2004-es februári napló Értekezleten. Deja-vu élmény Vendég vagyok egy tanári értekezleten. Az igazgató vezeti, ráérısen. A kollégák figyelnek is, meg nem is, ahogy lenni szokott. Felkapják a fejüket, ha ıket érintı témáról van szó. Olyankor meg is szólalnak. Egyébként egymás közt, ha sutyorognak. Az igazgató fortyan egyet, kikéri, hogy nem ráfigyelnek, méltatlankodik, de már emeltebb hangon, s aztán váratlanul kifut a leves, s felemlegeti, hogy vannak egyesek, akik nagy elegánsan leadják az órájukat, még a kondenzcsík sem látszik utánuk, pedig negyven óra bent tartózkodás kötelezı, olvasható a szabályzatban, ha valaki is olvasna, s ı tudja, kik azok, akik külön véleményt formálnak maguknak a dolgokról, de nagyon kéri az illetıket, hogy és azt is közli, hogy ezután ellenırzés lesz, és kijelöli a felelısöket, akiknek az lesz a feladatuk, hogy., s folytatta még sokáig, mígnem lecsendesedett. Vártam, majd csak megszólal valaki, s kérni fogja az igazgatót, hogy ne beszéljen rébuszokban, egyébként sem taknyos kölykök ık, de senki egy árva szót sem szólt. Minden folytatódott, mint elıtte. Talán több kávé fogyott, s több pogácsa. Ezek az általános alanyú nyilvános leszúrások milyen ismerısek! A pártkorszakból? S a burkolt fenyegetések! S hogy majd figyeljük az elvtársakat, meg egyébként is tudunk mindenkirıl mindent! A beidegzıdések mőködnek szinte automatikusan? Vagy olyan világot kezdünk élni, melyekben magától értetıdıek a diktatúra gesztusai? Mi lett volna, ha a direktor négyszemközti beszélgetések során közli a kifogásait s az elvárásait? Ültek az értekezleten pszichológusok is. Hallgattak. Mint ha hivatalban volnék Az OTP ügyfele vagyok idıtlen idık óta. A pártállami korszaktól, amikor más bank nevével az állampolgár még nem is találkozhatott, amikor az eszi, nem eszi, nem kap mást elv és gyakorlat uralkodott. A kilencvenes években megjelentek új pénzintézetek, én azonban, automatikusan szinte, a vállalkozói bankszámlámat itt nyitottam meg. A közös költséget is itt fizetjük be. Nem sorolom, a lényeg, amit mondandó vagyok, sőrőn megfordulok az Alagút utcai OTP-ben, és mindig leizzadva jövök el onnét. Mért mindig ott van melegem, tettem fel a kérdést magamnak néhány napja? De mért néhány napja tettem fel csak a kérdést, mért nem öt éve, mért nem tíz éve? Tényleg. Lehet, hogy akkor fogalmazódnak a kérdések, midın már a válasz is körvonalazódik? Betértünk a CIB bankba. Tájékozódás végett. Kamatok meg ilyesmi, ez érdekelte a feleségemet. Mielıtt az ajtót kinyitottuk volna, közöltem, tárgyaljon, ha akar, én meghúzódok hátul addig. Tessék elképzelni, leültettek engem is.
