LIMES 2009.4 TUDOMÁNYOS SZEMLE NEMZET ÉS NACIONALIZMUS TATABÁNYA

LIMES 2009.4 TUDOMÁNYOS SZEMLE NEMZET ÉS NACIONALIZMUS TATABÁNYA

TARTALOM Nemzet és nacionalizmus: tudomány és politika Szerkesztette: Kántor Zoltán 2009/4. szám Nemzet és nacionalizmus Kántor Zoltán: Tudományos vagy politikai kérdés a nemzet meghatározása?... 5 Varga Zs. András: Nemzet és jogalanyiság... 15 Losoncz Alpár: A nemzet, mint megoldás és mint probléma... 25 Demeter Attila: Adalékok a nemzeteszme és a nacionalizmus értelmezéséhez... 35 Egry Gábor: Kétséges egység... 43 Műhely Szarka László: Közös múlt megosztott történelem. A szembenállás mítosza és tradíciója a kisnemzeti identitásban... 51 Mészáros Zoltán: A nemzeti gondolat a Tito utáni Szerbiában... 63 NÉZŐPONT Miskolczy Ambrus: A hungarus-tudat a 19. században... 71 Szemle Tóth Norbert: Töprengések az úgynevezett magyar magyar viszonyról... 97 Wencz Balázs: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története... 100

Limes 4 Limes

Limes 5 Nemzet és nacionalizmus Kántor Zoltán Tudományos vagy politikai kérdés a nemzet meghatározása? A nemzet, a nemzeteszme, a nemzet meghatározása, a ki a magyar kérdése különböző okokból a magyar tudományos és politikai élet ismétlődően terítékre kerülő kérdése. A legintenzívebben talán a státustörvény és a kettős állampolgárság körülötti viták kapcsán merült fel a nemzet meghatározásának kérdése, de a kérdés azóta is rendszeresen napirendre kerül. 1 Kutatók, közírók próbálnak választ megfogalmazni arra, hogy milyen is legyen a modern magyar jobb- és baloldali, konzervatív, liberális, szociáldemokrata nemzeteszme. 2 A kérdésfelvetés többnyire funkcionális, jelzi, hogy nincs konszenzus a magyar nemzetről vallott felfogások között, és érezteti, hogy erre nagy szükség volna a magyar bel- és külpolitikában. A viták azt jelzik, hogy Magyarországon amint Kis János is állította néhány évvel ezelőtt a magyar kérdést nem gondolták végig. 3 Mintegy húsz évvel a rendszerváltás után sem állíthatjuk, hogy Magyarországon konszenzus lenne a nemzet kérdését illetően. Természetesen fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon szüksége van-e arra, hogy egy állam polgárai és pártjai között konszenzus legyen ebben a kérdésben? Pragmatikus megfontolásból kívánatosnak tarthatjuk, hogy a politikai pártok és az állampolgárok hasonlóan gondolkodjanak erről a kérdésről, tudományos szempontból azonban ez közömbös. A modern állam létének egyik alaphipotézise, hogy a lakosság politikai közösséget alkot, ezt a közösséget pedig bizonyos alapértékek kötik össze, ezek közül talán a nemzet a legfontosabb. Univerzálisan a nemzet fogalmát nem lehet meghatározni. Joggal feltételezhetjük, hogy amennyiben ez lehetséges lett volna, akkor rendelkeznénk egy általánosan elfogadott nemzet-meghatározással. Amit vizsgálni lehet, az, hogy a nemzet-meghatározásban részt vevő szereplők hogyan definiálják a nemzetet, és ezt milyen érdekek alapján teszik. A tudományos nemzet-meghatározások a semlegességre törekszenek. A politika szereplőit nem köti a tudományos objektivitás, és nem áll szándékukban a kutatók munkáját elvégezni. A nemzet kérdése a politikában akkor kerül terítékre, amikor egy adott állam vagy kormány a nemzeti kisebbségek kérdését kívánja saját doktrínájának megfelelően rendezni (vagy a rendezést megakadályozni), amikor a határokon kívül élők számára kíván valamilyen jogokat (kedvezményeket vagy támogatást) biztosítani, vagy amikor a pártok belpolitikai hasznot remélnek egy adott nemzet-koncepció intézményesítésével. A gyakorlatban ez a három kérdés a leggyakrabban együttesen jelentkezik. Míg egy tudományos meghatározásnak nincsenek gyakorlati következményei, ez nem igaz a politika meghatározásai esetében. Egy politikai meghatározásnak következményei vannak az állam nemzeti alapon történő intézményesítésében!

Kántor Zoltán 6 Nemzet és nacionalizmus Habár a nemzet a társadalomtudomány központi fogalmai között szerepel, a nemzetről szóló gondolkodást végzetesen félrevitte Ernest Renan mi a nemzet? kérdésfeltevése. Renan 19. századi tanulmánya óta a kutatók választ keresnek erre a kérdésre. A számos nemzet-meghatározás ellenére, ma sincs megegyezés a kutatók között arról, hogy mi a nemzet. 4 Ezzel önmagában semmi gond sem volna, hisz miért kellene, hogy épp a nemzet fogalmának meghatározása körül alakuljon ki konszenzus, amikor a társadalomtudományokban más fogalmak meghatározásáról is folynak viták. A nemzet viszont egyike azoknak az ideológiai, politikai töltettel rendelkező fogalmaknak, amely nélkül a modern (európai) állam nem létezhet. 5 Ezáltal a nemzet politikai fogalommá vált. Ezért bármennyire is vonzó a kutatók számára a társadalomtudományok eszköztára nem elégséges a politikai töltettel rendelkező fogalom kezeléséhez. A társadalomtudományos megközelítések sajátja, hogy a fogalmat, a társadalmi jelenséget politikamentesen ragadja meg. Ebben az esetben a társadalomtudományok kompetenciája csak addig terjedhet, ameddig ezt saját eszközeivel és módszertanával elemezheti. Ezért úgy kell tennie, mintha a nemzet politika nélkül is létezne. Az elméleti és politikai vitákat elemezve látszik, hogy ez nyilvánvalóan lehetetlen. Emiatt önkorlátozásra vagyunk ítélve: a nemzetről csak annyit állíthatunk, amennyit megfigyeléseink engednek; minden más állítás normatív. Így viszont nem mondhatunk mást, mint azt, ami minden meghatározásban már-már közhelyszerűen benne van: bizonyos objektív jellemzők megléte és a közös együtt élni akarás. Mindez nem öröktől fogva adott, hanem a társadalmi változások által létrehozott olyan társadalmi szervezettség, amelyet később a politika a törvénykezésben, a hivatalokban, a hadseregben, az iskolákban, a színházakban és más kulturális létesítményekben felülről kialakított értékrendje révén intézményesített. Nem marad más, mint a politikát elemezni, amely a maga részéről konkurens cél- és értékorientált meghatározásokkal vesz részt a játszmában. Megfigyelhettük, hogy Magyarországon a nemzet meghatározásának kérdése elsősorban olyankor merül fel, amikor valamilyen politikai vita alakul ki a magyar állam és a határon túli magyarok viszonyáról, illetve a határon túliak támogatásáról. Másodsorban pedig olyankor, amikor a magyarországi kisebbségek elsősorban a roma kisebbség integrációjáról folyik a vita. A magyar állam az alkotmány szintjén már 1989-ben rendezte a nemzetre vonatkozó kérdést. A magyarországi kisebbségeket államalkotó tényezőként ismerte el, míg a határon túli magyarokat kiemelte a többi külföldi állampolgár kategóriájából (Az Alkotmány 3.6. pontja szerint: A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.) Mindez a magyar politikai osztály konszenzusával történt, és feltehetően nem tévedünk abban, hogy mindez a magyar társadalom támogatását is élvezte, illetve megelégedéssel nyugtázhatták a határon túli magyarok is. A kérdés tehát rendezettnek tűnt, és az Antallkormány nemzeti diskurzusa is csak felületi feszültségeket okozott a magyar belpolitikában. Alapvető, szemléleti változás történt az alapszerződések (1995, 1996) körülötti vitákban 6 ez egybeesett a FIDESZ jobbrafordulásával, amelynek a mi szempontunkból lényegi eleme a nemzeti tematika előtérbe kerülése volt, amikor a magyar állam és a határon túli magyarok viszonyának kérdése mellett megfogalmazódott a magyar állam nemzeti öndefiníciójának kérdése is. A határon túli magyarok támogatásának kérdése nem lényegi vita tárgya a magyar politikában, a magyar állam és a határon túli magyarok közjogi viszonya viszont annál inkább. 7

