A PALESZTIN IZRAELI KONFLIKTUS

BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR NEMZETKÖZI TANULMÁNYOK SZAK Levelező tagozat Nemzetközi gazdasági kapcsolatok szakirány A PALESZTIN IZRAELI KONFLIKTUS NÉHÁNY KÉRDÉSE AZ ÚJ VILÁGRENDBEN Készítette: Nagy Milada Budapest, 2011

Köszönetnyilvánítás Mindenképpen szeretnék hálás köszönetet mondani konzulensemnek, tanáromnak, dr. Nyusztay Lászlónak, aki értékes ötleteket adott, és több ponton is pontosította a gondolataimat, fáradhatatlanul sarkallt jobb és világosabb fogalmazásra. Köszönet illeti a folyamatos és hasznos visszajelzésekért, a segítségéért, amiért időt és energiát nem sajnálva a szakdolgozatom tökéletesítésére inspirált. Megtiszteltetésnek érzem, hogy Nagyné dr. Rózsa Erzsébet eleget tett felkérésemnek, és elvállalta a külső konzulens szerepét, munkám elbírálását. Szeretnék köszönetet mondani dr. Csejtei Istvánnak, Magyarország volt izraeli nagykövetének, amiért időt szánt rám, és beszélgetésünk során rávilágított a téma különböző nézőpontjaira. Köszönet illeti Yehuda Lahav izraeli újságírót, aki háttér-információival segített a konfliktus jobb megértésében. Sokat köszönhetek Yitzhak Livnat barátomnak, aki segítségemre volt az izraeli utazásaim során, és számtalan esetben válaszolta meg felmerülő kérdéseimet. Hálásan gondolok a családtagjaimra, mindazokra, akik beszélgetéseink során lelkesítettek, erőt adtak a tanulmányaim folytatásához. Végül, de nem utolsó sorban köszönettel tartozom páromnak a türelméért, a támogatásáért, egyszerűen mindenért. 2

Bevezető... 4 1. fejezet A konfliktus a régi világrendben... 6 1.1. A konfliktus kialakulása... 7 1.2. A konfliktus szereplői (Izrael, palesztinok, szomszédos és egyéb arab országok, USA, SZU, európai hatalmak, EK, ENSZ)... 9 1.2.1. Az izraeli társadalom. Zsidók és palesztinok egymással vívott harca... 9 1.2.1.1. A zsidó identitás... 9 1.2.1.2. Vallásosak és világiak... 10 1.2.2. A palesztin nacionalizmus... 14 1.2.3. Az Amerikai Egyesült Államok... 16 1.2.4. A Szovjetunió... 19 1.2.5. Az Európai hatalmak: Franciaország és Nagy-Britannia... 22 1.2.5.1. Franciaország... 22 1.2.5.2. Nagy-Britannia... 23 1.2.6. Európa és a Közel-Kelet viszonya... 24 1.3. A konfliktus okai, megoldásukra irányuló tárgyalások, azok kimenetele... 27 1.3.1. A menekültek... 27 1.3.2. A határok kérdése... 29 1.3.3. Jeruzsálem státusza... 32 1.3.4. A telepek... 35 1.3.5. Vízmegosztás... 37 1.4. Biztonságpolitikai kérdések... 38 1.4.1. A biztonság fogalmának elméleti megközelítése... 38 1.4.2. A biztonság... 40 1.4.3. Irán atomprogramja... 41 1.4.4. A terrorizmus régi és új dimenziói... 44 1.4.4.1. Állami terrorizmus... 48 1.4.4.2. Terrorszervezetek... 50 1.4.5. A biztonsági fal védelem vagy olaj a tűzre?... 53 2. fejezet A konfliktus az új világrendben... 55 2.1. Az új világrend... 55 2.2. A rendezésre irányuló kísérletek... 57 2.3. Új szereplő(k) felbukkanása, régi szereplők új helyzetben... 62 2.3.1. Az USA... 62 2.3.2. Az Európai Unió... 67 2.3.3. Oroszország... 73 2.3.4. Kína... 76 2.4. A palesztin állam... 77 2.4.1. Arafat állama a Palesztin Nemzeti Hatóság (PNH)... 77 2.4.2. Az Arafat utáni politikai helyzet... 78 2.4.3. A palesztin gazdaság... 80 2.5. Az izraeli gazdaság... 82 2.5.1. Makrogazdasági folyamatok, konjunktúra... 83 2.5.2. Munkaerőpiac... 85 2.5.3. Izrael gazdaságpolitikája, jogi szabályozás... 85 3. Kitekintés... 88 Ábrák... 94 Táblázatok... 98 Irodalomjegyzék... 105 3

A békét nem lehet kierőszakolni. Csak egyetértésben lehet elérni. Albert Einstein 1 Bevezető Az általam kiválasztott téma a kilencvenes évek óta foglalkoztat. Amikor sor került a Jichak Rabin és Jasszer Arafat közötti kézfogásra a washingtoni Fehér Ház kertjében, Rabin arckifejezését látva sejtettem, hogy a békemegállapodás háttere nem ad egyértelmű okot az optimizmusra. Később nem értettem, miért gyilkolja meg a sajátjai közül valaki azt a politikust, aki az öldöklés ellen próbál tenni. Úgy gondoltam, hogy egy szakdolgozat alkalmas arra, hogy ezt az izgalmas témát körüljárjam, hogy megtaláljam a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyek oly régen érdekelnek. Az első fejezetben ismertetem a konfliktus kialakulásának okait, annak szereplőit, a közel-keleti térséghez fűződő érdekeiket, a konfliktus jellegzetességeit vázolom fel a bipoláris rendszer feltételei között. A palesztin és a zsidó identitás bemutatását fontosnak tartom, ugyanis véleményem szerint ismeretük elengedhetetlen ahhoz, hogy a két nép közötti viszály okait megérthessük. Írásom gerincét az első intifáda 2 befejeződése utáni időszak képezi, az 1990-es évektől kezdődő ahogy a szakdolgozatom címe is jelzi, a bipoláris rendszer felbomlását követő időszakot igyekszem feltárni. A reménysugár, amely az oslói békefolyamat indulásakor elhitette a világgal, hogy lehet béke az Olajfák hegyén, a kilencvenes évek elején villant fel. A pozitív fejleményeknek 2001-ben az erőszak szabott gátat, a második intifáda kirobbanásával a tárgyalássorozat megtorpant, és csak 2009 őszén folytatódott. A szakdolgozat terjedelmi korlátai sajnos nem teszik lehetővé, hogy az alfejezetekben felvetett témaköröket a súlyuknak megfelelő oldalszámban kifejtsem, mindemellett igyekeztem, a számomra fontosnak tartott kérdéskörökre koncentrálva, a lényeget érinteni. Az Iránnal kapcsolatos alfejezetben az elmúlt egy évtized eseményeire korlátozom a vizsgálatot: a második intifáda kirobbanása (al-aksza, 2000 szeptembere) és a 2009-es 1 http://www.usip.org/ 2 A palesztinok Izrael elleni fegyveres harca. 1987. december 10-én robbant ki. 4

