Japán háborúja (2010 February 19, Friday) - Básthy Gábor 65 évvel ezelõtt kezdõdött a II. világháború Csendes-óceáni hadszínterének egyik legkegyetlenebb, legvéresebb, késõbb jelképpé vált csatája Ivo Dzsima szigetéért. Japán Európában alig ismert, közel 2000 éves, rendkívül mozgalmas történelmének és gazdag, kifinomult - jelen sorok írója által mélységesen tisztelt - kulturális hagyományainak még csak rövid összefoglalása is meghaladja jelen írás kereteit. Ahhoz azonban, hogy valós képet alkothassunk szerepérõl a második világháborúban és az Ivo Dzsimai csata jelentõségérõl, ismernünk kell legalább vázlatosan Japán újkori történelmét és a csendes-óceáni hadszíntér legfontosabb eseményeit. Egy nagyhatalom születése A feudális nagyurak közötti állandósult polgárháborúk 1600. szeptember 15.-én, szekigaharai csatában értek véget. Itt a legerõsebb és legtaktikusabb nagyúr, a legendás Tokugava Iejaszu megsemmisítõ vereséget mért egyesült riválisaira. Ettõl kezdve õ lett az ország tényleges ura, aki Edóból irányította Japánt. Három évvel késõbb a tényleges hatalommal nem rendelkezõ császárral sógunná neveztette ki magát. Ezzel kezdetét vette a Tokugava-sógunátus kora. Tartva a politikai beavatkozásoktól, az idegen vallási tanításoktól, és az ezt követõ gyarmatosítástól a sógunátus 1612-ben betiltotta a keresztény vallást és 1614-ben bezárta a kapukat a külföldiek elõtt, kivéve néhány holland és kínai kereskedõt. Az õ mûködésüket egy kis szigetre, a Nagaszaki mellett fekvõ Desimára szûkítették. Egyre keményebben korlátozták a kereskedelmet, megkezdõdött a keresztények üldözése, végül 1639-tõl a külföldiekkel való kereskedést szinte teljesen betiltották. Japán ezzel több, mint két évszázadra elszigetelte magát a külvilágtól. Az elszigeteltségnek 1854-ben szakadt vége, amikor Matthew Calbraith Perry sorhajókapitány vezetésével amerikai hadihajók érkeztek Japánba. A sorhajók ágyúival kikényszerített kanagavai egyezmény értelmében az ország megnyitotta kapuit a világ elõtt. Több hasonló, Japán számára kedvezõtlen szerzõdés a nyugati hatalmakkal gazdasági és politikai válságot eredményezett és ismét felrémlett a japán nemzet elõtt a gyarmatosítás réme. Ne feledjük: ekkor már Japán volt Délkelet-Ázsia egyetlen valóban független állama. A kialakult politikai feszültség hatására az utolsó sógun, Tokugava Joshinobu 1867-ben a császár javára lemondott hatalmáról, ám ezt nem mindenki fogadta el. Egy rövid, a központi császári hatalmat megerõsítõ polgárháború végeztével, amely végérvényesen megbuktatta a sógunátust, 1867. február 3.-án trónra lépett a modern japán megteremtõje és elsõ uralkodója, a ma is regnáló Jamato-dinasztia alapítója, Meidzsi (Mucuhito) császár. Kezdetét vette a Meidzsi-kor (1867. február 3. - 1912. július 30.), melyet Meidzsi restauráció"-nak éppúgy neveznek, mint Meidzsi forradalom"-nak A restauráció az állam és a társadalom minden területén véget vetett a Tokugava-sógunátus több mint két és fél évszázados feudális uralmának. Megszüntette a feudalizmust és új, modern kormányzatot hirdetett meg. Reformjaival egy központosított alkotmányos monarchiát hozott létre, visszaállította az uralkodói ház tekintélyét. Japán átvette a nyugat politikai, igazságszolgáltatási és katonai rendszerét. A közigazgatás francia, a