História 1980-05
História 1980-05 Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.
Tartalom 1.... 1 1. Az olimpiai eszme születése... 1 2. Képek... 4 2.... 6 1. Amatõrök és profik az ókori sportéletben... 6 2. Képek... 8 3.... 10 1. Attalosz gyõzelme Olümpiában... 10 2. Képek... 11 4.... 12 1. Mikor volt az elsõ maratoni futás? Interjú Kertész Istvánnal... 12 2. Képek... 12 5.... 14 1. Sportolók Pannonföldön. Sport és lovagi élet a középkori Magyarországon... 14 2. Képek... 16 6.... 17 1. Sport, városiasodás, polgárság. Testgyakorlás Budán és Pesten a múlt század derekán... 17 2. Képek... 19 7.... 21 1. A biciklis bajvívó... 21 2. Képek... 23 8.... 27 1. A parasztifjúság sportja a polgári Magyarországon... 27 2. Képek... 29 9.... 31 1. Csonka olimpia, 1920... 31 2. Képek... 32 10.... 33 1. Munkássport, munkásolimpia... 33 2. Képek... 35 11.... 37 1. A modern labdarúgás magyar úttörõje. Tóth Potya István... 37 2. Képek... 38 12.... 40 1. Demokrácia és tömegsport, 1947... 40 2. Képek... 42 13.... 43 1. Eredmények, hibák a sportpolitikában. Az MDP 1954. évi határozata... 43 2. Képek... 46 14.... 48 1. A lovagi torna. Ulrich von Liechtenstein leírásai, 1224... 48 2. Képek... 49 15.... 51 1. Künn vagyunk a vízbõl! Hogyan látta Zsolt Béla és Szabó Dezsõ a berlini versenyeket? 51 2. Képek... 52 16.... 53 1. A Nemzeti Sportuszoda... 53 2. Képek... 54 17.... 56 1. Magyar újságok az olimpiákról... 56 2. Képek... 59 18.... 63 1. Olcsón szerzett drága aranyak... Magyar állami pénztámogatás az olimpiákhoz (18961945) 63 19.... 66 1. Testkultúra, iskolai oktatás a polgári kor hajnalán... 66 iii
História 1980-05 2. Képek... 68 20.... 70 1. A nemzetközi olimpiai mozgalom létrejötte. Interjú Kutassi Lászlóval... 70 2. Képek... 72 21.... 74 1. Családi Fotóalbum... 74 2. Képek... 74 22.... 79 1. Elfelejtett ötkarikás számok... 79 2. Képek... 80 23.... 82 1. Lövészegyleti céltáblák... 82 2. Képek... 83 iv
1. Az olimpiai eszme születése SARKADY János Az olimpiai eszme születése Az olimpiai játékok kezdetei a mitikus előidőkre nyúlnak vissza. A görög hagyományok különböző alapítókat és alapítási alkalmakat említenek. Magának Zeusznak, a legfőbb istennek tulajdonították a verseny létesítését, aki atyja, Kronosz és a titánok legyőzését, a világ uralmának megszerzését ünnepelte volna ezzel az aktussal. Legelterjedtebb volt azonban az a változat, amely a görög mitológia legnagyobb hősét, Héraklészt tisztelte alapítóként, aki ellensége, Augeiasz éliszi király (a hírhedt istállótulajdonos) leverése után rendezte meg először az olümpiai versenyeket. (Megint mások szerint nem is ő volt az igazi alapító, hanem egy régebbi névrokona, az idai Héraklész, aki Krétából vándorolt a Peloponnészoszra.) A görög mitológia kifogyhatatlan a változatokban. Olümpia szentély Az Élisz államban fekvő Olümpia mindenképpen régi, híres vallási központ volt. Ősi, talán még a görögök előtti időkből származó kultuszhelye volt itt Gaiának, a föld istennőjének, meg Kronosznak és Rheának, a Zeusz előtti istenpárnak; az olümposzi istencsalád feje, Zeusz, és felesége, Héra csak később került a kultusz középpontjába. Egy ilyen, a szélesebb környék lakóinak vallási központjául szolgáló hely megfelelő volt arra, hogy más alkalmak, mindenekelőtt sportversenyek központjává is váljon. A görög történelem hajnalán, a homéroszi korban a sportélet már fejlett és sokoldalú volt: jól mutatják ezt elsősorban éppen Homérosz eposzaiban a versenyek leírásai (az Iliászban a Patroklosz temetése után, az Odüsszeiában a phaiákoknál Odüsszeusz megvendégelésekor rendezett verseny-küzdelmek). A versenyzők sokféle sportágban (kocsiverseny, ökölvívás, birkózás., futás, vívás, diszkoszvetés stb.) mérik össze erejüket, és a győztesek értékes tárgyakat (drága fegyvereket, edényeket, ökröket, rabszolganőket) kapnak jutalmul. Az olümpiai versenyek legkorábbi megfogható formája ezektől bizonyos fokig eltérő képet mutat, elsősorban sajátos kultikus kötöttsége miatt: eleinte a stadionfutás az egyetlen versenyszám, s a győztes jutalma nem anyagi. hanem jelképes értékű, a szent olajfa ágából font koszorú; szerepének fontos mozzanata, hogy győzelme után ő gyújthatja meg az ünnepi áldozat tüzét. A versenyek idején békének kell uralkodnia A mitikus előzmények után a görög hagyomány a legendás spártai törvényhozó, Lükurgosz, és a nem kevésbé legendás, de kevésbé fontos és közismert éliszi király, Iphitosz egyezményéhez köti a játékok felújítását, és ezzel tulajdonképpeni történeti kezdetüket. Ők állapodtak volna meg abban, hogy Olümpia szent hely legyen, ahová fegyveresen ' nem szabad belépni, s a versenyek idején békének kell uralkodnia. Egyezményüket egy bronz diszkosz oldalára vésték fel, amelyet szent fogadalmi ajándékként századokon keresztül őriztek Héra templomában. A 4. században Arisztotelész még látta, olvasta és forrásként fel is használta ezt a fontos feliratos dokumentumot. Hogy valójában milyen korból származott ez a diszkosz, mi is volt pontosan a feliratban, s helyesen olvasta és interpretálta-e a szöveget akár maga Arisztotelész is, az meglehetősen bizonytalan. Az amúgy is igen bizonytalan történeti hitelű Lükurgosz szerződésének hagyományos időpontját (Kr. e. 884) pedig jó évszázad választja el attól az időtől, amikor megkezdődik a győztesek nevének feljegyzése, a játékok folyamatos számontartása Kr. e. 776). A bizonytalan mozzanatok ellenére maga a megegyezés ténye jól beleillik a korai archaikus kor viszonyai közé. Egy helyi ünnep, illetve a hozzá kapcsolódó verseny szélesebb körű elismerése és elismertetése egy vallási jellegű szövetségben, amely biztosítja a rendezvény békéjét, nem áll egyedül ezekben a századokban. Több esetben megfigyelhető egy-egy helyi kultusz regionális jelentőségre emelkedése vallási szövetségek (amphiktioniák) köz-pontjaként. Ezek a szövetségek igyekeztek saját körükön belül a békés viszonyokat fenntartani, vagy mivel ez a görög állapotok közt tartósan lehetetlen volt, legalább a háborúk kegyetlenségét enyhíteni. (Például a gyümölcsfák kivágásának, az ivóvíz elzárásának, a megvert városok teljes elpusztításának tilalma.) E kísérletek sorába tartozott az ekecheiria, az olümpiai játékok alatt kötelező béke, és a játékok résztvevői biztonságának garantálása is oda- és visszaútjukon. Ez a megegyezés volt az, amelyet leginkább tiszteletben tartottak s csak nagyon kevés alkalommal szegtek meg a görög történelem egyébként oly mozgalmas, sőt viharos archaikus és klasszikus századaiban. Jegyezzük meg: ez volt az első kísérlet a történelemben és tegyük hozzá: viszonylag sikeres kísérlet!, hogy legalább átmeneti időszakokra általános békét hozzanak létre. 1
