Juhász László: A szerződésen alapuló tartozás fogalma a felszámolási eljárásban A fizetésképtelenségi okok szabályozásának kérdései Amióta csőd- illetve felszámolási eljárásokat szabályoznak a törvények, központi kérdése volt a szabályozásnak, hogy milyen feltételekkel lehet megállapítani az adósok fizetésképtelenségét. A konkrét szabályok meghatározása attól is függött, hogy magánszemély vagy valamely társaság csődjéről volt szó. Tipikus példája volt ennek a korabeli 1881. évi XVII. tc. megoldása, amelyben külön előírás vonatkozott a közönséges és a kereskedelmi csőd esetére. Miután a örvény tervezetét Apáthy István készítette, ezért érdemes felidézni, hogyan határozta meg a csőd fogalmát, amely egyben a fizetésképtelenség feltételeinek meghatározását is adja. Az adós abba a helyzetbe, a melyben minden kötelezettségének eleget nem tehet, vagy azért jut, mert tartozásai tényleges vagyonát meghaladják, vagy azért, mert bizonyos időben minden hitelezőjét kielégíteni nem képes. Az adós ez állapotát csődnek nevezzük, melyet az első esetben vagyonhiány, az utóbbiban, pedig fizetési tehetetlenség von maga után. Habár ez állapotnak kétségtelen jogi hatásai vannak, a szó tulajdonképpeni értelmében csődnek azt a jogi állapotot kell tekintenünk, amelyben a kétségen kívül helyezett vagyonhiány, vagy fizetési tehetetlenség alapján az adós vagyona bírói határozattal folyamatba tett eljárás mellett és bizonyos szabályok szerint készpénzzé téve, a hitelezők kielégítésére fordíttatik. A csőd ez értelemben csődeljárásnak vagy csődpernek szokott neveztetni. írja Apáthy István. A fogalom meghatározásból látható, hogy a fizetésképtelenség két nagy ok-csoportra vezethető vissza, ebből egyik a vagyonhiány, a másik a fizetési tehetetlenség különböző esetei. A mindenkori jogalkotás feladata annak meghatározása, hogy a csődről szóló törvényekben milyen okokat szabályoznak. Az 1881. évi XVII. tc. például a közönséges csődnél csak a vagyonhiányt, a kereskedelmi csődnél ezen felül a fizetési tehetetlenség esetét, a fizetések beszüntetését is felvette a fizetésképtelenségi okok közé. A fizetésképtelenség szabályainak változása hatályos csődtörvényünkben Átugorva a következő évtizedek jogfejlődését, az 1991. évi XLIX. tv. eredeti szövege kifejezetten csak a fizetési tehetetlenség egyes eseteit kívánta felvenni, amikor kimondta, hogy a bíróság az adós fizetésképtelenségét akkor állapíthatja meg, ha a) a Cstv. 3. f) pontjában foglaltak valamelyikét valósnak találja, és b) az adós kérelmére a bíróság által a tartozás kiegyenlítésére engedélyezett - legfeljebb 30 napos - határidő eredménytelenül telt el. A Cstv. 3. f.) pontja tartalmazta a fizetésképtelenségi okokat az alábbiak szerint: Fizetésképtelen az az adós 1. amely az elismert tartozását a lejáratot követő 60 napon belül nem egyenlítette ki, vagy 2. amely a hitelező fizetési felszólítására a lejárt tartozást 30 napon belül nem egyenlítette ki anélkül, hogy azt érdemben vitatta vagy annak elfogadható okáról, akadályáról a hitelezőt tájékoztatta volna, vagy 3. amellyel szemben folytatott végrehajtás eredménytelen volt, vagy 4. amely a csődeljárás során kötött egyezségben vállalt kötelezettségét nem teljesítette. 1
