A magyar politikai rendszer Körösényi, András Tóth, Csaba Török, Gábor

A magyar politikai rendszer Körösényi, András Tóth, Csaba Török, Gábor

A magyar politikai rendszer írta Körösényi, András, Tóth, Csaba, és Török, Gábor Publication date 2003-03-31 Szerzői jog 2003-03-31 András, Körösényi; Csaba, Tóth; Gábor, Török Kivonat A könyv rendszerezett módon, a nemzetközi politikatudomány módszereit felhasználva, részletesen szól a hazai politikáról.

Tartalom Előszó... x 1. I. A POLITIKAI TRADÍCIÓK... 1 1. 1. Hosszú távú tradíciók... 1 2. 2. Az 1848 és 1944 közötti korszak tradíciói... 1 3. 3. Az 1944 utáni rövid demokratikus kísérlet... 3 4. 4. A kommunista korszak tradíciója... 4 5. 5. A demokratikus rendszerváltás... 5 6. Ajánlott irodalom... 6 2. II. POLITIKATÖRTÉNET (1985 2006)... 7 1. 1. Alapkérdések... 7 2. 2. Rendszerváltás és előzményei (1985 1990)... 9 3. 3. Antall- és Boross-kormány (1990 1994)... 12 4. 4. Horn-kormány (1994 1998)... 17 5. 5. Orbán-kormány (1998 2002)... 23 6. 6. Medgyessy- és Gyurcsány-kormány (2002 2006)... 25 7. 7. A második Gyurcsány-kormány (2006 )... 28 8. Ajánlott irodalom... 29 3. III. A POLITIKAI KULTÚRA ÉS A POLITIKAI GONDOLKODÁS... 30 1. 1. Mi a politikai kultúra?... 31 2. 2. Az örökség... 31 2.1. Az államhoz való viszony... 31 2.2. Pesszimista attitűdök... 31 2.3. A pártviszály elutasítása... 32 2.4. Individualizáció... 32 2.5. Kettős értékrend... 32 2.6. Alacsony szubjektív politikai kompetencia, politikai cinizmus... 32 3. 3. A politikai kultúra dimenziói... 33 3.1. Politika iránti érdeklődés, politikai ismeretek... 33 3.2. A demokrácia értelmezése... 34 3.3. Rendszertámogatás... 34 3.4. A politikai közösséghez és a nemzethez való viszony... 35 3.5. Bizalom az egyes intézményekben... 36 4. 4. Értékek és attitűdök... 39 4.1. Materializmus, távolságtartás a politikától... 39 5. 5. A magyar politikai kultúra összefoglaló jellemzői... 41 5.1. A politikai kultúra homogenitása... 41 5.2. Politikai kultúra és rendszerstabilitás... 41 6. 6. A politikai gondolkodás Magyarországon... 42 6.1. A klasszikus eszmeáramlatok újjáéledése... 42 7. 7. A magyar politikai gondolkodásban uralkodó szemléletmód összetevői... 44 7.1. A liberális jogállami radikalizmus... 44 7.2. A radikális (rousseau-ista) demokráciafelfogás... 46 7.3. A konszenzusorientált demokrácia koncepciója... 47 7.4. A depolitizált-technokrata felfogás... 48 7.5. A parlamentáris demokrácia guvernamentális felfogása... 49 8. Ajánlott irodalom... 50 4. IV. AZ ALKOTMÁNYOS ÉS A KORMÁNYZATI RENDSZER... 52 1. 1. Alkotmányos és kormányzati tradíciók... 52 2. 2. A parlamentáris kormányzat kialakulása Európában... 52 3. 3. A rendszerváltás: a demokratikus alkotmány és kormányzati rendszer létrejötte... 54 4. 4. Az alkotmány fő vonásai... 58 5. 5. Alkotmányos legitimitásdeficit és az alkotmányozáshoz való viszony... 61 6. 6. Összefoglalás... 62 7. Ajánlott irodalom... 63 5. V. A KORMÁNY ÉS A KÖZIGAZGATÁS... 64 1. 1. A kormány belső közjogi struktúrája... 65 iii

A magyar politikai rendszer 1.1. A miniszterelnöki elv: a kormányfő kiemelkedése... 65 1.2. A kormány mint testület... 66 1.3. A miniszteri önállóság: a reszortelv... 66 2. 2. A pártrendszer hatása és a koalíciós kormány... 67 2.1. A kormányalakítás... 67 2.2. Miniszterelnökök karrierútja... 68 2.3. Miniszterek rekrutációja, szelekciója, karrierútja... 68 2.4. A pártháttér mint kormányfői erőforrás és korlát... 70 2.5. A kormánykoalíció... 71 3. 3. Közigazgatás és politika klasszikus elválasztása... 74 4. 4. A magyar közigazgatás szervezete és politikai irányítása... 75 5. 5. A közigazgatás kormányzati irányítása: a minisztériumok szerepe... 77 5.1. A jogszabályokkal történő kormányzás... 77 5.2. Vezetési és irányítási jogkör révén történő kormányzás... 77 5.3. A személyzeti hatáskör révén történő kormányzás: a patronázshatalom... 78 6. 6. A kormányzati döntéshozatali folyamat, a kormány szervezete és a miniszterelnök szerepe 81 6.1. A kormányfő politikai erőforrásai, a koordináció politikai intézményei és eszközei 81 6.2. Az államigazgatási egyeztetési eljárás és a kormány belső hierarchizáltsága... 85 6.3. A Miniszterelnöki Hivatal... 86 6.4. A kormányzati rendszer két reformja (1998, 2006)... 86 6.5. A közigazgatás átpolitizálódása... 89 7. 7. Összefoglalás... 89 8. Ajánlott irodalom... 90 6. VI. A PARLAMENT... 91 1. 1. A parlament funkciói és két ideáltípusa... 92 2. 2. A magyar parlamentről általában... 92 2.1. A parlament képviseleti funkciója és legitimitása... 93 2.2. A parlament mint törvényhozó: kormánydominancia vagy parlamenti uralom... 93 2.3. Szervezet és munkabeosztás... 93 3. 3. Törvényhozási eljárás... 94 4. 4. Az intézményi szereplők: kormány, házelnök, plénum, bizottságok... 97 4.1. A kormány és a házelnök... 97 4.2. A plénum... 98 4.3. Az állandó bizottságok... 98 5. 5. A politikai szereplők: kormányoldal és ellenzék... 100 5.1. A képviselők... 100 5.2. A pártfrakciók és funkcióik... 101 5.3. Kormány és kormánypártok viszonya... 104 5.4. Az ellenzék... 104 5.5. Kormánytöbbség-ellenzék dualizmusa... 105 6. 6. A kormány parlamenti felelőssége: a bizalmatlansági és a bizalmi szavazás... 106 7. 7. A kormány feletti parlamenti kontroll nem szankcionális eszközei... 106 7.1. A politikai nyilvánosság... 107 7.2. A végrehajtás ellenőrzésének szervei... 108 7.3. A beszámoltatás... 108 7.4. A vizsgálóbizottságok... 108 8. 8. Összefoglalás... 109 9. Ajánlott irodalom... 111 7. VII. AZ ÁLLAMFŐ... 112 1. 1. Az államfő a parlamentáris rendszerekben... 112 2. 2. A rendszerváltás forgatókönyve és az államfői jogkör... 112 3. 3. Alkotmányos jogkörök... 113 4. 4. Választás és legitimáció... 115 5. 5. Karrierút, rekrutáció, párthovatartozás, szerepfelfogás... 117 6. 6. Összefoglalás... 120 7. Ajánlott irodalom... 121 8. VIII. AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG... 123 1. 1. Az Alkotmánybíróság létrejötte... 124 2. 2. Az Alkotmánybíróság jogköre... 124 iv

A magyar politikai rendszer 3. 3. Az Alkotmánybíróság politikai szerepe... 125 3.1. Az Alkotmánybíróság hatásköre... 125 3.2. Az indítványozók köre... 126 3.3. Az alkotmánybírák szelekciója... 126 3.4. Az alkotmánybírák rekrutációja, karrierútja... 127 3.5. Az alkotmánybírák szerepfelfogása... 128 3.6. A politikai aktivizmus korlátai... 129 3.7. Politikai ellensúlyok az Alkotmánybírósággal szemben... 130 4. 4. Az Alkotmánybíróság aktivizmusának következménye: a politika eljogiasítása... 130 5. 5. Összefoglalás, további értelmezés... 130 6. Ajánlott irodalom... 132 9. IX. EGYÉB ALKOTMÁNYOS INTÉZMÉNYEK... 133 1. 1. A bírói szervezet... 133 2. 2. Az ügyészség... 134 3. 4. Az országgyűlési biztosok... 136 4. 5. Az Állami Számvevőszék... 137 5. 6. Az intézmények és a politikai logika... 138 6. 7. A közvetlen demokrácia intézményei... 139 6.1. A népszavazás mint mobilizációs és tematizációs eszköz... 141 6.2. A népszavazások témái... 144 7. Ajánlott irodalom... 145 10. X. A VÁLASZTÁSI RENDSZER ÉS A VÁLASZTÁSOK... 146 1. 1. A parlamenti választási rendszer általános jellemzői... 146 2. 2. A választási rendszer három csatornája és a mandátumelosztás... 147 2.1. A területi listás ág... 148 2.2. Az egyéni kerületek... 149 2.3. Az országos listás ág... 151 3. 3. A választások és a szavazatok megoszlása... 151 4. 4. A választási rendszer hatása a politikai rendszerre... 155 5. 5. Az európai parlamenti választások... 155 6. Ajánlott irodalom... 157 11. XI. Az önkormányzatok és a helyi politika... 158 1. 1. Az önkormányzati rendszer felépítése... 159 1.1. A területi berendezkedés modelljei és a magyar megoldás... 159 1.2. Szintek az önkormányzati rendszerben... 160 1.3. Az egyes szintek feladatai... 161 2. 2. Az önkormányzati rendszer működése... 161 2.1. Települési önkormányzatok... 161 2.2. Megyei önkormányzatok... 163 2.3. Fővárosi önkormányzat... 163 2.4. Összegzés: Az önkormányzati rendszer felépítése és működése... 163 3. 3. Az önkormányzati választási rendszer... 164 3.1. Képviselő-testületi választás... 165 3.2. Polgármester-választás... 166 4. 4. Az önkormányzati választások eredményét befolyásoló tényezők... 166 4.1. A településtípus szerepe... 166 4.2. A választási rendszer hatásai... 167 4.3. Országos politikai események... 168 4.4. Szociodemográfiai faktorok... 168 4.5. Inkumbencia... 169 5. 5. Az önkormányzati választások eredménye... 170 5.1. Tízezer fő alatti települések... 170 5.2. Tízezer fő feletti települések... 171 5.3. Megyei jogú városok... 172 5.4. Megyei közgyűlések... 173 5.5. Főváros... 173 6. 6. Összegzés: az önkormányzati választások eredménye... 174 7. Ajánlott irodalom... 176 12. XII. A PÁRTRENDSZER... 177 1. 1. Baloldal és jobboldal... 177 v

