Bohéméletek. Murger-t felkeresi egy hivatalnok a hadügyminisztériumból.

Átírás

1 Ki ne ismerné Puccini Bohéméletét? Párizs. Kopott, fûtetlen padlásszobák. A Momus kávéház, ahol terjeng a cigarettafüst. A bulvárok mind csupa szín és zsongás. Gyönyörû nôk, akik a gazdag szeretôk mellôl mindig visszatalálnak a szegény mûvészekhez. Aki Kaurismäki Bohémélete már kevesebbek számára ismerôs. A finn filmrendezô a történet romantikájából épp annyit tart meg, amely elegendô ahhoz, hogy a költôk, festôk, zenészek és szerelmeik mindennapi küzdelmét ne küszködésnek, hanem derûvel és humorral megélt életformának láthassuk. Bohéméletnek, egy nem mesebeli Párizsban. Az elôadáshoz jó szórakozást kívánunk! Aki Kaurismäki (1957 ) AZ ÖRKÉNY ISTVÁN SZÍNHÁZ KIEMELT TÁMOGATÓJA A Bohém Eredetileg francia kifejezés, jelentése a 15. századtól: cigány. Valószínûleg a Nyugat-Európában vándorló életformát folytató roma népcsoportokra utalt, amelyekrôl helytelenül azt hitték, hogy Bohémiából, azaz Csehország egyik tartományából származnak. A bohém kifejezés aztán Henri Murger 1851-ben megjelent Scènes de la Vie de Bohème (Jelenetek a bohéméletbôl) címû mûve alapján vált ismertté és népszerûvé. Ma: rendezetlen életviszonyok közt, könnyed és könnyelmû, optimizmussal élô, a társadalmi formákkal nem nagyon törôdô, jó kedélyû ember, fôleg mûvész Forrás: Wikipédia Henri Murger ( )

2 Bohéméletek A Bohémélet szülôatyja Henri Murger, aki az 1840-es években cikksorozatot közölt a mûvészek azaz ahogy ô nevezte ôket: a bohémek életébôl. Apja német származású, és nevét eredetileg Mürgernek írta. Eleinte Murger is így használja vezetéknevét, és hogy még egzotikusabbnak tûnjön, keresztnevét angolosan, y - nal fejezi be. Késôbb visszatér a francia Henri változathoz. Apja háziúr Párizsban, bérlôinek többsége szegény mûvész, ôközöttük nô fel a kis Henri. Egy ügyvéd küldönceként dolgozik, ám hamarosan az ügyvéd megelégeli, hogy alkalmazottja a kelleténél többet beszélget az említett mûvészekkel, ezért kirúgja ôt. Murger ahelyett, hogy más munka után nézne, csatlakozik a fiatal bohémek csoportjához. Napról-napra összegyûlnek törzshelyükön, egy kávéházban, ahol a fogyasztási minimumot betartva filozófiáról, költészetrôl, festészetrôl, zenérôl, színházról diskurálnak. Murger történeteket kezd el írni barátairól, melyeket 1845-tôl a Le Corsaire címû újság folytatásokban közöl. Történeteinek négy fôszereplôje Rodolphe, a költô, Marcel, a festô, Alexandre Schaunard, a zeneszerzô és Gustave Colline, a filozófus. Rodolfphe alakjában saját magát írja meg, Marcel elôképe egy Tabar nevû festô lehetett, aki többször is említette, hogy meg akarja festeni a Zsidók átkelését a Vöröstengeren. Schaunard-t barátjáról, Alexandre Schanne-ról mintázza. Schanne egy gazdag játékgyáros fia, aki azért választja a bohémek életét, hogy kicsit elodázhassa a polgári élet megkezdését. Bár a zeneszerzés és a festészet terén is tehetségesnek mutatkozik, végül felhagy a mûvészpályával, és a biztos havi jövedelem mellett dönt. Felbuzdulva Murger bohémregényének sikerén, 1887-ben kiadja emlékiratait