Kántor Zoltán 7 Nemzet és nacionalizmus Enyhe túlzással állíthatjuk, hogy a nemzet meghatározásának kérdése pusztán tudományos érdeklődésből meg sem jelenik a magyar tudományos életben. Igaz, alaposabban megvizsgálva azt állíthatjuk, hogy a nemzet meghatározása mindig is alárendelődött a politikának. Már John Stuart Mill és Ernest Renan írásai is elsősorban politikai kérdésekre keresik a választ. 8 A nacionalizmus szakirodalmában ezek a szövegek tudományos szövegekként kerültek kanonizálásra, ami félrevezette a nemzetről való gondolkodást. A későbbi pontosítások, mármint, hogy a nemzet főnév elé valamilyen jelzőt politikai, kulturális, nyugati, keleti, polgári, etnikai, stb. illesztettek, csupán egy illúziót hoztak létre: eszerint a nemzet létező entitás, amely többféleképp tipologizálható. Fontos észrevennünk, hogy az első jelentős vita a nemzet mibenlétének, meghatározásának kapcsán nem tudományos, hanem politikai vita volt. Friedrich Meinecke, 9 Hans Kohn, 10 John Plamenatz 11 más-más, de lényegében ugyanarra az alapgondolatra épülő tipológiát ajánlanak. A politikai és a kulturális nemzetről való értekezések mintegy azt sugallják, hogy kétféle nemzet-típus létezik, ugyanakkor elterelik a figyelmet a nemzet tudományos meghatározásának problematikus voltáról, illetve arról, hogy a nemzet nem a társadalmi valóság leírására alkalmas kategória. 12 E meghatározások szerint a helyes, a jó politikai nemzet áll szemben a helytelen, a rossz kulturális nemzettel, illetve nacionalizmussal. A különböző tipológiák sematikus használata helyett gyümölcsözőbb annak vizsgálata, hogy miképpen alakult ki egy adott nacionalizmus, egy adott nemzetfelfogás, amiből jobban megérthetjük, hogy az adott állam miért preferálja inkább az egyik vagy a másik felfogást. Társadalomtudományi kérdéseink általában nem az elemzendő egység definiálására vonatkoznak. Nem tagadom, hogy fontos világos kategóriákkal operálnunk, ám amennyiben egy fogalom ennyire vitatott, távolról sem biztos, hogy a nemzet tudományos meghatározása bármiben is segíthet nekünk. Annál hasznosabb viszont a társadalomtudomány módszereivel azt elemeznünk, hogy a politika miként operál a nemzet fogalmával, ki hogyan és milyen szándékkal preferálja az egyik vagy a másik meghatározást. Többször említettem: egy adott nemzet-meghatározás nem érdekmentes: ideológiai funkciója és a társadalom intézményesítésére vonatkozó következménye van! A nemzet meghatározása körüli problémák nem utolsósorban onnan fakadnak, hogy a nemzetről való gondolkodás megelőzte a nacionalizmus kialakulását magyarázó elméletek megjelenését. Az első elméletek megalkotói, Ernest Gellner és Eric J. Hobsbawm azt állítják, hogy a nacionalizmus teremtette meg a nemzetet, és nem a nemzet a nacionalizmust. Szerintem ezzel egyetérthetünk, és megállapíthatjuk, hogy a politikai/kulturális dichotómiát manapság is használó szerzők nem gondolták újra a fogalompárost a nacionalizmuselméletek megállapításainak fényében. 13 * A nemzet meghatározása par excellance politikai kérdés. Egy nemzet-meghatározás sohasem ártatlan vagy semleges: a nemzet egy olyan operátor, amely alapján meghatározható ki tartozik és ki nem tartozik egy adott nemzethez; kit kíván befogadni és kit nem. 14 Egy adott nemzet-meghatározás, egy adott nemzeteszme befogad és/vagy kirekeszt. Habár nem tudjuk pontosan megmondani, hogy kik tartoznak egy adott nemzethez, azt biztosan állíthatjuk, hogy nem csak egy ember, de nem is az egész emberiség. Az állam által intézményesített nemzetfelfogásnak gyakorlatba ültetése ami nem más, mint a

Kántor Zoltán 8 Nemzet és nacionalizmus (szó semleges értelmében vett) nacionalizmus lényegében választ ad arra a kérdésre, hogy kit tekint a nemzethez tartozónak. Az alkotmányból, az állampolgársági törvényből, a határon kívülieket támogató törvényekből, illetve a hazai kisebbségekre vonatkozó törvényekből kiolvasható egy adott állam nemzetfelfogása. A nemzeteszméről folytatott viták tulajdonképpen ennek a felfogásnak az igazolásáról, illetve megváltoztatásáról szólnak. Az államok, társadalmak nemzeti alapon történő intézményesülése óta a társadalmi, politikai átalakulás nem értelmezhető a nacionalizmus vizsgálata nélkül. A nacionalizmus-fogalom számos meghatározása közül az intézményesülési folyamatként való értelmezése vezethet el a térségünkben zajló folyamatok ezen belül a magyar állam és a határon túli magyarok viszonyának társadalomtudományi interpretációjához. A nacionalizmus nem egy absztrakt fogalom, hanem a különböző társadalmi szereplők elsősorban az állam, az anyaország és a nemzeti kisebbség azon törekvése, hogy nemzeti alapon intézményesítsék társadalmukat. Egyszerre befogadó és kirekesztő politika olyan elvek alapján, amelyek a szereplők közötti konfliktusokban formálódnak. A nemzet, illetve a nemzeti kisebbség meghatározása ebben a folyamatban nem a politikusok tudományos igényének megnyilvánulása, hanem politikai szándékaik kifejeződése. A nemzethez, illetve a nemzeti kisebbséghez való tartozás (illetve nem tartozás) meghatározása politikai következményekkel járó folyamat. A nemzet-meghatározás egyben a befogadás és kirekesztés szabályainak felállítása. Ez a komplex meghatározási játszma nem csak az előbb említett szereplők között zajlik, hanem az adott aktorok politikai elitje is disputát folytat a kérdésekről. Egy adott nemzet-meghatározásnak politikai következményei vannak, hisz amennyiben egy adott állam elfogad egy adott meghatározást, annak alapján intézményesíti a társadalmat. Más-más következménye van annak, ha a politikai nemzet, illetve a kulturális nemzet eszménye alapján határozza meg az állam viszonyulását a nemzeti kérdéshez. A kulturális nemzet-meghatározás azt eredményezi, hogy az adott állam határain kívül élők is az adott többségi/tituláris nemzethez tartoznak, de egyben azt is jelenti, hogy az adott állam területén élő kisebbségek nem tartoznak az adott nemzethez. A politikai nemzet-meghatározás egy adott államban élőket tekinti a nemzet tagjainak, így az adott állam területén élő összes állampolgár etnikai, nemzeti hovatartozásától függetlenül tagja a nemzetnek, viszont azok, akik a többségi, tituláris nemzetnek (nyelvi, vagy egyéb szempont szerint) rokonai, de az ország határain kívül élnek, nem tartoznak az adott nemzethez. A tudományos gondolkodás kritériumai szerint egy adott állam nemzetfelfogása koherens kellene, hogy legyen. A jog is hasonló koherenciát követel meg, hisz egy állam törvényei között elvi összhangnak kell lennie. A politikai gyakorlat viszont más képet tár elénk. Azt vehetjük észre, hogy az államok a tudomány kritériumait és a jogi koherenciát figyelmen kívül hagyva viszonyulnak az illető állam területén élő kisebbségekhez és a határaikon kívül élő nemzettársakhoz. Óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy tudományosan hogyan, milyen elméleti keretben elemezhetők mindazok a nemzetre vonatkozó kérdések, amelyek a státustörvényről és a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kapcsán merültek fel. Először is le kell szögezni: nem tudományos kérdést, hanem politikai folyamatot elemzünk, amelyben a nemzet-fogalomnak központi szerep jutott. Hozzátehetjük, hogy a társadalmi, politikai folyamatok megértéséhez nem jutnánk közelebb, ha netán tudományos pontossággal meg tudnánk határozni, hogy mi a nemzet, vagy ha egy egyértelmű, precíz tipológiát felállíthatnánk. Tudományos kérdése-

