A szakképzés történeti alapjai

A szakképzés történeti alapjai A szakképzés fogalma Szakképzés, szakoktatás az oktatásnak az az ága, amely meghatározott szakmára, hivatásra, életpályára megfelelő elméleti és gyakorlati képzés során készíti elő a tanulót. Ennek során a társadalom adott szükségletei és a nevelés célja által meghatározott, az adott szakmában minden ember számára szükséges ismereteket, készségeket és szokásokat sajátítanak el a szakképzésben részt vevők. A szakképzés általában az alapképzés végeztével kezdődik. Mivel az általános irányú képzés (az általános műveltség kialakítása) az alapoktatással nem fejeződik (nem fejeződhet) be, ezért a szakképzés építve az alapoktatás elemeire igyekszik tovább növelni az általános műveltséget, miközben lerakja az adott szakma művelésének legfontosabb elemeit. A szakképzés kezdetei A szakképzés történetének kezdete szinte egybeesik az emberiség történetével. Már a babiloni és az egyiptomi kultúrákból is fennmaradtak szakképzésre utaló írásos képi emlékek. A korabeli tárgyak (fém, fa, kő, textil) a kézművesipar és technológia magas színvonalát tanúsítják. A ruházati cikkek, a használati eszközök, épületek, fegyverek, ékszerek számos szakma magas szintű ismeretére vallanak. Az ókori Görögországban a kézművesek, iparosok nem voltak a társadalom elismertjei, sok volt közöttük a rabszolga. A Római Birodalomban is többnyire rabszolgák voltak a kézművesek. A magyar nép történetében a szakképzés múltja sok száz évvel a honfoglalás kora elé nyúlik vissza. A mesterek készítették már ezer évvel ezelőtt is a mindennapok használati tárgyait, a sátrakat, a takarókat, ruhákat, lábbeliket, edényeket, ékszereket, lószerszámokat és fegyvereket. Arról sajnos nincs írásbeli emlékünk, hogy a mesterek miként adták át utódaiknak a technológiát, legvalószínűbb, hogy a törzsi közösségeken belül a lányok az idősebb asszonyoktól, a fiúk a férfiaktól szinte gyerekkoruk óta ellesték a mesterfogásokat. A középkor hajnalán a kolostorok voltak az oktatás és a kultúra fellegvárai, közöttük is a Szent Benedek által (529 körül) alapította szerzetesrendet és kolostorokat kell említenünk. Regulájában többek között azokról a feladatokról is szól, amelyek kívül esnek a mindennapi rendi tevékenységen, pl. a vendéglátásról, levelezésről, ajándékozásról, utazásról, a kolostori kézműipar termékeinek eladásáról stb. Magyarországon Géza fejedelem 996-ban alapította meg a pannonhalmi kolostort, ahonnan számítjuk a magyar iskolarendszerű oktatás kezdetét. Korabeli adatok bizonyítják, hogy Pannonhalmán már a kolostor alapításának időszakában is kézművesmesterek tucatjai dolgoztak és a fiatalok szakmai tanításával és nevelésével foglalkoztak. Itt kell feltétlenül megemlítenünk, hogy Pannonhalma értékeit a birtokokon kívül a szellemi kincsek is jelentették, például a kódexek. Bizonyára a kódexek egy része nem hazai eredetű, de a kolostorok alapításával együtt járt a legszükségesebb egyházi tárgyakkal való felszerelés, s ezek közé tartoztak főleg a missalék (misekönyvek) és szertartási könyvek. Feltételezhető, hogy e könyvek nagyobb része itthon készült, s amelyek a hazai kolostorok szerzeteseinek kézzel írott másolatai. Akár a szomszédos ausztriai, akár a külföldi e korabeli bencés kolostorokat tekintjük, csaknem mindegyikben találunk másolással megbízott rendtagokat, sok helyen pedig szervezett írói rendet (ordo scriptorius), továbbá festékkel, tintával, tollal, hártyával s egyéb íróeszközökkel és bútorokkal kellően fölszerelt helyiséget (stuba scriptoria), amelyben az erre a feladatra kijelölt szerzetesek pulpitusok vagy íróasztalok mellett szorgalmasan rakták egybe a betűket. Ilyen foglalatosságról és az írói mesterségre való képzésről tanúskodik a pannonhalmi iskolában nevelkedett szent Mór műve is. A könyvmásoló szerzetesek 1

munkáját nem szabad lebecsülni, régente mesterségük alig volt kisebb, mint maga a valóságos könyvírás (a messze földről hozatott példányok másolása nem puszta gépies munkát feltételez). Egyébként a magyar szakképzés első, név szerint ismert alakja, egy Mátyás nevű szerzetes pap, a sütők mestere (magister pistorum). A korabeli szakmákban a képzés színvonalára csak jelzésszerű utalásokból lehet következtetni. A szakképzés első színterei: a céhek A XIII. századtól kezdődően Európában egyházi pártfogással világi szövetségek alakultak, elsősorban vallási és emberbaráti célból. A század végére e testületekben az iparűzők kerültek előtérbe, majd többségbe. Innentől kezdve majd 600 éven át a szakmák elsajátítása-elsajátíttatása a céhekben történt. A céh az azonos szakmával foglalkozók szervezete volt, amely védte tagjainak érdekét, szabályozta a munka és a termelés folyamatát, gondoskodott a szakmai utánpótlásról és részben a szakmai továbbképzésekről, bíráskodott vitás kérdésekben, s a szabadidő eltöltésére is kiterjedt a figyelme. (Európában Strassbourg egyike volt az első olyan városoknak, amelyben jól szervezett céhek működtek.) A céhekben az iparosok nevelése igen jól szabályozott, áttekinthető folyamat volt. A céhbe tartozók valamennyien fiatalon kezdték tanulni mesterségüket. Az inas a műhelyben olyan emberek társaságában dolgozott, akinek hozzá hasonló próbatételeket kellett kiállniuk, amíg segédek, majd mesterek lettek, s elfoglalták helyüket a társadalmi szervezetben. A céh mindent szabatosan előírt; a mester kötelességeit éppúgy szabályozta, mint a segéd és az inas életmódját. Az inas tanítvány, nem alkalmazott volt, aki szabadnak érezhette magát, mihelyt a munkának vége volt. Mester mellett iparának minden részét tanulta, feltétlen engedelmességgel tartozott nemcsak a mesterének, hanem a segédnek, sőt a mester háza népének is. Az inasok a szakmai rangsor végén álltak, életük igen kemény volt. Biztos támpontot jelentett számukra a jövő, hiszen csakis a szakmai lépcsőfokok fokozatainak betartásával haladhattak előre. A tanulás idejének tartama azon a felfogáson alapult, hogy a mesterséget az ifjúnak korán kell kezdenie, s az inasszolgálat 2-3, 4 vagy 5 évig is tartott, mert tekintetbe vették, hogy az inas kinek a gyermeke, hová való, meg tudja-e adni a cég igazságát, ki ruházza stb. A céhek keretében felszabadult inasok általában ugyanott legényként folytatták tevékenységüket. A legények szakmai tevékenysége és jogköre szabadabb volt, de az is jól szabályozott. A céheknek igen jelentős szerepük volt a magyar ipar fejlődésének történetében mintegy 500 éven keresztül, s az európai országokhoz viszonyítva csak viszonylag későn a XIX. század végén szűntek meg. (A magyarországi céhes kézművesipar forrásanyagait 1970-ben számítógépes nyilvántartásba vették, s itt több mint 200 fajta egyszakmás céhet sorolnak fel.) Hazánkban a XII-XIII. században a kézműiparnak nagy lendületet a keresztes hadjáratok és a nyugati népek kézműveseiből való betelepítések adtak. II. Géza királyunk 1141-1161 között szászokat és németalföldi flamandokat telepített be Erdélybe, a Szepességre és a felső-magyarországi városokba. A betelepülők nemcsak szaktudásukat és szorgalmukat hozták magukkal, hanem szervezeti formáikat is. Ebből az időből már fejlett kézműipart találunk Magyarországon: szűcsök, mészárosok, suszterek, pékek szabályzataival találkozhatunk. A kézművesek az Anjouk (XIV. sz.) uralkodása idején a céhek elterjedésével, majd Zsigmond király uralkodása alatt a művelt nyugattal kialakított ipari, kereskedelmi és kulturális kapcsolatai révén tovább fejlődtek. 2

A leíró jellegű hivatali tevékenység kezdetei A XII-XIII. század az európai és a magyar írásbeliség megjelenésének korszaka is. A nemzeti nyelvek ekkor tűntek föl a nagy nyugati írásterület okirataiban. Addig az írás csupán egy kis számú intellektuális elitréteg, a papság művelt részének kezében volt - a fejlett ókori kultúra hagyományaképpen. Csak a XII-XIII. században kezdett az írás más, világi rétegek között is terjedni, s ebben főszerepe a XI-XII. században nagy virágzásnak induló iskolaügynek volt. Az egyetemek, az egyre inkább írásbelivé váló székesegyházi és kolostori iskolák árasztották ki magukból az írástudó embereket. Az iskolákból kikerülő klerikusok többé nem maradtak mind az egyház szolgálatában, hanem világi pályákon helyezkedtek el. Ezek az írást új helyzetükben praktikus célokra kezdték használni s terjesztették az írásbeliségen eddig kívülálló társadalmi osztályok, a világi nemesség, de elsősorban a városi polgárság között. Eleinte mint írnokok, íródeákok, csak ők maguk foglalkoztak írással, lassanként azonban a nekik kenyeret adó kereskedő-iparos réteg maga is átitatódott írásbeliséggel. A polgárok üzemeiben kezd nélkülözhetetlenné válni az írás. A későközépkori tintásujjú kereskedő már maga volt kénytelen kezébe venni a tollat, ha lépést akart tartani az addig ismeretlen arányú, a szóbeliség szűk kereteit széttörő hatalmas gazdasági fellendüléssel. S az új korakapitalista fejlődés hatása alatt az egyháziak által vezetett kancelláriák oklevelei mellett polgári elemektől származó városi könyvek, telekkönyvek, lajstromok, szerződések, kötelezvények, nyugták, adóslevelek, kereskedői könyvek s egyéb feljegyzések jelennek meg egyre sűrűbben. Az írás kivetkőzik előkelő, palatinális jellegéből; a fejedelmi és főpapi udvarok világából, a kolostorok zárt levegőjéből leszállt a gyakorlati élet köreibe. Ez az újkeletű, egyre inkább kifejlődő írásbeliség egyelőre még ragaszkodott az univerzális latin nyelvhez, de amint az írás egyre szélesebb körben terjedt el, a nemzeti nyelvnek is fel kellett tűnnie, s amint feltűnt, rohamosan tért is hódított. Így az írás mindinkább hozzásimult a mindennapi élethez s roppant mértékben kitágította az írásbeliség területeit. A nemzeti nyelv legelőször a gyakorlati, jogügyi iratokban a brit szigetek területén már a IX. század első évtizedeiben jelentkezett. Európa más országaiban csak a XII. században kezdődött a nemzeti nyelvek írásos használata, elsősorban valamely íráscentrum, iskolaközpont közelében, és leginkább iparvidékek területén, ahol az iskolák tudományos írásbelisége gyakorlativá válhatott. Így az első észak-francia nyelvű oklevelek a párizsi egyetem közelében felvirágzó lotaringiai, flandriai, hennegaui gyapjúiparvidéken tűntek fel a XII. század legvégén s már a XIII. században általánosan uralkodóvá váltak. Az első német nyelvű okiratok szintén a Párizshoz legközelebb eső és vele szoros érintkezésben lévő területeken jelentek meg legkorábban: az Alsó-Rajna vidékétől fel Svájcig, majd a Duna mentén Ausztriáig húzódó tartományokban. A XII-XIII. századi francia iskolázás Magyarországra is nagy kihatással volt. Sok magyar ifjú tanult a párizsi és más főiskolákon, egyetemeken már a XII. század óta. Ezzel egyidőben kezdett felvirágozni a magyar egyházi iskolázás. De mindez hazánkban nem talált régi írásbeli előzményekre, mint a nagy nyugati írásterületen. Magyarország jóformán csak a XII. században kapcsolódott be igazán az írásbeliségbe; hiszen jól tudjuk, hogy Szent István udvarának fejlett írásbelisége csak gyér hatású volt az utókorra. Egyedül a részben idegen eredetű, de mindenesetre idegen műveltségű előkelőbb egyházi réteg volt fogékony az írás iránt. A külföldi főiskolák és egyetemek magyar hallgatói az ő soraikból kerültek ki. Így a XII-XIII. század nagy fellendülése is csak ezt az egyházi litterátus réteget ragadta magával; ennek szerepét, fontosságát növelte még nagyobbra. Ez a XIII-XIV. századi határozottan egyházi jellegű, tehát latin nyelvű írásbeliség a maga körébe vont ugyan a királyi udvarban bizonyos laikus hivatalnok-jogász elemekből álló csoportot (mint pl. ítélőmesterek, notáriusok, írnokok), de az írás szigorúan megmaradt a királyi udvarban vagy a vidék egyházi centrumaiban a magyar vidéki társadalom szélesebb rétegei között nem terjedt el. Magyar gazdasági intellektuális réteg, magyar anyanyelvű városi polgárság a középkor folyamán nem fejlődött ki. A hazai német polgárság ugyan már magával hozta hazájából egy fejlettebb írásbeli- 3

