HATÁRTALANUL! Tanulmányi kirándulás hetedikeseknek Barangolás Erdélyország kulturális és természeti kincsei között Vörösmarty Mihály Általános Iskola, Gimnázium és AMI, Kápolnásnyék 2013. 04. 10-14.
Első nap. 04.10. Utazás Korán reggel indultunk a sulitól, mindenki nagy táskákkal és izgatottan készült. Volt, aki gitárt hozott, más telefonált, hogy már úton van, csak késik. Tanáraink gyorsan végigkérdezték, hogy mindenki elhozta-e a kiselőadását, versét, amivel az útra készült. Az útlevelek, igazolványok és a későn érkezők összegyűjtése után elindultunk. Szüleink lelkesen integettek, mi pedig vártuk az 5 nap szabadságot. Volt, aki először utazott az országhatárainkon kívülre, volt, aki már a cserekapcsolat miatt harmadszor-negyedszer utazott Székelyföldre, de mint az út során kiderült, olyanok is utaztak velünk, akiknek családja (anyukája, nagymamája) Erdélyből származik. A busz nagyon kényelmes volt, és Tibi bácsiék, a sofőrök is aranyosak voltak. Rögtön, miután integető szüleinket elhagytuk, meghallgathattuk ismét, hogy miért is van lehetőségünk utazni, a Határtalanul! pályázattal, és ismertették velünk a következő napok pontos menetrendjét is. Kíváncsian vártuk, hogyan lehet egyszerre tanulni és pihenni is. (Reméltük, hogy lesz pihenés.) Nagyvárad Nagyváradon a buszról leszállva a gyülekező sötét felhők némi aggodalomra adtak okot, ezért az esernyőket és esőkabátokat magunkkal kellett vinni a buszról. Először megálltunk a folyóparton, sétáltunk, közben meséltek nekünk Ady Endréről, majd Ady Endre Góg és Magóg fia vagyok én kezdetű versét mondtuk el. Elsőként csak próba volt, mert nehezen álltunk össze, de a másodikra sikerült együtt, igazi szavalókórusként elmondani. Hangosan, és jól szólt, élmény volt bent állni a csoportban. Megálltak páran körülöttünk, és érdeklődtek, hogy mit csinálunk. Ezután csoportokra osztva jártuk a várost, fényképeken és rajzokon rögzítettünk épületeket, lámpákat, szobrokat, és minél több építészeti stílust kellett fölismernünk. Az időnk lejárta után a csoportok újra összejöttek, és a folyóparton megbeszéltük tapasztalatainkat, minden csoport bemutathatta műveit, cserélgettük a fényképezőket is, pontosították tanáraink az esetleges hibáinkat. Csucsa Egy érdekes dombhoz érve azt mondták kísérőink, hogy itt vagyunk. Mi elsősorban a szinte függönyszerűen eső esőt láttuk, de hittünk nekik. Fölcammogtunk az épületekhez, ahol bezsúfolódva az Ady-emlékház egyik kis szobájába, szerelmes Ady-verseket mondtak társaink (később kiderült: feleségének írt versek), és Ady Endre és felesége, Csinszka (mint megtudtuk, Boncza Berta) kapcsolatáról hallgattunk előadást. Sajnos az egykori kastélyuk már nem látogatható, csak kívülről tudtuk megnézni, de érdekes volt látni az Adyhoz kapcsolódó emléktárgyakat és a korhű berendezési dolgokat is. A szakadó eső ellenére is sétáltunk a parkban, domboldalon. Végül az épület erkélyére-karzatára zsúfolódva, kicsit már megázva elénekeltük egyéni megzenésített formában, mely egyik diáktársunk műve volt az Őrizem a szemed című Ady-verset. Kíváncsian várjuk, hogy jövőre Ady Endre tananyag is legyen. Ja, és még a múzeumot őrző néni is elkezdett tőlünk magyarul tanulni, bár pár szót már tudott. Végül, amikor a dombról lefelé a buszhoz menet már tökéletesen átáztunk, és a fogaink vacogásából (3 perc volt lefelé, de az időfelelős nem szeretett minket), azt hihették az
