NAGY TAMÁS JOSEF K. NYOMÁBAN jogról és irodalomról

Átírás

1 [örkény NAGY TAMÁS JOSEF K. NYOMÁBAN jogról és irodalomról 1

2 2

3 I. PROLÓGUS 3

4 4

5 ELŐSZÓ: JOGHOZ ÉS IRODALOMHOZ A bűntény sem különbözik a történettől, mint láthatod: ki kell bogozni. Lengyel Péter 1 GUIL: Ez a maga műfaja, ugye? SZÍNÉSZ: Hát nem, éppen nem mondhatnám. Inkább a vér, a szerelem, a retorika a mi területünk. GUIL: Magára bízom a választást ha ugyan lehet ezek közül választani. SZÍNÉSZ: Nehéz elválasztani ezt a hármat, uram ugyanis szolgálhatok önnek vérrel és szerelemmel, retorika nélkül, szolgálhatok vérrel és retorikával, szerelem nélkül, és szolgálhatok mind a hárommal egyszerre vagy egymás után, nem szolgálhatok azonban szerelemmel és retorikával, vér nélkül. A vér mint olyan kötelező tudja, csupa vér az egész. GUIL: És ez az, amit az emberek kívánnak? SZÍNÉSZ: Ez az, amivel szolgálni tudunk. Tom Stoppard 2 Az irodalom véres és kegyetlen. A jog legalábbis a története(i) nem kevésbé. S akad szerelem és retorika is mindkettőben épp elég. Bármennyire elnagyoltak s ekképpen felületesek legyenek is e megállapítások, arra talán alkalmasak lehetnek, hogy felébresszék bennünk a gyanút, amely szerint a jog és az irodalom világai és szövegei valami módon összetartoznak, vagy ha óvatosabbak vagyunk többféle és szorosabb a kapcsolat közöttük, mint azt általában feltételezni szoktuk. Ez a sejtelem vélhetően megszületik minden olvasóban és jogászban, amikor bűntényekkel, nyomozásokkal, tárgyalási jelenetekkel találja magát szemben az irodalom fiktív világában vagy nehezen kibogozható (regényes) történetekkel a jog valóságában. Sőt, nem egyszer lehet az az érzésünk, hogy mint az álom és az ébrenlét határai, úgy mosódnak el a különbségek fikciók és a jog eljárásaiban a valóságot megragadni kívánó jegyzőkönyvek között. Szépirodalmi művek gyakran a jegyzőkönyvek aprólékosságával és részletességével mesélnek el történeteket; az olyan dokumentarista ihletésű alkotások pedig, mint Truman Capote Hidegvérrel vagy Norman Mailer A hóhér dala című regényei, a jegyzőkönyvek hitelességének képzetét is keltik az olvasóban. Ráadásul: a kortárs ha úgy tetszik: posztmodern irodalom szándékolt eljárása ez: nem csak az egyes irodalmi művek közötti (a modernitás korában szerzői jogilag is védett) határok átlépése, de úgyszintén a művek és az élet elválasztó vonalainak bizonytalanná tétele. Umberto Eco kérdése illusztrálja e törekvés lényegét. Ha a fiktív világok oly kellemesek, miért ne próbálnánk meg a tényleges világot is fikcióként olvasni? Vagy, ha a fiktív világok oly kicsik és megtévesztően kellemesek, miért ne próbálnánk meg olyan fiktív világokat kitalálni, melyek éppannyira bonyolultak, ellentmondásosak és provo- 1 LENGYEL PÉTER: Macskakő. Detektív regény. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest TOM STOPPARD: Rosencrantz és Guildenstern halott. In: Drámák. Európa Könyvkiadó, Budapest Ford. VAS ISTVÁN. 5

6 katívak, mint a tényleges világ? 3 Majd a következőképpen folytatja. [T]ehát olyan esetekről lesz szó, amikor kénytelenek vagyunk a fikciót és az életet transzponálni vagyis az életet úgy olvasni, mintha fikció volna, s a fikciót, mintha élet volna. Ezeknek az összekeveredéseknek némelyike kellemes és ártatlan, némelyike abszolúte elkerülhetetlen, némelyike pedig rémisztő. 4 Ami viszont az irodalomban a létmódjához egyébként is hozzátartozó sajátosság, és egyben immáron tudatos program, az a másik oldalról a jog jegyzőkönyveinek a természete, amelytől még ha szeretne, s akár oly elszántsággal, mint Edmond Dantès If várából, akkor sem tudna szabadulni a foglya marad. A majdani Monte Cristo grófnak sikerült, a jogászoknak nem fog: a nyomozati, ügyészségi, bírósági stb. iratok lapjain lépten-nyomon felbukkannak a szépirodalmi valóságteremtés műveletei a jegyzőkönyveket átitatja a fikció. E műveletek jelenlétét és működésüket a jogi szövegekben nem csak a kifejezetten ezekre vonatkozó szemiotikai, 5 retorikai 6 kutatások mutathatják meg, de belátásokat nyerhetünk olyan vizsgálódásokból is, amelyek általában az elbeszélt történetek (narratívák) jellegzetességeit vizsgálják az élet különféle területein. 7 A történetírás tudománya megmutatta, hogy a múlt felidézésére s mi mást tesz egy jogász nap mint nap a múltbeli események rekonstrukciója során? irányuló történetírói munkák alapvető sajátossága a szépirodalmi művekre jellemző verbális fikcióteremtés. 8 A kognitív tudományok (azaz a megismeréssel foglalkozó vizsgálódások) elemzik, hogy elbeszélt történeteinknek legyenek hétköznapiak vagy szépirodalmiak akár milyen szerep jut társadalmi érintkezéseink, emlékezetünk, erkölcsi meggyőződéseink, identitásunk stb. formálódásában. Mindezek a kutatások szintén könnyedén összefüggésbe hozhatók a jogi eljárások résztvevőinek leghétköznapibb tapasztalataival. Ahány szereplő, annyi különböző elbeszélés. Óhatatlanul fiktív mozzanatok sokaságával (is) telnek meg a dossziék, sőt, találkozhatunk olyan szövegekkel vagy szövegrészletekkel, amelyekről szinte eldönthetetlen, autoritatív jogi dokumentumot olvasunk-e avagy szépirodalmi művet. 9 Rendőrtiszt, ügyész, vádlott, tanú, szakértő, bíró: megannyi különféle érdek, nyelv, emlékezet, narratív séma és klisé, eltérő lehetőségek és másfajta hatalom, s ennek megfelelően megannyi különféle történet. (Ami a narratív sémákat és kliséket illeti: leegyszerűsítve: olyan történetmintákról van szó, amelyek részét képezik mindannyiunk közös történetkészletének, származzanak akár mítoszokból, szépirodalomból vagy a hétköznapi élet forgatókönyveiből. Gyakran ezek által és nem a logika szabályaihoz igazodó argumentációval tesszük mondandónkat felismerhetővé, érthetővé és elfogadhatóvá mások számára. S ezek segíthetik egy keresetlevél, egy vád- 3 UMBERTO ECO: Fiktív jegyzőkönyvek. In: Hat séta a fikció erdejében. Európa Könyvkiadó, Budapest Ford. GY. HORVÁTH LÁSZLÓ. 4 Uo Vö. pl. BERNARD S. JACKSON: Law, Fact and Narrative Coherence. Deborah Charles Publications, Merseyside Vö. pl. CHAÏM PERELMAN LUCIE OLBRECHTS-TYCETA: The New Rhetoric: A Treatise on Argumentation. University of Notre Dame Press, Notre Dame Vö. pl. CRISTOPHER NASH (szerk.): Narrative in Culture. The Uses of Storytelling in the Sciences, Philosophy, and Literature. Routledge, London HAYDEN WHITE: A történelmi szöveg mint irodalmi műalkotás. In: KISS ATTILA ATTILA et al. (szerk.): Testes könyv. Ictus Jate Irodalomelm. Csop., Szeged Ford. NOVÁK GYÖRGY. 9 Könnyen hozzáférhető, nevezetes példák: a Jelentés Örkény István gépkocsivezetői engedélyéről című szöveg, ami ha nem rendőrségi irat volna lehetne maga is az Egyperces novellák egyike. Rubicon 15/8 9. (2004) 76. Vagy: a PKKB azon ítélete, amelyet 15. B /1964/9. szám alatt hozott Hajnóczy Péter ún. zászlóletépéses ügyében, amelynek a tényállást összefoglaló része akár Hajnóczy-novellaként is olvasható. Vö. SZERDAHELYI ZOLTÁN: A letépett vörös zászló. Beszélő 14/1 (2009) Vagy: Lord Denning egyik híres döntésének szintén a tényállást rögzítő része, ami pedig bármely, az angol középosztály életéről szóló kisregény nyitánya lehetne. Miller v. Jackson (1977) QB 966, (1977) 3 WLR 20, (1977) 3 All ER 338. És így tovább: rengeteg hasonló esetet lehetne találni. 6