A magyar politikai rendszer 1.1. Baloldal és jobboldal Európában... 177 1.2. Baloldal és jobboldal a magyar politikában: létezik-e?... 178 1.3. Baloldal és jobboldal a magyar politikában: mi a tartalma?... 179 2. 2. Politikai törésvonalak... 181 2.1. A politikai törésvonalak fogalma és kialakulása... 181 2.2. A magyar politika három törésvonala... 182 3. 3. A magyar pártrendszer változása... 186 3.1. A pártrendszer alakulásának szakaszai... 186 3.2. A pártrendszer koncentrációja és stabilizációja... 190 4. Ajánlott irodalom... 192 13. XIII. A PÁRTOK... 193 1. 1. A pártok szerepe a magyar politikában... 193 1.1. A pártok vezető politikai szerepe... 193 1.2. A pártosodás és a penetráció korlátai... 194 1.3. A pártok funkciói... 194 2. 2. A pártok politikai arculata... 195 2.1. A Fidesz... 195 2.2. A Magyar Demokrata Fórum... 196 2.3. A Magyar Szocialista Párt... 197 2.4. A Szabad Demokraták Szövetsége... 199 2.5. A Független Kisgazdapárt... 200 2.6. A Kereszténydemokrata Néppárt... 201 2.7. Nemzeti radikális pártok: A Magyar Igazság és Élet Pártja és a Jobbik Magyarországért Mozgalom... 201 3. 3. A pártrendszer szervezeti-intézményi oldala... 202 3.1. A pártok szervezettsége... 202 3.2. A pártok szervezeti felépítése... 203 3.3. A pártok gazdálkodása... 204 4. Ajánlott irodalom... 205 14. XIV. A POLITIKAI VEZETŐK ÉS AZ ELIT... 207 1. 1. Politikai elit és politikai osztály... 207 2. 2. A magyar politikai elit kialakulása... 207 2.1. A kommunista rendszer politikai elitje: a nómenklatúra... 207 2.2. Nómenklatúra és átmenet: az elitváltás kérdése... 208 2.3. A politikai osztály változásai a rendszerváltáskor... 209 3. 3. A magyar politikai elit általános jellemzői... 210 3.1. A politikai osztály professzionalizációja... 210 3.2. A politikai osztály szociodemográfiai homogenitása... 211 4. 4. Az egyes pártelitek jellemzői... 212 5. 5. Rekrutáció és karrierút... 213 6. 6. A politikai elit intézményi-funkcionális csoportjai: a szubelitek politikai befolyása... 214 7. 7. Összefoglaló megjegyzések... 216 8. Ajánlott irodalom... 216 15. XV. SZAVAZÓI VISELKEDÉS... 218 1. 1. A politikai piac: a pártpreferenciák alakulása... 218 1.1. Választási részvétel... 218 1.2. A pártpreferenciák stabilitásának változásai... 218 2. 2. A választói magatartás elmélete és gyakorlata... 220 2.1. A választói magatartás elméletei... 220 2.2. Választói magatartás Magyarországon... 221 3. 3. A pártok szavazótábora... 223 4. 4. Pártok szavazóinak értékei és attitűdjei... 225 5. Ajánlott irodalom... 228 16. XVI. ÉRDEKSZERVEZETEK, NYOMÁSGYAKORLÓ CSOPORTOK ÉS A MÉDIA... 229 1. 1. Gazdasági érdekszervezetek... 229 1.1. Szakszervezetek... 229 1.2. A makroszintű érdekegyeztetés... 233 2. 2. Csoport-hovatartozáson és értékközösségen alapuló szervezetek és mozgalmak... 235 2.1. Értékközösségek... 235 3. 3. Az érdekérvényesítés csatornái és alkalmazott eszközei... 236 vi

A magyar politikai rendszer 3.1. Az intézményes érdekegyeztetés... 237 3.2. Tiltakozások... 237 3.3. Informális alkurendszer és lobbizás... 237 4. 4. A média... 238 4.1. A médiatörvény... 239 4.2. A médiapiac és szereplői... 240 4.3. A médiaegyensúly.... 240 4.4. Politikai kampányok és a média... 241 4.5. Politikai napirend... 241 5. Ajánlott irodalom... 243 17. XVII. A magyar demokrácia természete. Összefoglalás... 244 1. 1. A magyar demokrácia a többségi v. konszenzusos demokrácia modelljében... 244 1.1. A magyar demokrácia típusa... 245 1.2. Kompetitív elitstratégiák... 248 2. 2. A kormányzás és a politika prezidencializálódása... 248 2.1. A végrehajtás és a kormányzati rendszer dimenziója... 249 2.2. A pártdimenzió... 250 2.3. A választási verseny és a politika növekvő perszonalizálódása... 251 3. 3. Magyar politika az ezredforduló után... 251 4. Ajánlott irodalom... 253 vii

A táblázatok listája 2.1. 1. táblázat Pártelnökök (1988 2006)*... 16 3.1. 1. táblázat A politikai intézmények iránti bizalom (százfokú skálán való értékelés)... 36 3.2. 2. táblázat Választási részvétel Magyarországon... 37 4.1. 1. táblázat Alkotmánymódosítások, 1987 2002... 54 4.2. 2. táblázat A kétharmados törvények a magyar alkotmányban... 56 4.3. 3. táblázat A klasszikus parlamentarizmus jellemzői és a magyar sajátosságok... 59 5.1. 1. táblázat A kormánytagok összetétele a tagok képviselői mandátuma és párttagsága szerint (a kormányok átpolitizáltságának mértéke)... 69 5.2. 2. táblázat Tárcaelosztás az egyes kormányok megalakulásakor... 73 5.3. 3. táblázat Politikai patronázs az államtitkári karban az egyes kormányok megalakításakor... 80 6.1. 1. táblázat Az egyes parlamenti ciklusok alapadatai... 92 6.2. 2. táblázat Házelnökök... 94 6.3. 3. táblázat A parlament pártösszetételének módosulásai az 1990 utáni ciklusokban... 101 6.4. 4. táblázat A parlamenti pártok frakcióvezetői az 1990 utáni ciklusokban... 103 6.5. 5. táblázat A szükséges többség az egyes törvényhozási tárgykörökben... 105 6.6. 6. táblázat A parlamentben működő vizsgálóbizottságok... 109 7.1. 1. táblázat Az államfőválasztások... 116 7.2. 2. táblázat Az államfői hatalom típusai és feltételrendszere... 118 7.3. 3. táblázat Az államfők politikai aktivitása... 119 7.4. 4. táblázat Államfők az egyes kormányzati ciklusokban, 1990 2002... 120 8.1. 1. táblázat Az európai és amerikai alkotmánybírósági modell összehasonlítása... 123 8.2. 2. táblázat Az Alkotmánybíróság hatáskörei... 124 8.3. 3. táblázat Az Alkotmánybíróság elnökei... 127 9.1. 1. táblázat A Legfelsőbb Bíróság elnökei... 133 9.2. 2. táblázat A legfőbb ügyészek... 135 9.3. 3. táblázat A kormányok és a jegybank kapcsolata... 135 9.4. 4. táblázat Országgyűlési biztosok... 137 9.5. 5. táblázat Az egyes intézmények politikai logikája... 138 9.6. 6. táblázat Az aláírásgyűjtéssel támogatott népszavazás menetrendje... 140 9.7. 7. táblázat Megtartott népszavazások... 142 10.1. 1. táblázat A választási rendszer szelekciós mechanizmusai... 147 10.2. 2. táblázat Hipotetikus mandátumkiosztás egy hatmandátumos területi választókerületben. 148 10.3. 3. táblázat Választási részvétel... 151 10.4. 4. táblázat Választások és választási eredmények Magyarországon, 1990 2006... 152 10.5. 5. táblázat A 2004-es EP-választás eredménye... 156 11.1. 1. táblázat Önkormányzatok száma néhány európai országban... 159 11.2. 2. táblázat Területi szintek jellemzői... 163 11.3. 3. táblázat A 2006-ban a függetlenek és a legtöbb mandátumot szerzett szervezetek által elnyert összes mandátum*... 166 11.4. 4. táblázat Budapesti főpolgármester választás eredmények három választáson*... 168 11.5. 5. táblázat Néhány regnáló polgármester eredménye z országgyűlési és az azonos évben rendezett polgármester-választáson... 169 11.6. 6. táblázat A tízezer fő alatti települések képviselő-testületi választásainak eredményei (százalékban)... 170 11.7. 7. táblázat Polgármesterek a tízezer fő feletti településeken*... 171 11.8. 8. táblázat Megyei jogú városok polgármesterei*... 172 11.9. 9. táblázat Fővárosi kerületek polgármesterei*... 173 11.10. 10. táblázat Fővárosi közgyűlés választások: listás szavazatok* (közgyűlési többség kiemelve) 174 11.11. 11. táblázat Az önkormányzati választási eredmények összefoglalása... 174 12.1. 1. táblázat A pártok a bal-jobb skálán az állampolgári besorolás alapján... 178 12.2. 2. táblázat A rendszeresen templomba járók és a templomba egyáltalán nem járók aránya az egyes pártok szavazótáborában, 1990 2002... 183 12.3. 3. táblázat Pártok támogatottsága a volt MSZMP-tagok és a nem tagok körében... 184 12.4. 4. táblázat A két legnagyobb párt támogatottsága születési év szerint (2003-ban)... 185 12.5. 5. táblázat Törésvonalak, a pártrendszer dimenziói és a bal-jobb dichotómia összefüggése. 185 viii

