BEVEZETÉS A SPIRITUÁLIS TEOLÓGIÁBA. Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola PEHM GILBERT

Átírás

1 Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola PEHM GILBERT BEVEZETÉS A SPIRITUÁLIS TEOLÓGIÁBA 2006 A katekéta-lelkipásztori munkatárs alapképzés kidolgozása és bevezetése Főiskolánkon az Európai Unió társfinanszírozásával, az Európa Terv keretében valósul meg.

2 Bevezetés A jegyzet, sajátos célkitűzésének megfelelően, a spirituális teológia alapvető látásmódjába és főbb témaköreibe szeretné bevezetni a katolikus teológiát akadémiai keretek között tanulmányozó keresztényt. Ennek érdekében mindenek előtt a spirituális teológia helyét kell meghatároznunk a teológia egészén belül, majd tisztáznunk sajátos metodológiáját. A spirituális teológia a spirituális tapasztalatokra épít, így logikus, hogy mindenek előtt az emberi tapasztalás általános értelemben vett jelenségéből kiindulva, annak összetettségét tudatosítva, kellő óvatossággal közelítsük meg a spirituális tapasztalat lényegét. Elengedhetetlen azoknak az alapvető szempontoknak a meghatározása is, amelyek segítségével meg tudjuk különböztetni a hiteles spirituális tapasztalatokat a nem hitelesektől. Minden keresztény spiritualitás a Názáreti Jézus emberi tapasztalatára épül, annak forrása és mércéje. Ezért a következő fejezetben, amennyire csak lehetséges, az evangéliumok alapján, a Názáreti Jézus spirituális tapasztalatát fogjuk körüljárni a maga történeti kontextusában, keresve annak szavaiban, tetteiben, döntéseiben tükröződő lényegét. A Mester alapvető emberi tapasztalata realizálódik minden tanítvány életében, aki követésére szánta el magát, de ahogy ezt az első keresztény közösségek életében látjuk, nem utánzásról, hanem a megtestesülés logikáját követő születésről, újjászületésről van szó. A változatlan lényeg a változó körülményekhez igazodva, testesül meg, ölt alakot, születik meg a Szentlélek működése nyomán. Ezt a folyamatot kísérjük figyelemmel Szt. Pál apostol közösségeinek spiritualitását vizsgálva a következő fejezetben. Ennek a megtestesülési folyamatnak a tanulmányozását azért is ítéljük annyira fontosnak, mivel minden spiritualitás, akár személyes, akár közösségi, az objektív, mértékadó Jézusi spiritualitásnak az adott környezetben és kulturális kontextusban való szubjektív, de hiteles realizálódása. A mértékadó újszövetségi tapasztalatokból kiindulva keressük a továbbiakban azokat a törvényszerűségeket, amelyek a keresztény spiritualitás története során felhalmozódott spirituális tapasztalatokból általános érvénnyel megállapíthatók. Ezek, minden keresztény számára a személyes spiritualitás kibontakozásának és beteljesülésének általános feltételei. Járhatnánk ennek érdekében azt az utat is, amelynek során a teológiai antropológia minden területét megvizsgálnánk a spirituális teológia szemszögéből. Ugyanakkor választhatjuk az egyszerűbb utat (mint pl. Avilai Szt. Teréz, vagy Keresztes Szt. János) azzal, hogy kifejezetten a keresztény imádság kibontakozásának és beteljesülésének útjára koncentrálva, tisztázzuk a misztika és az aszkézis utunkba kerülő kérdéseit. 1

3 Vázlatossága mellett is komoly hiányossága lenne a jegyzetnek, ha a lelki vezetés témakörét nem érintenénk, hiszen a spirituális teológia egyik legjelentősebb gyakorlati területéről van szó. Ezért ha röviden is, de szót ejtünk a lelki vezetés alapvető jellegzetességeiről is, abban a reményben, hogy rövidsége ellenére ösztönzést ad, ennek a rendkívül fontos szolgálatnak ellátásához szükséges ismeretek elmélyítéséhez. 2

4 I. A spirituális teológia megközelítése, feladatai 1. A spirituális teológia problematikája A spirituális teológia természetének és feladatainak meghatározása első látásra nagyon egyszerűnek tűnik. Miután teológiai tárgy, egyértelmű, hogy minden más teológiai tárgyhoz hasonlóan, olyan hiteles, rendszeres, kritikai ismeretről van szó, amely a kinyilatkoztatásra épül. Ezen belül pedig, mint spirituális teológia, a lelki életre vonatkozó autentikus teológiai ismereteket foglalja magába, mindazt, ami a lelkiélet természetére, jelentőségére, összetevőire vonatkozik. A továbbiakat pedig, úgy tűnik, kellően pontosítja a spirituális teológiának gyakorlati célkitűzése, amely a krisztushívő személyes lelkiéletének kibontakozását, mint folyamatot vizsgálja, hogy segítsen a személyes lelki út megtalálásában és kibontakozásában akár a maga számára keresi azt az egyén, akár lelki vezetőként másoknak segítve. Ezek a megállapítások kétségkívül helytállóak, azonban további kérdéseket vetnek fel. Amennyiben a lelki életre vonatkozó autentikus ismeretekről beszélünk, először is pontosítanunk kell, hogy a spirituális teológia kontextusában, mit értünk lelki élet alatt. Különbözik-e a keresztény élet fogalmától? Vagy annak pusztán szinonimája, és a rokon értelműség következtében tetszőlegesen használhatjuk egyiket vagy másikat ugyanannak a valóságnak jelölésére? Ha ugyanis csak rokon értelműségről van szó, miért nem beszélünk egyszerűen keresztény életről, felesleges bonyodalmak elkerülése érdekében? Ha viszont mégis van közöttük különbség, miben áll és mennyire lényeges különbségről van szó? Ezen kívül meg kell válaszolnunk azt a kérdést is, hogy a teológia egészén belül hogyan határolható körül a spirituális teológia területe, különös tekintettel a dogmatikára és a morálisra. A spirituális teológiának a teológia egészével való kapcsolatát megfontolva belátható, hogy amennyiben a spirituális teológia mint mondtuk a kinyilatkoztatásnak lelki életre vonatkozó, kritikai, rendszerezett ismereteit foglalja magába, és a lelki élet, valamint a keresztény élet fogalmai pusztán szinonimák, akkor mindaz, amit a spirituális teológiáról mondunk, érvényes a teológia egészére is, hiszen a teológia általános értelemben vett tárgya a keresztény élet. Ebben az esetben viszont a spirituális teológiát a teológia egészén belül nem tudjuk behatárolni. Ez a rövid megfontolás is meggyőzhet minket arról, hogy a spirituális teológiának, mint önálló teológiának behatárolása nem olyan egyszerű, mint első látásra tűnik. Alapos megfontolásra van szükség a spirituális teológia sajátos tárgyának, klasszikus 3