gázai offenzíva közötti időszakra. A térség és a világ biztonságára kockázatot jelentő iráni nukleáris programot a 3.4.3. alfejezetben tárgyalom. Az oslói békefolyamat agendáját a terjedelmi korlátok miatt nem vázolom, a másik oka pedig az, hogy az alapképzésben írt szakdolgozatom éppen erről szólt. (Nagy, 2009) A dolgozatom írása során arra próbálok választ találni, miért vallottak kudarcot a különböző béketervek, a nemzetközi szervezetek, a szuper- és nagyhatalmak kezdeményezései, nyomásgyakorlásuk a szemben álló felekre hozhat-e megoldást a több mint egy évszázados ellentétre? A téma óriási szakirodalommal rendelkezik, nemcsak nemzetközi szinten, hanem hazánkban is, ugyanakkor nehéz elfogulatlan szerzők műveivel találkozni: vagy az izraeliek, vagy pedig a palesztinok szemszögéből közelítik meg a kérdést. Ha egy szerző mégis megpróbál tárgyilagos képet festeni, a téma érzékenysége miatt számíthat arra, hogy cionistának vagy ellenkező esetben antiszemitának bélyegzik meg. Az utóbbi történt többek között Mario Vargas Llosával az Izrael Palesztina Béke vagy szent háború című könyve megjelenése után. Véleményem szerint az író tényszerű adatokra alapozva írta meg a könyvét, mégis az antiszemitizmus bélyegét ragasztották rá, amiért a palesztinok elnyomott helyzetére hívta fel a figyelmet. Természetesen a másik oldal is meggondolatlanul kritizálja azt a szerzőt, aki az izraeliek álláspontjának ad hangot. A szakdolgozat megírása során beszélgettem izraeli állampolgárságú zsidókkal és palesztinokkal egyaránt. Az országban járva nem éreztem azt a fenyegetettséget, amit a nemzetközi média sugall, még a libanoni határ mentén sem, ahol az ENSZ békefenntartók páncélosa alig néhány száz méterre a szállodámtól járőrözött libanoni területen. Igaz, a Gázai övezetbe, vagy a menekülttáborok egyikébe sem jutottam el, felkerestem viszont Ciszjordánia néhány települését (Hebron, Jerikó, Betlehem), amelyek békés arcukat mutatták nekem. Yehuda Lahav, izraeli újságíróval történő beszélgetésem során kiderült, az egyszerű, hétköznapi emberek békés, nyugodt életkörülményekre vágynak, és ennek megteremtéséért hajlandóak félretenni a sérelmeiket, de nem az ő szavuk a döntő. Nehéz kompromisszumot találni. Főleg abban az országban, ahol szinte minden családnak vannak személyes sérelmei, tragédiák sorát okozta az évtizedek óta fennálló szembenállás, és amelynek vége még ma sem látható. Különböző béketervek születtek és születnek, de megállapodás helyett újból és újból előtérbe kerül az erőszak. 5

1. fejezet A konfliktus a régi világrendben Ha nem lenne a palesztin izraeli konfliktus, úgy tekintene a világ Izraelre, mint a 20. század egyik legnagyobb sikerére. Hiszen az elmúlt 60 év alatt 1948-as megalakulása óta a harmadik világból a legfejlettebbek közé küzdötte fel magát, magába olvasztotta a világ minden tájáról származó, látszólag azonos vallású bevándorlót, egy holt nyelvet élettel töltött meg, magas technológiai és tudományos fejlődést tud magáénak, a legfejlettebb infrastruktúrával rendelkező hadseregre, valamint atomfegyverre tett szert amit tagad, de mindenki számára nyilvánvaló tény (N. Rózsa, 2008), és a lakosság egy ötödét képes rövid idő alatt hadrendbe állítani. Igaz, nagylelkű külső segítségre is számíthatott és számíthat az Egyesült Államokra, ahonnan évi közel hárommilliárd dollárt kap (Rostoványi, 2006), valamint a világban élő zsidó szórványra, ami szintén nem elhanyagolható. Ezek a tények önmagukban nem szolgálnak magyarázattal arra a látványos átalakulásra, hogy az egykori Oszmán Birodalom nyomorúságos tartománya, Palesztina valóságos gyümölcsöskertté vált. Az utóbbi években a gazdasági fellendülés miatt nőtt a gazdagabb és a szegényebb réteg közötti távolság, mára egy másféle, széthúzóbb társadalom jellemzi az országot, mint a kezdeti egyenlőségelven alapuló rendszerben. A demokrácia elvei érvényesülnek, ritka az olyan társadalom, amely oly kitartóan és keményen bírálná a kormányát, mint ahogy ezt az izraeliek teszik. Jelentősen csökkennek viszont ezek a demokratikus vonások, ha a muzulmán és a keresztény kisebbségről a lakosság közel 20 százalékáról van szó. Elméletben ugyanolyan állampolgárok, mint a zsidók, de a gyakorlat mást mutat. Nem állnak rendelkezésükre azok a lehetőségek, amelyeket a zsidók élveznek, korlátozva vannak az oktatás, az egészségügyi ellátás, a munkahely, a tulajdonszerzés területén is azzal az indokkal, hogy ezt követeli meg az ország biztonsága. Az arab izraeli állampolgárok még így is kivételes helyzetben vannak azon palesztinok százezreihez képest, akik Ciszjordániában és a Gázai övezetben élnek, illetve azokon a területeken, amelyeket Izrael 1967-ben, a hatnapos háború idején foglalt el. Ez a győzelem azóta is lidércnyomásként nehezedik Izrael külpolitikájára, hiszen attól fogva a világ számos országának ellenszenvét váltotta ki: gyarmattartó állam lett belőle. A megszállás negyven éve alatt több százezer telepes özönlötte el és sajátította ki a palesztinok földjét. Kemény küzdelem folyik a politikában a bal- és a jobboldal között, de 6

mindkét fél támogatja a telepek létrehozását és a telepeseket, akik meg vannak győződve arról, hogy Isten akaratát teljesítik. 1.1. A konfliktus kialakulása A mai Szíriát, Jordániát, Libanont, Izraelt és a Palesztin Nemzeti Hatóságot (PNH) magában foglaló terület a Nagy Szíriaként ismert régióhoz kötődött. A 16. század óta az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt álló térség a 20. század elejéig a jeruzsálemi szandzsákhoz és a bejrúti vilájethez tartozott. A vezető szerep a különböző családi klánok kezében volt, akik harcoltak a török hatalom ellen. A 20. század elején újabb kihívással kellett szembenézniük: már nemcsak az jelentette a legfőbb célt, hogy nagyobb önállóságot kapjanak a Birodalmon belül, hanem hogy megakadályozzák a cionista földvásárlásokat, és ezzel a zsidók bevándorlását. Az izraeli-palesztin konfliktus modern kori gyökerei a cionista mozgalom kialakulásáig (19. század második fele) vezethetők vissza. Az első világháború idején, 1916-ban jelentős szerepet vállaltak a törökök elleni felkelésben, de a térség arab lakosainak egy közös királyságba való integrálása, kudarcba fulladt, kemény megtorlás következett. Időközben titkos alkusorozat végére is pont került, 1916 májusában megszületett a Sykes-Picot egyezmény, amely a mostani Libanontól Szírián át a moszuli régióig tartó területet francia, míg a jeruzsálemi szandzsáktól kezdődő Irak középső és déli részét is magában foglaló területet pedig brit közigazgatás részévé tette volna. A palesztin nacionalisták számára újabb csapást jelentett, hogy a francia szövetségesük ellenében a britek külügyminisztere, Arthur James Balfour 1917 novemberében deklarálta, hogy a zsidóknak is joguk van Palesztinában zsidó nemzeti otthonra, de ez nem sértheti az ott élők polgári, felekezeti jogait. (Lugosi, 2006) Az első világháború befejeztével az Oszmán Birodalom szétesett, területén új államok alakultak. A Népszövetség felosztotta a térséget Franciaország és Nagy-Britannia között mandátumrendszert létrehozva. 3 Az 1930-as évekig Európából származó zsidó zömében askenázi 4 vallásúak telepedtek le Palesztinában, ahol az ott élő araboktól vásároltak földet. 5 Az 1930-as 3 Az 1920 áprilisában elfogadott egyezmény szerint Palesztina (a Jordán folyó jobb partjával egyetemben) brit mandátumterület lett. (Hurewitz, 1956, 18-21.) 7