Schaunard emlékei címmel. Colline eredetije Jean Wallon filozófus, aki mogyoróbarna kabátjába hatalmas belsô zsebeket varratott, így mindig magával vihette kedvenc olvasmányait és az ezek tanulmányozásához szükséges szótárakat. Néhány évvel késôbb özvegye hevesen tiltakozott a férjérôl kialakult bohém-imázs ellen, arra hivatkozva, hogy hitvese élete végéig igaz keresztényként harcolt az igazságért. A nôk egy-egy epizódként tûnnek fel a négy bohém életében. A tüdôbeteg Mimi alakját két hölgy ihlette, egyikük, Lucille Lovet valóban tüdôbajban halt meg. A másik, Marie Virginie Vimal, varrónô, akit Murger szenvedélyesen szeretett. Musette ihletôje egy kalandos életû festômodell, a kellemes hangú Marie-Christine Roux, aki csak és kizárólag fiatal és jóképû szeretôket tartott. Megtakarított pénzébôl aztán hajójegyet vesz, hogy nôvérével Algériában telepedjen le, a hajó azonban zátonyra fut, és a gyönyörû Marie a tengerben leli halálát. Murger folytatásokban közölt történetei mérsékelt elismerést arattak. Valódi sikert a történetek színdarabbá írása hozott. Murger-t felkeresi egy hivatalnok a hadügyminisztériumból. Théodore Barrière, aki ekkor már több sikeres vaudeville szerzôje, azt javasolja, írjanak együtt színdarabot az epizódokból. Így történt, hogy az öntörvényû, abszurd humorú, sajátos és bátor írói megoldásokat alkalmazó történetekbôl könnyen fogyasztható, a kor színpadi konvencióihoz alkalmazkodó, ám a bohémélet egzotikumát mégiscsak felmutató színdarab született Jelenetek a bohéméletbôl címmel. Az november 2-i bemutatón ott ült a nézôtéren Michel Levy is, az egyik legfontosabb párizsi kiadó. A sikeres premier után vacsorára invitálja az írópárost, és ötszáz aranyfrankot ajánl fel Murger-nek, hogy regényt írjon az epizódokból cserébe minden jog Levyt illeti. A Jelenetek a bohéméletbôl 1851-ben jelent meg, magyar fordítását 1896-ban Komor Gyula készítette el, Bohém-világ címmel. Murger egy csapásra bekerült a középosztályba, gazdagabb környékre költözött, és nem írt több említésre méltó mûvet. Puccini operájának librettóját Luigi Illica és Giuseppe Giacosa írta. Illica prózában megírt jeleneteit Giacosa szedte versbe és 1895 között dolgoztak rajta, megszakításokkal, Puccini tengerentúli elfoglaltságai miatt. A librettóhoz a színdarabot és a regényt is felhasználták, amely ekkorra már olasz fordításban is megjelent, méghozzá annál a kiadónál, amely egyúttal a Bajazzók szerzôjének, Leoncavallónak is a kiadója volt. Puccini operáját 1895-ben mutatták be La Bohème címmel. Két évvel késôbb Leoncavallo is írt operát a témából, ugyancsak La Bohème címmel. Puccini operája sikerét annak (is) köszönhette, hogy a mû szereplôi akkoriban még szokatlan módon nem arisztokraták, hanem egyszerû emberek, akikkel a nézôtér nagyobb része azonosulni tudott. Aki Kaurismäki filmjét Murger regényébôl írta. A finn rendezô Murger párbeszédeit használva új motívumokat csempészett a történetbe. Rodolphe nevét Rodolfóra módosította az operában is a Rodolphe olasz formája, a Roldolfo szerepel. Kaurismäki Rodolfója azonban nem olasz, hanem albán