7 irat, egy perbeszéd, egy ítélet, egy fellebbezés megírásakor vagy a tárgyalóteremben a jogászt ahhoz, hogy ugyanazon tényálláselemekből egymástól teljesen eltérő történeteket konstruáljon. Így lehet a hányattatott sorsú vádlott egyszer szent, aki már gyermekkora óta kénytelen volt az élet kíméletlenségével megküzdeni, máskor elvetemült gonosztevő, aki kora ifjúságától kezdve képtelen beilleszkedni a társadalomba; a rendőrökkel folytatott utcai összecsapás résztvevője egyszer a demokrácia szabadságharcos katonája, máskor az alkotmányos rend felforgatója; a B-közép tagja egyszer a közösségi szellem, az összetartozás érzésének szenvedélyes képviselője, máskor vandál suhanc, garázda futballhuligán stb. Sokak meggyőződése szerint az eljárásokban résztvevő jogász fő feladata (s ha jól gyakorolja képességeit, akkor erénye): a történetmondás. 10 Nem véletlen az amerikai jogászok egyik bon mot-ja, amely szerint a bíróságon mindig a legjobb sztori győz, sem az, amit Richard Sherwin idéz egy tapasztalt peres ügyvédtől a saját munkáját illetően. Amit csinálok, arra úgy tekintek, hogy bejátszom magam bizonyos általánosan elfogadott történetekbe, amelyek áthatják a társadalom életét. Amit teszek, az annyi, hogy fogom az ügyfelem történetét, és olyan narratív vágányra állítom, amely az embereket arra vezeti, hogy:»oké. Rendben.«. ) 11 Természetesen a történetek mindegyike valamiféle igazság és ez az, amit az emberek kívánnak? meghatározására irányul, de mindenképp valami olyasmi felmutatására, amit a többiek szereplők és szemlélők igazként fogadnak majd el. S ha minderre felfigyeltünk, már az sem meglepő, amit Michel Foucault állít: nem kevesebbet, mint hogy a nyomozás mint a megismerés és az igazság rögzítése egyik formájának a felbukkanása egy irodalmi műben, Szophoklész Oidipusz király című tragédiájában figyelhető meg elsőként a nyugati kultúrában. 12 Ezzel a kör zárul, jogtól az irodalomig és vissza, sejtéseink talapzatot és szilárdabb formát kaphat(ná)nak. Ám pillanatnyi megérzéseinket rendszerint a jog és az irodalom kapcsolatát illetően a szó legszorosabb értelmében: egy a XX. századra megszilárdult rend szerint elhessegetjük magunktól. S ehhez megtalálhatjuk a megfelelő kérdéseket és érveket is könnyedén, sokan feltették és felsorakoztatták már őket. Ugyan mi köze lehetne érdemben egymáshoz jognak és irodalomnak, túl azon, hogy szépirodalmi művekben időnként felbukkannak jogászok, bűntények, jogviták, tárgyalások stb.? Mi olyat mondhatnának el nekünk a jogról ezek az írások, amit a jogtörténet, a jogszociológia, a jogelmélet vagy a tételes jogtudományok nem tudnak már rég? Hogyan hagyhatnánk figyelmen kívül, hogy jog és irodalom esetében is önálló, ráadásul egymástól végletesen és véglegesen elkülönült professzionális társadalmi tevékenységszférákról van szó, amelyek keretei között jogászok és irodalmárok saját tevékenységük valóságát a másikétól elzártként élik meg, és az e tevékenységekhez kapcsolódó elméleti reflexiókat is merev akadémiai határokkal elválasztott területekként érzékelhetjük? Miként feledkezhetnénk meg arról, hogy végső soron a jogi szövegek mégsem irodalmiak? Mások a megítélés mércéi, különösen, ha jogalkalmazói döntésekről beszélünk: ezeket a tényeknek ( ez az, amivel szolgálni tudunk ) való megfelelésük, dogmatikai és eljárásjogi helyességük és időnként társadalmi kihatásaik szerint értékeljük, míg a belletrisztika darabjait esztétikai értékeiknek megfelelően. Mások a társadalmi funkcióik ez különösen jól látszik a büntetőjog esetében és a következményeik. A jog szövegei semmiképp nem a szépirodalmi alkotások létrehozásának a szándékával fogantatnak. A műfaj darabjai egy ennél in a field 10 Vö. pl. BENJAMINE REID: The Trial Lawyer As Storyteller: Reviving an Ancient Art. In: WEYMAN I. LUNDQUIST és ALYSON PYTTE (szerk.): The Litigation Manual. Jury Trials. ABA Publishing, Chicago, IL RICHARD K. SHERWIN: Legal Storytelling. Culture s Tools for Making Meaning. In: When Law Goes Pop. The University of Chicago Press, Chicago and London MICHEL FOUCAULT: Az igazság és az igazságszolgáltatási formák. Latin Betű, Debrecen Ford. SUTYÁK TIBOR. 7