Az ókori híradások Az olümpiai játékok eseményeiről a klasszikus kor történetírói Hérodotosz, Thuküdidész, Xenophón gyakran tesznek említést; a játékok történetének első összefoglalását azonban az 5. század végén Hippiasz készítette el, a híres szofista, aki maga is éliszi származású volt. Nagy anyag állt rendelkezésére, főleg a győztesek Olümpiában felállított szobrai, emlékművei révén; kétségtelenül voltak bizonyos feljegyzések a versenyszámok többszöri kibővítésével kapcsolatban is. Hippiasz Listája a győztesek nevét, sportágát és győzelmüknek az olümpia sorszámával megadott időpontját tartalmazta. A későbbiekben azután a győztesek feljegyzését rendszeresen folytatták. Ezeket a listákat a késő-ókori krónikák örökítették az utókorra. (Magyarul közli Mező Ferenc.) Külön említésre méltó, hogy a négyéves időszakok, a versenyek jegyzése az olümpiászok által adott kronológiai rendszer a 4. század történetírói munkáiban a görög történelem időbeosztásának alapja lett, és az egyik leggyakoribb módja a történeti események időmegjelölésének. Az olümpiák története elsősorban természetesen szorosan vett sporttörténet: annak a folyamatnak az ábrázolása, amelynek során az eredeti stadionfutáshoz egyre újabb versenyszámok kapcsolódtak (kettőstávfutás, hosszútávfutás, birkázás, öttusa, ökölvívás, kocsiverseny négyesfogatokkal, pankration, lovaglás stb.). Érdekes lenne nyomon követni a versenyzők eredményeit is, megfigyelni fokozódó teljesítményeiket de ebben a vonatkozásban képünk nagyon hiányos. A görög felfogás számára a részvétel mellett a győzelem volt a fontos, az elsőség az adott versenyen; az elért teljesítményeket ritkán jegyezték fel, és korunk gyakorlatától eltérően általában nem viszonyították egymáshoz. Nem tették ezt még azokban a számokban sem (pl. ugrás, diszkoszvetés stb.), ahol az eredmények pontosan mérhetők lettek volna, (Az természetes, hogy pl. a futás idejének méréséhez, főleg a korai századokban, hiányoztak a pontos mérőműszerek a birkózásban, ökölvívásban, pankrationban pedig valóban csak a győzelem ténye számított.) Az olümpia és a görög embereszmény Ha sporttörténeti szempontból hiányosabbak is adataink, mint kívánatos lenne, az világos, hogy az olümpiai játékok története rendkívül szorosan összekapcsolódott a görögség egész fejlődésével. A görög poliszokat, ezeket a többnyire csak városka, vagy éppen falu nagyságú államokat számos kapocs (közös nyelv, szokások, vallás, gazdasági, politikai, kulturális kapcsolatok) fűzték össze egymással, de makacsul őrzött politikai önállóságuk, külön érdekeik gyakran sodorták őket összeütközésekbe. Az állandó háborúk között a poliszok sorsa sokszor függött attól, hogy katonasága (lényegében: egész szabad férfilakossága) milyen erős, edzett és gyakorlott volt. Ez az egyik fő oka annak, miért tekintették a testnevelést közösségi feladatnak, a nevelés egyik legfontosabb alkotórészének. A görögök a testedzést gümnasztika néven foglalták egybe: ebbe beleértették a testnevelés minden fajtáját, az atlétika különböző ágait, a labdajátékokat, a táncot, az úszást stb. Ez a sokoldalú gimnasztika a görög nevelés talán leglényegesebb részét jelentette, és megfelelt annak a nevelési célnak, amely az aretében, a férfierény, az erő és bátorság ideáljában öltött formát, még a korai arisztokrácia uralma idején. Katonai derekassága tette képessé az arisztokráciát társadalmi pozíciójának biztosítására és a háborúkban a közösség összérdekének védelmére. Az erő és bátorság teljesítményei ebben a világban elválaszthatatlanok voltak a versengés vágyától. Ahogy Homérosz századokra szóló érvénnyel megfogalmazta: hogy legyek első mindig, a többi fölé kimagasló. A verseny, az agón annyira kiemelkedő helyet kapott a görög gondolkodásban és értékrendszerben, hogy sokan a versengés által meghatározott, agonális embertípusnak minősítik a kor görögségét, s általában az egész archaikus-korai klasszikus korról mint agonális korszakról beszélnek. A polisz-államok további, a demokrácia felé vivő fejlődése során a köznép folytatja és továbbfejleszti ezt az arisztokratikus eredetű eszményt. A kiváló katonai teljesítőképesség követelménye kiterjed az egész szabad polgárság körére, az azt megalapozó testedzés gyakorlatával együtt. Ennek felel meg az, hogy az olümpiai versenyen való részvétel egyetlen előfeltétele: a versenyző szabad születésű görög legyen. Az areté követelménye át-alakult, elmélyült, a fizikai erő és ügyesség mellett fokozottan helyet kaptak az erkölcsi és értelmi tulajdonságok. Görög összetartás és görög kultúra Az olümpiai győztesek listájában amely mindig megjelölte az illetők származását is érdekesen nyomon követhetjük azt is, hogyan bővül állandóan a résztvevők köre, párhuzamosan a játékok tekintélyének és vonzerejének növekedésével. Kezdetben csak peloponnészoszi versenyzők szerepelnek. A győztesek közt a 8. század végétől a 6. század elejéig legtöbb a spártai. Ez érthető, hiszen Spártát a szomszédjai ellen folytatott 2