bevándorló, aki tartózkodási engedély nélkül él Párizsban. A finn rendezô megcserélte a bohémek foglalkozását, így az eredetileg költô Rodolphe-ból festô lett, a festô Marcelbôl pedig drámaíró. Colline figuráját elhagyta, illetve a költôt és a filozófust Marcel alakjában egyesítette. Mimi nem varrónô, viszont tüdôbeteg. Musette hasonlít legkevésbé a regénybeli Musette-re, aki ott öntörvényû és szabad életet él, míg a filmbeli Musette családra vágyik. A történet fô motívuma azonban változatlan: az ember napról-napra megújuló harcát látjuk a túlélésért, miközben magától értetôdô természetességgel hisz a mûvészetben, és hogy azt mindig, minden körülmények között folytatni kell. 3 Aki Kaurismäki fiatalon 4

3 Henri Murger: Jelenetek a bohéméletbôl Elôszó Manapság, csakúgy, mint régen, mindenki, aki mûvészi pályára lép, és nincs más eszköze az önfenntartásra, mint maga a mûvészet, kénytelen a bohémság ösvényét választani. Legtöbben azon kortársaink közül, akik a mûvészetekben a leginkább kitüntették magukat, bohémek voltak valaha, és dicsôségük nyugalmában gyakran, és talán sajnálkozva emlékeznek azokra az idôkre, amikor a fiatalság zöldellô lankáin kaptatva napsugaras-húszévesen nem volt más vagyonuk, csak a bátorság a fiatalok erénye, és a remény a szegények kincse. Hadd tegyük hozzá, hogy bohémság nincs, nem is lehet, bohémek nem élhetnek másutt, csakis Párizsban. Mint minden társadalmi osztályon, a bohémságon belül is léteznek különbözô árnyalatok, változatos fajtái vannak, amelyeken belül aztán további kategóriákat különböztethetünk meg; ezért talán nem felesleges elvégeznünk az osztályozásukat. Kezdjük talán a kallódó bohémekkel; a legnépesebb táborral. Ez a szegény mûvészek nagy családját jelenti, azokat, akik végzetes ismeretlenségre vannak kárhoztatva, mert nem képesek jelezni jelenlétüket a mûvészeti életben, és nem tudják bizonyítani azzal, amit tudnak, azt, amire idôvel képesek lesznek. Ôk a makacs ábrándozók fajtájához tartoznak, azok közé, akik számára a mûvészet megmarad vallásnak, és nem züllik mesterséggé; lelkes, hívô emberek, akiket egy remekmû láttán elönt a láz, akiknek ôszinte szíve heves dobogásba kezd, ha olyat látnak, ami szép, nem kérdve a mester és az iskola nevét. Ez a bohémság azon ifjak táborát jelenti, akiket nagyreményûeknek mondanak, és akik meg is valósítják a beléjük vetett reményeket, de nemtörôdömségüknek, félénkségüknek, vagy a gyakorlati érzék teljes hiányának köszönhetôen azt képzelik, hogy mindent elmondtak azzal, ha a mû elkészült, és azt várják, hogy a közcsodálat és a pénz magától találjon rájuk, sôt, rohanja meg ôket. És, ha az ember szerényen arra figyelmezteti ôket, hogy a tizenkilencedik században élünk, hogy a pénz az úr mindenek fölött, és hogy a sült galambnak nem szokása könnyû tavaszi körettel a szánkba repülni, ôk hátat fordítanak és nyárspolgárnak nevezik az embert. Pedig csupán engedniük kellene a szükségszerûség törvényének, azaz képesnek kellene lenniük kicsit meghasonulni saját természetükkel, és két ént hordozni magukban: a költôt egyfelôl, kit a magasabb régiókba röpítenek