ség csíráit s új telepei körében kifejlesztette, felvirágoztatta azokat. Megjelentek a német Schreibschule -k s jellemzően klerikusok, egyházi iskolát járt deákok tanították írni a polgárok fiait. Ílyen körülmények között természetes, hogy a szélesebb körű városi írásbeliség már a XIV-XV. században meghozta a vulgáris nyelv használatát a városok okleveles gyakorlatában s általánossá is kezdte tenni. Ez a vulgáris (gyakorlati) nyelv persze nem a magyar, hanem saját anyanyelvük, a német volt. Az agrár foglalkozású nemesség ebben az időben nem tudott bekapcsolódni az írásbeliségbe. A magyar vidéki társadalom jó ideig megmaradt még a szóbeliség terén. Fejletlen írásbeli érzékére, írásintellektusára jellemző, hogy helyenként az egész középkoron át érvényesülni tudott benne a magasabb rendű írásbeliség hordozására alkalmatlan ősi, ázsiai eredetű rovásírás. A XIII-XVI. századi átlagmagyar szemében az írás még nem gyakorlati eszköz, a köznapi ügyek, az emberek közti érintkezés természetes kifejezője, hanem valami különös, ünnepies, tiszteletreméltó dolog, amelyhez csak akkor nyúlt, ha valami igen fontos ügyében akart bizonyosságot teremteni. Akkor is az írástudatlan ember jellegzetes óvatoskodó bizalmatlanságával nem bízott meg egy emberben, ha az még hivatalos személy is volt. Az írást nem tudó társadalom közfelfogása csak a legtekintélyesebb közületek, az egyházi testületek előtt tett bevallások írásbafoglalásait ismerte el hitelesnek. Ilyen körülmények között az egész középkoron át megmaradt Magyarországon a hiteles helyként szereplő egyházi testületek különlegesen nagy tekintélye éppen egyedülálló képességük, írni tudásuk, oklevéladói, oklevélkiállítói működésük által. Nálunk a magánszemélyek írástudatlansága folytán tehát a kancelláriákon kívüli magánokleveles gyakorlat nem jöhetett létre. A magyar írásbeliség szinte az egész középkoron át megmaradt túlnyomólag kancelláriai írásbeliségnek. Az egyházi testületek kancelláriái pedig, mint mindenütt a nyugaton is, szigorúan ragaszkodtak az egyház és az írásbeliség univerzális nyelvéhez, a latinhoz. A királyi kancellária ahol egyébként szintén az egyháziak vezették a munkát sem hagyhatta el a százados gyakorlat folyamán kicsiszolódott latin nyelvet az akkor még alig-alig bontakozni kezdő magyar írásnyelvért. A latinul író kancelláriai oklevélfogalmazó csak ott alkalmazott magyar szót, ahol latint nem tudott a helyére tenni s minél műveltebb volt, minél tökéletesebben tudott latinul, annál kevesebb magyar szót használt; amit pedig mégis használni kényszerült, azt igyekezett beolvasztani a latin nyelvbe (pl. latinos végződéssel ellátni). A magyar nyelvű írásbeliség kialakulására a latin oklevelekre vezetett pár soros, pár szavas magyar nyelvű kivonatoknak, magánfeljegyzéseknek, vagy például az írásba foglalt magyar esküformáknak volt hatása. Az ébredezni kezdő magyar nyelvű írásbeliségnek erős tanújelei a magyar köriratú pecsétek voltak 1360 körüli időből valók az elsők -, bár a magyar írásbeliség számára ezek sem jelentettek nagy hódítást, hiszen a pecsétek magyar köriratai tulajdonképpen pusztán a tulajdonos nevének magyaros alakban való leírása volt. A magyar nyelvű írásbeliség állapotában észrevehető nagyobb változás csak a XV. században, annak is főként a második felében állott be. Magyar nemzetiségű világiak egyre többen vettek részt mind a hazai, mint a külföldi iskolázásban. Új káptalani és kolostori iskolákat állítottak fel nálunk; a régieket kibővítették, az újabbak pedig virágzásnak indultak. Az egyházi pályán el nem helyezkedő, javarészt népi származású klerikusok számuk szaporodtával többé már nem mind tudtak írnoki vagy egyéb alkalmazást nyerni a királyi s egyházi kancelláriákban. Az országban egyre több kóbor deák jelent meg, akik a városok vagy egyes nagyobb urak szolgálatába álltak mint levélírók, jegyzők, esetleg gazdatisztek, de nem egy esetben kisebb nemes úr is alkalmazta őket. A lassan terjedő reneszánsz-humanizmus műveltséget, iskolázást parancsoló szelleme az addig passzív nemességet is kezdte bekapcsolni az írásbeliségbe, egyelőre csak a királyi udvar környezeté- 4

ben. Szembetűnően jellemzi ezt a XV. század derekán lejátszódó nagy átalakulást, hogy Hunyadi János, az ország első főura, kormányzója még nem tudott írni (csak olvasni), s fia már egyike Európa legműveltebb reneszánsz fejedelmeinek. Hunyadi Mátyás korában hatalmasra megnövekedett a magyar nyelvű laikus írástudó réteg. Ezzel egyidejűleg megindult a magánszemélyek okleveleinek szaporodása, most már a vidéki nemesség körében is. Végrendeletek, nyugták, kötelezvények, záloglevelek, szerződések, s ami a legfontosabb az írásbeliség elterjedése szempontjából, missilisek is bőven akadnak a XV. századból. Ez a szépen terebélyesedő, sűrűsödő magánokleveles gyakorlat indította meg a fejlődést a magyar nyelvű írásbeliség megszületése, kezdetei felé. Az első magyar nyelvű okiratok szerzői szoros összefüggésben álltak a királyi udvarral vagy egyenesen oda tartoztak, mint ahogyan a magyar nyelvű kódexek legnagyobb része is a királyi udvar közelében, Buda vidékén keletkezett. Élénk bizonyság ez arra, hogy a magyar nyelv elterjedése csakugyan a királyi udvarban virágzó humanista műveltséggel volt kapcsolatban. Természetesen nemcsak a legnagyobb méltóságok, de a királyi udvarnál szolgáló kisebb alkalmazottak, sáfárok, kamarások is használtak írást a maguk számadásai vezetésére, elszámolások készítésére. De ezek latinul nem igen tudtak, így magyarul írtak, ha néha-néha rákényszerültek a levélírásra. A királyi udvaron kívülálló vidéki nemesség köréből is fennmaradt több magyar nyelvemlék, amelyeknek egy része még valamelyest kapcsolatba hozható a királyi udvarral, de több vidéki irat szerkesztőjének semmi kapcsolatát nem ismerjük a királyi udvarral. A legtöbb esetben könnyen előfordulhatott, hogy az oklevéladó valamilyen vándorló, írogató deákkal, esetleg más írástudóval íratta meg azt, amire szüksége volt. Ezek a vidéken csatangoló, éppenséggel nem nagy képzettségű diákok, félbemaradt klerikusok fitogtatták ugyan kevéske latin tudományukat s egy-egy formulát leginkább a dátumot latinul írták, de annyira már nem tudtak latinul, hogy az egész iratot latinul fogalmazták volna meg. Valószínűleg ezektől a nem klasszikus műveltségű, gyakorlati írás-iskolázású deákoktól származnak a magyar nyelvű polgárság első írásos magyar emlékei is. Fontos szerepe van még a kibontakozó magyar nyelvű gyakorlati írásbeliség kifejlesztésében a magyar nőknek is. A középkori nők ugyanis latinul csak kivételesen tanultak, írni sem tudtak, az apácák jó része sem; a műveltebbek is leginkább csak olvasni tudtak. Ilyen körülmények között nőktől származó iratokkal nem találkozhatunk ez időből, de az apa, vőlegény, férj, fiú kénytelen volt magyarul írni női hozzátartozójának. A XVI. század első harmadában szépen terjeszkedő magyar nyelvű írásbeliségnek fejlődésében rövid idejű visszaesés állott be a mohácsi vész után, az 1530-as évek közepe táján. Az írásbeliséget tápláló katolikus iskolázás a török háborúk, pártharcok pusztításai nyomán megakadt, sőt a legtöbb helyen meg is szűnt, az írásbeliségben átmeneti visszaesés volt tapasztalható. Csupán a töröktől nem pusztított területek városi iskolái maradtak meg, de ezek, miként azelőtt, ekkor is a hazai német írásbeliség táplálói. A protestáns iskolázás pedig kialakulóban sem volt. Rövid stagnálás után, a török támadások viharos korszakában hatalmas fejlődésnek indult a magyar írásbeliség a reformáció, majd a jezsuita-rend széles körű iskolázása révén, mely a középkori gyakorlattal szakítva, már a világiak nevelésével is programszerűen foglalkoztak. Az 1540-es években az iskolázás fejlődésével indult meg újra a magyar nyelv terjedése a gyakorlati írásbeliség terén. Az ekkor erősebben kibontakozó, mind szélesebb körben szétáradó protestáns iskolázás, majd a század vége felé a nálunk is hatni kezdő jezsuita iskolaügy az írásbeliség területeinek hatalmas kitágulását, demokratizálódását s ezzel együtt nemzetivé tételét is jelentette. A reformáció először a többé-kevésbé épen megmaradt városi iskolákat szerezte meg. Azonban nagyobb jelentőségű volt a nagybirtokos főurak meghódítása és bevonása az írásbeliségbe. 5