arra járók, hogy egy harkálykolónia ütött rajta a buszon, megszületett a gyors felmentő megoldás (ha már az eső ellenére sem hagytuk ki a programot): akinek kell, átöltözés, hajszárítás, és irány Kolozsvár! Kolozsvár Először elsétáltunk a házsongárdi temetőbe. Érdekes gondolatsort hallgattunk meg a határon túli magyar irodalomról, az ötágú sípról, majd megkoszorúztuk Dsida Jenő sírját. Együtt elolvastuk a sírfeliratot, és megtudhattuk, hogy az egyik osztály velünk lévő osztályfőnöke, Judit néni szakdolgozatának témája is Dsida Jenő volt. Megnéztünk még néhány fontosabb sírt, például Koós Károlyét, majd mentünk tovább. Átsétáltunk a városon, láthattuk, hogy bizonya közlekedés veszélyes, és odaértünk a Mátyás-szoborhoz. Itt Alpár mesélt először a Hunyadiakról (fölhasználhatta hozzá a korábbi történelem vizsgatételét is), János és Mátyás dicsősége is szóba került. A lányok Mátyás király és az igazmondó juhász történetét játszották el, megbeszéltük, hogy miért fontos, hogy igazságos legyen egy uralkodó (bár töritanárunk azt is elmondta, hogy nem biztos, hogy minden igaz Mátyásról). Elindultunk koszorúnkkal megkeresni Hunyadi Mátyás szülőházát. Pár kis kanyar után meg is találtuk, érdekes volt, hogy nincs koszorútartó a ház falán, így az ablakra tudtuk helyezni a virágokat. Kaptunk kicsi szabadidőt is, hogy ismerkedjünk a várossal, majd picit fáradtan már, de sok élménnyel gazdagodva indultunk szállásunkra, Oroszhegyre. Vendéglátóinkkal a tanárok telefonon tartották a kapcsolatot, hogy mikorra várhatnak bennünket.
Második nap, 04.11. József Attila emlékműsor József Attila születésnapján, a magyar költészet napján emlékműsorral készültünk. Zenés kis összeállításunkban még tanárnőnk is mondott verset, ezzel köszöntöttük Oroszhegy település lakóit, diákjait. A műsorra az iskolai szünet miatt nem az iskolában, hanem a régi kultúrház színpadán, ahogy ott mondják, a kiskultúrban került sor. Jó volt, mert így színpadra állhattak a szereplők, és a közönség is kényelmesebben elfért. Orsika tartott előadást József Attila életéről, majd elhangzottak a gitárkísérettel előadott versek. A műsor vastapsot kapott, ráadásul olyan jó hangulat kerekedett, hogy még csoportos dráma- és körjátékokat is játszottunk a kultúrházban, nagyokat kacagva jól éreztük magunkat, gyorsan eltelt az idő. Szejke Nem is tudtuk, mire számítsunk, mert aki volt már, csak úgy emlegette a Székelykapu-parkot, hogy hú, az gyönyörű, de mi nem értettük, hogy miért. Amikor odaértünk, megértettük: a dombtetőre fölsétálva régebbinél régebbi kapuk között sétáltunk. Ezeket úgy gyűjtötték össze, és hozták ide, illetve egy már direkt ide készült. Mintha megállt volna az idő az ódon kapuk alatt, érdeklődve olvastuk a feliratokat, figyeltük a motívumokat. Megtudtuk, hogy nem fészkelnek a kaputetőkbe a madarak, mert úgy van kialakítva, hogy ha bele is