8 of pain and death 13 jóval kegyetlenebb színház produktumai: kivégeztethetnek, munkatáborba és fegyházba, börtönbe és javító-nevelő intézetbe zárathatnak embereket, megfoszthatják őket vagyonuktól, munkahelyüktől, gyermeküktől. Bármitől. És így tovább. És mégis: belül váltig azt súgja valami, hogy ez az egész nem az, aminek mutatja magát. 14 A jog és az irodalom összefonódásának állításával szembeni ellenvetések létjogosultságát nem kívánja vitatni senki, fontos szempontokat rögzítenek, megkérdőjelezhetetlen különbségekre mutatnak rá. Igazságtartalmuk azonban nem olyan szilárd, mint amennyire az magától értetődőnek tűnik a józan ész számára. Helyenként cáfolhatóak. (Tanulhatnak-e a jogászok bármit az irodalomtól, amit a jogtudományok nem tudnak? Igen.) Helyenként kétségbe vonhatóak, visszakérdezhetünk. (Jog és irodalom: sokféle határvonallal elválasztott önálló társadalmi alrendszerek; jogászi és irodalmi tevékenység: más és más professzionális logikához igazodnak; a jogászképzésben: megtanulni jogász módjára gondolkodni thinking like a lawyer 15 nem feltételezi az irodalmi iskolázottságot. Hogyne, persze. De: egészen biztos, hogy minden elemében így van ez jól?) Időnként pedig új szempontokat hozhatunk játékba. (Mások a tétek, a jog döntései sokkal súlyosabb következményekkel terhesek. Valóban. De: mennyiben fakadnak ezek a következmények épp a jogi szövegek létrehozatalának tagadhatatlanul meglévő irodalmi mozzanataiból?) Összességében: talán túlságosan megszoktuk valamikor az elmúlt két évszázad során, hogy jog és irodalom: nem egy pár, függetlenek egymástól. Holott korántsem volt ez mindig így és nem is feltétlenül kellene így lennie. Ha visszatekintünk előzményeket (és néha eszményeket) keresve jog és irodalom összefüggéseinek létét igazolandó, találhatunk olyan szövegeket, amelyek egyértelmű kapcsolódási pontokat jelentenek; bukkanhatunk olyan nagy formátumú jogászokra, akik a jogi és az irodalmi tevékenységet egymással összefonódó praxisként művelték és olyan intézményekre is, amelyek e tevékenységek közös színtereiként jellemezhetők leginkább. Mindannyian ismerünk írásokat, amelyek egyaránt olvashatóak jogi, vallási és irodalmi szövegekként. Felidézhetjük az antikvitás jogtudóinak tevékenységét és szónoklatait (kitüntetett helyen Cicero Pro Archiáját). Megemlékezhetünk a jogi humanistákról vagy a XIX. század első évtizedeiben formálódó amerikai köztársaság jogászairól, Daniel Webster és kollégái perbeszédeiről, amelyek épp olyan súllyal hivatkoztak Ciceróra, a Bibliára és Shakespeare-re, mint Blackstone-ra, s a maguk korában önálló irodalmi műfajt teremtettek (miközben a Supreme Court tárgyalásai tömegesen látogatott társadalmi és társasági eseményekké váltak). 16 Számba vehetnénk nem csak az amerikai, de a skót, a német felvilágosodás és pre-romantika fórumait, ahol természetesnek tekintették a jogi és az irodalmi képzelet egymásba olvadását. S ha közelebbi példát szeretnénk a korból, kézbe vehetjük Kölcsey Országgyűlési Naplóját vagy Bölöni Farkas Sándor Utazás Észak-Amerikában című művét. Előkereshetjük Wigmore bíró listáját a jogászok számára mintegy kötelezendően olvasandó regények soráról, 17 amely összeállítás pedig örököse azoknak a végtelen olvasmánylistáknak, amelyekben az amerikai felvilágosodás atyjai rögzítették a XVIII XIX. század fordulóján, 13 ROBERT. M. COVER: Violence and the Word. In: MARTHA MINOW et al. (szerk): Narrative, Violence, and the Law. The Essays of Robert Cover. Michigan University Press, Ann Arbor MI LENGYEL PÉTER: i. m. 15 A kontinentális jogászképzés elsősorban szabályokkal, dogmákkal és formalitásokkal foglalkozik, az angolszász pedig precedensekkel, doktrínákkal, ezek analízisével és (a formalitás mint olyan kötelező tudja, csupa formalitás az egész) formalitásokkal. A tényekkel és azok történetekbe rendezésével való foglalatosság jobbára mindkét partján az óceánnak: hiány. Egy kitűnő ellenpélda: H. SZILÁGYI ISTVÁN: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája: visszatekintés. In: FEKETE BALÁZS et al. (szerk.): Iustitia kirándul. Tanulmányok a jog és irodalom köréből. Szent István Társulat, Budapest Vö. ROBERT. A. FERGUSON: Law and Letters in American Culture. Harvard University Press, Cambridge, MA, and London, England Vö. JOHN WIGMORE: A List of Legal Novels. 2 Ill. L. Rev. 574 (1908), ill. DAVID R. PAPKE: Law and Literature: A Comment and Bibliography of Secondary Works. 73 L. Libr. J. 421 (1980). 8

9 hogy a jogászoknak milyen ismeretekre van feltétlenül szükségük tevékenységük folytatásához. 18 De választhatnánk minden idők egyik legkiválóbb amerikai bírójának és jogtudósának, Benjamin Cardozonak az elemzéseit is a bírói döntéshozatal poétikájáról. 19 S akkor még szót sem ejtettünk azokról az irodalmi alkotásokról, amelyek nem csak tükrözték egy-egy történelmi periódus jogi krízishelyzeteit, 20 de nem egyszer hozzászólásoknak is tekinthetők koruk jogi és jogtudományos vitáihoz, legyen szó a görög tragédiákról, az Erzsébet-kori drámáról, a XIX. századi német, angol és orosz prózáról (beszéljünk akár Kleist, Goethe, Walter Scott, Dickens vagy Dosztojevszkij műveiről), a magyar irodalomban Eötvös Károly és Mikszáth regényeiről és beszédeiről vagy a XX. században az Osztrák Magyar Monarchia végnapjainak, a náci és szovjet diktatúrák vagy a létező szocializmus idejének írásairól (Kafka, Musil, Koestler, Kertész, Böll, Grass, Szolzsenyicin, Hajnóczy stb.). De mondhatnánk még erre is további ellenvetésként, hogy a felsorolt szövegek, emberek és intézmények: javarészt a múlt részei; napjaink modern jogrendszereinek az előzményeihez tartoznak; lehetnek ugyan fontos tényezői kialakulásuk folyamatának, de mára az általuk felhalmozott tudás jelentőségét és érvényét vesztette. Ezzel azonban több dologról is megfeledkeznénk. Egyrészt arról, hogy elképzelhető (hangozzék bármily futurisztikusan most a kijelentés), hogy az antikvitás hagyományaitól az elkülönült és professzionális jogi racionalitás létrejöttéig terjedő két és fél évezrednyi időhöz képest az utolsó két évszázad fog majdan epizódnak bizonyulni egy XXXIII. vagy LI. századi jogtörténet elbeszélésében. Nem tudhatjuk, hogy a történő változások milyen irányt vesznek, s hogy az aufklérizmus és a XIX. századi modernizmus fejleményeiből kinőtt jogrendszereknek, jogászi tevékenységnek és gondolkodásmódnak a modelljei meddig bizonyulnak életképesnek; nem jönnek-e olyan idők, amikor jog és irodalom interdependenciája (kölcsönös függősége) újra nyilvánvaló lesz. Ám ami másrészt ennél fontosabb: megfeledkeznénk mindazon összefüggésékről, amelyek ma is fennállnak a legáltalánosabb és mint arra már fentebb utaltam a legtriviálisabb vonatkozásokban egyaránt. Az előbbiek tekintetében nem lehet elégszer felidézni Robert Cover szavait. A jog intézményeinek vagy előírásainak semmilyen készlete sem létezhet azoktól a narratíváktól függetlenül, amelyek meghatározzák és jelentéssel töltik meg. Mert minden alkotmányhoz tartozik egy eposz, és minden tízparancsolathoz egy szentírás. Amint azoknak az elbeszéléseknek a kontextusában értjük meg a jogot, amelyek jelentéssel töltik meg, az már nem egyszerűen egy betartandó szabályrendszer, hanem egy világ, amelyben élünk. Ebben a normatív világban jog és narratíva szétválaszthatatlanul összefüggnek. 21 A trivialitásokat illetően pedig elegendő csak arra gondolnunk, hogy a jogászok mindennapi ténykedésük során mindenekelőtt írnak, olvasnak, értelmeznek, indokolnak, fordítanak, megfejtenek, kitalálnak, konstruálnak, manipulálnak. Szövegeket, döntéseket, helyzeteket, szándékokat, érdekeket, embereket, tényeket, történeteket. Azaz: jóval többször és jóval több elemében irodalmi jellegű a tevékenységük, mint ahogy azt gondolnák vagy hajlandóak lennének beismerni. Többé-kevésbé a fenti két megállapítással határolható körbe az összefüggések azon területe, amelyet a kortárs jogelméletben és jogtudományban a jog és irodalom ( law and litera- 18 Vö. MORRIS L. COHEN: Thomas Jefferson Recommends a Course of Law Study. 119 U. Penn. L. Rev. 823 (1971). 19 Vö. BENJAMIN N. CARDOZO: Law and Literature. In: Selected Writings of Benjamin Nathan Cardozo. Matthew Brenner, New York , ill. R. H. Weisberg: Law, Literature, and Cardozo s Judicial Poetics. 1 Cardozo L. Rev. 283 (1979). 20 Vö. THEODOR ZIOLKOWSKI: The Mirror of Justice: Literary Reflections of Legal Crisis. Princeton University Press, Princeton, NJ ROBERT M. COVER: The Supreme Court, 1982 Term: Foreword: Nomos and Narrative. 97 Harv. L. Rev. 4 (1983). 9