Beszélgettünk, s aztán üzletet kötöttünk. S végig mosolyogtunk. Mondanom sem kell, semmi vízkicsapódás! Az OTP-ben magas pult választja el a tisztelt ügyfelet azoktól, akiket azért fizetnek - jól, hogy intézzék a barikád másik oldalán lévık pénzügyeit. Az OTP-ben a kisasszonyok ülnek, a páciensek állnak. Állnak, mint a polgármesteri hivatalban, az adóhivatalban, a vámhivatalban, s minden olyan helyen, ahol a hatalom jelen van. No, de a pénzintézet nem tartozik a végrehajtó apparátushoz! Akkor mért aláznak meg, hogy állnom kell, míg ık ülnek? Mért nem érezhetem magamat partnernek? Döntöttem. Búcsút mondok az OTP-nek. El sem köszönök. Verejtékezzek én csak Tiszakürtön, ásás és kapálás közben. S odamegyek, ahol hellyel kínálnak. A hatalom mechanikája A lejárt autóvezetıi engedélyét kellett megújítania Kósa Vilmának. Elsétált a polgármesteri hivatalba, vitte a papírokat, melyeket más alkalommal is vinni szokott. Szóba ugyan nem álltak vele, ám kapott számot és idıpontot, mikor jöjjön újra. Egy papírlapot is a kezébe nyomtak, melyen pontokba szedetten olvashatta a gép hibájából, hosszú ékezetek nélkül -, hogy mi mindent kell magával vinnie, ha azt akarja, hogy gyorsan és sikeresen intézıdjék az ügye. Kézírással s számtalan helyesírási hibával az is rajta volt, hogy házasággi bizzonyitványt is vigyen magával. Szorgalmas kotorászással meg is találta az ötvenhárom éve keltezett okmányt, s a kijelölt idıpontban odaállt a magas kihallgatói pult elé. Állt-álldogált jó ideje már, amikor azt mondották néki, hogy mégis csak jobb, ha hazamegy, mert lefagyott a rendszer, s ki tudja, mikorra jön rendbe. Kapott viszont újabb idıpontot és újabb számot. Harmadszor is elment a kerületi hatalom képviselıihez, hogy hozzájusson az oly igen áhított autóvezetıi engedélyhez. Átadta az okmányokat, az orvosi alkalmasságit, meg amiket kértek még, s a személyit, amikor is azt mondja néki a pult mögötti hölgy, noha a rendszer mőködik, az igazolványt ki mégsem adhatja, mivel az anyja neve az általa hozott dokumentumokon, a személyin és a házassági levélen nem azonos azzal, ami az ı nyilvántartásukban szerepel, ezért tehát szíveskedjék hozni egy születési anyakönyvi kivonatot is - s már adta volna az újabb számot és az újabb idıpontot -, hogy minden kétséget kizáróan tisztázzák, miszerint az ı anyukáját Bodó Juliannának hívták, ahogy Kósa Vilma és az iratok állítják, vagy Bodo Juliannának, ahogy az ı rendszerükben dokumentáltatott. Kósa Vilmának ekkor már lángolt a feje, tőzben égett a szeme, forró vizet a kopaszra elszántságú lett a hangja, éppen csak a szamosszegi papot nem idézte, aki azt mondotta volna, hát a f m nem kéne? ám ı csak azt üvöltözte, nem gondolják, hogy a polgármesteri hivatal számítógépében van a hiba, amely nem tud hosszú ékezeteket produkálni, s mért nem nézik meg a telefonkönyvet, s ha abban találnak egy Bodot is, akkor kívánságukra itt harapja le a nyelvét, s hogy