A magyar politikai rendszer 12.6. 6. táblázat A magyar pártrendszer koncentrációjával kapcsolatos főbb mutatók... 191 13.1. 1. táblázat A Fidesz, az MDF, az MSZP és az SZDSZ főbb pártszervei 2006 végén... 203 13.2. 2. táblázat Pártok bevételei forrás szerinti megoszlásban... 204 14.1. 1. táblázat Egykori kommunista párttagok aránya az egyes elitszegmensekben, 1990-ben és 1993- ban (százalékban)... 208 14.2. 2. táblázat A parlamenti képviselők foglalkozási összetétele, 1985 és 1990 (százalékban).. 209 15.1. 1. táblázat Politikai táborok támogatottsága, 1990 2006*... 219 15.2. 2. táblázat Illékonysági indexek... 220 15.3. 3. táblázat A szavazatok magyarázó modelljeinek erősséges (2002) (Wilks-lambda értékek; 0 = determinisztikus hatás; 1 = nincs hatás)... 221 15.4. 4. táblázat Egyes szociodemográfiai változók és a pártválasztás közötti kapcsolat; 1990-2002 (Cramer-V értékek; 0 =nincs hatás; 1 = determinisztikus hatás)... 222 16.1. 1. táblázat Sztrájkok Magyarországon (1991 2005)... 232 16.2. 2. táblázat Az Országos Érdekegyeztető Tanács tagjai... 234 16.3. 3. táblázat A nyomásgyakorló csoportok típusai és az érdekérvényesítés eszközei, csatornái 236 17.1. 1. táblázat A többségi és a konszenzusos modell... 245 17.2. 2. táblázat A magyar politikai rendszer a többségi-konszenzusos modellben... 247 ix

Előszó Jelen munka a 2003-ban megjelent azonos című könyvünk átdolgozott és aktualizált új kiadása. Az átdolgozás során két fő célt követtünk. Az egyik, hogy a korábbi kiadás óta eltelt időszak tapasztalatai nyomán könyvünket néhány ponton aktualizáljuk. Ezt minden fejezetben egységesen 2006. december 31-ig végeztük el. A másik, komolyabb feladatnak azt tekintettük, hogy a korábbi tudományos igénnyel készült Körösényi András 1998-as A magyar politikai rendszer című könyvét kibővítő és továbbfejlesztő 2003-as közös munkánkból egy a politikatudományi és társadalomtudományi felsőoktatásban jól használható tankönyvet készítsünk. Elsősorban az időközben átalakult felsőoktatás alapképzésének (BA) igényeihez próbáltunk alkalmazkodni, így a több mint hatszáz oldalas monografikus munkából egy vékonyabb könyv született. A korábbihoz képest egyszerűbb, könnyebb és tanulhatóbb könyv írására törekedtünk. Viszont éppen a rövidítés miatt korábbi könyvünk nem veszítette el értékét, számos ponton utalunk az ott elvégzett alaposabb elemzésre és bővebb kifejtésre. A fenti célokat követve átalakítottuk a könyv hivatkozásrendszerét, az egyes fejezetek végén található ajánlott irodalmak általában nyolc-tíz munkát magában foglaló jegyzékébe olyan tanulmányokat és könyveket válogattunk, amelyek jelzik a szakirodalom legfontosabb munkáit és törekvéseit és szemináriumi feldolgozásra is alkalmasak. Ezek a magyar politika és politikai intézményrendszer egy-egy szűkebb területének mesterszakos (MA) kurzusai számára is kiindulópontot jelenthetnek. A fejezetek végén található kulcsfogalmak listái az ellenőrzést szolgálják. Átalakítottuk könyvünk tematikai szerkezetét, és két új fejezet is írtunk. Az önkormányzatokról és helyi politikáról szóló fejezet korábbi hiányt pótol, a rendszerváltástól napjainkig tartó időszak politikatörténetét feldolgozó fejezet pedig a könyv elején bevezető és áttekintő szerepet kap (és hasonló szerepe lehet az oktatásban). Könyvünk új szerkezete három nagyobb tematikai egységbe foglalja az egyes fejezeteket. Az első részben a politikatörténet, politikai tradíciók és kultúra, politikai gondolkodás, azaz a politikai intézmények és a szereplők cselekvése előtti puhább, de egyben masszívabb, tartósabb csak lassan változó dimenzió tartozik. Az alkotmánnyal kezdődő, a könyv gerincét alkotó második rész az állami intézményrendszerrel (kormány, parlament, államfő stb.), míg a harmadik a politikai szereplőkkel (pártok, érdekszervezetek, mozgalmak stb.) foglalkozik. Végül könyvünket egy értékelő-értelmező összefoglaló fejezet zárja. Köszönettel tartozunk az adatgyűjtésben nyújtott segítségéért, illetve a kézirat egy-egy fejezetéhez fűzött megjegyzéseiért Bitskey Botondnak, Kiss Katalin Ágnesnek, Papp Imrének, Stumpf Annának és Tamás Veronikának, valamint a Budapesti Corvinus Egyetem IV. éves hallgatóinak. Budapest, 2007. április 26. x

1. fejezet - I. A POLITIKAI TRADÍCIÓK 1. Hosszú távú tradíciók 2. Az 1848 és 1944 közötti korszak tradíciói 3. Az 1944 utáni rövid demokratikus kísérlet 4. A kommunista korszak tradíciója 5. A demokratikus rendszerváltás Az 1989 1990-es demokratikus rendszerváltás utáni években kelet- és nyugat-európai politológusok egyaránt azt latolgatták, hogy a Magyarországon és a többi kelet-közép-európai országban létrejött demokráciák mennyire lesznek életképesek. Nemcsak a politikai átmenettel egy időben zajló, a kapitalista piacgazdaság megteremtésének társadalmi költségeit, de a demokratikus politikai kultúra és tradíciók gyengeségét is azon tényezők közé sorolták, amelyek megnehezíthetik az új demokráciák stabilitásának megteremtését. 1 Ebben a bevezető fejezetben arra keressük a választ, hogy a történelmi örökség mely elemei gyakoroltak hatást a demokratikus rendszerváltás utáni politikai fejlődésre. A kérdés tárgyalásakor a múltból a jelen felé haladva először a hosszabb, majd a középtávú tradíciókat, végül a közelmúlt évtizedeinek hatását vesszük számba. 1. 1. Hosszú távú tradíciók A magyar tradíciókat sok tekintetben meghatározza, hogy a magyar államiság ezeréves múltra tekinthet vissza. Az államiság, a Szent István-i állameszme, valamint az alkotmányos gondolkodás hosszú tradíciója igen fontos vonatkoztatási keretet alkotott a magyar elitek politikai kultúrájában a kommunista korszak előtt, s a demokratikus rendszerváltás után is. Hasonlóan hosszú múltra tekinthet vissza a nemzetközi politikai orientáció; a Kelet és Nyugat közé szorultság a két malomkő között őrlődés kérdése, amelyen belül ugyan a domináns politikai kultúrában a nyugati orientáció volt az irányadó, mégis Magyarország mindig egy kicsit a Nyugat perifériáján érezhette magát. Ehhez a perifériaérzéshez a korábbi, majd az 1930 1940-es években megújuló a Nyugat védőbástyája szerephez a 20. századi történelemben többször a kiszolgáltatottság, a magárahagyatottság érzete társult (például az eladtak minket Jaltában effektus). A Kelet és Nyugat közé való politikai beékelődés társadalomfejlődési sajátosságokkal is összefüggött, aminek talán leghíresebb megfogalmazását Bibó István nyomán Szűcs Jenő Vázlat Európa három történeti régiójáról című írása (1983) adta. A geopolitikai orientáció a politikában mint a nemzeti és állami szuverenitás problémája merült fel Mohács óta szinte folyamatosan. Évszázadokra a magyar trónt birtokló Habsburg-házhoz való viszony vált a belpolitika legfontosabb vízválasztójává; a kuruc és a labanc mentalitás, a függetlenségi és az aulikus hagyomány ellentéte 1848 1849 után is megosztotta a magyar politikát, s mint haza és haladás szembeállításának kérdése mindmáig a magyar politikai kultúra részét képezi. A reformáció óta a függetlenségi kérdést a vallásfelekezeti törés is színezte, mivel a katolikus Habsburg-házzal és az udvarhű katolikus arisztokráciával szembekerülő magyar nemesség jelentős része a 17 18. századra protestáns hitre tért. A függetlenségi hagyomány így protestáns, kálvinista színezetet kapott. A függetlenségi hagyományhoz is kapcsolódott a nemesi vármegye a megyei önkormányzat ekkor már több évszázados tradíciója, amelynek következménye a nagyhatalmú a megye ereje, amit csak a rendszerváltás utáni 1990-es önkormányzati törvény tört meg. A török, majd Habsburg-kori függetlenségi hagyomány vagy a reformáció ma sokunknak csak távoli történelmi múltat jelentenek; nélkülük mégis nehezen érthetnénk meg a rendszerváltást követő belpolitikai fejleményeket. 2. 2. Az 1848 és 1944 közötti korszak tradíciói A rendszerváltás előtti egy-másfél század magyar politikai fejlődésének jellegzetessége a gyenge demokratikus, de erős parlamentáris tradíció volt. A modern polgári nemzetállam korszaka miként az európai kontinens legtöbb állama, illetve nemzete számára Magyarországon is a 19. század közepén, az 1848 1849-es forradalommal és szabadságharccal kezdődött, amelyben összekapcsolódott a nemzeti szuverenitás és a polgári átalakulás kérdése. Az alkotmányos és politikai intézményi törekvések középpontjába 1848 után mintegy egy 1 Ilyen tényezõnek tekintették még többek között a Varsói Szerzõdés és a Szovjetunió felbomlásával instabillá váló nemzetközi helyzetet is. 1