háborúk ebben az időben Görögország első katonai hatalmává tették, erőteljesen serkentve a katonaság előiskoláját, a sportéletet is. A végletekig fokozott militarizálás azonban idővel nemcsak a spártai kultúrát szegényíti el, hanem ellentétbe kerül a sporttal is. Egyre kevesebb lesz a spártai versenyző Olümpiában, az olyan sportágakban pedig, ahol a vesztes feladhatta a küzdelmet, nem is indultak: nem tudták sportszerűen elviselni a vereséget. Fokozódó mértékben kapcsolódtak be viszont Közép- és Észak-Görögország versenyzői: már a 7. századtól kezdve például sok athéni győztessel találkozunk. A 6. század elejétől pedig megszaporodnak a gyarmatvárosokból, elsősorban Szicília és Dél-Itália poliszaiból érkező versenyzők. Ez utóbbi különösen jellemző jelenség. A felvirágzó gyarmatvárosok szívesen dokumentálták összetartozásukat anyavárosukkal, s ezen túlmenőleg az egész görög anyaországgal. Fényesen kiállított ünnepi követségeket küldtek az olümpiai Zeusz-ünnepekre, s versenyzőik egyre nagyobb számban szerepeltek a játékokon, anyaországi versenytársaikkal együtt. Az olümpiai versenyeket egyre erősebben és tudatosabban hatotta át a pánhellén szellem: a 6. századra már teljesen kialakult és általánosan elismertté vált a játékok, mint összgörög ünnepélyek kivételes helyzete és szerepe. Az ekecheiriát most már négyévenként az egész görög világban meghirdették, s a versenyzők és nézők a görög világ minden részéből özönlöttek Olümpiába. Az 5. század elején a görögségnek hatalmas történeti erőpróbát kellett kiállnia. A görög perzsa háborúban a görög életforma megvédte létjogosultságát és bebizonyította fölényét az ókori kelet világával szemben. A nagy győzelmek kora egybeesett Olümpia egyik legfényesebb időszakával, s a játékok a görögség öntudatának, hazafias büszkeségének is kifejezői voltak ebben a korban. Különösen világosan mutatja ezt egy Hérodotosznál olvasható történet. Amikor Kr. e. 480-ban Xerxész előrenyomuló hadaival szemben Leónidasz és spártai katonái halálra szántan védték Thermopülai szorosát, a görög államok ugyanebben az időben rendezték a 75. olümpiát. Jól jellemzi ez a tény a görögök belső biztonságérzetét, de még jellemzőbb az a hatás, amit a perzsákra tett. Hérodotosz elmondja, hogy a perzsa fővezér, Mardoniosz megkérdeztette néhány arkadiai szökevénytől, mivel foglalkoznak most a görögök. A válasz az volt, hogy az olümpiai játékokon a versenyek nézésével vannak elfoglalva. A csodálkozó perzsák kérdésére, hogy vajon milyen különlegesen értékes jutalmak várhatják ott a győzteseket, közölték, hogy a díj egy olajfaágból font koszorú. Ennek hallatára megdöbbenten kiáltott fel az egyik perzsa vezér: Jaj. Mardoniosz, milyen emberek ellen vezettél háborúba bennünket, akik versenyeiken nem kincsekért küzdenek! A klasszikus korban az olümpiai játékok a sportesemények mellett alkalmat adtak az előadóművészek, szónokok, írók összejövetelére és szereplésére is. Olümpia a görög kultúra egyik központjának szerepét is betöltötte. A helyszínen külsőleg is méltó volt a rendezvényekhez. Pompásan kiépített sportlétesítmények, a stadion, a gümnaszion s a palaisztra gyakorló helyei álltak a versenyzők rendelkezésére. Méltóságosan emelkedtek oszlopkoszorújukkal a szentélyek, Héra és Zeusz templomai; kincsesházak őrizték a győztesek fogadalmi ajándékait; remek művészi alkotások köztük a leghíresebb, Pheidiasz Zeusz-szobra kápráztatták el a görög föld minden részéről ideérkező versenyzőket és nézőket. Az olümpiai eszme bukása Sajnos, a történelem későbbi viharai nem kímélték meg a görög sportélet székhelyét sem. Élisz összeütközése Spártával a peloponnészoszi háború idején (formailag épp egy spártainak a versenyből való kitiltása miatt), majd az arkadiaiak ideiglenes foglalása és fosztogatása 365-ben, amit önkényes (később érvénytelennek nyilvánított) külön olümpia rendezésével tetőztek meg, csak előjátéka volt a hellénisztikus kor zavarai között többször is bekövetkező megszállásoknak és Olümpia ismételt kirablásának. A hellénisztikus kor nem hanyagolta el a sportot, de más eszmények, új központok és ünnepek csökkentették Olümpia szerepét, s az egyre erősebb profizmus is hozzájárult a régi szellem hanyatlásához. A hanyatlást a római hódítás tetőzte be; a rómaiak kezdetben nem voltak megértők a görög sportélet és eszményei iránt. Később, a császárság korában, kedvezőbb körülmények között, az olümpiai sportélet ismét megélénkült, bár ez már távolról sem volt a régi... A késői ókor válságos, zavaros időszaka, a népvándorlás betörései, amelyet földrengések is tetéztek, s végül a játékokat a pogányság erkölcstelen maradványainak tekintő keresztény császárok tervszerű pusztításai megpecsételték Olümpia sorsát. A ledöntött épületek romjait az áradó folyó iszapja, az olümpiai eszmét pedig a mély feledés takarta el hosszú időre, majdnem két évezredre. Bibliográfia E. Norman Gardiner: Olympia, its History and Remains. Oxford, 1925. Mező Ferenc: Az olimpiai Játékok története. Bp. 1929. 3
E. Curtius: Olympia. Berlin, 1935. L Deubner: Kult und Spiel in alten Olympia. Leipzig, 1936. H. Schöbel: Olympia und seine Spiele. Leipzig-Berlin, 1964, Ritoók Zsigmond: Színház és stadion. Bp. 1968. 2. Képek 4
5
1. Amatõrök és profik az ókori sportéletben MARÓTI Egon Amatőrök és profik az ókori sportéletben A versenyjátékoknak a klasszikus ókorban, különösen a görög világban igen sokrétű jelentőségűk volt. Hatásuk nem korlátozódott a sport területére, hanem a társadalmi és kulturális életben is fontos szerepet játszottak, sőt a városállamokra tagolt görögség körében az összetartozás érzését is ápolták. A kalokagathia Az anyaország és a távoli gyarmatok poliszainak sportoló fiataljai rendszeresen közös versenyeken, az ún. pánhellén játékokon találkoztak s mérték össze tudásukat. Ezek közül kiemelkedtek a peloponnészoszi Éliszben négy-évenként megtartott olümpiai versenyek, amelyekre vonatkozóan a Kr. e. 776. évtől kezdve vannak írásos adataink. Az egyes olümpiák közé eső években rendezték meg Delphoiban a püthói, Korinthosz mellett az iszthmoszi és Argoliszban a nemeai játékokat. E versenyeken, amelyek egyben az egész görögség vallási ünnepei is voltak, a sportolók eszmei díjaként Éliszben például a szent vadolajfa ágaiból font koszorúért küzdöttek. Az ókori görög versenyjátékokról és az antik sportéletről kialakult közfelfogás szerint a görögök a korai időkben a test, illetőleg a testi és szellemi adottságok arányos, harmonikus kifejlesztésére kalokagathia tőrekedtek. Később az ideális elv és ' a kultikus szempont mindinkább háttérbe szorult, s mind nagyobb teret nyertek a díjas versenyek. A könnyűatlétika (futószámok, pentathlon) rovására egyre inkább előtérbe kerültek a küzdősportok: a birkózás, az ökölvívás és főleg a pankráció. Ezzel összefüggésben fokozódott a specializálódás, s a hatalmas termetű, hivatásos versenyzők egyre jobban eldurvuló küzdelmeiben az olümpiai eszme