a szomszédságukban lévı levéltár vezetıje is Bodó, meg a neves festımővész is Bodó, de ha továbbra is kételkednek, mért nem veszik fel a telefont, s mért nem e-mail-eznek a szamosszegi polgármesteri hivatalnak, mért nem ellenırzik a név helyességét náluk, mért ı írdogáljon azért, mert ık hülyék. Mondották erre, a néni csak üljön le, aztán kiderült az igazság, mégis csak a lánya tudja helyesen, hogy hívják az anyját, aztán megkapta az autóvezetıi engedélyét demokratikus államrendünk 15. esztendejében. Egy elfeledett író Herczeg Ferenc emlékezéseit olvasom, A Várhegy címő 1933-ban megjelent könyvét, remekül szórakozom, igazán pompás írás. Közben eszembe jut, hogy kamasz koromban minden Herczeg mővet olvastam, mivel apukámat megdumálta egy könyvügynök, vegye meg a sorozatot részletre, s milyen jól mutat a kötése is, illik a vitrinbe. Az Új idık címő konzervatív irodalmi és közéleti folyóirat amúgy is járt nekünk, anyukám és én rendszeresen olvastuk, ezt pedig Herczeg Ferenc szerkesztette, tehát a neve ismerısen csengett apánk elıtt is, a lényeg, jöttek a kötetek, a Gyurkovics fiúktól a Pogányokig, Az élet kapujától A hét svábig. Sokat tanultam belılük. Most akár elmélkedhetnék a hírnév múlékonyságáról is, hogy errıl a Herczeg Ferencrıl, akin egy ország középosztálya nevelıdött, akinek egyik-másik könyve szerepelt a kötelezı olvasmányok listáján is, ugyan ki mennyit tud napjainkra /1954-ig köztünk élt/. Másként írt, mint Krúdy, másként mint Tersánszky Józsi Jenı, másként mint Kosztolányi, de rangosan, de elegánsan, de tehetségesen. Nem írt a néprıl, ezért negligálta a kommunista hatalom, rokonszenvvel, noha illúziótlanul írt a háború elıtti uralkodó osztályról, ezért hallgat róla a mostani irodalmi elit. Konzervatív volt. Fel lehetne fedezni. Újra. A világ nem változik, az ember nem változik, a választások manipulálhatósága sem. Herczeg Ferencnek patikus volt az édesapja Versecen s több éven át keménykező polgármester. Deák párti. Találtam egy családi vonatkozású epizódot a könyvben, képviselı választással kapcsolatosat, s elnevettem magam, annyira találónak találtam. Mára vonatkoztathatóan. Édesapám elég sőrőn utazott fel Budapestre, és olyankor mindig meglátogatta városligeti szállásán a haza bölcsét. Néha magával vitte anyámat is, olyankor ott tartotta ıket Deák ebédre. Elhihetı, hogy szívesen látott vendégek voltak, mert apám a verseci választókerületet biztosan a kezében tartotta, és három cikluson át a Deák Ferenc jelöltjének juttatta a mandátumot. Deák kívánságára egy ízben Szeniczey Ödönt választották meg Versecen, a következı választáson megint Szeniczey lett volna a jelölt, de a választást megelızı éjszakán távirat érkezett Budapestrıl, hogy jelöltünk a választások elsı napján másutt jutott mandátumhoz, Versecnek tehát tessék Nedetzky Istvánt megválasztania. Reggelig még volt annyi idı, hogy új plakátokat nyomassanak, és másnap nagy többséggel meglett Nedetzky, akirıl még egyebet se tudtak
Versecen, mint hogy Deák Ferenc rokona. A polgármestert, ki ilyen bravúrokhoz értett, persze hogy becsülte az Öreg Úr is, Deák Ferenc Választás egykoron Tőnıdöm, miként is történt ez a választás Versecen? Egy nappal korában érkezik a távirat, új képviselıjelöltet ajánlanak, válasszák meg Nedetzky Istvánt. Herczog polgármester úr egyet tud biztosan, hogy a bánsági svábok soha még államférfit úgy meg nem értettek, mint Deákot, aki az ı szájuk íze szerint való okos ember. Mit tesz a korteshadjárat irányítója: kiszivárogtatja, hogy a képviselıjelölt Deák Ferenc rokona. S ez elég. A párt vezetıje megnyeri a választást Nedetzky