10 ture ) néven ismertté vált kutatások próbálnak meg feltárni. E vizsgálódások különféle változatait hagyományosan két nagy csoportba szokás sorolni. Az elemzések egyik körét képezik azok, amelyek a jog az irodalomban ( law in literature ) címszó alatt ismeretesek, és elsősorban a nyugati irodalom kanonikus vagy az ezt a státuszt még el nem ért alkotásaiban vizsgálják a jogi tematika jelenlétét. Jog- és eszmetörténeti, jogelméleti, jogszociológiai valamint a tételes jogtudományok körébe tartozó és irodalomtudományos vizsgálódások egymással összekapcsolódva és egymást kiegészítve próbálják meg bemutatni, miként jelenik meg ezen irodalmi művekben a jog (jogászok, konfliktusok, eljárások, jogi és jogtudományos problémák, a társadalom tagjainak mindezekről alkotott vélekedései, ezek változásai stb.). Az analízis más irányú lehetőségeit testesítik meg azok a tanulmányok, amelyekre összefoglaló jelleggel a jog mint irodalom ( law as literature ) megjelölést lehet alkalmazni. Ebben az esetben leginkább a jog és az irodalom, a jogi és az irodalmi tevékenység, gondolkodásmód, nyelvhasználat stb. közös vonásai (és eltérései) utáni kutatásokról van szó; különös tekintettel az értelmezés problémájára, azaz arra, hogy az irodalomelmélet belátásai, amelyeket az irodalmi szövegek tanulmányozása során nyertek irodalmárok és filozófusok, hasznosíthatóak-e, s ha igen, mi módon a jogászok számára saját textusaik interpretációi során. 22 Éles határokat természetesen nem húzhatunk e vizsgálódások közé, s ezt különösen jól illusztrálják azok a viszonylag későbbi keletű és legújabb kutatások, amelyek az interdiszciplinaritás (tudományköziség) minden lehetséges eszközét felhasználni igyekeznek. Az ún. narratív jogtudomány vagy más néven jogi történetmondás (narrative jurisprudence/legal storytelling) híveinek kísérletei általánosságban arra irányulnak, hogy a jog életében megszólaltassák a törvényhozás, az igazságszolgáltatás, a jogtörténet(írás) és a jogtudomány által tradicionálisan kirekesztett, marginalizált, elnyomott, elhallgattatott kisebbségek hangját, amit a tipikusan fehér, felső-középosztálybeli, férfi döntéshozók absztrakciói elnémítottak. Ehhez eszközként és módszer(tan)ként írásaik már nem csak irodalmi szövegekből származtatott vagy azokra vonatkozó állításokat mozgósítanak, hanem azokhoz kezdenek el hasonlítani, osztozni a verbális fikcióknak azokban a jellegzetességeiben, amelyeket szépirodalmi formákra szokás jellemzőnek tartani. Azaz: a megszólaltatottaknak és nem egyszer maguknak a tanulmányszerzőknek az egyes szám első személyű, személyes tapasztalataikat, élményeiket, érzéseiket és adott esetben jogelméleti mondanivalójukat egybefonó elbeszélései, naplójegyzetei, dialógusai és versei is megjelennek a jogtudományi vizsgálódásokban. S végül említést kell tennünk azokról a kutatásokról, amelyek révén megmutathatóvá válik, miként gyakorol (és gyakorolt a történelem során) hatást egy-egy jogi szöveg valamely irodalmi mű szövegének a formálódására (narratív struktúrájára, cselekményvezetésére, stílusára, szóhasználatára, mondatszerkezetére stb.), azaz miként válik a kérdéses szöveget működtető poétikai eszköztár részévé, illetve miként és mennyiben határozhatja meg az olvasói befogadás folyamatát. 23 Itt már olyan ún. intertextuális (tehát különböző szövegek egymásra gya- 22 A jog és irodalom kutatások s ezek alapvető irányainak áttekintését nyújtják magyar nyelven Maria Aristodemou és H. Szilágyi István tanulmányai. MARIA ARISTODEMOU: A jog és az irodalom tanulmányozása: irányok és kapcsolódások. In: SZABADFALVI JÓZSEF (szerk.): Mai angol-amerikai jogelméleti törekvések. Bíbor Kiadó, Miskolc Ford. BÓDIG MÁTYÁS. H. SZILÁGYI ISTVÁN: Jog és irodalom. (Habilitációs előadás). Iustum Aequum Salutare 2010/1. sz Az érdeklődők számára szintén rendelkezésre áll Christine A. Corcos terjedelmes (1200 oldalas!) bibliográfiája, ami három évtizednyi jog és irodalom kutatás publikációit listázza. CHRISTINE A. CORCOS: International Guide to Law and Literature Studies. William S. Hein & Company, Buffalo A tájékozódást segíti több internetes honlap is. Kiindulópontként ajánlható: 23 Csak egyetlen példa: gondoljunk Kafka regényére. Nem csak az igazolható egyértelműen, hogy A per egyik legfontosabb referenciapontja és intertextusa az évi Strafgesetz, de önálló elemzést igényelhetne egyrészt az is, mennyiben járul hozzá a regény esztétikai hatásának megképződéséhez az a tény, hogy a szekularizált világban a már nem eredendően bűnösnek tekintett ember antropológiai státuszához hozzátartozik az ártatlanság vélelmének büntetőjog-dogmatikai alapelve, amely így részét képezi a kortárs olvasói elváráshorizontnak; 10