elfajult, s a,;nemes versengést" felváltotta a látványos tömegszórakozás és pénzhajhászás. Fejlődés vagy hanyatlás? A küzdősportokban, ahol nem voltak súlycsoportok a versenyzők csak korosztály szerint oszlottak három csoportba, kétségtelenül igen nagy jelentősége lehetett a testsúlynak. Az igazán nagy versenyzőkre mégis az éliszi Arisztodamosz példája a jellemző, aki 388-ban büszkén hangsúlyozza a birkózásban elért olümpiai győzelmét megörökítő szoborfeliratában, hogy nem hatalmas testalkata, hanem ügyessége, technikai tudása révén diadalmaskodott. A 6. század legendás birkózójának, a krotóni Milónnak győzelmi epigrammája sem kétségkívül hatalmas testi erejéről, hanem arányos testalkatáról, kidolgozott izomzatáról: szépségéről emlékezik meg. Az eldurvulást tagadhatatlanul bizonyítja, hogy az a bőrszíj tekercs, amelyet a bokszolók eredetileg ujjaik védelmére csavartak öklükre, idővel mint mellékelt képünk is mutatja súlyos sérüléseket, akár halálos ütést okozó fegyverré vált. Ám a fennmaradt kőemlékek vallomása szerint a legkiválóbb ökölvívók nem ellenfeleiket letaglózó ütéseikre voltak büszkék, hanem arra, hogy ők nem kerültek a földre küzdelmeik során, vagy épp arra, hogy ellenfeleik meg sem tudták ütni őket. Ily módon a technikai felkészültségnek itt is lényeges szerepe volt, s az ókori ökölvívás aligha szedett annyi áldozatot, mint a modern profi boksz. (A különösen Rómában népszerű látványosságról, az életre-halálra menő gladiátorviadalokról nem is kell szólnunk, hiszen ezeknek a sporthoz édes-kevés közük volt.) Egyes finnyás költők és moralizáló filozófusok mégis gúnyos megvetéssel nyilatkoztak az egyoldalú testkultúra és a sportolók túlzott népszerűsége ellen. Ennek azonban csekély befolyása volt a közvéleményre. De valóban olyan összeegyeztethetetlen volt akár a legerőltetőbb, legdurvább sportágak művelése a szellemi kulturálódással? Aligha, különben hogy történhetett volna meg, hogy a nagy filozófus, Platón (427 347) fiatal korában éppen birkózásban győzött az iszthmoszi játékokon; vagy, hogy a kiváló tragédiaköltő, Euripidész (kb. 480 406) ugyancsak fiatal korában szintén birkózásban, és ráadásul ökölvívásban is győzött a kisebb jelentőségű de busásan díjazott eleusziszi, illetve athéni versenyeken; vagy, hogy a már említett többszörös olümpiai győztes birkózó, Milón tagja lehetett a híres matematikus és filozófus Püthagorász (540 500) körének. A túlzott egyoldalúság veszélyét más körülmények is korlátozták. Így ismeretlenek voltak a modern időkre jellemző rekordtörekvések. A futószámok idejének mérésére ui. eleve hiányoztak a technikai eszközök, a megfelelő órák. S mivel a győztesek idejét nem mérték, nem is tarthatták számon. A jelek szerint nem mérték rendszeresen a pentatlon távolugró-, diszkosz és gerelyvető teljesítményének a hosszát sem, csak jelölték. Ez 6
bizonyára a gyorsabb lebonyolítás érdekében történt, de a győzelem megállapításához ez is elégséges volt. Csak a szembetűnően kivételes eredményeket mérték le s jegyezték fel. Így maradt ránk néhány idevágó bár korántsem problémamentes adat. Hivatalos rekordokat azonban nem tartottak számon, a mindenkori győzelem volt a fontos. Így tehát nem volt a mérhető teljesítményeknek egy abszolút, visszamenőleg is viszonyítható mércéje, mely a fokozott felkészülés révén a szakadatlan rekordhajhászás során ma annyi aránytalanságra vezet az izomzat, a testi felépítés és a készségek arányos fejlettségének rovására. Amatőrség vagy profizmus? De hogyan állunk hát az ókori amatőrség profizmus kérdésével? Kétségtelen, hogy aki olyan gazdag volt, mint például az athéni Alkibiadész (450 404), aki egy olümpiai versenyen hét négyesfogatot tudott elindítani (s győzött is), az a legszigorúbb mércével mérve is amatőrnek minősülhet akárcsak újkori utóda, a milliomos A. Brundage, míg a vagyontalan indián J. Thorpe-ot utólag is meg lehetett fosztani olümpiai aranyérmétől, mert nem átallotta megélhetését sportolói képességével biztosítani. Az antikvitás azonban nem osztotta két csoportra a sportolókat, s maguk a versenyek, ahogy ma nevezzük például teniszben: nyíltak voltak, azaz bár-mely szabadszületésű görög férfi elindulhatott a legrangosabb eszmei díjas pánhellén viadalon, és bármelyik pénzdíjas, illetve értékes jutalmakkal honorált helyi versenyen. Ezek az említett díjak igen tekintélyesek lehettek. Így például az eleusziszi versenyek győztese feliratos adatok szerint 70 medimnosz, tehát több mint 35 hektóliter kölest kapott. A Panathenaia gyermek győztesei a Kr. e. 4. sz. elején 30, az ifjúságiak 40, a felnőttek valószínűleg 60 amphora olajat kaptak jutalmul. (1 amphora= kb. 26 I.) Említést érdemel azonban, hogy ugyanott egy győztes lantművész 1000 drachma értékű aranyláncot és 500 ezüst drachma készpénzt nyert. (1 drachma= 1 birka árával!) Az olimpiai győztesek díjazása A legnagyobb presztízse azonban mindvégig az olümpiai győzelemnek volt. Az antik olümpiák győztesei minden díjas versenyen megkülönböztetett anyagi megbecsülésre számíthattak. Olyan lehetett ez, mint mondjuk a mai meghívásos nemzetközi atlétikai versenyek amatőr résztvevőinek költségtérítése. S mi a helyet az olümpiai győztesek honorálásával? Ez valóban csak a győzelmi koszorú és szalag, illetve a pálmaág volt?.ezzel nem jártak anyagi előnyök? Nos, a deheroizálás szándéka nélkű1 megállapíthatjuk, hogy távolról sem ez a helyzet: tiszta amatőrségről tulajdonképpen ebben az esetben sem beszélhetünk. A különbség csak az, hogy a négy nagy pánhellén játék melyek közé az olümpia is tartozott győzteseinek díja nem előre megállapított, a rendezők által kitűzött összeg, érték volt, hanem utólagos ajándék, amit a győztes szülővárosától kapott, mégpedig azért, mert a győzelmi koszorú már az antik görög felfogás szerint sem csak a győztest, hanem poliszát, városállamát is ékesítette; a győzelmi felirat nemcsak az ő és családja személyes hírnevét örökítette meg, hanem szülőhazájának dicsőségét is hirdette. A számos győzelmi feliratban tehát nemcsak a versenyzők dicsőségvágyának megnyilvánulását kell látnunk, hanem az egymással a sport területén is rivalizáló poliszok presztízstörekvéseit is. Így aztán még olyan esetek is előfordultak, hogy