Az Őshüllők 3D Tengerek dinoszauruszai Tanári útmutató és feladatgyűjtemény három egységre tagolódik, melyek az

Amikor a Földről esik szó, a diákok arra ösztönösen mint változatlanra szoktak gondolni, a földi életre pedig annak jelenlegi megnyilvánulási formáiban tekintenek. A földtörténet rendkívül hosszú időszakot felölelő mivoltát, valamint a fajok átalakulását nehéznek bizonyulhat elképzelni, illetve megérteni. Az Őshüllők 3D Tengerek dinoszauruszai című film segítséget nyújt az élet történetének és az evolúciónak a megismerésében látványos és figyelemfelkeltő képeken keresztül a biológia és földrajz tantárgyak témaköreihez kapcsolódóan. További oktatási segédanyagok, illetve feladatok megtalalhatók a film hivatalos honlapján: www.searexthefilm.com, ahol sok más ismeretterjesztő információval együtt Az Őshüllők 3D Tengerek dinoszauruszai filmszereplői című kiegészítő füzet is rendelkezésre áll. Ez a PDF formátumú kiegészítő anyag segít bemutatni minden egyes, a filmben szereplő tengeri és repülő őshüllőt, valamint dinoszauruszfajt azok legfontosabb jellemzői alapján: nevük eredete, rendszerezésük, időbeni és térbeli elterjedésük, méretük, táplálkozásuk mellett további érdekes, ismeretterjesztő adatokkal kiegészítve. élet- és földtudományok tantervekben szereplő témakörök közül merítenek. Ezen három egység: Mik azok a tengeri őshüllők?, Mi a palentológia? és Micsoda tömegkihalás! mindegyike az adott témaról alapvető és lényegi információkkal kerül bevezetésre, amelyek segítenek a feladatokhoz kapcsolodó összefüggések megvilágításában. A feladatokat úgy állítottuk össze, hogy azok könnyen beépíthetők legyenek a tananyagba, és minden évfolyam és korosztály számára megfeleljenek, az alsótagozattól az egyetemi szintig (1-2; 3-5; 6-8; és 9-12 évfolyamok). Az útmutatóban javasolt gyakorlati feladatokat a film megtekintésétől függően különböző időpontokban végezhetik el a diákok. Az első részben szereplő feladatok kifejezetten a film megtekintését megelőzően végzendők el annak érdekében, hogy a diákok előre megismerkedhessenek a filmvetítés során felmerülő tudásanyaggal. A második és harmadik részben található feladatok a film megtekintése előtt és után egyaránt alkalmazhatók. Az Őshüllők 3D Tengerek dinoszauruszai Tanári útmutató és feladatgyűjtemény három egységre tagolódik, melyek az

TENGER [nagy kiterjedésű sós víz] REX [latin szó, jelentése: király] A FILMRŐL Az Őshüllők 3D Tengerek dinoszauruszai című film egy 200 millió évvel ezelőtti világba, a mezozoikumba repíti vissza a diákokat, akik egy csodálatos kaland részeseiként a triász, jura és kréta időszakok impozáns méretű vízi élőlényeit ismerhetik meg időutazásuk során. Jóval azelőtt, hogy a dinoszauruszok meghódították volna a szárazföldet, ezek az elképesztő méretekkel és képességekkel büszkélkedő tengeri őshüllők uralták az óceánok mélységeit. Egy fiatal fantáziadús nő és egy múltbéli természettudós társaságában fedezhetik fel a diákok ezt a kevéssé ismert világot és lenyűgöző állatvilágának olyan képviselőit, mint az erőteljes Liopleurodon, a hosszúnyakú Elasmosaurus, a magyarul szem-gyík -ot jelentő Ophthalmosaurus és a gigászi Shonisaurus. A legmodernebb háromdimenziós számítógépes grafika legújabb vívmányainak köszönhetően a természettudomány egyedülálló és egyben szórakoztató formában kel életre a filmvásznon. DIÓHÉJBAN ELSŐ FEJEZET: Mik azok a tengeri őshüllők? Alaktannal, jellegzetességekkel és alkalmazkodással kapcsolatos feladatokat tartalmaz, amelyek alapul szolgálnak a rendszertani besorolás mechanizmusának és logikájának a tanításához. Remek módja annak, hogy a diákok megérthessék az evolúciót a rendszertani besorolások és a fajok rokonsági kapcsolatainak összefüggéseiben esetünkben a tengeri őshüllők alapján. MÁSODIK FEJEZET: Mi a palentológia? A fosszíliákról és az evolúcióról tartalmaz általános ismereteket. Elsődlegesen a paleontológiában alkalmazott módszerekre, illetve a fosszíliák és a földtani folyamatok közötti kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt. Minden egyes tanári útmutató és feladatgyűjtemény nyomtatott verziója tartalmaz egy posztert a filmben szereplő külünféle fajokról, és egy földtörténeti időskálát. Ezek letölthetők a film hivatalos honlapjáról: www.searex-thefilm. com Ezen segédanyag végén, a harmadik fejezet után talalható egy szójegyzék, amely a tanári útmutató és feladatgyűjteményben használt tudományos kifejezéseket magyarázza meg. Kérdéseit, észrevételeit az alábbi e-mail címen várjuk: education@searex-thefilm.com Ezen kiadványt a tanárok és oktatók szabadon sokszorosíthatják iskolai használatra. Ezen kiadvány semminemű adatbázisban történő tárolása, valamint továbbítása semmilyen formában, semmilyen módon, akár elektronikus vagy gépi, akár rögzítés által, nem engedélyezett a kiadó előzetes engedélye nélkül. A kiadvány sokszorosítása kereskedelmi viszonteladás céljából szigorúan tilos. HARMADIK FEJEZET: Micsoda tömegkihalás! A fajok evolúciójával és fejlődési útjával, valamint a kihalási események előfordulásával foglalkozik.

I. MIK AZOK A TENGERI ŐSHÜLLŐK? 1. DINOSZARUSZOK-E A TENGERI ŐSHÜLLŐK? A kainozoikummal ellentétben, amelyet az emlősök uraltak, a mezozoikum az őshüllők (helyesebben Sauropsida avagy hüllőszerűek, lásd alább) kora volt. Ebben az időszakban ezek az állatok népesítették be a különböző élőhelyeket, így a pteroszauruszok a levegőt, a dinoszauruszok a szárazföldet és a tengeri őshüllők számos csoportja a tengereket. Mivel ezen élőlények mindegyike általában nagy méretekkel rendelkezett, gyakorta - teljesen helytelenül - dinoszauruszoknak tekintik valamennyit. A dinoszauruszok biológiai öregrendet alkotnak, amelyet több sajátos jellegzetesség különböztet meg, így például az egyedi combcsontvég, a combcsont feje és nyaka. Kizárólagosan szárazöldi hüllők voltak, nincs tudomásunk arról, hogy tengeri vagy egyéb vízi környezetben is éltek volna. Jóllehet nagyjából a dinoszauruszokkal egy időben éltek, az általában tengeri őshüllőknek nevezett állatok különböző alosztályokba tartoztak, és így rendszertani szempontból nem alkottak homogén csoportot. Ezen őshüllőcsoportok mindegyike többé-kevésbé a dinoszauruszok távoli rokonai. A ma élő hüllők közül csak nagyon kevés fordul elő tengeri környezetben. Ezek leggyakoribb képviselői a tengeri teknősök és tengeri kígyók, illetve a nem annyira szoros értelemben véve tengeri állatnak nevezhető sósvízi krokodil (Crocodylus porosus), a tengeri leguán (Amblyrhynchus cristatus) és a szalagos varánusz (Varanus salvator). MIÉRT HELYTELEN A HÜLLŐK CSOPORTJA FEJLŐDÉSTÖRTÉNETI (FILOGENETIKAI) SZEMPONTBÓL? 1.a ábra - PARAFILETIKUS CSOPORT Magzatburkosok (Amniota) Synapsidák (emlősszerűek és emlősszerű hüllők) Hüllők Sauropsidák (hüllőszerűek) Emlősök b Emlősszerű hüllők Teknősök Varánuszfélék Krokodilok Madarak a c A hüllők (Reptilia) parafiletikus csoportja tartalmaz egy közös rendszertani őst (a) és annak bizonyos leszármazottait, míg a magzatburkosok (Aminota), hüllőszerűek (t) és a Synapsidák (emlősszerűek és emlősszerű hüllők) monofiletikus csoportjai (szürke mezők) mindegyike tartalmaz egy közös rendszertani őst (a, b és c) és annak összes leszármazottját. A korai rendszerezésekben a csoportokat az akkor élő állatok (például emlősök, hüllők, madarak, halak) és anatómiájuk alapján határozták meg. Egy adott állat nem tartozhatott több csoportba. A hüllők (Reptilia) osztályát eredetileg a csúszó-mászó állatok csoportjaként határozták meg, amelyek közé tartoztak a gyíkok, teknősök és a korkodilok, de nem tartalmazták a madarakat és emlősöket, amelyek saját osztályt alkottak. A későbbiekben az emlősszerű hüllőket, amely egy fosszilis csoport, besorol- ták a Reptilia osztályába (hüllők, 1.a ábra). Jóllehet a krokodilok, madarak, teknősök, emlősök és emlősszerű hüllők mind-mind visszavezethetők egy közös rendszertani ősre (1.b ábra), az emlősszerű hüllők közelebbi rokoni kapcsolatban állnak az emlősökkel, míg a krokodiloknak a madarak közelebbi rokonai, mint a teknősök. Míg a Reptilia (hüllők) osztályába tartoznak a varánuszfélék, a teknősök, a korkodilok és az emlősszerű hüllők közös

rendszertani őse, addig a közös ősnek csak néhány leszármazottja sorolható ide. Nem tartoznak bele a madarak és az emlősök (lásd a szagatott vonalat az 1.a ábrán). Ennek megfelelően a Reptilia (hüllők) parafiletikus csoport. Ezzel szemben monofiletikus csoportnak nevezzük az egy közös rendszertani őstől származó élőlények összességét (vagyis az őst és összes leszármazottját együttesen). Ahhoz, hogy monofiletikus csoportot alkossanak, amely az egyetlen olyan csoport, amit a filogenetikus (fejlődéstörténeti) rendszertanban elfogadnak, a madarakat és az emlősöket hüllőknek kellene tekintenünk a rendszerezés szempontjából. Ugyanakkor, nem felelne meg a Reptilia (hüllők) eredeti meghatározásának, és ezért elvetendő. 2. A TENGERI ŐSHÜLLŐK RENDSZEREZÉSE AZ ÉLŐVILÁG RENDSZEREZÉSE Az organizmusok, élőlények rendszerezése a közöttük fennálló rokonsági kapcsolatokon alapszik. Ezt filogenetikus (fejlődéstörténeti) rendszerezésnek nevezzük. A fejlődéstörténeti rendszertan a rendszerezés alapjának a törzsfejlődés során kialakult rokonsági kapcsolatokat tekinti, a rendszerezést, osztályozást pedig az ezen kapcsolatokat kifejező filogenetikus családfa (rokonsági fa) segítségével végzi. A családfa megszerkesztéséhez az élőlények morfológiai (alaktani) jellegzetességeit hasonlítják össze. Ilyen például a koponya hasi (ventrális) végén talalálható nyílás előfordulása a teknősöknél, varánuszféléknél, krokodiloknál és a kezdetleges madaraknál, amely ugyanakkor az emlősöknél és emlősszerű hüllőknél nem található meg. Ennek a nyílásnak a jelenléte egy olyan közös jellegzetesség, amely egy, ezt a jellemzőt elsőként hordozó, közös rendszertani őstől származik. Ez a sajátos jellegzetesség tehát meghatároz egy adott monofiletikus csoportot, azaz az egy közös rendszertani őstől származó élőlények összességét, jelen esetben a Sauropsidák (hüllőszerűek) csoportját (1.b ábra). További közös jellegzetességek szűkebb csoportokat határoznak meg, mint például a diapsidák csoportját (háti avagy dorzális és laterális, azaz bal és jobb oldali koponyanyílások megléte). Ennek eredménye egy olyan családfa, amelyben a fajokat egy azok feltételezett közös rendszertani őse kapcsolja össze. Ez a rendszerezés egyedül a monofiletikus csoportokat veszi figyelembe. Végeredményként a rendszerezés felvázolja és nyomon követi az élet történetét és annak evolúcióját a morfológiai (alaktani) jellegzetességek változásainak alakulásával együtt. Liopleurodon - Plezioszaurusz

KÖZÖS ŐS? MILYEN KÖZÖS ŐST EMLÍTETTÉL? Élő szervezetek fosszilizációja ritkán fordul elő, és ha meg is történne, akkor is sokféle feltétel együttes előfordulása szükséges hozzá. A végeredménykénti fosszilis rekord az élet történetének egy szakaszába enged visszapillantást. Ha az élet történetének fáját hasonlítanánk össze egy valódi fával, akkor az előbbinek csak néhány elszórt rügyét, levelét és ágmaradványait találnánk meg fosszilis maradványként, amelyek közül is csak töredéküket találták meg a paleontológusok. Nagyon csekély annak az esélye, hogy valaha is olyan fosszílialeletekre bukkannánk, amelyek az egész faág rekonstrukcióját lehetővé tennék. Ami pedig a valódi fát illeti, vajmi kevés az esélye annak, hogy megtaláljuk bármely fajnak is a közvetlen ősét. Tudományos szempontból, egy már azonosított ős elhelyezése egy rokonsági kapcsolatokra épülő családfán (leszármazási ágon) nem értelmezhető: Hogyan bizonyíthatjuk be, hogy egy adott fosszilis faj ténylegesen egy másiknak a közvetlen őse, és nem egyszerűen egy kihalt leszármazási ág, amely közeli rokonsági kapcsolatban áll ezzel az őssel? Ennek megfelelően a filogenetikus rendszerezés nem követi nyomon az ősök és leszármazottaik közötti rokonsági kapcsolatokat, hanem csak a viszonylagos kapcsolatokat, míg az összes ős csak feltételezett marad. Így például a teknősök közelebbi rokonsági kapcsolatban állnak a madarakkal, mint az emlősökkel, mert egy olyan jellegzetességgel rendelkeznek, amelyet egy közeli őstől örököltek, ami viszont az emlősöknél nem található meg. Az egymással evolúciós szempontból legközelebbi rokonsági kapcsolatban álló fajokat ikerfajoknak nevezik. Lásd továbbá a [2.b ábrát] Az élettől a fosszíliáig. A TENGERI ŐSHÜLLŐK TÖRTÉNETE ÉS RENDSZEREZÉSE A hüllők rendszerezése sokat fejlődött a gerincesek (Vertebrata) közötti fejlődéstörténeti (filogenetikus) rokonsági kapcsolatok rekonstrukciójára tett első kísérletek óta. A köznyelvben széles körben elterjedt hüllő (Reptilia) kifejezést a tudósok ma már nem használják, ehelyett a Sauropsida (hüllőszerűek) (1.a ábra) csoportba történő besorolásuk az elfogadott. A hüllőszerűek (Sauropsida) három fő csoportra tagozódnak: a teknősökre (Testudines), a Lepidosauromorphákra ( pikkelyes hüllő alakúak ) és az Archosauromorphákra ( uralkodógyík alakúak ) (1.b ábra). A teknősök (Testudines) rendjébe tartozik az összes (szárazföldi és vízi) teknősfaj, míg a Lepidosauromorpha magában foglalja az ichthyoszauruszokat (halgyíkokat), a pikkelyes hüllőket (Squamata; moszaszauruszok, kígyók, gyíkok) és a Sauropterygiákat (kavicsfogú álteknősök (Placodonta), nothoszauruszok, plezioszauruszok). A Prolacertiformes és az Archosauriák (crocodylomorphák, pteroszauruszok és dinoszauruszok) alkotják az Archosauromorphák ( uralkodógyík alakúak ) alosztályágát. A tengeri őshüllők (avagy tengeri hüllőszerűek, tengeri Sauropsidák) a dinoszauruszokkal ellentétben nem alkottak homogén csoportot. Ttávoli rokonsági kapcsolatban lévő állatokból álltak, amelyek mindegyike szárazföldi sauropsidáktól származik, és egyenként sajátosan alkalmazkodtak a tengeri életmódhoz és környezethez. Ide tartoznak többek között a tengeri teknősök, számos crocodylomorpha-csoport (amelyhez tartoznak a krokodilok és kihalt rokonaik), moszaszauruszok, ichthyoszauruszok (halgyíkok), a Sauropterygia öregrendje (nothoszauruszok, placodonta, azaz kavicsfogú álteknősök és a plezioszauruszok). Az első tengeri őshüllő valószínüleg a Mesosaurus volt. Alig egy lábnyi hosszával (30 centiméter) ez a kisméretű állat a perm időszakban élt, és előfordult mind Dél-Afrikában, mind Brazíliában. Különösen nagy jelentőséggel bír ez a kis óidei állat, mivel elterjedése két olyan kontinensen, amelyek ma távol esnek egymástól, alátámasztja a kontinensvándorlás elméletét ( lásd 2.1.1 részt).

A Mesosaurus perm időszaki előfordulásától eltekintve a legtöbb tengeri őshüllő a mezozoikumi (251 65 millió évvel ezelőtti) rétegekben található. A triász, a mezozoikum legelső időszaka kulcsfontosságú volt a négylábúak (Tetrapoda) evolúciójában, mivel számos főcsoportjuk ekkor jelent meg a szárazföldön, így például a dinoszauruszok, pteroszauruszok, teknősök, crocodylomorphák és emlősök előfutárai. A tengeri őshüllők pedig ekkor kezdték meg tengeri uralmukat. A placodonta, azaz kavicsfogú álteknősök, a nothoszauruszok és az ichthyoszauruszok (halgyíkok) az a három főcsoport (Lepidosauromorpha) amelynek diverzifikációja a triász során kezdődött el. A Placodonta, azaz kavicsfogú álteknősök, amelyek nevüket lapos, erős, kavicszerű fogaikról kapták, közepes testhosszúságú állatok voltak (2 m / 6,5 láb), a nothoszauruszok és plezioszauruszok közeli rokonai. Legkezdetlegesebb képviselőik a tengeri leguánra hasonlítottak, míg legfejlettebb formái, például a Placochelys nem (genus-), külsőleges jegyei háti és hasi csontos lemezekből álló páncélzatuk, hosszúra nyúlt, fél-evezőlapátszerű végtagjaik több hasonlóságot mutattak a tengeri teknősökkel (annak ellenére, hogy nem álltak azokkal közeli rokonságban). A nothoszauruszok félvízi állatok voltak hosszúra nyúlt testtel és nyakkal, valamint rövid, úszóhártyás végtagokkal. A plezioszauruszokkal közeli rokonságban álltak. A kavicsfogú álteknősökhöz (Placodonta) hasonlóan a triász végén haltak ki. A középső triász kor furcsa őshüllője volt a Prolacertiformes rendjéhez tartozó Tanystropheus, amely mind a mai napig rejtély maradt az őslénykutatók számára. Merev nyaka hosszabb volt, mint a testének és a farkának hossza együttvéve, végtagjai pedig nem alkalmazkodtak megfelelően a tengeri környezethez. Habár életmódját homály fedi, az a tény, hogy eddigi leletei kizárólag tengeri üledékből kerültek elő, tengeri élőhelyükre és halevő táplálkozásukra enged következtetni. A legkorábbi ichthyoszauruszok (halgyíkok) az alsótriász korban jelentek meg. Hosszúkás, karcsú testalkat és farok jellemezte őket. Kifejezetten a sekély, part menti környezetben fordultak elő. Ezzel szemben a középső triászi formáik zömökebbek voltak: úszókká módosult végtagokkal, hátúszóval, rövidebb farokkal és a halakéhoz hasonlatos szimmetrikus függőleges farokúszóval rendelkeztek, amelyek a nyílt tengeri életmódhoz történő tökéletesebb alkalmazkodásukat mutatja. A késő triász korban jelentős változások következtek be a tengeri élőhelyekben. A nagymértékű tengerszint-visszahúzódás következtében megritkult a part menti környezet, amely az ilyen ökoszisztémára specializálódott élőlényeknek beleértve a nothoszauruszokat és kavicsfogú álteknősöket (Placodonta) is fokozatos kihalásához vezetett. A csoport számos képviselőjének valószínűleg a nyílt tengeri életmódhoz való alkalmazkodása tette lehetővé, hogy a halgyíkok (ichthyoszauruszok) túlélték ezeket a környezeti változásokat. A halgyíkok (ichthyoszauruszok) rendje uralta a világtengereket az egész triász folyamán és a kora jurában, ugyanakkor diverzitásuk drasztikus hanyatlásnak indult a késő jurában, majd a kora kréta korra faunájuk jelentősen megcsappant. Körülbelül 90 millió évvel ezelőtt, a felső kréta kezdetén bekövetkezett kihalásuk okait ma is homály fedi. A legkorábbi ismert plezioszauruszok a ltriász legvégéről kerültek elő. A Thalattosuchia (tengeri krokodilok) crocodylomorpha csoporttal együtt a középső triászban jelentek meg és váltak domináns tengeri ragadozókká. Tipikusan széles, masszív testűk és rövid farkuk volt nagy, evezőlapát-szerű uszonyokká fejlődött végtagokkal. Minden idők egyik legnagyobb testű tengeri ragadozócsoportját alkották: kifejlett egyedeinek testhossza 2 méter körülitől (7 láb) akár 20 méternél nagyobb is lehetett (65 láb) Különböző fajtáit elsősorban a fejük és nyakuk méretei alapján osztják két nagy csoportra: a hosszú nyakú és kis fejű plezioszauruszokra, valamint a Pliosauridae családra, amely egyedeinek ezzel szemben rövidebb volt a nyaka és nagy, hosszúkás a feje. A Pliosauridae család tagjait változatos testalkat jellemezte valószínűsíthetően eltérő táplálkozási szokásaiknak megfelelően. A hoszszú, előrenyúlt állkapocsban hosszúkás hegyes fogakkal rendelkező plioszauruszok feltehetően halakkal, míg a robosztusabb, erőteljes állkapcsú és hatalmas fogazatú egyedek, mint például a Liopleurodon, más tengeri gerincesekkel táplálkoztak. A Plesiosauroidea alrend tagjainak mint az Elasmosaurusok hosszú, vékony fogai alapján arra következtethetünk, hogy halakat és fejlábúakat (Cephalopoda) fogyasztottak. A plezioszauruszok a kréta-tercier kihalási esemény (röviden K-T esemény) során végleg kihaltak. Shonisaurus - Ichthyosaurs

