2002. december 4, szerda

Péter 2002-2003 telén három és fél hónapot töltött dél-indiában, ezalatt tanult Lino Mielével Kovalamban (Kerala), illetve Pattabhi Joisszal Mysore-ban (Karnataka). Élményeiről az itt olvasható naplót vezette a weben. 2002. december 4, szerda Delhi-Mumbai-Trivandrum-Kovalam. Az indiai repterek: biztonság mindeneknél (tán még az utasoknál is) előbbrevaló, avagy a munkanélküliség problémájának indiai megoldása. Reggel 8 felé érkezünk Delhibe, egy órás késéssel (ezt még Párizsból hoztuk magunkkal). Delhiben, mielőtt a gép továbbindulna Mumbai (Bombay) felé, egyórás biztonsági ellenőrzés. Egyenruhás-jelvényes indiaiak özönlik el a gépet és fontosságuk teljes tudatában minden utast és poggyászdarabot leellenőriznek, hogy jogosan tartózkodik-e a gépen. Potyautasok nem találtatnak, így végül továbbengednek minket. Mumbaiban hat órát várnom kell a trivandrumi gépre. Az óriási, dohos tranzitváróban szerencsére kényelmes heverők is találhatók, amiken jót lehet szundítani; igen jól jön tíz órányi Economy class repülőút után, csak a szúnyogok zavarnak. Közben még kaját is kapunk: az első ebéd Indiában! A dhal nagyon finom, van valami különleges mellékíze, amit az európai indiai éttermekben sosem éreztem eddig. Furcsa módon az otthoni bablevesre emlékeztet; nyilván az itt használt lencse más, mint az európaiak. Beszállás előtt két órával biztonsági ellenőrzés. Röntgenezés, ahogy kell. A filmjeimet, amikre kézi ellenőrzést kérek, hosszasan vizsgálgatja egy öregúr. Zavarba ejtik őt a tartalék elemek, amiket ugyanabba a dobozba tettem. Sokáig fixírozza őket, elviszi őket külön is megrögönyözni, majd felszólít, hogy tegyem be őket a gépbe. A fotós hátizsákom, ami eddig az oldaltáskában lapult, újfent megdöbbenti. Amikor azonban meglátja, hogy a kamerában már van egy készlet elem, döbbenete a tetőfokára hág. Elmagyarázom neki a tartalék elemek fogalmát és célját; úgy tűnik, megérti, és utamra bocsát, de azért marad az arcán egy árnyalatnyi gyanakvás, hogy őt itt valahogyan átverték, csak nem érti, hogyan. De lehet, hogy ez csak az őrült európaiak iránti tisztelet kifejezése. Fél óra múlva beszálláshoz szólítanak. A kapu előtt, nicsak, nicsak, újabb táskaellenőrzés! Ezúttal kézzel vizsgálják meg az összes pogyászok tartalmát, biztonság kedvéért egymás után ketten is. Majd egy harmadik leellenőrzi a beszállókártyánkat, és végre bebocsátást nyerünk a folyosóba. A folyosó egyenes, egyirányú és egyetlen bejárata van; azért minden eshetőségre számítva a végén, a gép előtt még egyszer ellenőrzik, hogy nem teleportált-e be valaki illetéktelen a sorba. Papírjaink kiállván immár minden próbát, végre bebocsátást nyerünk a fedélzetre és irány Thiruvananthapuram (Trivandrum). Trivandrumba már este érkezünk. A repülőtérre kiszállva, mintha terráriumba merülnénk. Nincs nagyon meleg, de a páratartalom óvatos becslések szerint is 100%. Taxi Kovalamba, a Peacock hotelbe, ahol a jógaworkshop lesz majd, két olasz hölggyel együtt; érdekfeszítő éjszakai roadmovie. Az úton gyalogosok, biciklisták, mopedek, háromkerekű autóriksák, világháborús kinézetű taxik, kutyák, gyerekek teljes és vidám összevisszaságban. Világítás, felfestés csak elvétve, közlekedési lámpákat nem sikerült felfedeznem. A dudát egyfolytában használják, hogy saját helyzetüket jelezzék vele, különösen előzéskor, vagy kereszteződésekben. A visszapillantó tükör láthatóan nincs divatban (vagy csak fogyóeszköz). Kovalam: a taxisofőr néhányszor megáll érdeklődni a "hotel Biko" után. Aztán megállunk egy szűk sikátorban és belecsöppenünk a nyüzsgő embertömeg kellős közepébe, ahol rögtön lecsapnak ránk a hordárok és kalauzok. Miután a közelharcot jelen állapotomban és idegen terepen reménytelennek

ítélem, megadom magam sorsomnak és követem azt, aki állítása szerint ismeri Linót (a jógatanárunkat) és elvezet engem a hotel Bikóba. Természetesen egy másik hotelban lyukadunk ki, mert a Peacockban állítása szerint telt ház van. De ez (a Sky Palace névre hallgat) első látásra meglepően jól néz ki, kicsi és barátságos. A szobák is tisztának látszanak, ez egy új hotel. 450 rúpiáról sikerül lealkudnom az árat 300-ra, ezzel egyelőre megelégszem. Másnap még kereshetek jobb helyet. Ismételt követelésemre vezetőm elkalauzol a Peacockba is, ahol valóban telt ház van, és pár percre esik gyalog; ettől megnyugszom. Később a Sky Palace-ban megismerkedem az egyik szomszédommal, egy Sylvia nevű ciprusi hölggyel, aki sok más szobát megnézett, de ez volt a legtisztább, és ő is 300 rúpiáért kapta meg, három hétre. Mint később kiderül, ő már hét éve Indiában él, de a véleménye még ettől függetlenül is megnyugtat, hogy nem jártam rosszul. 2002. december 5, csütörtök Az első napok Kovalamban. Bevezetés a madártanba. Éneklő halászok és fényképező turisták. Jógik mindenfelé. Manapság már az áramszünetben sem lehet megbízni. A bűvös szó. Hosszú alvás után kipihenten ébredek. Jól esik egy kis jóga két nap görnyedezés után. Kiülök az erkélyre, reggelire elfogyasztom az otthoni elemózsia maradékát és felmérem a környéket. Teljes romantika, lepukkant házak, pala- és nádtetők, pálmafák mindenfelé. A háttérben a tengerparti hullámok morajlása, amint egész éjjel. És a madarak, amik szintén egész idő alatt rikoltoztak. Sirályoknak véltem őket, bár a hangjuk más volt, mint a finnországiaké; nyilván helyi dialektus, gondoltam. Napvilágnál aztán kiderül, hogy nem a tengerparton, hanem itt helyben az udvarban korzóznak csapatostul. Valamint hogy közönséges dolmányos varjak, és kárognak, ahogy az varjakhoz illik. Ott ülnek a kerítéseken, mindenfelé, és szemtelenül lecsapnak minden elérhető és ehetőnek látszó prédára. Reggeli után irány a beach. A nap sűrű párafelhőn át néha épp csak hogy látszik; fürdőzők, pálmafák, homokos part, ahogy illik egy eféle helyen. A tengerparti sétányon heveny becslésem szerint mintegy másfél árus, ügynök, koldus és egyéb turistaabajgató népség esik minden négyzetméterre. Mindenki mosolyogva köszönget: "hello", vagy akár "jó reggelt, uram", mintha rég nem látott barátot üdvözölnének naqy örömmel. Aztán ellenállhatatlan erővel invitálnak befelé a vendéglőbe/boltba, vagy ajánlgatják a kezükben/kosarukban hordott portékát. A Hawah beachen, ahogy az útikönyv megjósolja, munkadalt éneklő halászok vonják ki a kerítőhálót a partra. A kötélhúzás több menetben, órákig eltart, közben rendszeres időközönként odébbköltöznek, ilyenkor a sor végén álló öregúr hatalmas karika kötelet hagy maga után a homokban. Turisták gyűlnek, fényképezőgépek kattognak, néhányan meg be is állnak húzni a sorba egy fénykép erejéig. A halászok sztoikusan tűrik a lábatlankodókat, amig nincsenek útban. Körben óvodás/iskolás gyerekek rohangálnak és mászkálnak a sziklákon, száris tanítónők felügyelete alatt, angol módi kék egyenruhában, a fiúk nyakkendővel. Elragadóak. A kötélhúzás egyre gyorsul, már látni a bóják által jelzett háló öblét, a bámészkodók is odagyűlnek, itt már többségben az indiaiak. Amikor végre a háló kiér a partra, a gyerekek is odagyűlnek a tömegbe, megcsodálni a csapkodó halakat. Szép nagyok. Én is ellövöm a kis gépben levő megkezdett tekercset, ez már jó régi és jó pár röntgenezésen átment, nem fűzök hozzá nagy reményeket, hogy élvezhető képek kerülnek ki belőle. De bemelegítésnek megteszi. Közben egy kósza hullám bokáig eláztat - kell majd vennem egy gumipapucsot. Első ebéd, a Shivas Moonban. Elég jó indiai kaja, ananász lassival. A dhal viszont nem túl fűszeres, kényes európai ízlelőbimbókhoz hangolva. Délután internet-vadászat. A Rough Guide szerint a Croakers étterem emeletén van a legjobb internet kapcsolat, de ilyen nevű éttermet sehol nem lelek. Végül kisütöm, hogy a Hawah Beach lesz az, ott viszont csak a földszinten egy kis lukban van