I. A POLITIKAI TRADÍCIÓK évszázadon keresztül a parlamentáris kormányzat került. A szabadságharc leverése és a kiegyezés közti időszakban az osztrák hatóságok ezt felfüggesztették, de az 1867-es kiegyezéstől az 1948 1949-es kommunista hatalomátvételig három rövid megszakítástól eltekintve 2 Magyarországon parlamentáris kormányzati rendszer működött. Az 1848-tól 1918-ig terjedő hét évtized Magyarországon a nemzeti liberalizmus korszaka volt, amely az 1867-es osztrák magyar kiegyezés után állampolitikai rangra emelkedett. A kiegyezéssel létrejött alkotmányos monarchia lehetőséget teremtett a népképviseleti elv alapján álló parlamentáris fejlődésre. Az 1867 1918 közti politikai rendszer alkotmányos monarchia olyan liberális parlamentarizmussal, 3 amely nem volt általános az európai kontinensen (Angliában, Franciaországban, Olaszországban parlamentáris, a Német Birodalomban és Ausztriában monarchikus kormányzati rendszerek álltak fenn). Az 1920 1944 közti Horthy-korszakban már általános a választójog, de a szavazás titkosságát az 1920-as és az 1939-es választások kivételével csak a nagyobb városokban biztosították, vidéken a nyílt szavazás a kormánypárt számára a közigazgatási apparátus felhasználásával visszaélésekre adott lehetőséget. A kormányzati rendszer parlamentáris, de nem demokratikus volt ebben a korszakban. A parlamenti politikai ellenzék azonban a politikai élet szerves, legitim része az 1918-as radikális, az 1919-es szélsőbaloldali, valamint az 1944 1945-ös szélsőjobboldali megszakítás kivételével az 1867 1948-ig fennálló parlamentáris rendszer egész időszakában; a politikai verseny azonban az autoriter Horthy-rendszer időszakában jogi és strukturális értelemben egyaránt korlátozott volt. A szélsőbal (kommunista párt) és a szélsőjobb (nyilaspárt) eltérően például a weimari köztársaságtól ki volt zárva a politikai versenyből (betiltották őket), ami hosszú ideig hozzájárult a szélsőséges politikai verseny és polarizáció elkerüléséhez, s az alkotmányos rendszer fenntartásához. A politikai verseny strukturális értelemben való korlátozottsága nemcsak azt jelentette, hogy a verseny korlátozott volt, de azzal a következménnyel is járt, hogy nem alakult ki politikai váltógazdaság: 1920 1944 között parlamenti választások eredményeként nem volt kormányváltás. Ennek egyik oka a politikai elitek összefonódása, a másik az, hogy a politikai erőeltolódás mindig a mindenkori kormánypárton belüli erőeltolódásban jelentkezett. Az 1867 1918, majd az 1920 1944 közti korszakot egyaránt az ún. domináns pártrendszer, vagy másképpen a domináns kormánypárt jellemezte. A mindenkori kormánypárt a rivális politikai csoportok integrálásával, illetve a választásoknak a közigazgatási apparátuson keresztül történő kézben tartásával tudta parlamenti fölényét megőrizni. Amikor az egyesült ellenzék 1905-ben megnyerte a választásokat, az uralkodó az ún. darabontkormány kinevezésével felfüggesztette a parlamentáris kormányzást. Az alkotmányos válság megoldását 1906-ban nem parlamenti választások, hanem a politikai eliten belüli átrendeződések hozták meg, szintén a domináns pártrendszerre jellemző módon. Ennek forgatókönyve: előbb alakult meg az alkotmányos kereteket megőrző, de az ellenzéket is kielégítő kormány, s csak annak hivatalba lépése után került sor a választások kiírására, amit aztán a kormány megnyert. A domináns kormánypárt képlete az 1920 1944 közti korszakban nem sokat változott. A parlamenten belüli politikai erőviszonyok változását nem elsősorban a választások, hanem a képviselők egy-egy csoportjának a parlamenti pártfrakciók közti mozgása vagy új parlamenten belüli párt alapítása idézte elő. A kormányalakításra a parlamenti választások nem voltak közvetlen hatással, csak a domináns kormánypárton belüli erőviszonyok megváltoztatásával, közvetve hatottak rá. A kormánypártnak ez az integratív jellege nagy mozgásszabadságot biztosított a domináns politikai elitnek arra, hogy a gyenge választási eredmény esetén is megőrizze befolyását a kormányzati politika alakítására. A 19. század utolsó harmadának gazdasági-társadalmi modernizációja megnyitotta az utat a politikai mobilizáció, a tömegpolitika korszaka előtt. A választójoghoz jutott milliók politikai integrációja azonban meglehetősen gyenge maradt. Ennek egyik oka, hogy maga a politikai mobilizáció is gyenge volt. 1914 előtt a korlátozott választójog időszakában parlamenti politikai pártokat a nemzeti és alkotmányos kérdésekben kialakult ellentét polarizálta; elsősorban a kiegyezés ténye, illetve később annak egyes részletkérdései és következményei. A parlamenti pártok egyetlen komoly parlamenten kívüli versenytársa a nagyvárosokban és ipari központokban jól szervezett szociáldemokrata párt volt, amelynek szervezeti potenciálja azonban az ország döntően agrárjellege miatt korlátozott volt. A vesztes háború az Osztrák Magyar Monarchia felbomlását, az ország nagy részének megszállását, majd területi felosztását, valamint az 1918 1919-es forradalmak nyugtalan és zavaros időszakát, a magyar történelem 2 A három megszakítás: az 1905-ös alkotmányos válság; a vesztes háború utáni 1918 1919-es forradalmi hullám; 1944 1945-ben a német megszállás. 3 A liberális parlamentarizmus 19. századi jelenség, amelyet a 20. század elejétõl felváltott a pártdemokrácia. Lásd errõl bõvebben például Manin 1997. 2

I. A POLITIKAI TRADÍCIÓK első spontán tömegmegmozdulásait hozta. Az ellenforradalom győzelme után létrejött alkotmányos-politikai keretek között a pártpolitikát virulens parlamenti élet mellett a kormánypárt dominanciája jellemezte. A kommunista diktatúra bukása után az establishment legfontosabb csoportjai laza, de tartós politikai koalícióba tömörültek; az Egységes Párt (később különböző néven) vált az állandó és természetes kormánypárttá. A vidéki nyílt szavazás, valamint a választási folyamat felett a közigazgatási apparátus segítségével fenntartott kormányzati kontroll miatt a két világháború közti időszakban a kormánypártnak nem volt szüksége arra, hogy tömeges tagsággal bíró, egységes országos szervezetrendszert, azaz modern, szervezett tömegpártot építsen ki. A konglomerátumszerű kormánypárt politikai ellenfelei közül a szociáldemokrata és a kisgazda pártfejlődés indult meg a szervezett tömegpárt irányába, de egyik sem vált országosan szervezett tömegpárttá; a kisgazda pártfejlődést a húszas években a pártnak a kormánypártba való beolvasztása állította meg, a szociáldemokratáké pedig az 1921-es Bethlen Peyer-paktum következményeként az ipari-városi területekre korlátozódott. Míg a vidéki agrárnépességen belül a birtokos parasztság politikai integrációját a Kisgazdapárt kormánypártba való beolvadása az 1930-as évekig úgy-ahogy megteremtette, de legalábbis politikai proteszt potenciálját semlegesítette, a milliós létszámú szegényparasztság a politikából kiszorított, politikailag integrálatlan maradt. A két világháború közti időszak autoriter parlamentáris rendszerében a politikai establishment különböző csoportjaiból koalíciót alkotó egységes kormánypárt a politikai mobilizáció és a politikai szervezetek korlátozásával egészen a német megszállás alatt végrehajtott 1944-es nyilaspuccsig stabilizálni tudta hatalmát. A 19. század utolsó, s a 20. század első harmadának időszakában így a korabeli Észak-, Közép- és Nyugat- Európától eltérően az osztály-, vallási (vagy/és felekezeti) hovatartozás és identitás szerepe a politikai mobilizációban, a pártképződésben és a politikai integrációban viszonylag gyenge maradt. Az alkotmányos és politikai stabilitást, miként a dualizmus korszakában, a politikai rendszer autoriter elemei révén a politikai demobilizáció a pártok közti verseny korlátozása s a kormánypárt intézményesen beépített dominanciája biztosította. Ez a tendencia már a dualizmus korától érvényesül; míg a 19. század közepéig Magyarország a választójog kérdésében összhangban volt a legtöbb európai országgal, addig a század utolsó harmadától kezdődően Magyarország kimaradt a választójog kiterjesztésének hullámaiból, és ebben csak az első világháború után következett be az áttörés. A választójog szélesítése és a verseny adminisztratív-jogi korlátozásának enyhítése (1920, 1939) azonnal a domináns pártrendszer megingásához, a politikai mobilizáció és a pártok közti verseny erősödéséhez vezetett. A két világháború között két az 1920-as és az 1939-es választást bonyolították le általános és titkos választójog mellett. 1920-ban a Kisgazdapárt, 1939-ben a szélsőjobb tört előre. Azon hasonló társadalomfejlődéssel rendelkező országok, amelyek politikai rendszerében a politikai tömegmozgósítás és a verseny kapuit az első világháború után tartósan szélesre tárták Olaszország, Spanyolország, Portugália, Ausztria, Németország nem tudtak megállni a centrifugális és polarizáló politikai verseny polgárháborúba, majd antiparlamentáris autoriter vagy totalitárius diktatúrába vezető útján. Magyarországon ez 1920 1944 között a 19. századi alkotmányosság és parlamentarizmus autoriter elemek segítségével történő fenntartása révén sikerült. A demobilizációval elért politikai rendszerstabilitás ára viszont a politikai integráltság alacsony szintje volt. Ez nem jelentette a rendszerlegitimáció hiányát, legfeljebb gyengeségét. A trianoni nemzeti sokk után a revízió programjának állampolitikai rangra emelése a meglévő autoriter-monarchikus elemek mellett a politikai rendszer legitimációját nemzeti alapon erősítette meg, ami például a weimari köztársaságban hiányzott. A két világháború között egy alkotmányos-tekintélyelvű parlamentáris kormányzati rendszer működött. A politikai mobilizáció alacsony fokú; a rendszerstabilitás az adminisztratív kontroll, a tömeglojalitás, a nemzeti alapú legitimáció és a demobilizációs politikai eredménye. A vallási-felekezeti, osztály-, valamint rétegtagoltság csak az első világháború után vált fontos politikai törésvonallá, de ezt a politikai mobilizáció, a tömegpárti fejlődés korlátozása többé-kevésbé neutralizálta. Egyebek mellett e neutralizálás következménye széles társadalmi csoportok alacsony politikai integráltsága, a politikai kultúrát jellemző politikai névtelenség és alattvalói attitűd volt (Almond Verba 1963). Az állam szerepe a gazdasági-társadalmi modernizációban miként az európai kontinens nagy részén nagy, de a politikai integráció alacsony foka miatt az állammal kapcsolatos állampolgári attitűdök ambivalensek. Összefoglalóan azt állapíthatjuk meg, hogy a két világháború között a politikai rendszer stabilitását a politikai integráció helyett az adminisztratív kontroll, a politikai verseny korlátozása, valamint a demobilizálás biztosította. 3. 3. Az 1944 utáni rövid demokratikus kísérlet A második világháború, miként az első is, a népesség nagymértékű, immár totális (állami) mobilizációját hozta. Ennek a tömeglélektani hatása, majd a háborús vereség és a közigazgatás összeomlása, a tisztviselői kar és a társadalmi-politikai establishment jelentős részének a keleti front összeomlását követő Nyugatra menekülése 3