években durva összecsapásokra került sor, nemcsak a zsidók és arabok között, hanem az angolokkal is, mivel az együttélést mindegyik közösség csak uralkodói pozícióból tudta volna elképzelni. Az arab egységet hátráltatták a törzsi, családok közötti ellentétek. 6 Képtelenek voltak felismerni, hogy a megosztottság Palesztina elvesztéséhez vezet. A londoni kormány próbálkozott felosztási javaslattal, de azt az arabok elutasították. Ezután 1939-ben kiadták a Fehér Könyvet, amely jelentősen korlátozta a zsidó bevándorlást. A második világháború befejezését követően a helyzet tarthatatlanná vált Palesztinában. 1947. november 29-én az ENSZ Közgyűlés elfogadta a 181. számú felosztási határozatát 7, mely szerint a területet felosztják egy arab és egy zsidó államra (Képmelléklet, 1. ábra). A zsidó közösség elfogadta a tervezetet, az arabok nem. Véres összecsapásokkal teli fél év következett, arabok tízezrei menekültek el szülőföldjükről. (Képmelléklet, 2. ábra) A térség puskaporos hordóvá vált, amelynek meggyújtása olyan regionális háborúkhoz vezetett, amelyek messze túlmutattak az arab izraeli háborúkon 8, és a szovjet amerikai rivalizálás színtereinek egyike lett. 1945 után a térségre vonatkozó erővonalakat meghatározó tényezők: az európai hatalmak (Nagy-Britannia és Franciaország) meggyengülése, az USA aktív mediterrán politikája, a Szovjetunió fokozott érdeklődése a régió iránt, Izrael létrejötte és a zsidó kivándorlás, az arab világ egyre erősödő Nyugat és Izrael ellenes nacionalizmusa, a térség geostratégiai jelentősége a két nagyhatalom küzdelmében, kőolaj- és földgázlelőhelyek. (Fischer, 1996) 4 Lásd 1.2.1.1. fejezetben. 5 1947-ben 1873 km 2 föld volt zsidó tulajdonban, melyből 1565 km 2 -t vásároltak meg az araboktól, a fennmaradó részt pedig az egyházaktól és a brit adminisztrációtól. (www.usisrael.org/jsource/history/arabs_in_palestine.html) 6 Huszeini és a Nasásibi család ellentétét szokták említeni, mely sokat ártott a palesztin nemzeti identitás ügyének. A Huszeini család a muftival az élen, britellenesek volt, míg a Nasásibik keresték velük az együttműködést, időnként a palesztinai zsidó közösséggel is. 1937 végétől a palesztinai arab ellenzék vezetői felkeresték a Zsidó Ügynökséget, hogy támogatást és pénzt kérjenek a Huszeinik elleni harchoz. Lásd: Mi ari 1998: 50. és Morris 2001: 153-154. 7 Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 181. számú határozata Palesztina felosztásáról (1947. november 29.). (Lugosi, 2006: 233-249) 8 Arab izraeli háborúk a bipoláris világrendben 1948 49-ben, 1956-ban, 1967-ben, 1973-ban, 1982-ben zajlottak. 8

1.2. A konfliktus szereplői (Izrael, palesztinok, szomszédos és egyéb arab országok, USA, SZU, európai hatalmak, EK, ENSZ) 1.2.1. Az izraeli társadalom. Zsidók és palesztinok egymással vívott harca A konfliktus nem csak a területért folyó harcra korlátozódik, a biztonság kérdésének legalább olyan jelentős a szerepe. Mindezt árnyalja a két érintett fél vallási és kulturális különbözősége. Ahhoz, hogy megértsük a két nép egymáshoz való viszonyát nem elegendő a tetteiket, vagy a képviselőik politikai nyilatkozatait elemezni. A probléma sokkal mélyebben gyökerezik. 1.2.1.1. A zsidó identitás A zsidó identitás és az izraeli állampolgárság közé nem tehető egyértelműen egyenlőségjel, az utóbbi többet jelent: ötvözi a hagyományokat és a modernitást, a vallási törvényeket és a demokratikus állami berendezkedést, meghatározó elemei a szolidaritás, a kibucok szabre 9 mentalitása, a háborúk és a terror miatti fenyegetettség érzése, a holokauszt emléke. Az izraeli identitás tehát nemcsak nemzeti, de vallásos szempont szerint is értelmezhető, messze túlmutatva azon a nemzeti önmeghatározáson, mely az európai nemzetek sajátossága (Nagy V., 2005). A bevándorlók vallása és identitása ugyan zsidó, de különböző társadalmi környezetben szocializálódtak. Az askenázik (Közép- és Kelet-Európából származók, főleg holokauszt-túlélők), a szefárdok (Ibériai-félszigetről és a Földközi-tenger déli partjáról származók), a mizrahik (főleg keleti arab országokból betelepültek), a falasák (fekete bőrű, etióp bevándorlók) és a közel egymillió orosz betelepülő más-más életformát hoztak magukkal. Ezek a tényezők a mai napig nagy jelentőséggel bírnak. A mai izraeli társadalomban nagyobb a szakadék a vallásos és a szekuláris identitás között, mint az askenázi és a szefárd identitás között. A statisztikai adatok szerint a lakosság 40%-a szekuláris, 25%-a vallásos, 6%-a ultra-ortodox. A fennmaradó 35% a szekuláris és a vallásos nézetet vallók között helyezkedik el (Nagy V., 2005). 9 Izraelben született büszke, öntudatos zsidó. 9

Az izraeli olvasztótégely kevésbé hatékonyan működött, mint az amerikai, és ezzel nem sikerült létrehoznia sem az egységes izraeli héber, sem az egységes izraeli zsidó nemzetet. Az izraeli zsidóságot mély megosztottság, egyfajta kultúrharc jellemzi, mely hol erősebben, hol gyengébben jelentkezik. A nemzetépítésben és a nemzetté válás folyamatában, az állam megalakulásakor nem volt kérdéses, hogy a vallási hagyományoknak meghatározó szerepet kell betölteniük. Mindmáig kérdés és viták forrása, hogy a zsidósághoz tartozás nemzeti avagy vallási hovatartozást jelent-e, és ezzel összefüggésben az is, hogy vallási vagy világi jellegű államnak kell-e lennie Izraelnek. Nem áll messze a valóságtól az a vélemény, miszerint az izraeli társadalmat a 20. század végének utolsó fél évtizedében valójában a Kulturkampf osztotta meg, nem pedig a palesztinokkal vagy az arab szomszédokkal folytatott béketárgyalások. (van Diggele, 2005: 54) A nemzetközi híradások egyáltalán nem foglalkoznak a kultúrharc kérdésével, Izraelen belül viszont gyakran kerül napirendre. Az aktuális politikai vezetés érthető módon nem akar állást foglalni, vagy nem tud, egyfelől fenn kell tartani az egységes zsidóság látszatát, másrészről a kormányok minimális többséggel bíró, egymással homlokegyenest ellentétes nézeteket valló pártokból álló koalícióba tömörülnek. Izrael Állam jellege, a vallás szerepe az állam életében, a nem zsidók helye a zsidó államban olyan kérdések, amelyek messzemenőkig befolyásolják a térségben a palesztinizraeli konfliktus kimenetelét, de egyúttal az együttélés bármilyen formáját is. 1.2.1.2. Vallásosak és világiak Évtizedek óta az egyik legmélyebb megosztottság a zsidóságon belül a vallásosak és a világiak ellentéte. Ez talán így sommásan hangzik, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy lényeges különbségek vannak a vallásosság mértékében, illetve jellegében. Az egyik szélsőséges pólust a vallást legszigorúbban vevők, az úgynevezett ultraortodoxok (charedik) képviselik, a másikat a vallást egyáltalán nem gyakorlók (hilonik). Közöttük helyezkednek el a vallásosság legkülönbözőbb fokozatait képviselők. Ez a törésvonal egyidős Izrael létével. Az állam megalapítói szekularizált cionisták nem tehették meg, hogy egy olyan liberális demokráciát hozzanak létre, amely teljesen idegen az ortodoxok számára. Ezért történt meg az, hogy a judaizmus számos elemét beemelték az ország politikai és 10

