Kis László A HATÁRON ÁTNYÚLÓ BIZONYÍTÁS ESZKÖZEI ÉS KÉRDÉSEI AZ EURÓPAI UNIÓBAN *

Kis László A HATÁRON ÁTNYÚLÓ BIZONYÍTÁS ESZKÖZEI ÉS KÉRDÉSEI AZ EURÓPAI UNIÓBAN * Az Európai Unióban az alapvetően gazdasági típusú integráció során hosszú ideig a büntetőjogi rendelkezések nem kerültek napirendre, a tagállamok a büntetőjogot szuverenitásuk végső bástyájának tekintik, amely az adott ország kulturális sajátosságait messzemenőkig magán viseli és egyúttal reprezentálja. Mindezek ellenére, a határokon átnyúló bűnözéssel szembeni hatékony fellépés, illetve a pénzügyi érdekek sérelmére elkövetett bűncselekményekkel okozott kár nagyságrendje következtében felmerült az igény az említett érdekek egységes büntetőjogi védelmére, s egyúttal az 1990-es évektől kezdődően a büntetőjog területén is, mind a határon átnyúló bűnözés, mind pedig különösen az Európai Unió pénzügyi érdekeinek védelme területén számottevő változások következtek be, melyeknek köszönhetően egyebek mellett a bizonyítékok beszerzése területén is harmonizációt célzó jogi aktusokat fogadtak el. Megjegyzem, hogy véleményem szerint a tagállamok közötti kooperáció és az EU pénzügyi érdekeinek védelme területén folytatott együttműködés (ezzel például az OLAF szerepe és az általa vezetett nyomozások során begyűjtött információk bizonyítékkénti felhasználásának kérdései is) külön-külön speciális problémákat vetnek fel, s ehelyütt a tagállamok közötti együttműködésre kívánok koncentrálni Az alapvető jogforrás kezdetben az Európa Tanács keretében született, a Kölcsönös Bűnügyi Jogsegélyről szóló Európai Egyezmény (Strasbourg, 1959) (és az ehhez fűzött Második Kiegészítő Jegyzőkönyv (Strasbourg, 2001)) volt, melyet az 1985. június 14-én, Schengenben aláírt, a közös határokon való ellenőrzés fokozatos megszüntetéséről szóló Megállapodás végrehajtásáról szóló Egyezmény (1990) (Schengeni Végrehajtási Egyezmény, vagy Schengen II Egyezmény, SVE) egészített ki. Az Európai Unió tagállamai közötti Kölcsönös Bűnügyi Jogsegélyről szóló Egyezmény (2000), illetve az Európai Unió Egyezménye a Vámszervek közötti Kölcsönös Segítségnyújtásról és Együttműködésről (1998) (Nápoly II Egyezmény) újabb előrelépést jelentett az uniós szintű kooperáció területén. A Lisszaboni Szerződéssel ezen témakört érintően bevezetett egyes módosítások gyökere az Alkotmányszerződésig, illetve az azt megelőző uniós kodifikációs törekvésekig (például Corpus Juris Europae) nyúlik vissza. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 86. cikke az Európai Unió pénzügyi érdekeit sértő bűncselekmények mint az uniós büntetőjogi jogalkotás középpontjában álló bűncselekményi kategória üldözésére lehetővé teszi, hogy a Tanács különleges jogalkotási eljárás keretében elfogadott rendeletekben az Eurojustból hozza létre a vertikális büntetőjogi kooperációs modell első szerveként az Európai Ügyészséget. Úgyszintén e szerződés a fent hivatkozott rendeletek körébe utalja az Európai Ügyészség működése kapcsán egyebek mellett a bizonyítékok elfogadhatósága szabályainak lefektetését is, mely témakörben alapvető rendelkezések kidolgozására az ún. * A tanulmány közzététele a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0008 jelű projekt részeként az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg. 1

Corpus Juris projekt keretében került sor 1, melynek egyes eredményei azóta más formában az uniós jog részévé váltak. A magyar fordításban megtévesztő elnevezésű, európai bizonyításfelvételi parancs (European Evidence Warrant, EBP), 2 a büntetőügyekben folytatott kooperáció alapvető elveként, céljaként szolgáló kölcsönös elismerés elve szemszögéből a bizonyítéktranszfer területén elméletben az európai elfogatóparancs 3 logikájára épít. A valós idejű információszerzést (például közlések lehallgatásával, leplezett megfigyeléssel vagy bankszámlák ellenőrzése révén) 4 nem teszi lehetővé; ebben a körben már valamely tagállamban rendelkezésre álló információk és bizonyítási eszközök továbbításának egyszerűsítését és gyorsítását célozhatja. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a házkutatás, lefoglalás útján beszerezhető azaz gyakorlatilag tárgyi és okirati bizonyítási eszközök birtokának megszerzésén túl, ezen jogintézmény alapján további - nem csupán a birtokba jutással, de konkrétan a bizonyítással, az információk elemzésével, feldolgozásával, vizsgálatával kapcsolatos cselekmények nem végezhetők, ugyanakkor a kibocsátást megelőzően beszerzett ilyen tárgyak, dokumentumok, adatok továbbíthatók a kibocsátó állam felé. A kölcsönös elismerés elvének érvényesítése kapcsán a kerethatározat ebben a körben előírja, hogy a kettős inkrimináció követelménye főszabályként nem vizsgálható az EBP végrehajtásakor. A kerethatározat is a forum regit actum elv prioritását hangsúlyozza, s előírja, hogy az EBP végrehajtása során a végrehajtó hatóságnak főszabályként be kell tartania a kibocsátó hatóság által az EBP-ban kifejezetten feltüntetett alaki követelményeket és eljárásokat (kivéve, ha ezek ellentétesek a végrehajtó állam alapvető jogelveivel). A forum regit actum elvének ilyetén szabályozása a 2000. május 29. napján elfogadott uniós jogsegélyegyezményben lefektetettekre emlékeztet, s egyúttal elősegíti a más államból beszerzett bizonyítási eszközből származó bizonyíték felhasználásával vagy kizárásával kapcsolatban felmerülő problémák orvoslását, ezáltal a határokon átnyúló bűnüldözés területén a hatékonyság érvényesülését. Megjegyzem, hogy az alapvetően már meglévő bizonyítási eszközök tagállamok közötti forgalmának számottevő megkönnyítésének és így az együttműködés hatékonyságának fokozásának reményét hordozó EBP mégsem váltotta be eddig a gyakorlatban a hozzá fűzött reményeket: a kerethatározat által megteremtett új rendszer egyes álláspontok szerint nem hozott olyan mértékű előrelépést ezen a területen, amely indokolta volna a tagállamok számára az eddigiekben alkalmazott kooperáció felváltását (s ne feledjük, hogy a rendszer csupán kölcsönös alkalmazás esetén működhetne). A jelenlegi tagállamok közötti együttműködési rendszer felváltását célozza az ún. Európai Nyomozási Határozat jogintézménye, amely jelenleg még változóban lévő irányelvtervezet formájában létezik, ugyanakkor a jogintézmény alapvonalai, tervezett rendeltetése, funkciója körülírhatók. 1 Lásd Delmas-Marty, Mireille (szerk.) (1998), Corpus Juris der strafrechtlichen Regelungen zum Schutz der finanziellen Interessen der Europäischen Union, Carl Heymanns Verlag KG, Köln Berlin Bonn München, valamint Delmas-Marty, Mireile Vervaele, John A. E. (szerk.) (2000), The Implementation of the Corpus Juris in the Member States Volume I, Intersentia, Antwerp Groningen Oxford. 2 A büntetőeljárások során felhasználandó tárgyak, dokumentumok és adatok megszerzéséhez szükséges európai bizonyításfelvételi parancsról szóló 2008/978/IB (2008. december 18.) kerethatározat, Hivatalos Lap L 350., 2008.12.30. 3 Az Európai Unió Tanácsa 2002/584/IB kerethatározata (2002. június 13.) az európai elfogatóparancsról (Hivatalos Lap 190., 2002.7.18.) és a tagállamok közötti átadási eljárásokról, valamint az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. törvény II. Fejezet és 3-5. számú mellékletek. 4 4. cikk (2) bekezdés c) pont 2