röpülnek, huzatos belül, és nem raknak fészket. Föl a dombtetőre a talajjal ismerkedtünk meg közelebbről a szaktanárok vezetésével, majd egy-két síremlék mellett haladtunk el. ezek kapcsán megtudtuk, hogy a régi székely emberek bizony sokszor a saját földbirtokuk földjébe temetkeztek el, hogy az legyen otthonuk haláluk után is (ma már ezt nem szabad). A székelykapuk sorának végén, a dombtetőn van Orbán Balázs, a legnagyobb székely sírja. Ő kutatta és jegyezte le a székelység és Székelyföld történetét, földrajzát, népességét, hagyományait és minden más fontos dolgaikat. Életének megismerése után megkoszorúztuk sírját, majd tiszteletére, és annak örömére, hogy eljuthattunk ide, elénekeltük a Székely himnuszt. Lefutottunk-sétáltunk a dombról, és elmentünk a közeli forráshoz, ahonnan petróleumos víz folyt. Érdekes volt már a forrást körülvevő kövek színe is, a víz íze azonban minden várakozást felülmúlt, a legtöbbeknél negatív értelemben. Megkóstoltuk és meg is vizsgáltuk a vizet, ph-értékét, vas- és ásványianyag-, cukortartalmát. Túra a kilátóhoz Szejkéről hazaérve, pár perces pihenő után már indultunk is tovább. Kényelmes túraruha és sétacipő volt az utasítás, így ennek megfelelően cseréltünk öltözetet. A falu központjából indulva törtünk a csúcsra: kitűzött célunk volt a hegytető meghódítása, mivel az itteni kilátóról, kilátásról már sokat meséltek, akik voltak itt korábban, és a látott tájképek is gyönyörűek voltak. Kíváncsiak voltunk a keresztre is, amely éjjel gyönyörűen világít, úgy, hogy az egész faluból látni. Könnyű utunk volt, mert a helyiek már rutinos vezetőként haladtak csoportunk előtt (ők szinte naponta megteszik ezt az utat. akár szórakozásként is, vagy télen szánkóval). Meséltek a tájról, hogy éppen melyik település vagy tájrész látszik,
megnéztük útközben a kőbányát is, és közelről vizsgáltunk és fényképeztünk zúzmókat (például régi fakerítések oldalán). Igazi friss levegő várt a hegytetőn, ahová végül három csoportban érkeztünk meg: a gyors, a közepes és a csiga csapat más-más tempóban haladt a kőbányától fölfelé, mindenki a saját képességeinek-kedvének-erőnlétének megfelelő csapathoz csatlakozhatott, és mindenkivel voltak helyiek és tanárok is, hogy ne legyen gond. A kilátót senki nem hagyta ki: felnőttek vezetésével 5-6 fős csoportjainkban másztunk föl, és belefeledkeztünk a gyönyörű tájba. A lent, kilátó tövében maradtak közben beszélgettek, énekelgettek, s aki leért, az csatlakozott hozzájuk. Mivel erősen vihar készülődött, így bár lett volna lehetőségünk a menedékben főzni, nem merték kísérők megkockáztatni, hogy este viharban fönt legyünk, így a közös főzés a Hunor Panzióban valósult meg. Itt folytattuk a beszélgetést, énektanulást, éneklést. Megköszöntük a település lakóinak a szíves fogadtatást és együttműködést, és az ottani igazgató urat megkértük (mivel a vihar valóban megérkezett), hogy ültesse el nevünkben a fát az iskola udvarán. Ő is nagyon sok érdekességet mesélt a helyi dolgokról, a székelységről. A gyümölcstermesztésről (itt elsősorban pálinkát, a háziasszonyok pedig lekvárokat főznek) is hallhattunk, Boldizsár Imrétől is.