11 korolt hatását felfedni kívánó) elemzésekkel találkozunk, amelyeknek az ambíciója immár több, mint annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mi az, amit az irodalom tanulmányozásától a jogászok remélhetnek. 24 E vizsgálódások célja, hogy a jogtudomány is képes legyen megfontolandó tanulságokkal szolgálni az irodalmárok számára, s ezáltal újra kölcsönössé tenni az érdeklődést és a jelenleginél intenzívebbé a párbeszédet a két terület képviselői között. Olyan dialógus volna ez, amelyet a jog és az irodalom évezredes összefüggései valóban megérdemelnének. A fentiek fényében: rövid tartalomelőzetes. Mint arra H. Szilágyi István is rámutat egy tanulmányában, 25 a jog és irodalom kutatásokat hagyományosan az amerikai jogelmélet Neil Duxbury által leírt kétosztatú rendszerének azon oldalán szokás elhelyezni, ahol a jogi realizmus és a kritikai jogi mozgalom alkotásai is helyet kaptak. 26 Nem kívánom vitatni e besorolás érvényességét: a jogi realizmushoz fűződően az örökség ténye vitathatalan, akkor is, ha komolyan vesszük a kortárs amerikai jogelmélet közelmúltjának egyik legtöbbet idézett mondását miszerint we are all realists now 27, és akkor is, ha a közvetlen gyakorlati célkitűzésre tekintünk azaz a jogi oktatás megreformálásának szándékára ; valamint a kritikai jogi mozgalommal fennálló rokonság állítása is megalapozott, ha a reform-törekvések ismételt azonosságán túl a szereplők névsorára vetünk pillantást. Ezzel együtt: az alábbi fejezetek jog és irodalom kapcsolatrendszerének, illetve az ezekre vonatkozó elgondolásoknak egy másik lehetséges történetét szeretnék elbeszélni; oly módon, hogy e vizsgálódásokat a modern amerikai jogelmélet koordinátarendszerének sem egyik, sem másik oldalán nem akarják elhelyezni. Ezen eljárás indokaként szolgálhatna az is, hogy a jog és irodalom kutatásoknak a fent említett jogelméleti irányzatokhoz való kapcsolódása mindkét esetben problematikus. (A kritikai jogi mozgalomhoz fűződő viszony ambivalenciájára e kötet IV. és részben az V. fejezete tér ki. A jogi realizmust illetően pedig már az is tisztázásra szorulna, hogy mit is érthetünk pontosan e megnevezés alatt azaz melyek lennének azok a tézisek, amelyek a jogi realizmus magfogalmát képezik, valamint az is, hogy a közkeletű vélekedéssel ellentétben beszélhetünk-e egyáltalán egy egységes jogelméleti irányzatról.) 28 A valódi ok azonban más: az alábbi írásokban implicit elbeszélés jog és irodalom kapcsolatának legyen szó akár praxisról, eszményekről vagy teóriáról egy olyan hagyományát próbálja megjeleníteni, feleleveníteni s ahhoz egyben kapcsolódni, amely a modern amerikai jogtudomány langdelli nyitányát megelőző időkből származtatható. 29 A III. fejezet tárgyalja az amerikai felvilágosomásrészt az is, hogy az a fenyegetés, ami a kafkai mondatszerkezetből árad, mennyiben vezethető vissza a bürokrácia, a jog textusaira és fogalmazásmódjára. Vö. NAGY TAMÁS: A per mint burleszk avagy releváns kontextus-e az osztrák-magyar büntetőjog? In: MEZEY BARNA (szerk.): Jogi kultúrák, processzusok, rituálék és szimbólumok. Gondolat Kiadó, Budapest , ill. lásd a jelen kötet IV. fejezetét. 24 Vö. JAMES BOYD WHITE: What Can a Lawyer Learn From Literature? 102 Harv. L. Rev (1989). 25 H. SZILÁGYI ISTVÁN: A Gyűrűk Ura: a mese és a bontakozó jogászi bölcsesség. In: SZABADFALVI JÓZSEF (szerk.): Amabilissimus A legszeretetreméltóbbak egyike (Loss Sándor Emlékkönyv). Debrecen, Vö. NEIL DUXBURY: Patterns of American Jurisprudence. Clarendon Press, Oxford Vö. LAURA KALMAN: Legal Realism at Yale: University of North Carolina Press, Chapel Hill Ez utóbbit Neil Duxbury idézett munkája kérdőjelezi meg igen erőteljesen és számomra meggyőzően. Vö. NEIL DUXBURY: i. m Gyakorlat, eszmények és elmélet határainak pontos megvonása éppoly nehéz, mint a múlt és a jelen elválasztása. Ez a könyv is abból indult ki írja Kulcsár Szabó Ernő nagy vitát kavart irodalomtörténetében hogy a jelen horizontja egyáltalán nem alakul ki a múlt nélkül, vagyis: úgy hidalhatjuk át a történeti és elméleti szempontok eltéréseit, hogy tisztán egyik eljárás elveit sem tekintjük megvalósíthatónak. Mert szembenállásuk azt a hermeneutikai maximát követve oldódik fel, mely szerint csak történeti módszer éppúgy nem létezik, ahogyan jelenbeli/teoretikus módszer sem, s teszi hozzá Gadamert idézve: a megértés sohasem egy adott tárggyal szemben tanúsított szubjektív magatartás, hanem a hatástörténethez, azaz: annak létéhez tartozik, ami a megértés tárgya. KULCSÁR SZABÓ ERNŐ: A magyar irodalom története Argumentum Kiadó, Budapest. 1994² (Kiemelés az eredetiben.) A jelen kötet írásai is ennek szellemében kívánnak eljárni. 11

12 dás korának jogász-elitje antik mintákat szem előtt tartó gyakorlatát, azt a jelenséget, amelyre Robert A. Ferguson úttörő munkájának megjelenése óta a jog és irodalom konfigurációjaként szokás utalni, s amelynek egyfajta reinkarnációjaként, visszatéréseként is értelmezhetőek a kortárs jog és irodalom kutatások, illetve a narratív juriszprudencia kísérletei (amelyek az V. fejezet tárgyát képezik). Azaz: az alábbiakban kibontakozó (elmélet)történeti elbeszélésben a hangsúly nem a jogi formalizmus különböző változataival szembeni fellépésre vagy akár: lázadásra helyeződik, hanem egy olyan hagyománnyal való kontinuitásra, amely különböző történelmi korokban és megjelenési formákban a jog és a narratívák időtlen összefüggéseit hozza a felszínre. A kötet IV. fejezete pedig az elmúlt három évtized és napjaink jog és irodalom vizsgálódásairól próbál számot adni, 30 mintegy működés közben szemléltetve azokat. Tehát: az e körbe tartozó kutatói életművek és megállapítások átfogó s így szükségszerűen vázlatos 31 ismertetése és értékelése helyett a jog és irodalom megközelítések saját kánonjának egyik legtöbbet elemzett szerzője Franz Kafka írásainak a jogirodalmi recepciójára koncentrál. Allora Pontosabban: azoknak csak egy részéről, a jogi és irodalmi szövegértelmezés összefüggéseire figyelő, law as literature elnevezéssel illetett kutatási irány tárgyalása csak érintőlegesen bukkan fel a következő fejezetekben. 31 Szerettem volna elkerülni a veszélyt, amelyre talán Thomas Bernhard egy mondata hívhatja fel a figyelmünket a legerőteljesebben. Egyetlen jól sikerült mondattá zsugorodnak a mi filozófusaink, a mi legnagyobb költőink, mondta, gondoltam, ez az igazság, gyakran csak egy úgynevezett filozófiai felhangra emlékezünk, semmi másra, mondta, gondoltam. Tanulmányozunk egy roppant művet, teszem azt, Kantot, és idővel az egész mű összezsugorodik, csupán Kant kis keletporosz feje marad, egy sötétség és köd borította csupa homály világ, mely végső soron éppolyan kiszolgáltatott, mint az összes többi, mondta, gondoltam. THOMAS BERNHARD: A menthetetlen. Európa Könyvkiadó, Budapest Ford. RÉVAI GÁBOR. 32 Ám előbb a köszönet szavai. Keveseknek, viszont annál mélyebb hálával tartozom mindazon szakmai, baráti és egyéb segítségért, amit a kötet írásainak elkészítése során kaptam. Mindenekelőtt H. Szilágyi Istvánnak a lektorálás fáradságos munkájáért, a biztatásért és a kritikai észrevételekért egyaránt. Ez utóbbiakért Simon Attilát úgyszintén megkülönböztetett köszönet illeti, miként más okból Szabó Imrét, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának dékánját, akinek nagylelkű támogatása nélkül a kötet megjelentetése jóval körülményesebb lett volna. Az anyagi és eljárásjogi kérdésekben való eligazításért szakértő kollégáimnak vagyok adósa; s legfőképp Kanizsai Orsolyának: mindenért. 12