Kántor Zoltán 9 Nemzet és nacionalizmus ink a folyamatok leírására, a legmegfelelőbb elméleti keret megtalálására vonatkoznak. Meglátásom szerint ez a keret a nacionalizmus, valamint a nemzetépítés. A 18 19. század óta a társadalmak nemzeti alapon intézményesülnek, nemzeti alapon legitimálják az államot, amely nemzeti identitást formáló-alakító intézményrendszert épít ki. Külön kell választani a nacionalizmus szakirodalmának analitikus és normatív megközelítéseit. Az analitikus, deskriptív elméleteknek köszönhetően értjük meg a társadalmak korábbi és jelenlegi nemzeti alapú intézményesülésének a formáit. A normatív, politikai filozófiai megközelítések elsősorban arra törekednek, hogy megítéljék, melyik nacionalizmus igazolható és melyik nem, illetve, hogy a kisebbségi kérdést miként kell kezelni. 15 Megkülönböztetem a nemzetállami és az anyaországi nacionalizmust. Mindkettő az állam nemzeti politikájának a megnyilvánulása más-más szférában, ám ugyanaz a logika köti össze a kettőt. A legtöbb esetben mondhatjuk kivétel nélkül az állam egyfajta kirekesztő politikát folytat a területén élő kisebbségekkel szemben (ez természetesen államonként változik), illetve befogadó politikát a területén kívül többnyire a szomszédos országokban élő nemzettársai irányában. A jelenlegi Európában igen ritka a területi igény más államokkal szemben, illetve ha létezik is ilyen vágy, ez nem képezi a hivatalos politika részét. A más államokban élőket az anyaország egyazon kulturális értelemben vett nemzet részének tekinti. E viszony meglétét és fontosságát az alkotmányok felelősségklauzulájából olvashatjuk ki, megnyilvánulását az államok kül- és támogatáspolitikájában látjuk. A nemzetállami és az anyaországi nacionalizmus mellett a nemzeti kisebbségek nacionalizmusa is számításba veendő tényező. Tanulmányomban azt állítom, hogy a nemzeti kisebbségek törekvését is a nacionalizmus keretében kell elemeznünk, és a kisebbségek politikájának megnevezésére a kisebbségi nemzetépítés fogalmát használjuk. A nacionalizmus elemzését a nemzetállam, anyaország, nemzeti kisebbség viszonylatában úgy látom a leginkább megfelelőnek, ha három nacionalizmust elemzünk. A nacionalizmus vagy a nemzetépítés fogalmai, értelmezési keretei azért használhatók, mert a három aktor nemzeti politikáját ugyanazzal a fogalommal írhatjuk le, és így megszabadulunk attól a módszertani problémától, hogy mást feltételezünk a többségi, mint a kisebbségi törekvésekről. A gyakorlatban igaz, hogy a többség a tituláris nemzet elnyomja a kisebbséget, és az az állítás is igaz, miszerint a kisebbség saját jogainak biztosítására törekszik. Elméleti szempontból viszont gyümölcsözőbb, ha egynemű fogalmakkal operálunk témánk elemzésénél. A kisebbségi jogkövetelés, politikai törekvés egyetlen mondatban összegezhető: kulturális (nemzeti) reprodukcióját kívánja biztosítani. Ez a törekvés azonos az államéval; az állam sem tesz egyebet ebben a vonatkozásban csak biztosítja a többség kulturális, generációkon túli fennmaradását. Ezen okok miatt tartom megtévesztőnek a kisebbségvédelmi megközelítést; a kisebbségvédelem egy szociológus, politológus számára azt sugallja, hogy az állam csak a most élő kisebbségieket védi, és nem törődik a következő generációkkal. Mindegyik nacionalizmus előnyben részesít egy nemzeteszmét. A szomszédos államok, az adott területen élő kisebbségi magyarokkal szemben politikai nemzetként határozzák meg magukat (ez nem gátolja meg őket, hogy saját magukra vonatkoztatva viszont a szomszédos államokban élő román, szlovák stb. nemzettársaik viszonylatában a kulturális nemzetdefiníciót tekintsék érvényesnek). A nemzeti kisebbségek amennyiben rendelkeznek anyaországgal, anyanemzettel magukat a tág értelemben vett kulturális nemzet

Kántor Zoltán 10 Nemzet és nacionalizmus tagjainak tekintik. A magyar állam amint azt a gyakorlat igazolja kultúrnemzeti politikát folytat a magyar államon kívül élő magyarok irányában; a belpolitikában viszont a nemzet kérdésének meghatározása permanens vita tárgya. Lényegében vita van arról, hogy a magyar állam milyen nemzetfelfogás alapján intézményesüljön. A magyar nemzeteszméről folytatott viták azért ennyire vehemensek, mert nem tudományos kérdésről szólnak, hanem politikai következményekkel járó kérdésről. A probléma gyökere a rendszerváltás körüli években keresendő. A magyar politikai elit tagjai között akkor egyetértés volt a magyarországi kisebbségek, illetve a határon túli magyar kisebbségek támogatásában, és senki részéről nem merült fel, hogy ezekben a kérdésekben a jövőben koncepcionális vita alakulhat ki. A későbbi belpolitikai egymásnak feszülés a nemzet kérdését sem hagyta érintetlenül, így az a pártcsatározás porondjára került. A kérdéssel foglalkozó kutatók pedig fogalomkészletüket és tudományos presztízsüket hadrendbe állítva valamelyik oldal nézetének tudományos igazolására vállalkoztak, a másik oldal felfogásának deligitimálása céljából. E viták során számos értékes írás született, ám tévedés lenne ezek többségét tudományos ihletettségű írásoknak tekinteni. Miként már jeleztük, élünk azzal a gyanúval, hogy úgy Magyarországon, mint máshol a nemzet mibenlétének kérdése nem annyira a tudományos izgalom, mint a magyar politika mindeddig feloldatlan görcsei miatt kerül időről-időre terítékre. Legtömörebben talán Öllös László fogalmazza meg ezt: Nincsen egyetértés abban a kérdésben, hogy miben rejlik Magyarország felelőssége, s abban sem, hogy milyen a Magyar Köztársaságot terhelő kötelességek erednek belőle a kisebbségi magyarokkal szemben. De abban sem született elvi megegyezés, hogy a mindenkori kormánynak és ellenzéknek egyetértésben kellene munkálkodnia a kisebbségi magyarokért, ezért az őket érintő legfontosabb kérdések, s általuk ők maguk, nem válhatnak a magyarországi belpolitikai küzdelmek eszközeivé. 16 A rendszerváltás utáni nemzeti újraintézményesítés a státustörvény körülötti vitában csúcsosodott ki. A státustörvény a magyar állam és határon túli magyar közösségek, intézmények már korábban is létező viszonya mellett a magyar állam és a határon túli magyar egyén között teremtett kapcsolatot. Az állampolgársági törvényben ez a reláció már szerepelt, de igazi politikai kihatása nem volt, ugyanakkor pedig az állampolgársági törvény nem azoknak nyújt kedvezményt, akik magyarok, hanem akik vagy akiknek felmenői egykoron magyar állampolgárok voltak. Az állampolgársági kérelemben a nemzeti hovatartozás csak egyetlen nem kötelezően megválaszolandó és a hatóságok által nem ellenőrizhető kérdésben jelentkezik. Azaz például a német állampolgársági törvénnyel ellentétben valamelyik felmenőnek a magyar nemzethez hovatartozása semmilyen formában sem határozza meg a leszármazottak hovatartozását. A státustörvény sem következtet az egyén nemzetiségére a felmenők nemzetiségéből! Téves minden olyan értelmezés akár a státustörvény, akár az állampolgársági törvény kapcsán, hogy a magyar nemzetfelfogás legalábbis a Magyar Köztársaság törvényeiben bárminemű vérségi köteléket tartalmazna. A magyar igazolvány mindenesetre a magyarság, a nemzet kérdését vetette fel: ki az, aki jogosult, és ki az, aki nem jogosult az igazolvány megszerzésére. Az igazolvány igényléséhez pedig a törvényhozó olyan feltételeket támasztott, amelyek összefüggésbe hozhatók a nemzeti hovatartozással. A MÁÉRT-ben folyó viták az igazolvány kérelmezéséhez támasztott feltételekről erre mutatnak rá. A cél az volt, hogy az összes magyar,