Mélyebb elemzés nélkül is megállapítható, hogy a fenti okok a fizetési tehetetlenség eseteit szabályozták és a bíróságnak nem kellett vizsgálnia azt a kérdést, hogy az adós valóban, közgazdasági értelemben fizetésképtelen, tartozásai meghaladják a vagyonát vagy sem. A fizetésképtelenség fogalma olyannyira pénzforgalmi szemléletű volt, hogy a bíróság ad abszurdum egy forint tartozás miatt megállapíthatta az ország bármelyik nagy gazdálkodó szervezetének a fizetésképtelenségét, bármekkora vagyonnal rendelkezett. Igaz, hogy a jogalkotó ha nem is tudatosan becsempészte a vagyonhiányt is a fizetésképtelenség feltételei közé, amikor a törvény végelszámolás szabályai közé az alábbi előírást helyezte el: 72. (1) Ha a végelszámoló megállapítása szerint a gazdálkodó szervezet vagyona az ismert hitelezők követeléseinek fedezetére sem elegendő, és emiatt a fizetésképtelenség fennáll vagy előreláthatóan bekövetkezik, köteles felszámolási eljárás lefolytatására irányuló kérelmet haladéktalanul előterjeszteni. (2) Ha a bíróság a végelszámoló bejelentése alapján a gazdálkodó szervezet fizetésképtelenségét a 27. (1) bekezdésében foglaltak alapján megállapítja, végzéssel elrendeli a felszámolást és kijelöli a felszámolót. A vagyon az ismert hitelezők követeléseit sem fedezi kifejezés a vagyonhiány fogalmának felel meg, a 27. (1) bekezdésére való utalás okozott kis elméleti zavart, ez a szakasz ugyanis a 3. f.) pontjára való visszautalással a vagyonhiányt nem szabályozta fizetésképtelenségi okként. A gyakorlat azonban ezzel a következetlenséggel nem foglalkozott és ilyen esetben vagyonhiány miatt megállapította a fizetésképtelenséget. A Cstv. későbbi módosításai nagyon sok esetben érintették a fizetésképtelenséget, radikális változás azonban 2006-ban következett be, amikor a vitás kérdések megoldása érdekében az alábbi szabályozást vezette be: 27. (2) A bíróság az adós fizetésképtelenségét akkor állapítja meg, ha a) korábban nem vitatott vagy elismert tartozását az esedékességet követő - a felszámolási eljárás kezdeményezésére vonatkozó figyelmeztetést is tartalmazó - fizetési felszólítás kézhezvételétől számított 15 napon belül indokolással alátámasztott írásbeli nyilatkozatával nem vitatta és nem egyenlítette ki, vagy b) a jogerős bírósági határozatban megállapított teljesítési határidőn belül tartozását nem egyenlítette ki, vagy c) a vele szemben lefolytatott végrehajtás eredménytelen volt, vagy d) a fizetési kötelezettségét a csődeljárásban kötött egyezség ellenére nem teljesítette. A törvény a Cstv. 27. (2) bekezdésében két fizetésképtelenségi okot szabályozott újra a már kialakult bírói gyakorlatra támaszkodva. A hitelező az adós által nem vitatott vagy elismert követelésére hivatkozással jogosult felszámolási kérelmet előterjeszteni, azonban a törvény rendezte a vitatás jogi tartalmát és formáját. Témánk szempontjából annak van jelentősége, hogy ekkor még változatlanul bármely követelés megalapozta a felszámolási kérelem előterjesztését, függetlenül annak jogcímétől. A másik módosításra azért került sor, mert a módosítás előtti bírói gyakorlat értelmében a jogerős és végrehajtható bírósági, hatósági határozaton (végrehajtható okiraton) alapuló, lejárt, pénz- vagy pénzben kifejezett vagyoni követelés alapján csak akkor volt helye az adós gazdálkodó szervezet fizetésképtelensége megállapításának, ha a hitelező az ilyen határozat, illetve okirat birtokában eredménytelenül kísérelte meg a végrehajtást. Tehát a bírói gyakorlat úgy foglalt állást, hogy ilyen határozatok alapján a kérelmező kizárólag a Cstv. 27. (2) bekezdés b) pontja alapján jogosult felszámolási kérelmet előterjeszteni. 2