Az ENYH kiindulópontja is természetesen az európai büntetőjogi jelenkori fejlődési irányait meghatározó Stockholmi Program (2009. december 11.), mely az Európa Tanács tamperei ülésén (1999. október 15 16.) lefektetetteknek alapján a kölcsönös elismerés elvét helyezi a középpontba a határon átnyúló vonatkozásokkal bíró ügyek tekintetében. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 82. cikke is hangsúlyozza a kölcsönös elismerés elvét, mint a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés központi elemét, s az ennek érvényesüléséhez megalkotandó szabályozási minimumok kapcsán az érintett területek között tartalmazza a bizonyítékok tagállamok közötti kölcsönös elfogadhatóságát. Az ENYH célja tehát nem kevesebb, mint hogy felváltsa a jelenlegi, alapvetően a klasszikus jogsegély-típusú együttműködés jellemzőit a tagállamok közötti fokozott és közvetlen kooperáció sajátosságaival kiegészítve hordozó rendszert, s valamennyi, eddig a bizonyítás-felvétel, a bizonyítási eszközök beszerzése területén alkalmazott eszköz helyébe lépjen egy átfogó, szabályrendszerében, működésében egyszerűsített kooperációs struktúra kialakításával, a hatékonyság javítása érdekében. Csupán olyan speciális kooperációs formákat nem érint ezen új típusú tervezett jogintézmény, mint a közös nyomozócsoportok, illetőleg a SVE alapján végzett határon átnyúló megfigyelés, így az ezek során történő bizonyíték-beszerzésre és felhasználásra az eddigiekben irányadó szabályok vonatkoznak az ENYH esetleges jövőbeni alkalmazása esetén is. Ugyanakkor az együttműködés során alkalmazott eljárások egyszerűsítésére irányuló és széles körben támogatható törekvések, valamint a bizonyítékok kölcsönös elfogadhatósága nem feltétlenül járnak együtt 5, s bár összefüggésükben is vizsgálni kell ezen témaköröket, míg a jogsegély-eljárások felváltása egy azonos formákra és eljárási mintákra épülő rendszerrel kétségkívül elősegíti a hatékonyság fokozását, addig ugyanezen igény önmagában nem szolgálhat alapul arra, hogy az egyes tagállamok a hosszú időre visszanyúló történeti gyökerekkel rendelkező, az adott társadalmi viszonyokat tükröző büntetőeljárási rendszerük központi elemét képező bizonyítási szabályok kapcsán a kölcsönös elismerés általános elvére hivatkozással éppen a határon átnyúló súlyos bűnelkövetéssel szembeni küzdelem során tekintsenek el a gyakorlatban kétséges, a másik tagállam saját hagyományain alapuló, saját társadalmi berendezkedését tükröző büntetőjogi rendelkezéseivel kapcsolatos teljes bizalomra hivatkozással a részletesen kimunkált, a tényfeltárás menetét, ekként a büntetőeljárás jellegét is, meghatározó szabályoknak akárcsak egy részétől. 6 Az ENYH a megkeresett tagállamban nyomozási cselekmények lefolytatására irányul, a megkereső tagállamban folyó nyomozással összefüggésben, annak szükséges részeként, s kiterjed a valós idejű, hosszabb ideig tartó bizonyíték-beszerzést célzó tevékenységekre, ideértve a titkos adatgyűjtés keretébe sorolható tevékenységeket is (szabályait alapvetően a megkereső hatóság határozza meg). Az ENYH egy formanyomtatványon terjeszthető elő, mely az együttműködés egységesen formalizált eljárásával a hatékonyság növelését célozza. 5 Vö. Williams, C., (2005) Overview of the Commission s proposal for a Framework Decision on the European evidence warrant, in: Verveale, J.A.E. (ed.), European Evidence Warrant Transnational Judicial Inquiries in the EU, Intersentia, Antwerpen Oxford, 69-74. o. 6 Vervaele hangsúlyozza, hogy a kölcsönös elismerés elve nem tekinthető eleve adottnak, hanem az a bűnügyi együttműködés fokozatos és folyamatos fejlődése során kialakítható (Vervaele, John (2006), European Criminal Law and General Principles of Union Law, in: Durdevic, Zlata (ed.), Current Issues in European Criminal Law and the Protection of EU Financial Interests, Austrian Association of European Criminal Law Croatian Association of European Criminal Law, Zagreb, 193. o.) A fentiekkel összhangban a Lisszaboni Szerződés relevanciájáról e területen lásd: Fichera, Massimo (2011), The implementation of the European Arrest Warrant int he European Union: law, policy and practice, Intersentia, Cambridge Antwerp Portland, 54-59. o. 3