5 megfogalmazásban az obiectum formale quod-nak, és ebből következően sajátos metodológiájának, azaz, az obiectum formale quo-nak meghatározásához, hogy egyrészt igazoljuk önálló teológiai disciplinaként való létjogosultságát, másrészt tisztázzuk a többi teológiai tárgyhoz való viszonyát is A spirituális teológia meghatározása 2.1. A spirituális teológia útkeresése Vannak szerzők, akik a spirituális teológiában a lelki élet általános, strukturális törvényszerűségeit helyezik középpontba, feladatául pedig természetesen a kinyilatkoztatás alapján alkotóelemeinek mélyebb megismerését jelöli meg. Ez az út a teológiai antropológia látásmódjával rokon, képviselőinek azt a nehézséget támasztva, hogy a dogmatikától megkülönböztessék a spirituális teológiát (pl. Moretti, Secondin, Moioli). Más szerzők a spirituális teológia kiemelkedően praktikus irányultságát hangsúlyozzák, úgy értelmezve azt, hogy elsősorban a Lélek hatása alatt álló ember dinamizmusainak tanulmányozása a feladata. Ezen az úton járó szerzők elsősorban a morális teológiától való elkülönítésének problémájával szembesülnek (pl. Dagnino) A lelkiségteológia természetének megközelítése, a struktúra és a történelem fogalmaival A spirituális teológia tehát, miután valós teológiáról van szó, általános tárgyaként, obiectum materiale-ként, a keresztény egzisztenciát vizsgálja. Ezt viszont különböző látószögekből lehet és kell szemlélni, melyek közül kiemelkedők egyrészt a strukturális alapadottságok és a történelmi megvalósulást illető nézőpontok. Teológiai alapigazság, hogy az ember összetett lény, syn-bolon, különböző összetevők egysége, harmóniája minden szinten. Kezdve azon ontológiai ténnyel, hogy az ember létezésnek és cselekvésnek, a számára adott és az általa létrehozott összetevőknek egysége, a csiraszerűen adottnak és a fejlődés lehetőségének ill. beteljesedésének egysége: egy szóval, van egy adott struktúrája és van történelme. Szabadsággal felruházott teremtményi mivoltából adódóan, van egy születésével adott struktúrája, amely nem egy zárt, befejezett és önmagában teljes, pusztán megőrzendő valóság, hanem sokkal inkább csiraszerű, 1 A spirituális teológia problématikáját illetően vö.: GOZZELINO G., Al cospetto di Dio. Elementi di teologia della vita spirituale, Editrice Elle Di Ci, Torino, o. 2 Vö.: GOZZELINO G., Al cospetto 11.o. 4

6 kibontakoztatásra váró, megvalósítandó, beteljesítendő feladat, mely egy végigjárt út során teljesedik ki. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kibontakozás útja tetszőleges, sőt éppen arról szól, hogy az alapstruktúra által meghatározott, annak megfelelő kell, hogy legyen. Ezért az embernek önmaga feletti felelőssége számunkra nem értelmezhető az ateista egzisztencializmus sartre-i elképzelése szerint, mintha sajátos értelemben vett kreativitással a semmiből (ex nihilo) kellene megteremtenünk identitásunkat, hanem teremtettségünk objektív adottságából kiinduló fejlődésként fogjuk fel. Agere sequitur esse mondták a skolasztikusok, azaz a cselekvés a létet követi, mi pedig hozzátesszük, hogy a cselekvés a létet beteljesíti. A dolgok ilyetén állása azt mutatja tehát, hogy a keresztény egzisztenciát meg kell vizsgálnunk mind a struktúrája, tehát az alapadottságok, mind történelmi dinamizmusai, azaz, időben való kibontakozása (ami szilárdan a struktúrában gyökerezik) nézőpontjából. Az elhangzottak megvilágítják, mi is a különbség a dogmatika és a morális között. A dogmatika a struktúrát, azaz a keresztény élet alapvető, és általános érvényű igazságait és törvényszerűségeit igyekszik valamennyi összetevőjével együtt megvilágítani (beleértve természetesen a történelmi összetevőket is), a nélkül azonban, hogy sajátos dinamizmusaival foglalkozna. A morális viszont azon alapvető és általános érvényű dinamizmusok felé fordul, amelyek a keresztény élet történeti kibontakozásával foglalkoznak. Sajátos célkitűzésének megfelelően a dogmatika annak elengedhetetlen részeként a teológiai antropológia a keresztény hit kritikai megismeréseként definiálja önmagát, a Krisztusban való élet struktúráját illetően, azzal a céllal, hogy annak általánosan érvényes összetevőit tudományos módon megragadja és elmélyítse. Eközben a morális, a keresztény hit kritikai megismeréseként, a teológiai antropológiára építve, az objektív keresztény létnek, a történelem és az emberi szabadság dialektikájában működő dinamizmusait mutatja be, önálló teológiai disciplinaként. A struktúra és a történelem ilyetén való megkülönböztetése tehát alapul szolgál a teológián belül a dogmatika ill. morális sajátos szempontjainak megkülönböztetéséhez. Mindkettő obiectum materiale-ja, tágabb értelemben vett tárgya, a keresztény élet, a sajátos értelemben vett tárgya, az obiectum formale quod, a dogmatika esetében a keresztény élet alapstruktúrája, míg a morális esetében annak történeti kibontakozása. Ez a különbség visszatükröződik sajátos módszerük esetében, az obiectum formale quo esetében is. A dogmatika közvetlenül a kinyilatkoztatásra épül, míg a morális a dogmatikából kiindulva, és ettől való függésben, a történelmi változók, és emberi dinamizmusok figyelembevételével fogalmaz meg általános, mindenkire érvényes törvényszerűségeket. 5