ábrándjai; másfelôl pedig az embert, az önnön életéért fáradozó munkást, aki megkeresi mindennapi kenyerét. Ez a kettôsség azonban, amely majd mindig sajátja az edzett jellemnek, sôt, annak egyik ismertetô jegye, ez a kettôsség hiányzik azokból a fiatal emberekbôl, akiket a büszkeség, pontosabban valamiféle korcs gôg, hajthatatlanná tesz minden ésszerû tanáccsal szemben. Így aztán elmennek, fiatalon, hátrahagyva olykor egy-egy mûvet, melyet a világ csodálattal övez késôbb, és amelyet bizonyára korábban is rajongva fogadtak volna, ha nem rejti az ismeretlenség homálya. 5 6

4 Említsük még meg egy különös válfaját a bohémságnak, azokat, akiket mûkedvelôknek nevezhetnénk leginkább. Ôk sem éppen érdektelen társaság. A bohéméletet csábító létformának gondolják. Nem ebédelni minden nap, a csillagos ég alatt elaludni az esôs éjszakai ég könnyeiben fürödve, decemberben nankingnadrágot ölteni, ez náluk az emberi boldogság netovábbja, maga a paradicsom, és hogy ezt megízlelhessék, odahagynak mindent: ki a családi tûzhely melegét, ki a biztos eredményeket ígérô iskolát. Hirtelen hátat fordítanak a rájuk váró tisztességes jövônek, hogy a kóbor élet kalandjait kergessék. Ám mivel a legerôsebbek sem bírnák túl sokáig ûzni ezt az életmódot, mely magát Herkulest is rövid úton tüdôbajossá tenné, csakhamar felhagynak a játékkal, és visszatérnek az atyai házba, a húsosfazék mellé, hogy nôül vegyék kis kuzinjukat, és jegyzôként telepedjenek le valamelyik harmincezres vidéki városkában. Esténként aztán, a családi tûzhely mellett, olyan lelkesedéssel mesélnek mûvésznyomorukról, mint utazó a tigrisvadászatról. Elérkeztünk azonban a valódi bohémekhez; ahhoz a bohémsághoz, amely részben e könyv témájául szolgál. Akiket ide sorolunk, valóban elhivatott mûvészek, és van esélyük arra, hogy a kiválasztottak közé kerüljenek. Ezekre a bohémekre is rengeteg veszély leselkedik, akárcsak a többiekre. Két szakadék határolja világukat: a nyomor és a kétség. De e két mélység között ösvény vezet a cél felé. Ez a hivatalos bohémvilág, így nevezik, mert akik ehhez tartoznak, nyilvánosan deklarálták létezésüket, tanújelét adták annak, hogy élnek egyebütt is, mint az állami anyakönyvben; illetve, hogy az ô szavuk járásával éljek: nevük plakátra került, ismertek a mûvészeti és irodalmi piacon, a nevüket viselô termékeknek megvan a maguk árfolyama, még ha ez nagyon szerény árat is jelent. Céljuk eléréséhez, amely cél határozott és világos, minden utat-módot elfogadhatónak látnak, és e bohémek saját hasznukra tudnak fordítani minden útközben történô balesetet. Hétköznapi életük maga is zseniális mûalkotás, mindennapi probléma, amelynek megoldása csak a legmerészebb kombinációkkal sikerülhet. Ezek az emberek Harpagontól is képesek lennének pénzt kölcsönkérni, és hajótöröttként szarvasgombát lelnének a Medúza tutaján. A bohémek mindenrôl tudnak, mindenütt megfordulnak, attól függôen, hogy épp tükörfényes-e a csizmájuk, vagy rongyos és ásít a talpa. Egyik nap egy nagyvilági szalon kandallójára támaszkodva láthatjuk ôket, másnap pedig valami zenés-táncos kerti kocsma