A VIGILIA BESZÉLGETÉSE BODNÁR DÁNIEL Jelenits Istvánnal Jelenits István (1932) Széchenyi-díjas piarista szerzetes, pap, teológus, magyar és hittan szakos tanár. A budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett, 1951-ben. Már akkor is piarista akart lenni, de a rendbe fölvehető növendékek számának korlátozása miatt csak a bölcsészkar elvégzése után, 1955-ben lépett be a piarista rendbe. 1959. augusztus 28-án tett örökfogadalmat, és ugyan ebben az évben november 29-én Egerben pappá szentelték. Piaristaként a rend kecskeméti, majd budapesti gimnáziumaiban tanított hittant, illetve magyar nyelvet és irodalmat. Tanított több katolikus egyetemen és főiskolán. Összegyűjtött műveit az Új Ember Kiadó 1999 és 2001 között öt kötetben jelentette meg. Rendszeresen tart pedagógiai, irodalmi és bibliai tárgyú előadásokat a budapesti piarista kápolnában, és szerte az országban. Ön a magyarországi piaristák történetének talán legnehezebb időszakában volt piarista diák. Hogy emlékszik vissza ezekre a zaklatott időkre? Nem is annyira a diákkori emlékek fontosak elsősorban, hanem a tények, melyekről a mai kor embere már alig tud valamit. Magyar - országon 1948-ban történt meg a baloldali hatalomátvétel, s azt rögtön követte a közoktatás teljes államosítása, így az összes egyházi iskola állami kézbe került. Korábban a közoktatás nagyobb részben az egyházak azon belül kiemelten a katolikusok kezében volt. A gimnáziumokon kívül nagyon sok egyházi fenntartású elemi iskola működött. A ha talom ekkor még meghagyta a szerzetesrendeket. Két év múlva azonban, 1950-ben megszüntették azokat, majd az állam és a püspöki kar között létrejött egy megállapodás, amely szerint a bencések, a ferencesek, a piaristák és a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek mégis megmaradhattak és visszakaptak két-két gimnáziumot. Sem általános iskolát, sem szakmunkásképzőt nem kaptunk vissza. Mindegyik gimnáziumban két párhuzamos osztály működhetett, négy évfolyamban. A rendek maguk dönthették el, hogy melyik két gimnáziumot kérik vissza. Mi a pesti iskolánkat amelyik az egyik legjobb volt az országban és a kecskemétit kértük vissza, melyben diákotthon is működött. Az első évben még megengedték, hogy négy első osztályt nyissunk, viszont az utolsó (negyedik évfolyamon) kevés volt a jelentkező, csak egy-egy osztály telt ki belőle. Pontosan megszabták azt is, hogy hány szerzetes maradhat meg a rendi keretben. A rendi jelöltek (kispapok) létszámának maximumát 14-ben határozták meg. Így sok rendtársnak el kellett hagynia a szerzetesi közösséget. Természetesen egyházi szempontból a fogadalmaik továbbra is kötelezték őket. Voltak közülük, akiknek sikerült valamelyik egyházmegyében papi szolgálatot kap niuk. Mások állami iskolákban vállaltak tanári-tanítói állást. Ez különösen a világnézeti tárgyakat tanítók számára kockázatos volt. Sokan fizikai munkásként tudták csak megélhetésüket biztosítani. 43
Feltételezem, hogy a létszám-megkötés komoly gondot jelentett a rend számára, hogy kiket tartsanak meg, illetve kiket küldjenek el. Milyen szempon tok alapján döntöttek az elöljárók? Térjünk vissza egy kicsit az iskolák államosításához. Automatikusan járt ez együtt azzal, hogy minden szerzetes tanárt elbocsátottak? A két iskola tantestületét legnagyobbrészt 30 és 40 év közötti tanárokból állította össze a rend kormányzata. Pesten például a tantestület 17 tagjából 11-en tartoztak ebbe a korosztályba. Hárman voltak 40 és 50, ketten 50 és 60 év közöttiek. A testület legidősebb tagja, a gimnázium egykori igazgatója 61 éves volt. Fiatalabbak, akiknek nem - igen volt még tanári tapasztalatuk, nem kerültek a kiszemeltek közé. A 30 és 40 év közöttiek