A nagyurak udvarában, kastélyában majd mindenütt prédikátorok, tanítók oktatták az udvarban nevelkedő nemes úrfiakat és kisasszonyokat hittanra, írásra, olvasásra a latin mellett már magyarul is. A nagybirtok tartotta fenn azokat a magasabb és alsóbb iskolákat, ahol az alacsonyabb rendűek, jobbágyok, polgárok, kisebb nemesek tanultak. Ezek az iskolák ontották magukból az írástudó embereket. A tehetségesebbek tovább indultak a külföldi egyetemekre, hogy hazajövén prédikátorok, falusi prédikátorok mellett tanítómesterek lehessenek. Az 1560-es nagyszombati zsinat elrendelte, hogy minden katolikus plébános tartson iskolamestert. De az alacsonyabb iskolákból kikerülő litterátusok legnagyobb része is elment vándorló, levélíró diáknak. Ezek a diákok lettek azután a magyar nyelv írásos használatának legfőbb terjesztői. Szolgálatába álltak a nagyuraknak, a török basáknak, havasalföldi és moldvai vajdáknak, vagy a végvárbeli vitézeknek, a városoknak, sőt a falvaknak és mindenütt a magyar nyelvek használták írásaikban. A diákok közül sokan mint kalmárok, tőzsérek helyezkedtek el, s ezzel megjelentek az alföldi parasztvárosok is az aktív írásbeliség területén. A nagybirtok által fenntartott iskolákból az írásbeliség továbbsugárzott a birtokon kívül álló rétegek körébe, elsősorban a vándordiákok révén. E diákok egy része katonának is beállt, akik vezették a várkönyvet, a mustralajstromokat, ezek írták a végvári vitézek vagy kapitányok, hadnagyok nevében Bécsbe a királyhoz vagy a főhercegekhez, esetleg a nagyurakhoz, városokhoz azokat a megható magyar leveleket és folyamodványokat, amelyek nagy tömegben maradtak meg a XVI. század közepe óta. Sűrűn leveleztek a törökkel is, leginkább fogolykiváltás vagy valami párviadal ügyében. Mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy a magyar nyelvű írásbeliség a XVI. században több iskolaközpontból egyszerre kiindulva, pár év alatt elborította az egész magyar írásterületet. Ez a magyar nyelvű írásbeliség nagyjából egyszerre lépett fel a töröktől mentes magyar területeken mindenütt, csak Erdély kapcsolódott be mintegy 10-15 évvel később, éppen amiatt, mert az iskolázása is később indult meg. A magyarországi és erdélyi gyakorlat között észrevehető különbségek maradtak. Erdély írásbelisége erős világi jellege miatt inkább magyar nyelvű, mint a királyi Magyarországé volt. Egyedül Erdélyben fejlődött ki kancelláriai gyakorlaton alapuló magyar nyelvű írásbeliség. Magyarul szerkesztették az országgyűlési végzéseket és a zárt alakban kiadott mandátumok jó részét is. A magyar nyelvű írásbeliség szinte újrakezdődött a XVI. század második felében, s a gyakorlati élet minden területére eljutott. Kisebb jelentőségű magánjogügyletekben magyar nyugtákat, zálogleveleket, adósleveleket állítottak ki, elszámolásokat, hivatalos feljegyzéseket, végrendeleteket, fogott bírói ítéletlevelet szerkesztettek magyarul, hatósági iratok is feltűnnek a magyar iratok között, mindezek azonban csak kisebb jelentőségű, ideiglenes jellegű ügyekre vonatkoznak, a fontosabb ügyek írásba foglalásakor csak néha-néha jut szerephez a hazai nyelv. A magyar nyelvű írásbeliségnek uralkodó műfaja ekkor még a missilis. Leginkább magyarul levelezett a jobbágytól, mezővárosi polgártól kezdve a legelőkelőbb nagybirtokosig minden magyar, hivatalos, jogi vagy üzleti ügyben csakúgy, mint magánügyekben. Ez a hatalmas tömegű magyar nyelvű levélírás alakította ki a magyar oklevélnyelvet, oklevélstílust. Kezdetben magyar leveleket és okiratokat csupán a kisebb képzettségű, csak magyarul tudó diákok írtak leginkább, vagy olyan nemes urak, akik egyébként nemigen szokták sajátkezűleg papírra vetni leveleiket. Később azonban, a magyar nyelvű írásbeliség nagyarányú terjedése után már nagyképzettségű, három-négy nyelven is tökéletesen fogalmazó íródeákok írták a magyar leveleket, amelyekbe aztán - iskolázottságuk, műveltségük következtében - egyre nagyobb arányban kerültek vissza a latin fordulatok. A magyar nyelv így azonban még távolról sem hódította meg az egész magyar írásbeliséget. Különböző akadályok (pl. az ország kormányának, majd a török kiűzése után a lakosság jó részének ide- 6

gen volta) gátolták a magyar írás végső diadalát. A latin, majd a német hivatalos nyelv egészen a legújabb korig része maradt hazai történelmünknek, melyet az iskolák latin/német nyelvűsége csak tovább erősített. 1 A magyar nyelvű írásbeliség történetében bizonyos értelemben Erdély lett a XVI. század második felében az egyik központi hely. Erdély szinte az egész középkoron át periférikus területe volt az országnak. Műveltsége nem állott azon a fokon, mint az ország középpontjához közelebb eső területeké. Itt a lakosság írásbeli igénye még kevesebb volt, mint bárhol az országban: teljesen kielégített igényeiket a két hiteles hely, a gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori konvent oklevéladó működése. Szélesebb körű írásbeliség itt csupán a XVI. század negyvenes éveitől kezdve alakulhatott ki, amikor a maga fejlett írás-apparátusával királyi udvar, királyi kancellária telepedett meg Erdélyben s a töröktől megszállt területekről sok előkelő és művelt menekülő özönlött ide; ezek pedig mind fejlettebb írás-intellektust hoztak magukkal. Legfontosabb volt azonban ezzel együtt a világi iskolázás hatalmas fellendülése. Az 1550-es években állították fel Erdélyben az elhagyatott kolostorok helyén a protestáns iskolákat, illetőleg a kisebb igényű írásiskolákat. Ennek, valamint a hiteles helyek magyar nyelvű tevékenysége hatására az írásbeliség aránylag rövid idő alatt sokkal nagyobb mértékben változott magyar nyelvűvé, mint Magyarország más területein. Az országgyűlés tárgyalási, valamint a kancellária nyelve is magyar volt. A végzéseket ugyan latinul szerkesztették, de hogy mindenki megértse, alkalmanként az eredeti latin szöveghez magyar fordítást is mellékeltek. Báthory Zsigmond kancelláriájában még fokozottabb mértékben erősödött meg a magyar nyelv írásos használata, a század vége felé azonban a magyar királyi kancellária nyelvi gyakorlatának hatására - a latin formulák terjednek, s már alig található magyar nyelvű formula a kancelláriai oklevelekben. Szakképzés kezdetei iskolai keretek között A XVII-XVIII. századi iskolaalapítási törekvések nagymértékben meghatározták a későbbi évszázadok képzését, így közvetve hatással voltak napjaink szakképzésére is. Pázmány Péter 1619-ben Nagyszombaton alapított az ifjúság számára nevelőintézetet és papnevelőt, melynek irányítását jezsuita atyákra bízta. Ebben az időben az egyetemen és a sárospataki főiskolán mezőgazdaságból már külön előadásokat tartottak, sőt ezek az iskolák bizonyos mértékben már gazdasági felszerelésekkel is el voltak látva, tehát a gyakorlati képzés is nagy hangsúlyt kapott. A XVII. századtól a protestáns egyházi kerületek megkívánták, hogy ahol lelkész van, ott iskola is legyen. Ily módon rövid idő alatt sok és jó iskola jött létre. Kiváló tanáraik sorába tartozott pl. Apáczai Csere János, Comenius Ámos János, Bolyai Farkas és fia, Bolyai János stb. Apáczai 1655-ben megjelent Magyar Enciklopédia c. munkájában a Csinálmányokról szóló fejezetben meglepő szakértelemmel írt a mezőgazdaságról és a várépítésről is. Abban a korban, amikor az ipari foglalkozás lenézett életpálya volt, a meggyőződés erkölcsi bátorságával hirdette, hogy az ipar elhanyagoltságával és eltespedésével szoros kölcsönhatásban van szellemi életünk tengődése is; hogy a gazdasági, a társadalmi és tudományos életet harmonikus együttműködésbe kell hozni, mert a nemzet jólétének kiindulópontja és eredő forrása e három tényezőnek egysége. Vezéreszméi: a szemléltetés, a reáliák széles körű tanítása, a szakoktatás, a rokon tárgyak csoportosítása egy tanár kezében, az idegen nyelv tanításában a társalgás, a nyelvtan helyett a nyelv tanulása, a valláserkölcsi és testi nevelés felkarolása; a nevelés alapja a szeretet és a példa; a tanár inkább legyen lelkes és buzgó, mint nagyon tudományos. Apáczai az iskolát a gyakorlati élet előcsarnokának tekintette. Az iskola szervezetében, az elemi iskolán kezdve egészen az akadémiai tanfolyam befejezéséig, az a pedagógiai elv a meghatározó, hogy 1 Istványi Géza: A magyar nyelvű írásbeliség kialakulása. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1934. 7