Kántor Zoltán 11 Nemzet és nacionalizmus de csak a magyarok (illetve a hozzátartozói igazolvánnyal rendelkezők amit csak a magyar igazolvánnyal rendelkező házastárs kaphat meg) legyenek jogosultak a magyar igazolvány megszerzésére. Az elméleti résznél láttuk, hogy ezt a célt lehetetlen teljesíteni: nem áll rendelkezésünkre olyan nemzet- vagy nemzeti kisebbség meghatározás, amely segítségével precízen eldönthetjük, hogy ki tartozik az adott jelen esetben a magyar nemzethez. Pontosabban, minden meghatározás más-más alapon sorolja a különböző egyéneket az adott nemzethez, nemzeti kisebbséghez. A tulajdonképpeni probléma, hogy tudományos alapon nem lehet eldönteni, mely meghatározás a leginkább megfelelő. A politika viszont szelektálhat. Hosszas egyezkedések után az a döntés született, hogy az önbevallás és a kérelmeket összegyűjtő irodák alkalmazottai által elfogadott nyelvismeret mellett a kérelmezőnek egy igazolást kell szereznie a magyar állam által elismert kisebbségi politikai, egyházi vagy társadalmi szervezettől, vagy valamelyik magyar egyháztól. Akiknek kérelmét a státusirodák befogadták, és a magyar konzulátuson vagy nagykövetségen keresztül továbbították a magyar belügyminisztériumnak, azok a belügyminisztériumtól a ritka kivételektől eltekintve megkapták a magyar igazolványt. Láthatjuk, hogy a magyar állam mellett az adott nemzeti kisebbségi szervezetek is részt vesznek a magyarság igazolásában. A nemzetpolitikában egyszerre érvényesül az az elv, hogy az állam kiemelten kezeli a tituláris/többségi nemzetet (és nem ritkán kirekesztő politikát folytat a más nemzeti/etnikai csoporthoz tartozók vagy annak tekintettek irányában), valamint befogadó a határon túl élő nemzettársnak kategorizált egyének irányában. Ez a nemzeti elven szerveződő politika következménye. Központi kérdés, hogy a magyar államnak milyen viszonya legyen a határokon kívül élő, etnokulturális értelemben kategorizált magyarokkal. Ennek következtében merül fel egy másik kérdés: milyen viszonyban legyen a magyarországi politikai közösség a határon túli magyarokkal, magyar közösségekkel. Az eddig elmondottak miatt mindez a támogatáspolitika dilemmájából elvi kérdés válik. A magyar állampolgárok, a magyar politikai közösség és a magyarországi társadalom lényegében ugyanazt a halmazt jelentik, ugyanazok az emberek alkotják más-más szakterminológiában. Az előbbi három fogalom ugyanakkor több szerző szerint lefedi a magyar politikai nemzet fogalmát. Tehát, magyar állampolgárok = magyar társadalom = magyar politikai közösség = magyar politikai nemzet. 1918-ig lényegében minden Magyarország területén élő magyar egyben magyar állampolgár is volt: a magyar társadalomhoz tartoztak, a magyarországi politikai közösséghez tartoztak, és a magyar politikai nemzethez tartozónak tekintették őket (ugyanakkor nem tartozott a kulturális értelemben vett magyar nemzethez mindenki, aki csak a Magyar Királyság területén élt). 1918 után, leszámítva a II. bécsi döntés alapján Magyarországhoz került területek lakosságát, a határon túli magyarok nem magyar (hanem román, szlovák, stb.) állampolgárok, nem tartoznak a magyar társadalomhoz (hanem a románhoz vagy máshoz, esetleg mondhatjuk, hogy pl. a romániai társadalomhoz), nem tartoznak a magyar politikai közösséghez, és nem tartoznak a magyar politikai nemzethez. Tehát a román politikai nemzethez tartoznak? Amennyiben úgy határozzuk meg a politikai nemzetet, hogy egy adott államban élők az illető állam tituláris nemzet politikai nemzete, akkor igen. Ebben az esetben mi szükség van a politikai nemzet fogalmára? A politikai közösség, az állampolgárság, a társadalom mind megfelelő fogalmak egy illető állam lakosságának jelöléséhez. Habár közjogilag megkerülhetetlen fogalom, a politikai nemzet fogalmának használata csak homályosítja a képet. Normatív szempontból, valamint a berögződött