számára. Hol vannak ma ilyen karizmatikus pártvezetık? Még pontosabban fogalmazva: hol vannak ma besározhatatlan karizmatikus pártvezetık? Tovább menve, lehete ma be nem sározni mégoly feddhetetlen, karizmatikus pártvezetıt? Hogy a választó manipulálható, ígéretekkel megvesztegethetı, ezt megírta már Mikszáth is, és tudják a mai politikusok, azok is, akik nem is olvastak, meg nem olvasnak Mikszáthot. S tudják a mai választás-csinálók is. De hogy ilyen olcsó trükkökkel, mint amilyenekkel ezek a mai pártok élnek! S ami szomorú, a trükk beválik. Magunkról állítunk ki bizonyítványt: minden trükk beválik. Egy amúgy okos borász barátom azt mondotta, ı azért szavazott a szocialistákra, mert azok a bor-lobbiban érdekeltek, míg a Fidesz a sörben. A bánáti svábok, akárhogy is nézzük, elvi alapon döntöttek. Vezesse csak az országot a haza bölcse, s ha ez a képviselı az ı híve, netán rokona, ıt kell támogatni. Ennyi! Az irodalomtanítás nehézségeirıl Egy pedagógus kolléga cikkét olvastam nemrégiben. Arról ír megrázóan, hogy hovatovább irodalmat sem lehet tanítani, a gimnázium negyedik osztályában sem. A közelmúlt társadalmi körülményei között játszódó novellát történetesen, - ı Mándy Iván Nyaralás címő remeklését említi -, s azért nem, mivel a gyerekeknek semmi ismeretük nincs a korszakról, s ebbıl következıen a szereplık közötti feszültség forrásáról. Elmegy az egész óra, s még nem történt más, mint széljegyzet-készítés a novelláról. Hogy érkezhetnék meg az üzenet, ha homály borítja a közlı szándékát? A fogalom-magyarázatoknak tehát el kell hangozniuk, ez nélkülözhetetlen, ám ennek az elemzéshez még semmi köze sincs. A magam tapasztalata sem jobb. A mővekben rejlı mitológiai asszociációk, vagy vendégszövegek, melyek felbukkannak a századvégi alkotásokban, tökéletesen idegenek tanítóképzıs fıiskolásaimnak. Nem irodalmat tanítok szerencsére, csak dolgozom irodalommal, de már kerülöm az úgynevezett nehéz helyzeteket, - melyek nekünk egykoron problémát sem jelentettek -, nehogy zavarba hozzam ıket.
Egy kedves kislány, elsıs tanítvány mondja csacsogva, hogy találkozott tanárával, Leszkovszky Albinnal, otthon volt a hét végén Sárbogárdon nálánál jobb magyartanárt nem ismerek - s azt mondotta néki Leszkovszky tanár úr, hogy nem óhajt tovább tanítani gimnáziumban, mivel ezek a mai diákok már kérdezni sem kérdeznek, semmire nem kíváncsiak. Akkor meg miért? Két évvel ezelıtt arra gondoltam, hogy önálló estet készítek Kovács András Ferenc verseibıl. Nagyon nagy költı, szerepverseket is ír, jól mondhatóakat, humora is van, reveláció lehetne, hozzánk szól. Aztán elálltam a szándékomtól. Túl mővelt ez a Marosvásárhelyen élı költı a mai fiatal értelmiségieknek. Nem értenék. Vagy készítettem volna jegyzeteket az est elé, netán mellé? Mire jó az Irodalmi Múzeum Évtizedek óta nem jártunk az Irodalmi Múzeumban. Mondható ez szégyennek is. Kiss József volt látható, meg Jókai Mór, meg Petıfi, meg Rejtı Jenı. Képek, magyarázó szövegek, kéziratok. Megnéztük. Mit mondjak? Közelebb a mővekhez nem jut az ember, legfeljebb több, az olvasóra nem tartozó intim részletet ismer meg, hogy az öreg Jókai elviszi ifjú feleségét Velencébe az egész deklasszált kispolgári pereputtyal, hogy Kiss József reformátusnak lódítja magát zsidó