az iskola neveljen az életre és a gyakorlati életnek. Ennek az elvnek alapja az a másik törekvése, hogy reáliákat kell tanítani az ifjúságnak; mégpedig magyar nyelven. Ő az első, aki a szakoktatás és a továbbképzés (a gyakorlati oktatás) fontosságát hirdette, s az elvont elméleti szabályok helyett az iskolai ismereteknek a gyakorlati életre való alkalmazását sürgette. Hosszú évtizedeken át azonban a szervezett, iskolai szakoktatásnak a kérdése sem merült fel. Annak ellenére, hogy 1763-ban a Pozsony megyei Szencen megalapították a Collegium Oeconomicumot, ami mindenfajta szakoktatás első hazai intézménye volt. A közgazdasági (gazdasági) ismeretek tanításának kezdetét is erre az időszakra tesszük, amely egyébként szervezett formában Európa más államaihoz hasonlóan hazánkban is elsősorban a kereskedők elméleti képzéséhez kapcsolódott. Többnyire azonban különféle rendelettel szabályozták egy-egy szakma elsajátításának körülményeit. 1766-ból származik például az iparoktatás történetében az egyik legkorábbi rendelet is, melyet II. József adott ki. Azon egyének, akik a lovak gyógyításának, orvoslásának és patkolásának mesterségére adják magukat, legyenek azok akár polgári sorban lévők, akár pedig katonák, ezek tehát ezen mesterséget és a hozzá szükséges és megkívántató azon tudományt, mely a beteg és elpusztulni készülő lovaknak bonctanával foglalkozik, s továbbá más még e tanulmányokhoz szükséges tudnivalókat elsajátítják, nemcsak hogy semmiféle jövőben bekövetkezhető és őket érhető hátrányoknak és tisztességtelenségnek kitéve nem lesznek, hanem éppen ellenkezőleg, e tanulmányok elsajátításával előmozdítják azt, hogy érdemük súlya kiválóan növekedik, további ajánlhatóságuk nagyban emelkedik, Ha tehát mindazon kovácsmesterségben előmenetelükről és felfogásuk könnyűségéről értelmes voltukról a fent nevezett (Megmann és Heller) mesterek részéről jó bizonyítványokat nyernek el előjoggal és elsőbbséggel fognak bírni, úgy a céhbe való felvételre, mint pedig a mesteri jog elnyerésére valamennyi mesterember fiai előtt, nemkülönben azon mesteremberek lányai előtt, akik férjhez akarnak menni (és ezáltal akarnak legényt mesteri jogok gyakorlásához juttatni). Végül pedig senki más, csakis ezen ló orvoslási és patkolási mesterségben jól begyakorolt és járatos egyének fognak állami szolgálatra is kiválasztani. Végezetül pedig az összes kerületekkel, megyékkel, városokkal felséges nevünkben kegyesen tudatni kell azt is, hogy senki se merje azokat, akik ezen mesterség tanulmányozására adják magukat, sem sértegetni, sem pedig rágalmazás okából bármi módon ócsárolni, mert az illető legsúlyosabb neheztelésünket és haragunkat vonja magára. Egyébként pedig maradtunk hercegségednek császári királyi kegyelmünkkel és jóindulattal készséggel hajlandók. Kelt főhercegi városunkban Bécsben, Ausztriában, 1766. November hó 22. Napján, József s. k. gróf Eszterházi Ferenc s. k. Battha László s. k. 2 E rendelethez tervezet is tartozott, amely szerint a veterinarius (lóápolás, -orvoslás) tanfolyam két évig tartott, minden évfolyamon részletezve, hogy mi a teendő és tanulni való ősszel, télen, tavaszszal és nyáron. Fontos körülmény az iparoktatás kezdeti időszakáról, hogy Mária Terézia Pozsonyban, majd Budán iskolai könyvnyomdát állíttatott fel. A tankönyveken kívül szakirodalom, enciklopédiák, monográfiák, folyóiratok, kalendáriumok és naptárak közvetítették az információt. Továbbá néhány fordítás is megjelent és a helytartótanács is adott ki gazdasági témájú könyveket. A gyakorlati képzés a műhelyekben folyt, az iparosok vezetésével. Az írni-olvasni tudás hiánya azonban hátráltató tényező volt az inas oktatása során. Ezért 1771-ben Mária Terézia a nyomdászinasok tanulási idejét külön rendeletben szabályozta azért, mert ezen a téren oly botrányos visszaélések történtek, amelyek főleg a fiatalságnak nagyon rossz például szolgáltak, hogy tehát ilyenek a jövőben elő ne fordulhassanak azoknak, akik erre a mesterségre szánják magukat, akár a szedést, akár a nyomást akarván megtanulni, jól meg kell gondolni azt, hogy tisztességes életmódot kell folytatniuk. 3 A rendelet szerint a szedőtanonc 5, a nyomdásztanonc 4 évig tartozik tanulni, de a tanonc magaviselete szerint mások buzdítására - fél vagy egy tanítási esztendőt el lehet engedni. 2 Iványi Béla: Iparoktatási rendelet 1766-ból. Magyar Iparoktatás, 1903-1904. 10. sz. 597-598. o. 3 U. o. 8

1777-ben lépett életbe a Mária Terézia nevéhez fűződő Ratio Educationis, 1806-ban adta ki a II. változatát, amelyek lehetőséget adtak a szervezett iskoláztatás megindítására. Az I. és II. Ratio Educationis meghatározta az oktatás módjait, lehetőségeit. A "magyar művelődés első egységes kódexé"-nek nevezett átfogó reformtervezet a nagy elveket fogta össze. Az egész köznevelés állami felügyelet alá vonása és egységes színvonalra emelése - mint elv, kitűnő volt. A megvalósítás során a jól elképzelt, de csak részben kialakított iskolaszervezet is megfelelőnek bizonyult. Ennek lényege pedig az volt, hogy "... az ország minden lakója találja meg az életviszonyainak megfelelő iskolát." Az iskolák szervezete így egymásra épülő, nagyon egyszerű fokozatokból állt, mely iskolákat a községeknek kellett fenntartaniuk: 1. a falusi népiskolák az osztatlan népiskoláknak feleltek meg; 2. a kisvárosi népiskolák tantervében már ott találjuk a háztartásra és kézimesterségekre alkalmazott számtan (mint reália) alapműveleteit; 3. a nagyvárosi népiskolák tantervében pedig megtalálható a számtan, alkalmazva a kereskedési és a kézműipari foglalatosságokra, továbbá a mértan, természettan, vonalrajz s meg más ily tudományok elemei. Ugyanilyen alapon szerveztek tanítóképző intézeteket, melyekben a városi iskolákra kiszabott tantárgyakon fölül a tanítónövendékek gyakorolták: a szépírást, az építésrajzot, a mértant és a természettan elemeit is. A szakmák oktatására vonatkozóan azonban alig találunk benne megjegyzéseket. Az I. Ratio Educationis - mint királyi rendelet - ezt írta elő: "I. A népből származókkal kezdve: oktatásuk során figyelembe kell venni, hogy számukra egyrészt azokat az ismereteket tanítsák, amelyek emberi, alattvalói és derék keresztényi kötelességeik teljesítéséhez szükségesek; másrészt azokat, amelyek a különféle élethivatásokra készítik elő az ifjakat, akik később, érett korukban földművesek, iparosok, családfők... lesznek II.. A jól megszervezett népnyelvű iskolák után... felhagyva a tudományokkal, másféle pályára térnek át, ilyenekre: 1. valamiféle mesterség végzésére vagy kereskedésre..." készülnek. A Ratio fonalán haladva Tessedik Sámuel szarvasi evangélikus lelkész, jeles pedagógiai reformer és agrártudós szorgalmazta, hogy a társadalom minden rétege a szükségleteinek megfelelő ismereteket megkaphassa az iskolától. E gondolat jegyében hozta létre 1779-ben Szarvason Európa első számú gazdasági szakiskoláját, melyet 1797-ben a Festetics György által Keszthelyen alapított Georgikon, 1799-ben a nagyszentmiklósi Állami födlmíves-iskola, 1818-ban a magyaróvári mezőgazdasági tanintézet követett. Ezen iskolatípus gazdag tapasztalatait nemcsak a többi mezőgazdasági jellegű intézet vette át, hanem néhány év múltán az ipar- és kereskedelmi oktatással foglalkozó intézetek is. Mezőgazdaság jellegű iskoláink már korai megjelenésük idején két alapvető kérdésben voltak előremutatóak. Az első az új ismereteket alkalmazó szemlélet, amely alapján ezt a tudást azonnal beépítették az oktatásba. Ezzel pedig az európai élvonalba emelkedtek. A második az a felfogás volt, hogy sokak számára tették, akarták lehetővé tenni a tanulást. A II. Ratio Educationis (1806) általános értelemben visszalépést jelentett az 1777-hez képest is. (A hazai protestánsok például egyik Ratio-t sem fogadták el, ezért pl. az 1806-ost Erdélyben nem is vezették be.) Az országban tehát ezen királyi rendelet bevezetése és végrehajtása területi megoszlást is mutatott. A Ratio Educationis hatására nem alakult ki egységes oktatási rendszer Magyarországon, de új szellemet vitt a régi keretekbe, és élesztő hatásával jelentősen emelte a színvonalat. A hasznossági elv bevezetésével módosította az addigi felfogást és bővítette a közismereti tárgyakat. A művelődési anyag kibővítésével (számtan, természetrajz, geometria, földrajz stb.) pedig a korszerű iparoktatás kiindulópontjává vált. Az igazi szakoktatás azonban még hiányzott. A szakmai ismereteket továbbra is csupán az inasévek alatt, a műhelyben szerzett gyakorlat adta. Az iparban dolgozó tanulók részére 9

szervezett nevelő-oktató munka hosszú ideig legfeljebb csak a rajziskolákban volt (az első híres rajztanító Révai Miklós volt). Ezek az iskolák voltak az iparoktatás első, azaz alapintézményei Európa-szerte. Hosszú ideig Magyarországon is a rajziskolák voltak nem csak az első, hanem az egyedüli intézmények, amelyekben a hazai iparosokat képezték. Magyarországon 1770-ben nyitották meg ezt az intézménytípust a tankerületek székhelyein és a nagyobb városokban. A rajziskoláknak az igények figyelembevétele és a lehetőségek kihasználása szerint többféle tanfolyama működött. Ezekben az iskolákban megszervezték a rajzoktatást az iparostanoncok számára, az egyes szakmák elsajátításához szükséges rajzkészség megtanulása céljából. Az oktatás vasárnaponként délelőtt vagy délután folyt, amely során kezdetben csak két órát tartottak. A meglévő, a rendelkezésre álló iskolák épületeit és annak elszerelését használták és az ott működő tanítókat foglalkoztatták; majd önálló fejlődést mutattak. II. József 1783-ban kiadott rendelete kötelezővé tette a tanoncok számára a vasárnapi rajziskolák látogatását, aminek hatására ezek az iskolák eléggé benépesültek. Egy 1786-ban kelt helytartótanácsi rendelet szerint a mester csak azt a tanulót szabadíthatta fel, aki bizonyítvánnyal igazolni tudta, hogy a rajziskolát egy éven keresztül látogatta. Meg kell azonban jegyezni, hogy II. József halála után, amikor - négy kivétellel - valamennyi általa kiadott rendeletet visszavonták és ezzel azok érvényüket vesztették, a rajziskolák elnéptelenedtek. Meg kell jegyeznünk, hogy e kor fedezte fel újra, s indította hódító útjára a gyorsírást is mint a szárnyaló szó megzabolázóját, melyet a beszédek jegyzésére és kereskedelmi levelezésre alkalmaztak (l. pl. Gáti István 1769; Taylor 1786). A Ratio folyományaként a felsőoktatásban is döntő változások történtek. Magyarországon a több fakultásos (teológiai és bölcsészeti) nagyszombati egyetemünk bölcsészeti karán - az alapító levél szerint - már 1635-ben logikát, fizikát és metafizikát tanítottak. E főtárgyak mellett tanítottak még matematikát és etikát is. Az egyetem további működése során a matematikát és a természettudományokat a kornak megfelelő színvonalon adták elő. Az egyetem 1667-ben jogi fakultással bővült. 1769-ben Mária Terézia rendeletére alakult meg a negyedik, az orvosi kar. 1777-ben az egyetemet Nagyszombatról Budára helyezték. Ezek a tények alapvetően befolyásolták és meghatározták a többi felsőoktatási intézmény megjelenését és további fejlődését. A reformkor és kiegyezés hatása a szakoktatásra A XIX. század első felében az ország felélesztése és gazdasági fejlesztése halaszthatatlanná vált. Ebben a nemzet segítségére volt az a körülmény, hogy a kor nagy szellemek egész sorát adta az országnak: Széchenyi István, Vörösmarty, Kossuth, Deák Ferenc, Eötvös József, Arany János, Petőfi Sándor stb. A magyar polgárosodás kibontakozásával függnek össze a szakoktatás (műszaki, kereskedelmi, közgazdasági stb.) hazai kezdetei is. A reformszellem erősen hatott a kor oktatási-nevelési intézményeire, sőt még az oktatás nyelvére is. (A fent említett Georgikonban pl. előbb a német nyelv volt az előadás nyelve, majd a latin lett, 1846-ban pedig elrendelték, hogy az oktatás és az ügyvitel nyelve kizárólag magyar legyen. Ettől kezdve már a bizonyítványokat is magyarul állították ki.) A magyar oktatás a változások megindításához megfelelően szervezett és fejlett, ezért átalakulásra alkalmas volt, de területenként hatalmas színvonalkülönbségeket mutatott. Az I. és a II. Ratio Educationis (1777 és 1806) adott jogokat, lehetőségeket, de az ipari fejlődés kívánta hatalmas változásokhoz ez már nem volt elegendő, ám csak erre lehetett építeni a további iskolarendszereket. Az 1832-36. évi reformkori országgyűlés melyen Hajnik Károly (l. később) először jegyezte gyorsírással a parlamentben elhangzott beszédeket - hazánk szakoktatására (főleg ipari és műszaki 10