A módosítás megszüntetette a bírói gyakorlatban kialakított ezen eljárási sorrendiséget a jogerős bírósági határozatok körében, utóbbi esetben ugyanis a hitelező ítélt dolog tekintetében kér döntést, így az adós fogalmilag nem vitathatja a követelés fennállását, annak jogszerűségét, így saját teljesítési kötelezettségét. Ebből következően szükségtelen a hitelezőt arra kötelezni, hogy a felszámolási kérelem benyújtása előtt egy újabb eljárásban kérje az adós teljesítését. Lehetőséget biztosított a törvény módosítás arra, hogy - a bírósági határozatban foglalt teljesítési határidő eredménytelen lejártát követően - saját belátása szerint döntsön a jogi lehetőségek alkalmazásáról, így arról, hogy végrehajtási eljárást kezdeményez, vagy az adós fizetésképtelenségének megállapítását kéri. Hamarosan kiderült azonban, hogy a fizetésképtelenség szabályai és nem elsősorban a mi témánk szempontjából érdekes okból nem működtek megfelelően, a hitelezők ugyanis követelés behajtási céllal alkalmazták a felszámolási eljárással való fenyegetést. 2007-ben a következő jelentős módosításnál (2007. évi LXXVIII. tv.) újraszabályozták a fizetésképtelenség feltételeit, s ekkor bukkant fel a törvényben a szerződésen alapuló tartozás fogalma. A fizetésképtelenség feltételeit a törvény és most már csak az a.) pont szabályát ismertetem - ekkor a következőképpen alakította ki: 27. (2) A bíróság az adós fizetésképtelenségét akkor állapítja meg, ha a) szerződésen alapuló nem vitatott vagy elismert tartozását a teljesítési idő lejártát követő 15 napon belül sem egyenlítette ki vagy nem vitatta, és az ezt követő hitelezői írásbeli fizetési felszólítására sem teljesítette. A módosítás általános indokolása kiemelte, hogy az új szabályozás a Cstv., a közbeszerzésekről szóló 2003. évi CXXIX. törvény, továbbá a Ptk. módosítására irányul annak érdekében, hogy a gazdasági életben, de különösen a közbeszerzések területén átláthatóvá tegye a fizetési kötelezettségeket, erősítse a fizetési fegyelmet, és ezáltal a körbetartozást mint nem kívánatos gazdasági jelenséget visszaszorítsa. A módosítás a jogalkotó szándéka szerint - lehetővé tette a mulasztó, gondatlan, rosszhiszemű adóssal szembeni fellépést úgy, hogy a mulasztás, gondatlanság, késedelem következményeit az adósra terheli. Ugyanakkor nem zárta ki a gondatlan, ám jóhiszemű adósok visszaperlési jogát, valamint megkövetelte a hitelező aktív közreműködését is, amivel a felek közötti kapcsolatra utalja a követelésbehajtás rendjét. Tekintettel arra, hogy amennyiben a követelés teljesítése egyszerűbb és olcsóbb módon megvalósítható, szükségtelen és gazdaságtalan a bírósági adminisztráció működésbe hozása, a törvény csak a szükséges esetben rendelkezik bírósági útról. Rá kell mutatni arra, hogy a törvény szerinti eljárás nem jelenti azt, hogy az adóst váratlanul, előzetes felszólítás nélkül érné a felszámolási kérelem benyújthatósága, hiszen a követelés szerződésen alapul. Nem állhat fenn tehát az a helyzet, hogy az adós nem tud a fizetési kötelezettségéről, de annak érdekében, hogy a törvény kizárja a követelésbehajtási célú felszámolási kérelmeket, a módosítás garanciális szabályt rögzít: a hitelező köteles írásban felszólítani az adóst a teljesítésre. A módosítás megoldotta a korábbi gyakorlatban felmerült, az eljárás elhúzódására, a kérelem elbírálásának bonyolultságára vonatkozó problémákat. Ugyanakkor a jelenlegi szabályozás túlságosan leszűkíti a felszámolási kérelem benyújthatóságának esélyét, hiszen az adós (esetleges rosszhiszemű) jognyilatkozatával kizárhatja a felszámolási eljárás megindítását. Mindezekre figyelemmel a törvény - tovább pontosítva a hatályos rendelkezéseket - olyan eljárási szabályt rögzít, amely már maradéktalanul be tudja váltani a szabályozással elérni kívánt célt. - szól az indokolás a módosítás céljáról. 3