7 2.3. A lelkiségteológia természetének megközelítése az objektív valóság és a szubjektum fogalmakkal A spirituális teológia behatárolása érdekében még egy dialektikusan összefüggő fogalompárt kell említenünk. A strukturális adottságok (amivel a dogmatika foglalkozik) és a történeti kibontakozás (amivel a morális foglalkozik) a keresztény élet szempontjából is objektív, általános érvényű törvényszerűségeket jelentenek. Rendkívül fontos azonban, hogy az objektív, minden keresztényre vonatkozó tartalmak és feladatok mellett, kellő hangsúlyt kapjon ezek szubjektív elfogadásának, megélésének folyamata, és annak tanulmányozása. Nem elegendő a keresztény élet számára a fides quae creditur, azaz a hittartalom és annak ismerete, hanem ugyanolyan jelentős a fides qua creditur, azaz a hit, amely által hisz, személyesen Istenhez kapcsolódik az ember. 3 Ezzel gyakorlatilag elérkeztünk spirituális teológia meghatározásához. A spirituális teológia eredetisége és sajátossága ugyanis abban áll, hogy az általános érvényű, objektív keresztény alapigazságok személyes, szubjektív elsajátításának, befogadásának a teológiájaként, azokkal a törvényszerűségekkel foglalkozik, amelyek nyomán az objektív hit személyesen megélt hitté válik A spirituális teológia, mint a keresztény tapasztalat teológiája A konkrét keresztény egzisztencia oldaláról tekintve, nyilvánvalóan elégtelen a keresztény alapigazságok teológiájának ismerete (dogmatika, morális), elengedhetetlen ezek 3 Vö.: MOIOLI G., Teologia spirituale, in DE FIORES S. GOFFI T., Nuovo dizionario di spiritualitá, Edizioni S. Paolo, Milano, o. 4 G. Moioli szerint, a spirituális teológia azon törvényszerűségeknek teológiája, amelyek nyomán a lelki élet, a Lélek szerinti élet, kialakul, amelyek szerint a Szentlélek a keresztény élet objektív értékeinek személyes elsajátítását vezeti. Kimutatja, hogy egyedül ez a fajta megközelítés képes elkerülni azt a veszélyt, hogy a spirituális teológia a dogmatikába ill. a morálisba olvadjon. Egyéb, a spirituális teológia lényegére vonatkozó megfogalmazások: A keresztény tapasztalat hívő megismerésének tudománya; a hit személyes életmóddá válásának folyamatáról szóló tudomány; a pneumatikus közvetítésről szóló teológiai ismeret, mely Jézus objektív történetét összekapcsolja a hívő egyén szubjektív történetével. Mindezt, valamint a spirituális teológia természetére és meghatározására vonatkozó megállapításokat vö.: GOZZELINO G., Al cospetto o. Ch. A. Bernard a következőképpen határozza meg: A spirituális teológia az a teológiai disciplína, amely a kinyilatkoztatás alapelveire építve a keresztény spirituális tapasztalatot tanulmányozza, leírja kibontakozásának folyamatát és megismerteti annak struktúráját és törvényeit. ( BERNARD A.CH., Teologia spirituale, Edizioni S. Paolo, Milano, 1987, 70.o.) B. Secondin T. Goffi megfogalmazásában a spirituális teológia definíciója így hangzik: Az a teológiai disciplina, amely a kinyilatkoztatott misztérium jelenlétét, és működését szisztematikusan kutatja az Egyház és a hívő életében, körvonalazza struktúráját és kibontakozásának törvényszerűségeit egészen annak beteljesedéséig, azaz az életszentségig, a szeretet tökéletességéig. (SECONDIN B. GOFFI T., Corso di spiritualitá. Esperienza sistematica proiezioni, Editrice Queriniana, Brescia, 1989, 14.o.) 6

8 személyes elsajátításának, úgymond, a keresztény tapasztalat teológiájának elsajátítása is. Ennek a meggyőződésnek ad hangot a maga sajátos megközelítésében többek között H. U. von Balthasar, aki egyfajta teológiai hagiográfiáról beszél. Fontosnak tartaná, hogy a szentek életét a teológia szemével vizsgálva, a keresztények olyan segítséget kapjanak, amely a hittapasztalat különböző aspektusainak, dimenzióinak, törvényszerűségeinek feltárásával, gyakorlati útmutatást ad a személyes spiritualitás kibontakozásához. Nagyon komoly megfontolást érdemelnek ezek a szavak, hiszen túl sok szentek élete épületes olvasmányként a rendkívülire, a kivételesre helyezi a hangsúlyt, a személyes spiritualitás számára alig ad konkrét útmutatást, és a csodálaton kívül más hatást nem vált ki az olvasóból A spirituális teológia jelentősége Az eddig elhangzottak gyakorlati jelentősége a lelki élet mestereinek képzéséhez kapcsolódóan ragadható meg. A lelki életben jártas, képzett mesterekre a keresztény közösségeknek égető szükségük van. Nyilvánvaló, hogy a lelkiélet mesterei alapos teológiai képzés talaján nőnek fel, és laikusoknak, szent rendekben részesült keresztényeknek egyaránt komoly kihívást jelent, hogy azzá váljanak. Hogyan lehet őket erre a feladatra alkalmassá tenni? Elegendő-e egy alapos dogmatikai és morális felkészültség, beleértve természetesen a velük kapcsolatos többi teológiai tárgyban való jártasságot is (egzegézis, biblikus teológia, liturgia, egyházjog, egyháztörténelem stb.)? Vagy mindezeken túl szükség van egy specifikusan erről szóló tárgyra is? Figyelmen kívül hagyni ilyen és hasonló kérdéseket, gyakorlatilag a lehető legnegatívabb válasszal egyenértékű. Aki haszontalannak tartaná a spirituális teológia természetének és létjogosultságának a tanulmányozását, és nem menne tovább a hagyományos teológiai disciplínák által nyújtott felkészültségen, az kénytelen lenne vakon tapogatva kiegészíteni általános teológiai ismereteit mindazzal, amire a maga, ill. rábízottai gyakorlati lelki élete kérdez rá. Ennek a mentalitásnak eredménye az annyira szükséges és hiányzó lelki mesterek további ritkulása ill. eltűnése, hiszen a professzionalitás, mely alkalmassá teszi őket erre a fontos feladatra, magába foglalja úgy az életszentség, mint a tudományos felkészültség követelményét is. A kérdéskör tehát messze nem elméleti. Ha az eddig mondottak összefoglalásaként, kissé leegyszerűsítve, a dogmatikát és a morálist a keresztény igazságok univerzális tudományaként határozzuk meg, a spirituális teológiát pedig a keresztény szingularitás tudományaként azonosítjuk, könnyű a spirituális teológia gyakorlati jelentőségét megragadni. A szingularitásnak, a keresztény személy egyediségének figyelmen kívül hagyása, vagy nem kellő mértékű figyelembevétele súlyos gyakorlati következményekkel jár. Gondoljunk csak egy lelki vezetőre, akire akár egyes 7