egyes versenyzőket megvesztegetéssel igyekeztek nem egyszer sikerrel rávenni arra, hogy más polisz polgáraként hirdettessék ki magukat a győzelmi záróünnepélyen, mint amelynek valójában szülöttei, lakói voltak. Az államnak a polgárai egyéni sikerében való részesedését hamarosan, már korai időktől kitüntetésekkel és jutalmakkal viszonozták. Így pl. Szolón idejétől egy athéni olümpiai győztes 500 drachmát kapott jutalmul, a többi pánhellén játék győztesei 100-at. Gyakori és jellemző példa, hogy annak a szobornak a költségeit, amelyet egy-egy győztes diadala színhelyén s szütyővárosában is felállíttathatott, az illető polisz fedezte közpénzből, olykor gazdag polgárok kitüntető kötelezettségként. Közismert volt a dél-itáliai Szibariszból való Kleombrotosz esete, aki még a Kr. e. 6. században akkora jutalmat kapott olümpiai győzelméért gazdag szülővárosától, hogy annak egy tizedéből egy életnagyságú bronz szobrot lehetett készíttetni. Márpedig ezek a szobrok nem voltak olcsók! Van olyan adatunk, amely egy bronzszobor árát 3000 drachmában jelöli meg. De ugyancsak költségesek voltak a győzelmet, a győztest ünneplő dalok, az ún. epinikionok is. A legkiválóbb költők, így Pindarosz (kb. 520 446) és Bakkhülidész (kb. 505 450) is szívesen vállalkoztak ilyenek írására; s arra, hogy ezek elő adására a kart (chorosz) betanítsák. Adatunk van rá, hogy Pindarosz egyszer, állítólag, ugyancsak 3000 drachmát számított e munkáért, aminek értékét forrásunk 30 ökör árában jelöli meg! Külön említést érdemel a legköltségesebb versenyszámok, a lovas- és kocsiversenyek díjazása. A hajtók, akik a lovakat tulajdonképpen győzelemre vitték, legtöbbször fizetett alkalmazottak voltak, ám a győzelemért járó koszorút, s vele a dicsőséget és megbecsülést nem ők, hanem a lótulajdonosok nyerték. 7
Összegezve: az amatőrség és profizmus mai értelemben vett megkülönböztetése az ókorban ismeretlen volt. Az olümpiai eszme, a kalokagathia ideális megvalósítása eleve a vagyoni helyzet - a szabadidő függvénye volt; a győztesek azonban már a korai időktől kezdve és a vagyoni helyzetüktől függetlenül jelentős anyagi jutalmazásban részesültek, amint az ma is megszokott jelenség. Lényeges különbség azonban, hogy az ókorban ismeretlen volt a sportolók állandó anyagi támogatása, a fizetett fiktív állások rendszere; az anyagi ellenszolgáltatást - akár az eszmei díjas versenyek utólagos jutalmazásáról, akár a pénzdíjas versenyek tétjelről van szó, mindig a tényleges teljesítmény, a versenyen elért siker, a győzelem honorálásaként kapták meg. 2. Képek 8
9
1. Attalosz gyõzelme Olümpiában KERTÉSZ István Attalosz győzelme Olümpiában Kis-Ázsia nyugati partvidékén, a mai törökországi Bergama város közelében feküdt a Nagy Sándor halálát követő hellénisztikus korszak egyik kulturális és politikai centruma: Pergamon. Az idők folyamán birodalmi központtá, az Attalida királyság fővárosává növekedett város pompájáról és művészetszeretetéről bárki meggyőződhet, aki Berlinbe utazva megtekinti az egyedülállóan gazdag anyagot kiállító Pergamon Múzeumot. A Pergamonban föllelt írásos dokumentumok közül egy metrikus felirat különösen kiérdemelte a tudományos közvélemény figyelmét. Ez a felirat Pergamon első uralkodója, Philetairosz, Attalosz nevű unokaöccsének Olümpiában, a négyesfogatok versenyében aratott győzelmét örökítette meg: Líbia sok kocsiját meg az argoszi hámot azonképp, dús legelőjű vidék, thesszali föld fogatát hívta a kürtszó, Attaloszét se felejtve. A rajtnál sűrű tolongás közt összeszorult valahány. Majd a sorompó nagy ropogással lökte ki őket, ló szántotta nyomát, másik utána eredt. Ámde a versenyző sokaság csak a port szimatolta, melyet az attaloszi mének lába kavart. Zúgva zihálva a mérges harc még dúlt, de a győztest tudta a sok nép már, és kiabálta nevét. Elisznek koszorúja s a dicsfény Pergamoné lett, nagy Philetairoszhoz így jut örömteli hír. A Pergamon történetével foglalkozó kutató számára némileg meglepő, hogy az egyetlen, teljes bizonyossággal Philetairosz korára datálható, Pergamonban talált felirat éppen az uralkodócsalád egyik tagjának olümpiai győzelméről számolt be. Érthetővé válik azonban e győzelem politikai értelmű kiaknázása a pergamoni uralkodó részéről, ha városállama történelmének kezdeteit vizsgáljuk. A Nagy Sándor halálát követő háborúk során az utódhadvezérek felosztották egymás között a Balkántól Indiáig terjedő makedón világbirodalmat. Thrákia és Kis-Ázsia egy része Lüszimakhosz birtokába jutott. Ő Kis- Ázsiában összerabolt kincseit kb. 235 800 kg ezüst értékének megfelelő vagyont Pergamon jól védhető citadellájában rejtette el. A citadella őrségének parancsnoka, Philetairosz azonban i. e. 282-ben fellázadt ura ellen. Vele vette kezdetét az Attalida dinasztia uralma Pergamonban. Ám ennek az uralomnak a törvényessége meglehetősen kétséges volt. Elég arra gondolnunk, hogy lázadás révén Philetairosz mily nagy összeget tulajdonított el magának. Kis iróniával, de a valóságot korántsem eltúlozva azt is mondhatnánk, hogy sikkasztással alapozta meg utódai nagy birodalmát. E köztudott tény ellensúlyozása és a hellénség megnyerése érdekében mind Philetairosz, mind utódai jelentős összegeket áldoztak a görög közvéleményt befolyásoló intézmények, többek között a delphoi és a déloszi Apollón szentélyek támogatásága. Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy Attalosz Kr. e. 280 264 között aratott olümpiai győzelme fokozott jelentőséget nyert abban a folyamatban, melynek célja a pergamoni állam dinasztiájának legalizálása volt. Hogy az olümpiai, de a más sportversenyeken aratott győzelem politikai hatása vetekedett olykor a fegyveres sikerével, arra jó példát mutat Arkeszilaosz filozófus Kr. e. 260 körül írt epigrammája: Megszentelt Piszában Pergamon hallja a dicsszót, nemcsak fegyverei, szép paripái okán. 10
2. Képek 11