internet café, 1 rúpia percenként, mint általában. Lassú kapcsolat, közben kétszer elszáll az Explorer és újra kell bootolni a gépet. A végén a tulaj 52 percet számol fel, holott tuti hogy legfeljebb 40 volt. Az elszállások miatt kiegyezünk 45-ben, nincs kedvem perelni vele, mert nem is néztem meg pontosan, mikor kezdtem. A lényeg, hogy a hazaiakat értesítettem, hogy megérkeztem szerencsésen. Délután találkozás a másik szomszédommal. Christina nagyon kedves, hosszú ősz hajú, de igen jó erőben levő angol hölgy, szintén Lino workshopjára jött. Jól elbeszélgetünk jógáról és a világ dolgairól, valamint megosztjuk ismereteinket Lino érkezésének időpontjáról és a workshopról. Este Sylvia meginvitál a Lonely Planet étterembe, indiai klasszikus táncestre. Állóbüfé, "all you can eat" 150 rúpiáért. A kaja kiváló, vegetáriánus, a papadam isteni, ropogós, és az íze meglepő módon a töpörtyűre emlékeztet. A tulaj bejelenti az este műsorát: 7.00-7.30 tánc, 7.30-8.00 szünet, a büfé kinyit, 8.00-8.30 áramszünet, utána a tánc folytatódik. Mint Sylviától megtudom, áramszünet minden nap rendszeresen van, Kovalamban a külföldiekre való tekintettel előre meghirdetik, máshol csak úgy ahogy jön. A táncosok jók, bár a társas táncoknál nemigen sikerül szinkronban maradniuk; ez annál inkább zavaró (legalábbis nekem), mert a bokájukon levő csörgők minden dobbantásra hangosan szólnak és ezeknek (gondolom én) egyszerre kéne csörrenniük. Persze a hangosító rendszer eléggé komatóz állapotban van, úgyhogy valószínűleg nem hallanak sokat a kisérőzenéből a színpadon. Vannak modern táncok is, filmi zenere. Flitteres ezüstszínű ruhában az első ilyen, férfitáncos, Elvis forog a sirjában. Iszonyatos energiával ugrál, pattog, van itt levegőgitározás, csápolás, minden ami a kelléktárba tartozik. 8-kor bejelentik, perceken belül megkezdődik az áramszünet. Várunk, a lámpák égnek, semmi sem történik. Néhány perc után, minthogy az áramszünet láthatólag késik, elkezdenek egy újabb táncszámot. Aztán még lemegy vagy három, sehol egy kósza áramszünet. Micsoda egy hely ez, még az áramszünetekben sem lehet megbízni. Végül a tulaj bejelenti, hogy rájött: ma elmarad az áramszünet, nyilván mert Ramazán ünnepe van. Folytatódjék hát a tánc! Negyed tíz körül, az utolsó szám előtt egyszercsak kialszanak a fények. Általános megkönnyebbülés, helyreállt a világ rendje. Az áramszünet elég rövidnek bizonyul, de azért mégis. Szegény indiaiaknak legalább nem kell itt szégyenkezni a külföldiek előtt, hogy még egy vacak áramszünetet sem képesek tisztességesen megszervezni. Hazafelé menet az árusok kerülnek szóba. Eddigi kísérleteim, hogy lerázzam őket, csak mérsékelten sikerültek. Ha meginvitált valamelyik a boltjába, és azt mondtam neki: "talán majd legközelebb", következő alkalommal amikor arra jartam - lett légyen az öt perc elteltével -, már nem menekülhettem, hiszen szerinte "megígértem hogy legközelebb bejövök". Sylvia elárulja a bűvös szót: "tomorrow", azaz holnap. Ezt értik, mert ők is ugyanilyen értelemben használják: a holnap mindig holnap van. 2002. december 6, péntek A diszkriminált varjú. Roobent és családja. Sebestyén Márti világhíre. Om Nama Shivaya. Péntek reggel megint sokáig lustálkodom az ágyban, nem akaródzik felkelni. Kis ódzkodás után nekikezdek az ászanáknak. A Leg Balance ma nagyon nem akar menni, imbolygok mint egy szélkakas. Megcsinálom az álló gyakorlatokat, mára ennyi. Holnap fel kell végre kelnem tisztességes időben, hét óra előtt, amikor még hűvösebb van és csendesebb, és a szomszéd udvarbeli kifőzde tűzhelyének füstjét nem hordja be az ablakomon a szél. Savászana után hirtelen olyan álmosság fog el, hogy majdnem visszahengeredek az ágyra szundítani egy jót. Azért legyőzöm a kísértést és egy langyos zuhany felébreszt, de még utána is csak kókadozom. Kiülök a teraszra egy palack vízzel. Nem tudom mi ez, nem érzem rosszul magam, csak könnyűnek és üresnek. És pillanatnyilag abszolút nincs bennem semmi indíttatás bármit is elkezdeni vagy bárhová elindulni. Jó, hát akkor üldögéljünk.

Felbukkan Christina és híreket hoz: jelentkezés a workshopra vasárnap reggel 7.30-kor. Szóval van még egy szabad napunk, aztán kezdődik a nyomorú sors Lino kemény keze alatt. Egy idő után aztán megjön az indíttatás a gyomor irányából. Pillanatnyilag szigorúan hazai (értsd: európai) ízekre vágyom, úgyhogy irány a German Bakery! Kellemes, szellős terasz, tökéletes kilátás egyfelől a tengerpartra, másfelől rozsdás palatetőkre, illetve a szomszédos lapos háztetőn töméntelen mennyiségű üres vizesüvegre és egyéb szemétre. Jin és jang, vagy mifene. A kaja finom, európai (is), bár az árát is megkérik (na jó, hol nem Kovalamban?). Egy varjú odatelepszik mögém a korlátra, egy méterre tőlem, és folyamatosan, félhangosan, de szemrehányóan károg. Nyilván megsértődött, amiért a pincér őt nem szolgálja ki. Beljebb is repül, leül az egyik szék karfájára, de hiába próbálkozik. Fel is adja végül és távozik. Én még elüldögélek egy jó ideig, aztán követem a varjú példáját (bár én konvencionális módon a lépcsőt választom távozásra). Ideje internetezni, és elkezdeni írni a naplómat. De minden hely vagy dugig van, vagy zárva, vagy üzemen kívül. Végül a Volga szálló (nem röhögni, tényleg ez a neve!) mellé keveredek vissza, leülök kivárni egy szabad helyet, kozben beszédbe elegyedünk a szemben üldögélő pufók indiai sráccal. Arunnak hívják és egy hotelban dolgozik a Lighthouse Beach felső végén (de a hotel nevét sikerült elfelejtenem, Sea vagy Rock, tán még meglelem). Meghív ebédelni a hotelba, ami igen előkelő hely (és persze ennek megfelelően drágák is a szobák, viszont állítása szerint kiváló éttermük van és 10% kedvezményt kapok, ha rá hivatkozok). Na majd meglátjuk, egyáltalán megtalálom-e a helyet. Mindenesetre jól elbeszélgetünk a kommunizmusról (Keralában és odahaza), Magyarországról, a házasodási szokásaink különbözőségéről stb. A szállodánkban a portás-mindenes szelíd képű, mandulaszemű srác; amikor mosolyog (ez gyakran megesik, mint általában az indiaiaknál), vakító hófehér fogsort villant. A neve, mint kiderült, Roobent. Ez első hallásra meglepő, de kiderül, hogy keresztény. Az apja Alex, a felesége Mini, a bátyja James, az öccse Kleofas névre hallgat. Este a szomszéd hotelben buli van, jó hangos zenével. Szerencsére elég jó a zene, valahonnan ismerős is. Az énekesnő hangja pedig kifejezetten emlékeztet Sebestyén Mártáéra. Aztán egyszer csak rádöbbenek, hogy hiszen ez a Deep Forest lemeze, úgyhogy nem véletlen! Kultúránk jó hírét öregbíteni sietek ezt elmesélni Roobentnek, mire közli, hogy ő is hallott már Mártárol... hát kétely nem fér hozzá, Márti tényleg befutott. Tíz körül lefekszem, de a buli még tart; ágyból hallgatom a zenét, szerencsére nem túl hangos. A Deep Forest után Vaya Con Diosra váltanak, aztán zárásképpen egy mantralemezt tesznek fel. Egy szál női hang énekli az "Om Nama Shivaya" mantrát. Egyszer csak hihetetlenül megfog, magával ragad, mintha lebegnék, elérzékenyülök, kiüresedek. Itt meglehetősen kézzelfogható ezeknek a mantráknak az ereje és a valósága. 2002. december 7, szombat A jet lag utóhatásai. Ajurvéda, matematika és horoszkópok. Menekülés a gyümölcsárus elől. Az első szúnyog. Reggel esőre ébredek. Próbálkozásom, hogy korán felkeljek és szorgalmasan elvégezzem jógagyakorlatomat, szánalmas kudarcba fullad: újra az ágyban kötök ki és jóízűen alszom tizenegyig. Utólag, menteni a menthetőt, az időeltolódásra fogom. Christinával reggelizünk a German Bakeryben és hosszasan beszélgetünk egyebek közt jógáról és ajurvédáról. Előző nap volt ajurvédikus masszázson és még mindig nyögi; elmondása szerint igen keményen megdolgozzák a merev izmokat és ízületeket. De jövő héten megy újra, mert nagyon meg van elégedve amúgy. El is visz reggeli után megmutatni a klinikát, a neve Agastyaa Heritage, a Lighthouse Beach északi végénél van. Nem árt az óvatosság, mert Kovalamban is minden utcában ajánlgatják magukat az

ajurvédikus gyógyítók, de ezek nagy része nem képzett orvos, úgyhogy akár komoly kárt is képesek okozni. De az Agastya-t a finn astangik is ajánlják, akik tavaly jártak itt. Ha már ott vagyunk, én is feliratkozom jövő keddre. A recepciós a klinikán egy terebélyes svéd hölgy, akit mindenki csak Mamának szólít. Annyi bajából kezelték ki, hogy hálából itt maradt és segít intézni az ügyeket. Egy percre Dr. Vinoy is megjelenik, az egyik orvos: kurta termetű, golyófejű, csillogó szemű emberke, hatalmas mosollyal. Christina dicséri a gyönyörű feleségét, mire Mama hangosan, kajánul odasúgja: "nem érdemli meg azt a nőt!" Vinoy szenvedő képpel feleli: "látja, eddig csak a munkám kötött le, de most már sosincs menekvésem a nőktől!" "Persze, ha korán megy haza a munkából, akkor tőlem kap a fejére, ha meg későn, akkor a feleségétől!" kontráz rá vihogva Mama. "Matematikát vegzett az egyetemen az a nő, nem véletlen mondom, hogy túl jó neki!" "Igen, csodálatos nő. És a horoszkópok is stimmelnek", feleli Vinoy. Aztán rohan, már várja a következő páciense. Indulunk mi is Christinával. Visszafelé a hotelhez egyszerre csak behúz egy sikátorba. "Inkább menjünk erre, ott jön az a gyümölcsárusnő, akitől a múltkor meggondolatlanul, szánalomból vettem egy ananászt... azóta minden alkalommal ha meglát, elkapja a kezemet, rám csimpaszkodik, átölel, alig bírok tőle elszakadni." Délután megejtem az első fürdésemet. A tarkóm ugyanis az első nap jól leégett, dacára a felhőknek, úgyhogy azóta óvatos vagyok, de ma a felhős időben megkísértem. Hatalmasak a hullámok, a víz nagyon kellemes. A szomszédomban letelepszik egy lány, megszólítom; kiderül, hogy spanyol. Hurrá, lesz kivel gyakorolnom. A továbbiakban kiderül az is, hogy - minő meglepetés - ő is Lino jógakurzusára jött! Tele van astangikkal a falu. Eva viszont épp azért örül meg nekem, mert még egyetlenükkel sem találkozott (meg utólag belegondolva tán azért is, mert hímnemű és megfelelő korú vagyok - a következő hónap során Eva figyelemreméltó röppályát írand majd le a férfi astangik között). Este a Lonely Planetben ínycsiklandó főtt zöldségeket eszem kesudióval, sajtos naan kenyérrel és citromos rizzsel. Desszertnek Lonely Planet palacsinta, gyümölcsökkel és vaníliafagylalttal. Isteni, de meg is kérik az árát. Közben összeakadok az első szúnyoggal Kovalamban. Meglepő módon eddig egyet sem láttam, pedig sok van a környéken. Viszont a hotelünk jó helyen van és az emeleti szobák szúnyogmentesek. 2002. december 8, vasárnap A workshop megkezdődik. Komoly jógik mindenfelé. Roobent és a kék ing. Naplemente. Reggel 7.30-kor kezdődik az első gyakorlatunk Linóval. Nagy a nyüzsgés a Hotel Peacock tetején, legalább 70 ember zsúfolódik be. A matracok között csak egy-egy kőkockányi térköz marad a padlón. Lino nagyon kedves, egész más mint ahogy korábban gondoltam. Megígéri, hogy nagyon lazán kezdünk, az első napokban vezetett órák lesznek, "slowly-slowly". Azért végignyomják a teljes első sorozatot, a Supta Kurmasana után aki akarja, abbahagyhatja. Nekem ennyi elég volt mára, a Marichyasana után már igen pilledt voltam és úgy izzadtam, hogy körülöttem kisebb halastó képződött. A befejező sorozat alatt az ebihalak már szépen fejlődésnek is indultak, de akkor Rosanna - Lino egyik asszisztense - feltörölte az egész ökoszisztémát egy nagy törülközővel. Kell vennem egy gyapjúszőnyeget mihamarább, mert különben a saját izzadságomban fogok fuldokolni minden reggel. A nagy többség eközben folytatta az első sorozat végéig. Kissé meg vagyok szeppenve. Itt mindenki nagyon komolynak, elszántnak és advancednek látszik. Szerencsére Christinával megvigasztaljuk egymást, hogy azért talán nekünk kevésbé advancedeknek is van hely a nap alatt (és a Peacock teraszán).