haditengerészet brit, a hadsereg és a közoktatás porosz és francia példák nyomán szervezõdött meg. A császári székhely Kiotó helyett a Tokió nevet felvevõ Edó lett. A Meidzsi-reformok szimbolikus vezéregyénisége maga Meidzsi császár volt. Bár megalakult a parlament, valójában annak és a császárnak sem volt tényleges hatalma: az igazi erõt azok a daimjók és szamurájok birtokolták, akik, felismerve az idõk szavát, a restaurációt szervezték és vezették. Az elmaradott, feudális országból Japán rövid idõ alatt iparosodott nagyhatalom lett. Hogy fedezze a gyors fejlõdés miatti szükségleteit, lévén nyersanyagokban és termõföldben is szegény ország, ugyanúgy, mint korábban az európai gyarmatosító nagyhatalmak, háborúkat indított területek és erõforrások megszerzésére. Az elsõ kínai-japán háború és az orosz-japán háború gyõzelmei után Japán megszerezte Tajvant, Koreát és Szahalin déli részét. A XX. század elején a rövid Taisó-korszakot (1912. július 30. - 1926. december 25.) Mucuhito fia, Josihito (Taisó) császár uralkodását, Japán terjeszkedése és fegyverkezése jellemezte. Az ország az elsõ világháborúban a gyõztes antant hatalmak oldalán állt, így a háború után tovább növelhette befolyási területét a központi hatalmak egykori érdekeltségei egy részének megszerzésével. Azonban a világ nagy újrafelosztásából lényegében kimaradt. Ezért a Taisót követõ, a világban Hirohito néven ismertté vált Sóva császár uralkodása (1926. december 25. - 1989. január 7.) alatt Japán tovább folytatta a terjeszkedést, amelynek részeként 1931-ben elfoglalta Mandzsúriát. A nemzetközi közösség nemtetszését fejezte ki a megszállás miatt, ezért Japán két évvel késõbb kilépett a Népszövetségbõl. Japán útja a háborúhoz
1936. november 25.-én a Németország és Japán képviselõi parafálták az Antikomintern paktum"-ot. 1940. szeptember 27.-én pedig a Japán Császárság képviseletében Kuruszu Szaburó berlini nagykövet, a nemzetiszocialista Német Birodalom részérõl Adolf Hitler kancellár, a fasiszta Olasz Királyság nevében gróf Galeazzo Ciano külügyminiszter aláírta a háromhatalmi egyezményt, garantálva egymás kölcsönös politikai, gazdasági és katonai támogatását a nagy kelet-ázsiai térre és az európai területekre vonatkozó törekvéseiket illetõen". Az egyezményt 1941- ben kiegészítették azzal a ponttal, hogy háború esetén bármely szerzõdõ fél csak a másik kettõ beleegyezésével köthet fegyverszünetet. Ezzel létrejött a nyugati polgári és a vulgármarxista történetírás által egyaránt Berlin-Róma-Tokió tengely"-nek nevezett szövetség. Ezen történészek késõbb elõszeretettel sorolták be Japánt a fasiszta" nagyhatalmak közé. Az igazság azonban az, hogy semmiféle ideológiai rokonság sem mutatható ki császári Japán és a nemzetiszocialista Németország vagy a tõle is lényegesen különbözõ fasiszta Olaszország között. Japán egy sajátos történelmi fejlõdés útján, kizárásos alapon" jutott el ehhez a világpolitikai szintû érdekszövetséghez. Ráadásul ez is csak papír maradt. A három hatalom valójában sohasem hangolta össze stratégiáját. Hitler nem akart háborúba keveredni az Egyesült Államokkal addig, amíg nem gyõzi le a Szovjetuniót. Japán azonban belerángatta. A Führer dühöngött, de jó képet vágott hozzá és hadat üzent Amerikának, pedig erre egyik egyezmény sem kötelezte. {avbot youtube af5mr1lsioc&feature=playlist&p=4676b129884e5a02&index=10} 1937. június 7.