A jogalkotó a módosításban nem szót arról, hogy miért korlátozta a szerződésen alapuló követelésekre a felszámolási kérelem benyújtásának lehetőségét, a gyakorlat azonban számtalan problémával szembesült. Ilyen volt nem teljes körű felsorolással a szerződés érvénytelenségének a kérdése, a teljesítési határidő módosításával kapcsolatos viták, az, hogy számla hiányában miként lehet felszámolási eljárást kezdeményezni. Szinte egységes volt a bíróságok gyakorlata abban a kérdésben, hogy a szerződésen alapuló tartozás fogalmát nem szabad szűken értelmezni, s magam is A magyar fizetésképtelenségi jog kézikönyve c. szakkönyvemben ilyen értelmezést közvetítettem az alábbiak szerint: A fentiekből azt kell kiemelni, hogy nem lehet a szerződés fogalmát szűkítően értelmezni, szerződésből eredő hibás teljesítés, szerződésszegéssel okozott kár esetében a felszámolási eljárás megindításának nincs akadálya. (ld. BDT.2010/2. Főv. Ítélőtábla 12.Fpkf.43.938/2009/2.) A szerződésszegéssel okozott kár esetén a hitelezőnek mindenképpen fel kell hívnia az adóst a kár megtérítésére. Ez a felhívás vagy felszólítás még nem a Cstv.-ben szabályozott felszólítás, ebben hozza a hitelező az adós tudomására, hogy ezen a címen követelése van vele szemben. A felszólításnak azt is tartalmaznia kell, hogy milyen határidőben kéri a hitelező a kár megtérítését. Ilyen felszólítás után kerül az adós abba a helyzetbe, hogy vitassa a hitelező követelését, felszólítás nélkül nem lehet felszámolási eljárást indítani. (ld. BDT.2011.2561.) Ellentétes bírói gyakorlat kialakulása a szerződésen alapuló követelés értelmezésénél A bírósági gyakorlatban teljesen váratlanul - ellentétes álláspontok alakultak ki annak megítélése körében, hogy melyik hitelezői követelés minősül szerződésen alapuló követelésnek. Abban a tekintetben nincs vita, hogy a felek között létrejött szerződésben meghatározott pénztartozás teljesítésének elmulasztása a törvényben előírt egyéb feltételek fennállása esetén alapul szolgál a fizetésképtelenség megállapítására. A joggyakorlat abban tér el, hogy ha szerződés alapján történt teljesítés, de az nem volt szerződésszerű, akkor az arra alapított egyéb pénzkövetelések (kötbér, szavatossági igények, kártérítés) megalapozhatják-e a fizetésképtelenségi kérelmet. a) Az egyik álláspont szerint a Cstv. 27. (2) bekezdés a) pontjának nyelvtani és logikai értelmezése alapján mivel a jogszabály rendelkezése a szerződésen alapuló követelést és a teljesítési határidőt egyaránt magában foglalja - az a következtetés vonható le, hogy a jogalkotó szándéka a szerződés jellemző szolgáltatásából fakadó tartozás fennállásához kapcsolta a fizetésképtelenség megállapítását. Nem kívánt bevonni olyan többlet-tényállási elemet például a szerződésszegést ami ezen túlmutat. A vállalkozói körbetartozások mérséklése céljából történő törvénymódosításokról szóló 2007. évi LXXVIII. törvény mely a 2003. évi CXXIX. törvényt és a Ptk. 402. -át is módosította indokolásából megállapítható, a jogszabályok módosítása arra irányult, hogy a teljesített szerződések ellenértékének megfizetését biztosítsa. A teleologikus értelmezés eredményeként az állapítható meg, a jogalkotói célból következik, hogy az adós szerződésen alapuló tartozása a szerződés teljesítése, azaz a szolgáltatásért járó ellenszolgáltatás. Ezt a jogi álláspontot fejtette ki a Fővárosi Ítélőtábla 15.Fpkf.43.020/2012/4. számú végzésében. E határozatban a jogerősen elbírált kérelem alapjául egy ingatlan-adásvételi szerződés szolgált, melyben a Ptk.306. (1) bekezdés b) pontja alapján árleszállítás jogcímén támasztott igényt a hitelező az adóssal szemben arra hivatkozással, hogy a megvásárolt ingatlan a szerződésben meghatározott négyzetméterhez képest kisebb volt. A hitelezőnek az adós szerződésszegésen alapuló szavatossági igényéből eredő pénzkövetelése volt tehát a felszámolási kérelem alapja, melyre a bíróság nem találta alkalmazhatónak a Cstv. 27. (2) bekezdés a) pontját. 4