9 személyeknek, akár csoportoknak lelki vezetése van bízva. Amennyiben ismeri a spirituális teológia lényegét, nélkülözhetetlenségét, tudja, hogy a konkrét emberek nem egyedek a tömegből, hanem egyszeri, megismételhetetlen, végső soron egymással is nehezen összehasonlítható személyek. Tanácsai, hozzáállása bizonyos kérdésekhez, lelki vezetése ebben az esetben számolni fog kinek-kinek egyediségével, szingularitásával, originalitásával, igyekszik a sajátosságokat meglátni, esetről-esetre megkülönböztetve a problémák lényegét, óvakodik attól, hogy mindenkinek mechanikusan ugyanazokat a lelki recepteket adja. Mindenek előtt nem esik abba a kísértésbe, hogy abszolutizálja a saját tapasztalatát, azt, ahogyan ő megéli hitét, és így észrevétlenül sem fogja a saját képére és hasonlatosságára formálni a reábízottakat. 5 Körültekintő, óvatos és nem használ vésőt ott, ahol csak csiszolásra van szükség, hiszen a spirituális teológia révén a keresztény tapasztalatok lényegi azonosságain túl, azok megnyilvánulásainak sokféleségének és sokszínűségének tudatában van. A dogmatika és morális területén alaposan felkészült kereszténynek jó érzéke van az objektív, általános érvényű keresztény igazságok terén, ami természetesen minden továbbinak elengedhetetlen előfeltétele. Viszont kizárólag ezekre építve, ki van téve annak veszélynek, hogy nem szán elegendő figyelmet az egyénnek, a sajátos adottságoknak. Ez egészen addig elmehet, hogy észrevétlenül a rábízottak lelkiismeretének manipulátorává válik. Szükség van tehát a spirituális teológiára, amely azoknak a sokszínű, különböző lelki alkatú, különböző korokból, különböző kultúrákból, származó keresztényeknek hiteles egyedi útját, lelki életét vizsgálva, tapasztalatok sokaságát kritikailag feldolgozva és rendszerezve, segíti a személyes lelki élet kialakulását és növekedését A spirituális teológia metodológiája és forrásai Az objektív keresztény valóság elsajátítása, személyes életté váltása történetileg, azaz, egy folyamat eredményeként, fokozatosan valósul meg a Szentlélek működése által. Ezért a spirituális teológia módszere ellentétben a morálissal (amely deduktív módszerrel a 5 Lisieux-i Szt. Teréz ezzel kapcsolatban írja: ha a saját erőmre hagyatkoztam volna, hamarosan le kellett volna mondanom megbízatásomról. Messziről nézve a dolgot könnyűnek látszik, hogy jót tegyünk a lelkekkel, hogy jobban megszerettessük velük Istent, s hogy őket az Ő tetszése és az Ő eszméi szerint alakítsuk. Ellenben közelről nézve az ember belátja, hogy Isten segítsége nélkül tenni velük jót, az éppoly lehetetlenség, mint akár az, hogy éjjel visszahozzuk a napot a mi égboltunkra. Az ember érzi, hogy ehhez teljesen le kell mondania saját ízléséről és egyéni felfogásáról, s a lelkeket nem a saját belátása szerint és nem a saját egyéni lelki útján kell vezetnie, hanem azon az egészen különös úton, melyet Jézus az ő számukra kijelölt. ( Önéletrajz, 10. f. 204.) Majd később így folytatja: Először is észrevettem, hogy az összes lelkeknek többé-kevésbé ugyanazok a küzdelmeik, másrészt azonban rendkívül nagy közöttük a különbség. Ez a különbség arra kötelez engem, hogy ne vezessem őket egyenlő módon. ( Önéletrajz, 10. f. 206.) 8

10 teológiai antropológiából vezeti le törvényeinek java részét) elsősorban induktív, azaz a történelmi konkrétumok síkjáról indul el. Az Egyház történelme során hitelesnek bizonyult konkrét tapasztalatok megismerése, feldolgozása és kritikai rendszerezése nyomán a spirituális teológia általános törvényszerűségeket állapít meg, amelyek minden keresztény számára sajátos segítséget nyújtanak, hiszen a megélt kereszténység hiteles gyümölcseiből fakadnak. Ugyanakkor magától értetődő, hogy a spirituális teológia rászorul a teológiai antropológia segítségére is, hiszen a megélt kereszténység csak Krisztus művének objektív, kinyilatkoztatott valóságára épülhet. Mindebből következik, hogy a spirituális teológia módszere egyszerre történeti és teológiai. Történeti az alapanyagot illetően, hiszen különböző történelmi korok konkrét, keresztényeinek tapasztalatait vizsgálja, teológiai viszont a hermeneutikáját illetően, amelynek aláveti magát. A spirituális teológia módszerének lényege tehát, hogy konkrét keresztény személyek hiteles tapasztalatának teológiai olvasatára törekszik. Pontosítsuk még, hogy miből fakad a spirituális teológia számára az a történeti alapanyag amiből merít, azaz mik a forrásai. A spirituális teológia elsődleges forrásai a Szentírás, a keresztény nép megélt története, a rendkívüli belső tapasztalatokról szóló (írásban ránk maradt) beszámolók, a liturgia és a népi vallásosság, az antropológia; ugyanakkor napjainkban egyre egyértelműbb az a segítség, amit a spirituális teológia számára a szimbolika, a pszichológia, a biológia, lingvisztika nyújthatnak A Szentlélek működése és a spirituális teológia A keresztény élet személyes el-sajátítása" a Szentlélek működésének eredménye. Ahogyan az objektív megváltás Krisztus üdvösségszerző művének következménye, aki az üdvösségnek univerzális és teljes közvetítője, úgy a szubjektív megváltás a Szentlélek által valósul meg, aki beteljesíti Krisztus művét a világban, úgy, hogy ahhoz objektíve semmit nem tesz hozzá, de az egyén életében a személyes megvalósulást történetileg realizálja. A spirituális teológia feladata ebből adódóan nem más, mint a Szentléleknek az egyén életében való konkrét munkálkodását és annak törvényszerűségeit megismerni, és rendszerezni. 6 SECONDIN B. GOFFI T.,Corso di spiritualitá. Esperienza sistematica proiezioni, Editrice Queriniana, Brescia, 1989, 14.o. 9