A trikóim még mindig nedvesek a tegnapi mosás után, előveszem hát a kék hosszúujjú ingemet. Roobent, amint meglátja, teljesen beleszeret. "Nagyon szép ing! Ezt add nekem, amikor elmész!", mondja vigyorogva. Elmagyarázom neki, hogy nem tehetem, mert ez az egyetlen ingem, amiben indiai szemmel legalább közelítőleg úriembernek nézek ki, úgyhogy erre még szükségem lesz Mysore-ban is, sőt ott igazán. Délután újra fürdés, hullámlovaglás (bodysurfing). Este naplemente egy étterem teraszáról. Szégyentelenül gyönyörű látvány. 2002. december 9, hétfő Filmszínházunk bemutatja. Michelle és kérői. Jógából is megárt a sok. Indiai főzőiskola. Hindu panteon. Leo, a Raja Yogi. Néhány étteremben a parton filmeket is vetítenek esténként, általában a legújabb, menő nyugati produkciókat, sőt néha olyanokat, amik még nincsenek is hivatalosan bemutatva. Ma este például a Harry Potter II. megy, valamelyik nap volt már a Star Wars II. (Klónok támadása). Kíváncsian várom, mikor kerül sorra a Gyűrűk Ura II. Az internetet láthatólag még nem aknázták ki e célra: a tipikus filmlopó módszer a jelek szerint úgy működik, hogy valaki beül a moziba és egy videokamerával felveszi az egészet. Legalábbis erre utal az, hogy film közben időnként látszanak is a ki-be mászkáló fejek a kép alján. Michelle-nek (Mása), egy orosz születésű amerikai lánynak ma két komoly indiai kérője is akadt. Az egzisztenciájuk komolyságára ugyan nincs bizonyíték, de a szándékuk komolyságához nem férhet kétség. "Melyik hotelban laksz? Elintézek mindent előre, odamegyek délután kettőre, aztán megyünk házasodni, rendben?" Reggel a jóga közben még mindig elég gyengének érzem magam, de azért összeszorított foggal végigcsinálom az első sorozatot. Aztán persze, ahogy az várható, alig bírok visszavánszorogni a Sky Palace-be. Ma a törülközőmet ráterítettem a jógaszőnyegre, hogy valamennyire felszívja az izzadságot. Ez segít is, csak túl rövid, a lábaim már lelógnak, úgyhogy még mindig küszködök rendesen a Prasarita Padottanasana alatt, hogy ne csússzak le spárgába. Muszáj szereznem egy rendes gyapjúszőnyeget. Meg is érdeklődöm délután Raijitól a Peacockban, honnan vette a két David a sajátját Trivandrumban. Szerencsés fordulat: Raijinak éppen van egy eladó szőnyege, le is csapok rá nyomban, így megúszom a városi utat. Este főzőiskola van a Lonely Planetben. Heten vagyunk velem együtt, rajtam kívül még egy férfi. Kiváló indiai vegetáriánus ételek elkészítési módját rögzítjük füzeteinkben. A masala dosához egyegy dosát mindenki maga süt ki. Aztán a végén megeszünk mindent, amit előállítottunk. Nem túl sok összességében, mert a legtöbb ételből csak kóstolónyi jut mindenkinek. De 250 rúpiáért nagyon megéri. A szakács maga a tulajdonos, Mr. Shiva. A szemközti étterem tulaja egyébként Vishnu névre hallgat, úgyhogy a panteonbol már csak Brahma hiányzik. Vacsora közben elbeszélgetünk a csoport másik férfitagjával, egy idősebb, hosszú hajú-szakállú, igen méltóságteljes külsejű úriemberrel. Mint kiderül, ír, Leo névre hallgat és Raja Yoga oktató. Hosszasan és élvezetesen megtárgyaljuk az iskolák hasonlóságait és különbségeit, meg Indiát. Leo, noha nem ért a számítógéphez, indulás előtt csináltatott magának egy emilcímet, hogy levelezhessen a családjával. Amikor levelet írni bement az egyik itteni internet-kávézóba, megkérte a boyt hogy lépjen be az accountjára, mert neki fogalma sincs, hogy kell azt csinálni. A srác megtette, majd hosszas gondolkodás után megkérdezte: "Are there tribals in England?" (Angliában is vannak bennszülöttek?)

2002. december 10, kedd Az új szőnyeg felavatása. Veerappan, a bandita. Konferencia. Az ajurvédikus masszázs tanulságai. Nehezen kelek fel reggel, és dacára az új gyapjúszőnyegnek, a jóga is nagyon kínosan megy. Igen elfáradok, úgyhogy a Navasana után meg is elégelem. Ez nyilván a tegnapi túlbuzgóság utóhatása. Az új szőnyeg sajnos rövid nekem, 180 cm, úgyhogy épp csak végigéri a jógaszőnyegemet. Viszont nagyon jól tapad, és az izzadságot is jól felszívja. Két hét múlva a hírek szerint Mysore-ból hoznak majd igazi belevaló astanga-szőnyegeket, de addig ez nagyon megfelel. Délután strandolás, az idő elég felhős, úgyhogy ma nem kell annyira vigyázni. Végigböngészem a The Hindu mai számát, a fő hír a Narappa-affér sajnálatos vége. Mr. Narappát, a karnatakai kormány volt miniszterét augusztusban elrabolta Veerappan - a hírhedt csempész és bandita, akit már több mint 15 éve próbálnak sikertelenül kézre keríteni a hatóságok -, és több mint három hónapi egyezkedés és hajsza után most találták meg a holttestét az erdőben. Karnataka és Tamil Nadu kormánya - amelyeket többen azzal vádolnak, hogy tétlenkedésükkel és ellentmondásos, összehangolatlan akcióikkal maguk is jócskán sárosak a kudarcban - fogadkozik, hogy mostantól már aztán tényleg nincs menekvés Veerappan számára, élve vagy halva, de kézrekerítik. Végigböngészem az újságot, különösen a krikett-híreket élvezem, tekintve hogy az eredményekből és a zsargonból egy veszekedett szót nem értek. Az olvasásba úgy belemerülök, hogy aztán rohannom kell háromkor a konferenciára, meg zuhanyozni sincs időm előtte. Ráadásul le is égtem közben. Ennyit a felhőkről. Lino ismerteti a Mysore beosztást: az elit hatkor kezd, én a hétórás utolsó Mysore turnusba kerülök. A kezdők (mindenki aki nem Mysore-t csinál) nyolcra jönnek. Egy lány jelentkezik, hogy a neve kimaradt. Lino beírja hétre, de a lány közli, hogy nem tudja még kívülről a sorozatot. "Három nap alatt még nem tanultad meg?!" döbben Lino; nagy röhögés. Utána Lino mesél még egy kicsit. "Ha netán találkozunk a strandon és én nem köszönök vissza, ne gondold hogy valami bajom van veled. Csak nem vettelek észre, vagy nem hallottam a köszönésedet. Ha másnap megint találkozunk és megint nem köszönök vissza, akkor gyere oda hozzám reggel a jóga után, és szólj, hogy ideje fület mosnom!" Utána Gwendolyne veszi át a szót, ismerteti a gyanútlan jógikra leselkedő veszélyeket: csapvíz, nyers gyümölcsök, hullámok, szúnyogok, stb. Aztán megnyugtat, hogy azért nem annyira szörnyű ez a hely. Felszólít, hogy mindenki hozzon magával törülközőt, anélkül nem nyúlnak hozzá. Végül: "Szívesen válaszolunk kérdésekre bármikor - éjfélkor nem." A konferencia után rohanok az ajurvéda-masszázsra, dr. Unnikrishnan kezei alá. Első lecke: ne menj homokos fenékkel masszázsra! Anélkül is igen mélyreható és helyenként fájdalmas élmény (számomra legalábbis; mások nagyon kellemes és pihentető kezelésekről számoltak be). Az érdekes illatú olaj csak megköti a homokszemcséket és segíti egyenletesen szétoszlatni őket az egész testemen. Unni doktor csalhatatlan érzékkel megtalálja az összes fájdalmas csomót a combjaimban, lábszáramon és a hátamon, és alaposan végigmegy rajtuk, többnyire az alsókarjával és teljes testsúlyát beleadva. "Igen, az első néhány kezelés egy kicsit fájdalmas" veti oda lezseren, amikor panaszt emelek. De azért azt érzem egész idő alatt, hogy ezeket a csomókat és merev ízületeket simogatással nem lehet kilazítani. Unni doktor szerint ahhoz, hogy a lábaim hosszában levő kb. kétcentis különbséget megszüntesse, legalább öt kezelésre lesz szükség. A következőt lekötöm csütörtök estére. 450 rúpiát fizetek, ami kb. 10 euro; Helsinkiben a csontkovács egy alkalomért kért 50 eurót, annyiból meg lehet reszkírozni az itteni öt kezelést.