Az ENYH végrehajtási kötelezettséget teremt a tagállamok részére, s röviden utal az alapvető jogok és jogelvek tiszteletben tartásának kötelezettségére ezzel összefüggésben. A 8. cikk szerint: A végrehajtó hatóság minden további alaki követelmény nélkül elismeri az ezen irányelv rendelkezéseivel összhangban részére továbbított ENYH-t, és biztosítja annak végrehajtását ugyanúgy és ugyanolyan feltételekkel, mintha az adott nyomozási cselekményt a végrehajtó állam valamely hatósága rendelte volna el, kivéve, ha az érintett hatóság úgy dönt, hogy az elismerés vagy végrehajtás megtagadásának vagy a halasztás ezen irányelvben felsorolt indokainak valamelyikére hivatkozik. A végrehajtás megtagadásának lehetséges indokait az irányelv-tervezet részletesen szabályozza, ugyanakkor szűkre szabja, az együttműködési kötelezettség hangsúlyozása mellett. Az ENYH esetében a végrehajtó államnak valóban csupán a puszta, legszűkebb értelemben vett végrehajtói szerep jut, amennyiben a forum regit actum elv főszabályát fogalmazza meg az irányelv-tervezet a 8. cikk (2) bekezdésében. A 13. cikk alapján a hasonló belföldi ügyben igénybe vehető jogorvoslattal azonos lehetőséget kell biztosítaniuk a tagállamoknak az ENYH alkalmazása esetén is azonban fontos, hogy a kibocsátás érdemi indokait kizárólag a kibocsátó tagállamban lehet vitatni. Minthogy az ENYH a kibocsátó hatóság szerint megjelölt előírásokat rendeli alkalmazni a valós idejű bizonyíték-beszerzési eljárásokra, kérdésként merül fel, hogy az érintett személyek (terhelt, sértett, tanú, egyéb érdekelt) jogainak érvényesülése miként biztosítható hatékonyan. Az eljáró hatóság számára vélhetően a feladatainak ellátásához szükséges mértékben a megkereső hatóság részletes tájékoztatást ad mindazon szabályokról, amelyek mentén az eljárási cselekményt lefolytatni szükséges. Kérdéses ugyanakkor, hogy az effajta szabályok különösen a megkereső hatóság szerinti tagállam büntetőeljárási rendelkezéseinek tágabb kontextusából kiragadva megfelelő eligazodást nyújtanak-e. További kérdésként merül fel, hogy az érintett személy illetőleg akár védője, jogi képviselője vajon honnan is szerezhetne tudomást mindezen szabályokról, leszámítva azt az esetet, ha az eljáró hatóság informálja őket mindezekről. Ez azonban álláspontom szerint korántsem jelenti azt, hogy mindezen személyek feltétlenül képesek is lennének az eljárás említett szabályok szerinti érdemi ellenőrzésére, s például a jogi képviselő, illetőleg a védő ugyanazt a funkciót tudná betölteni, amelyet a végrehajtó hatóság szerinti tagállam belső joga szerint folyó eljárásban. Ezzel összefüggésben véleményem szerint általánosságban elmondható, hogy az európai büntető jogalkotásban a bűnüldözés hatékonyságának növelésére irányuló, rohamos haladást mutató, újabb és újabb eredményeket, jogintézményeket felmutatni óhajtó folyamatban az érintett személyek jogainak megóvásával, érvényesítésével kapcsolatos törekvések korántsem mutatnak hasonló lendületet. A védők, jogi képviselők esetén pedig gyakorlatilag teljességgel hiányzik egy olyan európai szintű hálózat kialakítása, amelyben adott esetben a határon átnyúló relevanciájú ügyekben ezen személyek között is megvalósulhatna egy olyan típusú együttműködés, ami 27 tagállam jelenleg is több releváns tekintetben eltérő büntető eljárásjogának különösen bizonyítási jogának, a bizonyítékok felhasználhatóságával kapcsolatos rendelkezéseknek ismeretével a hatékony jogérvényesítést biztosíthatná. 7 Mindezt azon okból is fontosnak tartom, mert véleményem szerint a hatékony védelem, illetve jogérvényesítés lehetőségének, kereteinek biztosítása is a tagállamok kötelezettsége, a büntető igazságszolgáltatási rendszer részeként. Az is leszögezhető, hogy a bűnügyi együttműködés hatékonyságának fokozására irányuló lankadatlan törekvések minden egyes esetben érintik az alapjogokat, minden esetben ezen 7 A védők egymás közötti gyors, biztonságos kommunikációját lehetővé tévő ún. PenalNet program (http://www.penalnet.eu/portalpenalnet/home.do) komoly előrelépést jelenthet e területen, ugyanakkor a fent jelzett probléma megoldását nem jelentené abban az esetben sem, ha valamennyi tagállamra kiterjedne. 4