viszont évtizedekig együtt dolgozhattak még. Aztán viszont nagyjából egyszerre kellett abbahagyniuk a tanítást. A rendi keretben nagyjából ugyanannyian nyugdíjas piaristák is megmaradhattak. Továbbá Kecskeméten néhányan a konviktusban, Pesten a rendi növendékek nevelőiként kaptak szerepet. A rend vezetésének fájdalmas feladata volt, hogy eldöntse, kik kerüljenek kívül a rendi kereteken. Valamelyest vigasztalást jelenthetett számukra, hogy a helyzetet nem tekintették véglegesnek, élt bennük a remény, hogy a diktatúra nem tart sokáig. Érdekes, hogy az államhatalom meg valószínűleg úgy gondolkozott, hogy kis idő múltán nem lesz már igény a szülőkben arra, hogy egyházi iskolába adják a gyerekeiket. Így aztán ők is rövid időre szánták azt a megoldást, amit az egyházaknak biztosítottak. Végül azonban ez az állapot mégis tartósnak bizonyult, a diktatúra negyven évig fennmaradt, az egyházi iskolák pedig túlélték a rendszer bukását. Igen, az államosítás idején egészen a nyolc említett egyházi iskola engedélyezéséig világi tanárok oktattak bennünket. Kétféle típussal találkoztunk. Az egyik hithű kommunista volt, vagy legalábbis annak mutatta magát. Mindenáron meg akart győzni bennünket a marxistaleninista világnézet magasabbrendűségéről, kevés sikerrel. A másik típushoz azok tartoztak, akik titokban keresztények voltak, csak ezt nem merték nyíltan hangoztatni. Ők sokkal szelídebben közeledtek hozzánk. Diákokként nagyon ellenségesen fogadtuk a ránk erőltetett változtatásokat, s a magunk szerény lehetőségeihez képest érzékeltettük is ezt. Amikor például a magyartanárnőnk Janus Pannonius költészetét tanította, mi elszavaltuk neki a verseket latinul, amit ő nem értett. Dante Isteni Színjátékából pedig olaszul tanultunk meg néhány szakaszt, de azonnal kiderült, hogy a tanárnő olaszul sem tud. Voltak ilyen lázadásaink az új rendszer ellen. Az iskolák államosítása és a gimnázium piaristáknak történt visszaadása közti időszakban nem tarthattunk fenn kapcsolatot piaristákkal. Amikor visszakaptuk az iskolát, természetesen még nem tudtuk, hogyan viszonyul majd hozzánk érettségi után a hatalom. Ezen még ők sem gondolkodtak igazán, ezért sikeres felvételivel bekerülhettem a budapesti bölcsészkarra, magyar latin szakra. Később aztán kialakult az a gyakorlat, hogy bölcsész szakra szinte egyáltalán nem vettek fel olyan diákot, aki egyházi gimnáziumban érettségizett. Nem akarták, hogy az ilyen iskolában végzettek tanári diplomát szerezzenek a népi demokráciában. Az orvosi szakon pedig általánossá vált, hogy az első évben akkor sem veszik fel a nálunk érettségizett felvételizőt, ha kiválóan teljesít. Egy-két évig dolgoznia kellett, 44
és csak utána juthatott be az egyetemre. Rendkívül sok bizonytalanság, zavaró tényező kísérte tehát az egyházi gimnáziumok működését. Mégis túljelentkezés volt az iskoláinkban, mert akkoriban nem csupán az egyházakat üldözték, hanem bizonyos társadalmi csoportokat is. Egy volt csendőr, vagy egy arisztokrata gyerekét nem nagyon vették fel gimnáziumba. Nálunk viszont semmiféle diszkrimináció nem volt, ezért a szülők elhozták hozzánk a máshol elutasított gyerekeiket. Nagyon sok vidéki gyerek is járt hozzánk, olyanok is, akik messze laktak a két iskolánktól. Ha valakiben korán felébredt a papi hivatás, természetes volt, hogy nálunk jelentkezik. Kiemelt feladatunk volt, hogy külön is foglalkozzunk azokkal a gyerekekkel, akik papnak készültek. Az egyházmegyék vezetői, képviselői is eljártak az iskoláinkba, sőt még anyagilag is támogatták ezeket a diákjainkat, egyfajta kisszemináriumi jelleget adva a kecskeméti gimnáziumunknak (Pesten nem volt bentlakás). Mennyiben voltak sza - badok a tananyag tanítását