-én, a Japán Császári Hadsereg és kínai Kuomintang csapatok között Peking közelében, a Marco Polo hídnál kitört összecsapásokkal megkezdõdött a második világháború. Japán Kína további tartományait foglalta el, majd 1938-ban a Hasszan-tónál, 1939-ben pedig Mongóliában a Halhin-Gol folyónál provokáltak a Szibéria felé tervezett elõretörés részeként incidenst, ám a Szovjetunió határozott fellépése nyomán meghátráltak. Részben a Halhin Gol-nál elszenvedett kudarc, részben az európai gyarmattartó hatalmak meggyengülése nyomán Japánban eldõlt az a vita, hogy a hódítások következõ lépése Szibéria vagy a csendes-óceáni területek legyenek. Miután 1940 márciusában a japán parlament egyhangúlag elfogadta a háborúról szóló határozatot, még ezen a tavaszon új offenzívába kezdtek Kínában. 1940 májusában az amerikai haditengerészet csendes-óceáni flottájának támaszpontját áthelyezte az Egyesült Államok nyugati partjáról a bevehetetlen"-nek nyilvánított Pearl Harborra, a Hawaii-szigetekre. Ám a flottabázis áthelyezése a hadtörténet egyik legnagyobb tengeri hadvezére, a Japán Császári Haditengerészet fõparancsnoka, Jamamoto Iszoroku tengernagy véleménye szerint olyan, mint egy torkunk felé szegezett tõr". Amerika ezzel egy idõben teljes nyersanyag- és olajembargót vezetett be Japánnal szemben, valamint zárolta az Egyesült Államok területén lévõ japán vagyont. Ez valójában burkolt hadüzenet minõsíthetõ. Hadigépezetének mûködtetéséhez Japánnak amerikai acélra, csak a Kínában lévõ csapatainak ellátásához pedig napi 28 000 gallon (azaz 106 ezer liter) amerikai olajra volt szüksége, amelyet más nyersanyagok mellett csak az európaiak által uralt délkelet-ázsiai térségben lévõ olajkészletek megszerzésével tudott pótolni. Ez Holland-Kelet-Indiát (Indonézia), a brit Malajziát és Francia-Indokínát jelentette. Utóbbit Franciaország 1940. május-júniusi bukását követõen haladéktalanul meg is szerezte. Az egyetlen potenciális akadályt - mivel a brit haditengerészet zöme Európában és az Atlanti-óceánon éppen a németekkel volt elfoglalva - az Egyesült Államok Csendes-óceáni Flottája képezte. Jamamoto tengernagy jól tudta, hogy az Egyesült Államok flottáját Japán csak villámháborúban tudja legyõzni. Tisztában volt vele, hogy Amerikát csak a háború elsõ évében verheti meg, és kényszerítheti rá egy Japán számára elõnyös békére. A beinduló amerikai haditermeléssel Japán azonban nem versenyezhet. Ha parancsot kapok a harcra" - jelentette ki az egyik haditanácson - akkor az Egyesült Államok és Anglia elleni háború elsõ hat-tizenkét hónapjában akcióim lendületesek lesznek, és a gyõzelmek egész sorát eredményezik. Ám kötelességem figyelmeztetni: ha a háború két vagy három évig elhúzódik, egyáltalán nem vagyok biztos végsõ gyõzelmünkben." 1941. december 7.-én Japán megtámadta a Pearl Harbor-i amerikai haditengerészeti támaszpontot, valamint hadat üzent az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának. Ez az esemény volt az ürügy arra, hogy az Egyesült Államok belépjen a második világháborúba. Pearl Harbortól Ivo Dzsimáig 1941. december 7.