b) A másik álláspont szerint az általam már korábban ismertetett módon - szerződésen alapul az a hitelezői igény is, amelyet a hitelező az adóssal kötött szerződés hibás teljesítésére, vagy a szerződés megszűnése folytán felmerülő követeléseire alapítottan támaszt az adóssal szemben. Ezt a jogi álláspontot foglalta el a bíróság többek között az alábbi határozatokban: 1) A Fővárosi Ítélőtábla 12.Fpkf.43.384/2012/3. számú végzésében a szállítási szerződés azonnali hatályú felmondása miatt érvényesített meghiúsulási kötbér követelésre alapított kérelem alapján rendelte el az adós felszámolását. 2) A Fővárosi Ítélőtábla 12.Fpk.44.616/2008/2. számú végzésében (megjelent BDT2009.2011.) a szerződés megszűnését követően, a hibás teljesítésre alapítottan támasztott pénzkövetelést is szerződésen alapuló hitelezői igénynek minősítette. 3) A Fővárosi Ítélőtábla 12.Fpkf.43.938/2009/3. számú végzésében (megjelent BDT2010.2193) a hitelező a mezőgazdasági termékértékesítési szerződésből eredő kártérítési igényére alapította a kérelmét. A felek között vitás volt, hogy létrejött-e a szerződés. A másodfokú bíróság kifejtette, hogy A jogszabály szövegében a jogalkotó a szerződésen alapuló tartozásokat semmilyen módon nem szűkítette le, sem a szerződés alapkötelezettségeire, sem a szerződésben kikötött tartozásokra. Ezzel ténylegesen nemcsak a szerződésben kikötött nem vitatott, vagy elismert, előre ismert számlával igazolható tartozások esetén tette lehetővé a fizetésképtelenség megállapítását, hanem valamennyi szerződésen alapuló, elismert vagy nem vitatott tartozás esetében. A fentiek miatt a szerződésen alapuló, arra visszavezethető, abból eredő követelések köre erre irányuló tényleges jogszabályi rendelkezés híján nem szűkíthető le a szerződésben kifejezetten kikötött tartozásokra. Mindebből következően a bíróság álláspontja szerint érdemben kellett vizsgálni, hogy létrejött-e a felek között a szerződés. Jogegységi eljárás kezdeményezése Az eltérő jogi álláspontot elfoglaló jogerős határozatokra tekintettel a Kúria polgári kollégiumvezetője 2013.El.II.JE/G.2/1. szám alatt az egységes ítélkezés gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi határozat meghozatalát kezdeményezte az alábbi kérdésben. A Cstv. 27. (2) bekezdés a) pontjában foglalt, az adós szerződésen alapuló tartozása körébe az adós mely tartozásai vonhatók: csak a szerződés teljesítésének elmaradásából eredő vagy azok a tartozásai is, melyek a nem szerződésszerű teljesítés következményeként felmerült egyéb hitelezői pénzkövetelésekből erednek. Az eljárás során melybe külső szakértőként én is részt vettem azt az álláspontot foglaltam el, miszerint a 2007. évi módosításból és a Cstv. hatályos rendelkezéséből nem vezethető le a szűkítő értelmezés. A 2007. évi LXXVIII. törvény indokolásának általános és a Cstv. módosításához kapcsolódó részében megfogalmazott jogalkotói célokból nem következett, hogy a jogalkotó csak a szerződés szolgáltatásához kapcsolódó ellenérték megfizetésének elmulasztása esetén kívánta a felszámolási út igénybe vételét megengedni. Ellenkezőleg, az következik, hogy átlátható módon minden szerződésen alapuló tartozás esetén meg kívánta könnyíteni a jogosultak jogérvényesítését, azzal a megszorítással, hogy a megoldás ne legyen alkalmas követelésbehajtás gyakorlására. 5