Harmadik nap, 04.12. Székelyudvarhely Székelyudvarhelyen megnéztük a városházát. Majd elsétáltunk a városközpont melletti szoborparkba, ahol Csaba királyfi és a székelység számára fontos többi uralkodó szobrát. Arany János Rege a csodaszarvasról című művét már ismertük és meg is kellett tanulni régebben, de most föleleveníthettük a keletkezésének történetét is. Érdekes volt hallani a XIX. századi helyzetről, amikor még nem volt népi eredetmítoszunk, és a hun-magyar rokonság bizony ma is érdekes lehet. (Kár, hogy a Csaba-trilógia nem készült el teljesen.) Természetesen, ha már Csaba királyfi, Attila legkisebb fia szobra előtt álltunk, akkor nem maradhatott el a Székely himnusz sem, hiszen onnan is ismerős nekünk Csaba neve: Vezesd még egyszer győzelemre néped, Csaba királyfi, csillagösvényen. Szívesen énekeltük a korábban már gyakorolt dalt, és itt éreztük ennek fontosságát, értelmét is. Többen is körénk álltak a parkban, egy néni fényképezett és beszélgetett is velünk, tanárnénieinkkel pedig még arról is beszéltek, hogy milyen jó, hogy van ez a pályázat. Lázár-kastély Székelyszárhegyen meglátogattuk a Lázár-kastélyt. Az ottani idegenvezető néni mesélt a kastélyról, majd kis csoportokban fedezhettük föl magunknak a területet. Érdekes volt a régi és új dolgokat együtt látni, hiszen az egykori Rákóczi-harcok helyszínén ma képzőművészeti alkotótábor van nyaranta, és ezek az alkotások is láthatók a kastélyban, miközben még a régi népművészet is bemutatásra kerül. A vár tanácsterme nagyon érdekes volt a sok székkel, magas belső térrel, jó volt, hogy le is ülhettünk. Fel lehetett menni a kilátótoronyba is, nagyon szép volt a kilátás, szinte az egész környéket be lehetett látni. Fényképezkedtünk is a fenyvesek mellett, mert nálunk ilyent nem lehet. Tolvajos-tető Nem volt tervezett program, de útközben egy tanár bácsinak eszébe jutott, hogy ha útba esik, megállhatnánk a három keresztnél, Tolvajos-tetőn, ami tulajdonképpen egy nyereg a hegyen 8ezt földrajzosaink tudták). Itt három keresztet néztünk meg, mindegyiken egy-egy évszám volt: 896 a honfoglalás, 1896 Márton Áron születése és 1567 a székely fiataloknak János Zsigmond serege feletti győzelme miatt. Megtudtuk, hogy a névadás abból ered, hogy errefelé egykor lakatlan vidék volt, és sokszor támadták meg rosszindulatú tolvajok az erre utazókat a kietlen vidéken. Gyilkos-tó Amikor odaértünk, nagy meglepetésünkre láttuk, hogy a tó be van még fagyva, mert nem olvadt ki a korábbi igazi téli időjárás után. Timi néni mesélt földrajzi szempontból a tó keletkezéséről, majd a székely legendát is megismerhettük, amely természetesen szerelmi történet, Fazekas Eszter legendája a hűségről. Érdekes volt látni a kiálló fenyőfamaradványokat, még így a jégből is. Nagyon szép volt a körülötte lévő erdő is. Viki munkája alapján a havasi gyopárral is megismerkedhettünk, majd felszólítottak, hogy szemétszedésre fel! Kis csapatokban gyűjtöttük nejlonzacskóba a szemetet, és jó volt látni,
hogy utána sokkal szebb a táj, mert sajnos sok mindent találtunk elszórva. A kézfertőtlenítés a biztonsági intézkedések ellenére sem maradhatott el, de utána indultunk tovább. Békás-szoros Busszal mentünk egy darabig, majd a szoroson át már a szokásos csoportjainkban lehetett sétálni, kinek-kinek a saját tempója és érdeklődése szerint. Nagyon sokat fényképeztünk, és beszélgettünk is arról, milyen csodát élhetünk meg, hiszen ez a hely valóban az. Gyönyörűen lehetett látni az évmilliók, milliárdok alatt keletkező kőzetrétegeket, rácsodálkozhattunk a sziklákon élő túlélő növényekre, gyönyörködtünk az út mellett folyó Békás-patakban, mely hol épp csak csordogált, hol pedig, a duzzasztóknál szinte elemi erővel akarta magával sodorni még a sziklát is. Több helyen is lehetett látni a víz pusztító munkáját, és az érdekes formákat, melyeket a kövekből alakított ki. Még egy madárkát is láttunk a vízben egy kövön, néhány helyen pedig megcsodáltuk az egészen apró, kavicsos vizet: mintha csak kristálytiszta állóvíz lett volna, alig pár centis.