13 II. KÉT TALÁLT TÁRGY MEGTISZTÍTÁSA 13

14 BEVEZETÉS AVAGY AZ ELBESZÉLÉS NEHÉZSÉGEI The contemporary problem of jurisprudence, however, is that jurisprudence is the problem. Gary Minda 1 Nem tudom eldönteni szívem Hogy hamburger vagy hot-dog Nem tudom eldönteni szívem Hogy itt rosszabb vagy ott jobb Welcome to the crash. Sziámi Sziámi 2 Pierre Schlag 3 ELŐRE! Tanácstalan vagyok a jogelméletet illetően, s az alábbi írás részben e tanácstalanság szerény dokumentuma. Annyi minden volt már a jog. Volt szabály, fogalom és rendszer, állam, hatalom és ideológia, tény, érték és irodalom, isteni kinyilatkoztatás, politika és közgazdaságtan, prudentia és praxis: minden és bármi. A definíciószerű meghatározás és a konszenzus lehetetlenségének jogelméleti tapasztalatával 4 már régen a hátunk mögött a végtelenségig sorolhatnánk ha képesek lennénk rá mindazokat a megközelítéseket, amelyekkel a természetjogtanok és pozitivizmusok, politikai filozófiák és társadalomelméletek, jogtörténetek és utópiák, apológiák és kritikák, szociológiai és pszichológiai jogelméletek, formalizmusok és antiformalizmusok a jog jelenségvilága felé fordultak. S ha csak az egyes irányzatokat, iskolákat és azokat a címkéket vesszük szemügyre, amelyekkel általában a jogelméleti állítások egy adott halmazát és azok képviselőit szokták azonosítani, ismételten csak az álláspontok alig belátható diverzitására bukkanunk, ami egyrészt így már magát a megnevezést is problematikussá teheti, 5 másrészt megszünteti annak lehetőségét, hogy saját álláspontunkat egy minden részletében tisztázott és egyértelműen azonosított másik állásponthoz képest fogalmazzuk meg (feltéve, hogy valóban nem próbáljuk meg a sajátunktól különböző elképzeléseket olyan naiv, kissé már-már együgyű elméletekké redukálni, amelyekkel szemben a mindenkori kritikusnak oly könnyű fölénybe kerülni ). 6 Továbbá: mivel a metateoretikus pozíció kijelölése, a jogelméleti beszéd lehetőség-feltételeinek tisztázása is olyan labirintusba vezet, amelyből nincs Ariadné-fonal, ami biztosan kijuttatna, nem marad más, mint annak a 1 GARY MINDA: Postmodern Legal Movements Law and Jurisprudence at Century s End. New York University Press, New York and London SZIÁMI SZIÁMI: Száz bolha. Moziklip. Hungaroton, PIERRE SCHLAG: Normative and Nowhere to Go. In: Laying Down the Law: Mysticism, Fetishism, and the American Legal Mind. New York University Press, New York and London Vö. H. L. A. HART: A jog fogalma. Osiris, Budapest Ford. TAKÁCS PÉTER. 5 Lásd például a jogpozitivizmussal kapcsolatban GYŐRFI TAMÁS: Normatív pozitivizmus. In: SZABÓ MIKLÓS (szerk.): Natura iuris. Bíbor Kiadó, Miskolc Uo. 14

15 rögzítése, hogy az egymástól gyakran radikálisan eltérő jogfilozófiai leírások között szinte ízlés vagy érték-elkötelezettség kérdése a választás 7 és nemigen adódik más lehetőségünk sem, mint hogy saját választásunkat megpróbáljuk megfelelően igazolni, s ez azonosnak tűnik a filozófiának azzal a tapasztalatával, amit Leszek Kolakowski a következőképpen fogalmazott meg. Ma kulturálisan és gondolatilag éppoly lehetséges, hogy valaki nominalista vagy antinominalista legyen, mint volt a XII. században éppoly megengedhető hinni vagy tagadni, hogy a jelenségek megkülönböztethetőek a lényegtől, mint volt a görögöknél és egyaránt lehet azt gondolni, hogy a jó és a rossz közötti különbség véletlenszerű konvenció, illetve azt, hogy a dolgok rendjében testesül meg. Lehet valaki tiszteletre méltó akkor is, ha hisz Istenben, és akkor is, ha nem civilizációnk normái sem azt nem tiltják, hogy azt gondoljuk: a nyelv tükrözi, sem azt, hogy teremti a valóságot és akkor sem nézik ki az embert a jó társaságból, ha elveti, akkor sem, ha elfogadja az igazság szemantikai fogalmát. 8 Mércék persze vannak, hiszen nyilvánvalóan sok mindenről gondolhatják a szakma mértékadó képviselői, hogy ezt már tudjuk, vagy hogy ezt nem lehet gondolni. 9 A MÉRCÉKRŐL As a practitioner, I benefit very little from academic literature [ ]. The greatest problem is that most of the academic literature does not address the problems that arise in my practice. I am not sure that most law professors have much of a sense of (or care) what these legal issues are. Harry T. Edwards 10 Then there is a wild literature [ ]. In which law professors in inmensely long articles subject legal text to the hermeneutic techniques of postmodernist literary theory. No judge could get anything out of that literature [ ] but where is it written that all legal scholarship shall be in the service of legal profession? Richard A. Posner 11 Illetve: ezen a ponton rögtön szembetaláljuk magunkat egy szintén egyre inkább megválaszolhatatlannak tűnő kérdéssel: egészen biztos az, hogy vannak használható mércék? Ha semmi másra, mint csak a dolgozatom közvetett tárgyát képező kortárs amerikai értsd: 7 SZABÓ MIKLÓS: Jogpozitivizmus és a jog pozitivitása. In: SZABÓ MIKLÓS: i. m LESZEK KOLAKOWSKI: Metafizikai horror. Osiris-Századvég, Budapest Ford. OROSZ ISTVÁN és TARNÓCZI GABRIELLA. 9 Vö. VAJDA MIHÁLY: Az aszketikus pap és a demokratikus utópia. In: A posztmodern Heidegger. T- Twins-Lukács Archívum-Századvég, Budapest HARRY T. EDWARDS: The Growing Disjunction Between Legal Education and the Legal Profession. 91 Mich. L. Rev. 34 (1992). 11 RICHARD A. POSNER: The Deprofessionalization of Legal Teaching and Scholarship. 91 Mich. L. Rev. 1921, 1928 (1993). 15