jogok érvényesülésének változó intenzitású korlátozásával járnak, s az ezen jogok és szabadságok aspektusából vizsgálva az újabb jogalkotási törekvések sem fordítanak elegendő figyelmet a kérdéskör egészére. 8 Az ENYH szabályozási körét tekintve ezen kérdések rendezése különösen jelentős. Az ENYH egyes, speciális rendelkezéseket igénylő eljárási cselekményeket külön, részletesen is szabályoz, ideértve például a bankszámlákkal, bankszámla-forgalommal kapcsolatos adatkérést, amelynek szabályozása az európai jogsegélyegyezmény kiegészítő jegyzőkönyvében foglaltakra emlékeztet, ideértve, a banki műveletek végrehajtásának valós idejű nyomon követését is. A fedett nyomozás vonatkozásában az ENYH az eddigiekben irányadó, uniós jogsegély-egyezményhez hasonló rendelkezéseket tartalmaz, s kivételesen azon tagállam belső jogának alkalmazását rendeli ezen műveletre, amelynek területén azt végrehajtják (locus regit actum). Titkos távközlési információgyűjtés megjelölés alatt az ENYH szabályai ismételten az uniós jogsegély-egyezményt idézik fel, ideértve azon esetet is, amikor a lehallgatásra más tagállam területén tartózkodó személy vonatkozásában e tagállam technikai segítsége nélkül kerül sor. E tekintetben éppen a bizonyítékként felhasználhatóság vonatkozásában tér el az irányelv-tervezet az uniós jogsegély-egyezmény rendelkezéseitől. A 2000. május 29-i egyezmény szerint ugyanis ebben az esetben a titkos információgyűjtést végző tagállamnak értesítenie kell az érintett tagállamot, amely nyilatkozik arról, hogy folytatható-e a művelet, s a beszerzett információk ilyen nyilatkozat hiányában főszabályként nem használhatók fel bizonyítékként (s ez időbeli korlátot is jelent: addig sem használhatók fel bizonyítékként, amíg az értesített tagállam beleegyező nyilatkozatát nem teszi meg). Azonban az ENYH ezen szabályozás logikáját megfordítja, s főszabályként lefolytathatónak tekint minden ilyen műveletet és bizonyítékként felhasználhatónak minden beszerzett információt, kivéve, ha az értesített tagállam meghatározott időn belül arról értesíti a titkos információgyűjtést végző tagállamot, hogy nem lehet elvégezni a műveletet vagy azt be kell fejezni, illetve a beszerzett adatokat nem vagy csak meghatározott feltételek esetén lehet felhasználni. Minderre akkor van lehetősége, ha egy hasonló nemzeti szintű esetben nem engedélyeznék a titkos információgyűjtést. A kölcsönös elismerés elvének a megkereső tagállam szabályainak alkalmazásában és az ENYH végrehajtásának kötelezettségében álló érvényesítése a bizonyítási jog területén véleményem szerint jelenleg több problémát is eredményezhet, s a tagállami büntetőjog harmonizációja jelenleg egyáltalán nincsen azon a szinten (s nem is lenne szerencsés jelenleg), ahol mindezen törekvések aggálytalanul megvalósítható lennének, figyelemmel arra is, hogy mindezen előírások a bizonyítéktranszfer területén változatlanul a tagállami jogrendszerre hagyják a büntető eljárásjogi kérdések megoldását, így a bizonyítás területén fennálló esetenként alapvető eltérések kétségessé teszik az irányelv-tervezet sorsát, annak elfogadása esetén is. Mindehhez hozzájárul továbbá, hogy szabályozási köre kiterjed a titkos adatgyűjtésre is, amely mind a tagállamok számára, mind pedig emberi jogi szempontból különösen érzékeny terület. Mindezek alapján számomra kétséges, hogy az ENYH valóban képes lesz-e arra, hogy a bizonyíték-transzfer területén a jelenlegi kooperációs eszközöket felváltsa, s a gyakorlatban is hozzájáruljon az együttműködés hatékonyságának növeléséhez, s megfontolandónak tartom a jelenleg létező kooperációs mechanizmusok rendszeres értékelésén alapuló fejlesztését, amely 8 V.ö. Satzger, Helmut (2010), Internationales und Europäisches Strafrecht, Nomos Verlagsgesellschaft, Baden- Baden, 173-177. o., Williams, C., (2005), i.m., 74-76. o., Smeulers, A. (2005), The position of the individual in international criminal cooperation, in: Verveale, J.A.E. (ed.), i.m., 80-83. o., Brants C.H. (2005), Procedural Safeguards in the European Union: Too Little Too Late?, in: Vervaele, J.A.E. (ed.), i.m., 103-119. o. 5