A felszámolási eljárás, mint követelés érvényesítés természetesen alkalmas arra, hogy a hitelezőnek ne kelljen peres úton érvényesíteni a követelését. Így van ez abban az esetben, ha a szerződéshez közvetlenül kapcsolódó ellenszolgáltatás megfizetésére hívja fel az adóst és akkor is, ha számlát nem tud kiállítani, vagy a dolog természetéből fakadóan nincs számla, amely tartalmazná a teljesítési határidőt. Ezért alakította ki a bírói gyakorlat azt a megoldást, hogy ilyen esetben a követelést lejárttá kell tenni, s ez a számlához vagy szerződésben foglalt kötelezettséghez hasonlóan megnyitja az adós lehetőségét a vitatásra. Nincs másként ez a szerződésen alapuló egyéb kötelezettségek esetében (hibás teljesítés, érvénytelenség, szerződésen alapuló kártérítés, kötbér stb.) sem. Az adóst nem éri váratlanul a felszámolási kérelem előtti felszólítás, hiszen egyrészt tudja, hogy szerződéses viszony áll fenn közte és a hitelező között, megkapta a hitelező levelét, amelyből megtudta azt, hogy milyen jogcímen támaszt követelést vele szemben, milyen összegben és milyen lejárati határidővel. Amennyiben elmulasztja a vitató nyilatkozat megtételét, nem kaphat nagyobb védelmet annál az adósnál, aki a szerződés tárgyából következő ellenszolgáltatást nem fizette meg, s a hitelező követelését nem vitatta. A jogalkotói szándék egyértelműen az volt, hogy egyszerűbb módon lehessen érvényesíteni a követeléseket, a szűkítő értelmezés ennek a jogalkotói célnak nem felel meg. Abból a tényből, hogy a Cstv.-t is módosító jogszabály a Ptk. 402. -át is módosította, több okból sem következik az, hogy a jogalkotó a szerződéses szolgáltatáshoz kapcsolódó ellenszolgáltatás érvényesítésére kívánta korlátozni a hitelezők jogérvényesítését. Egyrészt, a törvény több jogszabályt módosított, s ezeknek a módosításoknak a köréből egyetlen törvényi módosítást kiragadni nem lehet. A Ptk. 402. (2) (3) bekezdésének beillesztése nincs összefüggésben a fizetésképtelenség fogalmának meghatározásával. A jogegységi döntés A Kúria ilyen előzmények után hozta meg a 4/2013. PJE jogegységi határozatot, amelyben kimondta, hogy Cstv. 27. (2) bekezdés a) pontja szerinti szerződésen alapuló tartozás fogalmába mind a szerződésben az adós által vállalt, mind a szerződésből eredő egyéb - a hitelező által az adóssal a pénzkövetelés megismeréséhez szükséges terjedelemben közölt - hitelezői igények beletartoznak, ideértve a nem szerződésszerű teljesítésből, illetve a szerződés megszűnéséből eredő pénzköveteléseket is. A jogegységi határozat indokolása kiemelte, hogy a Cstv. 1992. január 1-jén történt hatálybalépése óta - a törvény különböző paragrafusaiban és eltérő megfogalmazással - a hitelező likviditási alapon kezdeményezhette a felszámolási eljárást, azaz arra hivatkozással, hogy az adós a hitelezőnek nem fizette meg az esedékes, de nem vitatott vagy elismert tartozását meghatározott időn belül és emiatt fennáll a fizetésképtelensége. A Cstv. 27. (2) bekezdés a) pontjában a szerződésen alapuló követelésekre történő korlátozás a 2007. július 7-én hatályba lépett 2007. évi LXXVIII. törvénnyel történt módosítással került a Cstv.-be. A bírói gyakorlat egységes olyan esetben, ha a hitelező az adós részére teljesítette a szerződésben vállalt kötelezettségét, de az adós nem egyenlítette ki ennek a szerződésben meghatározott pénzbeli ellenértékét, ilyenkor a hitelező - a törvényben előírt egyéb feltételek fennállása esetén - kezdeményezheti a felszámolási eljárás lefolytatását. A jogegységi tanácsnak abban kellett állást foglalnia, hogy a nem szerződésszerűen teljesített kötelezettségekből, az érvénytelen szerződésből, illetve a szerződés megszűnéséből eredő pénzkövetelés megalapozhatja-e az adós fizetésképtelenségét. 6