létére, csakhogy felvegyék kedvezményesen a debreceni kollégiumba, s ehhez hasonlóakat. Érettségizı diákoknak talán hasznára lehet a múzeum, életrajzi vonatkozású dokumentumokat láthatnak bıven, felvértezhetik magukat adatokkal, biztonságosabban állhatnak a bizottság elé, számot adni arról, mirıl? Hát nem arról, miként hatnak rájuk a mővek, nem, legfeljebb az írói életrajzról. Csak azt mondaná meg egyszer valaki, mért kell a diáknak ismerni az író személyes sorsát, életét, intim szféráját? Kutakodjon az irodalomtörténész, ı él belıle! De csak ı. Figyelmetlenségek egy kiállításon Meghívót kaptam Bodó Sándor reprezentatív életmő kiállítására, a Hadtörténeti Múzeumba. Ötszáznál is többen lehettünk, volt nyitó-koncert és népdal és kamera, az Egyesült Államok nagykövete beszédet mondott, de mondtak mások is, a múzeum igazgatója például, aki angolul szólt hozzánk a jelenséget nem kommentálom, méltatták az amerikai-magyar barátságot, s hogy Sándornak, az ötvenhatos emigránsnak második hazája lett a fantasztikus Amerika, dicsérték a mővészt, felemlegették életútját, s mindezen közben az alkotó, akinek a mőveivel volt telerakva ez a hatalmas márványterem, ott állt egyedül, elhagyottan, a nagykövet és a többi szónok háta mögött, mígnem hosszú idı után valaki észrevette, hogy maguk közé illene állítani azt, akinek ürügyén ünneplik magukat. A méltató beszédeket aláfestette a terem egy hangsúlyos traktusán a pincérek ügybuzgó ténykedése, bort nyitottak, poharakat rakosgattak, csurgatták a rostos
gyümölcsleveket, hogy amikor az utolsó szó is elhangzik, tálcákról kínálhassák a repi italokat. Mit gondolhatott magában vajon a nyolcvanhárom éves mővész? Az út végén Márai Sándorra gondoltam, az Amerikában élı öreg Máraira, mit tehet, miután meghal a felesége, a testvére, s már senkije sincs. Haza, Magyarországra nem jöhet, maga állította fel a tilalomfát magának, az agya kilencvenegynéhány éves korában is hibátlanul mőködik, a kórházi kiszolgáltatottságtól viszont retteg, a betegségtıl, amely tehetetlenségre ítéli. Mit tehet? Pisztolyt vásárol, lıgyakorlatra jár, hogy megismerje a fegyver természetét, ne hibázzon, ha eljön az idı és használnia kell. Közben ír, naplóbejegyzés formájában rögzíti gondolatait, végrendeletet készít, érzékeli szobájában felesége szellemi auráját, a halált nem sietteti, de nem is féli, s amikor úgy véli, bekövetkezett a testi nyomorúságnak az a végsı állapota, amikor a kórházi kiszolgáltatottság, az elfekvı állapot körülötte családtagok már nincsenek elodázhatatlan, meghúzza a ravaszt. Unoka a kórházi ágyon Zsófika az unokám - tizennyolc éves és érettségizik -, térdében ínszalagszakadással fekszik a kórházban, két és félórás mőtét után egy négyes kórteremben. Fekszik a kórházi ágyon begipszelt lábbal, sápadt, sírdogál, fájdalom kínozza, a nagyanyja folyamatosan mellette, én is ott, s figyelem, miként viseli a szenvedést, s miként a mozdulatlanságból következı kiszolgáltatottságot, hogy a többiek elıtt kell ágytálazni, hogy nagydolgát is az ágyon végezheti, hogy folyamatosan segítségre szorul. Gátlásai vannak, megszőnik a vizelési ingere is, lassan szokik a megszokhatatlanhoz. Figyelem, mondom, s megnyugszom, mivel nem jelenetezik, nem agresszív, s nem válik depresszióssá