A transzmodern kacagás poétikája

Átírás

1 Elbert Anita A transzmodern kacagás poétikája Tanulmányok a medialitás témaköréből

2 I. Bevezetés Alapvető feladatkörét abban határoznám meg a következőkben közlendő gondolatmenetnek, hogy körvonalaiban bemutassam a transzmodern kacagás poétikájának mibenlétét. A legelső hozzáfűznivalóm a transzmodern kifejezéshez az lenne, hogy a benne lévő trans át, keresztül szóban lévő többletjelentés a latin transcendere átlépni lexémával tart kapcsolatot, illetve a transzcendens világképet is behozza ebbe a konnotációs körbe, ami e világon túli, ~ meghaladó szemantikai tartalommal bír. A transzmodern kifejezéshez járuló kacagás poétikájának lényegét pedig azon, a teremtő szó, s már heideggeri terminusban is benne lévő teremtő csönd mint a nyelv kiindulópontjában jelen lévő isteni derű képezi, ami az elméletet a diszpozícióra alapozza, s ezt a műalkotás közölte és befogadó által realizált diszpozíció-horizontösszeolvadásban a megéléshez rendeli. Mint az előző, befogadó és mű kölcsönös viszonylatrendszerében értelmezett, s megélésre alapozott felfogás éppúgy egyenrangú, egymást feltételező minőségként értendők, miként nyelv és alkotó viszonya, amelyet Kosztolányinál a Nyelv és lélek című könyv 1 tematizálja, Babits Mihálynál A gólyakalifa című regényben 2 A tollam írt kifejezésben jelentkezik, és verseiben pedig a dal szüli az énekest sorban tárható fel 3. A nyelvet nem mint ergon, de mint (a humboldti értelemben vett) energeia értelemben veszi mindkét szerző, s ehhez csatolnám a recepcióesztétika egyik alapfogalmát, az elkülönösítést, amely ehhez a nyelv szintjén a hétköznapi nyelv felülírását, a váratlant rendeli, ezt többek között a metaforában szemlélhetjük 4, ám szintúgy megfigyelhető az irónia, illetve a groteszk esetében is, hiszen a váratlanra való építkezés lényege éppen abban rejlik, hogy azt miként reflektálja a befogadó. Röviden megmagyaráznám a költészettan előtt lévő kacagás szó jogosságát, illetve a szemlélődés létmód helyett, miért kellett egy analógiát alkalmaznom. Alapvetően a teremtő szó mélyén, potencionálisan benne rejlő derűhöz kerestem egy olyan, a szemlélődés aktusához analóg fogalmat, mellyel amazt helyettesíthetném, s így döntöttem a kacagás mellett. Éppen azért, mivel a kacagás vagy nevetés olyan magánva- 1 KOSZTOLÁNYI Dezső: Nyelv és lélek, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, BABITS Mihály: A gólyakalifa, Osiris Könyvkiadó, Budapest, BABITS Mihály: Mint forró csontok a máglyán, In: BABITS Mihály: Babits Mihály válogatott versei, Editorg Kiadó, Győr, 1994, 80. p. 4 Hans Robert JAUSS: Recepcióelmélet esztétikai tapasztalat irodalmi hermeneutika. Irodalomelméleti tanulmányok, Osiris Kiadó, Budapest,