1. Mikor volt az elsõ maratoni futás? Interjú Kertész Istvánnal KERTÉSZ István Mikor volt az első marathóni futás? Az atlétika népszerű versenyszáma a marathóni futás. Mit tudunk ennek eredetéről? kérdezzük Kertész Istvántól. A marthóni futással a modern idők atlétái lényegében annak az athéni ifjúnak az emléke előtt tisztelegnek, aki régi elbeszélések szerint a marathóni csata után Athénba futott a győzelem hírével. Köztudott, hogy Kr. e. 490. augusztus 10-én az attikai Marathón síkságán 10 ezer attikai és ezer plataiai harcos Miltiadész vezérletével legyőzte a túlerőben levő perzsa hadsereget. A diadal természetesen megmozgatta az emberek fantáziáját. Arról beszéltek például, hogy isteni lények harcoltak a görögök oldalán. Mégis a sok érdekesség közül, amely a nagy csatához kapcsolódott, még napjainkban is a híres futásról esik a legtöbb szó. A Kr. u. 1. és 2. század fordulóján Plutarkhosz a következőket írta erről: A marathóni csata hírét, mint a pontoszi Hérakleidész meséli, az eroieoszi Therszipposz vitte meg; de a legtöbb történetíró szerint Euklész volt az aki teljes fegyverzetben rohant a kapuig, s az első polgárnak ezt mondta: Üdvözöllek! Mi győztünk! és kilehelte lelkét. Ugyanígy adja elő ezt a történetet a Kr. u. 2. századi Lukianosz is, csakhogy nála a hőst Pheidippidésznek hívják. Az állítólagos hírvivő nevének bizonytalansága már mindjárt gyanút kelt, hiszen a marathóni csata több résztvevőjének neve hitelesen fennmaradt, s a Lukianosszal kortárs útleíró, Pauszaniasz még az ütközet 192 görög halottjának nevét is ismertette, kiknek síremléke ekkor még épségben megvolt. De mindezek mellett az is figyelmet érdemel, hagy Plutarkhosz csak a pontoszi Hérakleidészt tudja név szerint említeni forrásai közül. Már-pedig Hérakleidész a Kr. e. 4. században, több mint 100 évvel Marathón után alkotott, s annak alapján, ami műveiből, töredékesen fennmaradt, nem tarthatjuk meg-bízható történetírónak. Fő célja az volt, hogy a bomlásnak indult polisztársadalom polgárait a régiek vitéz tetteivel sarkallja nemes feladatok vállalására. Amit ön eddig mondott, azt sugallja, hogy kételkednünk kell, a marathóni futás megtörténtében. Igen. A forráselemzés mellett a józan megfontolás is erre int. Gondoljunk csak arra: a hagyomány szerint a Marathón és Athén közötti 42 km-es távot teljes fegyverzetben az-az kb. 40 kg fém súlyát cipelve tette meg a futó. De miért kellett teljes fegyverzetben futnia? Arról nem beszélve, hogy a hírt lovon is meg lehetett volna vinni. És tovább kérdezhetünk: miért volt fontos az, hogy Athénban gyors hírt kapjanak a győzelemről? Tudjuk, az athéni arisztokraták egy része perzsabarát volt. Érthető tehát, ha a győzők igyekeztek a győzelmi hírt Athén tudomására hozni. Fennállt az a veszély is, hogy a Marathónnál legyőzött és hajóikon menekülő perzsák megkerülik a tengeren Attika déli részét, s Athén kikötőjénél, Phaléronnál partra szállva megtámadják a várost. Ha a polgárok nem ismerik a marathóni csata kimenetelét, esetleg megnyithatják a kapukat. Az utolsó kétséget a csata egyetlen hiteles leírása, a szemtanúk elbeszélései alapján dolgozó Hérodotosz művének idevágó részlete oszlatja el. A VI, könyv 115. fejezete ad hírt arról, hogy a perzsák a kudarc után valóban hajóra szálltak, hogy az attikai partokat megkerülve Pnaléron közelében partra lépjenek. A 116. fejezet azonban meggyőz arról, hogy a görögök számoltak ezzel a lelhetőséggel, s ezért...a lehető Leggyorsabb menetben siettek városuk védelmére, s hamarabb sikerült megérkezniük, mint a barbároknak. Hérodotosz tehát nem egy halálra szánt vitéz futásáról, hanem a győztes had erőltetett meneteléséről ír. És így már tiszta a kép. Athén népét valóban meg kellett, győzni a diadalról, ám ezt saját, mindig harcra kész seregének gyors megérkezése tehette a leghatásosabban. Ezért nincs a kétségkívül hiteles Hérodotosznál marathóni futás, és ezért kell összefoglalásul megállapítanunk, hogy az első, valóban megtörtént marathóni futás alig-hanem az 1896-os athéni olimpián ment végbe. 2. Képek 12
13
1. Sportolók Pannonföldön. Sport és lovagi élet a középkori Magyarországon ZOLNAY László Sportolók Pannonföldön A régi amfiteátrumok romok; új népek, új nyelvek, más szokások élnek az óbudai lankákon. De az új lakók is vallják az ókor spártai eredetű elvét: azzal nézz farkasszemet, akitől leginkább félsz, azzal húzz ujjat, aki erősebb nálad! Mindennapi élét és sport között a középkori ember nem érez olyan éles határt, mint a pannóniai ókor, vagy a mai világ embere. Ma sportszámba menne a magyarok régi kardtáncra (a chorea per gladios ), pedig valójában csupán stilizált vívás volt, ami a lovaglásban elgémberedett végtagok felfrissítésére is alkalmasnak bizonyult. Ma a vadászat is sport; régente dúvadirtás és élelmezés volt. Anonymus érthető nemzeti büszkeséggel írja, hogy a magyarok s gyermekeik - lovaglás és íjazás dolgában felülmúlják a többi nemzet fiait. Büszkélkedik vadászvirtusaikkal is. A 884. esztendőnél ezt írja: Minekutána elindultak a magyarok, az ifjak minden nap vadászaton voltak; akkortól fogva a vadászatban mind mostanig jobbak más nemzeteknél... A lovaglásra már kisgyerekkorukban rászoktatták a magyar gyermekeket. 1276-ban, Árpádházi Margit hercegnő szentté avatási perében az inkvizítorok ezt kérdezték az egyik tanútól: Mennyi idős a fiad? Mire a válasz, jellemző módon, így hangzott: Talán az anyja tudja. A lovat mindenesetre már jól megüli. A fiúk nyíllal, parittyával bánni is megtanultak. Támadt is ebből baj, több mint elég! 1402-ben a csanádi iskola egyik diákja, Mihály fia Egyed aki faluról, lóháton járt be Csanádra akaratlanul is halálos sebet ejtett egyik diáktársán a nyilával! Bűne alól utóbb a pápa oldotta fel. A nemes ifjak a kardvívás, a tőrrel való bánás, a számszeríj kezelésének művészetét is elsajátítatták. A külföldi iskolákon és egyetemeken sok a panasz az amúgy is könnyen felfortyanó magyar diákokra: eszerint a magyar diákok még tanodáik küszöbét átlépve sem hajlandók megválni kardjuktól, tőrüktől. Itthon 1397-ben az esztergomi zsinat tiltotta el az oskolákban való fegyveres megjelenést. Játék és játékszabály A középkori ember jól tudta: a játék, a vetélkedés csak akkor sport, ha szigorú szabályai vannak! A játékszabály a torna erkölcsi törvénye! Tudták azt is, hogy nemcsak győzni, de veszteni is meg kell tanulnia annak, aki tornára vállalkozik. 