sem. A szégyenérzést legyızi. Édesapám a kórházi halásos ágyáról lekászálódott, kiment a vécébe, nem bírta elviselni, hogy mások, fiatal hölgyek biliztessék. Visszament még, aztán meghalt. / Zsófikám kórházalása idején kellett volna Bogácson karneváloznom./ A hecc és következményei A Televízió Filmmúzeumában láttam egy filmet, Gárdos Péter rendezte, s az volt a címe: A hecc. Jó film, talányos film, elgondolkoztató film. Adva van egy jó svádájú, sikeres férfi, aki pénzt is tud keresni, meg nıt is szerezni, amúgy rendes ember. Egy zongoraszállító triumvirátus tagjai - nincs konkrét okuk - elhatározzák, hogy megheccelik hısünket. Elıször csak felcsengetnek hozzá éjszaka, aztán vég nélkül lifteztetik, majd furgonnal falnak szorítják, más alkalommal kilógatják az ablakon, legközelebb megverik, végül, mint egy múmiát, megkötözik, és úgy furikáztatják. S ı keresi, ki lehet az akciók mögött,
melyik ellenfele, melyik felszarvazott férj, melyik átvert üzleti partner? /A nézı tudja, hogy ez csupán hecc./ Lelkiismeret-furdalása azonban üldözési mániába csap át, már nem is dolgozik, bőnlajstroma összeállításával tölti idejét, s menekül. Aztán ebben a lelkiállapotban gyilkol. Megöl egy ártatlan bolondot. Mi minden eszébe nem jut az embernek? Mit követhettem el, hogy így ver az Isten? A rettegés birodalma, az ötvenes évek, itt-e a fekete autó? A kedves szomszéd heccei, aki éjszakánként telefonáltatott. Karinthy Ferenc ordináré ugratásai. A Bőn és bőnhıdés. Kányádi versei a Cheucescu korszakról. Kornis Mihály cikkei, esszéi. Az író, aki Jézus hitő zsidónak mondja magát, soha nem kereste olyan elszántan az antiszemitizmust Magyarországon, mint megtérése óta. Mintha lelkifurdalás gyötörné. A visszajelzés hiányáról A rádió riportere egyik vasárnap délelıtti adásban megszólaltatott egy elsı kötetes költınıt, Falcsik Máriát, ha jól értettem, aki példátlan magabiztossággal azt mondotta, hogy ı ismeri a saját közönségét, nagyságrendben is képes meghatározni, mennyien lehetnek, nekik költ, s kap is annyi visszajelzést, hogy tudja, érdemes továbbra is költenie. Irigyeltem. A határozottságáért, az optimizmusáért. Én is tudom, hogy hány embernek írok, megmondhatom, nem titok. Száznak a Naplót meg a Leveleket. Nem sok, tényleg nem, de nekem elég volna, ha ez a száz megbízható, jó olvasó volna. Parti Nagy Lajos nyilatkozta valahol, hogy neki ugyan kevés olvasója van, de azok aztán igaziak. Hát én mit mondjak? Olvasóim tíz százaléka, ha jelez énnekem. A többi vagy kézbe sem veszi a szövegeket, vagy kézbe veszi, tetszik is neki, de nincs ideje szólni, vagy mire szólna, már elfelejtette, tetszett-e neki vagy sem. Persze az is lehet, hogy udvariasságból nem jelez, nem akar megsérteni. Mindegy persze, azért én csak leülök a gép mellé. Kényszeresen. Feleségem olykor megdicsér: Megy ez, mondja, egészen belejössz. Majd hozzáteszi: nem óhajtanád a szınyeget kitisztítani, ennek is volna annyi haszna, mint az írásnak? Végül is igaza van. Amit irigyelek Eperjes Károlyban Ha összesodor a sors olyan valakivel, akit becsülök, vagy aki hat rám, vagy akit irigyelhetek, akkor hála tölti el ahogy mondani szokták a szívemet. Eperjes Károlyt mindig is nagy színésznek tartottam, tehát becsültem, hogy hatott volna rám, errıl nem tudok beszámolni, nem volt mód, alkalom, hogy közel kerüljünk egymáshoz, de hogy van miért irigyelnem, ezt bízvást állíthatom, kuckós együttlétünk alapján és után mondom. Eperjes Károly szert tett egy zsinórmértékre, ezt kihúzta maga elıtt, s következetesen ennek mentén halad. Zsinórmértéke az Újszövetség, az ennek nyomán kialakított erkölcsi törvény. Szuggesztív, karizmatikus személyiség ez a színész, páratlanul jó elıadó, színes mesélı, de ami a lényeg, szóljon bármirıl,
