saját, előzmények hosszú sora által megformált elvárásai és késztetései. Még az a kontinuum is, amelybe az összes élőlény beletartozik, tapasztalatai alapján egy sor számára megfelelő tényezőt vár el élettelen környezetétől. Az evolúcióra való hajlam semelyik élőlényben sem véletlenszerű, hanem mindig a saját javát szolgálja. A nagyobb fokú stabilitás felé irányul - azaz a nagyobb fokú változatosság, komplexitás, következésképp az alkalmazkodóképesség irányába. Ennek azonban semmi köze ahhoz, amit mi haladásnak" hívunk. Valójában épp a változásnak való ellenállás - ami mellesleg nem zárja ki a továbbfejlődést - nélkülözhetetlen ugyancsak bármely rendszer stabilitásának fenntartásához. Csak találgatni lehet, miért szakadt meg az embernek a változással szemben való veleszületett ellenállása néhány ezer évvel ezelőtt. Ugyanakkor fontos megértenünk az evolúció jelentőségét a (nem evolúció eredményezte) változással szemben. E kettő - céljait illetően - szöges ellentétben áll, mivel amit az igényeinkhez egyre finomabban alkalmazkodó evolúció a diverzifikáció irányába létrehoz, azt a változás összerombolja, mivel az általa bevezetett viselkedésformák vagy körülmények nem veszik tekintetbe mindazokat a tényezőket, amelyek valódi érdekeinkre hatással vannak. A változás végeredményben nem más, mint egy integrált viselkedés lecserélése egy olyanra, ami nem az. Egy komplex és adaptálódott viselkedést egy egyszerű és kevésbé adaptálódott viselkedéssel helyettesít. így a változás megterheli a rendszeren belüli és kívüli tényezők finoman összehangolt egyensúlyát. Az evolúció stabilitást hoz létre, a változás sérülékenységet. A társadalmi szerveződés is ilyen szabályokat követ. Egy kifejlődött kultúra, egy csoportnak a társadalmi elvárásokat kielégítő életmódja végtelen számú struktúrából bármilyen lehet. E 20