2002. december 11, szerda Az első Mysore gyakorlat. Kókusztej-kóstoló. Roobent takarít. Miért nem népszerű az astanga Olaszországban? Az áramszünet mellékhatásai. Korai fekvés és jó sok alvás után az első Mysore meglepően jól megy. Jó részben nyilván azért, mert most a saját tempómban haladhatok és nem kell egyfolytában lassítanom/gyorsítanom. Lino számolása eléggé egyenetlen, és az ülő ászanákhoz nekem általában több időre van szükségem, mint amennyit ő ad, ami elég stresszes. Christina tegnap mesélte, hogy a Peacock mellett van egy kókuszdióárus. Minthogy a reggeli gyakorlat után bozótvágó késsel felnyitott kókuszdióból kókusztejet szürcsölni úgyszólván kötelező gyakorlat minden astangi részére Indiában, ma reggel én is kipróbálom. Meglepően könnyű, enyhén édes, frissítő, vízszerű ital. A belét egyelőre nem eszem meg, meglátjuk, hogy reagál a gyomrom. Az árus szerint a Mysore-ban termő kókuszdiók leve sűrűbb, nehezebb, mert az vízben szegényebb terület; ezért lehet egyes európai gyomroknak megterhelő. A hotelben elérkezett a heti takarítás ideje. Míg zuhany után kint hűsölök a közös erkélyen, ahonnan a szobák nyílnak, Roobent söpör a szobámban; aztán megjelenik, álmatag mozdulatokkal terelgetve néhány porcicát a partvissal. A tevékenysége sokkal inkább emlékeztet valamiféle klasszikus táncra, amelyben nagy hangsúlyt helyeznek a mozdulatok szertartásos eleganciájára, mint takarításra. A kis kupacot végigsepri az erkély hosszában, majd fokonként le a lépcsőn, ahol eltűnik a szemem elől. Úgy látszik, a szemétlapátot nem ismerik errefelé. Délután, internetezés után Gabrielével, egy szimpatikus, magas, izmos és állandóan vigyorgó olasz jógival ebédelünk a Keerth-ben (aka Kerala Food). Mint kiderül, ő is tanítani készül, Rómában; meghányjuk-vetjük a téma különböző aspektusait, valamint hogy miért nem népszerű (még) az astanga egyikünk hazájában sem. (Gabriele szerint náluk azért nem, mert az olaszok alapvetően hedonisták, nem szeretnek keményen dolgozni). A kaja egyébként jó és olcsó. Este elég későn vetődöm haza, miközben beköszöntött már az áramszünet, így meg kell várnom a végét, hogy megfürödhessek. Sőt, még tovább is, mert víz azután sincsen. Roobent elkéri a zseblámpámat és elmegy a ház mögé szerelni valamit, végül előbűvöli a vizet a csapból, de közben már jóval elmúlt tíz óra. 2002. december 12, csütörtök India hatása az álmokra. Turistainformációk. Újabb masszázs. Áramszünet-hegyek. Éjjel nem alszom jól, rendkívül színes és meglehetősen őrült álmaim vannak (mint érkezésem óta rendszeresen - úgy látszik, India még éjjel is erőteljesen hat rám). A jóga reggel egész jól megy, végre rendesen végigcsinálom az első sorozatot és utána a saját lábamon távozom a sálábol. A reggeli kókusztej után megkóstolom a belét is - mmmm. Délután elsétálok az Ashok hotelhez, a kapun belül van a turistainformációs iroda. A helyi (vagy általában indiai) fesztiválok pontos időpontját szeretném megtudni, de lecsapok egy Kovalamtérképre is. Bár rendkívül készségesek, a fesztiválokról nem adnak lényeges informáciot, csak néhány általános brosúrát. Viszont kiderül, hogy vasárnap kezdődik egy egyhónapos kulturális fesztivál Trivandrumban; sajnos a konkrét programot még nem ismerik. Az Ashok parkja nagyon szép, és itt végre hallani-látni a varjakon kívül más madarakat is. Egy csapat közepes méretű, fekete-fehér madár, nem tudom milyen fajta lehet, fecskénél testesebb. Utána továbbsétálok, megnézem a Samudra beachet is.

Este újból masszázs, két részletben. Először George bemelegít, aztán jön Unni. Most sokkal élvezetesebb mint az első, bár időnként még mindig fájdalmas. A mai rekord: 3 áramszünet, közülük egy napközben. 2002. december 13, péntek A finn jógik titkos bázisa. Kacsák minden színben. Reggel összefutok Aulival, akiből kiszedem a finn jógik titkos bázisának hollétét. A Silent Valley (avagy Suprabutham) elég messze van a parttól, már a kókuszpálma-ültetvények mellett. Ennek megfelelően csendes és olcsó, a kaja pedig szuper. Újabb kísérletet teszek az indiai reggelivel, de az idlik sem nyerik meg igazán a tetszésemet. A Lonely Planet melletti kis tavacskához kacsák is tartoznak. Nyilván egy vegetáriánus étterem közelében biztonságban érzik magukat. Némelyik közönséges fehér, mint a hazaiak, de van fekete foltos, barna, szürke, sőt bíborpiros is. Amúgy gyakorlat közben, már majdnem a legvégén (Pindasana közben) sikerült valahogy meghúznom a hátamat, ennek ürügyén a napot jórészt ágyban töltöm, olvasással. 2002. december 14, szombat Road movie a nagyvárosban. Az első lunghim. Eljött végre a szünnap! Azért korán ébredek, dacára annak, hogy előző este éjfélig olvastam (megengedhetetlen lazaság). A parti séta kellemes a hűvösben, különösen mert a boltok még zárva, árusok nem zargatnak. Reggelinél kiderül, hogy Eva és Michelle a nagyvárosba készülnek Raijival; betársulok én is a kalandba. Autóriksával megyünk, 250 rúpiáért oda-vissza. Előtte persze illően felöltözünk, ujjas trikóba, hosszúnadrágba. A road movie nappal és riksában még hatásosabb, mint első alkalommal. Hárman a lányokkal ülünk hátul, Raiji meg beül a sofőr mellé fél fenékkel. Én ülök jobboldalt (baloldali közlekedés van), és ez nem a gyenge idegzetűeknek való hely. Amikor a szembejövő óriási teherautókat csak az utolsó pillanatban kerüljük el, átlagosan mintegy három centiméterrel, az igen mély hatást tud gyakorolni az emberre. Végre eljön az alkalom, hogy megvehessem életem első lunghiját (sőt rögtön hármat). Hazatérésünk után fel is próbálom az elsőt, ami nem olyan egyszerű. Még hetekbe fog telni kitanulni a lunghiviselés nemes művészetét. Mindenesetre az indiaiak nem röhögnek láttomon nagyon hangosan, amit jó jelnek veszek. Trivandrum amúgy izgalmas, földközeli, nyüzsgő, színes-szagos-hangos hely, a lányok dolguk végeztével mennének is rögtön vissza kedves, nyugalmas Kovalamunkba. Nekem viszont tetszik, szívesen maradnék még. A riksából nem láttam eleget a városból. Mondjuk a koldusok tényleg lehangolóak. A bevásárlóközpont előtt, ahol vásárolunk, csapatba gyűlnek, mire távozunk, már tucatnyian vannak. Öregek, sovány asszonyok síró gyerekekkel a karjukon, és nem csak hogy beszélnek hozzánk és és kérincsélnek, hanem a karunkat is elkapják. Még ha csak néhány volna, adhatnánk is nekik pénzt, de ennyi elől csak menekülni lehet.

2002. december 15, vasárnap A kókusztej élet, erő, egészség. Világgazdasági eszmecsere a Bakeryben. A koppenhágai astanga iskola. Új emberek érkeztek, engem előléptettek 6.45-re, a krém mostantól 5.30-kor kezd. Christinától eltanultam, hogy egy csésze chai-jal kezdjem a napot. Nagyon jól felpezsdít és átmelegít a jóga előtt, meg a cukor energiája is jól jön. Elég jól sikerül a gyakorlat, úgy látszik egy hét után már kezdek végre belejönni. Utána a szokásos kókusztej-orgia (két adag). Babu, az árus elmagyarázza, hogy a kókusztej élet, erő, egészség. "Ha minden reggel kókusztejet iszol egy hónapig, olyan erős leszel, hogy a falat... így!" és mutatja, hogyan fogjuk a falat átütni puszta ököllel. Lehet, hogy Bruce Lee titka is ebben rejlett? "És ha bármi bajod van, elmész egy ajurvédikus orvoshoz, az is azt fogja mondani, igyál sok kókusztejet, az meggyógyít. Ezt most nem csak azért mondom, mert én véletlenül kókuszt árulok, ez egyszerűen így van." Reggelinél a Bakeryben Michelle (közgazdász végzettségű), Adarsh (egy fiatal amerikai srác) és jómagam megvitatjuk az amerikai és világgazdaság helyzetét, különös tekintettel a fosszilis tüzelőanyagok várható kifogyására. Michelle éppen arról magyaráz, hogyan befolyásolja az OPEC az olajárakat, amikor Adarsh közbekérdez: " Az OPEC az az Exxon olajvállalat, ugye?" Elmagyarázom neki az OPEC mibenlétét. Ezek után tisztelettel néz rám, és megkérdi, hogy nekem is közgazdász végzettségem van-e. Este a dán szomszédaimmal vacsorázunk a Keerth-ben, plusz egy Robin nevű középkorú, busa koponyájú úriemberrel, aki - mint kiderül - angol létére Dániában él már régóta, sőt a koppenhágai astanga iskola egyik oktatója és mindenese. Két éve indultak (persze nem nulláról, Lino sokat segített), és mostanra több száz tanulójuk van. A hot ginger lemon mézzel egyébként kiváló ital. 2002. december 16, hétfő A kókuszdió-függőség első jelei. Karácsonyi díszek. Az első hasmenés. Masszázs szülési fájdalmakkal. Unikum Unnitól. Jó gyakorlat, a híd is szépen sikerül. A hátrahajlásokat azért még kihagyom, holnap is lesz nap. Utána három kókuszdió tartalmát fogyasztom el. Attól tartok, visszavonhatatlanul elindultam a kókusztej-függőség síkos lejtőjén. A tenger ma alacsonyabb, az egész heti dagadás után. De a hullámok még mindig hatalmasak. Többek szerint a közelgő újhold duzzasztja fel a vizet. Egyre több jelét látni az érkező karácsonynak. Csillag alakú lampionok mindenfelé, színes szalagok a mennyezeten a Silent Valleyben, a Bakeryben ma megjelent egy kis fenyőfa, a Lonely Planetnél pedig lámpafüzéreket aggattak a fákra. Reggeli után megérkezik az első indiai hasmenésem. Elég enyhének bizonyul, de azért megnyugtat, hogy a világ rendje helyreállt. Hogy nézett volna ki, hogy még egy árva hasmenést sem kapok Indiában? Délután újra masszázs. Miközben George engem melegít be, a szomszéd szobában Michelle úgy kiáltozik Unni kezei alatt, mintha gyereket szülne. Aztán rajtam a sor, nem tudom eldönteni, hogy jobb-e hogyha én is kiabálok, vagy inkább próbáljak ellazulni és lélegezni. Úgy tűnik, van bennem