egy jó történet kedvéért akár feledkezzen is meg eredeti mondandójáról, a zsinórmértéktıl el nem szakad. Szóljon saját válságairól, elemezzen szerepeket, szerephelyzeteket vagy darabokat, keresztény erkölcsiségen méri azokat is. Eperjes Károly láthatóan boldog ember, tisztában van önmagával, tabula rázát csinált a lelkében, útja egyenesnek látszik a lénia mentén. S nemcsak a halálig. İ tudja, mert hiszi, amiben én gyarló, kételkedem. Hát ezért irigylem. Az anyai érzés is irigylésre méltó A tanítványaimnak mondottam a minap, vajon tudatában vannak-e annak, hogy milyen páratlan az élmény, amit az anyaságtól kapnak. Nem csak azért, mert megélhetik a folyamatot: életet hoznak létre, hanem azért az érzelmi gazdagságért, ami magával az anyaság állapotával szinte automatikusan az övék, amelyben együtt van a szeretet, az önfeláldozás, a gondoskodás, a megbocsátás, a rajongás, szóval mindaz, ami pozitív emberi tulajdonságként deklaráltatik erkölcsi kátéinkban, s ami érzés nem hasonlítható semmihez a világon, legfeljebb a szerelemhez. Ám ez az utóbbi rövid ideig tart, mint tudjuk, míg az anyai érzés végig kíséri az életet. Mért nincsenek csavargó nık az utcán? Mert a legtöbbnek dolga van. Szeretniük kell, gondoskodniuk kell, megbocsátaniuk kell! Jó, hogy ilyen mővész is van Alig találkoztam még olyan alázatos szívő mővésszel, mint Kobzos Kiss Tamás. Ahogy jelen volt, szólt és zenélt, valójában nem ıt láttuk, hanem az édesapját, a költı Kiss Tamást, aztán Balassi Bálintot aztán a régi énekmondókat és iskolamestereket, akik felfedezésre várnak, nem az ı problémáit ismertük meg, hanem a népzeneiskolákét, a Kodály-módszerét. S ahogy pengette a kobozt és a lantot, s ahogy énekelt, a mondandó volt jelen, a zenében megfogalmazott érzelem, s rejtekezve csak a mővész, az interpretáló. Milyen másként vagyunk mi teremtve emberek. Két héttel korábban, mikor Eperjes Károlyt köszönthettük a kuckóban, akkor is ıt láttuk és hallottuk, a színészt, akkor is, amikor verset mondott, drámát elemzett, vagy a kereszténységrıl beszélt. Néztem Tamást, a markáns jelenséget, szép, keleti fejét, s milyen furcsa, már testi mivoltában sem ıt láttam egy idı után, hanem az édesanyját benne, a fiatal Lillát, kedves, szelíd, halk szavú kolleganımet, ifjúságom idejébıl. Siratom a kidılt olajfát Nagykovácsiban, ahol a lányomék laknak, a kertben, ahol hajdanában ültetgettünk, - Istenem harmincöt éve már -, kidılt egy olajfa. Vastag jég képzıdött az ágakon, olyan súllyal, hogy a gyökerek nem bírhatták. Betegség egyébként nem rongálta, csak a váratlan teher, ami rászakadt. Ez fektette a földre. Szép fa volt, enyhet adó, jó illatú, madarak csemegézték a bogyóit.
Élt harmincöt évet. Majdnem ennyi évesek voltunk, amikor ültettük. Megmaradhat e oszlop gyanánt, emlékeztetınek?