Kiegészítő ismeretek A magyarországi romanika című fejezethez Állam- és egyházszervezet A X. század közepén a magyarság, magával hozott hagyományait, szokásait, erkölcseit feladva, beilleszkedett az ez idő tájt megszilárduló nyugat-európai feudális államok közösségébe. Ez a mélyre ható társadalmi és politikai változás hamarosan a művészeti kultúrában is sorsdöntő korszakváltást hozott létre. A pécsi székesegyház esetében paviai eredetű az oltárbaldachin keresztboltozatát is befonó növényi ornamentika. E díszítő stílus datálására biztosabb alapunk van, mióta tudjuk, hogy az ercsi bencés apátság épületén, amelynek maradványai ugyanehhez a körhöz tartozó mesterek keze nyomát árulják el, 1186 táján már dolgoztak. Ebben az évben ugyanis már oda temethették el az alapító Tamás nádort. Az ercsi faragványok közül csak néhány töredék áll közel a pécsi Szent Kereszt-oltár mestereinek munkáihoz; a többi későbbi eredetű. A pécsi oltárbaldachinon jelentkező díszítő szobrászat kiváló emlékei kerültek elő a székesfehérvári királyi bazilika romjaiból is. Ezek egyebek között egy gazdag, feltehetőleg a XII. század utolsó negyedében épített kapuzathoz tartoznak. A székesfehérvári díszkapuzat vidékiesebb utánzatának töredékei a Veszprém megyei Jásd bencés apátságának maradványai közül kerültek elő. Végül a paviai iskolázottságú pécsi mesterek eljutottak Somogyvárra is, ahol bizonyára ők faragták a templom számára a gazdag és kötetlen növényi díszű, rozettasoros vagy életfamotívumos díszítő lapokat. A somogyvári apátság romjai
Azok az észak-itáliai hatások, amelyek Pécsnek és körének művészetét jellemzik, egész Közép-Európában, így a délnémet területek XII. század végi kőfaragásában is igen elterjedtek voltak. A németországi művészeti kapcsolatok szerepe e korszak művészeti törekvéseiben és éppen az észak-itáliai művészeti sajátosságok közvetítésében is igen jelentős volt. A délnémet, különösen a salzburgi bencés könyvfestészetnek jelentős szerep juthatott a magyarországi kolostori kultúrában, amint erre a XIII. századi Pray-kódex meglehetősen gyakorlatlan kézzel rajzolt és festett, nyilván magasabb színvonalú XII. századi előképet követő illusztrációi nyomán következtethetünk. A XII. században egyre több műtárgy került be az országba kereskedelmi úton, ami bizonyára erősen hatott a művészet fejlődésére. Vésett díszű bronztálak, figurális kézmosó edények, keresztek, gyertyatartók, füstölők kerülhettek Magyarországra. Részlet a Pray-kódexből
Elkezdték a királyi palota újjáépítését is. Az Árpádok korábbi palotáját lebontották, a helyét feltöltötték, s hatalmas lakótorony építésébe kezdtek, a toronyhoz csatlakozó paloták szárnyaival pedig nagyméretű udvart fogtak közre. A bizonyosan több emelet magasságú toronyból csak egyetlen szint maradt ránk, s a palotának is csak kisebbik része. A legkorábbi részeken éppúgy, mint a székesegyház XII. századi részletein, folytatódott a korábbi építőműhely által meghonosított antikizáló építészeti ornamentika alkalmazása. A pécsi műhely tevékenységével egyidejűleg tehát Esztergomban is hasonló művészeti orientáció nyomaira bukkanunk. Ez az olaszos igazodás azonban Esztergomban csak átmeneti: már 1190 táján újabb, franciás stílustörekvés váltotta fel. Az esztergomi Szent Adalbert-székesegyháznál amár megfaragott szobrászi részleteket alárendelt funkcióban felhasználták az új díszkapuhoz, amelyet színes márványberakású képek sorával ékesítettek. A bejárat szárkövein sorakozó szenteken kívül kétoldalt a Krisztus eljövetelét jövendölő próféták láthatók e képeken, a timpanonban pedig a gyermek Jézust ölében tartó, trónoló Mária kapott helyet Szent István és Szent Adalbert alakja között. A kezükben tartott mondatszalagok arról tudósítanak, hogy Szent István Mária oltalmába ajánlotta országát, feltételül pedig azt szabta, hogy az esztergomi érsek és a király osztozzék meg az egyházi és a világi hatalmon. Az esztergomi Szent Adalbert-székesegyház középkori ábrázolása Ezek a művészek nemcsak a márványberakásban voltak járatosak, hanem minden bizonnyal az építészetben is új stílust, a francia királyi területekről terjedő koragótikát hozták magukkal. A Szent Adalbert-székesegyházban bimbós díszű fejezetek, eleven természetességű levélfrizek tanúskodnak tevékenységükről, a királyi palotában a könnyed szerkezetű, bordás, gótikus keresztboltozattal lefedett kápolna újszerű építészeti téralkotása is rájuk vall. Egy- kolostor valóságos mintagazdasággá fejlesztette birtokait, s példaképévé vált az alapító gazdasága megszervezésének. Nagyrészt Franciaországhoz fűződő rendi kapcsolatok alapján sorra épülnek a premontrei kolostorok. Szinte teljesen III. Béla kezdeményezésére épült ki a ciszterci rend magyarországi hálózata. (1177: Egres, 1182: Zirc, 1183: Szentgotthárd, 1184: Pilisszentkereszt, 1190: Pásztó) A ciszterciek