illetően? Tehát meg kellett például tanítaniuk, hogy Marx szerint a vallás a népek ópiuma? Az, hogy két, egymás - nak ellentmondó nézetet tártak a diákok elé, mennyire nehezítette meg a tanítást? Sajátos helyzetünk volt, mert az állam kötelezte az egyházi gimnáziu mokat, hogy ugyanazt a tankönyvet használják, mint az állami iskolák. Taníthattunk hittant, de a könyvet engedélyeztetnünk kellett. Mint minden iskolát, a mieinket is ellenőrizte az állam. Az érettségin például a négy egyházi gimnázium egymás iskoláiból küldött elnököt, aki mellett mindenhol ott ült egy állami megbízott is, felügyelte a törvényességet, és garantálta, hogy ugyanazokat a normákat alkalmazzuk az érettségin mi is, mint ami az állami iskolákban kötelező. Igen, de arra jogunk volt, hogy azokban a kérdésekben, melyekben eltért a katolikus tanítás a hivatalos állásponttól, bemutassuk a meggyőződésünket, s a mellette szóló érveket. Ám az uralkodó világnézet téziseit meg kellett tanítanunk. Amikor 1951-ben felvételiztem az egyetemre, megkérdezték tőlem, tanultam-e marxizmust a piaristáknál? Igen, válaszoltam. És azt tudom-e, hogy Lenin hogyan osztályozta a filozófiai rendszereket? Materialisták és idealisták. Mi ennek a társadalmi tartalma Lenin szerint? A materialisták haladók, az idealisták pedig reakciósok. És maga melyik csoportba tartozik? Úgy gondolom, hogy Lenin ebben a dologban tévedett, feleltem, ennek ellenére felvettek. Egy-két évvel később ez már elképzelhetetlen lett volna. Nagymértékben, mert ha egy gyerek például magyarból vagy történelemből megtanulta a tankönyvből a leckét, amihez a tanár megjegyzéseket fűzött, azt neki külön le kellett írnia, meg kellett tanulnia. Egy jobb képességű gyereknél ez nem nagy gond, érzi és megérti, hogy miről van szó, de azért az egész mégsem olyan egyszerű. A marxista szellemben íródott irodalomkönyvek például kihagyták Ady istenes verseit, vagy negatívan állították be ezt a korszakát, mi viszont bővebben foglalkoztunk ezekkel a költeményekkel. Természetesen ez többletfeladattal járt. A papnak könnyebb volt prédikálnia a templomban egy kommunista világban is. Arra ugyan nem biztathatta a híveket, hogy Mindszenty Józsefet tiszteljük, mert akkor lecsukták volna, de az Evan- 45
géliumot hitelesen elmagyarázhatta, ebbe senki nem kötött bele. Mi viszont az iskolában nem az Evangéliumot magyaráztuk, hanem Adyt, Babitsot, Rákóczit, a tankönyveket uraló marxista ideológia ellenében is. Mégpedig úgy, hogy ne tegyük nevetségessé azt, amivel nem értünk egyet, hanem vegyük komolyan, és ugyanakkor a gyerek számára is érthetően és elfogadhatóan fejtsük ki a magunk szemléletét. Ez nagyon komoly feladat volt az iskoláink számára. Ahhoz, hogy mindezt megvalósítsuk, rendkívül tehetséges tanárokra volt szükségünk, olyanokra, akik vállalták az ezzel együtt járó többletmunkát. Még egy dolog jellemezte az iskoláinkat. Mint említettem, nagyon hamar egyértelművé vált, hogy humán szakra nem nagyon volt esélye bekerülnie az egyetemre a nálunk végzett diákoknak, viszont az is kiderült: a jól teljesítő gyerekeinket természettudományos szakokra, vagy például mérnöknek felveszik. Az természetes volt, hogy különös gonddal oktatjuk a humán tárgyakat, de még nagyobb nyomatékot kaptak a természettudományos szakok, tanáraink a legkorszerűbb módon tanították a matematikát, fizikát, kémiát. Ezt lehetővé tette, hogy komoly nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeztünk, az állam ugyanis nem akadályozta meg, hogy a saját rendünk oktatási segédanyaggal támogasson bennünket. Külföldre nem nagyon járhattunk, mert ezt nem engedélyezték, de nyugati barátainktól, rendtársainktól sok olyan eszközt kaptunk, ami itthon