Kántor Zoltán 12 Nemzet és nacionalizmus fogalomhasználat miatt nem lehet elvetni a fogalmat, ám egyáltalán nem biztos, hogy nincs nagyobb kárára az elemzésnek e fogalom használta, mint amennyi haszna van. Ha ugyanis használható fogalomnak tekintjük a politikai nemzetet, úgy minden modern európai állam lakossága egy adott politikai nemzethez tartozik. A fogalom problematikus voltát akkor látjuk igazán, ha pl. elfogadjuk, természetesnek tekintjük, hogy valaki ma a jugoszláv politikai nemzethez tartozik, holnap pedig a horváthoz. Állampolgársági, társadalmi terminusokat használva ez rendben van. Valaki ma jugoszláv állampolgár, valamint a jugoszláviai társadalomhoz tartozik, másnap pedig horvátországi állampolgár és a horvátországi társadalom tagja. Van-e értelme annak, hogy a politikai nemzet fogalmát használjuk, amikor lényegében semmit sem pontosít? Megjegyzem, a kulturális nemzet fogalomhasználattal is hasonló problémák merülhetnek fel. A politikai nemzet fogalma gyakorlatilag csak akkor értelmezhető és kizárólag normatív megközelítésekben hasznos, ha a kisebbségek asszimilációját tekintjük követendő normának. Habár a nyilvánosság előtt a státustörvény és a kettős állampolgárság körül kialakult polémia a migrációról, a támogatásokról, a szomszédos államok területén élő magyarok jövőjéről szólt, a vita lényegi, elvi szintű kérdése tulajdonképpen a magyar állam és a határon túli magyar egyének és közösségek közötti legitim viszony. Egyben, mivel ez a viszony a magyar állam nemzeti önmeghatározására is hatással van, az is állítható, hogy a politikai viták a magyar állam hivatalos nemzet-meghatározásáról szólnak, hisz amennyiben feltételezzük, hogy a politikai szereplők elvi koherenciára törekednek az elvek intézményesülése kihatással lesz a magyar állam nemzeti önmeghatározására, amelynek következményei nem csak a határon túli magyarokat, hanem a magyarországi kisebbségeket is érintik. Ezért a nemzetpolitikai és a kisebbségvédelmi megközelítések mellett a magyarországi belpolitikai dimenzió is meghatározó (nem csupán aktuálpolitikai szempontokból). Két nemzetfelfogás ütközött elvi szinten, és ennek az ütközetnek az a tétje, hogy ki, milyen alapon és hogyan intézményesítse a nemzetre vonatkozó kérdéseket a magyar államban. Melyik legyen az a legitim nemzetkoncepció, amely a nemzeti intézményesítés alapjául szolgálhat. A státustörvény a parlamenti legitimációt, míg a kettős állampolgárságról szóló vita a nép általi legitimációt célozta meg. Tudományosan a kérdés eldönthetetlen, a politikai küzdelem pedig még hosszú ideig tanulmányozandó témákkal látja el a kutatókat. A nemzet meghatározásának kérdése a nemzetközi porondon is felkavarta az állóvizet. A státustörvény nemzetközivé válása, az anyaország és a határon túli nemzettársak közötti viszony kérdésének felvetése azt eredményezte, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése két alkalommal is foglalkozott a nemzet meghatározásának elvi kérdéseivel. A Frunda György által jegyzett 1735 (2006) sz. ajánlás A nemzet fogalma, 17 illetve a jelentést övező vita jelzi, hogy sokkal alapvetőbb kérdésről van szó az európai politikában, mint ahogyan ezt eddig gondoltuk. 18 * Összegezve az eddig elmondottakat, úgy gondolom, hogy nem érdemes kísérletezni a nemzet minél pontosabb tudományos meghatározásával. A rendelkezésünkre álló meghatározások elégségesen jelzik, hogy milyen jelenségre vonatkozik a nemzet. A tipológiák, dichotómiák felállítása ugyanis nem pontosítja a nemzet fogalmát. Szemléletváltásra van

Kántor Zoltán 13 Nemzet és nacionalizmus szükségünk: a nacionalizmusra kell összpontosítanunk, azt kell megvizsgálnunk, hogy a nemzet- és államépítés folyamatában egy adott állam politikai elitjei miről vitatkoztak a nemzet kérdéséről, és milyen nemzetkoncepció alapján intézményesítették az államot. Ez az elmúlt évtizedekben a politikai érdekeknek megfelelően történt. Szerintem a politikai, illetve kulturális nemzet fogalmak helyett helyesebb a politikai vagy kulturális nemzet eszméjén alapuló politikáról beszélni. A politikai vagy a kulturális nemzet egyedüli helyességéből való kiindulás már önmagában is normatív választás. E választás már magában hordja a gondolkodás végeredményét. Nem a gondolatmenet, hanem a kiinduló-posztulátum határozza meg a következtetéseket! A két szignifikáns (státustörvény, kettős állampolgárság) vita egyáltalán nem meglepő módon nem vezetett a politikai álláspontok közeledéséhez; az eredeti álláspontokat megerősítette, egyrészt az egymással ellentétben álló célok és szándékok miatt, másrészt mivel a kiinduló dogmaszerű nemzet-meghatározás választásból sem a politikai, sem a tudományos logika nem enged más következtetést, mint a kiindulópont igazolását. Húsz évvel a rendszerváltás után a fenti vita helyett inkább azt lenne célszerű megvizsgálni, hogy hol tart ma a tudomány a nemzet és nacionalizmus kérdésének elemzésében: mi a viszony a nemzet, a nacionalizmus, az állampolgárság és a politikai közösség fogalmai között. Jegyzetek 1 Legutóbb Gyurgyák János írását Minerva baglya olvashattuk a Népszabadságban a magyar nemzetfogalomról. (Gyurgyák János esszéje egy új magyar nemzetfogalomról, 2009. május 31. http://www.nol.hu/belfold/minerva_baglya) 2 Nem túlzás állítanunk, hogy a magyarországi pártok nem rendelkeznek kiforrott nemzet koncepció val. Ez elsősorban annak tudható be, hogy a nemzet meghatározásának kérdése ádáz belpolitikai vitákban csiszolódott, és nem higgadt, párton belüli viták során alakult ki. Állíthatjuk, hogy a pártok nem mindig egyértelmű felfogása a nemzetről a politikai érdek, és az adott helyzetből remélt belpolitikai haszon szerint konstituálódott. 3 Kis János: Túl a nemzetállamon I. Beszélő, 1996. 3. sz. 28. 4 A nemzet meghatározásának tudományos kérdéseiről lásd: Kántor Zoltán: Nemzet, etnikai csoport, nemzeti kisebbség. Limes, 2003. 3. sz. 5 Lásd Majtényi Balázs: Special minority rights and interpretations of the nation in the Hungarian Constitution. Regio, 2005. és Varga Zs. András e lapszámban megjelenő írását. 6 Gál Kinga: Kisebbségvédelem a közép- és kelet-európai kétoldalú államközi egyezményekben. Pro Minoritate, 2000. 1. sz. 7 A támogatáspolitikáról lásd: Bárdi Nándor: Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kapcsolattörténete. Pozsony: Kalligram, 2004. Bárdi Nándor: Szükség, mint esély. Lehet-e a magyarságpolitikát szakágazatként elgondolni? I-II. Kommentár, 2006. 4. sz. 81-95. és 5. sz. 43-58. 8 Kántor Zoltán: A nemzet kérdése a nemzetközi porondon. Külügyi Szemle, 2008. 2. sz. 9 Friedrich Meinecke: Cosmopolitanism and the National State. Princeton, NJ: Princeton University Press, 1970. 10. 10 Hans Kohn: Western and Eastern Nationalism. In Nationalism (szerk. John Hutchinson Anthony D. Smith). Oxford: Oxford University Press, 1994. 162 165. 11 John Plamenatz: Two Types of Nationalism. In Nationalism: the nature and evolution of an idea (szerk. Eugene Kamenka). London: Edward Arnold, 1973. 23 36.

Kántor Zoltán 14 Nemzet és nacionalizmus 12 Lásd bővebben: Kántor Zoltán: Hamis dichotómia: politikai/kulturális nemzet. In Nemzetfogalmak és etnopolitikai modellek Kelet-Közép-Európában. Szarka László et al. (szerk.). Budapest: Gondolat, 2007. 13 Lásd a státustörvényről és a kettős állampolgárságról publikáló szerzők jelentős részét: Kántor Zoltán (szerk.): A státustörvény: dokumentumok, tanulmányok, publicisztika. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2002. illetve http://www.kettosallampolgarsag.mtaki.hu/ 14 Katherine Verdery: Nemzet és nacionalizmus : merre tovább? In Kántor Zoltán (szerk.): Nacionalizmuselméletek. Szöveggyűjtemény. Budapest: Rejtjel, 2004. és Marx, Anthony W.: A kirekesztő nemzetállam. Magyar Kisebbség, 2006. 3-4. sz. 15 A magyarországi és határon túli vita mint jeleztem nem társadalomtudományos vita volt, hanem csak a társadalomtudományi terminusokat felhasználó politikai vita. Hozzátehetjük, hogy a vitázók egy része szelektíven, a számukra inkább megfelelő politikai filozófiai posztulátumokból indult ki. 16 Öllös László: Az egyetértés konfliktusa. A Magyar Köztársaság alkotmánya és a határon túli magyarok. Somorja: Fórum Intézet, 2008. 17 Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése. 1735 (2006) sz. ajánlás A nemzet fogalma. A közgyűlés által 2006. január 26-án (a 7. ülésen) elfogadott szöveg 18 Lásd részletesen: Kántor Zoltán: A nemzet kérdése a nemzetközi porondon, i. m.