jogrendszerébe. A szombat lett a hivatalos pihenőnap, vasárnappal kezdődik a hét, a halákha, a judaizmus jogrendje meghatározó szerephez jutott a polgári peres ügyek intézésében, az ultraortodoxok számára külön oktatási rendszert hoztak létre vallási jesivák hálózata jött létre mentességet kaptak a kötelező katonai szolgálat alól, 10 alig néhány hónappal az állam megalakulása után néhány kormányon belüli rabbi 11 elérte, hogy a kormány kimondja a nem kóser hús importjának tilalmát stb. 12 Mi is a probléma a vallásosak és a világiak között? Ahogy említettem, az ultraortodox fiúk (és csak a fiúk!) huszonöt éves korukig a vallásos iskolában, a jesivában tanulnak, így katonai szolgálatot nem kell teljesíteniük. (Nem csoda, ha az izraeli arabok véleménye szerint a nagyon vallásos zsidók jó emberek, mert nem fognak fegyvert. 13 ) A rendelet bevezetésekor alig négyszázan voltak, 1975-ben már megduplázódott a számuk, és a 2000-es évek elején viszont már több mint 30 000-re emelkedett. (van Diggele, 2005) Az ultraortodox családok állami támogatásból élnek vagyis az izraeli adófizetők pénzéből. Az ultraortodox férfiak nem dolgoznak, csakis a Talmudot tanulmányozzák. Ennek következtében Izraelben a legmagasabb a 25 és 44 év közötti nem dolgozó férfiak aránya: 15%. Számítások szerint 2001-ben egy világi család egy ortodox családot tartott el, s egyes világiak e szám gyors növekedését valószínűsítik. (van Diggele, 2005) A mai izraeli zsidók többsége szerint a hagyomány szinte megegyezik a judaizmussal, a zsidó vallással. A hagyomány nacionalizálása több szinten folyik. Elkerülhetetlen volt a folyamat, miszerint a vallásos cionistáknak szükséges volt, hogy elsajátítsák nemzeti szempontból a hagyományt, ahogy a nem vallásosok különösen a jobboldali beállítottságúak számára is legitimmé vált a vallás. A vallásos zsidók politikai szövetségeseik és a vallás hatásos eszköz a kezükben a céljaik legitimálására. A 10 David Ben Gurion miniszterelnök 1954-ben engedélyezte 400 fiatal Tóra-tudós számára a katonai szolgálat alóli mentességet. 11 Bizonyos vallásos pártok mint például az ultraortodox Águdát Jiszráel eleve nem fogadták el a miniszteri tisztséget a kormányban, mert akkor a világi államra kellett volna felesküdniük, mások viszont megtették. 12 Izraelnek nincs alkotmánya és az államhatárok sincsenek pontosan rögzítve. Az 1948-as tűzszüneti vonalak, majd a 67-es háborúban megszállt, de nem annektált területek jelentik a kiindulási alapokat, nem beszélve Jeruzsálem nagyon bonyolult státusáról. (Lásd Jeruzsálem státusza c. alfejezetet.) A végleges határvonalakat csakis a palesztinokkal folytatott hosszas, türelmes és határozott tárgyalások nyomán jelölhetik ki. Ehhez viszont tartós nyugalmi időszakra lenne szükség. Ha ezt belülről a Hamasz, kívülről a Hezbollah, távolról pedig Irán folyton megzavarja, akkor a határok kijelölése (és ezzel az önálló Palesztina létrejötte) ismét a távoli jövőbe tolódhat. 13 Forrás: saját kutatás. 11

judaizmusról alkotott nézetük inkább tekinthető identitásnak, mint ideológiának. Nem várható el politikai képviselőiktől, hogy kifejtsék, mit is értenek judaizmuson, mert érthető módon nem akarnak alternatívát megfogalmazni a hagyományról alkotott vallásos elképzelésekkel szemben. Közéjük tartozik például Ariel Saron, akitől az alábbi mondatot gyakran idézik hívei: Büszke vagyok zsidóságomra, de sajnálom, nem vagyok vallásos. (Liebmann, 2003) Manapság az Erec Jiszrael kifejezés egyre inkább jelképezi a hagyományhoz és az államhoz való hűséget, a politikusok nyilatkozataiban Izrael földje felváltja az Izrael állam kifejezést. Jó zsidónak azt tekintik, aki Izrael földjén a zsidó önrendelkezés feltételei szerint él. Nem szabad eltúlozni azonban a hagyomány szerepét a mai zsidó társadalomban. Támogatják ugyan az eszményét, de nem jelenti egyúttal azt, hogy alávetik magukat. A modern világban azt jelenti, hogy figyelembe kell venniük, és aszerint kell választaniuk. Az, hogy választanunk kell hagyományt, s nem elegendő egyszerűen úgy élni, ahogyan normái és értékei megszabják, egyesek körében fanatikus odaadást szül, míg másokat engedékenyebb, ( ) kevésbe alázatos beállítódás kialakítására késztet. (Liebmann, 2003) Az 1967-es területszerzéseket követően váltak a vallásos cionizmus képviselői a területek bekebelezésének szószólóivá vallási érvek alapján. Ezek után a politikában aktív szerepet betöltő vallásos pártok mindinkább a jobboldali koalíció mellé álltak, és egyre nőtt a korábbi baloldali szövetséges, a Munkapárt és köztük lévő űr. Menáchem Begin miniszterelnöksége alatt kezdte a vallás mindjobban rányomni a bélyegét a mindennapokra: 1982-ben például az izraeli légitársaság (EL AL) beszüntette a szombati járatait. A Sász párt 14 alapításának évében (1984) négy, 1988-ban hat helyet szerzett a Knesszetben, s ezzel az ortodoxia közvetlenebbül megjelent a politikai életben. Jichak Samir nemzeti egységkormányában két miniszteri tárcát is kapott, s azóta is töretlen jelentőségű szerepet játszik a belpolitikában. 1992-ben hat, 1996-ban tíz, 1999-ben 17 helyet szerzett a választásokon, így a harmadik legnagyobb frakciót adta. A palesztinoknak 14 Ovadiah Joszef rabbi a szefárd zsidók vallási pártjaként alapította a Sászt 1984-ben. Az 1996-os választásokon a párt szlogenje: A Sász nem egy platform, hanem az identitás. 1999-ben korrupciós botrányba keveredett a párt vezetője, Arieh Deri, az új pártelnökkel, Eli Jisájjal ugyanabban az évben 17 képviselői helyet szereztek a Knesszetben. A 2006-os választásokon 12 képviselőjük jutott be a parlamentbe, és a Ehud Olmert kormány koalíciós partnerévé léptek elő. A politikai sikerük folytatódott 2009-ben, a párt ismét szerepet kapott a kormánykoalícióban, négy miniszter került ki a tagjai közül. http://members.tripod.com/alabasters_archive/shas_culture_war.html 12