I. A POLITIKAI TRADÍCIÓK nemcsak a pártpolitikai paletta erőviszonyainak a földcsuszamlásszerű átrendeződését a régi pártrendszer összeomlását és egy új létrejöttét, de a politikai mozgósítás feltételeinek a megváltozását, a tömegpárti korszak kialakulását is magával hozta. A háború ismét a politikai részvétel kiterjesztésének irányába jelentett nagy lökést, ezúttal azonban ellenőrzöttebb, intézményesebb formában, mint 1918-ban. Az ország szovjet megszállásának következménye a kibontakozó politikai pluralizmus korlátozottsága volt. A kiépülő politikai színpadon viszont a választójog 1945-ös kiterjesztése és titkossága következményeként 1945 1947 között igaz, az időhorizont rövidsége miatt csak epizódszerűen nagymértékű politikai mobilizáció történt: 1945-ben, illetve 1947-ben a szavazásra jogosultak több mint 90 százaléka vett részt a választásokon (Angelusz Tardos 1996, 15). A voksokért osztály-, réteg- (FKGP, MSZDP, MKP, NP) és vallási, felekezeti (Demokrata Néppárt, 1947) alapon szervezett pártok versengtek. Ahogy az 1944-es német megszállás a nyilaskeresztes pártnak, az 1945-ös szovjet megszállás a kommunista pártnak biztosított kedvező politikai-hatalmi hátteret. Míg azonban a háború utolsó időszakában bekövetkezett német megszállás totális politikai-katonai diktatúrát jelentett, a háború után is fennmaradó szovjet megszállás alatt három évig korlátozott parlamentarizmus és korlátozott demokrácia működött. A középosztály különböző csoportjait 1945-ben néppárti módon tömörítő Kisgazdapárt abszolút többséget hozó fölényes választási győzelme ellenére nagykoalíció alakult, amelyben a kommunista párt a megszálló szovjet hatóságok politikai, pénzügyi és titkosszolgálati támogatásával fokozatosan egyre szélesebb formális hatalmi pozíciókra és informális befolyásra tett szert. Az ún. koalíciós korszakban a demokratikus politikai részvétel lehetőségei így átmenetileg kibővültek ugyan, de a kormányzati-politikai hatalom és felelősség elosztása a választási eredményektől és parlamenti erőviszonyoktól nagymértékben függetlenül alakult. A kormány összetétele és a kormánypolitika, miként a korábbi háromnegyed évszázadban, nem annyira a parlamenti választások eredményeinek következményeként, mint inkább attól független politikai ezúttal elsősorban a nemzetközi, geopolitikai erőviszonyok szerint alakult. A parlamenten kívüli politikai-hatalmi erőteret domináló kommunista párt az 1947-es második többpárti választások után felszámolta a többpárti demokráciát, s 1948 1949-től kezdődően totalitárius diktatúrát vezetett be. 4. 4. A kommunista korszak tradíciója A kommunista rendszer korszaka éppúgy nem egységes, mint az 1867 1948 között három rövid megszakítással fennálló parlamentáris korszak. Az 1945 1947-es ún. koalíciós években kialakulóban lévő tömegpárti korszak közvetlen folytatásaként 1948-tól kezdődően klasszikus totális diktatúra jött létre, ami bár megtörte az 1956-os forradalom mintegy másfél évtizedig, 1963-ig tartott. A parlamenten kívüli és alkotmányellenes eszközökkel uralomra jutott kommunista párt felszámolta nemcsak a parlamentarizmust és a többpártrendszert, de a közel egy évszázados múltra visszatekintő alkotmányos rendszer és jogállam (hatalmi ágak intézményes elválasztása, egyesülési szabadság), valamint a polgári társadalom (magántulajdon) kereteit. A kommunista párt minden hatalom birtokosává vált, s az össztársadalmi érdek kizárólagos letéteményesének tekintette magát. A egyéni és csoportérdekek létjogosultsága megszűnt, a hatalom birtokosai mindent alávetettek az általuk meghatározott össztársadalmi érdekeknek. A politikai rendszer ideokratikus vagy másképpen ideológiai legitimációt épített ki, amelyben a rendszert a jövő ígérete igazolta. A politikai hatalom totális jellegűvé vált; minden partikuláris érdeket, politikai akaratot és ideológiát, valamint ilyet hordozó társadalmi csoportot kizárt a politikai életből, szervezeteit felszámolta, majd társadalmi bázisukat is megkísérelte megsemmisíteni. A politikai ellenzék legalitása és az erőszakszervezetek, a politikai rendőrség mindent átható kontrollja és a terror eszközei révén tényleges működési lehetősége is megszűnt. A rendszer totalitárius jellege abban ragadható meg, hogy a pártállami kontroll a politikai szférán messze túlmenően minden létszférára a gazdaságtól a kultúrán keresztül egészen az iskolai és ifjúsági szocializációig kiterjedt. Felszámolta ezek önállóságát, s a kommunista párt ideológiájának megfelelően alakította át. Az egész népességre kiterjedő kontroll eszközeivé egyrészt a kommunista párt és szatellitszervezetei (népfront, szakszervezetek, ifjúsági szervezetek) váltak, amelyek tömeges tagságuk révén a társadalom nagy részét politikailag integrálni próbálták. A kontroll másik eszközét a népesség egy-egy csoportját vagy egészét mozgósító kampányok jelentették. A kampányok célja a kommunista rendszerbe nehezen vagy egyáltalán nem integrálható társadalmi csoportok, az osztályellenség megbélyegzése, illetve a rendszer valamilyen termelési célkitűzésének elérése volt. A politikai mobilizáció gyakran kapcsolódott össze nagyfokú társadalmi mobilitással s különösen ezért válhatott sikeressé: a társadalmi gyökérte lenedés, az atomizálódás egyaránt megkönnyítette a kontrollt, majd a későbbi depolitizálást. Az államilag kényszerített mobilizációval megkísérelt politikai integráció azonban csak részlegesen és ideiglenesen volt sikeres. 1956-ban spontán kitörő forradalomban a legkülönbözőbb társadalmi csoportok fejezték ki a kommunista Rákosi-rendszer elutasítását, s fordultak szembe a totalitárius rendszerrel. A 4