egyfajta gátlás a fájdalmam hangos kinyilvánításával szemben. Másfelől ha a lazításra és a légzésre igyekszem koncentrálni, mégiscsak kevésbé fáj. Utána Unnitól még orvosságot is kapok a gyomromra. A folyadék színe és szaga határozottan az Unikumra emlékeztet, eltekintve az alkoholtol. További említésre méltó fejlemények: a Nargeese Kofta nagyon finom. 2002. december 17, kedd Megvan a teljes első sorozat. Főzőiskola II. Az első napüdvözlet ellen a tagjaim vehemensen tiltakoznak, meglehetősen ernyedtnek érzem magam. Úgyhogy gyorsabb lélegzetre kapcsolok és megpróbálok túllenni az egészen minél hamarább. Ezek után meglepően jól megy, egész lazán végigcsinálom a sorozatot és a végén úgy döntök, hogy a hátrahajlásokat is megkísértem. Elena jön és segít. Yippee! Túlvagyok a teljes első sorozaton. Este újabb főzőiskola a Lonely Planetban. Fénypontok: Chapati, Vegetable Pakora, Dhal Fry, Banana Fritters. 2002. december 18, szerda Testi bajok. 4 jógi és 76 hangya reggelije. Kalandok a nagyvárosban. Panicker csiklandoz. Teljes meglepetésemre ma alig izzadok. Legfeljebb pár fokkal lehet hűvösebb, mint eddig, de izzadságban ez azt jelenti, hogy a nadrágomon már akadnak száraz foltok, és a gyapjúszőnyegem - ami eddig tocsogott a víztől - ma félig száraz marad. Emellett a gyakorlat ráadásul nagyon jól is megy, kezd megjönni az erőm. Mígnem Kukkutasana közben Rosanna segítségével meghúzom a jobb csuklómat, onnantól egyre kevésbé tudom használni. Ráadásul Supta Padangusthasana közben a jobb csípőm a szokott módon kiakad, és percekig kínlódom eredménytelenül, hogy visszakattintsam. Mikor feladom és megyek tovább az Ubhaya Padangusthasanára, persze magától visszaugrik, úgyhogy utána megcsinálom a S.P. bal oldalát is. A hidat a csuklóm miatt kihagyom, a hátrahajlásokat csak félig csinálom, egyedül. Lino nagyon kedves, ad a csuklómra árnikakrémet. Reggeli Simonékkal, színhelye a Shivas Moon melletti Suku's. Láthatóan népszerű hely: legalább nyolcvan vendég van jelen, igaz, közülük 76 hangya; ezek nagyrészt az asztalon, a teáskancsókon és a cukortartóban korzóznak. Kettőt találok a zabkásámban is, az egyiket kimentem, de a másik már reménytelen állapotban van. Utána irány Trivandrum, busszal, ami sokkal élvezetesebbnek bizonyul, mint a riksa. Simon énmellettem egy új-zélandi pár, Nick és Nicky, valamint egy vékony, ragyogó szürke szemű dán lány, Stine alkotja a csapatot. Nickékkel valamelyik reggel a Bakeryben ismerkedtem össze, amikoris Nicky hosszasan faggatott Közép-Európáról. Tőlük hallottam először új-zélandi angolt, igen mókás. Elvegyülünk a tömegben, mint Paul és társai a Hairben. Kis mellékutakon kanyargunk a város felé, az út szélén nők és gyerekek követ törnek, gyártják az útépítéshez való kőzúzalékot. Egy kapu mellett kacskaringós-csomós malajálam felirat, a kapufélfán sarló-kalapácsos ötágú csillag, kékben. Iskolás lányok-fiúk mindenfelé az út szélén, egyenruhában. Boltok, színes falak, szeméthalmok. MG Road, a főutca. Járdák nincsenek, mindenki ömlesztve tolong. Utcatáblák sem mutatkoznak, így elég nehéz meglelni a DC Books könyvesboltot, ahová igyekszünk. Simon el is véti, elveszítjük szem elől. A bolt szuper, rengeteg jó könyv van, jógárol is. Sajnos az időnk véges, ide még vissza kell jönni. Utána megpróbálom felkutatni a turistainformációs központot. A riksás először egy kis bódéhoz visz, amin ugyan valóban olvasható a "tourist" szó, de meggyőzzük hogy

ez nem az. A következő próbálkozásra eljutunk a térképemen szereplő "Tourist Reception Office"- hoz. Ott viszont nem tudnak segíteni, átirányítanak a pályaudvarra. Megleljük a helyet, de nincs ott senki, a közelben ácsorgók szerint ebédelni ment az informátor, de itt van nem messze egy hotelben egy másik hely, ahol biztos tudnak segíteni. Itt feladjuk, irány a Parthas. Stine számára óriási lelki próbatétel mintegy háromszáz szárianyag közül tizenöt perc alatt választani, de végül három anyaggal beéri. Utána nekem már sietnem kell vissza Kovalamba, masszázsra, ő még marad megnézni a Chalai Bazárt. Unni ezúttal új elemként a térdét is beveti a hátam egyengetésére. Igen keményen megdolgozza a csípőmet és a szokásos módon a combokat is, egészen elgyengülök tőle, mire Panicker (a harmadik masszőr) magamhoz térít csiklandozással és fülhúzással. Emellett a csuklómat is alaposan átdolgozza, jólesik. 2002. december 19, csütörtök Holdtölte, fakultatív szabadnap. A csuklóm ma nem enged jógázni. Lustálkodom egész nap. Raiji elhozza az új ingemet Trivandrumból; gyönyörű. 2002. december 20, péntek Csuklókímélő jógagyakorlat. A nap felfedezése a Badam. Parádé az új ingben. Az első fotózás. Könnyű jógagyakorlat, a csuklómra való tekintettel (no push up, no jump through). Megintcsak keveset izzadok. A csuklóm elég jól bírja, a gyakorlat laza és nagyon szuper, el se fáradtam tőle. Úgy látszik, valójában éppen az erőelemektol fáradok el a vinyászákban, nem maguktól az ászanáktól. A hidat megint kihagyom, Lino segit a fél-hátrahajlásoknál. Elfelejtettem szólni neki, hogy maradok még egy hétre, a késői regisztráció büntetése (vagy jutalma) hogy jövő héttől csak 7.15-re jut hely számomra. Reggeli a Suprabhatham-ban, a nap felfedezése a Badam (kesudiós milk shake). Az új ing szuper, ing még sosem illett rám így. Emellett mindenki megdicséri, akivel csak találkozom. Világoskék, kockás. Délután megemberelem magam és elindulok fotózni, Kovalam belső részén. Este újabb masszázs, meglepően jó és jóval kevésbé fájdalmas mint legutóbb. A combomban a csomók sokat oldódtak és a vállam is lazább. 2002. december 21, szombat Samudra Beach Party. Az első Pincha Mayurasana. Coca-Cola mámorban fetrengő nyugati ifjúság. Naplemente iskolásokkal. A tervek szerint ma kirándulunk Neyyar Dam-hoz, a Shivananda ásramba. A kirándulás célpontja végül többrendű kacskaringók után (cherchez la femme) Samudra Beach lesz, délutánra. Mentirosót játszunk, nagy sikere van. Darren segítségével először életemben kipróbálom a Pincha Mayurasanát, ha nem is túl szépen, de sikerül, kétszer is. A kézállást a csuklóm miatt nem próbálgatom. Ebédre felhágunk a Lobsterhez, a partfal tetejére. Szép kilátás, ami az árakon is meglátszik, ezzel szemben lassú kiszolgálás. A régóta hiányolt Coca Cola mámorában Marcos, egy gyönyörű brazil fiú táncra perdül, pillanatok alatt az egész társaság követi példáját. Az arrajáró indiai anyák megbotránkozva terelik odébb csemetéiket a káros nyugati befolyástól. Napnyugta előtt lemegyünk még egyet fürdeni. Verseny a hímek között: ki állja meg a helyét a hullámokkal

szemben. A hullámok nyernek. A partról egy teljes alsótagozatos osztály figyel minket tanárnői társaságában, nettül felsorakozva, szokásos kék egyenruhájukban. Megvitatjuk, hogy érdemes-e harsány üvöltéssel egyszerre rájuk rontanunk a vízből; végül is nem próbáljuk ki. Kárbaveszett nap. Azért még megnézzük a naplementét, a gyerekekkel együtt. Hírek: Delhiben karácsonykor megindul az első metró. Orissa államban pusztulnak a parti mangroveerdők és védett teknősök, valamint helyenként emberek halnak éhen. Gujarat államban a választásokat heves és véres kampány után a BJP nyerte nagy fölénnyel, annak is a keményvonalas hindu fundamentalista szárnya, N. Modi vezetésével. 2002. december 22, vasárnap A csuklóm javul, jól megy a gyakorlat. Befizetek újabb két hétre, január 3.-ig. Délután talpmasszázs Panickerrel (nem az én talpamat masszírozza, hanem rajtam járkál). Nagyon jó, igazából kellemesebb, mint Unni alkaros masszázsa, mert a talp puhább. Csak a jobb térdkalácsomat kimozdítja kissé a helyéről, estére bedagad. Lino kenőcsével kezelem azt is. Kipróbálom a Mosai Masalát a Kerala Foodban. Óriási adag és nagyon finom. Házisajt, kesudió, spenót, mindenféle zöldségek vannak benne. 2002. december 23, hétfő Vásárfia Mysore-ból. Kókusztej-hitelszámla. Roobent, a bölcsész. A csuklóm nagyjából OK, a térdem is bírja a gyakorlatot. Utána vásárfiat nézegetünk: megjött Nagarathna és pereputtya Mysore-ból, hoztak magukkal jógaszőnyegeket, könyveket, zsákokat, CD-ket meg még ki tudja mi mindent. De nem adják olcsón: a "Mula Bandha" könyvet 120 rúpiáért adják, miközben Trivandrumban megkapni 80-ért. Kókusztej-hitelszámlát nyitok Babunál: befizetem előre 20 adag árát, így nem kell mindig magammal hordoznom a pénztárcámat (ő pedig remélhetőleg vehet majd egy új kést magának, mert a meglévőn már több a csorba mint az él). A nap híre: a keralai miniszterelnök, A. K. Antony, Kovalamba látogat, hogy egyezkedjen a vendéglősökkel, akik karácsonytól sztrájkolni akarnak. A legtöbbjük ugyanis illegálisan szolgál fel alkoholt a turistáknak, mert az alkoholengedély nagyon drága, viszont az utóbbi időben a rendőrség rendszeresen razziákat tart. Úgy tűnik, kezdek belejönni a lunghiviselés mesterségébe. Az indiaiak általában mosolyognak, amikor meglátnak, és van aki meg is dicséri: "Kerala style, good!" Délután pránajáma Linóval. Végre azonosítom Greget, akivel Budapesten csak telefonon tudtunk beszélni. Enyhén őrült fazon, de jó fej. Együtt vacsorázunk és lefektetjük a jövőbeli együttműködésünk alapjait. Roobentet este az iskolarendszerről faggatom. Elég hasonló a miénkhez: 4+4 év elemi, utána 3 év középiskola (high school), majd 2-3 év főiskola vagy egyetem. Roobent, mint kiderül, angol irodalom szakon végzett, a felesége pedig fizikus. De munkalehetőség Keralában kevés akad számukra.