11 4.1. A lelki élet egyedi jellege Ebben a kontextusban újra világossá válik a válasz gondolatmenetünk kezdetén felvetett kérdésre, amely keresztény élet és a lelki élet fogalmainak tartalmára vonatkozott. Azért sem lehet rokon értelműségről beszélni, mivel a lelki jelző szemantikailag két sajátosságot hordoz. Egyrészt jelenti az emberi szubjektum lelkét, a konkrét személyt, ugyanakkor és mindenek előtt, jelenti a Szentlelket (Spiritus Sanctus) és az Ő munkálkodását az emberi lélekben. Összegezve a mondottakat, a keresztény élet és a lelki élet fogalmainak egymáshoz való viszonyáról azt mondhatjuk, hogy a keresztény élet lelki életnek mondható, amennyiben egyénivé, személyessé vált a hívőben, a Szentlélek által. A lelki jelző egyik jelentéstartalma tehát az egyéni, az egyedi. Ezzel az egyediséggel, vagy ha úgy tetszik személyességgel mindenütt találkozni fogunk, ahol lelkiségről van szó, hiszen a különféle lelkiségek, vagy más néven spiritualitások, a hitből fakadó élet különböző megvalósulásai, sajátos hangsúlyokkal és kifejeződésekkel. A hiteles keresztény lelkiség, spiritualitás, mindig Krisztusból fakad, ugyanazokat az alapvető, kinyilatkoztatott igazságokat váltja életté, mégis sajátos módon, különböző formákban ölt testet a konkrét személyben, ill. közösségben. Amikor egyediségről beszélünk, természetesen nem vonjuk kétségbe a minden keresztény lelkiség közösségi jellegét, sőt, hangsúlyoznunk kell annak fontosságát. Éppen ezért fontos szem előtt tartanunk, hogy az egyed megismételhetetlen, egészen eredeti mivoltának végső síkja előtt, van annak egy utolsó előtti síkja is. Azokról a kisebb-nagyobb csoportokról van itt szó, melyeknek tagjait sajátos körülmények, adottságok, sajátos érzékenység, sajátos karizma stb. tesz egymáshoz hasonlóvá. Ezek a lelkiségek is egyfajta egyediségnek megtestesítői, még ha nem is a szó legszorosabb értelmében. Az a lelkivezető, aki az egyediséget tudatosan szem előtt tartja, és el akarja kerülni az uniformizálás veszélyét, kell hogy rendelkezzen a hívő életmód jó néhány modelljéből álló készlettel, amelyekből meríteni tud a konkrét esetek megoldásánál. Amennyiben ez a repertoir csak a személyes tapasztalatra épít, szükségszerűen szűkös marad, hiszen mindenki csak egy konkrét, személyes úton, a saját spiritualitásának, lelkiségének útján járhat. Ha a személyes tapasztalat útján nem is, de az intellektuális megismerés síkján kapcsolatba kerülhet olyan tapasztalatokkal, amelyek révén mégis segíteni tud adott esetben olyan személynek, aki az övéhez képest egészen más úton jár. Ennek érdekében elengedhetetlen a látómező kiszélesítése, a lelki irodalomban való jártasság megszerzése. A lelki vezetőket feladatuk komolysága arra kötelezi, hogy a lelki irodalom klasszikusait hosszasan és kitartóan tanulmányozzák. 10

12 4.2. A bérmálás szentsége a spirituális teológia nézőpontjából A Szentlélek szerepe az egyén lelki életében egy érdekes összefüggésre hívja fel a figyelmünket a spirituális teológia és a keresztény beavatás szentségei között. A keresztény beavatás mint ismeretes három szentséget foglal magába. A keresztséget, mint Jézus halálában és feltámadásában való bemerítkezést, a bérmálást, mint a Szentlélek ajándékaiban való részesedést, az Eucharisztiát, mint Krisztus testében és vérében való részesedés által a hozzá való hasonulás forrását. Miután a Jézus Krisztussal való találkozás csak a Szentlélek által lehetséges, és nem létezik más Szentlélek csak Jézus Lelke, a keresztség és a bérmálás szentsége egyetlen egységet alkotnak. Ugyanakkor megvannak a sajátosságaik is, hiszen az objektív megváltás nem esik egybe a szubjektív megváltással, Jézus Krisztus halála és feltámadása objektíve, történetileg megvalósult, szubjektíve azonban, kinek-kinek személyes döntése nyomán, lelki életének útján bontakozik ki ez az objektív valóság. Mindazok után, amit a lelki élet jelentéstartalmával kapcsolatosan állítottunk, mondhatjuk, hogy a keresztség a keresztény életben való részesedés hatékony jele, míg a bérmálás a lelki élet kibontakozásának hatékony jele, azaz szentsége. Ebből következik, hogy a lelki élet a bérmálás szentségével van közvetlen kapcsolatban. Így a dogmatikának és a morálisnak a spirituális teológiától való különbözősége kifejezhető úgy is, hogy előbbi kettő a keresztség szentségi jeléhez kapcsolható valóság, utóbbi pedig a bérmáláshoz. Tény, hogy a Szentlélek minden szentség esetében hatékonyan van jelen és működik, különösen a keresztség szentségében, mégis a bérmálás sajátossága a Szentlélek ajándékának adományozása. Nos, a Szentlélek elküldését az Újszövetség egyrészről mindig úgy értelmezi, mint Istennek, Krisztusban véghezvitt üdvösségművének hitelesítését, másrészről, pedig úgy is, mint Istennek Krisztusban véghezvitt üdvösségművének nem pusztán járulékos beteljesítését. Tehát a bérmálás szentségét is e kettős jelentés oldaláról kell értelmeznünk. Azaz, először is egyfajta felülvizsgálat, ellenőrzés nyomán az objektív hitelesítés szentsége, ami a szentség kiszolgáltatásának ősi formájában, a püspöknek fenntartott consignatio - ban nyilvánult meg. A püspök az adott helyen, a maga történeti körülményei között élő egyház megkeresztelt tagját a bérmálással, mint igaz keresztényt definitív, kétséget nem hagyó módon szentesítette, kifejezve azt is, hogy az igaz Egyházhoz tartozik és nem olyan eretnek közösséghez, amely adott esetben szintén érvényesen keresztel. Ugyanakkor, a bérmálás olyan szentség, amely nem valami járulékos dologgal teszi teljessé a keresztény beavatást, és mégsem tesz hozzá semmit Krisztus művéhez. Pontosan itt ragadható meg a bérmálás sajátossága és egyben a spirituális teológiával való összefüggése, hiszen a bérmálás szentsége 11

13 Krisztus beteljesített üdvösségművének a Szentlélek erejében való személyes elsajátításának kegyelmi forrása, az egyén lelki életét történeti úton kibontakoztató szentség. Ez a személyes elsajátítási folyamat pedig nem más, mint a spirituális teológia sajátos érdeklődési területe. 7 7 A Szentléleknek a spirituális teológia területén betöltött sajátos szerepére, és a bérmálás szentségével való kapcsolatára vonatkozó megállapításokat vö.: GOZZELINO G., Al cospetto