ritkaságszámba ment. Előfordult például, hogy az egyetemről jöttek át fizikai kísérleteket elvégezni, mert náluk nem voltak meg a szükséges eszközök, nálunk viszont igen, és a fizikatanárunk olyan dolgokat is be tudott mutatni, amilyeneket az egyetemen oktató tanár nem. Azt, hogy a szocializmus évtizedeiben az egyházi középiskolák saját egyesületet nem hozhattak létre, hogyan tudták ellensúlyozni? Ez annyira szigorú rendelkezés volt, hogy bár szülői értekezletet természetesen tarthattunk, még szülői munkaközösséget sem alakíthattunk. Nem éleszthettük fel a cserkészmozgalmat, semmiféle mozgalomban nem vehettünk részt. Ezért nekünk magunknak kellett megszerveznünk a diákéletet, megtenni mindazt, amit megtehettünk korlátozott lehetőségeink közepette. Rengeteget kirándultunk, sportoltunk, játékos vetélkedőket szerveztünk a diákjainknak. Budapesti iskolánk fizikatanára, Kovács Mihály komoly mesterségbeli tudást hozott magával otthonról, az ő irányításával csónakokat, ladikokat, vitorlás hajókat építettünk, és ezekkel jártuk a vizeket. A diákjaink szüleinek többsége szegényes körülmények között élt, nem volt pénzük arra, hogy nyaralni vigyék a gyereküket, mi viszont olcsón elvittük őket többször is hosszú táborokba a szün időkben. Voltak gyerekek, akik az egész nyarat velünk töltötték, mások csak a felét, a többi időben pedig dolgoztak, hogy megkeressék a pénzt a kirándulásokra. Nagyon gazdag, tartalmas élet jellemezte mindkét visszakapott gimnáziumunkat, a pestit és a kecskemétit is. Pedig a körülményeink nem voltak éppen ideálisak. Pesten a hatalom döntése értelmében el kellett hagynunk a régi, megszokott helyünket, a Piarista közt. Az új helyünkön, a Mikszáth Kálmán téren nagyon szűkösen voltunk. Összehúzódva, minden zugot maximálisan kihasználva 46
éltünk, mégis sikerült valahogyan otthonossá tenni az épületet a diákjaink és a magunk számára is. Sokáig megfelelő tornatermünk sem volt. Hosszú évekbe tellett, míg megkaptuk az engedélyt az egyik belső udvar befedésére, hogy egy nagyobb, de még mindig nem kosárlabdapálya méretű területet kialakítsunk sportolásra. Kecskeméten hasonló volt a helyzet. 1959-ben tettem örökfogadalmat a piaristáknál, ugyanebben az évben szenteltek pappá is. Ezt követően Kecskeméten tanítottam, két évig vezettem a piarista gimnázium diákotthonát. Ebben az időben a diákok eleinte szalmazsákon és emeletes ágyon aludtak. Nagyon nehéz körülmények között éltünk, mégis, jókedvvel, derűsen kellett ellátni a feladatunkat, a tanulóink érdekében. A gyerek nem arra van berendezkedve, hogy egy önhibáján kívül nehéz helyzetet elviseljen, neki az lenne a természetes, hogy mindene meglegyen, amire szüksége van. Mégis, nekünk meg kellett szerettetnünk velük a szegénységet, azt, hogy esetenként harmincan-negyvenen laknak egy teremben, emeletes ágyon alszanak, és ha reggel bejön a tanár, mindenkinek fel kell kelnie, mert azt nem lehet megengedni, hogy míg az egyik diák kipattan az ágyból, a másik tovább heverésszen. A diákotthon rendje majdnem olyan volt, mint egy laktanyáé. A tanároknak győzniük kellett játékossággal, derűvel, hogy a gyerekek mégis jól érezzék magukat. Nehéz időszak volt ez, ennek ellenére, ha összejönnek az egykori diákok a negyvenedik-ötvenedik érettségi találkozójukon, mindegyikük arról beszél, hogy életre szóló élményt jelentettek számukra azok az évek, melyekben nem csupán ők, de a szüleik is nehezen éltek. Tisztában voltak a súlyos gondokkal, az embert próbáló körülményekkel, de nem katasztrófaként élték ezt meg, hanem közös erőfeszítéssel, egymásra támaszkodva igyekeztek cselekedni a helyzet jobbítása érdekében. Mi tanárok pedig itt is megpróbáltuk tartalmassá tenni a diákjaink