2002. december 24, kedd Látogatás Roobent falujában. Christina elrablása. Ebed banánlevélről, kézzel. A kókuszrostkötélgyárban. Kéregető Mikulás. A tegnapi gyakorlaton felbuzdulva ma korábban kelek egy kis meditáció és pránajáma kedvéért. Finom. Reggel mindenkivel "Happy Christmas"-t köszönünk egymásnak, aztán röhögünk, mert teljesen abszurdan hangzik. A csuklóm és a térdem nagyjából rendben, az ászanák jól mennek, viszont a testem, különösen a combjaim egyre merevebbek az utóbbi napokban (ezt mástól is hallom). Délben kirándulásra indulunk: Roobent elvisz minket a falujába. Előtte karácsonyi ajándékként összeadunk neki és a családjának fejenként 500 rúpiát. Mivel a kislánya épp most egyéves, viszünk egy tortát is. Christinát a tortával indulás előtt kis híján elrabolják. Egy öregember hívja magával a Bakerynél, ő pedig követi, abban a hiszemben, hogy a taxisofőrünk az. Az öreg felvezeti egy házba, ahol hirtelen egy csomó taxisofőr csatlakozik hozzájuk, leteszik a tortát az asztalra és nekikészülődnek, hogy egy nagy késsel felvágják - ekkor Christina felfogja, hogy itt valami félreértés van, felkapja a tortát és elmenekül. A taxiút ismet szürreális road movie. Színek, hangok, szagok kavalkádja. Látunk egy lányt, aki két kézzel egy esernyőt egyensúlyoz a fején: a fogantyú a feje búbján, ily módon árnyékot egyáltalán nem vet a hordozójára. Magritte elélvezne, ha ezt látná. Meglepő, hogy a majd egyórás úton szinte egyfolytában lakott területen haladunk. A falvak egybefolynak. Eddig csodálkoztam, hogy fér el Keralában, fél Magyarországnyi területen 30 millió ember. Roobent faluja Kerala és Tamil Nadu határán, a tengerparton fekszik, Poovar mellett. A családja óriási vendégszeretettel fogad minket. Hagyományos dél-indiai thalit fogyasztunk a padlón ülve, banánlevélről, kézzel. Óriási és ízletes adagok mindenből. Végül megkönyörülnek rajtunk és nem adnak több repetát. A lányok viszont kapnak ajándékba egy-egy szárit, és rögtön fel is öltöztetik őket; lenyűgözőek. Utána sétát teszünk a faluban, megtekintjük a helyi nevezetességeket. A falu teljes lakossága - az alvók, betegek és holtak kivételével - a főutca mentén sorakozik és lankadatlan figyelemmel követi minden mozdulatunkat. Viszonzásul én is fényképezek, ahol engedik, bár még nem mindig igazodok el az indiai gesztusok között (az igent a fej függőleges síkban jobbra-balra ingatásával jelzik, amit a gyakorlatlan ember akár nemnek is érthet). A látogatásunk valószínűleg hetekre beszédtéma lesz. Megnézzük, hogyan szárítják a kókuszbelet, amiből majd kókuszolajat préselnek. Meglátogatjuk a kókuszrost-kötélgyárat, ahol a kedvünkért még sodornak is egy darab kötelet. A módszer zseniális, Brenda és Christina megpróbálják maguk is, de esélyük sincs. Ennyit a nyugati kultúrfölényről. Utána megnézzük még a lagúnát is, Roobent egy lakóhajót is akar nekünk mutatni, de már sötétedik, nagy nehezen lebeszéljük. Indulás haza. A taxiban filmi zene szól, ami csak fokozza a road movie hatását. Már besötétedett, az út mentén lampionok, színes lámpafüzérek, girlandok, karácsonyi díszek, betlehemek mindenfelé. Aztán beköszönt az áramszünet; a taxi félsötétben kerülgeti a riksákat, motorosokat, biciklistákat és egyéb népeket. Újra Kovalamban. Harangkongás, hujjogás: egy hindu templomban Ganésának áldoznak. Az utcán egy megkésett Mikulás tartja a markát baksisért. Az itteni mikulások lényegesen kevésbé adakozóak, mint azt odahaza megszokhattuk. Az esti partira senkinek sincs már energiája, irány az ágy. Azért éjfél után még felébresztenek a szomszédban durrogó petárdák. Boldog Karácsonyt, azt.

2002. december 25, szerda Lino karácsonyi ajándéka. Kathakali. Erőszakmentesség-gyakorlat. Reggel félig komatóz állapotban, nagy nehezen kiszakítom magam az ágyból. A vécén ülve percekig bambulok. Semmi energiát nem érzek magamban, még mintha szédülnék is kicsit. Igyekszem meggyőzni magam, hogy ezek a tünetek feljogosítanak arra, hogy kihagyjam a mai gyakorlatot. Végül is megemberelem magam és nekiindulok. Ahhoz képest egész olajozottan megy, sőt a Marichyasana sorozat az utóbbi napokban kezd egyre jobban sikerülni. A Marichyasana D-t már egyedül is meg tudom csinálni mindkét oldalon. Aztán valami hihetetlen dolog történik. Ahogy a végén készülődöm a hídhoz, egyszer csak megjelenik Lino és rám szol: "Jump back!" Először azt hiszem, hogy a hátrahajlásokat akarja csináltatni, de nem. A vinyasa után leguggoltat, és akkor már tudom, mi jön: PASHASANA - ELKEZDTEM A MÁSODIK SOROZATOT!!! Lino segítségével meglepően könnyen megy, mindkét oldalon össze tudom kapcsolni az ujjaimat. Utána még a Krounchasanat is megcsináltatja. Meg vagyok döbbenve. Idén nyárig meg se fordult a fejemben, hogy valaha is eljuthatok a második sorozatig. Akkor Stefan egyszer azt mondta, hogy még a Supta Kurmasanán kell alaposan dolgozni, aztán jöhet; azóta melengettem magamban az érzést, hogy majd egyszer, néhány év múlva, talán... és most egyszer csak megtörtént. Azt hiszem, kevés ennél szebb karácsonyi ajándékot kaptam eddig életemben. Reggeli után a part zsúfolásig tele van indiaiakkal. Ezrek sétálnak a parton, fröcskölnek a vízben, úsznak, korzóznak színes csónakokon fel-alá. Sosem láttam még ennyi embert itt. Délután jógi-ebéd a Lonely Planetban, indiai táncosokkal. Este megnézem a Kathakali-előadást (hagyományos keralai táncszínház) a hotel Neptune-ban, a táncosok kifestésével és beöltözésével együtt. Két tekercs fényképet lövök el, nagyrészt találomra beállított expozícióval, mert a vakuval még kevés a tapasztalatom. Utólag jut eszembe, hogy negatív filmet kellett volna használnom dia helyett, akkor több esélyem lenne, hogy értékelhető képek szülessenek. Ráadásul Trivandrumban nem is tudok profi laborról, ahol diafilmet elő tudnának hívni, így az eredményt is csak sokára fogom látni. Na mindegy. Az előadás különleges. Nem csak a jelmezek (és felöltésük folyamata), de legfőképpen a táncosok mesterségbeli tudása. A kisujjuk hegyétől a szemöldökük csücskéig minden porcikájuk részt vesz a játékban. Minden érzelemnek, lelkiállapotnak megvan a maga végletekig kanonizált kifejezésmódja. Éjjel 11-kor arra ébredek (valószínűleg fél Kovalammal együtt), hogy a szomszéd hotelben buliznak a teraszon és csutkáig felcsavarták a hangerőt. Eddig csak vasárnap esténként volt parti, és viszonylag korán abbahagyták, de ez már több a soknál. Átmegyek megkérni őket, hogy halkítsák le. Vigyorgó, mámoros, bárgyú arcok. Elmondom a mondókámat. "Igen, persze" mondják, és nem mozdulnak. Megismétlem, hátha nem értették elsőre: "persze, persze", mondják újból, és megintcsak nem csinálnak semmit. Kezd felmenni bennem a pumpa. Egy középkorú fószer megkérdi, hová valósi vagyok. Aztán elkezdi magyarázni, hogy Magyarországon is ugyanígy megy ez, Újévkor, meg hát, izé, Karácsonykor is, az emberek jól érzik magukat, és ezt el kell viselnem, elvégre csak egyszer van egy évben. Én próbálom neki elmagyarázni, hogy: a) a demokrácia nem azt jelenti, hogy mások jogait semmibe vesszük, b) az itteni lakosok jelentős része hindu, illetve muzulmán, számukra a Karácsony nem ünnep. Erre nem tud mit válaszolni, így visszavonul, mondván, hogy a hangerősítésben nem ő az illetékes. Odafordulok újból a zenegép mellett álló fickóhoz, és összetett kezekkel elismétlem a kérésem. Végül úgy látszik, belátja, hogy másképp nem szabadul meg tőlem, és kelletlenül lejjebb csavarja a hangerőt. Még mindig messze túl hangos (bár most már legalább a saját hangunkat halljuk), de úgy látom, ma este ennél többet nem érhetek el, úgyhogy megköszönom megértésüket és távozom. Kifelé menet egy másik tag még barátságosan