-én a Japán Császári Haditengerészet 1. csapásmérõ flottája repülõgép-hordozóiról felszálló vadászgépek, torpedóvetõk és zuhanóbombázók Nagumo Csúicsi altengernagy parancsnoksága alatt, Jamamoto Iszoroku tengernagy tervei alapján megsemmisítõ erejû támadást intézett az Egyesült Államok Csendes-óceáni Flottája Pearl Harbor-i támaszpontja ellen (errõl 2011. december 7.-én részletesebben is írunk majd). Az amerikai flotta majdnem harcképtelenné vált. {avbot flvremote http://www.webradio.hu/videos/2010/20100219japan_haboruja.flv video_image=auto} Azonban a fõ célpontok, az amerikai repülõgép-hordozók közül egyik sem tartózkodott a kikötõben. Ez késõbb végzetesnek bizonyult, ugyanis, ahogy a japánok is pontosan tudták, a modern tengeri hadviselés fõszereplõi már nem a csatahajók,
hanem a repülõgép-hordozók lettek. Másnap, 1941. december 8.-án egy tájfun rettenetes erejével és sebességével bontakozott ki a japán offenzíva Délkelet-Ázsiában. Betörnek Thaiföldre, alig több, mint két hét leforgása alatt elfoglalják Hong Kong-ot, 1942. január végére megszállják Malájföldet. A hatalmas költséggel erõddé kiépített Szingapúr háromszoros túlerõben lévõ brit védõi mindössze hat napos ostrom után 1942. február 15.-én megadják magukat a 25. japán hadsereg parancsnokának, Jamasita Tomojuki tábornoknak. {avbot youtube 4R5pajvYsLs&feature=PlayList&p=4676B129884E5A02&index=8} A Jáva-tengeri csatában, 1942. február 27.-én teljesen megsemmisül az a közös brit-holland-ausztrál flottakötelék, amely Karel Doorman holland ellentengernagy parancsnoksága alatt megkísérli megakadályozni, hogy a japánok partra szálljanak Jáva szigetén. 1942. márciusára a japánoké Holland-Kelet-India (Indonézia) is. A Fülöp-szigeteki harcok 1942. május elejére érnek véget. A szigeteket védõ amerikai csapatok fõparancsnoka, Douglas MacArthur tábornagy Roosevelt elnöktõl már március 11.-én parancsot kapott a távozásra. Az elnöknek a háború megnyeréséhez szüksége volt Amerika legrátermettebb és legtapasztaltabb hadvezérére. Búcsúszavai legendássá váltak: "Visszajövök!" - mondta. A januártól májusig tartó burmai hadijárat végén a császár gyõzedelmes csapatai már India határán állnak. A Japán Birodalom terjeszkedése elérte csúcspontját. Lassan azonban fordulni kezdett a hadiszerencse. A japánok, hogy megerõsítsék védelmi pozícióikat a térségben, 1942. május 3.-án megtámadták az új-guineai Port Moresbyt és délkeletebbre a salamon-szigeteki Tulagit. A partraszálló erõk inváziós flottájának légi fedezetét három repülõgép-hordozó biztosította. Az amerikaiak azonban ekkorra már jórészt megfejtették a japán haditengerészeti rejtjelezés kulcsát, így értesültek a japán tervekrõl. Az amerikaiak a térségbe küldtek két repülõgép-hordozót, valamint egy ausztrál-amerikai cirkáló különítményt, hogy szálljanak szembe a japán támadókkal. A 1942. május 4-8. között megvívott Korall-tengeri csata volt világtörténelem elsõ olyan tengeri ütközete, amelyet repülõgéphordozókról vívtak anélkül, hogy a harcoló felek hajói látták volna egymást, vagy közvetlenül tüzeltek volna egymásra. {avbot youtube Rrx0VvLcvkM} A veszteségeket tekintve csekély japán harcászati gyõzelem született: elveszett egy könnyû és súlyosan megsérült egy nehéz repülõgép-hordozó, míg a szövetségeseknél elsüllyedt egy és súlyosan megsérült egy másik nehéz csapásmérõ anyahajó. Ugyanakkor szövetségesek voltak azok, akik meghiúsították a másik fél szándékait és megakadályozták Port Moresby megszállását és megállították a japán terjeszkedést. Ezzel hadászati gyõzelmet arattak. A kikötõ stratégiai jelentõsége óriási volt a további hadmûveletek szempontjából. A Japánok nem tulajdonítottak különösebb jelentõséget a Korall-tengeri csatának. 