ígért engedmények miatt kilépett a koalícióból, ezáltal kisebbségbe juttatta Ehud Barak kormányát. Igaz, hogy 2003-ban számos képviselői mandátumot veszített a liberális pártokkal szemben, de továbbra is jelentős erő maradt. 15 Ami az ellentábort illeti, mindenekelőtt a Tomi Lapid által vezetett radikálisan világi és ultraortodox-ellenes Sinui (Változás) pártja, és a Joszi Szarid által vezetett Merec érdemel említést. A társadalomban egyre fokozódó ultraortodox-ellenességet mutatja, hogy a Sinui az 1999-es választásokon bekerült a parlamentbe, majd 2001-ben a Saronkormányba is. 2003-ban pedig a második helyet érték el. 16 Ehud Barak megpróbálkozott az ország világiasításával, vagyis az ultraortodoxok kötelező katonai szolgálatának bevezetésével, az EL AL szombati járatainak visszaállításával, a vallásügyi minisztérium megszüntetésével egyáltalán számos olyan intézkedés betiltásával, aminek oka a vallási előírás. Óriási felzúdulást váltott ki, mivel a hatvan éves, amúgy is elég törékeny egyensúlyt a vallásosak és a világiak között veszélyeztette. Az intézkedéscsomag megvalósítását a Barak-kormány bukása egy időre feledésbe meríttette. A 2009. február 10-i választásokon ismét Benjamin Netanyahu (Likud 17 ) kapott kormányalakítási megbízást (az érvényes szavazatok 21,6%-át szerezte meg). Igaz, hogy a Kadima (Előre) 18 párt 22,5%-ot kapott, de Netanyahunak sikerült további négy párttal 15 http://www.knesset.gov.il/description/eng/eng_mimshal_res.htm 16 U. o. 17 Jobboldali párt, gyűjtőpártként jött létre 1973-ban. Izrael politikájára a legnagyobb befolyással az 1980-as, 1990-es években volt. A filozófiája a terjeszkedési politikán alapul, habár a sínai és a gázai kivonulás épp a Likud-kormányzás idején zajlott. 18 A Likudból távozó Ariel Saron alakította a pártot 2005-ben. Saron betegsége miatt Ehud Olmert lépett a helyébe. A liberális centrista párt a 2006-os választásokat követően 29 képviselői hellyel büszkélkedhetett. Habár a 2009-es választásokon a legtöbb képviselői helyet sikerült megszerezniük, a kormányalakításra a Likud színeiben induló Benjamin Netanyahu kapott megbízást az államfőtől. 13

koalíciót kötni, amivel kormányzási többséget szerzett, melyek közül a Munkapárton 19 kívül a Sasz vallásos, míg a másik kettő jobboldali szélsőségesnek titulált. 20 1.2.2. A palesztin nacionalizmus Izrael megalakulásakor 21 ami a palesztinok kárára történt a nagyhatalmak elfogadták a kialakult helyzetet és igyekeztek a palesztinok problémáját a szőnyeg alá söpörni. Izrael politikája kezdetben azon államok büntetését célozta, ahonnan kiindulva a palesztin gerillák támadást intéztek ellene. A palesztin nacionalizmus terjedését nem sikerült megakadályoznia, ezért változtatott és maga akarta elvégezni ezt a feladatot. Menahem Begin hatalomra jutásakor 22 célként tűzte ki a palesztin nacionalizmus visszaszorítását és elpusztítását. Ezt a vonalat követte Ariel Saron 23 is 1982-ben Bejrútban, amikor kísérletet tett a PFSZ felszámolására. Az első arab-izraeli háború 24 hatására realizálódott a terület elvesztése, a menekült-tudat, és a palesztinai arabok nagy része valamilyen idegen fennhatóság alá került. A száműzetés alakította ki az összetartozás-tudatot. Egyedül Jordánia biztosított állampolgárságot a területére menekülteknek. Ahogy Gazdik Gyula írja tanulmányában: 19 Szociáldemokrata, cionista, bal-közép párt, ideológiája az izraeli munkásmozgalmon alapszik. 1999 és 2008 között együttműködött a baloldali, vallásos, cionista Meimad párttal, az együttműködési megállapodásuk szerint a Munkapárt képviselőhelyeinek tizedét a Meimad kapta. A Munkapárt 1968 1977 között meghatározó szerepet töltött be Izrael életében. 1977 és 2001 között a kormányalakítás és az ellenzéki politizálás között váltakozott a szerepe, 2001 után hanyatlás következett be a párt politikai életében. A 2011- es év a pártszakadást hozta el, Ehud Barak kilépett a pártból, a négy munkapárti miniszter pedig lemondott. 20 A koalíció pártjai: Likud (21,6%), Jiszrael Breitenu (11,7%), Munkapárt (9,9%), Sasz (8,5%), Habajit Hajehudi (2.9%). Forrás: http://www.knesset.gov.il/description/eng/eng_mimshal_res18.htm 21 1948. május 14-én kiáltották ki a független Izraelt. 22 Izrael hatodik miniszterelnökeként 1977. június 21. és 1983. október 10. között vezette az országot. 23 1982-ben Ariel Saron védelmi miniszter, valamint a libanoni hadjárat irányítója. Csapatai behatoltak a Bejrút melletti Szabra és Satila nevű menekülttáborokba és lemészároltak 800-2000 fegyvertelen civilt. 2002- ben 23 túlélő pert indított Saron ellen Libanonban, háborús bűnösnek titulálva őt. Ügyvéde a mentelmi jogra hivatkozva akkor már Izrael kormányfője volt utasította el a vádakat. 1993-ban Belgiumban elfogadták a törvényt, miszerint magas rangú politikusokat is perbe lehet fogni emberiség elleni bűntettekért, függetlenül attól, mikor történt a bűncselekmény. Jogászok sokáig vitatkoztak azon, vajon Belgiumban törvényszék elé lehet-e állítani Ariel Saront. Megegyezés született, ha Libanonban tárgyalják az esetet, akkor nincs szükség a belga tárgyalásra. http://news.bbc.co.uk/2/hi/middle_east/1817749.stm 24 1948-1949-ban zajló háborút a palesztinok a nakba (katasztrófa) kifejezéssel jelölik. 14

ekkor az 1949-es fegyverszüneti egyezmények következtében a még meg sem alakult palesztin állam területén Egyiptom, Izrael és Transzjordánia osztozott. (Gazdik, 2004a: 6) A Palesztin Nemzeti Tanács 1964-ben létrehozta a Palesztin Felszabadítási Szervezetet, mely az 1967-es háború után jutott jelentős szerephez. 25 A PFSZ létrejötte is tükrözte a palesztin nemzeti identitás kettősségét. Maguk a palesztinok sem fogadták egyöntetű lelkesedéssel, mivel kezdetben egyiptomi befolyás alatt működött, Nasszer elnök kreációjának tartották. Végül azonban az arab államok feljogosították a PFSZ-t a palesztin nép képviseletére, a nemzetközi elismertsége pedig tovább erősítette a palesztin nemzettudatot. Nagy hatással volt a palesztinok katonai identitástudatára Karámánál (izraeli-jordán határ mellett) 1968. március 22-én az izraeli hadsereg felett aratott győzelmük (Paragi, 2005). A palesztin nemzeti identitás elemei az 1967-es háborút követő megszállás után váltak egyértelművé. Ekkor ismerték fel maguk a palesztinok is, hogy az arab országoknak nem áll szándékukban az integrálásuk, elutasították az államnélküliség tényét, felvállalták Palesztina helyreállításáért a küzdelmet, egyre gyakrabban hivatkoztak a palesztin származásukra, kifejezett hangsúlyt kapott a palesztin tradíció, valamint az arab és a palesztin identitás közötti különbség. Habár a törekvéseken belül a szekuláris irányzat került előtérbe, nem elhanyagolható a vallási dimenzió sem. (Paragi, 2005) Az 1973-as háborút követően nemzetköz szinten felértékelődött a palesztin kérdés. Jasszer Arafat 1974 októberében felszólalt az ENSZ-ben. 26 Az ENSZ Közgyűlés novemberben elfogadta a 3236. számú határozatát a palesztin nép önrendelkezéséről, függetlenséghez és nemzeti szuverenitáshoz való jogáról. A palesztinok sokszor voltak egyedül a függetlenségükért vívott harcban és később is rosszul képviselték az ügyüket. A megosztottság, a terrorista módszereik, a vezetők alkalmatlansága révén olyan lehetőségeket szalasztottak el 27, mint a Camp David-i (2000. július), vagy a tabai (2001. január) tárgyaláson felkínált engedmények. Yehuda Lahav, izraeli újságíró Josszi Bejlinnel és Jasszír Abed Rabbóval folytatott beszélgetése 25 A Gázai övezet és Ciszjordánia izraeli fennhatóság alá került, az ott lévő menekülttáborokban élő több mint egymillió palesztinnal. A megszállt területeken még további 300 000 palesztin kényszerült menekült státuszba. (Rostoványi, 2006) 26 A beszédről említést teszek az 1.2.6. alfejezetben. 27 Abba Eban, volt izraeli külügyminiszter megjegyzését gyakran idézik a palesztinokkal kapcsolatban: A palesztinok sohasem szalasztanak el egy lehetőséget, hogy elszalasszanak egy lehetőséget. (Rostoványi 2006: 220) 15

(Lahav, 2008b) nyomán azt a következtetést vonta le, hogy a 2003. október 20-án született Genfi Megállapodás legfőbb eredményének mindkét fél a Templom-hegy feletti felügyelet palesztinoknak történő átengedését tekinti, valamint azt, hogy Izrael döntheti el, hány menekültet enged vissza a területére. 28 A palesztin nacionalizmus kialakulására sajátos tényezők hatottak. Modern értelemben nemzetnek nevezzük azt a történelmileg kialakult tartós emberi közösséget, melyet különböző ismérvek kötnek össze egymással és különböztetnek meg más közösségektől. 29 A palesztinai arabokat 1948-ig laza kötődésű etnikai csoportként határozhatjuk meg, 1960-as évekre vált kulturálisan integrált etnikai közösséggé. Ekkorra teremtődött meg a palesztin politikai bázis, illetve állandósult az idegen hatalommal szembeni ellenállás. Az önálló állam létrehozása célként való megjelölése is szintén a hatvanas években fogalmazódott meg (Paragi, 2005). A nemzetté válás utolsó periódusa az 1967-es háborút követően, majd az 1970-es évek eseményei során vált majdnem teljessé, és az 1993-ban kezdődő oslói folyamat hatására ismét lendületet vett. 1.2.3. Az Amerikai Egyesült Államok Az Amerikai Egyesült Államok közel-keleti politikájában a zsidókérdés nem szerepelt kiemelt helyen a második világháború ideje alatt: Franklin D. Roosevelt 1945 februárjában Ibn Szaúd királynak ígéretet tett, hogy az USA nem tesz az arabok érdekeivel ellentétes lépést. Izrael megalakulásakor viszont elsőként ismerte el az új államot, érdekeivel megegyezett ugyanis a térségben addig meglévő brit jelenlét megszűnése, elhárult az akadály az olajkitermelés riválisoktól mentes felügyelete elől. Az 1956-os szuezi válságban 30 az USA azért is sürgette a fegyverszünet megkötését, hogy megakadályozza a Szovjetunió térhódítását, ahogy ezt tette korábban a 28 Forrás: saját kutatás 29 Paragi Beáta hivatkozik Romsics Ignác definíciójára a nemzet mint fogalom meghatározásakor. (Paragi, 2005) 30 1952-ben katonatisztek csoportja döntötte meg Faruk király hatalmát, vezetőjük Gamal Abdel Nasszer, aki Egyiptom vezetőjévé vált. A nyugati támogatás elmaradása miatt a Szovjetunió felé fordult. Az Egyesült Államok hogy megakadályozza a teljes egyiptomi fordulatot a britekkel karöltve tervet dolgozott ki az asszuáni gát megépítésére. Miután hónapokkal később sem érkezett meg a pénzügyi segítségnyújtás 16

görögországi és a törökországi brit pozíciók átvételekor, a Truman-doktrína 31 szellemében. Az Eisenhower-doktrína ennek egyenes folytatása, a Közel-Kelet feletti befolyás megszerzésére irányult a szuezi válságból meggyengülten kikerülő franciáktól és britektől. (Kende, 1970) 1957. január 5-én Dwight David Eisenhower 32 a Kongresszus elé terjesztett évkezdő elnöki üzenetében új közel-keleti politikát hirdetett meg: Alapvető fontosságú, hogy ezen a területen [Közel-Keleten N. M.] minden hatalmi űrt betöltsünk. 33 Az Eisenhower-doktrína meghirdetését (1957. március 9.) követően Irak, Líbia, Libanon, Szaúd-Arábia azt elfogadta, Szíria és Egyiptom viszont elutasította. A doktrína a meghirdetésével elért bizonyos eredményeket: megbontotta a szuezi válság idején kialakulófélben lévő arab egységet. A détente egyfajta békülést hozott a nemzetközi életben, és szovjet térvesztést is. A két szuperhatalom konfrontációja áttevődött a Közel-Keletre, amely kulcsszerepet töltött be az energiaellátásban, földrajzi elhelyezkedése stratégiai jelentőséggel bír, és az arab izraeli konfliktus állandósulása felértékelte. Az USA és Izrael közötti szoros szövetségi viszony a hatvanas évek elején kezdődött, és a hetvenes években mélyült el, amikor Csehszlovákia leállította a fegyverszállításokat, majd a helyébe lépő Franciaország is inkább az arab országokat támogatta, a külső forrásokra rászoruló Izrael az Egyesült Államokban találta meg a nagyhatalmi patrónusát. A hatnapos háború során (1967. június 5 11.) az Egyesült Államok katonai segítséget nem, viszont anyagi segítséget nyújtott Izrael számára. A tűzszüneti megállapodás után megszületett Lyndon B. Johnson 34 elnök javaslatára az ENSZ BT 242. számú határozata 35. Az arab világ döntő többségében az Izraelt támogató és a térségben Egyiptomba (az Egyesült Államok úgy vélte, Egyiptom visszahódítása reménytelen, mivel az támogatta Szaúd-Arábia, Jemen és Szíria közreműködésével létrejövő Izrael ellenes katonai szövetséget és elismerte a pekingi kommunista kormányt), Nasszer államosította a brit többségi tulajdonban lévő Szuezi-csatornát. 31 A második világháború után kialakuló rend megváltoztatására irányuló törekvések esetén az USA fellépésével kell számolni. 32 Az Amerikai Egyesült Államok (34.) elnöke 1953. január 30. és 1961. január 20. között. 33 Documents on International Affairs. Oxford University Press, London, 1957 34 Az Amerikai Egyesült Államok (36.) elnöke 1963. november 22. és 1969. január 20. között. 35 A 242. számú határozat előírta a nemzetközi vízi utak szabad használatát, a menekültek kérdésének igazságos rendezését, a térség államai szuverenitásának elismerését, biztonságos határokat, izraeli csapatok kivonását a megszállt területekről. A 242. számú határozat értelmezésével kapcsolatos vitáról bővebben lásd a 2.3.2. alfejezetet. 17