16 egyesült államokbeli jogelmélet elmúlt két évtizedének ez irányú vitáira tekintünk, láthatjuk, hogy a jogelméleti teljesítmények megítélésének mércéi minden korábbinál problematikusabbaknak tűnnek. S ez az elbizonytalanodás korántsem csak azokat a jogelméleti kezdeményezéseket érinti, amelyek a jogtudomány autonóm diszciplínaként való művelésének határait kezdték el feszegetni és lépték azokat át inter- vagy transzdiszciplináris megközelítésekként (nem is beszélve azokról, amelyek antidiszciplinárisként tételezték önmagukat) vagy azokat, amelyek a hagyományos érvelő beszéd helyett vagy azzal kombinálva egyéb megszólalásmódokat próbáltak meghonosítani a jogelméleti diskurzusban mint például a narratív juriszprudencia kísérletei 12, hanem azokat is, amelyeket leginkább mainstream jogelméletként szokás azonosítani. (Miközben persze az is egyre bizonytalanabb, hogy mi számít mainstream -nek.) 13 A legelemibb szinten természetesen a tudományosként értékelhető publikálás kritériumait rögzítik az ún. faculty handbook -ok (kb. oktatói kézikönyvek ), amelyek a publikációs teljesítménytől mára egészében függővé tett egyetemi oktatók szervezeti karrierje tekintetében és az ún. promotion and tenure bizottságok által érvényre juttatva irányadóak, azonban ezek leginkább olyan általánosságokat tartalmaznak, amelyek megfoghatatlanok. (A probléma kapcsolódó kérdése azaz, hogy miért a publikáció a szervezeti karrier kizárólagos mércéje is komoly viták tárgya.) 14 De ha elszakadunk ezektől, és a tudományos közvélemény szakmai miszerint tudományos értékeléseire fordítjuk figyelmünket, a helyzet nem tűnik sokkal jobbnak. Sőt. Már annak a vizsgálata is megoldhatatlan feladatnak látszik, hogy a jogelméleti teljesítmények értékelésének problémája miként volna olyan módon megközelíthető, hogy ne találnánk magunkat azonnal olyan kérdések sötétlő erdejében, amelyek megválaszolása illetve ennek a kísérlete messze kívül esik a jogelmélet hatókörén és leginkább a tudományelmélet és a filozófia specifikus feladatát képezi. Hogyan volna lehetséges az értékelés kérdései tekintetében megalapozni a jogelmélet autonómiáját, hogyan lehetne megúszni, hogy a jogelmélettel kapcsolatos első vagy bármelyik metateoretikus kérdés felvetése egy olyan vita örvényébe vezessen, amely magának a tudománynak és a tudományosság kritériumainak mélyen problematikus voltáról szól, s hogyan lehetne megkerülni, hogy mielőtt bármit is mondanánk jogelmélet címen mindezekből következtetéseket kelljen levonni a jogtudományra nézve, amelyek adott esetben eredményezhetik akár a jogtudomány tudományjellegének a megkérdőjelezését is? Az újrakezdés helyzetében lévő jogelmélet lehetőségeire vonatkozó elemzésében Bódig Mátyás is érinti a kérdést, 15 ami nála ha jól értem elsősorban a reprezentacionalizmus hagyományából igencsak nehezen kikeveredő jogelmélet referenciális problémáival kerül összefüggésbe. Miközben maga is rámutat, hogy voltak mint például Sajó András 16, akik a jogtudomány e referenciális nehézségeinek rögzítéséből kiindulva arra a következtetésre jutottak, hogy az nem is tudomány, mert önreflexiójának hiányosságai folytán ideologikus funkciókhoz igazodik, egyben el is utasítja e következtetést, mondván, hogy az kritikai funkcióit csak a jogtudományon gyakorolja, magának a tudományosságnak a mércéin nem. A helyzetet megoldandó Bódig azzal a javaslattal él s ezáltal mintegy fel is függeszti a tudományosság kritériumainak a jogelmélet szempontjából történő problematizálását (ami persze érthető, hisz mások voltak teoretikus célkitűzései), hogy [ ] ha nem akarjuk, hogy ezek a megalapozási prob- 12 Ehhez lásd a jelen kötet V. fejezetét. 13 Vö. FRED R. SHAPIRO: The Most-Cited Law Review Articles. 73 Calif. L. Rev (1985), ill. The Most-Cited Law Review Articles Revisited. 71 Chi-Kent L. Rev. 751 (1996). 14 Az ember kíváncsi, hogy a kinevezésekről és véglegesítésekről döntő bizottságok mihez kezdenének Szókratésszel, aki egy szót sem publikált soha. KENNETH LASSON: Scholarship Amok: Excesses in the Pursuit of Truth and Tenure. 103 Harv. L. Rev. 926, 936 (1990). 15 BÓDIG MÁTYÁS: Hart, Dworkin és a jogelmélet posztmetafizikai fordulata. Osiris, Budapest Vö. SAJÓ ANDRÁS: Kritikai értekezés a jogtudományról. Akadémiai Kiadó, Budapest (Lásd különösen a Bódig által is hivatkozott szövegrészt: ) 16

17 lémák magának a jogtudománynak a megkérdőjelezéséhez vezessenek, fel kell mutatnunk egy olyan jogtudomány lehetőségét, amely kívül marad a jog természetére vonatkozó diszkurzív elkötelezettségen. Ebben a megállapításban visszafelé olvasva implicit módon az is benne foglaltatik, hogy ha fel tudjuk mutatni egy antireprezentacionalista jogelmélet lehetőségét, akkor elkerülhetjük, hogy a megalapozási probléma a jogelmélet tudományosságát veszélybe sodorja. Azonban: túl azon, hogy a tudományosság kritériumainak újragondolására indító és a jogtudomány számára is nyugtalanító kérdéseket egy antireprezentacionalista jogelmélet kísérlete sem eliminálja, 17 magának a megalapozási problémának is lehetnek olyan aspektusai, amelyek vizsgálata más megvilágításba helyezi a kérdést. Visszakanyarodva az amerikai jogelmélethez: létezik olyan és igen erőteljesen argumentált elképzelés, nevezetesen Pierre Schlagé, amely szerint az amerikai jogtudomány amit Schlag gyakorlatilag teljes egészében ún. normatív jogi gondolkodásként 18 azonosít történetének immár több, mint 130 évében végig tévúton járt, s ennek forrása éppen az a kísérlet, amelynek során tudományként próbálta önmagát megalapozni. (S mivel e törekvés Christopher Columbus Langdelltől eredeztethető, Schlag állítása szerint az amerikai jogelmélet a mai napig a langdelli paradigma foglya.) 19 A tudományként való önmeghatározás ugyanis csak eszközként szolgált annak érdekében, hogy (1). a jogászképzésben meghatározó szerepet betölteni kívánó law school-okat az egyetemi világ is komolyan vegye ; (2). az amerikai egyetemi jogászság pedig a német jogtudomány pozícióihoz hasonlatosan meghatározó szerepre tegyen szert a joganyag formálásában. 20 Azaz: a jog természetére irányuló és tudományosként megfogalmazott kérdés voltaképp instrumentális célokat szolgált s szolgál ma is: az amerikai juriszprudencia igazából nem megválaszolni szerette volna azt a kérdést, hogy mi a jog?, hanem megmondani akarná, éppúgy, ahogy a common law bírák kinyilvánítják esetről esetre haladva konkrétan és a precedens teremtés révén általában. (Eltérésekkel ugyan, de szintén az amerikai jogelmélet tudományosságának kérdését, illetve a tudományként való reprezentálás és a gyakorlati közreműködés viszonyának problémáit feszegeti Peter Goodrich is, amikor a kritikai jogi mozgalomnak a kontinentális filozófia és társadalomtudományok teoretikus importjára irányuló gyakorlata kapcsán, konkrétan ennek talajtalansága és az ebből fakadó kudarcok okait kutatván felteszi a kérdést : Nem lehet, hogy arról van szó, hogy az amerikai juriszprudencia sem nem autonóm mint diszciplína, és nem is független a jogászi professziótól mint gyakorlattól? Hogy soha nem is a tudomány, hanem a technikai-gyakorlati szolgálat valamilyen formájának szánták? ) 21 Az, hogy az amerikai jogi akadémia tagjai gyakorlatilag az első pillanattól fogva egyfajta fantom-bíróság szerepét próbálják eljátszani, amelyben a jogtudós/jogelméleti szerző afféle meta-bíróként, a bírók bírájaként kíván fellépni, korántsem csak a nemegyszer anarchistaként vagy nihilistaként számon tartott Schlag véleménye. Egyetértőleg hivatkozik rá Richard Posner is, aki hasonlóan keményen fogalmaz, amikor az amerikai jogtudomány képviselőit kibicek és krakélerek árnyék-bíróságaként jellemzi. 22 S bár 17 Bár expressis verbis ezt Bódig sem állítja. 18 Schlag számos művében beszél erről tulajdonképpen minden írásában erről van szó, de a jogtudományi teljesítmények értékelésének kontextusában leginkább lásd PIERRE SCHLAG: The Evaluation Controversy. In: i. m A normatív jogi gondolkodás fogalmának kifejtéséhez és legteljesebb jellemzéséhez pedig lásd PIERRE SCHLAG: Normativity and the Politics of Form. In: PIERRE SCHLAG, PAUL F. CAMPOS és STEVEN D. SMITH: Against the Law. Duke University Press, Durham and London Vö. PIERRE SCHLAG: The Problem of the Subject. 69 Tex. L. Rev (1991). 20 Vö. PIERRE SCHLAG: Commentary: Law and Phrenology. 110 Harv. L. Rev. 877 (1997). 21 PETER GOODRICH: Sleeping with the enemy On the politics of critical legal studies in America. In: Law in the Courts of Love Literature and other minor jurisprudences. Routledge, London and New York RICHARD A. POSNER: The Problematics of Moral and Legal Theory. Belknap Press, Cambridge, MA Ennek egy apró jele, hogy az amerikai jogtudomány mindig is élénk és rendszeresített statisztikai kimutatások formájában manifesztálódó figyelemmel követte, hogy a felsőbíróságok, s különösen a Supreme Court milyen gyakorisággal hivatkoznak ítéleteikben a law review-k valamelyikében megjelent jogtudomá- 17