14 II. A spirituális tapasztalat természete és helye 8 1. Bevezető megközelítés Az előző fejezetben a spirituális teológiát a keresztény tapasztalat teológiájaként fogalmaztuk meg, így nem szorul magyarázatra az a tény, hogy elsőként a tapasztalás témakörét járjuk körül. A lelki élet kibontakozásának törvényszerűségeit vizsgáló teológiai disciplinaként, amely teológiai és történeti módszerrel, egyedi, szubjektív tapasztalatokból kiindulva igyekszik általános érvényű következtetéseket levonni, éppen a szubjektív tapasztalatoktól való függése miatt kényszerül arra, hogy szemügyre vegye magát a tapasztalást. Először a tapasztalás általános emberi értelemben vett jelenségét, majd ebből kiindulva a spirituális értelemben vett tapasztalatot, meghatározva annak lényegét, illetve azokat a kritériumokat, amelyek segítségével hitelessége legalább valószínűsíthető. A spiritualitás történetére vetett gyors pillantás meggyőz minket egyrészt a személyes spirituális tapasztalatok jelentőségéről, de még inkább a megkülönböztetés, hitelesítés fontosságáról. Komolyan kell tehát vennünk ezt a feladatot, nem közelíthetünk kritikátlanul, naiv bizalommal a spirituális tapasztalatokhoz. Amikor spirituális tapasztalatokról beszélünk, nem pusztán rendkívüli tapasztalatokat értünk alatta, sőt, elsődlegesen éppen nem azokat. Annál is inkább, mert azokkal egy későbbi fejezetben, külön fogunk foglalkozni. A keresztény élethez, amennyiben tudatossá, személyessé, elkötelezetté kezd válni, azaz lelki életté válik, egyfajta magától értetődőséggel hozzá tartozik a Szentlélek jelenlétének, munkálkodásának akár intellektuális, akár affektív, akár egyéb dinamikus tapasztalata. Elsősorban tehát erről, a tapasztalásnak minden keresztény számára nyitott lehetőségéről és valóságáról beszélünk, ami a rendes keresztény életnek velejárója. A spiritualitás múltjára visszatekintve, a tapasztalatok jelentősége ellenére sem beszélhetünk a tapasztalatból való kiindulásról. A tapasztalat tartalma igazolásként, a kinyilatkoztatás utólagos alátámasztásaként jelent meg, a hangsúly a tapasztalat tartalmi elemein volt, a tapasztalás hogyanjára és folyamatára nem reflektáltak. Azokban az időszakokban, amikor az emberi értelem és tapasztalat közötti vitában különböző iskolák álltak szemben egymással, többnyire a tapasztalat maradt alul. Az emberi tapasztalatból való 8 A téma kibontásának gondolatmenetét és alapvető megállapításait vö.: GUERRA A., Natura e luoghi dell esperienza spirituale, in SECONDIN B. GOFFI T.,Corso di spiritualitá. Esperienza sistematica proiezioni, Editrice Queriniana, Brescia, 1989, o. 13

15 kiindulás jogossága a Gaudium et Spes, a II. Vatikáni Zsinat lelkipásztori konstitúciójának sajátjaként jelenik meg, amikor általános értelemben elismeri a földi dolgok jogos autonómiáját. Ha a földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak a közösségeknek is, megvannak a saját törvényeik és értékeik, amelyeket az embernek lépésről-lépésre felismernie, alkalmaznia és alakítania kell, akkor az autonómia megkövetelése teljesen jogos, korunk embere igényli, sőt a Teremtő akaratának is megfelel. Éppen a teremtés tényéből következik ugyanis, hogy minden dolognak megvan ugyanis az állaga, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje: ezeket az embernek tisztelnie kell azzal, hogy elismeri a tudományok és művészetek sajátos módszereit. Ha valóban tudományosan és az erkölcsi elvek szemmel tartásával folyik a módszeres kutatás, akkor az egyetlen ismeretágban sem kerül soha igazi ellentétbe a hittel, hiszen a földi valóságok és a hit valóságai ugyanattól az Istentől erednek. (GS 36.) Bár a Zsinat itt a tudományos értelemben vett módszeres tapasztalásról szól, mégis a spirituális teológia szempontjából is, ha nem is közvetlenül, de jelentősége van. Ugyanis az emberi tapasztalatokból, az alulról való elindulás jogosságát húzza alá. Amennyiben hiteles tapasztalatokról van szó, a belőlük való kiindulás végső soron nem eredményezhet mást, mint a felülről, a kinyilatkoztatásból való kiindulás. Hozzá kell tennünk, hogy a spirituális teológia mint teológiai disciplina, nem a kinyilatkoztatástól függetlenül vizsgálja a spirituális tapasztalatokat, hiszen azok éppen a kinyilatkoztatás szerinti élet gyümölcsei. Viszont nem annyira a megélendő kinyilatkoztatást, az ideált kutatja (ez más teológiai tárgyak figyelmének elsődleges tárgya), mint a már megélt kinyilatkoztatást, azaz, annak gyümölcsét. Természetesen tudatában kell lennünk, hogy a tapasztalatból való kiindulás nem kis veszélyekkel jár. Éppen ezért olyan fontos, hogy komolyan szemügyre vegyük magát a tapasztalást, ami nem véletlenül tartozik többek között a filozófia számára is a legtitokzatosabb fogalmak közé. Feladatunk tehát, hogy alapvető bizalommal, mégis körültekintően, kellő kritikai érzékkel közelítsünk a spirituális tapasztalatok világához, lehetőségeink szerint feltárva azok összetett, árnyalatokban gazdag problematikáját. 14

16 2. A tapasztalat: összetett, aktuális, zavarba hozó valóság 2.1. Összetett Ez annyit jelent, hogy tudatában vagyunk mindazon összetevők sokaságának, interakciójának, amelyekből megvalósul a konkrét tapasztalat. Egy-egy tapasztalat többnyire nagyon egyszerűnek, magától értetődőnek tűnik, noha valójában bonyolult mechanizmusok együttes működésének eredménye. Ezek mikéntje minden tudományos eredmény mellett többnyire még nem kellően ismert sem a profán, sem a keresztény pszichológia előtt. Az emberben lezajló humán és vallási jellegű folyamatok megismerése hiszen a tapasztalat egy folyamat számos tisztáznivalót hagy maga után. Akcióink és reakcióink gyakran olyan búvópatakok, amelyek időnként felszínre kerülnek, aztán ismét rejtőznek, csak részben tudjuk őket beazonosítani, sok esetben csak feltételezni, sejteni, vagy beismerni, hogy tisztázásukhoz még nem állnak rendelkezésünkre kellő mélységű ismeretek. A tapasztalás összetettségének külső alátámasztására segítségül hívhatnánk mindazon tudományok sorát, amelyek érdeklődésük középpontjába állították, illetve azon szerzők véleményét, akik, bár egészen különböző nézőpontokból, de mégis egységesen polivalens, összetett és nehéz témaként tartják számon. Ettől azonban most kénytelenek vagyunk eltekinteni Aktuális Nem mintha a tapasztalat korábban nem állt volna a figyelem középpontjában, a nagy értékek soha, vagy szinte soha nem merültek feledésbe. A filozófia területéről sosem hiányoztak azok az iskolák, amelyek a tapasztalás jelenségére reflektáltak. Erről tanúskodik többek között Arisztotelész, akinek látásmódja ebben a témában is hosszú ideig tartotta magát, de az empirizmus, a hegeli idealizmus, sőt a katolikus, evangélikus és ortodox teológia számára is jelentős témává vált. Ma mégis azt mondhatjuk, hogy a tapasztalás témakörére vonatkozóan új szelek fújnak, tapasztalatra való éhségről hallunk, ismert a kijelentés, A jövő kereszténye vagy misztikus lesz, azaz olyan ember, aki megtapasztalt valamit, vagy nem lesz keresztény 9. 9 RAHNER K., Schriften VII, 22. c. művét idézi WALDENFELS H., Kontextuelle Fundamentaltheologie, Ferdinand Schöningh Verlag Paderborn-München-Wien-Zürich, 1988, 149.o. Rahner szerint a tapasztalat a megismerés egyik formája, amely egy, a mi szabad rendelkezésünknek nem alávetett (belső, vagy külső) valóság ránk gyakorolt benyomásának közvetlen befogadásából származik. Vele ellentétes a megismerésnek az a fajtája vagy oldala, amelyben az ember a tárgyat aktív cselekvéssel aláveti saját szempontjainak, módszereinek stb. és kritikus módon kérdéseket intéz hozzá. Mivel a tapasztalt dolog jelenléte ellenállhatatlanul tanúskodik önmagáról, a tapasztalatnak különleges bizonyossága van (evidencia). A szigorú értelemben vett vallási tapasztalat (amely és amennyiben alapja a hitnek) tartalmazza a lét és a létezés 15