I. A POLITIKAI TRADÍCIÓK forradalom, bukása ellenére is változásokhoz vezetett hosszabb távon. A szovjet csapatok támogatásával létrehozott Kádár-rendszer a kezdeti terror, a katonai, majd politikai stabilizáció megteremtése (1957 1963) után paternalista jegyekkel bíró autoriter diktatúrává alakult át. Az 1960 1970-es évek autoriter diktatúrája a Kádár-rendszer fénykora lemondott a tömegmobilizációról mint a politikai kontroll és integráció általános eszközéről. A tömegszervezetek mozgósító ereje és funkciója csökkent. Kontrollszerepük megmaradt ugyan, de hatókörük a rendszer bázisát jelentő csoportokra szűkült: a funkcionárius rétegekre, a szervezett munkásságra. Az ezen kívüli társadalmi csoportokat a rezsim inkább depolitizálta. A hatvanas hetvenes években a rendszer legitimációja vonatkozásában kettős folyamat ment végbe. Az egyik a rendszer ideológiai legitimációs igényének és az átpolitizálási törekvéseinek (politikai mobilizáció) a gyengülése volt. A politikai kontroll a magánszférából visszahúzódott a politikai, a gazdasági és a kulturális szféra területeire. A másik, hogy az ideológiai legitimációt a gazdasági vagy még inkább az életszínvonal növekedésével párhuzamosan egyre inkább a materiális legitimáció pótolta. A kommunista párt (MSZMP), illetve az egész kommunista egypártrendszer és vezetés hatalmi monopóliumát annak gazdasági teljesítménye, s az általa biztosított fogyasztási színvonal (és növekedés), vagyis a siker igazolta. A materiális értékrend erősödött, és immár félhivatalossá is vált. Az életszínvonal-politika előtérbe kerülése és a materiális legitimációs igény az állam gazdasági-szociális teljesítményével szembeni várakozások amelyet a kommunizmus ígéretével már az ötvenes évek ideológiája megalapozott növekedéséhez vezettek. A politikai represszió materiális kompenzációjára irányuló politika és egyben a depolitizáló politika részeként, illetve eredményeként jött létre a liberalizáló gazdasági reformok keretében 1968 után az ún. második gazdaság; azaz a nem államilag szervezett, de az állami gazdasággal összefonódó, azzal szimbiózisban élő féllegális gazdasági szféra. A rendszer akkor került válságba később, az 1980-as években, amikor az életszínvonal növelése már nem volt tartható, sőt visszaesett. A nyolcvanas években a posztsztálinista autoriter rendszer korábban megőrzött totalitárius jellegzetességei szinte végleg eltűntek, a materiális legitimáció igénye és a paternalista stílus is háttérbe szorult. A társadalom korábban tagadott érdektagoltsága elismertté vált, s az érdekartikulációra, esetenként annak intézményesedésére is lehetőség nyílt, bár csak szigorú korlátok között. (Amennyiben nem, a tiltás már nem ideológiai érvekkel történt, mint a totalitárius korszakban, s nem is azzal az érvvel, hogy az állam azt jobban tudja csinálni, mint a paternalista szakaszban, hanem egyszerűen a fennálló hatalmi rendre való utalással.) Az artikulált érdekek rangsorolása, egyeztetése, az érdekkülönbségek feloldása a pártállam privilégiuma maradt éppúgy, mint az össztársadalmi érdek meghatározásának monopóliuma. Az érdekartikuláció bizonyos körön belüli lehetővé tétele uralom technikai szempontból hatékonyabbá tette a rendszert, az ún. érdekbeszámítás mechanizmusát. Annak alapját ugyanis már az artikulált, azaz a tényleges érdekek, s nem a párt által annak vélt csoportérdekek adták, s a döntéshozó szervek így nagyobb pontossággal tudták kalkulálni a különböző érdekcsoportok várható reakcióját az egyes döntési alternatívákra. A politikai akaratok artikulációját azonban továbbra sem tolerálták, hiszen az a politikai rendszer alapjait kérdőjelezte volna meg: politikai alternatívák, s az őket hordozó alternatív politikai erőcsoportok megszerveződését eredményezhette volna. A nyolcvanas évek autoriter rendszere már szinte teljesen dezideologizált: a hatalom világivá vált, az ideológia szerepe a legitimációban majdhogynem eltűnt. Egy mérsékeltebb, neutrális politikai diktatúra jött létre. A rendszer a már mintegy egy évtizede húzódó gazdasági válság és fogyasztáscsökkenés következtében lemondani kényszerült a materiális legitimációról, amit egy sajátos, történeti-pragmatikus érvekre hivatkozó legitimációval pótolt: az egy párturalom kialakulásának és a geopolitikai adottságoknak sorsszerű, immár megváltoztathatatlan történelmi körülményeire való hivatkozással ( történelmileg így alakult ). Azon belátásra apellált, hogy a kialakult körülmények között a társadalomnak nincs más választása, mint elfogadni a rendszert és annak vezetőit (Körösényi 1988, 121). Míg a totalitárius diktatúra a jövő ígéretével, a paternalista diktatúra a jelen teljesítményével legitimálta magát, addig a válságkorszak diktatúrája már csak a múlt szükségszerűen kialakult, egy immár megváltoztathatatlanként beállított adottságaira tudott hivatkozni. A totalitárius korszak offenzív programideológiáját egy egyre defenzívebb állapotideológia váltotta fel. Szerepet kapott továbbá a rezsim (ön)legitimációjában a szinte permanenssé váló reformok sorozata, a vezetés válságmenedzselő képessége, a válságból való kivezető út ígérete, majd a rendszer utolsó éveiben a hetvenes évek politikai vezetőitől való elhatárolódás (Körösényi 1988, 120 121; Szabó 1989, 100). 5. 5. A demokratikus rendszerváltás Az 1990-es évek politikai folyamatainak alakulása és a politikai rendszer működése több szálon is a rendszerváltás forgatókönyvével, mikéntjével magyarázható. Magát a rendszerváltást önálló magyarázó tényezőként vehetjük számba, amely a politikai közelmúlt olyan már-már önálló korszakot jelentő időszaka, 5

I. A POLITIKAI TRADÍCIÓK amely a politikai rendszer működésére, a politikai szereplők viselkedésére sok tekintetben meghatározó hatással volt és van ma is. A 21. század elején már különösen tradíciónak tekinthető a rendszerváltás több, azóta is folyamatosan ható, a politikai kultúra részévé vált eleme. Mivel ezekre, mint a politikai rendszer kialakulására ható, annak egy-egy elemét meghatározó folyamatokra a későbbiekben egy-egy téma kapcsán utalni fogunk, itt a rendszerváltásnak csak egyetlen olyan jellegzetességét említjük, amely a magyar politikai elemzésekben és a politikatudományban talán leggyakrabban fordul elő, s amelyben talán mindennél szélesebb konszenzus van: ez a társadalom, a tömegek passzivitása és a rendszerváltás elitista jellege. Kulcsfogalmak államiság tradíciója autoriter diktatúra domináns pártrendszer geopolitikai orientáció ideológiai tradíció parlamentáris tradíció politikai demobilizáció politikai integráltság politikai mobilizáció/mozgosítás politikai tradíciók totális diktatúra tömegpárt 6. Ajánlott irodalom Kövér György Gyáni Gábor 2003: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest, Osiris. Romsics Ignác 2000: Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris. Schlett István 2006: A magyar történelem a XX. századi politikai gondolkodásban. In G. Fodor Gábor Schlett István: Lú-e vagy szobor? Tanulmányok tudományról, politikáról, politikatudományról. Budapest, Századvég. 314 338. o. Szűcs Jenő 1983: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, Magvető. Valuch Tibor 2001: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Budapest, Osiris. 6

2. fejezet - II. POLITIKATÖRTÉNET (1985 2006) 1. Alapkérdések 2. Rendszerváltás és előzményei (1985 1990) 3. Antall- és Boross-kormány (1990 1994) 4. Horn-kormány (1994 1998) 5. Orbán-kormány (1998 2002) 6. Medgyessy- és Gyurcsány-kormány (2002 2006) 7. A második Gyurcsány-kormány (2006 ) 1. 1. Alapkérdések A harmadik magyar köztársaság első közel másfél évtizedének történetét a források korlátozottsága, a közelmúlt eseményeinek értelmezésére irányuló tudásunk töredékessége miatt nem könnyű összefoglalni. A legújabbkori magyar politikatörténet megértésében segítségünkre lehet, ha néhány vitatott kérdést már a bevezetőben áttekintünk. Ezek az alapkérdések és a rájuk adott válaszok segítenek abban, hogy a politikatörténet eseményei értelmet kapjanak, hogy az egyes történések elhelyezhetővé váljanak. Az első kérdés a kezdetekről szól: vajon honnan, mikortól érdemes a politikai rendszer megváltozásáról beszélnünk? A válasz nem csupán a politika- és a történettudomány számára érdekes, hanem politikai vonatkozásai is vannak. Az előző rendszerben vezető szerepet betöltő és a rendszerváltás után is meghatározó súlyú politikusok az átmenet lépcsőzetességére helyezik a hangsúlyt, és a rendszerváltás kezdeteit a kommunista diktatúra belső módosulásaihoz, az állampárton belüli alternatívák megjelenéséig vezetik vissza. Ezt az időszakot tehát nem az előző rendszer válságának, hanem inkább a rendszerváltás szerves részének tartják. A rendszerváltó politikai erők ezzel szemben az általuk alakított politikai szervezetek létrejöttét, az ellenzék közös fellépése nyomán elért eredményeket, az 1989-es kerekasztal-tárgyalások után elfogadott törvényeket, az alkotmány módosítását és leginkább az 1990-es első szabad választásokat jelölik meg a rendszerváltás kezdeteként. Az ezt megelőző időszakot előzménynek tekintik, és az előző rendszer válságaként tárgyalják. Ha a politikai szempontokat zárójelbe tesszük, akkor sem könnyű egyértelmű dátumot kijelölnünk. Szerencsésebbnek tűnik, ha egyetlen időpont megadása helyett a különböző megközelítések létjogosultságát ismerjük el. Míg közjogi értelemben a rendszerváltás időpontjának a köztársaság kikiáltása vagy az első szabad választás tekinthető, politikai és gazdasági értelemben a rendszerváltás nehezebben köthető egyetlen eseményhez. A második kérdés az átmenet, a változás okait érinti, és arra keresi a választ, hogy vajon miért indult el a folyamat, minek vagy kinek volt jelentős szerepe abban. A magyar rendszerváltással foglalkozók az okok két csoportjáról beszélnek: külső és belső okokról. A külső okok között három elemet említhetünk. Egyrészt a helsinki folyamattal elkezdődött nemzetközi változást, amelynek hatására a keleti blokk országaiban szellemipolitikai ellenállás alakult ki az emberi jogokra érzéketlen diktatúrákkal szemben, illetve az úgynevezett enyhülés hatására ezen diktatúrák egy része is óvatosabbá, megengedőbbé vált e téren. Másrészt a kommunista rendszer gazdasági válságát, amely Magyarországon a Kádár-rendszer életszínvonal-politikájának ellehetetlenülését eredményezte, és egyben cselekvésre, változtatásra késztette a rendszer vezetőit, valamint megadta a lehetőséget a formálódó ellenzéknek, hogy a gazdasági nehézségek miatt elégedetlen tömegek számára népszerűvé tegyék a rendszer megváltoztatásának követelését. Harmadrészt pedig az úgynevezett esernyő- és dominóhatást, amely a keleti blokk országainak alárendeltségére, a Szovjetunióban történt változásoktól való függésre, kiszolgáltatottságra utal. Ezen magyarázat értelmében a magyar rendszerváltás a nemzetközi folyamatok eredménye: az USA által a nyolcvanas években a korábbiakhoz képest is erősebb fegyverkezési versenyre kényszerített és abba gazdaságilag belerokkant Szovjetunióban dőlt el Magyarország sorsa is. Miután az 1985-ben hatalomra került Mihail Gorbacsov pártfőtitkár meghirdette a glasznoszty (nyitottság) és a peresztrojka (átépítés) politikáját, a szellem kiszabadult a palackból, és a folyamat végeredménye a világpolitikai dualitás megszűnése lett. Ezen külső magyarázatokkal szemben az elemzések másik csoportja a belső okokra helyezi a hangsúlyt. A magyar rendszerváltás megértése szempontjából az előbb 7