1942. tavaszán haditengerészetük még mindig a legerõsebb volt a világon. Jamamoto Iszoroku tengernagy a Midway-szigetek ellen irányuló támadással kívánta elõcsalni rejtekhelyérõl a Pearl Harbornál meggyengített amerikai flottát, hogy döntõ csapást mérjen rá. Mellesleg a szigetek ideális bázisnak tûntek a járõrözésre induló felderítõ repülõgépek számára. Az amerikai rádiófelderítés japán haditengerészeti rejtjelezés kulcsának ismeretében felfedte a támadás tervét, így Chester William Nimitz tengernagy, a Csendes-óceáni Flotta fõparancsnoka felkészíthette erõit a várható csapás kivédésére.(a japánoknak az amerikai kódot sohasem sikerült megfejteniük, mivel az amerikai flotta rádiósai navaho indián kódbeszélõk" voltak és nem volt ember Japánban, aki értette volna a nyelvüket) A japánok meglehetõsen elbízták magukat és elhanyagolták a felderítést, mindenesetre fölényben voltak: négy repülõgép-hordozó állt rendelkezésükre, az amerikaiaknak csak három, a kísérõ hadihajókat tekintve még sokkal rosszabb volt a helyzet. A június 4.-én kezdõdött négy napos Midwayi csatában azonban az amerikaiak - nem kis szerencsével - mind a négy támadó repülõgép-hordozót megsemmisítették. {avbot youtube AJTeOejVgjQ} A súlyos vereséggel megszûnt a japán fölény, szertefoszlott a császári haditengerészet legyõzhetetlenségérõl szõtt legenda is, ám ennél súlyosabbnak bizonyult, hogy veszteségei - különös tekintettel a repülõgép-hordozókra - a háború végéig pótolhatatlannak bizonyultak. Az amerikai gyõzelem a Csendes-óceánon megfordította a háború menetét, a hadszíntérre gyakorolt jelentõsége Sztálingrádhoz mérhetõ. Az 1942. augusztus 7. és 1943. február 7. között a Salamon-szigeteknél több fázisban, a szárazföldön, a levegõben és a
tengeren megvívott guadalcanali csata döntõ változást hozott a háború menetében: itt indult meg az a szövetséges offenzíva, amit a japán hadvezetés már nem tudott megállítani, és ami végül elvezetett Japán kapitulációjához. A Midwaynél aratott elsõ gyõzelem után itt vették át a szövetségesek a kezdeményezést. A hadjárat során elszenvedett veszteségeket Japán már nem volt képes kiheverni. A Midwaynél elvesztett repülõgéphordozók és pilóták után a flotta további, pótolhatatlan veszteségeket szenvedett hadi- és fõképp szállítóhajókban. Nagyok voltak az amerikai anyagi veszteségek is, de azokat a beinduló hadiipar könnyedén pótolta. Jamamoto fenntartásai kezdtek beigazolódni. Elveszett a japán katona legyõzhetetlenségének mítosza is, amit a háború kezdetén aratott hihetetlen sikerek alapoztak meg. A védekezõ japánok ugyanakkor szinte az utolsó emberig kitartottak a túlerõvel szemben, 30 ezer fõs emberveszteségük ötszöröse volt az amerikaiakénak. Alapos felkészülés és erõkoncentráció után 1944. nyarán a szövetségesek elérkezettnek látták az idõt az átfogó ellentámadásra. 