18 Schlag és Posner meggyőződései között óriási a távolság, nem véletlen, hogy sok szempontból közös ellenfelük Ronald Dworkin, akinek munkásságát Schlag a langdelli paradigma mintaértékű kortárs reinkarnációjának tartja, amennyiben az a jogelméletet az ítélkezés láthatatlan előszavává avatja, 23 ami Posner szemében szintúgy a jogelméleti szerzők súlyos szereptévesztésének minősül. Az öndefiniálás ezen módjának számos következménye közül pedig az egyik éppen az lesz, hogy a jogtudomány/jogelmélet megalapozási problémája, a jogtudományi/jogelméleti tevékenység értelmére irányuló kérdésfeltevés és ennek keretében a teljesítmények megítélésének mércéire való rákérdezés olyan közös kontinuumba kerül, amelyben mindezek nehézségei egymástól elválaszthatatlanok lesznek. Sőt, az amerikai jogi gondolkodásnak ez a normatív-preskriptív irányultsága amit lehet e gondolkodásmód esztétikájának is nevezni a felelős azokért az elkeseredett kísérletekért, amelyek az elmúlt két évtizedben minden korábbinál határozottabban próbálták meg tisztázni az értékelés kérdéseit olyan értékelés-elméletek kidolgozása révén, amelyek által fenntarthatóvá válna az objektív megítélés lehetősége, s ezáltal az érvényesnek tekinthető jogtudományi/jogelméleti kánon körülhatárolása. 24 Mert végső soron erről van szó a kánon meghatározásáról, ami ismételten nem csak teoretikus, hanem egyben intézményi s en-- nyiben hatalmi küzdelem. Ennek legnyilvánvalóbb jele, hogy a normativitás esztétikájának prefigurációja jegyében megfogalmazódó kételyek mindig a jogelmélet új, a hagyományos diskurzust valamilyen módon felülírni kívánó kísérleteivel szemben nyilvánulnak meg és túlnyomó többségben származnak a konvencionális jogi gondolkodás híveitől, és gyakorlatilag soha nem irányulnak a tradicionális és különösen nem a doktrínális jogtudomány műfajai ellen. Ez pedig értelmezhető oly módon is, hogy az értékelés mércéinek rögzítésére irányuló projekt nem mást tükröz, mint a konvencionális normatív jogi gondolkodás integritása, instrumentális hasznossága, hitelessége és morális értéke 25 védelmének és e látszatok nyi/jogelméleti publikációkra, azóta, hogy ez először megtörtént 1917-ben az Adam v. Tanner ügyben. (Vö. Adam v. Tanner 224 US (1917), ill. Introduction to the University of Chicago Law Review: A Brief History. Az amerikai jogtudomány képviselőinek a joganyag formálására irányuló törekvéseit intézményi szinten pedig leginkább az American Law Institute létrehozása jelzi, amelynek tevékenységét napjainkban szintén az útkeresés jellemzi. Ehhez lásd RICHARD A. POSNER: i. m Vö. RONALD DWORKIN: Law s Empire. Fontana Press, London Vö. például ED L. RUBIN: On Beyond Truth: A Theory for Evaluating Legal Scholarship. 80 Cal. L. Rev. 889 (1992). 25 A normatív jogi gondolkodás s ezen keresztül a jogelmélet művelésének önképéhez hozzátartozik, hogy morális szempontból is értékes tevékenységről van szó, amennyiben a jó, az igazságos, a helyes stb. fogalmaival való foglalatosság és általában a jobbító szándék látszólag azzá teszi. Azaz: a jogtudósok igencsak hajlamosnak tűnnek arra s ez általában illeszkedik a nyugati jogrendszereknek az önmagukról kialakított képéhez, hogy saját gyakorlatukat is a lehető legjobb színben próbálják meg feltüntetni, s ez nemegyszer eredményezi a diskurzus és résztvevőinek olyanfajta önképét, amelyet Schlag feel good vagy happy talk Amerikában vagyunk: keep smiling! juriszprudenciának nevez. (Vö. PIERRE SCHLAG: Values. In: Laying Down the Law: Mysticism, Fetishism, and the American Legal Mind. Lásd fent 3. jegyzet, ) Baudrillard írja: Ez a mosoly csak a mosolygás szükségletét jelzi. Némiképpen olyan, mint Chester macskájának somolygása: még mindig ott lebeg az arcokon, amikor már minden érzés rég eltűnt. [ ] Mentesítő, reklámszerű mosoly: Ez az ország jó, én jó vagyok, mi vagyunk a legjobbak. (JEAN BAUDRILLARD: Amerika. Magvető, Budapest ) Schlag: In reinterpreting legal materials to make them the best they can be, legal thinkers in effect serve as a kind of P.R. firm for the bureaucratic state. (PIERRE SCHLAG: The Evaluation Controversy. In: i.m. 72.) Holott mint Hanna Arendt megjegyezte [e]lméletileg szinte minden nagy gondolkodó esetében bebizonyíthatjuk, hogy hajlik a tirannikusra. (Idézi VAJDA MIHÁLY: Syrakusa. In: i. m. 165.) Aminek leginkább félelemkeltő megnyilvánulása, amikor a teória messianizmusba fordul, az pedig gyakorlati cselekvésbe, mint a fiatal Lukács György esetében, aki a Taktika és etika című írásának végén Hebbel Judit című művét idézi: És ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám? (LUKÁCS GYÖRGY: Taktika és etika. In: Utam Marxhoz. Magvető, Budapest A probléma elemzéséhez lásd VAJDA MIHÁLY: i. m ) Természetesen nem azt akarom mondani, hogy 18