Limes 15 Nemzet és nacionalizmus Varga Zs. András Nemzet és jogalanyiság * A címet máris pontosítva, az alábbiakban először a nemzet közjogi szerepének megkerülhetetlenségét igyekszem igazolni, mégpedig előbb pozitív, majd negatív módszert alkalmazva, majd ennek néhány következményét vázolom fel. Bár korántsem szeretném a nem jogász érdeklődőt máris elriasztani, a szűkítés rövid magyarázatot igényel. A közjog/magánjog distinkciót bel- és külföldön egyaránt sokan vitatják. Az általam is követett iskola 2 a két nagy jogterületet mégis megkülönböztetendőnek tartja, mégpedig elsősorban a rájuk jellemző jogviszonyok (vertikális, alá-fölérendelt, illetve horizontális, mellérendelt) különbsége miatt. Egy viszonylag egyszerű megfogalmazása a két jogterületnek az lehet, hogy a közjog az állam, mint a közhatalom birtokosának ügyeivel kapcsolatos szabályokat tartalmazza, a magánjog pedig a jogalanyok (ide értve az állam, mint nem közhatalmi szereplő) egymás közötti (elsősorban) vagyoni jellegű viszonyait szabályozza. 3 A nemzet vonatkozásában ennek azért van jelentősége, mert jogi kategóriaként a magánjogban nem leljük nyomát. (Ott a vagyoni viszonyokban más kollektív tulajdonosok jelennek meg, így az állam, az önkormányzat, egyéb jogi személyek, illetve jogi személyiség nélküli, mégis szerzőképes jogalanyok.) A vagyoni viszonyokban való részvételre alkalmasság (ezt jelenti a magánjogi jogalanyiság) nem szükségképpeni feltétele annak, hogy valaki, valakik vagy valami közjogi jogalany legyen. (Ennek tipikus példája a nagyszámú, magánjogi jogi személyként létre nem hozott, mégis közhatalmat gyakorló hatóság.) A közjogban tehát megjelennek olyan jogalanyok, akik a hétköznapi forgalmi viszonyokban nem. Meggyőződésem szerint ilyen a nemzet is. A nemzet a közjogban Annak ellenére, hogy napjainkban a közjogi irodalom meghatározó témái (intézményrendszer, emberi jogok, a tételes jog tartalma és érvényessége) között a nemzet nem tűnik fel, minden állam- és jogértelmezés mögött szükségszerűen ott húzódik rejtetten a nemzetfogalom. 4 A jog ugyanis viszonylag praktikus értelmezése szerint nem más, mint a személyek (jogalanyok) viselkedésére vonatkozó, az állam által alkotott, de legalább az állam által elismert és az állam által végső soron kikényszerített, kötelező magatartási szabályok összessége. 5 * Az írás az OTKA K-78357. számú pályázati támogatásával készült.

Varga Zs. András 16 Nemzet és nacionalizmus Ebből a jogfogalomból nyomban következik a jog közösségi és relációs jellege. A relációs jelleget nem szokás hangsúlyozni, mivel megzavarja az egyéni emberi jogok mindenek fölöttiségére épülő diskurzusok ívét. 6 A közösségi vonás azonban nem lehet vita tárgya: ha a jog magatartási szabály, akkor értelmét (és végső soron persze érvényességét is) csak az adja, ha nem egyetlen elszigetelt egyénre értelmezzük. Egy lakatlan szigeten egyedül (és bármiféle külső emberi behatástól vagy akár érdeklődéstől mentesen) élő ember magatartásának szabályozására a jog nem alkalmas, hiszen ilyen helyzetben legfeljebb belső meggyőződésből eredő szabályról beszélhetünk. Ha nincs legalább egynél több ember, akkor nincs olyan külső befolyás sem, amit államinak lehetne tulajdonítani, következésképpen nem létezhet jog. A jog közösségi jellegéből azonban még nem következik a nemzet (és a nemzetfogalom) szükségessége. Ennek belátásához beszélnünk kell az állam, mint a jog forrásának 7 néhány tulajdonságáról. Ezek közül az első a szuverenitás, vagyis egy adott területen és adott népcsoport fölött ténylegesen és elvileg kizárólagosan gyakorolt (azaz fő-) hatalom, amelyet más, hasonló helyzetű hatalomgyakorlók ilyenként elismernek. 8 Az állam tehát egy meghatározott népcsoporthoz kötődik. Ez a kötődés azonban nem esetleges. Amennyiben az állam feltétlen ismérvének tekintjük az alkotmányosságot, 9 így annak részeként a népszuverenitás (vagy demokratikus legitimáció) elismerését, akkor az államot történeti kötöttségű jelenségként kell felfognunk. 10 Ha pedig a legitimitás fogalmát nem az elsődleges szociológiai értelemben használjuk, hanem úgy tekintjük, mint a jogrend egészének (és nem egy konkrét politikai helyzet) elfogadottságát, támogatását, akkor nem nehéz belátni, hogy az állam és az azt megalapozó alkotmány (vele pedig a jogrend) legitimitása egybevág a népszuverenitás gyakorlásával. Az alkotmányozás alanya (a szuverenitás forrása) alkotmányoz, ezáltal szükségképpen legitimálja az alkotmányt és az arra épülő állam- és jogrendet. A fenti okfejtésből további megállapítások következnek. Mindenekelőtt az, hogy lehetetlen egy fennálló alkotmányt, alkotmányos rendet, jogrendet az alkotmányozó alanytól, a szuveréntől függetlenül értelmezni. Maradéktalanul objektív alkotmány, alkotmányos rend és jogrend legfeljebb elméleti konstrukcióként létezhet és ilyenként persze saját belső törvényszerűségei kutatásának tárgya is lehet. Minden létező alkotmány azonban egy azonosítható szuverén alkotmánya, az alkotmányos rend egy azonosítható szuverén alkotmányos rendje, a jogrend egy azonosítható szuverén jogrendje. Magyarországra vonatkoztatva ez röviden azt jelenti, hogy az Alkotmány nem pusztán egy pozitív jogi norma, amely mintegy véletlenül irányadó a magyar állampolgárokra, a Magyarországon tartózkodó természetes és itt működő jogi személyekre, hanem ez Magyarország szuverénjének a saját alkotmánya. Közjog nemzet nélkül? Ezt a következtetést viszonylag könnyen igazolhatónak véljük fordítva is, a reductio ad absurdum módszerével: ha az alkotmányt és a ráépülő jogrendet nem a szuverén sajátjának tekintenénk, hanem csak a véletlenszerűen az ország területén tartózkodókat kötelező normának, akkor nem találnánk magyarázatot arra, hogy ugyanez a jogrend miért köti a nem Magyarországon tartózkodó állampolgárokat. Ezzel a gondolattal el is érkeztünk a nemzet közjogi szükségességének negatív igazolásához.