szabadidejét. Sokat kerékpároztunk velük, elmentünk Székelyföldre meg a Felvidékre, amikor már lehetőség volt erre, hogy megismerjük a régi, Trianon előtti Magyarország tájait. Volt olyan alföldi parasztgyerek, aki még életében nem járt hegyen. A Magas-Tátrában megmásztuk a kétezer méteres csúcsot, s a fiú azóta is élete legszebb emlékei között tartja ezt számon. Az ehhez hasonló élmények nagyon izgalmassá és széppé tették ezeknek az éveknek a nevelési gyakorlatát. Érdekes egyébként, hogy még a piarista renden belül is volt olyan vélemény, hogy mivel a rendszer a szocializmust építi, ne tartsunk fenn iskolát, mert a tőlünk kikerülő diákok nem élhetnek majd értelmiségi pályán a lelkiismeretük szerint. Ez nehéz kérdés volt, egymás között is sokat beszélgettünk róla. Ám végül arra jutottunk: ha egy mérnök hidat épít, lehet, hogy szerepel rajta a felirat, hogy a kommunista párt dicsőségét hirdeti, de mégsem a kommunizmust építette ezzel, hiszen azon a hídon átmegy az orvos, hogy meggyógyítsa a beteget, a tanár, hogy tanítsa a gyereket, vagy egy hívő, hogy a templomba menjen, és még sok ezer ember, hogy átjusson a túlsó partra. Mi azzal, hogy szellemi munkára tanítottuk, neveltük a diákokat, az egész magyar társadalom jobblétén dolgoztunk, nem pedig a kommunizmus építésén. 47
Igaz, hogy minden hatalom a kommunisták kezében volt, de mi mégis hittünk abban, hogy itt egy olyan társadalom épül, amelyben egy értelmiséginek, bár teljesen szabadon nem hangoztathatja a hitét, szembe nem kerül vele, ha tevékeny, a nemzet boldogulását elősegítő munkát végez. Hogyan élték meg az 1956-os forradalmat, és annak bukását? Ön 1985 és 1995 között a piarista rend tartományfőnöke volt. Hogyan osztaná fel ezt a tízéves időszakot, hiszen megbízatásának kezdetén, bár már súlyos válságjelek mutatkoztak a szocialista rendszeren, azt csak nagyon kevesen hihették, hogy öt éven belül az egész összeomlik. A második öt esztendő viszont a rendszerváltozás kezdeti időszakára esett, melyet egyaránt jellemeztek a helyenként illuzórikus remények, illetve a gyors csalódások. Akkor vált számunkra világossá, hogy hosszú távon kell együtt élnünk a szocializmussal, illúzió abban reménykednünk, hogy a rendszer hamar összeomlik. A realitásokat figyelembe véve kell berendezkednünk, s keresztényként is meg kell találnunk a helyünket, feladatunkat ebben a velünk ellenséges legalábbis a felső vezetésben mindenképpen ellenséges világban. Az 1980-as évek közepén még valóban kevesen gondolták, hogy a sokak által megdönthetetlennek hitt szocialista rendszer hamarosan öszszeomlik. Azt érzékeltük, hogy a mozgásterünket szigorú korlátok közé beszorított szabályok lazulnak, a lehetőségeink fokozatosan bővülnek. Ennek bizonyítéka volt az is, hogy a hatalom engedélyezte megválasztásomat a piarista rend élére. Mi pedig próbálgattuk, hogy meddig mehetünk el. Például reménykedtünk abban, hogy megengedik egy harmadik osztály indítását a pesti piaristáknál. Megpróbáltam elintézni, hogy elvihessük a diákjainkat egy római kirándulásra. Azzal érveltem, hogy az állami iskolák közül többen is szervezhettek tanulmányi kirándulást Nyugatra. Ám az illetékesek azt felelték, hogy maguk a legutolsók lesznek, ha már minden civil iskola ellátogat Nyugatra, akkor maguk is megkapják az engedélyt, de addig nem. Biztos, hogy nem lesznek az elsők között. Törvényileg minden magyar állampolgárnak joga volt az utazáshoz, de ez nem volt elég ahhoz, hogy ilyen közös utakat automatikusan engedélyezzenek. Ha azt mondták, hogy nyet, kényszerűségből elfogadtuk, mivel semmit nem tehettünk ellene, de ha láttuk, hogy engednek, akkor megpróbáltuk maximálisan kihasználni a lehetőségeket. A legkisebb engedménynek is örültünk, így annak mint már említettem, hogy befedhettük a pesti iskolánk egyik udvarát tornateremnek, vagy hogy matracokat engedélyeztek szalmazsákok helyett a kecskeméti diákotthonunkban. Ezek vitathatatlan előrelépések voltak a korábbi állapotokhoz képest, ám valódi szabadságról szó sem volt. Még a hatvanas években tanulmányi kirándulásra vittem a diákjaimat Lengyelországba, elmentünk Krakkóba, Czestochowába, Auschwitzba. Amikor hazajöttünk, a rendőrség fölkeresett minden gyereket, arról faggatták őket, hogy mit láttak-hallottak az úton. Külön elmagyarázták mindegyiküknek, hogy a történelem nem arra halad, amerre a lengyelek, ők hátul kullognak, az élen mi vagyunk. Az egyik legfőbb cél, hogy az egyháznak minél kevesebb joga legyen, nem úgy, mint a lengyeleknél. Megdöbbentő volt szembesülnünk azzal, hogy ekkora figyelem kíséri a tevékenységünket. Képzeljük el, hogy egy tanyasi parasztember, aki a legnagyobb bizalommal engedi el a gyermekét az iskolai tanulmányi kirándulásra, kénytelen elviselni, hogy három de- 48
tektív bezörget hozzá, és faggatja a gyermekét arról, hogy mit látott, mit hallott az úton, mintha valami bűnös dologban vett volna részt. Ilyesféle nyomás nehezedett még később is ránk. Igyekeztünk mindezt türelemmel elviselni, nem roskadtunk magunkba, nem keseregtünk, hanem megpróbáltunk elmenni addig, ameddig lehet. A rendszerváltozás pedig a felszabadultság érzése mellett hatalmas feladatokkal járt együtt, megnyitottuk az iskoláink jelentős részét, visszamentünk olyan helyekre, ahol évtizedekig szünetelt a piarista oktatás. Ez az öröm mellett sajátos nehéz ségekkel is együtt járt. Nem szerettünk volna másoknak bosszúságot okozni, és nem akartunk a jogainkkal úgy élni, hogy megnehezítsük az oktatás helyzetét. Egyértelműen éreztük azonban, hogy a közvélemény igényli az egyházi oktatást, mi pedig úgy éreztük, hogy élnünk kell a lehetőségeinkkel, hiszen óriási, több évszázados tapasztalatunk van az oktatás-nevelés területén, és bár nem tudunk mindenhová piarista tanárokat küldeni, ki tudjuk válogatni a megfelelő civileket az iskoláinkba. Arra azonban vigyáztunk, hogy mások érdekeit ne sértsük. Debrecenben például az állam elsősorban a reformátusok iskoláját akarta támogatni, ezért úgy döntöttünk, hogy nem erőltetjük a mi iskolánk visszavételét. Szegeden viszont, ahol korábban volt iskolánk, és a katolikus hívek száma is nagyobb, visszaigényeltük az intézményünket. Tatán is volt egy gyönyörű iskolánk, az épületet még az Esterházy grófok építtették. Ez azonban a város egyetlen gimnáziuma volt. Ha visszaigényeltük volna, az akkori törvények szerint az államnak meg kellett volna nyitnia egy másik iskolát, hogy ha valaki nem akar hozzánk járni, az találjon magának civil gimnáziumot. Nem akartuk az államot nehéz helyzetbe hozni, ezért lemondtunk a tatai iskolánkról. A közeli Győrben úgyis volt már egyházi iskola, ezért úgy gondoltuk: olyan helyen nyitunk meg iskolát, ahol nagyobb szükség van rá. Mosonmagyaróvárott még a kommunista rendszerben kaptuk vissza az iskolánkat. Az 1956-os mosonmagyaróvári sortűz tragédiája elevenen élt az emberek emlékezetében, és az utolsó kommunista kormány talán lelkiismeret-furdalásból megkérdezte, mit szeretne a város, és a vezetők azt felelték, hogy egy keresztény iskolát. S akkor ökumenikus iskolaként nyílt meg a régi épületünkben egy gimnázium, a mi hozzájárulásunkkal, segítettünk a tantestület összeállításában is. A rendszerváltozást követően pedig ez az iskola a mi iskolánk lett. Ez volt az első olyan eset, amikor egy régi iskolánk sorsáról kellett döntenünk. Nagyon fontosnak tartottuk azt is, hogy a szakmunkásképzésben is részt vegyünk, ezért Gödön