Negyedik nap, 04.13. Parajd Negyedik napunkon az első állomás a parajdi sóbánya volt. Az előkészítő foglalkozások során már láttunk képeket erről és tanáraink parajdi sókristályokat is hoztak be órára, ezért már kíváncsian vártuk. Elmondták, hogy a bánya levegője az asztmásoknak is jót tesz, ezért is többen várták e programot. Tényleg más volt lenn a levegő. Miután a bérelt buszunkról leszálltunk, a bányabusz vitt le bennünket, majd még sok lépcsőn kellett lemenni. Pici szabad programot is kaptunk: különböző szórakozásokkal töltöttük az időnket, voltak hinták, egyéb játékok, és sétálni is jó volt. Volt, aki kártyázott, játszott, mások ettek-ittak, beszélgettek, egyesek az ugrálóvárat és a kalandparkot is kipróbálták. fényképeztük a bánya belsejét is, mert a só nagyon érdekes mintákat alkotott a falon (a sötétszürkétől a fehérig érdekes árnyalatú hullámok voltak a legjellemzőbbek). Kis idő után a csapat ismét összegyűlt, egy testnevelés órát tartottunk, tetőtől talpig megtornáztattak tanáraink. A só történetéről, szerepéről a lent található kiállítást is megismertük, és előadást is hallgattunk. Utána megnéztük a barlang templomát. Érdekes volt az elsősorban orthodox jellegű hely, de Jucus néni mesélt az Erdélyre jellemző vallási sokszínűségről is. Szerintem vallástól függetlenül érdekes a fapadokkal berendezett kis templom a bányában, jó érzés volt leülni a padokra. Bár mindenki jól érezte magát a sós levegővel körülvéve, sajnos, ezután indulnunk kellett fölfelé, a sok lépcsős séta után a bányabusz kivitt bennünket.. Korond Parajdról eljőve Korondra mentünk. Itt meglátogattuk azt a fazekasműhelyt, amely talán a legrégibb és legismertebb településen. Juhász Jani bácsi előadást tartott a helyi kézműves mesterségekről, majd pedig megmutatta, hogy hogyan csinálja a mai napig ő az edényeket. Láthattuk és elmagyarázták azt is, hogyan készül például egy agyagfazék. A felesége festette a tárgyakat, éppen a saját, barna-sárga csodaszarvas mintájával. de készítenek zöld, kék-fehér, piros-fehér és más hagyományos motívumokkal díszített tárgyakat is. Érdekes volt a különböző állapotban lévő, készülő tárgyakat megnézni és megfogni, kipróbálni a korongot, mintha egy régi világba csöppentünk volna. Látva a munka folyamatát, most már elhisszük, hogy valóban értékesebbek ezek a tárgyak, mint a sorozatgyártott gépi darabok, mert ezek szívvel-lélekkel készülnek. Természetesen sok emléktárgyat is vettünk, ezeket szépen csomagolva, biztonságban vihettük haza. Farkaslaka Tamási Áron síremléke volt az utolsó állomásunk ezen a napon. Megálltunk, és a szemben lévő parkolóból átsétálva egy székelykapun át juthattunk el a temető melletti sírhoz. A csapat nevében először koszorúztunk, majd ekkor már, mondhatjuk, hogy hagyományosan elénekeltük a székely himnuszt. A sír előtti obeliszk képeit megvizsgáltuk közelebbről is, megtudtuk, hogy a Rendes feltámadás című Tamási-novella elevenedik meg. A novellát elolvastuk, megbeszéltük, bár, ez inkább nagyobbaknak való téma lenne, így utólag úgy érzem, picit nehezen érthető volt. elkezdett esni az eső, ezért gyorsan visszaszálltunk a buszra.
Az Ábel-trilógiáról szóló előadását Zolika már a busz mikrofonjába mondta, de így is érdekes volt hallgatni a székely fiúcska történetéről.