Varga Zs. András 17 Nemzet és nacionalizmus Kifejtéséhez az egyszerűség kedvéért vegyük Magyarország alkotmányát, és kíséreljük meg kiirtani belőle mindazt, ami közvetlenül vagy közvetve a nemzetre utal. Ennek érdekében nyilván törölnünk kell mindazokat a rendelkezéseket, amelyek azonosítható történeti múltra, nyelvre, a magát nem véletlenszerű egyén-közösségnek tekintő csoportra utalnak. Mindjárt ilyen a legelső rendelkezés (sőt, már a preambulum is): az országot nem lehetne többé Magyarországnak nevezni, legfeljebb valamilyen földrajzi utalással helyettesíthetnénk, például lehetne Pannónia: köztársaság. Ezt következetesen végig kellene vezetni a szövegen. Aztán el kellene hagyni a határon túli magyarokra, a nemzeti és etnikai kisebbségekre utaló rendelkezéseket, a Himnuszt, ki kellene cserélni valamilyen absztrakt jelképre a címert, és így tovább. Ami marad, az egy nagyjából semleges szöveg, amely csak a hatalomgyakorlás intézményeire és az egyént a hatalommal szemben megillető jogokra utal. A megoldás azonban mégsem felelne meg maradéktalanul a kitűzött célnak. Alkotmányunk sajátossága miatt ugyanis mindjárt az elején van egy rendelkezés, amelyet az előbbi gondolatkísérlet eredményeként nem töröltünk, mégpedig a 2. (2) bekezdése, amely az átírt szövegünkben így hangzana: Pannónia Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja. Röviden: a nemzetfogalomtól való megszabadulásunk után még mindig ott lenne a nép, mint az állam (pontosabban a szuverenitás) forrása. Ha következetesen tovább kívánnánk lépni, akkor ezt is törölni kellene, csakhogy ebben az esetben feladnánk a népszuverenitás kategóriáját, mint az alkotmányoság-paradigma sine qua non elemét (első abszurdum). Magyarul megismételve: nincs alkotmányosság az azt hordozó közösség nélkül. (Csak valamilyen, a hatalom puszta tényén alapuló kényszerrend; vélhetően mondani sem kéne, hogy ha nincs közösség, csak hatalom, akkor ebben a rendszerben az egyéni emberi jogoknak sem maradna alapja.) Megkísérelhetnők persze az első abszurdum feloldását azzal, hogy a népet mégiscsak elfogadjuk a szuverenitás hordozójaként (és így a néppel együtt az Alkotmány fenti rendelkezésének megkegyelmeznénk ). Megoldást ez sem hozna. Ha ugyanis nem feledjük, hogy a nemzetet (többek között) történetisége miatt vetettük el, akkor a megmaradt nép legitimációs funkcióját sem köthetjük történetiséghez. A nép változása (halálozás, kivándorlás, születés vagy nagykorúvá válás, bevándorlás), sőt, akár csak hangulatának elmozdulása, újra meg újra felvetné a legitimációs igényt. Történetiség nélkül tehát az állam és a jogrend léte folyamatosan igazolandó, a jog, mint szabály pedig csak legitimálása pillanatában érvényes. Azt hiszem, belátható, hogy ez képtelenség (második abszurdum). Az állandóan megkérdőjelezett szabály ugyanis nem csak kikényszeríthetetlen, de nem is lehet kötelező (hiszen megalkotását követően nyomban érvénytelen). A második abszurdum ezért átfogalmazandó: történetiség nélkül az állam és a jog nem érvényes többé. A negatív módszer eredményeként kimutatott két abszurdumból is azt a következtetést kell tehát levonnunk, hogy a történetiségében értelmezett szuverén (nép vagy nemzet) hiányában nincs alkotmányosság, nincs állam, nincs jog. Kedvenc megfogalmazásom (az alkotmányhoz nem lehet nemzetet találni, csak a nemzetnek lehet alkotmánya) 11 átfogalmazásával tehát nemcsak közjoghoz nem lehet nemzetet találni, mert a nemzetnek van közjoga, de kimondhatjuk, hogy nincs közjog nemzet nélkül.

Varga Zs. András 18 Nemzet és nacionalizmus A nemzet és közjoga A történeti nemzetre, mint a közjog feltétlen alapjára épülő népszuverenitás tana persze további kérdéseket vet fel. Mindenekelőtt azt, hogy akkor tehát pontosan ki a szuverenitás alanya? Ha az Alkotmányunk közjogi alanyainak rendszerében a szuverenitással kapcsolatba hozható (hatalmi forrás) alany elnevezését nézzük, akkor legalább öt fogalommal találkozunk. Ezek: a nép (amely a 2. definíciója szerint a hatalom birtokosa), a nemzet (amelynek egységét a 29. szerint a köztársasági elnök kifejezi), a magyarok (akiknek Magyarország határain belül is lenniük kell, ha már a 6. szerint a határain kívül is élnek), végül pedig a nemzeti és etnikai többség (amely a 68. értelmében a nemzeti és etikai kisebbségekkel együtt részese a nép hatalmának és államalkotó tényező). Ebben a fogalmi zűrzavarban nehéz, sőt nem kizárt, hogy lehetetlen világos, logikailag is zárt rendet találni, és ez a tanulmány nem is ezt célozza. Ezért anélkül, hogy a fogalmi tisztázást elvégeznénk, 12 és anélkül, hogy az Alkotmányban előforduló fogalmak bármelyikével azonosítanánk így a 29. -ban előforduló nemzet fogalommal sem, a továbbiakban az alkotmányozás alanyának, a szuverenitás birtokosának a nemzetet tekintjük. (Elfogadva ezzel a Zlinszky János által kimutatott prioritást a nép és a nemzet fogalmak közjogban való előfordulását illetően.) 13 A nemzet tehát értelmezésünk szerint a szuverenitás hordozója (és eszerint az értelmezés szerint fogalmilag azonos az Alkotmány 2. -a által definiált néppel). Könnyen belátható, hogy a nemzet ezen értelmezés szerint kétféle minőségben jelenik meg fogalmi rendszerünkben. Egyfelől az alkotmányozást követő pillanattól a hatalom forrása és absztrakt hordozója, vagyis (éppen az Alkotmány rendelkezése folytán) a szuverenitás legális alapja. Másrészt azonban az alkotmányozás pillanatában a szuverenitás ténybeli hordozója, hiszen ezért képes alkotmányozni. Az a belátás, hogy a nemzet ebben a kétféle minőségben egyaránt jelen van, igen komoly jelentőséggel bír. Ha eltekintünk az alkotmányozás pillanatától, látszólag csak a legális nemzet létezik. Ez különösen a változatlan alkotmánnyal bíró társadalmak/jogrendek esetén fordul elő, amikor az alkotmányozó ténybeli nemzet és az egykor létrehozott alkotmánnyal élő legális nemzet tagjai között már nincs átfedés. Ebből következően úgy tűnhet, és ezt a pozitív jogi megközelítés a végletekig erősítheti, hogy a jog előírásain kívül a legális nemzet alanyait már semmi nem köti össze, vagyis a nemzet egyenlő az állampolgárok összességével (politikai nemzetfogalom). 14 Ez a látszat függetlenül attól, hogy valós-e vagy nem még mindig jelentőséget kell tulajdonítson a (legális) nemzetnek, hiszen annak nevében történik a hatalom gyakorlása. Mindenképpen szükséges azonban annak tisztázása, hogy mi köti össze a nemzet tagjait. Nyilván része a kötőerőnek a tényleges hatalom, annak elfogadása, hogy az érintett egyén-összesség együtt gyakorolja a hatalmat, vagyis a többiek elfogadása hatalomgyakorló alanyként feltételezi azt, hogy a mi alanynak van értelme mi egyenként tagjai vagyunk valaminek. 15 Látszólag speciális jelentéstartalmat tulajdonít a mi fogalmának Joseph Ratzinger, amikor kiemelve a jog jelentőségét az ószövetségi zsidóság, mint nép fennmaradásának három elemét emeli ki: a kultuszt, a jogot és az ethoszt. 16 (Érdemes egy pillantást vetni a kultuszra. Az állam laicitását, a bármiféle kultusztól való elválasztását hangsúlyozva úgy tűnik, hogy létezik legális nemzet közös vallási élmény nélkül. A tapasztalat azonban