3 ló, avagy önmagában lévő lényegiséggel bír, amely nem kötődik konvenciókhoz, ízléshez, hanem az ösztön, s tudatalatti képezi eredetét. A nevetést kiváltó dolog (személy) éppoly ingerkeltő szerepkörrel bír, ahogy a költő (szerző), ám míg előbbihez nem rendelhetünk esztétikai alapú hatást, addig utóbbihoz hermeneutikai úton, esztétikai megértésben is részesülhetünk. Azonban egy műalkotáson nem lehet teljesen bemutatni, hogy a megszokott, esztétikai szemlélet mellett a műalkotás felszíni szerkezetének megértése nem a vers egyedüli értelmezési stratégiája. A műalkotás elemzésének felszíni struktúrája mellett számba kell vennünk a mélyszerkezetet is, ahol a már fentiekben is említett, olvasó és mű diszpozíció-horizontösszeolvadásában megélés fog végbemenni. A kacagás poétikája alapvető cselekvésközpontúságban határozható meg, a költészet és élet elválaszthatatlan jellegére helyezi a hangsúlyt, ami abban tér el az eddigi szófelfogásoktól, hogy a humboldti energeia értelemben veszi a szót, s a cselekvés és megnyilatkozás világában tematizálja a megértését. De a műalkotást ezután a befogadóhoz rendeli, s így már nem a produktum általi, hanem az olvasóban lévő verbális, érzelmi, gondolati, emlékezeti konnotációk is bekapcsolódnak, s éppen ezért akár egészen eltérő értelem konstituenset hozhat létre egyetlen mű a befogadók révén. Azonban itt még nem állhatunk meg a gondolatmenetünkben, mivel akár egyetlen befogadó is egészen más műalkotás-megélést produkálhat az idő függvényében, s mindez a diszpozícióval hozható kapcsolatba. A 20. században uralkodó avantgárd irányzatok mindegyike az irodalomra vonatkoztatható, ám az egész szociális szférát uraló magatartásformát és új szemléletmódot is ki akart alakítani, s az irodalmon kívül politikát, és társadalmi problémákat is a műalkotásba ágyazni. A transzmodern ezzel ellentétben nem kíván egy radikális, emberi cselekvésen alapuló magatartásformát kialakítani. Az irodalom és a művészet öncélúságáról, utalok itt a l art pour l art elvre, alapvetőn nem látom indokoltnak a költő elefántcsonttornyába való visszavonulását, mivel a művész elsődleges karaktere, hogy szolgálja az olvasót, és kihangsúlyozom, irodalmi alkotásokkal, nem pedig közéleti- és politikai nüanszokkal. József Attila alapvető mércéje egy műalkotás tetszése, vagy nem tetszése esetén abban rejlik, hogy valóban műalkotás van-e előttünk vagy nem 5. Most lehetséges, radikális lesz az a kijelentésem, természetesen vannak műfogások, fogódzók annak megállapítására, hogy mikor beszélünk műalkotásról, s mikor nem, de bizonyára a lakosság 98%-a nem úgy olvas egy ominózus művet, hogy az szakmailag helyénvaló, avagy nem. Éppen ezért, kinek tetszik, s hogy kinek nem egy transzmodern alkotás, az se nem moralitás, se nem esztétika, se nem művészi szabadság dolga, se nem arról szól, hogy műalkotás, avagy sem. A transzmodern alkotás azt tűzné ki célul, hogy egyszerűen van, s az olvasó a maga ítélőképessége, akarata és szabadsága függvényében eldönthesse: tetszett vagy nem tetszett neki, mivel az alkotás egyedül neki, s érte születik. A transzmodern alkotó 5 JÓZSEF Attila: Irodalom és szocializmus, Kossuth Kiadó, Budapest, p. 6

4 abban a pillanatban megszűnik biográfiailag létezni, mikor feltette az utolsó i -re a pontot, ezt követően már az olvasóé a mű, nem az alkotóé. Ekkor a biográfiai művész dematerializálódása megy végbe, s a fehér papíron ő a fekete betűkben él tovább, tehát csak litterális-materiális nyomában van jelen a szerző, gondolatait, érzéseit pedig ezután már lehetetlen rekonstruálni. Az első találkozásakor az olvasó a halott biográfiai szerző nyomait olvassa, s erre, mintegy palimpszesztként írja felül az olvasó az alkotást saját érzéseivel, élményeivel, diszpozíciójával, korábbi olvasmányaival. S ha valóban a nyelv szintjén (szavak, metaforák) szemantikai szerveződésének szintjén egy grammatikai alany, a történet síkján a narrátor s a hős mellett a harmadik személy, akkor Barthes-tal 6 ellentétben megállapítható, hogy a szerző mégsem halt meg, hanem átalakult, a betűben, a szavak materiális szintjén megőrződött, s konstitutív ereje a metatörténet szintjén továbbél. A szüzsé szervezésében, tehát a narráció explicit elmondásakor már elrejtőzik, de implicite, mint organizátor a szavak, s betűk, metaforák elrendezésében mégis részt vesz. Az olvasás során a befogadó már csak azért sem tudja rekonstruálni a biográfiai szerzőt, mivel az olvasó arcot adni csupán a történet síkján, avagy a hősnek képes adni, amit a narrátor rendez, s így csupán totalitásában képes gondolkodni az olvasó, szemantikai szinten. Második, avagy harmadik olvasásakor már a grammatikai formára is kiterjedhet az olvasó figyelme, s már a forma jelentésteremtő kapcsolatát is érdeklődési területébe vonhatja, azonban egy dolgot nem lehet figyelmen kívül hagyni: a szavak, metaforák predikatív szerkezetté, s műalkotássá, totummá szervezése adva van, s egy sajátos alkotói logika szerint van rendezve, éppen ezért az olvasó bár sajátjává teheti a művet mind szemantikai, mind grammatikai szinten, de az alkotó művét soha nem fogja tudni rekonstruálni, mivel az olvasó nem tiszta lappal, tabula rasa érkezik az alkotáshoz. Az író, költő az alkotásában meghagy ún. üreshelyeket, ezeket láthatatlan tintával a műbe írja, azonban ezt az olvasó nem látja, s neki ezeket a helyeket saját tapasztalatával kell kitöltenie. A beszélő arc alakzata, a prozopopeia összefüggésbe hozható az eco-i jelfelfogás gondolatmenetével 7, miszerint az olvasó maga is kód, s Bettine Menke gondolatmenetével kiegészítve, arcot is ad a szövegnek 8. De álljunk meg egy kicsit ezen a ponton! Pontosan a biográfiai szerző láthatatlan tintával, üresen hagyott helyeibe írja bele magát a befogadó, s az arcadás csakis úgy lesz teljes, ha az olvasás egyben az olvasó beíródásának helye is lesz egyben a szövegben. Az arcadás ezáltal olyan teremtő aktussá válik, mint maga a költő, író részéről a második teremtés, vagyis: az alkotás megkonstruálása. S éppen ezért állapíthatjuk meg, hogy ahány olvasó elolvassa az adott transzmodern művet, annyiszor sokszorozódik meg az, hiszen abban a műben az olvasó benne él, hiszen arcot adott a szövegnek, a sajátját, s beleírja magát a műbe. 6 Roland BARTHES: A szerző halála, Roland BARTHES: A szöveg öröme, Budapest, 1996, p. 7 Umberto ECO: Nyitott mű, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998, Bettine MENKE: Ki beszél? A beszélő arc alakzata a retorika történetében. In: Figurák. Retorikai füzetek. I. Szerk. FÜZI I. ODORICS Ferenc, Gondolat Kiadó Pompeji, Budapest Szeged, p. 7