asztalára könyökölve. A párizsi bulváron tíz lépést sem tehetnek ôk anélkül, hogy egy barátjukkal ne találkoznának, harminc lépést pedig semmilyen irányba anélkül, hogy hitelezôbe ne ütköznének. A bohémság saját köreiben különleges nyelvet beszél, amely a mûtermek szóhasználatából, a színházi zsargonból és a szerkesztôségek szócsatáiból kölcsönzi kifejezéseit. A stílusbeli eklekticizmus legkülönfélébb jelenségei találkoznak ebben a fura, sosem hallott nyelvben, apokaliptikus fordulatok váltakoznak feneketlen ostobaságokkal, népies kiszólások csöppennek a hóbortosan körmönfont körmondatokba. Ilyen tehát, összefoglalva, ez a bohémélet, amelyet a gyáva és irigy középszerûség nem gyôz sárral dobálni, ám elôbb fogy ki a hazugságokból és rágalmakból, hogysem elfeledtethetné azok neveit, akik már a hírnév elôcsarnokában járnak, és akiknek tehetségéhez még merészség is járul. Türelmes, bátor élet ez, ahol csak úgy maradhat talpon az ember, ha a közöny erôs vértjét ölti magára a buták és irigyek ellen, és egy pillanatra sem veszíti el az önbizalmát és az önbecsülését. Pompás élet ez, és szörnyû élet, amelynek megvannak a gyôztesei és megvannak a vértanúi, és amelyet csak annak érdemes vállalni, aki elszántan aláveti magát a vae victis kérlelhetetlen törvényének, tehát tisztában van vele: jaj a legyôzötteknek. Jankó Szép Yvette fordítása 7 8

5 Koltai Ágnes: Helsinki az egész világ Aki Kaurismäkinek Shakespeare és a Hamlet sem volt szent miért volna hát az Henri Murger, Puccini és a Bohémélet? Ugyan miért volna otthonosabb Párizs Helsinkinél, mert vagy százötven esztendeje pénztelen bohémek, sóvár dilettánsok és nagyreményû mûvészek fészke? Ha az is, illúziók nélkül vessük rá kíváncsi tekintetünket. Valahogy úgy, ahogy egykoron (virágkorában, a késô harmincas években) Brassai tette: a szürkét szürkének, a romlottat romlottnak, a mocskosat mocskosnak lássuk. Egy bizonyos szögbôl a bohém Párizs rettentôen durva és fakó. Az egész világ Helsinki: zord, idegen és magányos legalábbis Kaurismäki hôseinek. Akad ugyan néhány otthonos kávéház és kiskocsma, ahol oda lehet dôlni a pultra, és a kávé meg a snapsz mellé egy majdnem kedves mondat is dukál, ám ez kevés. Nem a boldogsághoz, csak az élethez. És pénz sincs mindig a melengetô italra. A Bohémélet blazírt film, a legnagyobb tragédiák is valamiféle csendes esetlenséggel történnek meg. Rodolfo, a festô Albániából jött, mindenféle okmány, elfogadható irat és indok nélkül éhezik Párizsban, Marcel francia költô, Schaunard ír zeneszerzô. Összeismerkednek egy olcsó bárban, néha meglátogatják egymást, valamiféle étel is kerül az asztalukra, majd letaglózottan visszahúzódnak saját fészkükbe. Zokszó nélkül viselik sorsukat. Tán maguk sem hisznek tehetségükben, csak azt tudják, hogy másmilyen életet nem akarnak. Kaurismäki egyszerre több történettel játszik el: megeleveníti Henri Murger regényét, a Bohéméletet, amely az író élettörténete, s amely késôbb Puccini szabad prédájává vált, és ezt a deromantizált históriát felfrissíti egy mai életdrámával. Az albán Rodolfo az újkeletû kelet-közép-európai