oktatására) nézve fontos határozatokat hozott: indítványozták egy magyar műegyetem felállítását, melynek eredménye végül hosszas egyeztetések után - 1844-ben egy ipartanoda létrehozása lett. Ez volt a híres József Ipartanoda, amelynek felsőbb évfolyamán gazdászati és kereskedelmi osztály is működött. A József Ipartanoda ilyen formában korai előzménye mind a hazai mérnökképzésnek, mind a közgazdasági és kereskedelmi oktatásnak. Az 1839-40. évi országgyűlés - sok huzavona után törvénybe foglalta az iparszabadság elvi alapját (az akkor 13 milliós nemzetből azonban csupán mintegy 300 ezer ember tevékenykedett az iparban, a céhes kézműiparban dolgozókat is beleértve), s ekkoriban vetődött fel az iparegyesület (l. Kossuth) létrehozásának gondolata: mert a hasznos és tudományos ismeretek rendszeres és széles körű terjesztése jelentheti a megoldást az áldatlan helyzetre. Célja: hasznos ismereteket terjeszteni a nép minden osztálya számára, különösen a műiparos néposztályt hasznos ismeretekben részesíteni, továbbá népszerű nyelven írt tanulságos és a gyakorlati élet szükségeinek megfelelő munkák kiadása. A hazai iparfejlődésért és a szakképzésért megalakult Iparegyesület működése és az 1842. évi első Iparmű-kiállítás volt e kor legfontosabb, oktatáshoz is kapcsolódó eseménye. Ez a kor érlelte meg az országgyűlési beszédek gyorsírásos jegyzésének gondolatát, s következményeként a gyorsírás oktatásának szükségességét is (l. később). A Ratio Educationis azon előírása és alapelve, amely szerint az ország minden lakója találja meg a megfelelő iskolát a boldogulásához, változatlanul kiváló elvnek bizonyult, de a rendelkezésre álló iskolák már nem feleltek meg a gazdaságban, a kereskedelemben, a kialakuló iparban, a céhekben, de elsősorban az emberek felfogásában bekövetkezett óriási változások hatása alapján megváltozott igényeknek. Nagy igény volt ugyanis a tanulásra, az iskolák működésére, s rövid időszak alatt többféle iskolát és iskolatípust hoztak létre, amelyek mindegyike hivatott volt oktatni-nevelni a leendő iparosokat, kereskedőket stb. Ezt a munkát már össze kellett hangolni, mert nem lehetett tovább halogatni az szakoktatás helyzetét, hiszen ezidáig mostoha körülmények között szerezhették meg a szakmai ismereteket. A levéltári adatok szerint a szakképzés továbbra is rendkívül egyszerű körülmények között folytatódott, de megtörténtek az első lépések a népoktatás és tanítóképzés, valamint az szakoktatás korszerűsítése irányában. Előbb a rajziskolák, majd a vasárnapi iskolák kialakítása, illetőleg átalakítása, azután pedig az ipartanodák létrehozása következett. Végül ezekhez igazították az elemi iskolai oktatást, amely folyamatosan változott; ennek elvégzése adott jogot arra, hogy a tanuló az ipartanodába vagy gimnáziumba iratkozzon. A harmadik osztályban a többség művelődése azonban befejeződött. 1845. július 16-án tette közzé a helytartótanács Magyarország elemi tanodáinak szabályairól szóló rendeletét. Ez az első hazai hivatalos királyi tanügyi rendelet, amely magyar nyelven jelent meg, s több fontos rendelkezést tartalmazott. Elvileg az elemi tanoda minden tizenkét évnél fiatalabb gyermek számára kötelező volt. Ez megszüntette az 1806-os Ratio Educationis népoktatási rendelkezéseit. (A rendelet az Eötvös-féle törvényig volt hatályos.) Korábban a tanoda kifejezést hivatalosan nem használták, a "nemzeti iskola" kifejezés volt szokásos. A szakmai képzést nyújtó iskolatípusok alapproblémája és továbbfejlődésének gátló tényezője az elemi oktatás hiányos volta, gyenge hatékonysága, a tanulók elfoglaltságai, az osztályok kevés száma, a tanítók sok munkája és számtalan kötöttsége volt, amit természetesen észrevettek az oktatás irányítói is, s folyamatosan javították az elemi iskolai lehetőségeket. Az 1848-49-es szabadságharc vérbefojtása után a nemzet fejlődése közel húsz évre megtorpant. A forradalom és szabadságharc alatt természetesen az Iparegyesület sem működött; és 1850. november 30-án megtartotta feloszlató közgyűlését. Még ebben az évben azonban jelentős változtatásokra került 11

sor az oktatás szervezésének munkálataiban. Az osztrákok érezték és tudták, hogy a középfokú intézetek kérdése döntő fontosságú (az elemi oktatásnak erről az időszakáról szinte semmit nem tudunk). Még 1849-ben keletkezett és már 1850-ben Magyarországra is behozták az osztrák gimnáziumokra és reáliskolákra vonatkozó előírást és tantervet. Az ezeken az alapokon kialakított magyar reáliskola - klasszikus nyelvek nélkül - a műszaki pályákra készített elő. A rajziskolához, a vasárnapi iskolához, sőt az ipartanodához képest is megnőtt az óraszám és ez magasabb kultúrát és elmélyültebb szakmai tudást feltételezett. A József Ipartanoda volt ezidőben az első és az egyetlen az országban, amely a szakmai képzést magas szinten karolta fel. 1850-ben a József Ipartanodát és a pesti egyetem Mérnökképző Intézetét összevonták, s ezzel az ország egészen 1872-ig, vagyis a kassai ipariskola beindításáig középfokú iparoktatási iskola nélkül maradt. A műszaki egyetem kérdése pedig továbbra is hosszú évekig megoldatlan volt. A létrehozott új intézmény 1857-ben politechnikum rangot kapott (Josef-Politechnikum), ahol közgazdasági osztály is alakult. Tantárgyai számát, az intézet szerkezetét figyelembe véve a magyarországi egyetemi szintű közgazdasági képzés első intézményének tekinthető. Ugyancsak 1857-ben alakult a Pesti Kereskedelmi Akadémia, amely meghatározó szerepet töltött be a kereskedelmi szakoktatás kezdetén (magában foglalta a képzés alap-, közép- és felső fokát), s mintául szolgált további kereskedelmi iskolák létrehozásához, sokirányú képzési és továbbképzési formájával új iskolatípusok kialakulását segítette elő. Az alapfokú oktatásban is igazodni kellett ezekhez a változásokhoz, s 1858-tól - az alsó és felső elemi mellett - egy harmadik iskolatípus is belépett a rendszerbe - ez volt a reáliskolával összekapcsolt fő-tanoda. Az új magyar közoktatási rendszer teljes kiépítése azonban a kiegyezés utánra maradt. az 1848-ban Eötvös József által kidolgozott és beterjesztett oktatási törvényjavaslatokból nem lett törvény. Ezek a törvényjavaslatok még majd két évtizedig a magyar közoktatás beváltatlan ígéretei és lehetőségei maradtak. A század utolsó harmadában különösen az 1867-es kiegyezés után felgyorsult mind a gazdaság fejlődése, mind pedig az ezt szolgáló szakoktatás. Ekkor külföldi ismeretek, tapasztalatok figyelembevételével, tanulmányozásával és felhasználásával, nagy munkával és hozzáértéssel alakították ki, szervezték meg és fejlesztették azokat az iskolákat, amelyekben a szakmai nevelés és oktatás feladatait próbálták megoldani. A kiegyezés következményeként új társadalmi szervezetek alakultak, átalakultak vagy újjászervezték a régieket (pl. újraalakult Országos Magyar Iparegyesület is). A kiegyezés utáni években az ország magyar vezetői az oktatási problémák megoldását állították a többi más megoldásra váró probléma elé, mert pontosan tudták, hogy az oktatás, képzés jelentheti a felemelkedés alapját. Egyre sürgetőbb igénnyé vált a kornak megfelelő színvonalú értelmiség kialakítása és fejlesztése, amelyhez először iskolákat kellett szervezni és fejleszteni, mégpedig felső-, közép-, és alsófokú iskolákat, amelyekben az alapismereteken felül szakmai képzésben is részesülhettek a tanulók. Ezzel az iskolafejlesztéssel juthattak megfelelő egzisztenciához - szakmájukon keresztül - az emberek tömegei. Ez az időszak volt az újkori pedagógia leglátványosabb és legdöntőbb lépése. Eötvös József kultuszminiszter irányításával több európai hírű törvényt is alkottak. Az 1868: XXXVIII. tc. kimondta: "Minden szülő vagy gyám, ideértve azokat is, akiknek házában gyermekek mint mestertanítványok vagy háziszolgák tartatnak, kötelesek gyermekeiket, vagy gyámoltjaikat (ha nevelésükről a háznál vagy magánintézetben nem gondoskodnak) nyilvános iskolába járatni, életidejük 6. évének betöltésétől egész a 12., illetőleg 15. év betöltéséig." 12