5 Az első olvasás fentiek alapján mindig a narráció megértésére vonatkozhat, csupán a második és harmadik olvasatnál léphetünk tovább, Jaussal egyetértésben ekkor nemcsak a szemantikai, hanem grammatikai, logikai összefüggésekre is figyelünk, s ekkor helyezkedhet bele az olvasó az üres helyekbe is, s a szövegbe olvasva beleíródás eredménye lesz az önmegértés, mint végeredmény, de az önmegértés a szöveg sajáttá-tétele nélkül lehetetlen. Ekkor a szöveg s történet szerzője sem a biográfiai szerző lesz, hanem az olvasó szövegterévé válik a transzmodern alkotás, ami egy fenomenológiai Janus-arcot ad az adott szövegnek: explicit tere az olvasó arcadása következtében az olvasó szövegévé válik, implicite azonban ennek töredéke, a materiális-litterális szinten elhelyezkedő biográfiai szerző dematerializálódott indexe, nyoma áll a szavak és metaforák szerveződése által. Mindezek által a költészetnek, a prózának nem arra kell törekednie, hogy öröknek hitt, de elcsépelt eszmei gyönyörökben élvezkedjünk egy műalkotás olvasása során. A nyelv síkján a szó mint tett tézis radikális újjászerveződését tűzi ki a kacagás poétikája, mivel a szó az írott, olvasott szövegben s a megnyilatkozás aktusában csupán potenciális, mindaddig, míg a szó a cselekvés világában valóban tetté nem válik, s ekkor mondhatjuk, feltámadt szóvá vált, mindaddig, míg az írás s olvasás világában szerepel a szó, csupán potencionális tett értéke van, nevezhetjük alakuló szónak is. Végül: az írás célja az olvasó kacagtatásában rejlik. Az alkotó mindig legalább két fejjel magasabbnak vélte magát, avagy társadalmi irányítónak, amolyan brobdingnagi óriásnak. Ennek véget kell vetni. Az írás kegyelem, s ezzel szolgálatot végez a közösségnek az, aki ezt felvállalja. Ha alázattal végzi azt, az olvasó lelkébe valóban képes beleírni az Igét, azonban figyelembe kell venni, az alkotónak nem eszmekupacot kell átadni a befogadónak, hanem aktívvá kell változtatnia a recepcivitást, s csupán egyetlen inger kibocsátását kell elvégeznie. A költő vagy író kötelessége: az ingerkeltés, a teremtő szóban rejlő isteni derű egyetlen inger általi, olyan cselekvési késztetést elindító folyamat kiindulópontja, amely a befogadó oldalán az ingerület, annak továbbítása és a hatás megvalósulásáért felelős. Az eddigiekben az alkotó átadta a maga eszmekupacát az írott szövegen keresztül az olvasónak, s várt, hogy az az olvasó lelkében majd kicsírázzon, azonban ez egy önző cselekedet az alkotó részéről, mivel ezek alapján saját gondolatvilágát akarja teljes egészében viszontlátni a Másikban. De itt van a tévedés. Az írásnak szépnek, nem jónak, tehát felszíni struktúrájában esztétikainak, nem morálisnak kell lennie, ám lényegi struktúráját tekintve egzisztenciális létét kell figyelembe vennünk. Az írás, ahogy Kosztolányi írja, a nyelv őstelevényéből fakad, s a szavaknak nemcsak nyelvi, hanem lelki oldalát is figyelembe kell venni. Vegyünk egy példát, hogy bebizonyítsam egy szón keresztül, miben látom a kacagás poétikájának újítását. Ha leírok egy papírra egy szót, vegyük a kutyát, a nyelvi oldalát, esetleg mentális képét is maga elé idézhette az olvasó, de ez még csak esztétikainak sem minősíthető, csupán a nyelv, egy beszéd jelenségben megvalósuló egyéni realizációja. Ha ebből a szóból (kutya) metaforát képezünk, feltéve, ha a metafora két eleme közt szemantikai innováció áll fenn, egy- 8