invázió szimbóluma. Tehetetlen áldozat, igazi antihôs, ha kell, még elé is megy a bajnak. A Bohéméletben minden a melodráma körül forog, pontosabban: a melodráma elsikkasztása körül. Kaurismäki szinte belefojtja hôseit a blaszfémiába és a keserû paródiába, komor arccal járnak-kelnek, komoran szeretnek, komoran készítik mûveiket, mégis, néha az az érzésünk, mindjárt kitör a harsány nevetés, felcsattan egy egészséges kacaj. De nem tör fel, a tragédiának mindenképpen be kell következnie, a kis francia barátnék elmennek: Mimit a tüdôbaj viszi el, Musette-et a türelmetlenség. A szegénység elkoptatta ôket. Ezek után már nem illik felnevetni, pedig Rodolfo mániákus szenvedése ingerlô. A Bohémélet nem Puccini-parafrázis, ahogy Bûn és bûnhôdése nem Dosztojevszkij, a Hamlet, az üzletember pedig nem Shakespeare-átirat. Akármilyen ismert történethez nyúl is a rendezô, mindig ugyanazt az élethelyzetet mutatja meg. Egy szellemi és lelki félállapotot, egyfajta utazást, amit olyan emberek tesznek meg, akik nem fogadják el a rájuk kimért sorsot. Ennyi hánykolódó, félkész, otthontalan hôst, háborgó vagy csendesen ôrlôdô személyiséget talán csak Fassbinder extatikus életmûvében találhatunk. Kaurismäki figurái azonban esendôbbek. Nem olyan kérlelhetetlenek gyengeségükben, nem restellik annyira kudarcaikat, s nem áltatják magukat a gyôzelem hazug reményével. Kaurismäki, az író, kíméletlen, állandóan vesztésre ítéli teremtményeit, Kaurismäki, a filmrendezô, gyengéd, szelíden ábrázolja bukásukat. Szarkasztikus rendezô sok van, de a meleg szarkazmus kevesekre jellemzô. Talán senki sem szereti ennyire a bukott embereket, senki sem küldi ilyen gyengéden harcba ôket, jóllehet tudja, alulmaradnak. Felesleges hát magyarázni, miért Helsinki az egész világ; miért nem lehet jóízûen nevetni; miért forgat tisztességes rendezô fekete-fehérszürke filmet. 9 10

6 Aki Kaurismäki (1957- ) Vidéki fiú vagyok. Hozzászoktam a csendhez. A városban elviselhetetlen a zaj. Helsinki maga a rémálom, fôleg a szemgyilkos neonreklámok miatt. A zaj megöli az érzékeket. A legtöbb ember képtelen elviselni a csendet. Ezért esznek pattogatott kukoricát a moziban hátha nincsen zene a filmben. Ha egy kínai földmûves asszony nem érti meg mindenféle elôzetes tudás és nyelv ismerete nélkül a filmemet, akkor az nem jó film. A film nem létezik nézô nélkül. Nem kell a színészeknek külön szólnom, hogy ne tördeljék a kezüket, és csak nagyon visszafogottan játsszanak. Tudják már, amikor eljönnek a Kaurismäki-film színészválogatására. Sokat suttogok, mielôtt elindítjuk a felvételt. Ezzel teljesen összezavarom a színészeket. Amikor a legzavarodottabbak, akkor a legjobbak. Van egy régi színházi trükk: rázzuk meg kicsit a színészt, utána egész biztosan olyat csinál, amire senki sem számít. A filmjeimben elôforduló régi tárgyak többsége a sajátom. Nem azért, mert szeretem, ha sok holmim van, hanem mert jó megôrizni az ócskaságokat. Nem tartom magamat filmesnek. A mozi tulajdonképpen a fényképezés egyik fajtája: fényképek drámával vegyítve. Valaha gyönyörû mûvészet volt, de ma már csak a szórakoztatásról