egy szakmunkásképzőt nyitottunk. Itt a tantestület néhány tagja régi növendékeink közül került ki. Ezzel a rendi hagyományokat is folytattuk. A rendalapítónk, Kalazanci Szent József kifejezetten a szegények számára alapította az első iskoláját, ahonnan mesteremberek és értelmiségiek is kikerültek. Miben különböznek a piarista rend által működtetett iskolák a töb- A mi rendünk igazi tanítórend. Rendalapítónk, Kalazanci Szent József kifejezetten tanító rendet alapított a 16. és 17. század fordulóján, amikor Róma egyik szegénynegyedében megnyitott egy ingyenes iskolát. 49
bi katolikus oktatásinevelési intézménytől? Azok közül, akik hosszabb ideig voltak kapcsolatban a piaristákkal, sokan szinte áhítattal beszélnek a sajátos piarista lelkiségről. Mit jelent ez? Ez az első olyan szerzetesrend az egyház történetében, amely központi hivatását a fiatalok oktatásában és nevelésében, az iskola szolgálatában látta. Iskolát más szerzetesközösségek is tartottak fenn, jóval korábban is, mint a piaristák, de azok számára az ott végzett munka egy volt a sok közül, többnyire periférikus jelentőségű, a rend egyéb feladataihoz képest. Kalazanci Szent József hitt abban, hogy a fiatalok szolgálata Isten-szolgálat lehet, általa a nevelő maga is megszentelődhet. A mi iskoláink kezdetektől fogva kiemelt figyelmet fordítottak a szegények tanítására-nevelésére. A korábbi egyházi iskolák többnyire olyan fiatalokat tanítottak, neveltek, akiknek vagyona, társadalmi rangja eleve megvolt, s azért kellett művelődniük, hogy rangjukhoz illően tudjanak élni. A szegények fiainak olyan műveltségre volt szükségük, amely majd megélhetésüket biztosítja. Hazulról keveset, majdnem semmit sem kaptak, legföljebb erkölcsi tartást, a társadalmi felemelkedés igényét. A piarista iskola hozzájuk fordult, elsősorban az ő igényeiket igyekezett megfogalmazni és kielégíteni. A 16. század végére világossá vált, hogy a társadalomnak egyre több értelmiségre van szükség. Kalazanci Szent József ezt ismerte fel. Észrevette, hogy szükség van egy új értelmiségre, amely ért a matematikához s azt alkalmazni tudja a keres - kedelemben, az építkezéssel kapcsolatos technikai, szervezési fel adatok megoldásában, de a gyorsan szaporodó hivatali munkát is elvégzi, esetleg műszaki rajzokat, térképeket is el tud készíteni, vagy le tud másolni, s a gazdasági élet szervezését, irányítását is vállalja. Rájött arra, hogy a szegények korszerű és csak az iskolában megszerezhető műveltség híján nem fognak többé biztos megélhetéshez jutni, csak kiszolgáltatottan, kegyelemkenyéren élhetnek. Ezért a létrejövő piarista iskolákban kiemelt figyelmet fordított a természettudományos tárgyak tanítására. Mindez máig jellemzi az iskoláinkat. A humán tárgyak, magyar, történelem, a görög, latin nyelv megtanítása mellett arra törekszünk, hogy a gyerekek sajátítsák el alaposan a természettudományos, műszaki ismereteket is, hogy akkor se legyenek megélhetési gondjaik, ha nem jutnak be az egyetemre. Kérdés, hogy mit hoz otthonról a hozzánk kerülő gyerek, mert nem csupán a hívő keresztény családból származó diákokat vesszük fel. Sok szülő beismeri, hogy képtelen mit kezdeni a gyermekével, ezért úgy gondolja, beadja katolikus iskolába, ahol majd megnevelik. Ez új és miszsziós szerepe is az iskoláinknak. Nem követeljük meg egyetlen elsős diákunktól sem, hogy azonnal lelkes hívő legyen, csak azt, hogy érdeklődjön a tananyag iránt, és fogadja bizalommal az iskola fegyelmét, szellemiségét. A hittanórán is figyelembe veszi a tanár, ha egy gyerek nem keresztény háttérrel érkezett, vele szemben türelemmel kell lennie, bízva abban, hogy az idő múlásával egyre fogékonyabb lesz a krisztusi hit iránt. Ez komoly feladata lehet a katolikus iskolának. Két dolgot kell itt különösen figyelembe venni. Egyrészt tiszteletben kell tartani a gyerek lelkiismereti szabadságát, másrészt viszont az iskolának van egy rendje, amit meg a diáknak kell elfogadnia. Több évtizeddel ez - előtt Beke Kata idézett fel egy esetet egy rövid emlékező írásában. Fe- 50