Ez azonban csak az elemi ismeretek megszerzését tette lehetővé. A szakmai ismeretek tanítása továbbra sem volt teljes mértékben megoldott. Sőt még az elemi iskolakötelezettséggel is sok gond merült fel, mert több helyen még kezdetleges iskolák sem voltak, ahol pedig működtek, ott a tanoncok elfoglaltságuk miatt nem látogathatták azokat. A szigorú törvény kifogástalan végrehajtása mindenképpen több évtizedet vett volna igénybe. Addig is a működő, de sokban különböző iskolákban a tanterveken keresztül próbálták a gyakorlati oktatást, nevelést megoldani. 1872-ben a szakképzés több fontos eseményére is sort került. A - még a XII-XIV. században az egyes ipari tevékenységek végzésére szerveződött - céheket megszüntették. Feladataikat a szakmánként szerveződött "Ipartársulat"-ok látták el. Sor került mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi alap- és középfokú oktató-nevelő intézmények megindítására, illetőleg a meglévők tartalmi módosítására is. Az oktatási rendszer részeként működő intézmények (elemi iskolák, rajziskolák, vasárnapi iskolák) mellett újabb iskolatípus is beindult (pl. mesterinas-iskola), és kiegészítette ezeket az intézményeket. Ez időtől működtek az ipari vagy gazdasági szakosztállyal toldott felső népiskolák. Ekkor jelent meg a kereskedelmi iskolák megszervezésére vonatkozó első miniszteri rendelet is. 1873-tól a reáliskola nyolcosztályosra kiterjesztett intézmény (középiskola) lett és érettségivel zárult. A reáliskolának két tagozata volt, mégpedig az alreáliskola és a főreáliskola. Az itt végzett tanulók iparos, kereskedő és gyakorlati jellegű polgári pályákra készülhettek fel. A szakképzés szintén fontos eseménye volt az 1872. évi Ipartörvény megalkotása, amely megteremtette az ipari szakképzés további fejlődését. A törvény az iparszabadságon alapult, vagyis a közgazdasági tényezők szabad érvényesülését nem akadályozta. Néhány fontos részlete mutatja a törvény igazi értékeit, de egyben a problémákat is: 1. Az iparos köteles volt: - a tanoncát képezni abban az iparágban, amelyet űzött, valamint jó erkölcsre nevelni és rendre, munkás életre szoktatni; - időt adni arra, hogy a tanonc vallását vasár- és ünnepnapokon gyakorolhassa; - ha a tanonc nem tudott írni, olvasni, számolni, akkor esti, vasárnapi stb., ill. ha tudott, ipari iskolába járásra szorítani; - betegség esetén a tanoncot gondozni és ápolni. 2. A törvény tanulókra vonatkozó legfontosabb részei: - a 14 éves kor alatti tanonc "csak" napi tíz órai, a 14 év feletti napi tizenkét órai munkára volt kötelezhető, amelyben szerepelt az iskolában töltött idő is; - az iparos házában kellett helyet és élelmet biztosítani, valamint nem lehetett éjjeli munkára és cselédszolgálatra kötelezni a tanulót. 3. További kiemelkedő jelentőségű általános részletek: - a törvény elérte a céhek megszűnését, amelyeket három hónap alatt kellett átalakítani; - az első törvényhozási intézkedés volt, a tanoncok kötelező iskoláztatására - mulasztás esetén 20-200 forintig terjedő bírság kiszabása volt lehetséges. A törvény ipari iskolák kötelező létrehozását nem rendelte el, ami nagy hátrányt okozott az iparoktatásban, de azt is tudjuk, hogy nem is tehette, mert még nem épült ki a népiskolák rendszere sem. 1867 és 1882 között az Országos Magyar Iparegyesület, 1882-től pedig az Országos Iparegyesület szervezte és vezette a szakoktatást. Ugyancsak ebben az évben az 1857-től József Politechnikumként működő intézetet egyetemmé alakították. A Magyar Királyi József Műegyetem rövid idő alatt kiváló iskolává fejlődött, melyben az oktatás magyar nyelvű volt. A társadalmi élet szervezése területén a hölgyek sem maradtak el. Segítették az állami kezdeményezések végrehajtását, sőt saját szervezésben is alkottak iskolákat, társaságokat, csoportosulásokat, 13

amelyek mind hivatva voltak emelni az ország jó hírét és eredményeit. 1874-ben a Nőiiparegylet létrehozta Budapesten az egy, két-, ritkán háromosztályos "nőiipartanodák"-at, későbbi nevükön "nőiipariskolák"-at. Vidéki városokban is szerveztek hasonló, főként fehérnemű- és ruhavarrást oktató iskolákat. Ezek az iskolák 1948-ban szűntek meg. Trefort Ágoston (Eötvös Józsefet követő kultuszminiszter) 1875-ben állíttatta fel az első Felsőbb Leányiskolát Budapesten. Néhány év alatt még hét ilyen iskola keletkezett (Trencsén, Máramarossziget, Sopron, Lőcse, Pozsony, Besztercebánya és Kolozsvár). Valamennyi intézmény állami támogatásban részesült. Az iskola célja az volt, hogy a jobb módú családok leánygyermekeinek élethivatásukhoz szükséges műveltséget adjon. Kitűnő körülmények között folyt az oktatás. A felszereltség az addigi legtökéletesebb volt, amit nálunk a nők nevelése és oktatása során valaha is alkalmaztak. Egy-egy ilyen iskolában negyven-száz tanuló volt, számukra internátust is biztosítottak. Ezek voltak az első középfokú leányintézetek. Eredetileg egy előkészítő után négy éves volt a képzés, amelyhez két éves továbbképző tanfolyam kapcsolódott, de ez a hét éves képzés nem fejlődött ki. Az iskolatípust 1879- ben hat osztályos egységes iskolákká alakították. A képzést többször megváltoztatták. 1927-ben a leány-gimnáziumok megindításakor ezen intézmények végleg megszűntek. Az 1883. évi XXX. törvény alapvető változások elé állította a középiskolákat tartalmi és szervezeti szempontból egyaránt. Ez a törvény az általános műveltség és a felsőbb tudományos munkához szükséges képzettség megszerzésének előkészítését volt hivatott betölteni. Nyolc gimnáziumi vagy nyolc reáliskolai osztály elvégzését írta elő. Pontosan körülhatárolta a tantárgyakat. A hitfelekezetek maguk határozhatták meg az általuk fenntartott nyilvános középiskolák tannyelvét. Az elérendő célt a vallás- és közoktatásügyi miniszter állapította meg. A felvétel kritériuma volt: betöltött kilenc év és a négy alsó osztály sikeres elvégzése. A különböző középiskolák közötti átmenetet is biztosította ez a pontos előírás. A polgári, reáliskolai és gimnáziumi átmenetek esetében vizsgát kellett tenni. Ez rendesen az év kezdetén történt meg. Egy év alatt több osztály elvégzését is biztosította ez a körültekintően megszerkesztett törvény. Egy osztályba hatvan tanulónál több nem járhatott. A miniszter állapította meg a tandíjat. A szorgalmi idő tíz hónap volt, amelyet nyilvános osztályvizsgák zártak le. Az érettségi írásbeli és szóbeli részből állt, a felekezetek és az egyetemek véleményének meghallgatásával. A miniszter által kiküldött kormányképviselőt semmiféle rendelkezési jog nem illette meg. Jelen volt, megtekintette a vizsgákat és jelentést adott. Az érettségi általában a főiskolákra való felvételre képesített, de a reáliskolai csak a műegyetemre, illetve a tudományegyetemek matematika-természettudományi karára és a tanárképző intézetek ugyanezen szakosztályaira, valamint bányászati, erdészeti és gazdasági akadémiákra való felvételre jogosított. A kiváló és jó eredménnyel letett reáliskolai érettségi után valamelyik főgimnáziumban letett latin vizsga az orvosi, a latin és görög vizsga pedig bármely egyetemre való felvételre jogosította a tanulókat. Ettől az évtől kezdve beszélhetünk törvényileg szabályozott középiskolai oktatásról. Pontosabban itt vált szét a középiskola több párhuzamos ágra, amelyek külön-külön a saját feladatukat végezték és a megfelelő képzést nyújtották. Ezzel elvileg lehetővé vált a középiskolai szakmai képzés és az érettségi fokozat elérése reáliskolai tanulók számára is. Az 1890-es évek robbanásszerű fejlődést hoztak a magyar szakoktatásban azzal, hogy sorra alakultak a szakmai képzést nyújtó intézmények. Ebben az évben a magyar szakképzés egyik legnagyobb nemzetközi sikerét aratta a párizsi világkiállításon, ahol a magyar iparoktatás a nemzetek nagydíját a Grand Prix-t nyerte el. A nemzetközi bírálóbizottság titkos szavazáson, egyhangúlag ítélte meg a hatalmas és fejlődésben lévő kis államok között Magyarországnak a legnagyobb díjat. Ezen a világkiállításon a budapesti magyar gyorsíró-egyesület is elsőrendű elismerésben részesült. Ebben az évben rendezték meg Müchenben a III. Gyorsíró-kongresszust és kiállítást is, melyen Magyarországot Markovits Iván képviselte. A kongresszuson, melyen a modern gyorsírás atyjának tartott Gabelsbergernek is szobrot avattak, elsősorban az egyes országok gyorsíróéletét mutatták be, de 14

értekezéseket tartottak a praxis terén alkalmazható különféle eszközökről is. Igy Beyerlen (Stuttgart) az irógépről, melyet ujabb időben több parlamenti gyorsiróhivatal a stenogramok áttételére kezd alkalmazni, Zeibig udvari tanácsosnak fiatal bájos leánya Gertrud, ki a drezdai országgyülésen ily irógépet kezel, ez alkalommal bemutatta kitünő ügyességét, egy dictatumot reproducalván. 4 (Magyarországon az írógépet nagy számú érdeklődő előtt 1896-ban Nagyváradon mutatták be, a gyorsíróvilág kezdeményezésére.) A kiegyezéstől az első világháborúig tartó időszakban az irányítást végző vezetők munkája szempontjából folyamatos romlást, a nevelő- oktató munka perifériára való kerülését figyelhettük meg, századunk elejére az oktatás szakmai kérdéseinek politikai megítélését vagy a nevelés folyamatának magasztos megközelítése helyett a hétköznapi, olcsó pártérdekek egyre jobban növekedő érvényesülését tapasztalhattuk. Báró Eötvös József után Trefort Ágoston praktikus gondolkodásának köszönhetőm ügyességével csodás eredményeket ért el. Azután már csak néhány nagy évforduló, nagy nemzeti öszszefogásra alkalmas esemény kovácsolta össze a magyar parlamentet, amelynek hatásaként komoly előrelépések történtek oktatásunkban. Ezek a nagy események azonban elmúltak. Az újabb ezredéves évfordulóra pedig várni kellett. Így a roppant előremutató oktatási törvényeink végrehajtásának munkája maradt a századelőre. 4 A müncheni ünnepségekről. Markovits Iván jelentése. Gyorsirászati Lapok, Budapest, 1890/91. XXIX/V. sz. 1 o. 15