II. POLITIKATÖRTÉNET (1985 2006) említett okoknál fontosabbnak tartják az általánostól eltérő jellegzetességeket: a magyar politikai elit karakterét, a Kádár-rendszer jellegét, a hatalomgyakorlás módját, az ellenzék megszerveződésének sajátosságait és a magyar politikai kultúra későbbiekben tárgyalt örökségeit. Vita legfeljebb abban van a belső okok primátusát megfogalmazók között, hogy vajon az állampárt reformereinek vagy a létrejövő ellenzék szervezeteinek hatását, befolyását látják-e jelentősebbnek a rendszerváltásban. Megítélésünk szerint a külső és belső folyamatok mindegyikének volt szerepe abban, hogy Magyarországon a kommunista diktatúrát egy demokratikus rendszer váltotta fel. A tudományos vita tárgya legfeljebb az lehet, hogy az okok között milyen sorrendiség, hierarchia állapítható meg. Míg a külső okok a kereteket adták, a változás lehetőségét teremtették meg, a belső okok a rendszerváltás jellegét határozták meg. Ahogy korábban már jeleztük, a magyar rendszerváltás a belső bomlásnak, a reformkommunista pártellenzék tevékenységének és a formálódó politikai ellenzék által kifejtett nyomásnak, továbbá a külső politikai feltételek kedvező változásának volt az eredménye. A harmadik kérdés a változás irányára vonatkozik. Milyen átalakításokat foglal magában a rendszerváltás, milyen feladatokat kellett megoldani az átmenet során? Fontos látni, hogy az 1989 1990-ben bekövetkezett demokratikus átalakulások több ok miatt sem korlátozódhattak csupán a politikai rendszerre. A diktatúrából a demokráciába való átmenet elsősorban a politikai intézményrendszer és vele együtt a politikai viselkedés, gondolkodás az előzőnél lényegesen nehezebb és lassúbb változását igényelte. A szovjet típusú rendszerek lebontása során azonban az új kormányok, szemben például a hetvenes években bekövetkezett spanyol vagy a portugál átalakulásokkal, a gazdasági rendszer radikális megváltoztatását is kénytelenek voltak elvégezni. A keleti blokk országai a kommunista diktatúra alatt tervutasításos gazdaságokat működtettek, azaz a demokratikus átalakulás során a politikai intézmények mellett a teljes gazdasági rendszert is új alapokra kellett helyezni. Ráadásul az 1989 1990-es átmenet egybeesett a nemzetközi integrációs szándékok és a globalizációs hatások megerősödésével. Az új demokráciák így a nemzetközi alkalmazkodás feladatával is szembetalálták magukat. A szimultán (politikai és gazdasági) átmenet így további feladatokkal egészült ki, és egymással is rivalizáló versenyre kényszerítette az új demokráciákat. Ráadásul a korábbi demokratizálódások során kapott segítség ezúttal jóval kisebb mértékű volt. A fiatal demokráciáknak, így a harmadik magyar köztársaságnak is, alapvetően önerőből kellett megoldania az egyszerre több irányban is jelentős feladatokat jelentő átalakításokat. A negyedik kérdés a rendszerváltás módjára, hogyanjára irányul. A formára vonatkozó vizsgálódás azért is fontos, mert a szakirodalomban egyetértés mutatkozik abban, hogy az átalakulás jellegzetességei alapvetően meghatározzák az új rendszer milyenségét. Mint említettük, a magyar politikai rendszer vizsgálata során a rendszerváltás önálló magyarázó tényezőnek tekinthető, ha meg akarjuk érteni a magyar politika működését. Amikor ezeket az előzményeket keressük, legalább három alapelemet mindenképpen figyelembe kell vennünk. Az első ilyen elem a magyar átmenet fokozatosságára utal. A rendszerváltás már-már forgatókönyvszerűen ment végbe, az egyes események utólag szinte logikusan következnek az azt megelőzőkből. A nyolcvanas évek közepétől a politikai elit fokozatosan került egyre közelebb a rendszerváltozáshoz, azt is mondhatnánk, hogy a falak nem egyszerre dőltek le, hanem szinte téglánként, aprólékosan bontották le őket. Ez a fokozatosság azonban nem jelent tudatosságot. Utólag könnyű az eseményeket értelmeznünk, a kortársak számára azonban az átalakulás iránya és lehetséges végcélja egyáltalán nem volt egyértelmű. Nem véletlen, hogy sokan a nyolcvanas évek politikusainak helyzetét a filozófiában ismert tudatlanság fátyla koncepcióval jellemzik. A szereplők valóban nem tudhatták, hogy mi van a fátyol mögött, milyen rendszer születhet az eseményekből, meddig juthat el az átalakulás. Így történhetett meg, hogy a történéseket gyakran maguk a politikai szereplők sem értették meg. Az események pillanatok alatt képesek voltak túllépni bizonyos politikusokon, aki az egyik évben még reformernek számított, valamivel később már őskövületnek tűnt; amely követelés az egyik évben még alkotmányellenes felforgató javaslatnak számított, pár hónap múlva már meg is valósult. A fokozatosság mellett a másik sajátosság az átmenet békés-tárgyalásos jellege. Magyarországon politikai síkon, tárgyalóasztal mellett dőltek el a legfontosabb kérdések. Az átmenetből minden klasszikus forradalmi elem hiányzott, nem véletlenül nevezi Tőkés Rudolf kialkudott forradalomnak ezt az időszakot. A tárgyalásos jelleg egyértelmű következménye a későbbiekben elemzett teljes elitcsere elmaradása, hiszen a megállapodás az új és a régi elit közös eredménye. Végül a harmadik sajátosság az átalakulás elitista jellege, a tömegek gyenge mobilitása és csekély szerepe a rendszerváltás során. Mindez nem mond ellent annak a ténynek, hogy 1988 1989-ben több jelentős tömegdemonstrációra is sor került, ezek a jelképes események inkább szimbolikus jelentőséggel bírtak, megerősítettek vagy segítettek bizonyos politikai törekvéseket, azonban önálló döntéshozó, iránymutató szerepük nem volt. A magyar rendszerváltásból alapvetően hiányzott a tömegek bevonásával, részvételével lezajlott, átélhető, identitást teremtő és adó katartikus elem. Az ötödik kérdés a rendszerváltástól napjainkig tartó időszak szakaszolására vonatkozik. Vajon hol húzhatók meg a határok, melyek az összetartó részek? Dankwart Rustow klasszikus tanulmányában (Rustow 1970) három részre bontotta a demokratizálódás folyamatát: az átmenet előtti válságra, a demokratikus átmenetre és a demokratikus konszolidációra. Az átmenet előtti válság valójában az előző rendszer válságát jelenti, ez Magyarországon a nyolcvanas évek második felének feleltethető meg, amikor gazdasági, majd nemzetközi és 8