1263-ban István ifjabb király solymászispájának kislányát, Jolántát, a király leányának játszótársát három vég drága bársonnyal és egy vég finom vászonnal ajándékozta meg. Jolánta ugyanis az oklevél szerint a király leányát (Máriát, a későbbi nápolyi Anjou-királynét) ugrásban és futásban legyőzte! Ez az oklevél a leányok sportolásának is dokumentuma! Atletizáló középkori nőkről egyébként alig-alig van adatunk. Lovagló nőkről annál több! Mária királynő, Nagy Lajos lánya, Zsigmond király első felesége, 1395- ben terhesen és magányosan lovagolt ki a budai hegyekbe. Ez a sétalovaglás okozta a királynő halálát. Lova megbotlott, a királynő lezuhant, s mivel segítség nélkül szülte meg gyermekét, mind a királynő, mind pedig újszülötte elvérzett. Atlétika a gótikus Budán A 16. század elejéről egyetlen, de sokatmondó adatunk emlékezik meg róla, hogy Budán nemcsak az úri sportok járták. Taurinus mester, a Dózsa-felkelés egyik krónikása írja Budáról: Gyümölcsösök és ezernyi virágtól mosolygó kertek körül, ahol tavasszal a puha majoránna piros és fehér rózsákkal vegyest illatozik, ezren és ezren edzik testüket a pályákon... A birkózás, az atlétika különféle nemei, a súlylökés, gerelyvetés, íjászat lehettek a szélesebb körben űzött testedző játékok. 14
A középkor alkonyán Budának hét, Pestnek két iskolája volt; diákságuk lelkesen űzte a labdajáték különféle fajtáit, Nagy Lajos korában így olvasható a diákság, olasz módra, szívesen szórakozott labda-öklözéssel, a mai kézilabdázás és a baseball ősével. A gyermek V. Lászlónak így ír nevelője: Helyeslem, hogy veled egykorú fiúkkal labdázol; ebben semmiféle illetlen s rút dolog nincsen. Dívott a birkózás is. Alesius esztergomi érseki testőrnek és Mátyás humanistájának, a pocakos Galeottónak tréfás birkózását maga Janus Pannonius énekelte meg. Ebben Galeotto győzött, de nem a szellem és ügyesség erejével, hanem mérhetetlen testsúlyával. Kedves és jellemző sporttörténeti adat fűződik, Estei Hippolitnak, Beatrix királyné unokaöccsének a nevéhez. A fiúcskát hétéves korában emelte az esztergomi érseki székre a királyi szeszély. Amikor 1487-ben az immár érseki rangú kisgyermek ferrarai szülőhazájából Budára érkezett, hintaja mellett lovagolt dajkája, a szépnevű Madama Cassandra della Penna. Bőriszákjában a gyermekprímás játékszereivel. Amikor Budán kicsomagolás közben kiderült, hogy a kisfiú labdáit Ferrarában felejtették, diplomáciai kurirhajsza indult meg Buda és Ferrara között. Labdáztak a lányok is; az ő játékuk azonban a könnyű tollas-labdával játszott középkori tenisz volt. A labdajátékot a magyar eredetű Comenius Rajzos világunk c. 1630-ban megjelent művében így írja le: A labdavezető házban az egyik elüti, a másik elfogja és visszaüti a labdát, egy-egy hálóformán csinált lapotskával. A testnek mozgatására való ez..." A csoportos labdázás, a kiszorító, a labdának a várba (a kapuba ) juttatása leányoknak, felnőtteknek is kedvelt sportja volt. A tábort járó katonák a kőhajító gépek (a katapultok), majd ágyúk golyóbisait használták labdául. Vagy - - súlygolyóként lökték, vagy tekegolyóként gurították ezeket. Bizonyos, hogy Buda polgársága már a 14 15. században is gyakorolta a céllövészet hasznos sportját is. A püxenmaister, vagyis az ágyúk gondozását ellátó városi tiszt Budán éppúgy, mint Pozsonyban a polgárság részére céllövő gyakorlatokat tartott. A régi magyar visszacsapós íjat, a számszeríjjal és a parittyával együtt, még Mátyás korában is használták. A parittya a lőfegyverek gyors terjedése ellenére még a 15, században is hatásos fegyver; nem egy magyar vár feltárása során bukkantak már szilvamag alakú parittyaólmokra! Sőt, a budai várpalota egyik 15. századi színes kályhacsempéjén a bibliabéli Dávidot idézve maga Mátyás király is parittyával kezében jelenik meg. A lőporos fegyverek megjelenése idején a tüzérség igen megbecsült tudomány lett. Mátyás a puskázást ugyan még nem sokra becsülte (az ágyút annál inkább), de János királyról már Szerémi krónikája írja, hogy jeles céllövő volt 1530-ban, amikor az ostromló németek már-már elfoglalták Budát, maga János király is közibük pörkölt a budai vár bástyáiról. A legszélesebb körökben dívott a karddal, tőrrel, szablyával való vívás is. Mátyás és II. Lajos állandó vívómestert tartott Budán. Sportnak vehetjük a férfiak fegyvertáncait is. Ezeket karddal járták. A kardtáncokban az iskolák diákjai jártak az élen: 1500-ban diákok mutattak be kardtáncot a király öccsének, Zsigmond hercegnek szállásán. Vízisportokról aránylag kevés emlékünk maradt fenn. Halászaink, hadihajóink matrózai persze jól ismerték az úszás, búvárúszás s az evezés minden csínját-bínját. Az úszást a kolostori iskolákban tiltották. Az úszásról szóló első tankönyv csak 1538-ban látott napvilágot. A tél sportjainak is hódolt gazdag, szegény egyaránt. Fogatolt díszszánokat a királyi udvar is használt. De voltak szerényebb téli sporteszközök is. Majdnem minden múzeum régiségtárában akadnak szarvasmarhák szárcsontjából faragott csontkorcsolyák, Itt-ott csizmára erősíthető vas jégsarkantyúkat is találunk. Nádi emberek, jégvágók éppúgy használták ezeket, mint azok a cinóberveres orrú víg legények és libegő varkocsú lánykák, akik telente korcsolyán járták a befagyott vizeket. Mások meg kis szánkáikkal siklottak alá a hóval borított hegyoldalak macskaköves utcáin. Olykor persze a legártatlanabb játékok is eldurvultak. Egy 1438. évi okirat szerint egy domonkosrendi barát egy fiatalemberrel felüdülés végett hóval játszott. Úgy látszik, a papocska megdühödött hógolyózás közben alighanem néhány hógalacsin telibe találta mert olyan hógolyóbis-csapást mért vékonypénzű játékostársára hogy az 52 nappal a hógolyózás után belehalt sérüléseibe. Ám hol vannak már a hajdani víg legénykék? Legfeljebb elsárgult málló csontjukat veti fel itt-ott az ásó! De örök a játék s a sport, amíg csak ember él. 15
2. Képek 16