A magyar gyorsírásoktatás egy évszázada A gyorsírás a leghasznosabb s legkellemesebb művészetek egyike. Minden iró egyén tudja, mily sok időt, fáradságot, papirt és tintát kell vesztegetnünk a közönséges irásnál, és igy meglepetve jut annak tudomására, hogy a tudományos gyorsírás (stenographia) segélyével mindazon kellemetlenségből csak hatod- vagy nyolczadrészt kell szenvednie. Mennyi szellemi és anyagi nyeremény ez! Már e világos haszon is elégséges arra, hogy az ember a gyorsirást örömest tanulja. Ide járul még azon gyönyör, melyet élvezünk, midőn a gyorsirás segélyével a szónok beszédét megörökíthetjük; saját gondolatainkat pedig oly gyorsan, mint azok elménkben keletkeznek, leirhatjuk De hát miben áll ezen szép és hasznos művészetnek azon ereje, mely azt annyira fölemeli? Miben állnak titkai? A gyorsírás művészete abban áll, hogy annyiféle röviditést használunk a betűk, szók és mondatok leirásában, mennyit a nyelv törvényeire alapított szabályok segélyével az olvashatás biztositása mellett használnunk lehet. 5 A hajdankor gyorsírása A gyorsírásról azt tartjuk, hogy története a homályos hajdankorban kezdődött. Megszületése előtt a beszédek, a tárgyalások jegyzése úgy történt, hogy több együtt ülő írnok felosztotta a jegyzendő részeket. Pl. Lipsius úgy magyarázza, hogy az első följegyezte a 6 első szót, a második a következő 6 szót, a harmadik ismét 6 szót és így tovább; végül jegyzeteik összeállításával a beszédet összerendezték. Nagy segítség volt, amikor a jegyzők úgy segítettek magukon a közírást gyorsítván -, hogy a szavak kezdőbetűivel rövidítették a leggyakrabban előforduló szavakat (ezek voltak az ún. siglák). A gyorsírás legnagyobb fejlettségét elsőként a rómaiaknál érte el (l. Tiro). Plutarchos egyik nyilatkozata szerint, Cicero a gyorsírókat a tanácsterem különféle pontjain helyezte el (Kr. e. 63.). Több gyorsírót alkalmaztak azért, hogy a hiányos leírások összeegyeztetésével az egész tárgyalást össze lehessen állítani. Az ókori Rómában a leírók, felolvasók, gyorsírók alsóbbrendűek foglalkozása (szabadosok, rabszolgák) volt. A római birodalom hanyatlásával a gyorsírás is lassanként elenyészett, és csak a tudománnyal foglalkozó papság komoly foglalkozásainak köszönhető, hogy Tiro jegyeinek ismerete teljesen el nem veszett. A kolostorokban a missalék, a szertartáskönyvek, a kódexek másolása révén a szerzetesek átmentették a tirói jegyeket, amelyből - miután a tudományok és a művészetek újra virágzásnak indultak -, a gyorsírás mintegy feltámadt és ismét érvényre jutott. A XVI. századtól kezdve az angolok iparkodtak azt ismét használatba venni, amely a szabadabb népélet, valamint a politikai és vallási viták következtében új lendületet vett, s megélénkült iránta az érdeklődés. A XVII. században több mint 200 különféle gyorsírási rendszer jelent meg. Ezek a rendszerek azonban még nem töltötték be a gyorsírás igazi hivatását, s nem is voltak maradandók. Maradandó értékű angol gyorsírást Taylor adott ki 1786. és 1814-ben. Ő a gyorsírás tanára volt az oxfordi egyetemen, s művét 12 évi fáradozás után hozta nyilvánosságra. Ő kezdte először a gyorsírást tudományosan fejleszteni. Rendszere akkoriban világhírű volt, melyet Bertin 1794-ben franciára, s Danzer (Magyarországon 1802-ben) a latin nyelvre alkalmazott. Innen tehát a gyorsírás Franciaországba, majd Európa majdnem minden országában sőt Amerikában is elterjedt. A XVIII. század vége felé történtek az első kísérletek arra, hogy az angol Taylor-rendszert német nyelvre átültessék, előbb Mosengeil (1796), majd Nowák, bécsi születésű férfiú, akinek a rendszere Magyarországon is követőkre talált. Ezek az átdolgozások azonban nem feleltek meg a német, még kevésbé a magyar nyelv természetének. 5 A gyorsírás elemeinek ismertetése. Gyorsirászat, Buda, 1863. 1. sz. 2. o. 16

A magyar gyorsírás kezdetei Miként csaknem mindenütt, úgy Magyarországon is a gyorsírás története szoros összefüggésben van az ország politikai és társadalmi viszonyaival. Hazánkban is a XVIII. században történtek számottevő kísérletek arra, hogy az elröppenő szót gyorsírással rögzítsék. E történeti kor azonban nem a minden ízében átgondolt és gyakorlati értékű gyorsírási rendszer megteremtése, vagy a gyorsírás széles körű elterjedése miatt említésre méltó, mint inkább a fejlődő politikai és haladó társadalmi élet következtében megfogalmazódott tudat miatt, hogy az elröppent szót az elhangzás pillanatában megörökítsék. Gáti István az első magyar gyorsírási rendszer megteremtője, mellyel 1769-1772. között a gyakorlatban alkalmazott - előadásokat és prédikációkat írt le -, de nyomtatásban csak 1820-ban jelent meg, A Steganographianak I-ső könyve. A Tachygraphia vagy Szapora irás módja, mellyet mint a Pasigraphiának Philosophica vagy Universalis nyelvnek is első vonásait, közre botsát zsengeképpen Gáti István, Pesten, Trattner János Tamás betüivel 1820. címen. Rendszere bár 70 éven keresztül alig tudtak róla -, annál is inkább eredeti, mert nem az akkor Európa-szerte uralkodó Taylor rendszer szögletes vonásait használta, hanem a rendes írás jeleit egyszerűsítette (éppen ezért nevezték Gabelsberger elődjének). Mivel hazánkban ebben az időszakban a törvénykezés és a közigazgatás nyelve a latin volt, nem csodálkozhatunk azon, hogy Magyarországon latin gyorsírással találkozunk. 1802-ben Danzer angol nyelvről latinra fordította az 1786-ban keletkezett Taylor-féle angol rendszert, de inkább csak irodalmi kísérlet maradt, a gyakorlati életben kevésbé használták. Ő német nyelvre is készített egy gyorsírási tankönyvet Bécsben. Húsz évvel később 1821-ben hozta nyilvánosságra Kovács Imre, egy biharmegyei esküdt, az ő magyar gyorsírását. Magyar nyelvű áttétele volt ez Danzer német gyorsírási tankönyvének. Sok más munka követte ezt, melyek részint a Taylor-Danzer rendszert, részint Nowák rendszerét vették alapul. Egy magyar gyorsírás szükségessége csak az 1830-as években kezdett érezhetővé válni, mikor a reformkor szabad eszméinek harca lázas izgalomba hozta az országot. Magyarország számára 1802- ben jelent meg az első gyorsirászti tankönyv latin nyelven; de ennek tanai a magyar nyelvre alkalmazva csak 1832-ikben kezdettek gyakorlatilag használtatni az országgyülésen. Ekkor Andrássy György és Károlyi György grófok száz arany jutalmat ajánlottak a legjobb magyar gyorsirástan szerzőjének, és így jelent meg 1833-ban A gyorsirás theoreticai és practicai oktatása Borsos Mártontól. Azonban leginkább Hajnik Károly buzgalma honosítá meg hazánkban e szép művészetet, és csakhamar Fehérmegye uj jutalmat tűzött ki a gyorsirás előmozdítására s több megyét felszólított e szép és hasznos művészet pártolására. Ennek következtében több megyék és lelkes hazafiak pénzbeli segélyt és pártfogolást ajánlottak s az 1843-iki gyorsirói versenyre 250 egyén képezé magát a gyorsirásban, habár a versenyre csak heten jelentek is meg... 6, (Szily Dániel 100 aranyat nyert e versenyen). A magyar gyorsírás tehát még az 1830-as években sem tudta gyakorlati életképességét megmutatni. A reformkori országgyűlések már elkezdődtek, de a kitűzött pályadíjak dacára is gyakorlati értékű gyorsírásrendszer nem keletkezett, s gyorsíró is alig akadt, aki a jegyzésekre vállalkozott volna. A cenzúra elnyomta a szabad sajtót; az országgyűlés üléseit még kivonatosan sem volt szabad nyilvánosságra hozni. Kossuth Lajos az ülések nyilvánosságra hozatala céljából egy írott újságot alapított, amelyben többnyire utólag, emlékezetből vázolták az országgyűlési beszédeket élükön Hajnik Károllyal. Kossuth egyébként rendkívül meggyőzően agitált a gyorsírók kiképzése érdekében. Hajnik Károly a magyar gyorsírás legelső úttörője, aki a gyorsírást Taylor-Danzer rendszere szerint Kovács István (a gyorsírás szó első használója) áttételéből tanulta, s aki először az 1832-es pozso- 6 Előfizetési felhivás GYORSIRÁSZAT czímű szakközlönyre. Gyorsirászat, Buda, 1863. 1. sz. 7. o. 17