Varga Zs. András 19 Nemzet és nacionalizmus mást mutat. Három különböző szerző három eltérő nézőpontból jut arra a következtetésre, hogy transzcendencia nélkül nincs nemzeti lét. Az első: Eisenhower elnök, a homo Americanus religiosus archetípusa nem többet és nem kevesebbet kért a nemzettől, mint a»hitben való hitet«. 1954-ben így szólította meg az országot:»kormányzásunk teljességgel értelmetlen, ha alapja nem a mélységesen gyökerező vallásos hit és engem nem érdekel, hogy miben.«17 A második: Amerika maga lett vallássá. Az amerikai zászló és az amerikai nemzethez tartozás már-már szinte vallásos áhítatot követel és ad az amerikaiak tömegének 18 A harmadik: Amerika polgári vallása vallásos választ ad arra, amiről az amerikaiak azt hiszik, közös bennük. [ ] az amerikai hitvallás protestantizmus, Isten nélkül. ) 19 Valamiféle, a megélt összetartozásból származó közmegegyezés nélkül az Alkotmány nem tudja ellátni még a társadalmi minimum szerepét sem. Ehhez a racionális elfogadottságon túl más is kell, mégpedig érzelmi vagy még inkább lelki azonosulás: az a hit, hogy a dolgok jól mennek, és ennek alapja a mi fennálló (alkotmányos) rendünk. 20 Nem igaz tehát, hogy az Alkotmány értéke önmagában van: valamire irányulnia kell. Ha belső értékei nem általánosan elfogadottak, és ebből adódóan a jogrend sem rendelkezik a szükséges minimális elfogadottsággal (aminek az önkéntes jogkövetésben kell megnyilvánulnia), az alkotmányos rendet nem közmegegyezés, hanem kizárólag az erőszak (mint a hatalom potenciális érvényesítési lehetősége) tarja össze. Szolidaritás nélkül ezért az alkotmányosság és a jog rendje csak a puszta fizikai hatalmat takaró látszat lehet, a közös jog alapja nem. A fentiek szerint értelmezett szolidaritás pedig szükségszerűen hordozza a közjog történeti meghatározottságát is: a közjog nem a priori létezik, hanem egy létező nemzet közjoga (alkotmányos rendje). Ennek a közjognak pedig alkotójaként szükségképpeni jogalanya a történeti kötöttségeivel együtt értelmezett nemzet. A közjogi nemzet és tagjai A közjogi nemzet történetiségéből két következtetést is levonhatunk a nemzetet és tagjait illetően. Az egyik a tagság múltjára és jövőjére vonatkozik, a másik a jelenére. A múltat és jövőt illetően a következtetéseket ebben az írásban rövidre lehet zárni, mert ezek már kilépnek a közjogi keretekből, a kérdést pedig Gyurgyák János alaposan körüljárta. A nemzet létező közösség, amely azonban renani értelemben a múltra is kiterjed; alapja a közös múltszemlélet, valamint Burke meglátásának megfelelően része a jövő is (tagjai közé sorolandók a még meg nem születettek). 21 A nemzetnek és tagjainak jelene azonban nagyon is közjogi kérdés. A nemzet közjogi jogalanyisága ugyanis semmiképpen nem fedheti el tagjait. Egyrészt azért nem, mert ebben az esetben is a jog fogalmának tagadásához jutunk. A magatartási szabály ugyanis elsődlegesen embereket (személyeket) kötelezhet, hiszen csak ők cselekvőképesek (a jogi személy nevében is valaki eljár), így a nemzet kollektív jogalanyisága is csak az egyén vagy az egyének cselekményei összességében nyilvánul meg. Másrészt azonban a népszuverenitáshoz (mint a közjog történetiségét megalapozó kategóriához) hasonlóan, az alkotmányosság keretei között értelmezett közjog másik sine qua non összetevője az igazságosság követelménye. Ez ugyan nem a mindenki (minden személy és személyek minden csoportja) jogos érdekének feltétlenül, mindenáron való

Varga Zs. András 20 Nemzet és nacionalizmus megfelelést jelenti, hanem csak azt (de azt feltétlenül!), hogy a jognak legalább törekednie kell az igazságosságra. Ennek leginkább elterjedt megfogalmazását Radbruch-i formulaként ismerjük, amely szerint a jog a szuverén parancsa, amelynek egyetlen korlát mellett bármi lehet a tartalma. Ennek megfelelően lehet valaki számára igazságtalan, esetleg célszerűtlen, vagy más okból helytelen a norma, de a hibás norma is a jog része. Előfordulhat azonban, hogy a norma az igazságossággal olyan mértékben áll szemben, hogy már nem tekinthető többé jognak. Ez akkor következik be, ha már nem is törekszik a jog az igazságosságra, ahol az egyenlőséget, ami az igazságosság magja, a pozitív jogalkotás által tudatosan megtagadják. 22 Ebben az esetben a törvény már nem pusztán helytelen, hanem a törvény köntösébe bújt jogtalanság. A válasz tehát, amit Radbruch megfogalmazásában vélünk megtalálni, a formális lega li tás tartalmi korlátjaként mégpedig az általunk alkalmazott jogfogalom értelmében nélkülözhetetlen korlátként a jogalanyok (emberek) egyenlőségére épülő igazságossági követelmény. Az ember természetes akarat-egyenlőségének a jog fogalmából következő elismerése pedig nem más, mint az egyenlő méltóság, más megfogalmazás szerint az általános személyiségi jog, vagy a személyiség szabad kibontakozásához való jog, az általános cselekvési szabadság, röviden az önrendelkezési jog. Az egyenlő méltóság pedig különféle megfogalmazásaitól függetlenül az egyéb jogok forrása. 23 Azt kell tehát mondanunk, hogy a személyi méltóság elismerése nélkül az alkotmányosság és a jog rendje újra csak a puszta fizikai hatalmat takaró látszat lehet (miként a nemzet esetén is tapasztaltuk), a jog alapja nem. Zlinszky megfogalmazására 24 utalva: a személyi méltóság elismerésének hiányában a normarendszer legfeljebb csak hasonlít a joghoz. A személy természetéből eredő méltóságának elismerése tehát a jog alapvető, univerzális, objektív, ugyanakkor nem a saját rendelkezése folytán létező sajátossága a legalitás szükségképpeni követelménye. 25 A nemzet szolidaritása és az egyén méltósága persze egymás ellen hat, mégis egy időben kell érvényesülniük (ha a közjog érvényességét fenn kívánjuk tartani). Arányuk, különösen helyes arányuk a priori nem határozható meg, de annyi kijelenthető, hogy a két végpont, az egyik minőség eltűnése és a másik kizárólagossá válása egyenlő a jog tagadásával. Másként fogalmazva: az alkotmányos rend legitimitása és legalitása feltételezi a szolidaritás és a személy méltósága közötti szubszidiaritást. 26 Nemzet közjog nélkül? Miután ez az írás hosszadalmasan bemutatta, hogy a közjognak szüksége van nemzetre, továbbá felvillantotta a közjog nemzetének néhány jogi sajátosságát, nem fejezhető be a másik irány, vagyis annak legalább felületes vizsgálata nélkül, hogy létezhet-e nemzet (köz)jog nélkül? A Ratzinger-elv 27 szerint a válasz az, hogy nem, mint ahogy saját szokások és saját kultusz (vagy legalábbis közös elemeket is tartalmazó kultuszok) nélkül sem. Más szóval: nemzet következésképpen nemzeti kisebbség valamiféle közjogi elismerés nélkül nem létezhet. A fenti állítás közjogi igazolása nem igényel túlzottan bonyolult okfejtést. Az egyén jogainak (vagy közkeletűen az emberi jogoknak) nevezett igények közül az, amelyet az állam jogként nem ismer el, valójában nem létezik (mert nem érvényesíthető). A (mindenkire) kötelező erő, és ennek garanciája, az állami kikényszeríthetőség változtatja az