17 Nem a tiszta gondolatok számítanak, hanem a jelentős tapasztalatok. Jelen van különösen a fiatalabbak körében egyfajta éhség a nem felszínes tapasztalatokra, mivel a modern világ emberi észbe vetett bizalmát maga a történelem látszik meghazudtolni Zavarba hozó Nem negatív értelemben, hanem az újra nyitott útkeresés értelmében. Az ember akkor zavart, amikor kételkedik, hezitál, és akkor kételkedik, amikor érvek intuíciók feltételezések vágyak teljesen különböző irányba vinnék. A kétely jótétemény, de drága dolog, az újra átgondolás és újrakezdés fáradságával jár, viszont a teljesebb megismeréshez vezet. Újabb tapasztalatok gyakran zavarba hozzák az embert. 3. A tapasztalat szerzésének folyamata A tapasztalás egy folyamat, következésképpen annak minden mozzanata lényeges. A tapasztalás folyamatának alapvető mozzanatai a következők: metafizikai, erkölcsi és egzisztenciális tapasztalatát, valamint a kinyilatkoztatás-eseményben bekövetkező isteni öntanúsítás tapasztalatát (a kinyilatkoztatás-eseményben az isteni öntanúsítás ténye a lelkiismeret számára mutatkozik meg, ami egységesítő szerve valamennyi belső és külső, egzisztenciális szempontból fontos ismeretnek). A vallási tapasztalat tehát magába foglalja az ember transzcendentális tapasztalatát önmagáról, amelyben intuitív módon (egy bizonyos alaptapasztalatban ) embernek, dolgokra és a világra utalt lénynek, gondolkodása és cselekedetei szubjektumának és alapjának tapasztalta magát (legalábbis eredetileg, tehát alapvonásaiban). A vallási tapasztalat, mint természetfeletti valóság (kegyelem) benső öntanúsítása csak a tárgyi, fogalmi reflexióval együtt lehetséges az ember ill. az emberiség számára hittörténete során. Isten teremtő kegyelmi működését nem lehet bizonyossággal és egyértelműen megkülönböztetni ennek fogalmi értelmezésétől (ami bizonyos körülmények között hamis is lehet), a szellem Istenre irányuló természetes transzcendenciáját és Isten belső életében való kegyelmi részesedését (ami Jézus Krisztus által történik a Szentlélekben) nem lehet a reflexió segítségével egyértelműen megkülönböztetni egymástól, mert Istent és működését soha nem lehet elszigetelten felfogni és elhatárolni a szellemi teremtményi reflexiótól. Ezért a megigazult ember a kegyelem tapasztalata ellenére sem lehet tévedhetetlenül bizonyos saját tapasztalatának tárgya felől. De mivel Isten kegyelmi működése lényegében az isteni erényekben valósul meg, amelyeket természetfeletti módon Isten olt belénk, de úgy, hogy ezek ilyen erényekként éppenséggel az ember cselekedetei is (azaz bennük az ember válaszol Istennek), ezért az ilyen válaszokban természetfeletti valóságok mutatkoznak meg a békesség, az öröm, a biztonság, a vigasztalás, a megvilágosodás, a szeretet tapasztalata által. (Teológiai kisszótár, Bp. 1980, 701). 16

18 3.1. Az én -en kívüli valóság Ez az első adottság a tapasztalás folyamatában. Magától értetődő számunkra, hogy valami más, az önmagunkon kívüli valósághoz tartozó dolog válhat tapasztalatunk tárgyává. Még akkor is, ha önmagunkon, vagy önmagunkban tapasztalunk valamit, önmagunkon kívülinek éljük meg azt, ami tapasztalatunk tárgyává válik. A tapasztalás kívül kezdődik, és mindaz, ami az énen kívül van, potenciálisan tapasztalat tárgyává válhat. Itt jelentkezik az első komoly probléma. Mitől függ, hogy valami ténylegesen tapasztalatunk tárgyává válik vagy sem? Csak a lehetőségektől, a szándéktól függ? Általános és normális tendencia, hogy az ember mindenek előtt kialakít, vagy benne kialakul, egy előzetes pozitív kép arról a realitásról, amelyet megtapasztalni kíván, vagy éppen negatív képet alkot magának előzetesen arról, ami potenciálisan megtapasztalható lenne, de nem akarja megtapasztalni. Gyakran tudattalan energiák, erőteljes mechanizmusokat hoznak mozgásba, amelyek észrevétlenül működnek különböző területeken, hogy a tudat, vagy a tudattalan számára meghatározzák, mit, vagy mit ne tapasztaljon. Nem ritkán az önigazolás irányába visznek ezek az előzetes elképzelések, vágyak, szeszélyek. A belső által kivetített, általános értelemben vett szubjektivitás alkalmas tárgyra vetülve, sajátos formát ölt a tudaton kívül, és az objektivitás látszatával tér oda vissza. Ez a jelenség, arányait tekintve, valószínűleg még gyakrabban fordul elő a hit homályos, nehezebben megragadható dolgaiban, ahol a tapasztalat minőségének ellenőrzése még nagyobb nehézségekbe ütközik. Számolni kell tehát azzal, hogy a szubjektív tapasztalatban éppen az említett tudattalan folyamatok eredményeképpen nem feltétlenül tükröződik minden további nélkül az énen kívüli objektív valóság Az alany Azaz az ember, aki tapasztal, mint láttuk, nagyon komoly alkotóképességgel, alakító képességgel rendelkezik a realitással való kapcsolatában, egészen addig, hogy alapvetően módosítsa, észrevétlenül manipulálja azt. Innen ered az alany jelentősége a tapasztalás folyamatában. Fel kell tennünk a kérdést, ki az ember, aki tapasztal, tapasztalatot szerez? Természetesen a különböző antropológiai látásmódok, mind saját meggyőződésük oldaláról közelítenek az emberhez. A különbözőségek ellenére is érvényes és nem elhanyagolható a megállapítás: "mindig a teljes ember tapasztal". Ebből kiindulva akarunk rámutatni az ember néhány jelentős dimenziójára, ami a tapasztalás területére vonatkozóan is meghatározó. 17