1944 májusában az amerikaiak megtámadták az Új-Guinea északi részén fekvõ Biak szigetét, mely a Fülöp-szigetek visszafoglalására irányuló hadmûvelet elsõ lépése volt. A támadás a Marianna-szigetek felé folytatódott. A japán ellentámadáshoz Ozava Jiszaburo tengernagy vezetésével érkezõ flotta négy nagy repülõgéphordozójáról 326 gép szállt fel Marc Andrew Mitscher altengernagy csapásmérõ egységének elpusztítására. A kialakuló hatalmas légicsatában június 19.-én a japánokénál már jóval korszerûbb és erõsebb vadászgépekkel repülõ amerikai pilóták 219 japán gépet lõttek le mindössze 30 repülõjük elvesztése mellett. Ez a csata késõbb a Mariannaszigeteki nagy pulykavadászat" néven vált híressé. Ugyanaznap az amerikai tengeralattjárók két japán hordozót is elsüllyesztettek, a rákövetkezõ napon pedig a zuhanóbombázók a tenger fenekére küldtek egy harmadikat is. A csata végére a japánoknak mindössze 35 repülõgépe maradt. A japán haditengerészeti légierõ lényegében megszûnt létezni. A szövetségesek június-november folyamán elfoglalják Mariana-szigeteket és Palau szigetcsoportot. Ezzel stratégiai fontosságú légitámaszpontokra (Saipan, Tinian, Guam, Peleliu) tettek szert. 1944 októberében 20.-án megindul a hatalmas amerikai inváziós flotta a Fülöp-szigetek felszabadítására. MacArthur betartotta ígéretét: visszatért. A közel 200 ezer tengerészgyalogos partraszállását Leyte szigetén tervezték. Végsõ kétségbeesett kísérletként a japán flotta maradéka megpróbálta visszaverni a támadókat. Itt, a Leyte-öbölben vívta meg október 23. és 26. között az Egyesült Államok 3. és 7. flottája, valamint a Japán Császári Haditengerészet a világtörténelem eddigi legnagyobb tengeri csatáját. Bár többször is bizonytalannal látszott a végkimenetel, az amerikai erõk végül fölényes, megsemmisítõ gyõzelmet arattak. {avbot youtube JM0m87FqkKA} A japánok október 25.-én itt vetették be elõször kétségbeesett, végsõ próbálkozásként az öngyilkos kamikaze bombázókat. A japán flotta elvesztette hadihajóinak színe-javát. A csatát túlélõ nagy japán hadihajók üzemanyag hiányában a háború további részében nem hagyták el kikötõiket és nem vettek részt érdemi harcokban. A Fülöp-szigetek elvesztésével Japán számára elérhetetlenné vált a Délkelet-Ázsiában meghódított területek nagy része, és az onnét származó, kulcsfontosságú nyersanyagok, különösen az olaj. Innen már nem volt visszaút. A Saipan, Tinian Guam és Peleliu szigeten kiépített amerikai légibázisokról a Boeing B-29-es Superfortress" stratégiai nehézbombázók immár elérhették a Japán anyaország szigeteit. Innen felszállva bombázhatták a nagyvárosokat, ipari központokat és akár Tokiót is. A távolság azonban még mindig 2500 kilométer volt a célpontoktól. A bombázók hatósugaruk határán mûködtek és a lehetséges bombaterhelés töredékét vihették magukkal. Ráadásul gondok jelentkeztek motorjaik megbízhatóságával is. Volt azonban félúton egy kicsi, szinte lakhatatlan vulkanikus sziget: Ivo Dzsima... Folytatjuk Források: Kakehasi Kumiko: Szomorú hõsi halál. Levelek Ivo Dzsimáról. Európa Könyvkiadó, 2008 Walter Lord: Hihetetlen gyõzelem. Zrínyi Katonai Kiadó, 1980 A.J.P. Taylor: A második világháború képes krónikája. Akadémiai Kiadó, Budapest 1988 Honvédségi Szemle. A Magyar Honvédség központi folyóirata. 63. évf. 1.sz., 2009. január hu.wikipedia.org en.wikipedia.org
www.makettinfo.hu www.mult-kor.hu www.masodikvh.hu/ secondworldwar.gportal.hu www.hadakutjan.hu