figyelmembe ajánlja a füldugót, mint kompromisszumos megoldást. Nem nyitok vitát. Ez egy jó lehetőség volt az ahimszá (erőszakmentesség) gyakorlására, és egy kicsit büszke vagyok magamra, hogy sikerült megoldanom a helyzetet, bár utólag látom, hogy különösen az elején túl sok felesleges harag volt bennem. Ezzel együtt elaludni még jó ideig nem tudok, füldugóval sem. 2002. december 26, csütörtök Ajurvédikus orvosságok. Reggel meglepő módon különösebb gond nélkül felkelek 5.20-kor, és a pránajáma jól megy. Az ászanagyakorlat viszont elég fárasztó. De Marichyasana D-ben a bal oldalon először életemben - Frank segítségével - sikerül megfognom a csuklómat! A Pashasana egyedül trükkös, az egyensúly nem akar összejönni, de segítséggel megint megy. Délben bemegyek Trivandrumba filmet vásárolni; ISO 400-as filmből már alig van, pedig az fogy a legjobban. Egyúttal beadom az eddig ellőtt negatívokat előhívni. Odafelé a buszon próbálok fényképezni, de nehéz, mert a busz alig áll meg. Azért így is élvezetes. Délután masszázs, külön hangsúllyal a nyakamon és a térdemen. A térdemet Panicker varázslatos módon rendberakja, a nyakamon Unni dolgozik, de nem ér el áttörést. Utána megkérdezem Panickert a pattanásaimrol, amik mindkét alkaromon szép sorban jöttek ki pár napja. Ráncolja a szemöldökét, kérdez egyet-mást, pulzust mér, aztán hosszas tanakodás következik Vinoyjal. Végül a kezembe nyom két üveget. A diagnózis: túlhevült a testem (amit hajlamos vagyok elhinni, tekintve, hogy mennyit izzadok), ezért le kell hűteni és egyúttal a véremet is meg kell tisztítani. Az egyik sötét folyadék, amit naponta háromszor étkezés előtt kell bevenni; a közvetlen hatása, hogy émelygek hacsak ételre gondolok. Lehet, hogy tévedésből fogyókúrás gyógyszert adtak? Este újabb főzőiskola a Lonely Planetben, Stine is részt vesz. Pechje van, mert a legtöbb ételben van tej vagy sajt, ő viszont tejérzékeny. Vacsora után nagyon jót beszélgetünk, az első igazán mély beszélgetés amióta itt vagyok. Nagyon-nagyon örülünk egymásnak. Aztán fél tizenegykor eszmélünk, hogy ideje van az alvásnak. Lefekvés előtt beveszem a másik orvosságot, az előírás szerint. Ez fekete, sűrű ragacs, állaga és szaga leginkább egy régi, beszáradt szilvalekvárra emlékeztet. De a hasonlóság itt végetér. Émelyítő iszapíze van, lenyelni csak néhány korty víz segítségével lehet. Valahogy letuszkolok egy púpos kanálnyit, aztán igyekszem leöblíteni az ízét. 2002. december 27, péntek Az ajurvédikus orvosság ereje bebizonyosodik. Választási elemzések. 20 igazi hős. Hajnali háromkor arra ébredek, hogy a gyomromban óriási buli zajlik, a jelekből ítélve össztánccal és tűzijátékkal egybekötve. A hejehuja egész reggelig folytatódik, amikor is, hogy úgy mondjam, a jócskan elázott vendégek végre elindulnak hazafelé. Ilyen körülmények között szóba sem jöhet a jóga. A nap nagy részében ágyban maradok, szunyókálok és olvasok. Mindenesetre bebizonyosodott, hogy az ajurvédikus orvosság tenyleg hatásos :-/ Elemzések a hetilapokban a BJP gudzsaráti győzelméről. Mivel Indiában jövőre 9 szövetségi államban lesznek választások, a fő kérdés: meg tudja-e játszani a BJP a gudzsaráti stratégiát (nevezetesen: rájátszani a muszlimgyűlöletre) győzelmesen más államokban is? A válogatott szakértők és elemzők tömörített válaszai, sorrendben: Minden bizonnyal. Semmiképpen. Esetleg, de egyáltalán nem biztos. Igen. Nem. De igen. De nem. Vagy igen, vagy nem. Meglátjuk.

A "The Week" 20 éves születésnapi száma bemutat húsz igazi hőst Indiából: mindennapi, sokszor teljesen ismeretlen embereket, akik mindazonáltal valami kiemelkedő tettet hajtottak végre mások segítségére. Azt hiszem, ezt érdemes megörökíteni, már csak azért is, mert sokat elárul Indiáról. További információk: Good News India Mohammed Habib (80; Delhi): több mint 60 év alatt több ezer azonosítatlan holttestnek adta meg önkéntesen a végtisztességet (temetés vagy hamvasztás), anélkül, hogy munkájáért bármi fizetséget vagy támogatást elfogadott volna. Jagat Singh Chaudhary (52; Kot malla, Uttaranchal): 20 éves munkával létrehozott egy kéthektáros erdőséget 50,000 fával és egyéb növénnyel, amelyek nagy része ebben a magasságban (1500 m) és klímában magától nem él meg. Simputer team (Bangalore): megterveztek és létrehoztak egy indiai viszonyokra szabott hordozható számítógépet. A Simputer olcsó, nem érzékeny a porra, elemről működik, Linuxot futtat, elfér egy ingzsebben, tud beszélni (jelenleg 11 indiai nyelven), érintéssel, hanggal és képekkel kezelhető (így írástudatlanok is használhatják). Modemen keresztül lehet vele internetezni és egy smart cardon tárolja a személyes adatokat, így több felhasználója is lehet. A Simputer a GPL licensz alá eső szabad termék, azaz jogai ingyenesen hozzáférhetők bárki számára. Dayamani Barla (35; Jarkhand): emberi jogi aktivista, évek óta harcol a Koel Karo vízlépcső megépítése ellen, amely 255 faluban 250,000 embert kényszerítene lakóhelye elhagyására és ezzel hagyományos kultúrájának feladására. Emellett egy nők jogaiért küzdő szervezetnek is a vezetője, amelynek fő tevékenysége annak megakadályozására irányul, hogy a törzsi területekről lányokat adjanak el prostituáltnak Delhibe. Bharathan (39; Dindigul): 15 éves kutatás során 120 természetes, környezetbarát festékanyagot fedezett fel. Ezek bármilyen fajta szövet, vagy akár bőr festésére is használhatók, a festési folyamat pedig nem produkál mérgező mellékterméket. Poonam Natarajan (Chennai): létrehozott és vezet egy speciális iskolát fizikailag vagy mentálisan sérült gyermekek nevelésére. Raja Ram Tiwari (75; Allahabad): 1946 ota segít a vallási fesztiválokon (kumbh) elveszett embereknek megtalálni szeretteiket. 2001-ben az allahabadi Maha Kumbh Melán 40 millió ember vett részt, és Tiwari segítőivel együtt 130,000 embert hozott össze elveszett hozzátartozóival, barátaival. Eddig körülbelül 400,000 felnőttnek és 25,000 gyereknek segített 57 fesztiválon. Dr. Himmatrao S. Bawaskar (52; Jalna): felfedezte a vörös skorpió mérgének ellenszerét. A vörös skorpió marása ellenszer nélkül az esetek 80 százalékában halálos. P.U. Thomas (52; Kottayam, Kerala): megalapított és vezet egy menhelyet és kórházat a szegények, hajléktalanok és elmezavarokkal küzdők számára. Komal Kothari (74; Jodhpur, Rajasthan): több mint ötven éve gyűjti és menti Rajasthan hagyományos kulturális és művészeti formáit, zenéjét, öltözékeit, költészetét, festészetét és népszokásait. Gursharan Singh (73; Chandigarh): 30 éve szervez, rendez és ad elő utcai színdarabokat, amelyekkel aktuális problémákra világít rá, kérdéseket tesz fel és oktatja az embereket. Célja a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetése, különösen az alacsony kasztok és a nők helyzetének javítása. Dr. Anand Karve (65; Pune): több környezetbarát termelési és újrafelhasználási módszer feltalálója és népszerűsítője, többek között: tüzelőanyag készítése a nádcukor (sugarcane) gyártási melléktermékeiből; növénytermesztés különleges homokágyon, tápanyagokkal, háromszoros termésátlagot eredményezve; öntözés tengervízzel; alacsony költségű üvegház; házépítési technológia bambuszból. Pothaboina Suryanarayana (62; Tenali, Andhra Pradesh): 15 éves kora óta vak, alapítója és vezetője egy szervezetnek a csökkentlátók segítésére. A szervezet segít tagjainak ösztöndíjak elnyerésében, könyvek vásárlásában és kölcsönökhöz jutni.