19 Az ember testi létező. Gyakran az ember testi mivolta gyanús színben jelenik meg, a test aktivitásaira, keresztényekként is, bizalmatlansággal tekintünk. Az elméleti szinten tudatosítható és a kinyilatkoztatás alapján tudatosítandó egység az ember testi és lelki mivolta között, a gyakorlatban rendre kudarcot vall. Szinte kiküszöbölhetetlennek tűnik gyakorlati szinten az a dualista látásmód, amely a testet egyfajta akadályként éli meg. A spiritualitás területén a test sohasem érezhette magát igazán otthon. Amikor keleti hatásra közelebb került az ember testi mivolta spiritualitásának kibontakozásához, akkor is csupán az ember belső világának egyoldalú szolgálatában állt. Pedig az ember materiális jellegének elhanyagolása, vagy jobb esetben, az irányában tanúsított közömbösség komoly következményekkel jár, mint azt éppen a XIX. sz. munkás tömegeinek elvesztése során az Egyház megtapasztalhatta. Az ember alapvető testi tapasztalatai és szükségletei nem kaptak kellő figyelmet, és ez éppen szellemi szinten hatott vissza, hamis ideológiák térnyerését lehetővé téve. Az emberi test nem tekinthető sötét alagútnak, amelyből jobb minél előbb kijutni, mert a túloldalon van a fény. A test a realitás érzékelése, annak vágya. Ha a test tapasztalat nélkül marad, vagy apriorisztikusan behatárolják, egészségtelenül leszűkítik a megtapasztalható területét, az automatikusan eredményezi az alany teljes tapasztalati körének elszegényedését, elérzéketlenedését, lelki, szellemi szinten is. Az ember történeti lény. A tapasztalás alanya mindig egy konkrét létező, akinek története van, megelőző tapasztalatai vannak, akinek konkrét tapasztalata nem független a szituációtól, amelyben éppen találja magát. Egy folyamatban él, ezért nem tapasztalatról, hanem tapasztalatokról kell beszélnünk. Korábbi tapasztalatok alkotják azt az értelmezési horizontot, amelyen az újak megjelennek, értelmet kapnak, és az egyén életének és gondolkodásának folyamatát alakítják. Nagyon gyakran feledésbe merülnek az ember történetiségének lényeges elemei, amelyek az adott szituációban a tapasztalást befolyásolják: gazdasági, szociális, politikai és vallási körülmények. Pedig fontos elemei annak a nem mindig tudatos összképnek, amelynek hátterében egy-egy tapasztalat értelmezhető. Az ember értelmes lény. Nem haszontalan dolog az emberi racionalitás érdekében néhány szót szólni, annak ellenére, hogy az elmúlt időszakban nem véletlenül jelentkezett egyfajta bizalmatlanság vele szemben. Az emberi ész szinte abszolút uralmának hosszú története során úgy tűnik háttérbe szorultak a tapasztalatnak ugyancsak fontos elemei, többek között az érzelmek, megszokások, intuíciók. A racionalitás racionalizmussá válva, a maga teljes alkotó és romboló erejével 18

20 gépként, computerként működött. A racionálisan megtapasztalható, szinte a létezés kritériumává vált, meghatározva magát a létet, önkényesen leszűkítve a valóságot. A posztmodern kor erre reagál. A hűvös ész korlátainak, rövidlátó, pusztán emberi perspektíváinak tudatosodása mellett, egyfajta kollektív undor is születőben van a gondolkodással, megfontolással szemben. Mindennek tudatában, hangsúlyoznunk kell, hogy a tapasztalatnak számolnia kell az emberi racionalitással is. Az ész továbbra is az ember specifikuma, intelligenciájának elementáris összetevője, amelynek a maga helyén és idejében, a tapasztalás folyamatában is elengedhetetlen szerepe van Tapasztalatra szert tenni A hétköznapi élet normális velejárója ez a kifejezés. Azt mondjuk: meg akarom tapasztalni, vagy, azt tapasztaltam, vagy, miért nem próbálod ki? Kifejeződik ilyen és hasonló megszólalásokban az a meggyőződés, hogy a tapasztalás megvalósulásának lényegéhez tartozik az átélés, e nélkül nem az, aminek lennie kell. Megtapasztalni valamit, annyit jelent, mint belső átélésként részesülni egy folyamatban, élményben, annak minden következményével együtt. Ha a dolgok így állnak, és az embernek szükséges tapasztalatra szert tennie, ahhoz hogy ne üres szavakat mondjon, hanem lényegi mondanivalója legyen, akkor ismét szembetaláljuk magunkat néhány elhanyagolhatatlan szemponttal. - Tapasztalat és elbeszélés: napjaink egyik alapvető fogalompárja a teológia terén is. Minél inkább megélt, azaz tapasztalati valóság a teológia, annál inkább narratív, azaz elbeszélő jellegű. Ennek ellenére, a tapasztalat és annak elbeszélése közötti kapcsolat indokolttá teszi, hogy egy kissé gyanakvóan feltegyük a kérdést: nem lehet, hogy több az elbeszélés, mint a mögötte lévő tapasztalat? Nem találkozunk-e túl gyakran üres, romantikus és idealista elbeszélésekkel? Nem lehet, hogy egy újfajta önkényességgel van dolgunk, amely sokakat érint, akik felfedezik saját tapasztalatukat, és időnként olyan erőteljes igénnyel lépnek fel, mintha az Isten utolsó szava lenne az emberiséghez? A teológia és a spiritualitás megköveteli, a tapasztalat és az elbeszélés sajátos viszonyából adódóan, hogy csak azok beszéljék el tapasztalataikat, akiknek ténylegesen van, felvállalva a megkülönböztetés és a hitelesség vizsgálatát akkor is, amikor nem szívesen fogadják, és a végeredménnyel sem értenek egyet. - Tapasztalni vagy hallgatni? Amennyiben elfogadjuk a tapasztalatból való kiindulást, hangsúlyozzuk a hiteles tapasztalat szerzésének szükségességét, akkor kizárólag 19