A szerződés megszegéséből eredő követelések értelemszerűen szerződésen alapulnak. Ha bármely tartalmi elem tekintetében a szerződés nem teljesül, azaz a kötelezettség szerződésszerű teljesítése elmarad, szerződésszegés valósul meg. A visszterhes szerződésekben jellemzően az egyik fél dolog szolgáltatására vállal kötelezettséget, a másik fél pedig a pénzbeli ellenérték, azaz a pénzszolgáltatás fizetését vállalja. A szerződésszegés bármely szerződő fél oldalán megvalósulhat. A pénzszolgáltatásra köteles fél részéről előállhat fizetési késedelem, a fizetés teljesítésének megtagadása vagy meghiúsulása, míg a dologszolgáltatást vállaló fél ugyancsak teljesíthet késedelmesen, hibásan, a teljesítést megtagadhatja, vagy az meghiúsulhat. A dologszolgáltatás nem, vagy nem szerződésszerű teljesítéséből - a szerződésszegés jogkövetkezményeit alkalmazva - az igények pénzkövetelés formájában jelennek meg. A polgári jogviszonyok alapvető elve a felek egyenjogúsága. A szerződésben vállalt szolgáltatásokat a feleknek kölcsönösen kell nyújtaniuk, és szerződésszegés esetén azonos következményekkel kell számolniuk. A vizsgált normaszöveg nyelvtani értelmezéséből megállapítható, hogy az nem szűkíti le a szerződésen alapuló tartozás fogalmát kizárólag a hitelező szolgáltatásának szerződésben meghatározott pénzbeli ellenértékére, azaz az adós főszolgáltatására. A logikai értelmezés alapján sem lehet arra a következtetésre jutni, hogy a teljesítési határidőre történő utalás miatt a jogalkotó szándéka a szerződés jellemző szolgáltatásából fakadó tartozás fennállásához kapcsolta volna a fizetésképtelenség megállapítását. A teleologikus értelmezés alkalmazásával sem állapítható meg, hogy a jogszabály módosítás célja a felszámolási eljárás kezdeményezése lehetőségének ilyen tartalmú korlátozása lett volna. A jogegységi tanács a fentieknek megfelelően - a polgári jogi alapelveket is figyelembe véve - a Cstv. 27. (2) bekezdés a) pontjának értelmezése alapján azt állapította meg, hogy a szerződésen alapuló tartozás kifejezés tágabb értelmezésének az elfogadása indokolt. A felszámolási kérelem benyújtása előtt a hitelezőnek számlával, vagy egyéb módon először fel kell hívnia az adóst a fizetésre. Ezt a fizetési felhívást az adóssal bizonyítottan közölni kell. A felhívás közlése körében a Cstv. 27. (3) bekezdés első mondatában található kézbesítési vélelem nem alkalmazható, az ugyanis az adós vitatását, illetve a hitelező írásbeli fizetési felszólítását tartalmazó iratokra utal vissza és nem a hitelezőnek az adós részére megküldött, igénybejelentést tartalmazó számlájára, illetve fizetési felhívására. Ha az adós a küldemény megismerését a saját magatartásával akadályozza - például az átvétel megtagadásával -, az úgy tekintendő, hogy a küldemény az adós számára ismertté vált. A felek együttműködési kötelezettsége alapján a szerződésen alapuló egyéb - a nem szerződésszerű teljesítésből, illetve a szerződés megszűnéséből eredő - követelések érvényesítésének is az a feltétele, hogy a jogosult hitelező a követelését a kötelezett adós tudomására hozza, a szerződésben nem rögzített követelésének megismerését lehetővé tegye. A hitelező tehát csak akkor küldheti el az adós számára a Cstv. 27. (3) bekezdése szerinti fizetési felszólítást - amelynek kézhezvétele után az adós már nem vitathatja a hitelező követelését - ha az adóssal a megfelelő tartalmú számlát, a legalább a követelés ténybeli alapját, jogcímét, összegét és teljesítési határidejét tartalmazó fizetési felhívást bizonyíthatóan közölte, és letelt az adós számára a követelés vitatására rendelkezésre álló törvényi határidő. Az adós nem számolható fel ugyanis egy olyan követelés miatt, amely korábban számára nem vált ismertté. A jogegységi tanács tehát nagyon helyesen - elvetette a szűkítő értelmezést. A jogegységi döntéssel kapcsolatban annyit kell megjegyezni, hogy a Kúria példás gyorsasággal reagált az eltérő bírói gyakorlatra. Nem vitás, hogy a szűkítő értelmezés mellett állók érveiben is sok a 7
racionalitás, ezeket az érveket azonban a jogalkotónak kell mérlegelni, erre azonban nagy valószínűséggel csak egy új csődtörvényben lesz lehetősége. 8