egyre nagyobb befolyást követelő amerikai politika következtében USA ellenesség vált uralkodóvá, kudarcot vallott az Egyesült Államok azon politikája, miszerint az arabok és az izraeliek között egyenlő távolságot kíván tartani. Ezen próbált javítani a Rogers-terv 36. Nixon szerint a legjobb stratégia, ha rávilágítanak: a Szovjetunió ugyan képes konfliktusokat előidézni, de a megoldásukra nem állnak rendelkezésére eszközei. A Nixonkormányzat célja, hogy a közel-keleti diplomáciából kiszorítsa a Szovjetuniót. Két módon próbálta ezt elérni: az 1973-as háborúban napi szinten konzultáltak, nehogy a szovjetek elhamarkodott döntést hozzanak, valamint egyidejűleg több témában is tárgyaltak, hogy olyan érdekeltséget biztosítsanak a szovjetek számára, amit nem érdemes kockáztatniuk. A Szovjetunió folyamatosan szállította a fegyvereket Egyiptomnak és Szíriának, míg az Egyesült Államok Izraelt segítette katonai felszereléssel. A Nixon-adminisztráció 1970 márciusától dolgozott a szovjetekkel egy izraeli egyiptomi béketerven. Rogers javaslata elutasításra került az izraeliek és az egyiptomiak részéről, így a State Departmentből fokozatosan átkerültek a külpolitikai döntések a Fehér Házba. A közel-keleti kérdés rendezésének kidolgozásával Henry A. Kissinger, nemzetbiztonsági tanácsadót bízták meg. (Magyarics, 2000) Jimmy Carter elnöksége alatt sikerült tető alá hozni a Camp David-i megállapodásokat (Camp David Accords). 37 Az 1982-es libanoni háború kitörése után Ronald Reagan 38 felvetette a területet a békéért rendezési elvet, valamint hogy fagyasszák be a telepek építését a megszállt területeken, amíg azok hovatartozása nem tisztázódik. A béketerv további pontjaként szerepelt a palesztin önkormányzat létrehozása Jordánia támogatásával. Szeptember közepén a háborús helyzet eldurvult, a nyugati hatalmak csapatokat küldtek a felek szétválasztására. Az Egyesült Államok 257 katonát veszített az akció során. (Magyarics, 2000) Az 1987 decemberében rendezett arab csúcstalálkozón a résztvevők arra a döntésre jutottak, hogy a közel-keleti kérdés megoldása nem a palesztinok helyzetében rejlik, 36 William P. Rogers az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere volt 1969. január 22. és 1973. szeptember 3. között. A róla elnevezett béketerv elfogadta Izrael 1967-es határait kisebb kiigazításokkal egy átfogó békeszerződés ellenében. (Kissinger, 1998) 37 1978. szeptember 17-én Anvar Szadat és Menáhem Begin két dokumentumot írtak alá. Az első a közelkeleti rendezés általános elveit tartalmazta, és magában foglalta az izraeli jordániai libanoni viszony, valamint a palesztin kérdés rendezését, a második pedig az izraeli egyiptomi békeszerződésről szólt, valamint a Sínai-félsziget izraeliek általi megszállásának felszámolásáról. (Magyarics, 2000) 38 Az Amerikai Egyesült Államok (40.) elnöke 1981. január 20. és 1989. január 20. között. 18

hanem Iránban. Amikor a palesztinok tudomására jutott, hogy az arab világ elfordul az ügyüktől, a hír hatására kitört az intifáda. Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere, George Schultz a kialakult helyzet orvoslására nyilvánosságra hozta a nevével fémjelzett béketervet 39, amely azonban mindkét szemben álló félnél elutasításra talált. A PFSZ vezetése, tapasztalva az arab államoknak a palesztin kérdéstől való elfordulását, 1988. november 15-én Algiersben rendezett ülésén elfogadta az Izraellel való együttélést, és lemondtak az erőszak alkalmazásáról. Jasszer Arafat elismerte Izrael Állam jogát a létezéshez és a békéhez, valamint elítélte a terrorizmust, ezzel teljesítette a kissingeri három kritériumot. Az USA komoly dilemmával került szembe: Izrael stratégiai partnereként aposztrofálták, ugyanakkor a kőolaj világpiaci felértékelődése fontossá tette számára az arab országokkal való jó viszony ápolását, ezek az országok viszont kifejezetten rossz szemmel nézték az USA és Izrael szorosabbá váló kapcsolatát. Mindemellett a térségben felerősödő iszlám fundamentalista törekvések fokozták a Nyugat- és USA-ellenességet. 1.2.4. A Szovjetunió 1945 46 fordulóján és az azt követő időszakban a nagyhatalmak így a Szovjetunió is figyelemmel fordultak a Közel-Kelet térsége felé. Az olajlelőhelyekhez vezető stratégiai útvonalak képezték az ütközőpontot, ugyanis a Földközi-tenger keleti medencéjében a nyugati hatalmak a két világháború között fennálló status quót kívánták fenntartani, nem akartak osztozni a Szovjetunióval. Mivel a szovjetek nem voltak hajlandók kivonulni Irán északi területeiről, első alkalommal fordult elő, hogy az USA az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult, ezzel nyomást gyakorolva Joszif Visszarionovics Sztálinra 40, aki teljes visszavonulásra kényszerült, és az olajkoncessziók amerikai kézbe jutottak. (Fischer, 1996) 39 A Schultz-terv az 1982-es Reagan-tervre épített, az ENSZ 242. számú határozatának értelmében a területet békéért elvet tartotta legfontosabbnak. Nemzetközi konferencia összehívását javasolta, amelyen a palesztin fél a jordán delegáció tagjaként vehetne részt. Az izraeliek a területátadás miatt, a palesztinok pedig az önálló államukra való utalás hiánya miatt utasították el. 40 1922-ban a Szovjet Kommunista Párt főtitkára. 1941-től magához ragadja a miniszterelnökségi funkciót is, 1953-ban bekövetkezett haláláig a Szovjetunió teljhatalmú diktátora. 19