rences gimnáziumba járt, koedukált osztályba, ahol természetes volt, hogy tanítás előtt, után imádkoztak. Az egyik gyerek azonban jelentkezett, hogy ő nem hisz Istenben, ezért nem akar imádkozni. Mindenki megdöbbent, feszülten figyelt, hogy mi lesz ebből, eltanácsolják a diákot az iskolából. Ám a tanár csak annyit mondott: ha te nem hiszel, nem kell imádkoznod, sem a kezedet összekulcsolnod, de azért állj fel a többiekkel együtt, és maradj csendben az imádság alatt. A tanárnak ez a higgadt reagálása meglepte, de meg is nyugtatta a gyerekeket. Egészen más helyzet az, ami egy másik iskolában történt: az egyik diák szülei csatlakoztak a Hit Gyüleke zetéhez, és a gyerek feladatul kapta, hogy térítse meg a társait is. A gyereket minden harag nélkül, de elbocsátották, mert természetes, hogy egy katolikus iskola nem engedheti, hogy a hitétől, tanításától lényegesen eltérő és hódító szektának a vitaterepévé változzon. Ezek bonyolult kérdések, és a mai, pluralista társadalom ugyanúgy megnehezíti az életünket, mint ahogy három évtizeddel ezelőtt az akkori, velünk szemben rosszindulatú hatalom megnehezítette, amelynek ki voltunk szolgáltatva. Most nincs szó a kormányzat rosszindulatáról, de maga az élet állít bennünket olyan kérdések elé, melyek sok gondolkodást, keresgélést igényelnek. Mi lehet egy katolikus iskola szerepe a mai, erkölcsileg teljesen felborult világban, amikor egyre inkább elmo - sódnak a határok jó és rossz között? Egyik alkalommal, amikor megkérdezték tőlem, mi a piarista iskola lényege, egy példával válaszoltam: matematika órákon szoktak megoldani olyan példákat, hogy ha egy úszómedencét két csövön töltünk meg, akkor egy nap, ha négy csövön, akkor fél nap alatt telik meg vízzel a medence. Mennyi idő alatt telik meg, ha kilenc csövön töltik fel vízzel? A piarista iskolában nincs szükség arra, hogy ezt a csöves példát egyháziasítsuk, s úgy alakítsuk át, hogy hány hívőt tud meggyón - tatni egy nap alatt két pap, öt pap, vagy tíz? Nem kell kereszténységgel átitatni azt, ami attól függetlenül működik. Ne törekedjünk arra, hogy a csapból is az Evangélium folyjon. A csapból víz folyik, csakúgy, mint más iskolában, és nem szentelt víz. A pia rista lelkiség valami ilyesfélét jelent, hogy nem mártjuk bele a gyereket csőstül a vallásosságba. A hit, a vallásosság jelen van az iskoláinkban, de nem tolakodó módon, nem úgy, hogy a gyerek viszolyogjon tőle. A valóságot igyekszünk olyannak megmutatni, amilyen, minden szépítés nélkül. Nem titkoljuk azt sem, hogy nagyon sok ember egészen másképpen gondolkodik a világról, mint mi. Meghívunk az iskoláinkba előadást tartani nem keresztény személyeket is, de nem vitatkozni akarunk velük, hanem tisztelettel meghallgatjuk őket, és erre neveljük a gyerekeinket is: hallgassák meg a más véleményen lévőket is, ne féljenek ettől. Arra is neveljük a ránk bízottakat, hogy a becsületes civil szellemű munka szolgálat: emberek és Isten szolgálata. Arra is neveljük, hogy egészséges közösségi életet éljenek egymás megértésében, egymással együttműködve. A tanárok hite, kersztény életvitele természetesen szövi át oktató, nevelő munkájukat. Hittanórán, lelkigyakorlatokon, a tanításban a maga helyén kerülnek elő hitbéli kérdések, egy-egy élethelyzet közös megbeszélése alkalom erkölcsi kérdések megbeszélésére. És a tanárok imádkoznak is a diákjaikért. 51