természetesen nem zárja ki az ezen a területen véleményem szerint jelenleg még korántsem adottnak tekinthető kölcsönös elismerés elvének szem előtt tartását a határon átnyúló bűnüldözést és igazságszolgáltatást tekintve, sőt álláspontom szerint annak a bizonyítási jog területén történő kialakulását, fejlődését, s a jövőben az ENYH tagállami szemszögből is teljes körűen támogatható kialakítását és hatékony működését nagymértékben elősegítené. Felhasznált irodalom 1. Brants C.H. (2005), Procedural Safeguards in the European Union: Too Little Too Late?, in: Verveale, J.A.E. (ed.), European Evidence Warrant Transnational Judicial Inquiries in the EU, Intersentia, Antwerpen Oxford, 103-119. o. 2. Delmas-Marty, Mireille (ed.) (1998), Corpus Juris der strafrechtlichen Regelungen zum Schutz der finanziellen Interessen der Europäischen Union, Carl Heymanns Verlag KG, Köln Berlin Bonn München 3. Delmas-Marty, Mireile Vervaele, John A. E. (ed.) (2000), The Implementation of the Corpus Juris in the Member States Volume I, Intersentia, Antwerp Groningen Oxford 4. Fichera, Massimo (2011), The implementation of the European Arrest Warrant int he European Union: law, policy and practice, Intersentia, Cambridge Antwerp Portland 5. Satzger, Helmut (2010), Internationales und Europäisches Strafrecht, Nomos Verlagsgesellschaft, Baden-Baden 6. Smeulers, A. (2005), The position of the individual in international criminal cooperation, in: Verveale, J.A.E. (ed.), European Evidence Warrant Transnational Judicial Inquiries in the EU, Intersentia, Antwerpen Oxford, 79-102. o. 7. Vervaele, J.A.E. (2006), European Criminal Law and General Principles of Union Law, in: Durdevic, Zlata (ed.), Current Issues in European Criminal Law and the Protection of EU Financial Interests EU Fraud, Criminal Liability of Legal Persons and Heads of Buisnesses, Interaction of Supranational and National Criminal Justice Auhorities, Austrian Association of European Criminal Law Croatian Association of European Criminal Law, Zagreb, 167-194. o. 8. Williams, C., (2005) Overview of the Commission s proposal for a Framework Decision on the European evidence warrant, in: Verveale, J.A.E. (ed.), European Evidence Warrant Transnational Judicial Inquiries in the EU, Intersentia, Antwerpen Oxford, 69-76. o. 6

TOOLS AND QUESTIONS OF CROSS-BORDER EVIDENCE INT HE EUROPEAN UNION European criminal law and especially the rules on cooperation in criminal matters have seen significant developments in the past years, mainly due to the principle of mutual recognition as the central element of this field. However, such developments in the territory of criminal procedure may not be fully in line with the current possibilities and requirements from the aspect of practical efficiency, procedural safeguards and guarantees - the latter showing considerable drawbacks while the legislation seems to be driven by the supremacy of efficiency. In the field of evidence in cross-border cases, there is a new legal instrument emerging yet in the form of a draft directive -, i.e. the European Investigation Order with the aim to replace all the existing legal instruments concerning obtaining and transfer of evidence, relying on forum regit actum, obligation of execution (as a result of mutual recognition and the abolition of dual criminality). This paper concentrates on the EIO from the aspect of the admissibility of evidence and efficient procedural safeguards of the individual. 7