Brijial Sahu (60; Kudari Dalli, Chattisgarh): 40 éves munkával eltérítette egy folyó vizét, hogy öntözést biztosítson a maga, és falujának földjei számára, ezzel megmentve a falut az aszály pusztításától. Swinder Singh Saini (Ropar, Punjab): 10 éves kora óta a hockey felvirágoztatásának szentelte életét, elérte, hogy Punjab - és India maga - hockey-nagyhatalommá váljon. Kamla Bai (79; Mahaveerji, Rajasthan): 50 éve küzd a nők egyenlőségéért és oktatásáért. Az általa 1953-ban, 6 diákkal megalapított iskola ma 1800 fős bentlakásos főiskola (residential postgraduate college). Álma hogy Rajasthanban minden nőt megtanítson írni-olvasni. K.J. Baby (47; Wyanad, Kerala): megalapított és vezet egy iskolát a törzsi társadalmak gyermekeinek tanítására, amely tekintettel van azok különleges helyzetére és igényeire, és segít továbbörökíteni kultúrájukat. Mohammed Abdul Wahab (53; Bhangar, West Bengal): megalapította és vezeti a Samity-t, egy klinika-hálózatot a szegények orvosi ellátására. 1979-ben 2 rúpiával a zsebében kezdett; ma a szervezetnek 30 klinikája van Bengálban, és eljutnak rengeteg olyan faluba, ahol a lakók máskülönben nem kapnának orvosi ellátást. Emellett részt vállalnak sok szegény muzulmán gyerek oktatásában, a nők helyzetének javításában (önsegítő csoportok és kisvállalkozások indításával) és a falvak egészségügyi állapotának javításában is (pl. latrinák építésével). Ramesh Sharma (Durg, Madhya Pradesh): ez a rendőrtiszt szabadidejében fákat ültet. 10 év alatt több mint 250,000 fát ültetett Madhya Pradesh és Chattisgarh államokban, sőt még Boszniában is, ahol az ENSZ békefenntartójaként járt. Emellett iskolákat alapított az utcagyerekek nevelésére, és ráérő idejében tavakat tisztít. Mindez mintegy 2500 rúpiájába kerül havonta, de támogatást nem fogad el senkitől. Vijay Kumar Naik (47; Bhavnagar, Gujarat): megtervezett és megépített egy műlábat, amellyel törökülésben is lehet ülni, egy elektronikus (myoelectronic) műkezet, amely teljesen úgy működik, mint a valódi, és egy térdszorítót (poly-centric knee brace) a csontritkulásban szenvedők számára, amely megszünteti a fájdalmakat és elkerülhetővé teszi a műtétet. 2002. december 28, szombat Éjjelre csak a tegnapi rémlekváradag felét nyomtam le, a gyomrom ennek megfelelően illendően viseli magát. Az ízlésem határozottan megváltozott, amit részben ennek tulajdonítok: mostanában kifejezetten a sós ételeket és italokat kívánom, az édes nem is esik jól. Felfedeztem a sós lasszit. Este úgy döntök, abbahagyom a kúrát; túl sok ez nekem egyszerre a jógával együtt. 2002. december 29, vasárnap Magyar nyelvlecke. Stalin élt, Stalin él, Stalin élni fog. Két nap szünet után elég jó gyakorlat, de a hidam szánalmas. Utolsó masszázs a Heritage-ban: lábmasszázs Panickerrel. Keddre előjegyeztem magam Vijay-hez, sokan dicsérik. Délután felmegyek a Tourist Information-be jegyeket foglalni a holnapi Kalaripayattu harcművészeti bemutatóra Trivandrumba. A hivatalnok kérésére lefordítok neki magyarra egy halom kifejezést és mondatot, mint például "Egyedül utazik?" és "Keralában mindig szívesen látjuk!". Utána az emberke akkurátusan leírja minden mondat mellé a kiejtését malajálamban. A malajálam írás gyönyörű. Csupa ív, hurok és csomó. A fellépés egyébként ingyenes, csak az odavissza utat kell megoldanunk.

Napi hírek: Kasmírban militánsok négy nőt megöltek a napokban modern ruhaviseletük miatt. Tamil Naduban az ellenzéki DMK államszerte tüntetéseket szervez a kormány ellen. A megmozdulások egyik vezetője M.K. Stalin, a DMK ifjúsági szárnyának vezetője. 2002. december 30, hétfő Reggel pránajáma. Ma megint kapok két új ászanát: Shalabhasana A&B és Bhekasana. A Pashasana először megy egyedül!!! (egy törülközővel a sarkam alatt, az egyensúly mián). A hátrahajlások is jól mennek. Délután Trivandrumba megyünk Stinével. Az esti bemutató előtt még akad néhány elintéznivalónk. Stine az előző nap vett egy merülőforralót a Chalai Bazárban, ami az üzletben ugyan működött, de otthon már nem, és amikor szétszedte, kiderült, hogy belül csupa rozsda. A rend kedvéért megpróbálja visszacserélni, vagy visszakérni a pénzét, persze hiába. Az eladó azt mondja, hogy csak a főnök dönthet, aki persze éppen nincs ott, de hamarosan jön. Vagy egy kicsit később, esetleg holnap. Feladjuk. Meglátok egy boltot, ahol csillaglampionokat árulnak, veszek belőlük egy halommal. Utána eszünk, aztán irány a Kanakakkunnu palota, ahol a bemutatót tartják. A Kalaripayattu elég látványosnak bizonyul. Egyes elemei és alapállásai a kung-fura emlékeztetnek, de van benne sok dobás is, kétkezes védések és hárítások, karcsavarások. Általában páros formagyakorlatokat adnak elő, ahol az egyik félnek fegyvere is van: egy vagy két kés, kard, bot, lánc, pajzs. A koreográfia szerint a másik előszor puszta kézzel védekezik, majd lefegyverzi ellenfelét, így megfordulnak a szerepek. Időnként igen mókás dobásokat és forgásokat mutatnak be. 2002. december 31, kedd Reggel nem vagyok túl energikus, egy gyors gyakorlatot nyomok le. A Shalabhasana elég jól megy egyedül, a Bhekasana még Rosanna segítségével se sehogy. A bokám egyszerűen túl merev hozzá. Délután masszázs Vijay-nél, Mohannal, az egyik tanítvánnyal. Igen alapos, másfél órás (Panickeré 45 perc volt), mindent beleadó, kiváló talpmasszázs. A Heritage-ről többet szó se essék! Kár, hogy több masszázsra már nem lesz időm itt. Este nagyon álmotos vagyok, egy csepp energiám sincs a fékevesztett újévi partihoz. Ledőlök egy kicsit, tíz felé végül összevakarom magam és átmegyek a Neptune-ba. Elég sokan vannak, kb. a fele nem jógi. A zene meglehetős, nem igazán az én stílusom. Azért hagyom átáramolni magamon, szép lassan elkezd mozgatni, be is szállok táncolni egy félórára. Aztán már itt is az éjfél, tűzijátékpetárdák durrognak mindenfelé. Tőlünk is lődöznek szorgalmasan a tetőterasz másik oldaláról, mígnem az egyik rakéta a nádtetőn landol a fejünk felett. Az indiaiak lelkesen odasereglenek és ásványvizes palackok bevetésével gyorsan eloltják, az incidens számukra láthatólag csak növeli a parti becsét. Csodálom, hogy nem égett le semmi ezen az éjszakán. Éjfél után DJ Kishan vezényletével elénekeljük az Om Namo Narayanaya mantrát a világbékéért. Utána haza. PJ, a hotel vezetője az újévi jókívánságokkal együtt kezembe nyom egy Cornettót. 2003. január 1, szerda Felkelési nehézségek miatt jóga sztornírozva. Miután az ágyból sikerül kikászálódnom, kb egy órát a vécén töltök. A fő gyanúsítottam a tegnap esti Cornetto. Délután vinyásza workshop Linóval. Más, mint amire számítottam. Technikai részletek helyett egyszerűen a vinyásza mibenlétét magyarázza el, aztán kicsit szívat bennünket, hogy tudjuk-e, mi példának okáért a Surya Namaskara B 11. vinyászája.

2003. január 2, csütörtök Stine varázslatos gyógyítása. Ugyan újhold van, de a tegnapi kihagyás pótlására ma végigcsinálok egy könnyű első sorozatot (ah, mily lezseren hangzik!). Igen jól megy, pedig lényegében ugyanannyit dolgozom, mint máskor, csak "take it easy" hozzáállással nem tökölődöm a részletekkel. Ez az utolsó teljes napom Kovalamban; holnap indulunk a vadonba. Útitársaim: Nicky & Nick Új- Zélandról, valamint Simon Angliából. Várhatóan egy-két hetet fogunk eltölteni Keralában (esetleg Tamil Nadu is bejátszik), utána január közepe táján érkezem majd Mysore-ba. Este Stine varázslatos módon meghosszabbítja a bal lábamat. Reflexológia. Nehezen hinném el bárkinek, ha mesélné, de a bal lábfejem tíz perces nyomorgatása után a két lábam majdnem egyforma hosszú (azelőtt kb. 2 cm volt a különbség)! Egész este érzem, hogy a bal csípőmben nagy tér nyílt, és áramlik benne az energia. Döbbenetes. Stine szerint mind a hat meridián a bal lábamban el van tömődve, így egy kezelés nem oldja meg teljesen a dolgot. Mindenesetre első dolgom lesz Magyarországon keresni egy belevaló reflexológust. 2003. január 3, péntek Búcsú és az indulás bonyodalmai. Csomagfeladási nehézségek. Kártyacsata a vonaton. Reggel, jóga után, búcsú mindenkitől. Gwendolyne különösen kedves, azt mondja, hogy jó a hozzáállásom és hogy öröm volt velem dolgozni. Részemről a szerencse. Remélem, egyszer sikerül majd elcsábítanunk Magyarországra. Az utolsó kókuszdió Kovalamban talán a legjobb, amit eddig ittam. Az utolsó utáni már nem is ér fel hozzá. Ideje pakolni. Fél tizenkettőre elméletileg kész vagyok, csak a nedves ruháimat hagyom még lengedezni az erkélyen. Amikor Nickék megjönnek, kiderül, hogy a bőröndöm tele van tömve és iszonyú nehéz (fogalmam sincs, mitől, de ettől még nem lesz könnyebb). Összekötve a kellemest a hasznossal, Roobentnak adom a kék ingem, amiért annyira sóvárgott; annyival is kevesebbet kell cipelni. Majdnem ottfelejtem a nadrágomat, amely az ajtó belső oldalán lógott egy vállfán, így nyitott ajtónál nem lehet látni. Szerencsére eszembe jut még mielőtt taxiba szállnánk. Visszarohanok érte a hotelba, ezzel negyedórát vesztünk. Az idő elég szoros, mert Trivandrumban még több műveletet kell végrehajtanunk, úgymint: megvenni a jegyemet, feladni Nicky könyveit és az én felesleges cuccaimat postán, pénzt kivenni ATM-ből, ebédelni. A vonat 14.30-kor indul. Támaszpontunknak az Amma vendéglőt nevezzük ki. Nick megveszi a jegyemet, mialatt Nickyvel elindulunk a postára, Simon pedig önfeláldozóan nekiáll ebédelni. A postán a szabó elkezdi bezsákolni a csomagjainkat, ezalatt én elmegyek pénzt kivenni. Mire visszaérek, a csomagok már vászonba varrva, lepecsételve, nekem még ki kell töltenem egy kérdőívet két példányban, mialatt Nicky már sorban áll a sajátjával. Mire sorra kerül és feladja, már 14.10. Úgy döntünk, nem éri meg tovább várni; rövid közelharc után kiragadjuk a csomagomat a tisztviselő kezéből - aki már közben félig teleírta a csomagolóvásznat titokzatos varázsigékkel és feltehetően a postatörvényből vett bűverejű idézetekkel, és körömszakadtáig ragaszkodik zsákmányához -, majd visszariksázunk a vasútállomásra. Közben Nick megvette a jegyemet és ő is megebédelt, úgyhogy feladatainkat nagyjából 50%-ban teljesítettük. A táskám, zsákba varrva és lepecsételve, a lehető legalkalmatlanabb hordozásra, szerencsére nem túl nehéz (vagy sajnos, mert annyival több cucc marad nálam egész útra). A vonaton Simon elővesz egy csomag 'Top Trumps' kártyát. Olyasmi, mint nálunk anno az autóskártya (létezik még autóskártya?), csak a 'Buffy the Vampire Slayer' figuráival, a