szól. Gyûjtô vagyok. Gyûjtöm a múlt darabkáit: érzéseket, hangulatokat. Szeretném megragadni az éppen elmúló pillanatot. Portugáliában élek. Bort termesztek, és egy toronyban lakom. A toronynak eredetileg három ablaka volt, de csináltattam egy negyediket is, hogy minden égtáj felé ki tudjak nézni. Nyugaton az Atlanti-óceánt látni, keleten a hegyeket, északon és délen pedig a tengerpartot meg néhány házat. Legjobban a nyugati ablakot szeretem, a tenger miatt. Otthon békére vágyom, a feleségemmel, a kutyáimmal és egy doboz cigarettával. Épp elég, hogy az ajtón túl egybôl ott van a gonosz világ. Amin nem tudunk változtatni, arról jobb nem is tudni. Csak arra szabad összpontosítanunk, amit meg tudunk javítani. Minden más megöli az embert

7 Aki Kaurismäki nagyjátékfilmjei 1981: A saimaa-i dialektus (Mika Kaurismäkivel) 1983: Bûn és bûnhôdés 1985: A kalmari szerzôdés 1986: Árnyak a Paradicsomban 1987: Hamlet, az üzletember 1988: Ariel 1989: Leningrad Cowboys menni Amerika 1990: A gyufagyári lány 1990: Bérgyilkost fogadtam 1992: Bohémélet 1994: Vigyázz a kendôdre, Tatyjána! 1994: Leningrad Cowboys találkozni Mózessel 1996: Gomolygó felhôk 1999: Juha 2001: A múlt nélküli ember 2006: Alkonyi fények Jegyzetek Bohéméletek Maria Nockin Origins of the Characters in Puccini s La Bohème címû esszéjének felhasználásával. In: Mundoclasico.com, december 1. Koltai Ágnes: Helsinki az egész világ. Szerkesztett, rövidített változat. In: Filmvilág, 1992/12 Henri Murger: Jelenetek a bohéméletbôl. Elôszó. Ford.: Jankó Szép Yvette. Szerkesztett, rövidített változat. In: Henri Murger: Scènes de la vie de Bohème Aki Kaurismäki Christiane Peitz Der Mann ohne Gegenwart címû interjújának felhasználásával. In: DerTagesspiegel december 21. Örkény István Színház Nonprofit Kft Felelôs kiadó: Mácsai Pál Felelôs szerkesztô: Gáspár Ildikó Szerkesztô: Gáspár Ildikó Fotó: Gordon Eszter Grafika: Bagossy Levente Nyomda: Demax mûvek Nyomdaipari Kft.

8 AKI KAURISMÄKI BOHÉMÉLET Henri Murger regénye alapján Fordította: Jankó Szép Yvette Magyar színpadi változat: Gáspár Ildikó Rodolfo SZÉLES LÁSZLÓ Marcel DEBRECZENY CSABA Schaunard CSUJA IMRE Mimi HÁMORI GABRIELLA Baudelaire, Zálogházas nô, Pincérnô, Biztonsági ôr stb takács NÓRA DIÁNA Musette, Pincérnô, Angyalszobor, Vécésnéni, Margaréta stb szandtner ANNA Bernard, Blancheron, Gassot, Francis, Rendôrtiszt, Orvos, Benzinkutas stb terhes SÁNDOR m.v. Mme Bernard, Nô Marcel ágyában, Titkárnô, Pincérnô, Rendôrnô, Eladónô, Ápolónô stb kerekes VIKTÓRIA AKI KAURISMÄKI BOHÉMÉLET ÖRKÉNY ISTVÁN SZÍNHÁZ Hugo, Rendôr, Pénztárosnô, Kisfiú, Galériás, Taxis, Antikvárius, A Tabac Bár csaposa stb máthé ZSOLT Pincér, Piperkôc férfi, Autóbontós, Rendôr, Csapos, Papagáj, Pisilô férfi stb polgár CSABA Közremûködnek: MURÁNYI MÁRTA harmónika, ROHMANN DITTA - cselló, HERCZEG TAMÁS - basszusgitár, MATKÓ TAMÁS - zongora Díszlet: IZSÁK LILI Asszisztens: ÉRDI ARIADNE Jelmez: SZAKÁCS GYÖRGYI Ügyelô: BERTA TAMÁS Zene: MATKÓ TAMÁS Súgó: JÁNOSKA ZSUZSANNA Világítástervezô: BÁNYAI TAMÁS Rendezô: ASCHER TAMÁS Bemutató: február 13. TÁMOGATÓK: