Roberto Saviano Gomorra Utazás a nápolyi maffia, a Camorra birodalmába A fordítás alapjául szolgáló mű: Roberto Saviano: Gomorra Viaggio nell impero economico e nel sogno di dominio della camorra 2006 Magyar fordítás: Bíró Júlia 2007
S-nek, a fenébe is! Megérteni, hogy mit jelent a kegyetlenség, nem tagadni annak létezését, előítéletek nélkül szembenézni a valósággal. Hannah Arendt A győztesek, bármilyen módszerrel győznek is, sohasem szégyenkeznek miatta. Niccoló Machiavelli Az emberek férgek, és azoknak is kell maradniuk. Egy lehallgatott telefonbeszélgetésből A világ a tiéd. A sebhelyesarcú, 1983.
A kikötő A konténer vészesen himbálózni kezdett, amikor a daru felemelte, hogy a rakodótérbe helyezze. A rögzítő kapcsok a kilengés következtében elcsúsztak a helyükről, a rosszul zárt ajtók kinyíltak és a testek tízesével zuhantak ki a rakpartra. Próbababáknak tűntek. Földet érve azonban, a koponyák úgy törtek ketté, mintha valódiak lettek volna. És azok is voltak. A konténerből férfiak és nők zuhantak kifelé. Volt közük néhány gyerek is. Holttestek. Lefagyasztott holttestek, szépen egymáshoz tapadva. Sorban, mint a heringek a konzervdobozban. A kínaiak voltak azok, akik soha nem halnak meg. Az örökéletűek, akik egymásnak adják át az irataikat. Így végezték. Az ő holttestük egyesek vad képzeletében éttermek konyháinak fazekaiban, gyárkörnyéki mezők földjének mélyén, esetleg a Vezúv kráterében tűntek el. Mégis, itt voltak. Tízesével hullottak ki a konténer gyomrából, nyakukban kis cédula, rajta a név és a cím. Mindannyian félretettek keresményükből, hogy otthon, a szülővárosukban temethessék el őket. Visszatartottak egy bizonyos százalékot a fizetésükből, cserébe bebiztosították a visszautat holtukban. Egy helyet egy konténerben, egy gödröt a kínai földben. Amikor a kikötő darukezelője elmesélte nekem a dolgot, a kezével eltakarta az arcát és az ujjai közötti réseken pislogott rám. Mintha a rögtönzött maszk bátorságot öntött volna belé. Látta kizuhanni a testeket, de nem volt szükség rá, hogy segítségért kiáltson, hogy értesítsen valakit. Amikor a földre eresztette a konténert, egyszer csak a semmiből több tucat ember került elő, visszarakták a testeket a helyükre, és vízsugárral lemosták a maradványokat a rakpartról. Így mentek itt a dolgok. A darukezelő még mindig képtelen volt elhinni, abban reménykedett, hogy a sok túlóra miatt talán hallucinált. A kezével teljesen eltakarta az arcát és csak beszélt tovább, de a sírástól elcsuklott a hangja, már nem értettem, mit mond. Itt megfordul minden, ami csak létezik. Itt, a nápolyi kikötőben. Nincs olyan kézműves termék, szövet, műanyag áru, játék, kalapács, cipő, csavarhúzó, anyacsavar, videojáték, dzseki, nadrág, reszelő, karóra, ami ne járná meg a nápolyi kikötőt. Nápoly kikötője egy seb. Nagy és mély. Az árucikkek végtelen folyamának végcélja. Megérkeznek a hajók, megjelennek az öböl torkolatában, majd a rakpart felé veszik útjukat, mint a kiskutyák az anyjuk emlője felé, csakhogy nem ők táplálkoznak, őket fejik meg. Nápoly kikötője az a lyuk a világ térképén, amely elnyeli mindazt, amit Kínában, vagy ahogy egyes tudósítók, elég szórakoztató módon még mindig emlegetik, a Távol-Keleten gyártanak. Távol-Kelet. A messzi, a mesés. A majd elképzelhetetlen. Ha becsukjuk a szemünket, színes kimonók, Marco Polo szakálla és Bruce Lee levegőbe lendülő lába tűnik fel. A valóságban az a Kelet semmitől sem áll távolabb, mint ettől a helytől. Itt a Keletben nincs semmi távoli. Itt a Kelet nagyon közel van, mondhatni közvetlen közel. Minden, amit Kínában előállítanak, ide érkezik. Mint vízsugár egy teli vödörből, amelynek tartalmát a
homokba fúrt gödörbe öntik, úgy ömlik a szélesedő és egyre mélyülő lyukba az árutömeg. A nápolyi kikötő veszi fel a kínai behozatal 20 százalékát, de a teljes importáru mennyiségének 70 százaléka itt fordul meg. Fura dolog, amit nem könnyű megérteni, de az áruk ritka varázslatot rejtenek magukban: úgy léteznek, hogy közben nincsenek, úgy érkeznek meg, hogy soha el sem indultak, úgy drágulnak, hogy közben leértékeltnek minősülnek, úgy alacsony az adóterhük, hogy közben nagy az értékük. Az a helyzet, hogy a textileket sokféle kategóriába lehet besorolni, és elég megváltoztatni néhány számot és megjegyzést a kísérőlevélen ahhoz, hogy a költségek és az áfa radikálisan lecsökkenjen. A kikötő fekete lyukának csendjében a tárgyak molekuláris szerkezete felbomlik, hogy később, amikor már elhagyták a part közelségét, ismét összeálljon. Az árunak azonnal el kell hagynia a kikötőt. Minden olyan gyorsan történik, hogy közben maga a folyamat is eltűnik. Mintha semmi sem történt volna, mintha csak egy villanás lett volna az egész. Egy nem létező utazás, egy hamis beléptetés, egy hajó látomása, egy ködbe vesző rakomány. Mintha soha nem is lett volna. Egy illúzió. Az árunak úgy kell eljutnia a vevőhöz, hogy előző életének nyoma se maradjon. Azonnal meg kell érkeznie a raktárba, még mielőtt idő lenne ellenőrzésre. Többmázsányi áru mozog úgy, mintha csak egyszerű, utánvéttel feladott csomagokról lenne szó, amelyeket a postás személyesen szállít ki a címre. Nápoly kikötőjében, az 1 336 000 négyzetméteren az időnek egyedi kiterjedése van. Az, amit a kikötőn kívül egy óra alatt lehetne véghezvinni, itt alig néhány perc alatt történik meg. A közmondásos lassúság, amelyet a nápolyiak életviteléhez társítanak, itt megdől, sőt eltűnik. A vámőrség a kínai áruk mozgásához igazodva próbálja aktivizálni magát. De az kegyetlenül gyors. Gyilkos tempót diktál. Valóságos öldöklés folyik, versenyfutás a másodpercek ellen, hogy felgyorsítsák a dokumentálás folyamatát, a kamionok beállását, a daruk rakodását, a konténerek kiürítését. A nápolyi kikötőben működik a kínai állam legnagyobb szállítmányozási cége, a COSCO, amely a világ harmadik legnagyobb kereskedelmi flottáját birtokolja, egyúttal pedig ő üzemelteti a kikötő legnagyobb konténerterminálját; és teszi mindezt közös vállalkozásban a világ második legnagyobb kereskedelmi flottájának tulajdonosával, a genfi székhelyű MSC-vel. A svájciak és a kínaiak konzorciumot hoztak létre Nápolyban, kereskedelmi tevékenységük oroszlánrésze itt zajlik. A konzorciumnak több mint 950 méter rakpartja, 130 000 négyzetméteres konténerterminálja és 30 000 négyzetméternyi külső rakodóterülete van, amely gyakorlatilag a nápolyi tranzitforgalom teljes egészét felveszi. Meg kell erőltetnünk a fantáziánkat ahhoz, hogy felfoghassuk, hogyan és miképpen fúrja át magát a kínai termékek óriási tömege a nápolyi kikötő szűk lépcsősorain. A bibliai kép tűnik a legalkalmasabbnak a tű foka a kikötő, az azon átpréselődő teve a hajó. Összecsókolózó hajóorrok, a kikötő torkolata előtt tömött sorokban horgonyzó, többemeletnyi nagyságú óriásdobozok várják, hogy az egymást súroló tatok, a csörlők robaja és a csikorgó horgonyláncok által
keltett zaj közepette átverekedjék magukat a pici nyíláson. Olyan ez, mint egy tengeri ánusz, amely nagy fájdalmak közepette nyílik és záródik. De mégsem. Nem így van. Nincs látható zűrzavar. Minden hajó rendben, pontosan és szabályszerűen érkezik és köt ki legalábbis a szárazföldről szemlélve. Mégis, az átmenő forgalom nem kevesebb, mint 150 000 konténer. A partra egész városnyi tömegű árut rakodnak ki, hogy azután továbbszállítsák azt. A kikötő előnye a gyorsaság; minden bürokratikus lassúság, minden aprólékos ellenőrzés a szállítmányozás gepárdját lassú és nehézkes vízilóvá változtatná. A mólónál mindig elveszettnek érzem magam. A Bausan rakpart pontosan olyan, mint egy legóépítmény. Óriási, de mintha egy tűt se lehetne elejteni benne. A móló egyik sarka szabályos darázsfészeknek tűnik. Az egy teljes falat beborító négyzetrácsos hálózat valójában óriási áramellátó központ, ahonnan több ezer kábel kígyózik a mélyhűtött árukat tartalmazó hűtőkonténerekhez. A világ valamennyi fagyasztott halrudacskája ott kuksol ezekben a jeges konténerekben. Amikor a Bausan mólónál járok, mindig úgy érzem, mintha az összes árucikket egyszerre látnám, amit az emberiség elfogyaszt. Azt a helyet, ahol az áru az utolsó éjszakáját tölti, mielőtt eladnák. Mintha a világ keletkezését nézném végig. Órák alatt érkeznek meg és mennek tovább azok a ruhák, amelyeket a párizsi gyerekek majd egy hónapig viselnek, azok a halrudacskák, amelyeket Bresciában egy évig fognak enni, azok az órák, amelyek majd a katalánok csuklóján végzik, az a selyemmennyiség, amelyből majd megvarrják a szezon összes angol öltönyét. Érdekes lenne, ha nemcsak azt lehetne tudni, hol gyártották az árut, hanem azt is, milyen útvonalat járt be, amíg a vevő kezébe került. A termékeknek többszörös keverék (és olykor fattyú) származása van. Az alaptermék Közép-Kínában születik, majd valamilyen volt jugoszláv külvárosban félkész termék lesz belőle, Északkelet-Olaszországban késztermékké alakul, Pugliában vagy Észak-Tiranában becsomagolják, majd Európa ki tudja melyik üzletében a polcokra kerül. Az árunak olyan mozgásszabadsága van, amelyet emberi lény soha nem érhetne el. Az útja azonban, a véletlenszerű és a hivatalos is, ide Nápolyba vezet. Amikor a hajókat bekísérik a kikötőbe, szelíd óriásoknak tűnnek, de amint lassan odaúsznak az öböl bejáratához és egyre közelebb érnek a rakparthoz, fémrudakból és láncokból álló súlyos mamutok lesznek, derekukról rozsdalé csepeg a tengerbe. A képzeletünkben ezeken a hajókon nagyszámú és erős személyzet sürög-forog, a valóságban azonban néhány aprócska ember jelenik meg, akikből senki sem nézné ki, hogy az óceán közepén képesek féken tartani a fémkolosszusokat. Amikor először láttam kikötni egy kínai hajót, olyan volt, mintha a világ összes áruja vonult volna el előttem. A szemem képtelen volt befogadni a látványt, felmérni, hány konténer van rajta. Nem voltam képes nyomon követni a rakodást, mert egy bizonyos mennyiség után mindig elrontottam a számolást. Nápolyban ma már szinte csak és kizárólag Kínából érkező árut rakodnak ki, évente mintegy 1 600 000 tonnát, és ez csak a regisztrált árumennyiség. Legalább egymillió tonna nyomtalanul megy át a kikötőn. A Vám-és
Pénzügyőrség szerint, csak a nápolyi kikötőben, az összes áru 60 százaléka kerüli meg a vámvizsgálatot, a szállítólevelek 20 százalékát pedig egyáltalán nem ellenőrzik. Körülbelül 50 000 esetben fordul elő okirat-hamisítás, ennek mintegy 90 százaléka kínai eredetű árué, melynek be nem fizetett adóvonzata félévente 200 millió euróra becsülhető. Azok a konténerek, amelyeket meg az ellenőrzés előtt el kell tüntetni, mindig az első sorban vannak. Minden konténer szabályosan számozott, viszont többnek ugyanaz a száma. Így, ha ezekből egyet ellenőriznek, máris átvizsgálták illegális társát is. Amit itt hétfőn kirakodnak, azt akár már csütörtökön eladhatják Modenában, Genovában, vagy kiállíthatják egy bonni vagy müncheni kirakatban. Az egyébként papíron csak tranzitáruként szereplő árutömeg jó része mégis az olasz piacra kerül, mert a vám varázslói erre is képesek. Az árucikkek nyelvtanában külön mondattan létezik a hivatalos iratok és külön a kereskedelem számára. 2005 áprilisában, négy, egymástól időben nem is oly távol eső véletlenszerű ellenőrző művelet során, a Vám-és Pénzügyőrség lefoglalt mintegy 24 000 darab, a francia piacra szánt farmernadrágot, 51 000 darab különböző, Bangladesben készült tárgyat, Made in Italy felirattal, körülbelül 450 000 darab játékfigurát, és 46 000 darab műanyag játékot, amelyek összértéke elérte a 36 millió eurót. Egy apró szeletnyi gazdaság, amely néhány óra alatt haladt át Nápoly kikötőjén, onnan pedig kikerült a világba. Ma már ez minden percben megtörténik, s a gazdaság tortájának szeletei, szép lassan, a kereskedelem vágóhídján negyed, fél, majd egész marhákká alakulnak át. A kikötő élesen elválik a várostól. Olyan, mint egy gennyes vakbél, amely valahogy sohasem akar perforálni, szépen beágyazódott a part alsótestébe. Vannak olyan elhagyatottnak tűnő helyek, a víz és a szárazföld között, melyek látszólag egyik részhez sem tartoznak. Kétéltű szárazföld, átalakult tenger. Mindez hosszú évek alatta part felé sodort hulladék, penész és szemét keveréke, amely egyedi alakzatokká áll össze. A hajók ide öntik szennyvizüket, itt mossák ki a rakodótereket, mely később sárgásra színezi a tenger habját. A motorcsónakok és a jachtok ide eresztik ki a fáradt olajat. A tenger mindezt lassan a partra veti, ahol először puha, majd guanószerűen kemény rétegben rakódik le. A napfény sugarai azt a látszatot keltik, hogy a tenger vízből van. A valóságban az öböl felszínének csillogása a műanyag szemeteszsákokéhoz hasonlatos, s az öböl tengere már nem is annyira víznek, hanem inkább mosogatólével teli medencének látszik. Az azt szegélyező, sok ezer színes konténerből álló fal, pedig áthatolhatatlannak tűnik. Nápolyt valóságos árufal veszik körül. Ez a fal nem a várost védi, ellenkezőleg, a város védi a falat. Nem nyüzsögnek rakodómunkások, a kikötőben nincs romantika, bámészkodó tömeg. Képzeletünkben a kikötő hangos zsivajjal teli hely, ahol óriási a sürgés-forgás, ahol rengeteg, a világ összes nyelvén beszélő ember tolong. A valóságban, egy automatizált gyár csöndje fogad. A kikötő mintha néptelen volna, a konténerek, a hajók és a kamionok mintha önműködően mozognának. Gyorsan és zajtalanul.
A kikötőbe leginkább halat enni jártam. Nem a tenger közelsége garantálja a jó éttermet, a tányérban sokszor találtam kavicsot, homokot, sőt néha puhára főtt algát is. A kagyló általában egyenesen a hálóból kerül a fazékba. A frissesség garanciája egyben a fertőzés orosz rulettje is. Manapság már szinte megszoktuk az ipari termelés hátulütőit, azt hogy a csirke nem egyszer műanyag ízű. Ahhoz, hogy a tenger hamisíthatatlan ízét megtapasztaljam, szívesen vállaltam a kockázatot, hogy a kikötői étteremben próbáljak szállás után érdeklődni. Nem tudok egyet se, itt a házak sorra tűnnek el. A kínaiak mindent felvásárolnak. A helyiség közepén trónoló pasi azonban vetett rám egy pillantást, és óriás termetét meghazudtoló vékony hangon odakiáltotta: Azért csak akad valami! Nem mondott többet. Miután mindketten befejeztük az ebédet, a part menti út felé vettük az irányt. Nem is kellett szólnia, magamtól követtem. Egy szellemkastélynak tűnő épület, egy tömegszállás halijába értünk. Felmentünk a harmadik emeletre, ahol az egyetlen fennmaradt diákszálló működött. Mára szinte mindenkit elküldtek, kellett a hely. A házakban semmi sem maradhatott. Se szekrények, se ágyak, se képek, se komódok, de még falak sem. Mert helyet kellett csinálni, a rengeteg kartondoboznak, az árunak. A házban egy szobafélét kaptam. Jobban mondva, egy lyukat, ahol éppen elfért egy ágy és egy szekrény. Senki se beszélt, se lakbérről, se rezsiről, se telefonvonalról. Bemutattak négy srácnak, azzal, hogy ők a lakótársaim, és ennyi volt. Elmagyarázták, hogy az épület az egyetlen ténylegesen lakott ház, merthogy itt lakik Xian, a kínai, aki ellenőrzés alatt tartja az épületeket. Nem kell fizetnem semmilyen bérleti díjat, viszont hétvégenként dolgoznom kell a raktárépületekben. Szobát kerestem, munkát találtam. Nappal a falakat vertük ki, este összegyűjtöttük a téglákat meg a cement- és betontörmeléket. Ezeket hétköznapi szemeteszsákokba raktuk. Egy fal lebontása váratlan zajokat produkál. Nem kőtörésre, inkább arra emlékeztet, amikor valaki véletlenül lever egy kristály vázát az asztalról. Az épületek mindegyike válaszfalak nélküli raktárrá változott. Fogalmam sincs, hogy azt a házat, ahol dolgoztam, mi tartotta. Többször előfordult, hogy tudatosan főfalakat bontottunk meg. Kellett a hely az árunak, és az áru biztonsága messze lekörözte a betonfal statikai biztonságát. Az áru környező épületekben történő elhelyezésének terve néhány kínai kereskedő agyában született meg, miután a nápolyi kikötői hatóság, egy amerikai kongresszusi küldöttségnek bemutatta a leendő biztonsági intézkedések tervezetét. Eszerint a kikötőt négy részre fogják osztani: egy személyszállító területre, egy rakodótérre, egy áru és konténer terminálra és egy olyan részlegre, ahol a többi három kockázatfelmérése folyik majd. Miután a biztonsági tervezet nyilvánosságra került, annak érdekében, hogy megakadályozzák a rendőrség közbelépését, hogy az újságok túl hosszú ideig foglalkozzanak a témával és, hogy egyetlen biztonsági kamera se kerülhessen még véletlenül sem olyan
helyre, ahol nemkívánatos jeleneteket örökíthetne meg, úgy döntöttek, hogy mindent a lehető legnagyobb csendnek kell öveznie. A felmerülő lehetséges költségnövekedés is nyomós érv volt amellett, hogy az áru jelenlétét alig nyomon követhetővé tegyék. Az árut el kellett tüntetni a környező vidékeken bérelt raktárhelyiségekben, a mezők és dohányföldek elhagyatott tanyáin. Ez azonban nem jelentett megoldást a kamionforgalom kérdésére. Ezért aztán, a kikötőből naponta tízesével furgonok kezdtek kirajzani, dugig tömve áruval. Néhány métert kellett csak megtenniük és máris a kikötővel szemben sorakozó házak valamelyikének mélygarázsába érkeztek. Kijönni a kikötőből, behajtani az épületbe, csak ennyi kellett. Láthatatlan, követhetetlen, a napi forgalom tömegében szinte elvesző mozgások. Bérházak. Kiürített lakóépületek. Egymással összekötött garázsok, áruval plafonig tömött pincék. A tulajdonosok közül senki sem mert tiltakozni. Xian mindenkit kifizetett. A bérleti díjat és a hallgatási pénzt is, hogy tartsák a szájukat a bejelentés nélküli átalakítások miatt. Az áruszállításhoz átalakított lifteken több ezer csomag érkezett az emeletekre. A kibelezett épület közepén fémkalitkák emelkedtek és ereszkedtek lankadatlanul. A munka néhány óra alatt elkészült. A csomagválasztás nem volt véletlenszerű. Az első rakodásom július elejére esett. Olyan munka ez, ami jól fizet, de rendszeres testedzés nélkül kivitelezhetetlen. Párás forróság volt. Senki sem mert légkondicionálót kérni, és nem a büntetéstől való félelem miatt vagy az engedelmesség és alárendeltség kultúrájából fakadóan. A rakodómunkások a világ legkülönbözőbb részeiből érkeztek. Voltak ghánaiak, kínaiak, albánok, nápolyiak, kalabriaiak és lucanaiak. Senki sem emlegetett légkondicionálót, mert mindenki tudta, hogy az áru nem kényes a melegre, ez pedig éppen elegendő ok volt arra, hogy ne költsenek pénzt légkondicionáló berendezésre. Dzsekikkel, esőkabátokkal, gumicsizmákkal, kötött pulóverekkel és esernyőkkel teli csomagokat rakodtunk. Nyár közepe volt, kész őrültségnek tűnt, hogy őszi árukészletet halmoznak fel, ahelyett, hogy fürdőruhákat, napszemüvegeket és papucsokat rendeltek volna. Tudtam, hogy a raktárházakban nem szokták tárolni az árut, minden azonnal a piacra kerül. A kínai vállalkozók azonban úgy tudták, hogy hűvös augusztusra kell számítani. Soha nem felejtettem el azt az előadást, melyen John Maynard Keynes az áru értékének változékonyságáról szóló elméletét tanultuk, arról, hogyan változik meg például egy üveg víz értéke a sivatagban, ahhoz az üveg vízéhez képest, amit egy szökőkút mellett árulnak. Azon a nyáron az olasz vállalkozók a forrás mellett kínáltak vizet, míg a kínaiak kutakat építettek a sivatagban. Az épületben töltött első néhány napot követően megérkezett Xian és ott aludt nálunk. Tökéletesen beszélt olaszul, bár az r -eket raccsolva ejtette ki. Valahogy úgy, ahogyan Totó filmjeiben a lecsúszott arisztokraták. Xian Hu-t mindenki Ninónak hívta. Nápolyban, majd minden kínai, akinek valamilyen kapcsolata van a helyiekkel, választ magának egy olasz nevet. Ez olyannyira
elterjedt gyakorlat, hogy már senki sem csodálkozik azon, ha egy kínai Toninóként, Ninóként mutatkozik be, esetleg, mint Pino vagy Pasquale. Xian Nino éjszaka nem aludt. Leült a konyhaasztalhoz, felhangosította a tévét és nekiállt telefonálni. Próbáltam aludni, de nem ment. Xian folyamatosan beszélt. Úgy köpte a szavakat, mint egy golyószóró. Olyan gyorsan beszélt, hogy szinte nem is vett levegőt, már-már azt vártam, hogy megfullad. A gorilláiból áradó édeskés szagok pedig az én szobámat is elárasztották. Leginkább nem is a bűz volt annyira zavaró, hanem azok a bűzhöz kapcsolódó képzettársítások, amelyek nem mentek ki az agyamból. Elképzeltem, hogyan bomlik fel a gyomorsavukban a tavaszi tekercs meg a kantoni rizs. A többi lakó már hozzá volt szokva. Ők magukra csukták az ajtót és aludtak. Én viszont csak arra tudtam koncentrálni, ami az ajtó mögött zajlott. Ezért aztán kimentem a konyhába ami, ugye, közös helyiség. Tehát, az enyém is. Legalábbis annak kellene lennie. Xian abbahagyta a telefonálást és nekiállt főzni. Csirkét sütött. Egy csomó kérdés tolult az agyamba, a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, tisztázni akartam néhány közhelyet. Elkezdtem beszélni a triádokról. A kínai maffiáról. Xian tovább sütötte a csirkéjét. Részletekre voltam kíváncsi. Akár képletesen is, nem akartam, hogy feltárja a kapcsolódási pontjait. Utaltam rá, hogy ismerem a kínai maffia felépítését, gondolván, hogy a vizsgálati anyagok talán az igazság magját is hordozzák. Xian az asztalra tette a kész sült csirkéjét, leült és nem szólt egy szót sem. Nem tudom, hogy érdekesnek találta-e a mondókámat. Nem tudom, és soha nem is tudtam meg, vajon a szervezethez tartozott-e. Ivott egy kevés sört, kicsit felemelkedett a székről, kihúzta a hátsó zsebéből a pénztárcáját és anélkül, hogy odanézett volna, kihalászott három pénzérmét. Odadobta az asztalra, majd egy pohárral letakarta. Euró, dollár, jüan. Ez az én triádom. Xian őszintének tűnt. Semmi ideológia, semmi szimbólum, semmi hierarchia, csak profit, üzlet, tőke. Semmi más. Hajlamosak vagyunk titokzatosnak tekinteni a hatalom egyes megnyilvánulásait és mindezt egy sötét erőnek, a kínai maffiának tulajdonítani. Olyan szintézis ez, amely szeret egy kalap alá venni minden köztes meghatározást, minden pénzügyi lépést, minden befektetést, egyszóval mindazt, ami egy gazdasági bűnözőcsoport erejét jelenti. Legalább öt éve, a Maffiaellenes Bizottság minden jelentése a kínai maffia egyre növekvő veszélyeit emlegeti, az elmúlt tíz év nyomozómunkájának során azonban a rendőrségnek összesen 600 000 eurót sikerült lefoglalnia a Firenze közelében lévő Campi Bisenzióban. Ezenkívül lefoglaltak néhány motort és bezártak egy gyárrészleget. Mindez semmi ahhoz a gazdasági hatalomhoz képest, amely több száz millió eurós tőkét képes megmozgatni, legalábbis az amerikai elemzők szerint. A vállalkozó rám mosolygott. A gazdaságnak van teteje és van alja. Mi alul jöttünk be, és felül megyünk ki. Mielőtt elment volna aludni, Nino Xian ajánlatot tett nekem másnapra. Korán kelsz?
Attól függ... Ha fel tudsz kelni ötkor, gyere velünk a kikötőbe. Segítesz egy kicsit. Mit kell csinálni? Ha van kapucnis pulóvered, azt vedd fel, jobb lesz. Nem mondott többet, én pedig, miután nagyon szerettem volna részt venni a dologban, úgy döntöttem, nem kérdezek. A túl sok kérdéssel azt kockáztattam volna, hogy Xian visszavonja a meghívást. Nem sok időm maradt alvásra. Az idegesség sem hagyott nyugodni. Pontban ötkor készenlétben álltam, az épület előterében több srác csatlakozott hozzánk. Rajtam és egy lakótársamon kívül mindegyik csillogó fekete hajú észak-afrikai volt. Bepréselődtünk a kis furgonba és behajtottunk a kikötőbe. Nem tudom, milyen hosszú utat tettünk meg, mert az ablaküvegnek dőlve elaludtam. A zátonyok közelében lévő egyik távoli kis mólónál szálltunk ki, ahol egy viszonylag kicsi, de bődületesen túlméretezett motorral felszerelt csónak volt kikötve. A fejünkre húzott kapucnival úgy néztünk ki, mint egy nevetséges rapperbanda. Azt hittem, hogy a kapucni azért kell, nehogy felismerjenek, de kiderült, hogy a felcsapó hideg víz elleni védelemre, valamint kora reggel a nyílt tengeren jelentkező migrén tompítására szolgált. Egy fiatal nápolyi beindította a motort, egy másik kormányozott. Testvéreknek látszottak. Legalábbis az arcuk ugyanolyan volt. Xian nem jött velünk. Körülbelül fél óra múlva egy hajó mellé értünk. Mellette a csónak szinte dióhéjnak tűnt. Óriási volt. Alig volt kivehető, hol kezdődik a fedélzet. A tengeren a hajók olyan hangokat produkálnak, mint a kidöntött fák, amikor eldőlnek, tompa és mély csobbanások ezek, amitől a felcsapódó fröccsenések csak még jobban megtelítik sóval az ember száját. A hajóról egy emelődaru csomagokkal teli hálót eresztett a csónak fedélzetére. Minden egyes alkalommal, amikor egy ilyen rakomány a hajópadlóhoz ért, a motorcsónak annyira billegni kezdett, hogy lelkiekben már felkészültem, hogy a vízbe esek. A dobozok viszonylag könnyűek voltak, de miután úgy harminc darabot elrendeztem a rakodótérben, a csuklóm már sajgott, az alsó karom pedig kipirosodott az állandó súrlódástól. A motorcsónak végül elindult a part felé, mögöttünk pedig két másik jelent meg, hogy berakodják az újabb dobozokat. Ezek nem a mi mólónkról indultak, egyszer csak megjelentek a semmiből. A csónak minden egyes vízhez csapódásánál egy ütést éreztem a gyomorszájamnál. Ledőltem a dobozokra. A szagból megpróbáltam rájönni, vajon mi lehet bennük, a fülemet az oldalukra tapasztottam, hátha hallok valamilyen hangot. Bűntudat vett rajtam erőt. Ki tudja, miben veszek részt? Olyan döntést hoztam, amivel lehet, hogy veszélybe sodortam magam. Mi lett a vége? Csempészárut rakodok a tenger közepén. Azt hihetnénk, egy gondosan megtervezett bűntény körülményei mások, mint egy ártatlan cselekedeté. A valóságban nincs különbség. Ezek a gesztusok olyan képlékenységgel rendelkeznek, amelyről az erkölcsi döntések sohasem hallottak. Mikor
megérkeztünk a mólóhoz, az afrikaiak egyszerre két csomaggal a vállukon léptek ki a partra. Nekem már a két lábon állás is gondot okozott. A szikláknál Xian várt ránk. Odament az egyik óriási csomaghoz és késsel felvágta a széles ragasztószalagot. Cipők voltak benne. Edzőcipők. Eredetiek, a leghíresebb márkák. A legújabb modellek, amelyek még nem jelentek meg az olasz üzletekben. A vámellenőrzést azzal lehetett elkerülni, hogy az öbölben rakodták ki az árut. Így az áru egy része úgy landolhatott a nagykereskedőknél, hogy nem kellett megfizetniük a vámköltséget. A konkurenciát az árengedménnyel lehet legyőzni. Ugyanaz az áruminőség, de négy, hat, tíz százalék árengedmény. Olyan százalékok ezek, amelyeket egyetlen kereskedelmi ügynök sem képes felajánlani, de éppen az árengedmény százalékai tartanak életben vagy küldenek padlóra egy boltot, ezek teszik lehetővé újabb üzletközpontok megnyitását, a biztos bevételt és annak függvényében a garantált bankkölcsönt. Az árnak csökkennie kell. Mindennek gyorsan és titokban kell lebonyolódnia. Minél jobban bele kell préselődni a vétel és eladás közötti résbe. Ez a váratlan oxigéntöbblet segíti az olasz és európai kereskedőket és ez az oxigén a nápolyi kikötőn keresztül áramlik. A csomagokat különböző furgonokba rakodtuk be. Majd más csónakok érkeztek. A furgonok ezután elindultak, Rómába, Viterbóba, Latinába, Formiába. Xian szólt, hogy szállítsanak haza bennünket. Az utóbbi években minden megváltozott. Vannak, akik érzékelik a változást, de nem értik. Tíz évvel ez előttig az öböl a csempészek birodalma volt, reggelente a móló tele volt cigarettát kínáló árusokkal. Egész utcákat foglaltak el, vitték magukkal a kis asztalt, kisszéket, a sarkon üldögéltek. Óriási játszmák folytak a csempészbandák és a parti őrség meg a vámosok között. Egy elkerült letartóztatásért többmázsányi cigaretta cserélt gazdát, vagy éppen egy kierőszakolt letartóztatással lehetett bebiztosítani, hogy az elmenekült csónak dupla fenekű rakterében lapuló többszörös mennyiség célba érjen. Éjszakai megfigyelőállomások, füttyjelek, fáklyajelzések biztosították rejtélyes autók furcsa útjait, bennük walkie-talkie-val felszerelt emberek vigyázták a csempészáru gyors ki- és berakodását. A pugliai tengerpartról a kocsik ezután Campania felé vették útjukat. A Nápoly-Brindisi vonal volt a csempészett cigaretta útvonalának fő tengelye. A csempészetben, a dél FIAT-jában, amely állami támogatás nélkül biztosította a jólétet. Húszezer ember dolgozott csak a Puglia és Campania közötti területen. A csempészet miatt robbantak ki a 80-as évek legnagyobb camorra háborúi. A pugliai és campaniai klánok hozták be újra Európába az immár nem állami monopóliumnak minősülő cigarettát. Ezrével hozták a kartonokat Montenegróból, egy-egy szállítmányon akár 500 millió lírát is kerestek. Mára minden megváltozott és átalakult. A klánoknak már nem éri meg. A gyakorlatban azonban Lavoisier dogmája ma is érvényesül: semmi sem keletkezik és semmi sem tűnik el, csak átalakul. A természetben, de főleg a kapitalizmusban, ez így működik. A csempészet jelenlegi, új célpontja a
fogyasztói termék és nem a nikotinfüggőség. Ami ma történik az árháború, az pedig kegyetlen. A közvetítők, a nagykereskedők és a kiskereskedők jutaléka az, ami meghatározza a gazdaság résztvevőinek életét és halálát. Minden, ami adó, az ÁFA, a teli kamionok, mind az áru és a pénz cseréjétől függ. Az óriásvállalatok áthelyezik a termelést Romániába, Moldáviába, Keletre, Kínába, hogy minél olcsóbb munkaerőhöz jussanak. És még ez sem elég. Az alacsony költséggel előállított árut ugyanis azon a piacon kell eladni, ahol egyre több olyan fogyasztó van, aki ötvenszer is meggondolja, hogy csökkenő vásárlóértékű jövedelmét mire költi. Egyre nagyobb az eladatlan árutömeg. Ilyenkor van szükség arra, hogy az áru, mindegy, hogy eredeti, hamis, félig hamis vagy részben eredeti, csendben érkezzen meg. Hogy ne hagyjon nyomot. Kevésbé látványosan, mint a cigaretta, mert a terítés nem párhuzamosan történik. Úgy, mintha nem is esett volna át szállításon, mintha csak a földből nőtt volna ki és szorgos kezek gyűjtötték volna be. A pénznek nincs szaga, az áru azonban illatozik. De nem a tenger illatát hordozza, sem azokét a kezekét, amelyeken keresztülment, sem pedig azoknak a gyártósoroknak a gépolajáét, ahol becsomagolták. Az áru tudja, amit tud. És ez a képessége csak a polcon és a vevő otthonában érvényesül. A tengert magunk mögött hagyva, hazaértünk. A furgon éppen csak annyi időre állt meg, míg kiszálltunk. Már indult is vissza a kikötőbe, hogy még több és még több és még több csomagot, dobozt, árut hozzon. Félájultan szálltam be az áruszállító liftbe. Kibújtam az izzadsággal átitatott, csuromvizes pólómból és bezuhantam az ágyba. Nem tudom, hány dobozt rakodtam be és ki. Úgy tűnt, mintha Olaszország felének én rakodtam volna ki a cipőjét. Olyan fáradt voltam, mintha egy egész napot töltöttem volna kemény munkával. Otthon, a többiek még csak ébredeztek. Kora reggel volt.
Angelina Jolie A következő napokban elkísértem Xiant az üzleti megbeszéléseire. Valójában ő választott ki engem, hogy társasága legyen a színhelyek közötti utazásokon és az étkezéseknél. Vagy túl sokat, vagy túl keveset beszéltem. Xiannak mindkét viselkedés tetszett. Figyelemmel kísértem, hogyan veti el és aratja le a pénzt, hogyan műveli meg a gazdaság termékeny talaját. Las Vegasba érkeztünk. Nápolytól északra. Itt, különböző okok miatt, így hívják ezt a környéket. Akárcsak a nevadai Las Vegas, ez is a sivatag közepén épült fel, gyakorlatilag a semmi közepén. Ide egy valóságos bitumensivatagon keresztül lehet eljutni. Aszfaltkilométerek, óriási, kígyózó utak, amelyeken pár perc alatt ki lehet jutni a Rómába és az Észak felé tartó autósztrádákra. Ezeket az utakat nem személyszállításra, hanem a kamionoknak építették, nem az utasoknak, hanem a ruháknak, a cipőknek és a táskáknak. Nápoly felől jövet, a városkák hirtelen tűnnek fel, szorosan egymás mellé a földbe szúrva. Betondombok. Az utak pedig szorosan e hálózat mentén haladnak, a kis települések szinte egymásba folynak Casavatore, Caivano, Sant Antimo, Melito, Arzano, Piscinola, San Pietro a Paterno, Frattamaggiore, Frattaminore, Grumo Nevano. Kígyóznak az utak. A helységek annyira egyformák és közel vannak, hogy egyetlen nagyvárosnak tűnnek. Az út félig maga is egy település. A foggiai vidéket legalább százszor hallottam Kalifoggiaként emlegetni, Kalabria déli részét meg Kalafrikának vagy Szaud-Kalábriának, de van, aki Sala Consilinát Szahara Consilinának nevezi, Secondigliano egy részét pedig egyenesen harmadik világnak hívják. Az itteni Las Vegas azonban tényleg Las Vegas. Itt, akinek valaha eszébe jutott, hogy vállalkozói birodalmat építsen ki magának, hosszú évekig lehetősége volt rá, hogy megtegye. Hogy megvalósítsa az álmot. Egy hitellel, egy csődeljárást kihasználva, esetleg nagyobb megtakarítással, egész gyárakat hozhatott létre. Mondjuk, kiszúrt magának egy céget, ha meg tudta szerezni, hatékonyságot, termelékenységet, gyorsaságot, hallgatást és olcsó munkaerőt nyert vele. Úgy lehetett nyerni, ahogy a pirosra vagy a feketére tesz az ember. Ha nem nyert, pár hónapon belül be lehetett zárni. Las Vegas. Semmi sem alapult ugyanis pontos adminisztratív és gazdasági terveken. A cipő- és ruhagyártás, csomagolástechnika, mind olyan termelés volt, ami jól elbújhatott a nemzetközi piacon. A települések nem reklámozták értékes tevékenységüket. A termék annál sikeresebben volt eladható, minél nagyobb csendben és minél nagyobb titokban állították elő. Ezeken a helyeken évtizedekig az olasz divat csúcsminőségű termékei készültek. Tehát, a világ legkiválóbb ruhái. Itt nem voltak vállalkozói klubok, tájékoztató központok, semmi más nem volt, csak termelőeszközök, varrógépek, üzemek, becsomagolt áru és elszállított késztermék. Ezek a munkafolyamatok ismétlődtek. A minőség a munkaasztalnál, a vállalkozói tehetség az eladásnál dőlt el. Szó se volt finanszírozásról, projektekről, fázisokról. Minden azonnal a kereskedelem porondjára került. Vagy eladsz, vagy veszítesz. A bérek növekedtek, egyre
nagyobb házak épültek, udvarukban a legdrágább kocsik álltak. Mindez beazonosítható kollektív gazdagodás nélkül folyt. A gazdagságot portyázással érted el, a munkát elvetted valaki mástól és behurcoltad a saját lyukadba. A befektetők a világ különböző részéről érkeztek, és sorra épültek az üzemek, ahol kosztümök, blúzok, szoknyák, zakók, bőrkabátok, kesztyűk, kalapok, cipők, táskák, pénztárcák készültek olasz, német, francia vállalkozók számára. Ezen a vidéken az 50-es évektől kezdve nem volt szükség arra, hogy valakinek engedélye, szerződése vagy bejegyzett tulajdona legyen. Garázsok, lépcsőfordulók, apró szobák alakultak gyárakká. Az utóbbi években a kínai vállalkozók kiselejtezték azokat, amelyek közepes minőséget állítottak elő. Nem hagyták, hogy a minőséget a kézügyesség befolyásolja. Vagy tökéletes munkát végzel, vagy a helyed azonnal elfoglalja valaki, aki jobban és gyorsabban dolgozik. Rengetegen maradtak munka nélkül. A gyártulajdonosok egyre több adósságot halmoztak fel, az uzsorakamatok miatt. Sokan az eltűnést választották. Vannak olyan helyek, amelyek pontosan ezeknek a folyamatoknak a következtében, szinte megszűntek lélegezni, fejlődni, növekedni. A külterületek például. A házakban mindig ég a villany, az udvaron rengeteg ember nyüzsög. A kocsi mindig a kapu előtt áll. Soha senki nem megy be, vagy ki. A nap különböző időszakaiban egy normális helyen mindig van mozgás, mindennapi tevékenységek, például az iskolába vagy munkába menés rituáléja. Itt azonban, mindig tömeg van, a zaj szinte állandósul. A caivanói Parco Verdében vagyunk. Parco Verde szinte közvetlenül a mögött az aszfalttenger mögött terül el, amely a nápolyi vidék minden helységét élesen elválasztja egymástól. Nem városnegyednek, hanem inkább betonrácshálózatnak tűnik, alumíniumszerkezetű verandákkal, ezekkel van elkerítve minden terasz. Az építész mintha a strandon kapott volna ihletet az épületek szerkezetére, amelyek épp olyanok, mint sok száz homokvár. Egyszerű, szürke épületek. Az egyik sarkon egy aprócska kápolna áll. Szinte észrevehetetlen. De nem volt mindig ilyen. Korábban egy valóságos szentély állt itt. Nagy és fehér. Egy igazi, valódi mauzóleum, egy fiú, Emanuele emlékére, aki munka közben halt meg. Olyan munkája volt, amely egyes körzetekben még a gyári feketemunkánál is rosszabbnak számít, viszont egy szakma. Emanuele rablásból élt. Mindig szombaton csinálta, minden egyes szombaton, jó hosszú ideig. És mindig ugyanazon a helyen, ugyanabban az időpontban, ugyanazon az úton, ugyanazon a napon. Mert a szombat volt az áldozatainak a napja. A szerelmespárok napja. A hely a 87-es főút mellett volt, ott álltak meg a párocskák esténként. Egy ócska, kátyúkkal teli, szemétlerakókkal szegélyezett lerobbant utacska. Minden egyes alkalommal, amikor arra járok, és látom a szerelmespárokat, arra gondolok, hogy igencsak szenvedélyesnek kell lenni ahhoz, hogy meg lehessen feledkezni az undorító környezetről. Emanuele és két barátja mindig itt rejtőztek el, itt várták meg, hogy a párocska leparkolja az autót és eloltsa a fényszórókat. Vártak néhány percet, amíg levetkőznek, hogy a legsebezhetőbb helyzetben
kaphassák el őket. Ekkor a pisztoly agyával betörték a szélvédőt és a pisztolyt a fiú orra alá dugták. Mindent elvettek tőlük, majd a zsákmánnyal, általában értéktárgyakkal és úgy 500 euróval a zsebükben ami egész vagyonnak tűnt távoztak, hogy eltöltsenek egy jó hétvégét. Egyszer azonban úgy esett, hogy egy rendőrjárőr elkapta őket a helyszínen. Emanuele és barátai annyira idióták voltak, hogy mindig ugyanott és mindig ugyanabban az időben raboltak, ami persze a legjobb módszer arra, hogy elkapják az embert. A rendőrök üldözni kezdték őket, amikor utolérték, lövések dördültek. Majd néma csend. A kocsiban Emanuele már halott volt. Kezében a pisztoly még mindig a rendőrök felé mutatott. Tizenegy lövéssel ölték meg, pár másodperc alatt. Tizenegy lövés annyit jelent, hogy készenlétben álltak és a legapróbb gyanús mozdulatra lőttek. Lőttek és csak azután gondoltak bármi másra. A másik kettő leállította az autót. A lövedékek szélsebesen csapódtak be a kocsiba és mind Emanuele testében kötöttek ki. A barátai megpróbáltak kimászni, de amikor észrevették, hogy Emanuele halott, bent maradtak. Ellenállás nélkül szálltak ki és nem tértek ki a letartóztatást általában megelőző ütések elől sem. Emanuele összegörnyedve ült az ülésben, a kezében egy riasztópisztolyt szorongatott. Olyasfajta pisztoly volt, amit régebben vidéken a parasztok a kóbor kutyák és tyúktolvajok elriasztására használtak a tanyákon. Egy játék pisztoly, amit úgy használtak, mintha igazi lenne. Végül is Emanuele is csak egy fiú volt, aki úgy tett, mintha felnőtt férfi volna. A kegyetlenséget sugározni próbáló arcra most kiült a rémület, a gazdag zsákmány aprópénznek bizonyult. Emanuele 15 éves volt. Mindenki egyszerűen csak Manúnak hívta. Vékony, sötét és szögletes arca volt, az a típus, akivel nem szívesen találkozik sötétben az ember. Emanuele olyan helyről származott, ahol a becsület és a tisztelet nem a pénzen múlik, hanem a módszeren, ahogyan megszerzi az ember magának. Emanuele a Parco Verdéhez tartozott. És még a legégbekiáltóbb bűntény sem veheti el valakitől azokat az előjogokat, amelyek a származásból erednek. Parco Verde minden egyes családja adakozott és felépítettek egy mauzóleumot. Elhelyeztek benne egy Madonna-szobrot és kitették a falára Manú mosolygós arcképét. Így jött létre Emanuele kápolnája, a többi húsz között, amelyeket a helyiek a legkülönbözőbb helyekről származó Madonnáknak állítottak fel, minden egyes munkanélküliségben töltött évért egyet-egyet. A polgármester azonban nem tűrhette, hogy oltárt állítsanak egy bűnözőnek, és odaküldött egy buldózert, hogy rombolja le. A betonépület úgy dőlt össze pillanatok alatt, mint egy legóvár. A hír percek alatt bejárta Parco Verdét, a fiatalok Vespákra és különböző motorokra pattantak, így érkeztek a romokhoz. Senki sem szól egy szót sem. Mindenki merően a buldózert kezelő férfit bámulta. A férfi a csendőrparancsnok felé intett a fejével, merthogy az adta ki az utasítást. Ezzel jelezte a feléje áramló gyűlölethullámnak, hogy ő csak a munkáját végzi. Teljesen megrémült. Bezárkózott a kabinba. A támadás pillanatok alatt megindult. A férfinek egy rendőrségi kocsival sikerült elmenekülnie a helyszínről. A tömeg ütlegelni és rugdosni kezdte a buldózert,
sörösüvegeket ürítettek ki, majd benzinnel töltötték meg. Olyan szögbe döntötték a motorokat, hogy az üzemanyagot közvetlenül az üvegekbe önthessék. Egy iskola ablakait kővel dobálták meg. Ha Emanuele kápolnája összedől, dőljön össze minden. A környező házakból tányérok, vázák, poharak repültek. A Molotov-koktélokkal megcélozták a rendőröket. A virágládákból barikádokat emeltek. Mindent felgyújtottak, ami a kezük ügyébe került. Felkészültek a harcra. Több százan voltak és hosszú ellenállásra rendezkedtek be. A lázadás terjedt, és már a nápolyi külvárosokat fenyegette. És akkor jött valaki, nem is olyan messziről. A környéket ellepték a rendőri és csendőri járművek, de egy fekete dzsip utat tört magának a barikádok között. A sofőr intett, valaki kinyitotta az ajtót és egy kisebb csoport lázadó beült. Nem egészen két óra múltán a helyzet rendeződött. A fiúk levették az arcukról a kendőket, eloltották a barikádok égő szemetét. A klánok avatkoztak be, de nem tudni, melyik. A camorraklánoknak Parco Verde a kétkezi munkások, a gyalogok gyűjtőhelye. Itt szedik be a legalacsonyabb védelmi pénzeket, és itt fizetik ki a legalacsonyabb béreket, az itteniek még a nigériaiaknál és az albánoknál is kevesebbet kapnak. Mindenki a Parco Verdei srácokat akarja, a casaleieket, a Mallardo di Giuglianóiakat, Crispano kis tigriseit. A fiúkból olyan kábítószerdílerek lesznek, akik nem részesülnek a százalékokból. Később sofőr vagy begyűjtő lehet belőlük, akik akár otthonuktól több kilométernyire is tevékenykedhetnek. Dolgoznak, de nem kérnek még benzinköltség-térítést sem. Megbízható, pontos munkát végző fiatal gyerekek. Néha heroinfüggőkké válnak. A szegények kábítószere ez. Egyeseket előléptetnek, befogadják őket, taggá lépnek elő és a hadsereg részeként elküldik valahová messzebbre. Néhány fiatal lánynak sikerül kitörnie, ezek soha többé nem teszik be a lábukat a környékre. A fiatalabb generációból azonban szinte senkit sem avatnak be. A legtöbbjük a klánoknak dolgozik, de soha nem lesz belőlük camorratag. A klánoknak nem kellenek, nem veszik be őket, jobban megéri nekik, hogy kedvükre válogathatnak az óriási kínálatból. Ezeknek a srácoknak nincs kompetenciájuk, üzleti érzékük. Sokan futárként dolgoznak. Hasissal teli hátizsákokat szállítanak Rómába. A motor majd megszakad a maximális sebességtől, másfél óra alatt elérik a főváros kapuját. Ezekért az utakért nem kérnek semmit cserébe. Húsz sikeres út után viszont odaajándékozzák nekik a motort. És ez igen értékes dolognak számít, sőt semmi sem ér fel vele. A környéken ugyanis nincs olyan más munkalehetőség, amivel ezt valaha is megvehetnék maguknak. Az áru, amit szállítanak, legalább tízszer annyit ér, mint a motor. Ezt ők nem tudják és nem is jutnak el odáig, hogy végiggondolják. Ha egy ellenőrzőponton elkapják őket, akár tíz évet is kaphatnak, és mivel nem tagok, nem jár nekik jogi segítség és a családjukat sem fogja támogatni a klán, amely egyébként a tagoknak mindezt garantálja. A srácok fejében azonban egyetlen dolog jár. A menekülés lehetősége és Róma, a nagyváros.
Néhány barikád még fel-fellángolt, a has ürességének függvényében, de hamarosan minden lecsendesedett. A klánok nem magától a lázadástól vagy a botránytól tartottak. Tőlük a fiatalok akár napokig is ölhették volna egymást, kedvükre gyújtogathattak volna. Inkább attól féltek, hogy a lázongás miatt esetleg abbahagyják a munkát és Parco Verde megszűnik az a hely lenni, ahol bármikor le lehet akasztani az alacsony költséggel operáló munkaerőt. Mindenkinek azonnal vissza kellett térnie a munkához, jobban mondva, a várakozáshoz, hogy készen álljon egy esetleges bevetésre. A lázadás nevű játéknak azonnal véget kellett vetni. Ott voltam Emanuele temetésén. 15 év egyes helyeken csak egy számot jelent. A külvárosi nyomornegyedben 15 évesen megdögleni olyan, mintha egy halálos ítélet és nem egy élet kioltása valósulna meg. A templomban rengeteg fiatal volt, mind sötét arccal, néha felhangzott egy kiáltás, majd kántálni kezdték, hogy örökké, örökké velünk maradsz... örökké velünk... A szurkolótáborok kemény magja ezt általában olyankor szokta skandálni, amikor egy híresség visszavonul. Olyan volt, mintha a stadionban lennénk, de a kórusból csak a dühöt lehetett kihallani. A civil ruhás rendőrök igyekeztek távolabb maradni a templom hajóitól. Mindenki felismerte őket, nem volt lehetőségük elvegyülni. Én is azonnal beazonosítottam őket, jobban mondva, ők engem, mert az arcom nem idézett fel bennük semmilyen archív feljegyzést. Az egyikük, mintha csak olvasott volna a tekintetemben, odajött hozzám és ezt mondta: Ezek itt mind nyilvántartottak. Terjesztés, lopás, zsarolás, rablás... egyesek lányokat futtatnak. Itt senki sem tiszta. Minél több döglik meg közülük, annál jobb. Ezekre a szavakra egy jó irányzott ütéssel vagy egy lefejeléssel lehet csak válaszolni. Valójában azonban mindenki így gondolja. Sőt, lehet, hogy bölcs gondolat volt. Néztem a srácokat, akik 200 euróért kockáztatják az életfogytig tartó börtönt a söpredéket, a lealjasultakat, a drogterjesztőket. Néztem őket, egyenként belenéztem az arcukba. Egyikük sem volt húszévesnél idősebb. Mauro atya, a misét celebráló pap, tudta, hogy kikkel van dolga. Tudta, hogy az előtte álló fiatalok nem az ártatlanság szobrai. Ma nem egy hős ment el... Nem tárta ki a karját, mint általában a vasárnapi misén. Ökölbe szorított kézzel állt. A szertartásosság hiányzott a hangjából. Amikor beszélni kezdett, a hangjából különös érdesség csendült ki, mint amikor valaki túl sokáig tartja magában a gondolatait. Dühvel és felháborodással beszélt, a hangjában nem volt gyengéd megbocsátás a halott iránt. Olyan volt, mint a dél-amerikai papok a salvadori vérengzések idején, amikor már nem bírták elviselni a tömeges temetéseket és a szánalom helyett üvölteni kezdtek. Itt azonban senki sem hallott Romero atyáról. Mauro atyából különleges energia áradt. Akármennyi felelősséget hárítunk is Emanuele-re, ami marad, az a tizenöt év, amit megélt. Olaszország más részein, az ilyen korban lévő fiatalok uszodába járnak, meg tánciskolába. Itt nem így van. A
Jóisten figyelembe fogja venni azt a tényt, hogy a bűnt egy 15 éves fiú követte el. Ha tizenöt év Dél-Olaszországban elegendő ahhoz, hogy valaki arra kényszerüljön, hogy eljusson odáig, hogy raboljon, gyilkoljon és gyilkoltasson, ahhoz is elégnek kell lennie, hogy felvállalja a felelősséget az ilyen tettekért. Majd nagyot szippantva a templom áporodott levegőjéből, így folytatta. Tizenöt év azonban olyan kevés, hogy jobban rálátunk arra, ami mögötte van, és ez arra kötelez bennünket, hogy a felelősséget ne csupán rá hárítsuk. Tizenöt év olyan életkor, amely azok lelkiismeretének ajtaján kopogtat, akiknek biztosítania kellene a törvényességet, a munkát, az elfoglaltságot. Még nem dörömböl, még csak az ujjával kopogtat. A pap befejezte a szertartást. Senki sem értette meg teljes egészében, hogy mit akart mondani, főleg nem a hatóságról és intézményekről szóló részt. A fiatalok zsivaja egyre hangosabb lett. A koporsó kikerült a templomból, négy férfi tartotta, de a gyerekek egyszer csak hirtelen a vállukra vették és mintegy utazni kezdett a hullámzó tömeg fölött. Mindenki meg akarta érinteni, mint azokat a híres zenészeket, akik levetik magukat a tömegbe a színpadról. A Manút szállító halottaskocsi mellé motoros srácok végtelen tömege sorakozott fel, akik mind felpörgették a gépeket. Ez a robaj kísérte utolsó útjára Emanuele-t. A gyorsuló és fékező motorok gumija iszonyatos csikorgásokat produkált a köveken. Olyan volt, mintha azt szerették volna, hogy a hangok a túlvilágra is elkísérjék társukat. Rövid időn belül a teret sűrű füst és benzinszag töltötte be. Megpróbáltam bemenni a sekrestyébe. Beszélni szerettem volna a pappal, akinek szavai marcangolóan hatottak. Egy nő azonban megelőzött. El akarta mondani a papnak, hogy valójában a fiú magának köszönheti az egészet, hogy a családja nem tanított meg neki semmit. Majd, nagyon büszkén, hozzátette: Az én unokáim is munkanélküliek, de sosem adnák a fejüket rablásra... És idegesen folytatta: De hát semmit sem tanult meg az a gyerek? Semmit? A pap a földet bámulta. Kezeslábasban volt. Nem próbált meg válaszolni, nem nézett a nő arcába, csak meredt a tornacipője orrára, és ezt motyogta: Az igazság az, hogy itt csak meghalni lehet megtanulni. Hogyan, atyám? Semmi, hölgyem, nem érdekes. Azért még nincs mindenki eltemetve. Nem végezte mindenki legyőzöttként. Egyelőre. Vannak még nyereséges gyárak. Ezeknek a vállalkozásoknak azért van ereje ahhoz, hogy képesek legyenek ellenállni a piacon a kínai áruk áradatának, mert van a kezükben két adu ász. A gyorsaság és a minőség. A legkiválóbb minőség. A luxusminőségű ruházati cikkek szépségének monopóliuma még mindig az ő kezükben van. A Made in Italy itt készül. Caivanóban, Sant Antimóban, Arzanóban és a Las Vegas-i vidék falvaiban. A világ olasz arca alatt a nápolyi vidék nyaka húzódik, azt pedig kecsesen
elrendezett szövetredők ékesítik. A nagyok nem mindent bíznak a keletre. A bérelt házak földszintjein kis műhelyek működnek. A külterületek külterületeinek legszélén. Ezeken a helyeken varrnak, szabnak, bőrt vágnak, cipőket készítenek. Tömött sorokban. A kolléga háta előtted, közvetlenül mögötted egy másik munkás. Egy textilüzem dolgozója általában napi tíz órát dolgozik. A fizetések 500 és 900 euró között ingadoznak. A túlórákat gyakran jól megfizetik. Akár 15 euróval is többet fizetnek a szokásos órabérhez képest. Az üzemekben ritkán van tíz alkalmazottnál több. A helyiségekben általában van egy rádió vagy egy televízió. A rádióból csak zene szól, maximum valaki dúdolgat. Amikor nagy megrendelés van, minden csendes, csak a tűk surrogását hallani. Az üzemek dolgozóinak több mint fele nő. Ügyesek, jó kezűek, ők már a varrógép mellett nőttek fel. Itt az üzemek hivatalosan nem léteznek, és nem léteznek hivatalosan a munkások sem. Ha ugyanezt a kiváló minőséget szervezeti keretekbe foglalnák, az árak azonnal felszöknének, megszűnne a piac, a munka elvándorolna Olaszországból máshova. A helyi vállalkozók nagyon jól ismerik a logikát. Ezekben az üzemekben szinte ismeretlen a tulajdonos és a munkások közötti ellentét. Itt az osztályharc olyan puha, mint a tejbe mártott babapiskóta. A tulaj gyakran maga is volt munkás, ugyanannyit dolgozik, mint az alkalmazottai, ugyanabban a helyiségben, ugyanazokon a gépeken. Ha hibázik, akkor is fizet, ha kell, jelzálogból vagy kölcsönből. Tekintélye atyai. Egy szabadnapért vagy egy párcent fizetésemelésért vitatkozni kell vele. Nincs szerződés, de nincs bürokrácia sem. Szemtől szemben rendezik a dolgokat. Az engedmények és kötelezettségek így avanzsálnak jogokká és lehetőségekké. A vállalkozó családja az üzem fölötti helyiségekben lakik. Az üzemben dolgozó nők gyakran a tulaj lányára bízzák a gyermeküket, akiből így lesz bébiszitter, vagy a feleségére, aki ezzel nagymamává lép elő. A dolgozók gyermekei együtt nőnek fel a tulaj gyerekeivel. Mindez egyfajta együttélést eredményez, amely a posztfordizmus ideálját valósítja meg, oszd meg ételedet a dolgozókkal, kösd össze velük a magánéletedet, így ugyanahhoz a közösséghez tartozónak fogják érezni magukat. Ezekben az üzemekben nincsenek lesütött tekintetek. Tudják, hogy kiváló munkát végeznek, és azt is, hogy alacsony fizetségért dolgoznak. De az egyik nélkül nem létezik a másik. Azért dolgoznak, hogy kielégítsék a szükségleteket, a lehető legjobb módon, és vigyáznak, nehogy okot adjanak a kirúgásra. Nincs védőháló. Nincsenek jogok, jogos követelések, engedmények, szabadság. A jogodért megküzdesz. A szabadságot kiharcolod. Nincs mire és kinek panaszkodni. Minden úgy történik, ahogy történnie kell. Van egy tested, egy készséged, egy géped és egy fizetésed. Nincsenek pontos adatok arról, hogy a régióban hány ilyen feketemunkás dolgozik. Arról sincs adat, hányan vannak közülük szabályosan bejelentve, és arról sem, hogy hányan írnak alá havonta olyan fizetési borítékot, amelyen soha meg nem kapott összegek szerepelnek.