II. POLITIKATÖRTÉNET (1985 2006) végül belpolitikai téren is nyilvánvalóvá vált a rendszer tarthatatlansága. Az ezt követő demokratikus átmenet szakaszában a politika ördögi körökkel találja magát szemben, a szükséges nehéz intézkedések az új politikai elitbe vetett rendszerváltó bizodalmat is kikezdik. A Horn-, az Orbán-, majd a Medgyessy-kormány időszakában is voltak jelek arra nézve, hogy az ország a harmadik szakaszba léphet, ahol már az ördögi köröket Rustow megfogalmazásában angyali körök váltják fel. Mindez elsősorban azt jelentené, hogy a demokrácia konszolidálódott, a pártrendszer stabilizálódott, a gazdasági eredmények erősítik a politikai elitbe vetett bizalmat. Miután a korrekt szakaszoláshoz még hiányzik a történelmi távlat, a következőkben az egyes parlamenti ciklusokhoz és az azok idejében működő kormányokhoz kötjük az 1990 utáni magyar politikatörténet periódusait. 2. 2. Rendszerváltás és előzményei (1985 1990) Bár a kommunista rendszer válságának a kezdete nem köthető egyetlen évhez, 1985-öt több szempontból is szimbolikus határkőnek tekinthetjük. Ezen év márciusában lett Mihail Gorbacsov a szovjet kommunista párt főtitkára, aki később meghirdetett politikai nyitásával a keleti blokk lebontásának emblematikus bár vitatott megítélésű szereplője lett. Még ugyanebben a hónapban, azaz 1985. március végén a magyar testvérpárt, az Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) XIII. kongresszusa ugyan a tovább a lenini úton jelmondat szellemében zajlott, de a gazdaság dinamizálása kifejezés jelezte, hogy lassan a pártvezetés nyilvánosan is kénytelen lesz szembenézni a gazdasági nehézségekkel. Az újdonságot nem a gazdasági válság felismerése jelentette, hiszen az életszínvonal folyamatosan romlott, az ország eladósodottsága egyre növekedett. A nyolcvanas évek közepétől kezdve azonban lassan elkezdődött a válság tényének tudatosítása, a szélesebb közvélemény előtti tárgyalása. Az állampárton belül, nem függetlenül a gazdasági válságtól, a háttérben egyre jelentősebb személyi és politikai küzdelmek folytak. Az 1985. június 8-án megtartott országgyűlési választásokon az 1983-ben módosított szabályok, a kötelező többes jelölés bevezetése következtében a képviselőház több mint fele megújult, az úgynevezett spontán jelöltek közül is néhányan mandátumot szereztek, ugyanakkor egy-két jelentős vidéki pártvezetőnek nem sikerült a parlamentbe kerülnie. Mindez azonban nem jelentette automatikusan a parlament látszatműködésének végét: a törvényhozás 1986-ban például mindössze öt törvényt alkotott. Jelentős előrelépést a parlamentarizmus irányába az 1987-ben elfogadott jogalkotási törvény tett, amely megvonta a kollektív államfői intézménytől, az Elnöki Tanácstól azt a lehetőséget, hogy a törvényhozás megkerülésével úgynevezett törvényerejű rendeleteket alkosson. Az 1985-ös választások után nem sokkal, június közepén a formálódó ellenzéki csoportok Monoron közös tanácskozásra gyűltek össze, ahol egyaránt előadást tartott a reformközgazdász Bauer Tamás, a demokratikus ellenzék egyik vezetőjének tartott Kis János, valamint a népi-nemzetiek soraiba tartozó Csoóri Sándor és Csurka István. A következő év március 15-én az ellenzékiek budapesti megemlékezését a rendőrség szétverte (lánchídi csata). A rendszerváltás első valódi szakasza 1987-ben kezdődött, amikor a gazdasági válság mellett már a politikai válság kérdése is napvilágra került, és megjelentek az első alternatív programok és szerveződések. Az állampárt a változatlanság érdekében látványos személycserékkel kísérletezett, júniusban Lázár Györgyöt Grósz Károly váltotta a kormányfői poszton, majd júniusban az MSZMP Központi Bizottságának ülésén helycserés támadások (Ripp 2006, 34) történtek. A párthoz kötődő, de a gazdasági reform ügyében elkötelezett úgynevezett reformközgazdászok azonban nem elégedtek meg ennyivel, és a válság leírása mellett radikális reformokat, valamint a párt belső megújítását is javasolták. A Fordulat és reform címet viselő tanulmányban (amelynek szerkesztői Antal László, Bokros Lajos, Csillag István, Lengyel László és Matolcsy György voltak) már a szocialista nagyvállalatok feldarabolása és a munkanélküliség szükségszerű engedélyezése is szerepelt. A rendszer ellenzéke még ezen is túl ment, és politikai változásokat szorgalmazott. Az egyre világosabban formálódó koncepciók, eltérő stratégiák azonban külön utakra kényszerítették a Monoron még együtt szereplő demokratikus és népi ellenzékieket. A demokratikus ellenzék 1987 júniusában Társadalmi szerződés címen foglalta össze gondolatait. A Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottília által jegyzett közel hatvanoldalas írás a Kádárnak mennie kell! felszólításról és a többpártrendszer követeléséről lett ismert. Az ellenzék másik csoportja, amely ekkor a nyilvánossághoz jutást fontosabbnak tartotta, és ezért a hatalom belső kritikusaival is hajlandó volt együttműködni, 1987. szeptember 27-én Lakiteleken tartott tanácskozást. A rendezvényen a párbeszéd intézményeként létrehozták a Magyar Demokrata Fórumot (MDF), és megjelent a Hazafias Népfront vezetője, a Központi Bizottság tagja, Pozsgay Imre, de a szervezők Konrád György kivételével nem küldtek meghívót a demokratikus ellenzék rendőrségi ellenőrzés alatt álló vezetőinek. Pozsgay részvételének és egy interjújának köszönhetően a tanácskozáson elfogadott nyilatkozat a széles közvélemény tudomására jutott. A 9

II. POLITIKATÖRTÉNET (1985 2006) két ellenzéki irány elvált egymástól, a közöttük lévő világnézeti különbségeket az állampárthoz való viszony, és ezáltal a nyilvánossághoz való jutás eltérő lehetősége, is erősítette. 1988 elejére már világossá vált, hogy az állampárton belül nyílt hatalmi harc zajlik, amelynek tétje a személyi ellentéteken túl alapvetően a változás lehetősége és iránya. Kádár János pártfőtitkár márciusban még a válság létét is tagadta, majd április elején a pártegység megbontásának vádjával négy ismert értelmiségit (Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Király Zoltán, Lengyel László) kizártak az MSZMP-ből. Közben az ellenzéki szerveződések is felerősödtek. Az MDF az év első felében rendszeres találkozókat, nyilvános fórumokat tartott a népligeti Jurta Színházban. Március végén a szakkollégiumi mozgalomból kinőve a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) alternatívájaként megalakult a Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz). A szervezet vezetői közül néhányat a rendőrség beidézett, majd az ügyészség törvénytelen szervezet létrehozására irányuló tevékenység miatt figyelmeztetett. Május elején a demokratikus ellenzék szervezete, a Szabad Kezdeményezések Hálózata is zászlót bontott, ebből a szerveződésből jött létre az év novemberében a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ). A legfontosabb változások azonban az MSZMP május 20 22 között tartott országos értekezletén történtek. Az ülésen a részben szovjet támogatással és nyomásra lemondását benyújtó Kádár Jánost felfelé buktatták, az ekkor létrehozott elnöki posztot kapta meg, míg a valódi döntéshozatal a főtitkárrá választott, ekkoriban magyar Gorbacsovnak nevezett Grósz Károly kezébe került. A pártértekezlet kimondta, hogy az 1985-ös célok nem teljesültek, valamint lehetővé tette a párton belül a szabad platformosodást. A pártvezetésbe számtalan új politikus került be, a 13 tagú Politikai Bizottságban csak öt régi tag maradt, a Központi Bizottság egyharmada kicserélődött. Ezzel lényegében véget ér a Kádár-rendszer, és a kérdés az maradt, hogy az utód(ok)nak reformokkal sikerül-e konszolidálni a diktatúra helyzetét, vagy az események magát a rendszert is elsöprik. Az új pártfőtitkár-miniszterelnök diplomáciai offenzívába kezdett, júliusban Moszkvában Gorbacsovval találkozott, majd az USA-ban tárgyalt Reagan elnökkel. A belpolitikában a párt jelszava a modellváltás lett, amelyet alapvetően a rendszer alapjainak megőrzése (egypártrendszer, 1956: ellenforradalom, szocializmus stb.) mellett, a gazdaság liberalizációjával képzeltek el. Az egyre feszültebbé váló magyar-román viszonyt június végén a Hősök terén közel százezren tüntettek a tavasszal bejelentett romániai falurombolás ( településrendezés ) terve ellen Grósz Károly Ceauşescuval való tárgyalással kívánta oldani, ám az augusztus végi aradi találkozó teljes kudarccal végződött. A magyar pártvezető látványos önfeladása megmutatta a Grósz által képviselt politika határait, és a párton belül is felerősítette vele szemben a nemzeti irány kritikáit. Az ősz egyik legfontosabb politikai vitatémáját az akkori csehszlovákiai Bős és a magyarországi Nagymaros között épülő vízlépcsőrendszer és a hozzá kapcsolódó erőmű felépítése jelentette. A vízlépcső, mint egy tipikus szocialista nagyberuházás, jelképpé vált, a vele szembeni tiltakozás politikai jelentőséget kapott, és több tömeges tüntetést eredményezett (a legjelentősebbre szeptemberben a Kossuth téren került sor). Az ügy lehetőséget teremtett arra, hogy a számos kérdésben megosztott és egyre differenciálódó ellenzék egységesen lépjen fel. Az MDF 1988 szeptemberében Lakiteleken Alapítólevelet fogalmazott meg ( nem fogadja el sem a kormánypártiság, sem az ellenzékiség címkéit ), és tulajdonképpen elindult a párttá alakulás útján. A Fidesz október-novemberi I. kongresszusán liberális indíttatású programnyilatkozatot fogadott el, és az operatív irányítás feladatára választmányt bízott meg. Novemberben létrejött az SZDSZ, amely liberális elveket és alapvetően szociáldemokrata célkitűzéseket tartalmazó Elvi Nyilatkozatot jelentetett meg, és ügyvivőket választott. Ugyanebben a hónapban megalakult az első történelmi párt, a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt (FKGP). Szerveződni kezdett a szociáldemokrata és a kereszténydemokrata mozgalom is. Bár sokan a történelmi pártokat tartották esélyesnek arra, hogy jelentős választói támogatást szerezzenek, ezeket a politikai erőket a belső feszültségek amelyeket az állampárt állambiztonsági szolgálata is segített miatt leginkább kizárások és viták kapcsán ismerhette meg a közvélemény. Így a két legjelentősebb szervezetnek az MDF és az SZDSZ számított, amelyek világnézeti alapjaik és politikai céljaik okán különböztek ugyan, ám egyaránt heterogén csoportosulásnak számítottak. Az MDF-ben egyszerre volt jelen a harmadikutas-baloldalinépi irányzat és az ekkor még kisebbségben lévő jobboldali-kereszténydemokrata szárny, míg az SZDSZ-ben szociálliberális és szabadelvű-konzervatív tábor is megtalálható volt. A pártosodás már egyértelműen a rendszer alapjait kérdőjelezte meg. A hatalmi harc az MSZMP-ben is élesedett a reformerek és a rendszert védők között, miközben a gazdasági válság egyre súlyosbodott. Grósz Károly, aki fél évvel korábban még a reformerek számára is elfogadható alternatívának tűnt, a megváltozott helyzetben miközben saját elképzelései alig módosultak már egyértelműen az utóbbi csoportba sorolódott. Grószt a miniszterelnöki székben a technokrata vonalhoz tartozó Németh Miklós váltotta, majd a pártfőtitkár november 29-én a Budapest Sportcsarnokban egy kommunista pártaktíva értekezleten meglepően éles hangon ítélte el a változásokat. Értékelése szerint Magyarországon osztályharc folyik, és ha nem tudnak az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel szemben fellépni, akkor az anarchia, a káosz és ne legyen illúzió a fehérterror fog eluralkodni az országban. A grószi fenyegetés azonban már a párton belül is hatástalannak bizonyult: 10