nyi országgyűlésen lépett fel, s több évtizeden keresztül (1860-ig) a magyar és erdélyi országgyűlés gyorsírója volt. (1866-ig szerkesztette a magyarországi és erdélyi országgyűlések naplóit is.) Egyre sürgetőbb igényként jelentkezett, hogy az országgyűlési tárgyalásokról idejekorán nem hónapokkal megkésve -, pontosan és részletesen tudósítsanak. Majd csak az 1843-44. évi országgyűlésen rendelték el, hogy az alsótáblai országos gyűlések naplóját gyorsírók szerkesszék. Hajnik még 1840-ben gyorsírástanfolyamot indított, s a jelentkezők közül néhányan már az 1843. évi pozsonyi országgyűlésen jegyezték a beszédeket. Ezt követően aztán már nem csupán Hajnik működött, hanem számos gyorsíró, akiket Hajnik tanítványainak is nevezhetünk, főleg amiatt, hogy a feljegyzéseket a Hajnik követte gyorsírási rendszerrel írták, s amiatt is, mert nem egyszer Hajnik magával vitte őket ülésekre gyorsírni. 1849-ben, a magyar szabadságharc leverésével kialudt Magyarországon nemcsak a parlamenti, hanem a politikai élet is, s így a gyorsírás is erősen hanyatlott. Gondos Miksa Gyorsírásunk bölcsőjénél című közleményében azt írja, hogy az 1848-49-i szabadságharc leveretése után az ötvenes évek közepéig siri csend uralkodott az országban. Csak az ötvenes évek vége felé mutatkozott a szellemi téren is kissé elevenebb élet. 7 Magyar gyorsírási tankönyvek inkább csak kuriózumként voltak megtalálhatók a könyvtárakban. Itt-ott a Nowak rendszerű német gyorsírást használták egyetemi s akadémiai előadások leírásának mert a magyar alkotmány elnyomásával az iskolákba is a német nyelv használatát rendelték el. Az 1860-as évek elején, mikor megindult Magyarországon az alkotmányos élet, mikor a magyar országgyűlést ismét egybehívták, s rendkívül fontos politikai tanácskozások voltak, ismét érvényre jutott a gyorsírás. Ekkor tűnt fel a gyorsírás régi bajnoka, Hajnik Károly, s köréje csoportosultak a Taylor-Nowak iskola még életben lévő hívei, de már néhány fiatalember is, akik Gabelsberger és Stolze gyorsírását követték. Hajnik korszaka az 1861. évi országgyűléssel zárult, a legközelebbi 1865. évi országgyűlés megnyitásakor a gyorsíró-szolgálat szervezésével két hivatásos stolzeistát, Kónyi Manót és Fenyvessy Adolfot bízták meg, akik a különböző rendszert követő gyorsírókból állították össze a gyorsirodát (többségében Stolze-, kevesebb Gabelsberger-követő, a régi Taylor-Nowak iskola két gyorsírója hamarosan visszavonult, utódokat sem hagytak maguk után). Hamarosan elérkezett az idő arra, hogy a gyorsírás kilépjen az országgyűlési szűk légköréből, s ezáltal utolérve a bennünket megelőzött külföldet, igazi fejlődésnek indulva elfoglalja mindazon tereket, melyeken életképességét bemutathatta. A modern gyorsírások korszaka A németországi politikai viszonyok változása, nevezetesen az 1815-i német szövetségi akta - mely a német államoknak népképviseleti formát biztosított egyike volt azon tényezőknek, melyek a gyorsírászat fejlődését, felvirágzását nagyban előmozdították. Gabelsberger volt a első, ki egy eredeti német gyorsírást alkotott, amely az akkor létező gyorsírási rendszerek helyett egy egészen új, a nyelv szelleméhez, s a közönséges írás folyékonyságához alkalmazkodó, könnyen olvasható és mégis kellő rövidséggel írható rendszert alkotott. Rendszerével 1819-ben a bajor felsőház, 1822-ben pedig az alsóház üléseit gyorsírta. A szerzett tapasztalatokat nagy kitartással felhasználva a rendszerét folyton tökéletesítette, melynek elméleti és gyakorlati kidolgozásával már 1829-ben készen volt, de azt csak 1834-ben adta ki. Ezen időben 1817 körül Gabelsberger szabad ösztönéből arról kezde gondolkozni, mikép lehetne oly gyorsirást rendszeresítenie, melynek segélyével ő képes lehetne mindazt, mit ő hivatalában vagy 7 Az Írás. Budapest, 1907. szeptember 18

magán körében följegyezni kiván, igen hamar elvégezni Tehát a gyorsirászat irodalma ezen évben élénkülni kezdett, Gabelsberger pedig saját rendszerében már másfél év óta gyakorlá magát, annyira, hogy 1819-ben a bajor hongyülésen mint gyorsiró működhetett. Ámbár ezen első gyakorlati kisérlete némileg a tehetlenség kinyomatát viselé magán; mégis csakhamar az 1822-iki és a későbbi országgyüléseken bebizonyítá rendszerének jelességét Az ő gyorsirás-rendszere 1829-ben a belügyminiszterium rendeletére a müncheni kir. Tudományos akadémia által szigoru vizsgálat alá vétetett. Az eredmény az lőn, hogy az akadémia kijelenté, miszerént Gabelsberger rendszere uj, egyszerü és biztos, az előbbi rendszereknél előnyösebb, miután irása a közhez alkalmasabb, folyékonyabb és gyorsabb. Az akadémia itélete következetében a Gabelsbergertől megvont állami segélydíj ismét folyóvá tétetett, míg végre 1831-ben a képviselők háza egyhangulag elhatározá, s a kormánynak ajánlá, miszerént az országos pénztárból évenkint 1000 ft. Fordíttassék a gyorsirás terjesztésére, mely összeg fele évenkint ezen művészet feltalálójának, Gabelsbergernek, ki egyszersmint első gyorsiróképen működött, illetménypótlékul adassék ki, az öszszeg másik fele pedig jutalmakul osztassék ki azoknak, kik a gyorsirásban buzgalommal és jó eredménynyel működnek. Ezen határozatot az országtanács háza is magaévá tette, s a kormány azt készséggel foganatosítá. Így Gabelsberger az anyagi gondok terhétől némileg fölmentetvén, örömmel fogott rendszerének részletes megirásához s azt három év alatt szerencsésen bevégzé. Munkájának czíme: Anleitung zur deutschen Redezeichenkust oder Stenographie, von Franz Xav. Gabelsberger, quiscirten Secretar und geheimen Kanzellisten im kön. Baierischen Staatsministerim des Innern, München, 1834 Még tizenöt évet élt Gabelsberger ezen műve kiadása után, és megérheté mint keletkeztek az ő rendszere terjesztése végett gyorsiró-egyletek Lipcsében és Bécsben. Azonban ő nem élvezhetett kellő elismerést fáradalmiért és küzdelemteljes volt egész élete. Legjelesebb vetélytársává lőn Stolze Vilmos, ki Poroszhonban számos követőt nyert, kiadván saját tanmódjának leirását 1841-ben. Azonban Gabelsberger gyorsirói tekintélye már rendszere kiadásával meg volt alapítva. Meghalt Münchenben 1849-iki január 4-ikén, életének 60-dik évében. A Münchenben keletkezett Gabelsberger-gyorsiró-egylet 1850-ben második kiadásban a szerző hátrahagyott irataival bővítve közrebocsátá Gabelsberger rendszerét, és csak ekkor lett művének elég kelete; ekkor emelkedett Gabelsberger neve európai hirre; ekkor alakultak több helyen az ő követői gyorsiró-egyletekké. Gabelsberger halála adott rendszerének valódi életet! 8 Gabelsberger műve a gyorsírási életben új korszakot nyitott meg, s a gyorsírást a tudományok sorába helyezte. Fellépése után az angol rendszerek a közhasználatból mindinkább kiszorultak, és Gabelsberger rendszerét több nyelvre is átültették magyarra Markovits Iván (1863)). 1841-ben Berlinben jelent meg egy új német rendszer. Stolze Vilmos Gabelsberger elveit és jeleit a saját hangoztatási elvei szerint módosította. Az ő hívei 1844-ben Berlinben gyorsíró-egyletet alakítottak, hogy mesterük rendszerét műveljék és terjesszék. Gabelsberger tanítványai és rendszerének követői pedig 1846-ban hasonló egyletet alakítottak Lipcsében, 1849-ben Bécsben, s ettől az időtől kezdve a két rendszer terjesztésére több száz egylet alakult. Mi sem természetesebb, minthogy e két rendszer miután a többi rendszert a gyakorlati térről leszorította, a létért s elsőbbségért egymással állandóan ellenséges viszonyban volt. E harc azonban mindkét gyorsírási rendszer tökéletesítésének és művelésének előmozdítására is szolgált. 8 Gabelsberger. Gyorsirászat, Buda, 1863. 2. sz. 2. o. 19

Gyorsíróegyletek a gyorsírás terjesztéséért Gabelsberger rendszerének elfogadásától, majd Stolze rendszerének megjelenésétől kezdve a német gyorsírási élet óriási fejlődésnek indult. A gyorsírást ugyan iskolákban még nem tanították, de az országgyűléseken már használták (különösen a bajor, szász, weimari, kasseli gyűléseken). A gyorsírás terjesztésére és művelésére gyorsíróegyletek alakultak elsőként Lipcsében és Bécsben, amelyek azon munkálkodtak, hogy a gyorsírást minél szélesebb körben megismertessék és fejlesszék, különösképpen, hogy elérjék: az országgyűlés beszédeit gyorsírással írják, illetve a gyorsírást ügyleti és levelezési írásként használják. A korabeli híradások arról számolnak be, hogy - 1849-ben még csak két gyorsíróegylet létezett (Lipcse, Bécs), - 1959-ben (tíz év alatt) az egyletek száma 71-re szaporodott (1668 rendes taggal), - 1861-ben az egyletek száma 162 volt (6130 tag rendes, levelező, rendkívüli, pártoló), sőt létezett Gabelsberger-egylet Londonban és Manchesterben is. Magyarországon német mintára 1861-ben alakult meg az első általános magyar gyorsíróegylet, melynek elnökéül a Magyarhon erre legméltóbb fiát, Hajnik Károly urat, a gyorsírás tudományának mind elméletileg sokoldalú és legalaposabb, mind gyakorlatilag annyi országgyűlésen és alkotmányos hazai gyülekezetekben leglelkesebb, legügyesebb és legerélyesebbnek hazaszerte ismert bajnokát és szakférfiát lesz szerencsés megnyerhetni. 9 Helyettese Gászner Lajos, a tagok között pedig ott találjuk többek között: Fenyvesi Adolf, Kónyi Manó, Novák Szilárd, Szily Kálmán stb. nevét. Az első általános magyar gyorsiró-egylet alakuló ülését 1861. március 25-én tartotta, alapszabályát pedig az augusztus 26-i gyűlésen fogadták el: 1.. Ezen egylet feladata a magyar gyorsirászat fejlesztése és terjesztése, úgy hogy az idővel az egész nemzet tudományos közkincsévé váljék. Erre nézve az egylet: a) taníttatja saját kebelében a gyakorló tagokat, megkeresésésekre tanítókat ajánl kebeléből s a gyorsirászat terjesztése végett vidékre tanítókat küld; b) a gyorsirászatról felolvasásokat, s abban versenyirásgykorlatokat rendez; tagjai számára könyvtárt tart, s részént gyakorlat, részént könyvek kiadása s pályadijak kitüzése által oda működik, hogy a közönség jó s elegendő gyorsirászat tankönyvekhez juthasson. 10 Az egyletek célja volt: - a gyorsírás mint tudomány terjesztése lehetőleg magyar nyelven; - gyorsírók képzése (a megyei- és országgyűlés számára); - a gyorsírás tanításának szorgalmazása; - gyorsírástanárok képzése vizsgabizottságok felállítása, - versenyírások rendezése. Dr. Kelemen Móricz, az egylet egyik rendes tagja fogalmazta meg, hogy az egyletnek minden egyéb tagja, különösen pedig az olyan, ki az egylet székhelyén szerencsés állandóan működhetni, föladatát szintén ne csak felfogja, ne csak szóval beismerje, de annak minden erővel tettleg is megfelelni igyekezzék; azok meg, kik szerte laknak a hazában, bejárván az országot, miként az apostolok, hirdessék és tanítsák minden nemzetségbelinek, öregének és aprajának a gyorsirást, ennek igéjét és betűit az alphától omegáig; mert csak így lehet elérnünk azt, hogy a nagy és nemes gondolatok röptének megörökítője a szellemi közlekedés és alkotmányos életben oly tekintélyes horderővel biró gyorsirászat, Európa művelt államainak példájára, kedves hazánkban is virágzásnak induljon; mert 9 Az első általános magyar gyorsiró-egylet multja és jelene. Gyorsirászat, Buda, 1863. 1. sz. 2. o. 10 Az első általános magyar gyorsiró-egylet alapszabályai. Gyorsirászat, Buda, 1863. 4. sz. 27. o. 20