1.b ábra - A TENGERI ŐSHÜLLŐK TÖRTÉNETE ÉS ROKONSÁGI KAPCSOLATAI A hüllőszerűek (Sauropsida) filogenetikus családfája a fő csoportok posztulált filogenetikus rokonsági kapcsolatait mutatja meg. A tengeri őshüllők nevei vastag betűvel szedettek, ismert fosszilis rekodjaikat a vízszintes vonalak jelölik, míg relatív időbeli elterjedtségüket az adott vonal vastagsága jelzi. Az X -ek a csoport kihalását jelképezik.

A Crocodylomorphák jelentős hüllőcsoportot alkottak, amelyek képviselői közé tartoznak a ma élő korokdilok és számos, változatos morfológiájú (alaktanú) fosszilis formák. A triász időszak végén jelentek meg. Jóllehet modern fajaik mind félig vízi állatok, fejlődésük során sokféle élőhelyet népesítettek be. A jura időszak kezdetén jelent meg a crocodylomorphák egy tengeri csoportja: a Thalattosuchia (tengeri krokodilok). A Thalattosuchia legkorábbi képviselői nagy valószínűséggel part menti életmódot folytattak, de a Thalattosuchia egyik családja, a középső jurában (170-160 millió évvel ezelőtt) megjelenő Metriorhynchidae már teljességgel vízi állatok voltak. Testalkatuk az evezőlapát-szerű uszonyokká alakult végtagokkal, a hosszú farka végén a halakéhoz hasonló függőleges uszonnyal, valamint a pikkelyes páncélzat hiánya nagy mértékben alkalmassá tette őket a tengeri életmódhoz való alkalamazkodásra. Többségük valószínűleg halevő volt, de a hüllőcsoport egyik utolsó képviselője, a Dakosaurus ( becenevén Godzilla) erőteljes, recézett levélformájú fogai alapján húsevő volt, és nagytestű gerincesekre vadászott. A crocodylomorphák két csoportja, a Dyrosauridae és a Crocodylia a késő kréta korban jelentek meg. Bár a Dyrosauridák alaktani szempontból jóval kevésbé alkalmazkodtak a tengeri élőhelyhez, mint a Metriorhynchidae, mégis többségük tengeri üledékből került elő. Egyes Crocodylia fajok, azok közül is különösen a ma élő gaviállal közeli rokonságban lévő formák, ugyancsak megtalálhatók tengeri környezetben. Annak ellenére, hogy a Dyrosauridae és a Crocodylia kevés képviselője fordult elő a késő kréta korban, úgy tűnik a K-T kihalási esemény nem érintette őket. Sőt, éppen ellenkezőleg, a nagytestű tengeri őshüllők így a plezioszauruszok és moszaszauruszok tömeges kihalása kedvezett az elterjedésüknek és diverzifikációjuknak. A moszaszauruszok tengeri hüllők családja (Mosasauridae) a késő kréta korban jelent meg, 90 millió évvel ezelőtt. Közeli rokoni kapcsolatban álltak a ma élő kígyókkal és varánuszfélékkel. Angolnaalakú testalkattal és evezőlapát-szerű úszókká módosult végtagokkal rendelkeztek A kréta kor végének domináns tengeri ragadozói a moszaszauruszok és a cápák voltak. A moszaszauruszok populációi, köztük a kistestű, halevő partmenti állatoktól a nagyméretű ragadozókig, mint például a Prognathodon, avagy a zsákmányuk páncélját erős állkapcsukkal szétroppantó egyedek így a Globidens meghódították a világtengereket és valamennyi ökológiai niche-t (fülkét). A K-T kihalási esemény során teljesen eltűntek a plezioszauruszokkal, a röpképtelen dinoszauruszokkal és pteroszauruszokkal ( szárnyas gyíkkal ) egyetemben. A többi tengeri őshüllőhöz hasonlóan a tengeri teknősök is szárazföldi formáikból alakultak ki. A legkorábbi és legkezdetlegesebb ismert teknős az Odontochelys a késő triász elejéről Kínából való. Rövidült hátpajzzsal (dorsalis carapax), erős hasvérttel (ventralis plastron) és számos foggal rendelkeztek. Habár az Odontochelys végtagjai a ma élő édesvízi teknősökére hasonlítottak, mégis valószínűbb, hogy a tengerekben, illetve deltatorkolatokban fordultak elő. Egyéb tengeri teknősfajok a késő jura és kora kréta korokban jelentek meg. A teknősök (Testudines) rendjébe két alrend tartozik: a nyakrejtő teknősök (Cryptodira), amelyek nyaka függőleges sík mentén húzódik vissza, és a nyakukat vízszintes sík mentén visszahúzó nyakfordító teknősök (Pleurodira). A mezozoikum során közülük három csoport sajátosan alkalmazkodott a tengeri életmódhoz. Dakosaurus - Crocodyliforms

A filmben szereplő tengeri őshüllőkről kiegészítő füzet is letölthető. Ez a negyven oldalas PDF formátumú kiegészítő anyag segít bemutatni minden egyes, a filmben szereplő tengeri és repülő őshüllőt, valamint dinoszauruszfajt és ezek legfontosabb jellemzőit: nevük eredetét, rendszerezésüket, időbeni és térbeli elterjedésüket, méretüket, táplálkozásukat, további érdekes, ismeretterjesztő adatokkal kiegészítve. A Plesiochelyidae és a Chelonioidea (utóbbi magában foglalja az összes ma élő tengeri teknőst) családok mindegyike a nyakrejtő teknősök (Cryptodira) alrendjéhez tartozik. A késő jura, illetőleg a kora kréta korokban alkalmazkodtak a tengeri életmódhoz. Ezek mellett a Podocnemidoidae néhány faja és a nyakfordító teknősök (Pleurodira) egy csoportja árasztotta el a tengereket a kora kréta folyamán. Páncélzatuk a ma élő tengeri fajokhoz hasonlatosan könnyebb volt, mint a szárazföldi egyedekéi. A Chelonioidea család volt az egyetlen, amelynek végtagjai igazi evezőlapát-szerű uszonyokká módosultak, és benépesítették a nyílt tengeri élettereket. A ma élő kérgesteknős (Dermochelys coriacea) rokonsági kapcsolatban áll ezzel a családdal. A késő kréta korban (75-65 millió évvel ezelőtt) ismert fajok közül a legnagyobb testmérettel rendelkezők az Archelon nembe tartoztak, amelyek kifejlett egyedei elérték a 4-4,5 méteres / 13-14,7 lábnyi testhosszúságot és a 2,2 tonnás / 4500 fontnyi testsúlyt. A tengeri teknősök különösen változatos faji sokfélesége (diverzitása) jellemezte a késő kréta kort. Ez a nagyfokú diverzitás a paleocén során arra enged kövtekeztetni, hogy a crocodylomorphákhoz hasonlóan a K-T kihalási esemény csekély hatással volt a tengeri teknősökre.

1.1.2.c NÉHÁNY TENGERI HÜLLŐSZERŰ (SAUROPSIDA) [ALLOPLEURON] Név jelentése: különféle bőrcsontok Rendszerezése: Anapsida, Testudines, Cryptodira, Cheloniidae Időbeli előfordulása: késő kréta kor (maastrichti korszak, 71-65 millió évvel ezelőtt) Földrajzi elterjedése: Belgium, Hollandia Teljes testhossza: meghaladja a 2,5 métert / 8 lábat Testsúlya: becslések szerint eléri az 500 kg-ot / 1100 fontot Tápláléka: tengeri növények További adatok: Az Allopleuron egy nagyméretű teknős, amelynek a testméretei a ma élő kérgesteknőséhez (Dermochelys coriacea) hasonlóak (2,5-2,7 méter, 500 800 kg; 8-9 láb, 1100 1760 font). Sok fosszíliája került elő a késő kréta kori üledékekből a hollandiai Maastricht környékéről. Egyes hátpajzsleletek jellemző harapási nyomokra utalnak, amelyek valószínűleg moszauszauruszoktól származtak. [1.d ábra] ALLOPLEURON - KOPONYA [1.c ábra] ALLOPLEURON - CSONTVÁZ állcsontok külső orrnyílás szemgödrök melluszonyöv nyilások Allopleuron rekonstruált koponyája háti (dorzális) és oldal- (laterális) nézetben. Allopleuron rekonstruált csontváza hasi (ventrális) nézetben.

[MOSZASZAURUSZ] [1.f ábra] MOSZASZAURUSZ - KOPONYA állcsont Név jelentése: Maas (Meuse) folyói gyík Rendszerezése: Squamata, Mosasauridae, Mosasaurinae Időbeli előfordulása: késő kréta kor (campaniai-maastrichti korszak, 84 65 millió évvel ezelőtt) Földrajzi elterjedése: Észak-Amerika, Európa, Közel-Kelet, Észak-Afrika Koponya hossza: Eléri a mintegy 1 m / 3 lábat Teljes testhossza: mintegy 15 m / 49 láb Tápláléka: fejlábúak (Cephalopoda), halak, tengeri hüllők További adatok: A Moszaszaurusz a moszaszauruszok (Mosasauridae) tengeri őshüllők családjának az elsőként meghatározott és egyik legnagyobb testű képviselője. A legkorábbi, szinte épségben fennmaradt koponyaleletet a hollandiai Maastricht közelében találták meg 1770 és 1774 között. Ezeket az ősmaradványokat kezdetben krokodiltól származóknak vélték. Történelmi szempontból ezek a fosszíliák fontos szerepet játszottak a paleontológia (őslénytan) tudományának kialakulásában és a francia anatómus, Georges Cuvier által kidolgozott katasztrófaelmélet kifejlődédében. [1.e ábra] MOSZASZAURUSZ - CSONTVÁZ fogak a szájpadláson tobozmirigy koponyalyuk állcsontok külső orrnyílás szemgödrök halánték feletti koponyaablak melluszonyöv Moszaszaurusz rekonstruált csontváza oldal- (laterális) nézetben. medenceöv- hátsó függesztőöv Moszaszaurusz rekonstruált koponyája hasi (ventrális), háti (dorzális) és oldal- (laterális) nézetben. Megfigyelendő, hogy az állcsontok összeforrtak (csak egy állcsont található).

[OPHTHALMOSAURUS] Név jelentése: szemgyík Rendszerezése: Ichthyopterygia, Ophthalmosauria, Ophthalmosauridae Időbeli előfordulása: késő középső jura - felső jura korok (callovi-tithoni korszak, 165-145 millió évvel ezelőtt) Földrajzi elterjedése: Wyoming állam, USA; Egyesült Királyság, Franciaország, Oroszország Teljes testhossza: mintegy 5 m / 16 láb Tápláléka: halak, tintahalak és puhatestűek További adatok: Az Ophthalmosaurus-nak fejméretéhez viszonyítva szokatlanul nagy (10 cm / 4 hüvelyk átmérőjű) szemei voltak, amelyek a gyenge fényviszonyok jellemezte élőhelyekhez való alkalmazkodására engednek következtetni. Nagyméretű szemeit valószínűleg zsákmányának a világtengerek mélyének sötététségében történő felkutatására használta. [1.h ábra] OPHTHALMOSAURUS - KOPONYA tobozmirigy koponyalyuk [1.g ábra] OPHTHALMOSAURUS- CSONTVÁZ állcsontok külső orrnyílások szemgödrök halánték feletti koponyaablak melluszonyöv medenceöv- hátsó függesztőöv Ophthalmosaurus rekonstruált koponyája háti (dorzális) és oldal- (laterális) nézetben. Ophthalmosaurus rekonstruált csontváza oldal- (laterális) nézetben.

[PLACOCHELYS] Név jelentése: lapos páncélú teknős Rendszerezése: Sauropterygia, Placodonta, Cyamodontoidea, Placochelyidae Időbeli előfordulása: felső triász (karni időszak, 229 216 millió évvel ezelőtt) Földrajzi elterjedése: Magyarország Koponya hossza: 15 cm / 0,5 láb Teljes testhossza: 90 cm / 3 láb Testsúlya: nem ismeretes Tápláléka: mészhéjú állatok (pl. kagyló- és rákfélék, pörgekarúak) [1.j ábra] PLACOCHELYS - KOPONYA tobozmirigy koponyalyuk További adatok: A kavicsfogú álteknősök rendjének (Placodontia) legtöbb képviselőjével szemben a Placochelys nem rendelkezett elülső állkapcsi fogakkal. Feltehetőleg hegyes csőrszerű rostacsontját/orrát használta az iszapos tengerfenék feltúrására gerinctelen zsákmányai elejtéséhez, sekély tengeri környezetben. 1.i ábra] PLACOCHELYS-CSONTVÁZ állcsontok külső orrnyílások szemgödrök halánték feletti koponyaablak Placochelys rekonstruált koponyája háti (dorzális) és oldal- (laterális) nézetben. Placochelys rekonstruált csontváza háti (dorzális) nézetben. Az ábrán a melluszonyöv és a medenceöv hátsó függesztőöv nem látható.

[NOTHOSAURUS] Név jelentése: ál-gyík Rendszerezése: Sauropterygia, Eosauropterygia, Nothosauroidea, Nothosauridae Időbeli előfordulása: a középsőtől a felső triász korig (anisusikarni korszak, 246 216 millió évvel ezelőtt) Földrajzi elterjedése: Kína, Izrael, Olaszország, Németország, Románia, Spanyolország, Svájc, Hollandia, Tunézia Koponya hossza: 12 75 cm / 5 30 hüvelyk Teljes testhossza: eléri a 3 métert / 10 lábat Tápláléka: halak További adatok: A nothoszauruszt csontvázszerkezete sokkal inkább a vízi, mintsem a szárazföldi helyváltoztatásra tette alkalmassá, és ennek megfelelően a vízben érezte otthon magát. Ugyanakkor a szárazföldön történő mozgása is lehetséges volt. [1.l ábra] NOTHOSZAURUSZ-KOPONYA tobozmirigy koponyalyuk [1.k ábra] NOTHOSZAURUSZ-CSONTVÁZ állcsontok külső orrnyílások szemgödrök halánték feletti koponyaablak melluszonyöv medenceöv- hátsó függesztőöv Nothoszauruszféle (Nothosauridae) csontváza hasi (ventrális) nézetben Nothoszaurusz rekonstruált koponyája háti (dorzális) és oldal- (laterális) nézetben.

[ELASMOSAURUS] Név jelentése: laposgyík Rendszerezése: Sauropterygia, Eosauropterygia, Plesiosauroidea, Elasmosauridae Időbeli előfordulása: felső kréta kor (alsó campaniai korszak, 84 80 millió évvel ezelőtt) Földrajzi elterjedése: Kansas állam, USA Koponya hossza: mintegy 60 cm / 2 láb Teljes testhossza: eléri a 14 métert / 46 lábat Tápláléka: nem megvastagodot, lágyabb héjjal rendelkező mészhéjas állatok: rákok, fejlábúak és kisebb halak [1.n ábra] ELASMOSAURUS-CSONTVÁZ További adatok: Az Elasmosaurus az összes plezioszaurusz közül a leghosszabb nyakú volt. A gerincesek (Vertebrata) altörzsében pedig a legtöbb nyakcsigolyával rendelkezett: szám szerint 72-vel. Ugyanakkor a paleontológusok számára mind a mai napig nem teljesen tisztázott, hogyan is használta az állat a nagyon hosszú nyakát. Az elasmosaurus-félék (Elasmosauridae) családja volt a plezioszauruszok legutolsó képviselője, amely a kréta-tercier (K-T) kihalási esemény során tűnt el végleg a dinoszauruszokkal és a moszaszauruszokkal együtt. [1.m ábra] ELASMOSAURUS-KOPONYA tobozmirigy koponyalyuk melluszonyöv állcsontok külső orrnyílások szemgödrök halánték feletti koponyaablak gastralia bőrcsontok medenceövhátsó függesztőöv Egy elasmosaurus-féle (Elasmosaurida) rekonstruált koponyája háti (dorzális) és oldal- (laterális) nézetben. Elasmosaurus rekonstruált csontváza hasi (ventrális) nézetben.

MORFOLÓGIÁJUK (ALAKTANUK) 1.1.3.a Eltérő MORFOLÓGIA (megjelenés), eltérő ÚSZÓTECHNIKÁK A szárazföldi állatok alkalmazkodása a vízi életkörülményekhez nagymértékű alaktani (morfológiai) és élettani (fiziológiai) módosulásokat feltételez. Ezen változások példái között szerepelnek a csontsűrűség gyarapodása, illetve csökkenése, a végtagok és érzékszervek átalakulása, sőt az általános testalkat teljes módosulása a vízben végzett mozgás elősegítése érdekében. Az ilyen körülményekhez való alkalmazkodási formák általában korlátozottabban jelennek meg a partközeli élőlények esetében, míg a nyílt tengerekben élőknél szembetűnőbbek. Ez utóbbi jelenség számos ma élő tengeri emlősnél is megfigyelhető (fókák és bálnák). Erős végtagjaik a nothoszauruszokat képessé tették mind a vízi-tengeri, mind a szárazföldi létre. Ezzel szemben a vízi élőhelyhez tökéletesebben alkalmazkodott ichthyoszauruszok ( halgyíkok ) halszerű farkukkal és evezőlapát-szerű végtagjaikkal már teljes egészében tengeri állatok voltak. Sok tengeri hüllő a farkát használta az úszáshoz. Testük viszonylagos merevségétől függően többféle mozgástípus különböztethető meg. Az angolnaalakúak (Anguilliformes) testük egészének kígyózó mozgatásával haladnak előre, míg a tonhalalakúak (Thunniformes) csak farkuk hátulsó részét mozgatják. A makrélafélékre (Subcarangiformes) (Carangiformes) köztes stílus a jellemző (1.o ábra). A moszaszauruoszok, nothoszauruszok, a legtöbb krokodilalakú (Crocodylomorpha), valamint az ichthyoszauruszok (halgyíkok) korai képviselői mint például a Mixosaurus hosszúra nyúlt, karcsú testalkatukkal és farkukkal nagy valószínűséggel az angolnaalakúakra vagy az álmakrélaféle-alakúakra jellemző mozgástípust alkalmazták. Az ichthyoszauruszok (halgyíkok) legkésőbb élt fajai, így az Ophthalmosaurus nembe tartozó fajok tömör testalkatuknak és a ma élő tonhaléra emlékeztetető, a halakéhoz hasonlatos függőleges farokúszónak köszönhetően feltételezhetően gyors úszók voltak. Alakjuk hatékony, energiatakarékos és egyenletesen nagy sebességű, hosszútávú úszást tett lehetővé, amely tökéletesen megfelelt a nyílt tengeri életmódnak. A kavicsfogú álteknősök (Placodontia), teknősök (Testudines) és plezioszauruszok (Plesiosauira) végtagjaikat használták az előrehaladáshoz. A részlegesen evezőlapát-szerű uszonyokká módosult végtagokkal rendelkező kavicsfogú álteknősök (Placodontia) a tengerfenéken megbúvó puhatestűek és rákfélék után kutattak, és nem voltak különösképpen jó úszok. Jóllehet az összes tengerben élő teknős végtagjait használta az úszáshoz, csak a tengeri teknősök (Chelonioidea) öregcsalád képviselőinél módosultak a végtagok teljes egészében evezőlapátszerű [1.o ábra] MOZGÁSTÍPUSOK A nyilak a test úszás során végzett oldalirányú mozgását jelölik TONHALALAÚAK (THUNNIFORMES): csak a farokúszó mozog MAKRÉLAFÉLE-ALAKÚAK (CARANGIFORMES): a farok hullámzó mozgása jellemző AL-MAKRÉLAFÉLE-ALAKÚAK (SUBCARANGIFORMES) : A test egészének hullámzó mozgása, a fej mozdulatlanabb marad ANGOLNAALAKÚAK (ANGUILLIFORMES): a test egészének kigyozó mozgása A mozgástipusok rendszerezése a halaknál. A fenti négy kategória a test mozgásának a mértékén alapszik. Az angolnaalakúakra (Anguilliformes) a test egészének kígyózó mozgása jellemző, míg a tonhalalakúaknál (Thunniformes) a hullámzó mozgás kizárólag a farokúszóra korlátozódik, miközben a fej és a törzs mozdulatlan marad. Ezen besorolások a tengeri hüllőkre is alkalmazhatók.