Ötödik nap, 04.14. Székelykeresztúr Hazaútunk első állomásaként megnéztük a székelykersztúri Petőfi-szobrot, ahol a költő életével is megismerkedtünk, majd Petőfi körtefáját kerestük föl. Azt mondják, hogy ott töltötte utolsó éjszakáját Petőfi, és azért ezt a fát nagyon óvják, még vaspántokkal is összefogták, hogy megmaradjon, és mielőtt kiszáradt, egy fiatal hajtást beoltottak róla, hogy éljen továbbra is az utókornak, így még mi is láthattuk. Érdekes egymás mellett a két fa, tető is van fölötte, és kis kerítéssel is védve van. Márai Sándor négysoros verse szerepelt a fánál, melyet meg kellett tanulnunk, és elmondanunk. Sikerült Márai Sándorról Bogi mesélt nekünk, így a határon túli írók közül még valakivel megismerkedhettünk. Majd a Nagymagyarország formájú Petőfi-szobornál is fényképezkedtünk. a kert is szép volt a körtefánál, ott magnóliát fényképeztek többen. Megragadott a bejáratnál az új, talán két éves, szépen faragott székelykapu is. Olyan klassz hangulat kerekedett, hogy a buszon még a Nemzeti dalt is elszavaltuk szavalókórusban, és igazából úgy éreztük, hogy ez nem kötelező feladat már, hanem csak úgy jött. Fehéregyháza, Segesvár Először, még a múzeum előtt, egy olyan kutat látogattunk meg, ahol van egy Petőfi emlékmű is. Azt mondják az itteniek, hogy utoljára élve ennél a kútnál látta egy öreg bácsi a csatába készülő költőt. Víz sajnos nem volt most éppen itt, de azt mondták, nyáron szokott lenni. Ezután a Petőfi-múzeumhoz mentünk. Megnéztük a tömegsírt, amelybe valószínűleg Petőfit temették. Az emlékmű tetején egy turul van. Ennek fontos szerepe volt a magyar történelemben, ősi jelkép, és a monda szerint egy turul termékenyítette meg Álmos anyját, Emesét is (mindezekről tanáraink meséltek, de volt, aki már tudta). Az emlékház is nagyon érdekes volt, mert nem csak Petőfit, hanem az ő korát, az akkori helyzetet, irodalmat is bemutatta. Kis makett, terepasztal mutatta be a segesvári ütközetet, amelyben Petőfi eltűnt. Egy video előadás pedig képekkel, dokumentumokkal illusztrálva bemutatta Petőfi életét, születésétől eltűnéséig, azt is végignéztük. Búcsúzóul írtunk az emlékkönyvbe is. Továbbindulva megnézhettük Segesvár városképét, láttuk a várat is. Déva Picit elcsúsztunk az indulással visszafelé, ezért Déva várához sötétben értünk oda. Sajnos, a vár már nem volt látogatható, de az alaprajzát, a körvonalait még láthattuk. Barna tartott előadást a vár tövében a végvárak szerepéről, elmesélte, hogy melyik korban miért volt fontos védelmi vonala végvárrendszer az országnak. Kedvenc balladánkat, a Kőmíves Kelement, pontosabban annak első két versszakát mondtuk el kórusban, majd indultunk tovább, azzal a határozott tervvel, hogy ide még visszatérünk. Arad
Fáradtan, de ugyanakkor lelkesen és kíváncsian érkeztünk meg Aradra. A városközpontban is voltunk, ott megnéztük és fényképeztük a Szabadság-szobrot. Nagyon szép volt este, kivilágítva, és Jucus néni elmesélte, hogy ő ezt annak idején még eldugva is látta diákként, amikor nem volt fölállítva. Utána kimentünk a vértanúk emlékművéhez. Az emlékmű számomra egy kis obeliszk, én úgy gondolom, hogy a vértanúk dicsőségéhez képest nagyon is kicsi, de az éjszakai fényekben különösen szépnek tűnt lehet, azért is, mert történelmünk egy fontos mozzanatára emlékeztet, és hazaszeretetre tanít bennünket ez a hely. Az oldalain olvasható azoknak az embereknek a neve, akik annak idején (születésük szerint talán nem is magyarként) a magyar haza érdekében áldozták föl magukat. Mi cserébe most csak annyit tudtunk tenni, hogy megemlékeztünk róluk: koszorúztunk gyertyafénynél az éjszakában, Szandi elmondta Vörösmarty: Átok című versét, majd összegyűltünk az emlékmű lábánál, s elénekeltük a magyar Himnuszt. Ha látták volna a 49-es hősök, biztosan örültek volna, hogy vannak olyan emberek, diákok, akik nem felejtik el őket. Gyönyörű lezárása volt ez a tanulmányi kirándulásunknak, kísérőink ekkor már meghatottan köszönték meg a részvételt, mi pedig akkor talán még fel sem fogtuk, hogy milyen csodákat élhettünk át e pár nap alatt. Köszönjük a lehetőséget mindenkinek, aki tett érte, hogy megvalósuljon, reméljük, visszatérhetünk még e helyekre!