IX. A H A J N A L A Holdfényvarázskisasszonyhoz 1. és egy világot helyükön, a hegyek megmozdulnak, lassú udvarlással összehajlanak, bezárják a sebet és a szakadék halommá merevül, vagy hanttá. Szikla, por kavargásban izzik napunk néma pazarlásban, tűzkorongján varjak serege repül. És a csönd egy lélekké nemesül két testben, majd közösen utat ásnak mély bánatnak, munkának, mulatásnak. Mert minden magány részeg egyedül s ki segít föl, ha egyszer elesel s minket, ha majd időnk végén elásnak nagy fák alatt, kicsiny szerelmesek? 1
2. nagy fák alatt kicsiny szerelmesek: sétálnánk, összeérne gondolatunk, kezünk, utunk, mely engedelmesen haladna lábunk alatt s nem néznénk, hová, merre visz De most halogatunk: érzést, tettet, szót; sebet nyalogatunk, minden gesztusunk suta és félkész a szándékunk, noha szép s őszinte. Elismerem: borzongató előleg volt sértett gőgöm összes verse, főleg gyűlöletem emlékét őrizze s holt helyén fojtó fájdalom marad, ha nem törnek többé fényre belőled mély barlangokban bujdokló szavak 2
3. mély barlangokban bujdokló szavak, melyekre idők szikla csendje fekszik, a ki nem mondott ősz s halott tavasz. Az ember tette Istennel vetekszik s testében érti meg, hogy a halál gyerekkeze játékszerként talán már holnap összetörheti. S veszekszik sorssal, önmagával, viccet gyárt, élcet, könyvet ír, bánt, káromkodik olykor, keveri e fogalmakat sokszor; a szó ugyanaz: kard lehet, vagy éppen gyógyír. A szép, mind apró mozzanat: végre vidámság, valóság, vég s végzet vízben, virágban visszhangozzanak 3
4. vízben, virágban visszhangozzanak kutakba suttogott igaz szavak: a nyarat, mely elhúlt, megidézzenek, halált és létezést szentként féljenek, fejre átokként sose szálljanak, a lelkeken szép gonddá váljanak s múljanak, mint gyatra tetté érjenek. De mindig állj ki legyél a bajnoka, ne süvöltsön, mint bolond szellemek, ha mély nyomán zúg fagyos fergeteg s idézd meg akkor is, ha vad, marcona, ha megutálnak, leköpik arcodat; helyes beszéd, tett megfeszüljenek s a tengerből már felmerüljenek 4
5. s a tengerből már felmerüljenek a hallgatások, meztelenné váljék bizonyosságom és a kételyed. Az ellenszenvem igen gyakran fáj még s amit mondtál, amit ki nem mondasz, melyen most is fösvény, tyúkként kotlasz: vigyázz, nehogy záppá érjen a szándék! Holdad csillagpalástján rőt sebhelyek hasadtak ott, ahol átölelte napom, az éjbe szállva követlek s amíg nem érlek el, nyugvást nem lelek. Együtt bolyongunk, mégis idegen maradsz s hitem hantján a fény feldereng, mint hajnalodó, biztos szigetek 5
6. mint hajnalodó, biztos szigetek, földerengő babér és hír hiteget, csábít, hogy névtelen ködébe zárjon: magamért nem, de érted tollat mártok; ne tégy ellenemre, veled teljes lelkem, pokolra dicsőség, versem téged s rajtam túl is minket szolgáljon. Most már tudom, az elméd miért hátrál: nem akarod elhinni, hogy vagyok, nem óriás, de alkotok nagyot, hatalmasabbat bármelyik császárnál! Hallgass szívedbe, kérdezd meg magad, megsúgja majd, mért mindig csak rám vártál; kinek a pálmák és kinek a nap 6
7. kinek a pálmák és kinek a nap; hitből formált jellem minden választás s hitem olykor magam alatt marad. Gyanakszom: kétség ül mindenkiben, magamban legfőképp. Nyirkos bágyadtság telepszik néha rám, aztán szárazság és innom kell. Nem bízom senkiben. Földönfutóvá tett ez az ország, cigány vagyok: a magyar paraszt gyaláz, bármi szépet teszek lenéz, vagy anyáz, konok hurok nyakamon a fojtás. Komor vigasznak a jó könyv marad velem, egy-két pohár bor, néhány barát s a költőnek a születő szavak 7
8. s a költőnek a születő szavak, amelyek tiszta árnyékokat vetnek a létező és jövendő lelkekben. Tavaszt dalolni s őszbe hull nyaram; nem én vagyok! A gyűlölettel rokon goromba írásom, sötét s mind jogos; kegyelem nincs: ítélnem kell magam és másokat. Kiutam sincs s nem lehet. Mégis: mikor magamra maradtam s legyöngültem, nyakamba szakadtak a gondok. Embernek sorsa, hogy tegyen, ha még hibásan is, de változzon, szeretetet, szót, békét álmodjon és egy világot. Helyükön a hegyek 8