Izrael Állam megalakulását követően az állam beállítottsága baloldali jelleget mutatott, az amerikai vezetők meggyőződéssel jellemezték a Szovjetunió előretolt bástyájaként. A koreai háború során Sztálin hibás diplomáciai lépése 41, valamint a Szovjetunióban meglévő és eltűrt antiszemitizmus (Magyarics, 2000: 369) végképp a Nyugat felé fordította Izraelt. A Szovjetunió az érdekeit védő nagyhatalomként 1955-től jelentkezett a térségben. A szuezi válság idején az ENSZ Biztonsági Tanácsa tervét a csatorna nemzetközi felügyeletére vonatkozóan a Szovjetunió megvétózta. A hiábavaló diplomáciai lépéseket követően a háború elkerülhetetlennek bizonyult. Nyikita Szergejevics Hruscsov 42 beavatkozási fenyegetése nyomán az Egyesült Államok a harci tevékenység beszüntetésére vette rá a szövetségeseit (Nagy-Britannia, Franciaország, Izrael). Az 1960-as évektől a Szovjetunió vált Szíria és Egyiptom legjelentősebb fegyverszállítójává, a radikális arab csoportok tanácsadójává, nemzetközi fórumokon az arab álláspont szószólójává. (Kissinger, 1998) A szovjetek harmadik világra vonatkozó politikájának egyik legjelentősebb elemévé a hadi flotta terjeszkedése, kikötési helyszíneinek biztosítása állt. Így került célkeresztjükbe a levantei térség 43. A szovjet flotta 1964-től bírt állandó jelenléttel a Földközi-tengeren. Az 1967-es arab izraeli háborúban Egyiptomot erősítette, míg az USA 6. flottája Izrael mögött sorakozott fel. Moszkva abban a hiszemben, hogy az Egyesült Államokat lefoglalja a vietnami háború, és nem avatkozik be a Közel-Keleten a szövetségese védelmében, hamis hírszerzési jelentésekkel meggyőzte Nasszert, hogy Izrael támadásra készül, és célszerű lenne preventív csapást mérni rá. (Fischer, 1996) Az 1973-as jom kippuri háború során a szovjet és az amerikai vezetés forró dróton keresztül többször is konzultált, sőt az akkori amerikai külügyminiszter, Henry Kissinger Moszkvába repült 44. A két nagyhatalom egymásra is nyomást gyakorolt, amikor a szövetségeseik közötti fegyverszünetet tető alá hozták. A regionális háború 41 Henry Truman amerikai elnök katonákat kért Izraeltől a koreai fronton dúló háborúhoz, Ben Gurion izraeli miniszterelnök viszont nem tett eleget a kérésnek. Sztálin ahelyett, hogy az amerikaiak és az izraeliek közötti rést tágította volna, elítélte a zsidó állam semlegességét. 42 A Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára 1953. szeptember 14. és 1964. október 14. között. 43 Történeti térség, Olaszországtól keletre eső mediterrán területek, a mai Izrael, Szíria, Jordánia, Egyiptom, Kis-Ázsia tartozik ide. 44 Az 1973-as háború során a két nagyhatalom még együtt próbálta menedzselni a válságot, de 1975-öt követően közös megoldáskeresésére nem került sor. 20

következményei világméreteket öltöttek. Az olajtermelő arab országok bevetették az olajfegyvert, ezzel lezárult az olcsó energia időszaka. Az olajárrobbanás következményeként a nyugati országok felülbírálták Izraelt támogató álláspontjukat, a zsidó államot a külpolitikai elszigetelődés fenyegette, lehetővé vált, hogy Jasszer Arafat felszólalhasson az ENSZ-ben, valamint a részleges katonai sikerek miatt a Szovjetunió és Egyiptom megszakította a szövetséges viszonyukat 45, és ezzel utat nyitott az egyiptomi izraeli különbéke 46 megkötésének. Moszkva fő arab szövetségeseivé ezt követően Szíria és Irak váltak, de szorosra fűzte a kapcsolatait Dél-Jemennel, Líbiával és Szomáliával is 47. A két szuperhatalom közül a Szovjetunió érdekeit szolgálta, hogy továbbra is fennmaradjon a feszültség a Közel- Keleten, mert ezáltal biztosítani tudta jelenlétét a térségben. Leonyid Iljics Brezsnyev hatalomra kerülése 48 után feléledt ismét a két pólus közötti bizalmatlanság, és elkezdődött a fokozott fegyverkezés időszaka. Az 1980-as évek elején a világ feszültséggócai közül a Közel-Kelet vált a legveszélyesebbé. Izrael 1980-ban fővárosának nyilvánította Jeruzsálemet, és 1982-ben megindította a Libanon elleni támadást, 1980-tól tartott Irak és Irán között a háború, a szovjet afgán háború pedig 1979 óta folyt. Az 1980-as években látszódott, hogy a Szovjetunió nem tud megfelelni a világgazdasági kihívásoknak. A gorbacsovi reformok sem hozták meg a várt fellendülést. A bipoláris viszonyrendszer, a megosztott világ (Fischer, 1996:352) mindenekelőtt a stabilitást és a nukleáris háború elkerülését, a Szovjetunió számára a korlátlan uralmi szerepet jelentette a befolyási övezetében. A fejlődő országok, a harmadik világ támogatása a szovjet külpolitika prioritásai között fontos szerepet töltött be. Az arab országok egy része (mindenekelőtt Szíria, Líbia, Jemeni NDK, Irak, Algéria és Szadat hatalomra kerülése előtti Egyiptom) egyfajta szocialista ideológia szerint fejlődött, 45 G. A. Nasszer halálát (1970. október) követően Egyiptom új vezetője Anvar Szadat lett, akinek nem voltak a Nasszeréhez hasonló jó kapcsolatai Moszkvával. 1972-ben megkezdték a szovjet katonai tanácsadók kiutasítását az országból, és a szovjet befolyás jelentősen csökkent Egyiptomban. 46 Camp David, 1979. március 47 1977-ben a szomáliaiak kiűzték a szovjet hadihajókat országuk kikötőiből, és ugyanez történt Egyiptomban is. 48 1964. október 14-én nevezték ki a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának első titkárává, 1977. június 16-án pedig a párt főtitkárává, a funkciót 1982. november 10-én bekövetkezett haláláig töltötte be. 21

és a kelet-európai országokhoz hasonló intézményrendszert építettek ki. A szovjet vezetők a nemzetközi osztályharc és a felszabadító osztályharc között ideológiai párhuzamot véltek felfedezni. A nyolcvanas években rá kellett ébredniük, hogy a folyamat nem az általuk elképzelt irányba fejlődik. 1.2.5. Az Európai hatalmak: Franciaország és Nagy-Britannia 1.2.5.1. Franciaország Az arab izraeli konfliktusban a francia álláspontot meghatározzák Franciaország arab országokhoz fűződő kapcsolatai. De Gaulle óta töretlen az ország arab-mediterrán politikája. A bipoláris rendszerben Franciaország nemzetközi jelentőségén túlmenően játszhatott szerepet a kapitalista és a szocialista társadalmak közötti mozgásterének tágításával. De Gaulle helytelenítette az Egyesült Államok 1956-os szuezi válság során alkalmazott politikáját 49. (Fischer, 1992) Az arab világban a francia érdekterületet elsősorban Marokkó és Algéria jelentette. A szuezi válság idején Franciaország hajlandó volt brit parancsnokság alá helyezni és Algériából kivonni a csapatait, hogy Nagy- Britanniával közösen fellépjen a Szuezi-csatorna államosítása ellen és Nasszer megbuktatásáért. (Kissinger, 1998) Az 1967-es háborúban elítélően nyilatkozott Izraelről, 1974-ben pedig a palesztinokat is megillető önálló államról beszélt Giscard d Estaing. Még abban az évben létrejött Jasszer Arafat és a francia külügyminiszter, Jean Sauvagnarde találkozója 50 Bejrútban. A tárgyalást követően a PFSZ lehetőséget kapott arra, hogy irodát nyithasson Párizsban. Erre 1975-bn került sor. Az Európai Tanács Velencében, 1980. június 13-án tartott ülésén a francia elnök nyomására az EK nyilatkozatot bocsátott ki, miszerint a 49 Az Egyesült Államok stratégiájának célja az volt, hogy ha Nasszert nem is, de a térség valamely vezetőjét bevonják egy NATO-típusú biztonsági rendszerbe. A katonai beavatkozást ellenezték, mivel az arab nacionalizmusnak utat törne, és évtizedekre ellehetetlenítené az övezetben az amerikai befolyás megszilárdítását. Ezt a lehetőséget fontosabbnak ítélték meg, mint a csatorna feletti felügyelet elvesztését, valamint nem akart részt venni Franciaország és Nagy-Britannia gyarmati uralmának visszaállításában. 50 Ez volt az első alkalom, hogy egy nyugati kormány tagja találkozott a PFSZ vezetőjével. 22