uszonyokká, amelyek lehetővé tették a nyílt tengeri életmódot. A plezioszauruszok (Plesiosauira) mindkét pár hozzávetőlegesen egyenlő hosszúságú elülső és hátulsó nagy, evezőlapát-szerű uszonyokká fejlődött végtagjaikat használták a mozgásban és manőverezésben. Annak a megválaszolása, hogy elülső, illetve hátulsó uszonyaikat felváltva, avagy egyszerre mozgatták-e előrehaladásuk során úszáskor, továbbra is vita tárgyát képezi a paleontológusok körében. Az összes tengeri őshüllő valamilyen mértékben átalakult végtagokkal rendelkezik. A mai delfinekhez hasonlóan az ichthyoszauruszok (halgyíkok) úszókká módosult végtagjaikat kizárólag az úszás során történő manőverezéshez használták. Az ichthyoszauruszok (halgyíkok) végtagjai látványos változásokon mentek át feljődésük folyamán, amíg ténylegesen evezőlapát-szerű uszonyokká módosultak: a karok és lábak (manus pes) és az ujjcsontok fokozatosan megrövidültek, amíg végül tányér ala- kúvá módosultak, egyben az ujjak és ujjcsontok száma is megnőtt. A legöbb moszaszaurusz, metriorhynchid crocodyliforms (Metriorhynchidae Crocodylomorpha) és teknős (Testudines) esetében az ujjperccsontok hosszúra nyúltak, és a kéz (manus) csontjai tányér alakúak lettek. A plezioszauruszoknál, mivel az előrehaladásban elsődlegesen nagy, evezőlapát-szerű uszonyokká fejlődött végtagjaikat használták, a kéz (manus) csontjai laposak, míg a phalanxok (a kéz- vagy lábujj hosszú csontjainak egyike) száma minden egyes ujjban sok volt. A kréta időszaktól kezdődően a tengeri teknősök (Chelonioidea) öregcsalád képviselői elülső, evezőlapát-szerűvé módosult végtagjait meghosszabbodott phalanxok jellemzik, amelyek időközben elvesztették az egymás közti ízületeket, és merev, valódi evezőlapátokká fejlődtek. Szárnyakhoz hasonló, erőteljes csapásokkal haladnak előre elülső uszonyaikkal, miközben hátulsó uszonyaik a kormányzásban, illetve manőverezésben segítenek. 1.1.3.b FOGAZATOK, KOPONYÁK ÉS TÁPLÁLKOZÁS Gyomortartalmuk, zsákmánymaradványaik, valamint fogazatuk és koponyájuk alakja mind arra utalnak, hogy az összes ismert, a mezozoikumiban élt tengeri őshüllő feltehetően ragadozó volt. Sokféle állatra vadásztak: így például fejlábúakra (Cephalopoda), belemniteszekre (a tintahalak távoli rokonai, a K-T kihalási esemény végeztével kihalt, tengeri belsővázas lábasfejűek), ammoniteszekre (magyar kládnevén: előrenéző szifótölcséres lábasfejűek, kihalt tengeri állatok egy csoportja, az Ammonoideák alosztálya a fejlábúak osztályában, a puhatestűek Mollusca törzsében), halakra, cápákra és más tengeri hüllőkre. Fogazatuk morfológiája (alaktana) alapján négy fő ragadozótípust különböztetnek meg: 1) a halevőket (ikhthüophagoszok) hosszú, vékony fogaikkal; Minden egyes kor folyamán a tengeri hüllők mindegyik típust képviselték. A koponya alakja is összefüggésben áll az adott étrenddel. A halevők (ikhthüophagoszok) képviselőire például a hosszú, nyúlánk koponya jellemző, míg a prédájukat összeroppantó, valamint a nagy testű zsákmányt fogyasztó ragadozók tömörebb, vaskosabb koponyája a harapás erejét és az állkapcsok szorítását segít megnövelni. A moszaszauruszok koponyája számos jellegzetes sajátossággal bírt. A moszaszaurusz szájüregében számos hajlított hátsó fog ült, amelyek a megragadott zsákmány fogvatartására szolgáltak. A ma élő kígyókhoz hasonlóan a legtöbb koponya- és állkapocscsontjuk nem forrt össze, hanem azokat erős kötőszöveti szalagok kapcsolják egymáshoz, ami a nagy testű préda teljes egészében történő lenyelését teszi lehetővé. 2) a nagytestű zsákmányt fogyasztókat és más hüllőevőket erős, metsző-,tépőfogaikkal; 3) a legömbölyített örlőfogúakat, amelyek kemény mészhéjú ammoniteszekkel és kagylófélékkel táplálkoztak; és 4) a generalista fajokat, amelyek a környezethez és étrendekhez rugalmasan képesek alkalmazkodni (pl. a mindenevők), közepes méretű, éles fogaikkal (1.p ábra).

[1.p ábra] A FOGAK MORFOLÓGIÁJA (ALAKTANA) ÉS ÉTRENDEK puha testűkültakarójú csontos puha testűkültakarójú általános összetörő átlyukasztó összeroppantó őrlő metsző-tépő FOGAK RENDELTETÉSE A fogváltozatok morfológiáját (alaktanát) szemléltető háromszögdiagram a jobbra látható, prédatípusokat, tápláléktípusokat ábrázoló háromszögdiagramnak megfelelően. kemény-, ill. mészhéjú PRÉDATÍPUSOK Prédatípusok fentről lefelé: puhatestű fejlábúak (Cephalopda), belemniteszek (tengeri belsővázas lábasfejűek), halak, csontpajzsos/páncélos halak és puhahéjú ammoniteszek (előrenéző szifótölcséres lábasfejűek), keményhéjú ammoniteszek és kagylófélék, nagy testű halak és hüllők. 1.1.3.c ORRNYILÁSOK ÉS LÉGZÉS A szárazföldi emlősökhöz hasonlatosan a hüllőszerűeknél (Sauropsida) is a pofa csúcsán helyezkedik el a külső orrnyílás. A tengeri emlősök (Cetacea) esetében jóval hátrább a koponya tetején, illetve hátulján található az orrlyukakkal együtt, ami segíti a vízfelszínen történő lélegzetvételt. Az orrnyílás számos tengeri hüllőszerűnél (Sauropsida) is hátsóbb helyezetben található, így például a moszaszauruszok, plezioszauruszok és ichthyoszauruszok (halgyíkok) csoportjainál. Ez a sajátosság egy olyan kifejlődőtt jellegzetesség, amely szoros összefüggésben áll a tengeri környezettel. Nem meglepő, hogy ez a jelenség az úgynevezett konvergencia, azaz hasonló biológiai jellegzetességek kialakulása nem közös őstől származó fajokban megtalálható az egymással rokonsági kapcsolatban nem álló élőlényeknél. [ OZMOREGULÁCIÓ ÉS SÓMIRIGYEK ] A vízi-, illetve tengeri környezetben szükséges az állatok sókoncentrációjának szabályozása és kiegyenlítése. A ma élő tengeri hüllőszerűek (Sauropsida) veséje nem elég hatékony az összes sófelesleg kiválasztására. A jelenkori krokodiloknál a sók kiválasztása a nyelven keresztül megy végbe (az aligátorok erre nem képesek), míg mind a ma előforduló, mind a kihalt tengeri teknősök esetében módosult az agynál egyenként némileg nagyobb méretű könnymirigyek szolgálnak erre a célra. A krokodilalakúak Crocodyliformes Metriorhynchidae családjánál (metriorhynchid crocodyliforms) a szemek előtt elhelyezkedő sómirigyek jelenlétét figyelték meg. Bár a sómirigyek szükségszerűen előfordultak a plezioszauruszoknál, moszaszauruszoknál és az ichthyoszauruszoknál (halgyíkok) is, azok pontos elhelyezkedése a mai napig nem ismert.

1.1.3.d SZAPORODÁS A jelenleg is élő tengeri hüllőszerűek (Sauropsida) mint például a tengeri teknős tojásrakók (ovipar), tehát kijönnek a szárazföldre lerakni a tojásaikat, gyakran igen nagy erőfeszítések árán. Ez azt bizonyítja, hogy az ichthyoszauruszok (halgyíkok) kicsinyei farkukkal előre, míg orrlyukaikkal hátra jöttek a világra annak érdekében, hogy mindjárt születésük után fel tudjanak úszni az első levegővételhez, így is csökkentve a megfulladás kockázatát hasonlóan a ma élő cetekhez/tengeri emlősökhöz (Cetacea) és tengeritehenekhez (Sirenia) (1.q ábra). Egy Szlovéniából előkerült moszaszauruszlelet, amely egyszerre több embriót is tartalmaz, arra enged következeteni, hogy a moszaszauruszok is eleventojók (ovovivpar) voltak, és utódaikat farkukkal előre szülték meg. Mivel a kihalt fajok szaporodási viselkedésének a közvetlen megfigyelése nem lehetséges, annak megállapítása, hogy a fosszilis (a pleisztocén vége előtt kihalt) tengeri őshüllők vajon tojásrakók (ovipar), elevenszülők (vivipar), avagy eleventojók (ovovipar) voltak-e (az utóbbiaknál a testen belül kelnek ki), komoly nehézséget okoz. Szerencsére előkerült néhány olyan maradvány, amely segítségül szolgál ebben. Az összes tengeri őshüllő közül az ichthyoszauruszok (halgyíkok) szaporodásmódjáról áll rendelkezésre a legtöbb adat. Az e rendhez tartozó különféle fajok nőstényeinek maradványai a testükben látható embriókkal együtt számos fosszíliában (ősleletben) megőrződtek, amik alapján eleventojó? (ovovipar) mivoltuk kétséget kizáróan bizonyítható legalábbis a középső jura korból előkerült egyedeknél. Ugyancsak nehezen elképzelhető, hogy ezek a tengeri életmódhoz messzemenően a legjobban alkalmazkodott állatok kijöttek volna a szárazföldre, hogy lerakják a tojásaikat. Több olyan fosszília (őslelet) maradt fent nőstényekről, amelyek medencéjében az ivadékuk farkukkal előre helyezkedett el. Sajnálatos módon a mai napig egyetlen vemhes nőstény plezioszaurusz leletet sem fedeztek fel, így eleventojó (ovovipar) szaporodási módjukra csak következtetni tudunk a testalkatuk (morfológiájuk) alapján. Merevebb testük és nagy testsúlyuk valószínűleg alkalmatlanná tette őket a szárazföldön történő mozgásra. Ugyanakkor egy embriókat is megőrzött nothoszaurusz-lelet napvilágra került, amely alapján feltételezhető, hogy a plezioszauruszokkal ezen közeli rokonsági kapcsolatban álló állatok is eleventojók (ovovipar) voltak. Habár ez az ősmaradvány kifejezetten arra utal, hogy a plezioszauruszok is eleventojók voltak, további bizonyítékok felfedezése szükséges ahhoz, hogy minden kétséget kizáróan meg lehessen határozni szaporodásmódjukat. [1.q ábra] ICHTHYOSZAURUSZ 185 MILLIÓ ÉVES FOSSZÍLIÁJA SZÜLÉS KÖZBEN Megfigyelendő, hogy az utód farokkal előre jön világra.

[ A MOSZASZAURSZOKNAK KÉTÁGÚ, HASÍTOTT ] NYELVE VOLT? Tekintettel arra, hogy a nyelv egy lágy szerv, fosszíliákban (ősleletekben) nem őrződött meg, ezért alakjának rekonstrukciója a kihalt fajoknál különösen nagy kihívást jelent. A recens (a földtörténeti jelenkorban, a holocénban létezett vagy napjainkban is előforduló) pikkelyes hüllőknél (Squamata) a nyelv különféle morfológiája (alakja) figyelhető meg a nagyméretű és nem hasított végződésűtől a vékony és kifejeztetten kétágú nyelvalakokig. A ma élő pikkelyes hüllők (Squamata) esetében a nyelv fontos kémiai érzékelőszerv is egyben: ezzel tereli az illatmolekulákat az orrnyílásához, ahonnan hamar a szaglóhám receptoraihoz érnek. Ez valószínűsíthetően a moszaszauruszokra is jellemző volt, hiszen közeli rokonságban álltak a varánuszfélékkel (Varanidae) és kígyókkal, ugyanakkor valószínűleg villás nyelvük nem annyira a kígyókéhoz hasonlított, hanem inkább a ma élő Heloderma (mérgesgyíkok vagy viperagyíkok) nembe tarozó fajok vastag kétágú nyelvéhez. Ide sorolhatók a jelenkori mérges gila (Heloderma suspectum) vagy a mexikói gyöngyös-, illetve viperagyík (Heloderma horridum). [fig. 1.r] A MOSASAUR PALATE AND A GILA MONSTER S TONGUE A páros Jacobsonszerv a kémiai ingerek receptora, amely a kiöltögetett nyelv által a szájüregbe juttatott illatmolekulák érzékelésében játszik szerepet. Moszaszaurusz szájpadlása és a mérges gila nyelve, amely valószínűleg ugyanolyan alakú, mint a moszauszauruszé volt.