monostorai mind a kolostorépületek beosztását, mind a templom elrendezését illetően a rend szigorúan kötelező előírásai, a Franciaországban kialakult típusok szerint épültek. Részletmegoldásaik meglehetősen változatosak, de valamennyiükre jellemző a franciás, koragótikus stílus. A pilisszentkereszti monostor az esztergomi székesegyház- és palotaépítkezésekkel párhuzamosan készült, és templomát, a nemrég felszínre került maradványok tanúbizonysága szerint, ugyanazok a mesterek építették, akik az esztergomi palotakápolnán is dolgoztak. A XIII. század első harmadának végéig folytatódó építkezés során ez a monostor vált a Magyarországra jövő francia kőfaragók tevékenységének egyik legfontosabb központjává. Az esztergomi királyi műhely művei a XIII. század elején néhány nagy hatalmú előkelő építkezéseinek országszerte érvényes mintaképei lettek. A XIII. század elején nemcsak az Esztergomban feltűnt mesterek kora, hanem a klasszikus gótikus stílus is érvényesült. Új, frissebb franciaországi eredményeket közvetítő mesterek folytatták a pilisszentkereszti ciszterci kolostor építkezését is, ugyancsak a kerengő felépítésével. Ez a koragótikus udvari művészeti stílus nem bizonyult hosszú életűnek: hanyatlása már a XIII. század húszas éveiben megkezdődött, alighanem szoros összefüggésben az Aranybullával (1222) jelezhető fejlődéssel, amely a kialakuló köznemességet szembeállította mind a birtokait eladományozó királlyal, mind az egyre hatalmasabb előkelőkkel. Tévedés lenne azt hinni, hogy a franciaországi katedrálisművészet kezdeteitől éreztette a hatását, a fejlődést, a haladást egyedül a gótikus művészet testesítette volna meg. Közép-Európában és Magyarországon is a későromán kor művészete nem csupán gazdag utóvirágzás, egy letűnő kultúra végső fellobbanása volt, hanem egész országok művészeti arculatát hosszú időre meghatározó igazi virágkor, a művészeti alkotások minőségét és mennyiségét tekintve is. A magyarországi későromán kor építészeti alkotásai a már korábban meggyökeresedett épületelrendezést folytatják, de megjelenésük újszerű. Díszítésük igénye és módja fejlettebb, többnyire a gótikus bordás keresztboltozás tapasztalatait is érvényesítő építési technikájuk egyaránt újszerű volt. Téves elképzelés, hogy a XIII. század egyértelmű hanyatlás lett volna, a fejlődés egyáltalán nem volt egysíkú, változatos irányokban, földrajzilag és időben is meghatározott, egymásra ható iskolák keretei között ment végbe. Ezek az irányok mindig összefüggnek a közeli közép-európai országok művészetének hasonló törekvéseivel. Ennek a közép-európai fejlődésnek a magyarországinak is sajátossága, hogy a későromanika stílusa kihatott a gótika átvételének a módjára is, és közrejátszott egy sajátos gótikus stílusváltozat létrejöttében. Az épületek külső megjelenésében új vonás a gazdagodó, változatos építészeti tagolás és az egyre igényesebb ábrázolások alkalmazása. A kisebb kegyúri templomok egyre jobban igazodtak a gazdag nemzetségek családi monostoraihoz. Az építőműhelyek tevékenysége révén a falusi templomokon is megfigyelhető az általános gazdagodásnak és az igények megnövekedésének a tendenciája, amely a legreprezentatívabb épületeken már régebben kialakította a kötelező normákat. Ám a későromanika feladatköre másként is bővült. Nagyszabású telepítő tevékenység bontakozott ki, amelynek során benépesültek az addig jórészt lakatlan királyi erdőbirtokok. Leggyakrabban németek csoportjait telepítették be. A nagyarányú
telepítések központjaiban királyi várak, szerzetesrendi, ciszterci vagy premontrei egyházak, királyi káptalanok épülnek. Tömegesen épültek városi plébániatemplomok, s a XIII. század első harmadának végén megjelentek, mintegy a városi jelleg jelzőiként is az új, egyre nagyobb befolyású kolduló rendek, a ferencesek és dominikánusok templomai és kolostorai, rendszerint a városok szélén, a falak közelében. Ebben az átalakulásban, amely teljes erővel folyik már a XIII. század második harmadában, a tatárjárás nem jelent éles törést. A várak védelmi jelentőségét csak most ismerték fel igazán. A korszak jellegzetes típusa a visegrádi alsóvár hatemeletes, 1250 táján IV. Béla felesége, Mária királyné költségén építtetett lakótornya. Világosan mutatja, hogy a korszak erődítési technikájának fő célja a rendkívül erős, vastag falú, magas torony emelése volt. Az erősen zárt épület a célszerűséget egyesítette a fenyegető komorság kifejezésével, a részletképzés finomsága csupán alárendelt szerepet kaphatott: a torony egyedüli díszítőelemei a kisméretű ikerablakok bimbós fejezetei. A tatárjárás után, a IV. Béla által kezdeményezett nagyarányú várépítési hullám idején a készülő erődítések nagy része fallal körülvett, masszív lakótorony volt.