1. Sport, városiasodás, polgárság. Testgyakorlás Budán és Pesten a múlt század derekán VÖRÖS Károly Sport, városiasodás, polgárság Testgyakorlás Budán és Pesten a múlt század derekán A 19. század második felében, a polgári forradalom után a tőkés viszonyok gyors kibontakozásának jegyében Magyarországon is gyorsan növekszik a városi népesség. A városba áramló tömegek azonban nemcsak a falut hagyják maguk mögött, hanem azt a falusias életformát is, melyet döntően az agrárius tevékenység határozott meg: a szabad levegőn végzett, nagy, időnként éppenséggel rendkívüli erőkifejtést igénylő fizikai aramunkát. Ennek helyére a városi munka természete meghatározta életmód lép, melyet a hivatali tevékenység, vagy az ipari termelés és a szolgáltatás megállást, pihenést jóval kevésbé engedélyező szabályai irányítottak. És amely legnagyobb részében már nem szabad ég alatt, hanem zárt helyiségben folyt, rossz és elhasznált, vagy füstös és poros levegőben. Mindez ezután csakhamar feltámasztotta az igényt a test valamilyen rendszeres edzésére: részint (az ülőfoglalkozasúak esetén) annak általános megmozgatásával, részint (inkább a fizikai munkánál) más izomcsoportok, más testrészek dolgoztatásával. Természetes, hogy ezeknek az igényeknek kielégítésére elsősorban a jobb módú elemek vállalkozhattak: a polgárok és a vidéki életmódból a városba kényszerült, itt a falusi uraságok nagy testmozgással járó szórakozásait, elsősorban a vadászatot. lovaglást tovább már nem folytatható nemesurak vagy éppen arisztokraták. értelmiségiek. A testnevelés bontakozó új, városias, a város lehetőségeihez szabott formái különösen Budapesten gyakoroltak csakhamar nagy vonzerőt, és nemcsak azért, mert itt élt a viszonylag legnagyobb számú, helyzeténél és a város egészségügyi viszonyainál fogva a testedzést igénylő. s ehhez idővel és pénzzel rendelkező ember, hanem azért is, mert a sport alkalmat látszott nyújtani ahhoz, hogy résztvevői: a főváros különösen differenciálódott társadalmában kialakult rétegek között egy-egy sportág gyorsan alakuló intézményeiben, szervezeteiben, valamilyenfajta kapcsolat jöjjön létre. Sportegylet, társadalmi szervezkedés Budapestnek 1848 utáni, a városegyesítésig terjedő korszakában meginduló sportélete így a hazai társadalmi viszonyok alakulásának is egy jellegzetes vonására világít rá: egyrészt bizonyos közeledésre a társadalom egyes rétegei között, másrészt az alapvető osztályok közötti szakadéknak, az általuk űzött sportok, ill. sportszervezeték elkülönülésében is megnyilvánuló elmélyülésére. Persze ez a kettős mozgás a sportnak nem minden ágában és nem egyformán érvényesül. Az úszás például a városegyesítésig végig megmaradt csupán egyéni szórakozásnak, a Duna-part mellé kikötött, faépítményű, egyre növekvő számú uszodában. A lósport viszont fejlődésében még élesebb választófalakat húzott a Lovagegylet urai és a kisemberek között: míg az istállótulajdonos gazdag mágnások és nagypolgárok magánlovardáikban (vagy az 1857 58-ban Ybl által a Múzeum mögötti mágnásnegyed palotái közé beépített Nemzeti Lovarda porondján) lovagoltak, az udvari vadászatokon a Gödöllő (körüli erdőkben rókát hajszoltak, addig a kisemberek nézőkiért szorongtak a lóversenytér 1853-ban épült új tribünjének legolcsóbb helyén vagy a pálya körül, és kockáztatták pénzüket az 1871-ben bevezetett totalizatőrön. Ugyanígy megmaradt a régi pest-budai (főleg azonban budai és elsősorban német) polgárság sportjának a lövészet is. A lövészegyleteket 1861-ben szervezik újjá: jellemzően a két város közötti, az életformában is megnyilvánuló különbségre, e vonatkozásban a budaiak bizonyultak aktívabbnak. Elnökük: Érczhegyi Ferenc, udvari könyvkötő és jómódú háztulajdonos. 1871-re már 320 tagjuk van és országos lövészegylet szervezésére is kezdeményező lépéseket tesznek. Az egylet különben hangsúlyozottan büszke budai voltára, és nevének budapestivé változtatása ellen határozottan tiltakozik. A városegyesítés éveiben még vidáman durrognak a puskák az egyletek lőterein, de társadalmi bázisának, a régi típusú németes polgárságnak, hanyatlása, sorvadása a lövészetet legalább is ebben a formájában már halálra ítélte. 17
Társadalmilag valóban jelentős szervező erejűvé így a kiegyezés és a főváros egyesítése körüli években végül is két sportág vált: az evezés és a torna, s mellettük részben a korcsolyázás. Polgárok, arisztokraták egy hajóban Közülük különösen az evezőssport e korai története tanulságos. Pest-Buda első evezősegyletét, a Budapesti Hajós-egyletet 1861 áprilisában ugyanaz a fővárosi érdekeltségű liberális arisztokrácia alapította, amely az 1849-tő1 eltelt évtized alatt már oly sok funkciójában a saját érdekének is felismert polgárosodás aktív támogatójának is bizonyult. Mellettük azonban már a város régi, még 48 előtti nagypolgárai is szép számmal bekapcsolódnak a szervezésbe mintegy eredményeként az arisztokrácia e nagypolgárságban most szövetségeseket kereső törekvéseinek. A bőrgyáros Birly, a kereskedő és háztulajdonos Oszwald vagy Ébner, a nagy építési vállalkozó Luczenbacher, a két Ráth (később egyikük Budapest főpolgármestere), Thaisz Elek pesti városkapitány, s a dúsgazdag háztulajdonos ügyvéd Neuhofer (az ugyanezen társadalmi réteg által alapított Első Magyar Általános Biztosító Társaság ügyésze) mellett olyan, már katolizált zsidó nagykereskedők is részt vesznek az egylet munkájában, mint Koppély vagy Wodianer. Az urak vörös ingben és kék öltönyben díszelegnek, barna szalmakalappal és kék nyakkendővel, bár az 1861-ben még Garibaldira emlékeztető vörös ing 1866-ra már fehérré válik, s talán nem is csak a színek diszkrétebb harmóniája végett. 1863-ban az Egylet még fölényesen nyeri az általa rendezett első pesti regattaversenyt (a Margit-sziget és a Lánchíd között), melyen 28 csónak indul, köztük már a pesti magántisztviselők 1862-ben létrejött, kék-inges evezősköréé is. A szandolin versenyen a Molnárok és sütők gőzmalmának igazgatója (vagy annak fia?), az ifjú Freiszleder ér be elsőnek; utána bizonyos a korra még jellemző romantikus demokratizmus jegyében, a molnárok, halászok és révészék hagyományos vízi járműveikkel lefolytatott versenye következik, a molnárok győzelmével. A regattaverseny és az iránta megnyilvánuló óriási érdeklődés jó propagandát jelent az evezőssportnak: 1864-ben tucatnyi pesti kereskedő megalakítja a (barna inget hordó) Egyetértés Egyletet. A következő évben Pest város tisztviselői hozzák létre (sárgainges) evezős egyletüket: vezetőjük Békey Imre, a város későbbi nagynevű, iskolaépítő tanácsnoka. Egy év múlva a budai polgárok is vízre szállnak a Budai Hajósegylet keretében, ugyanebben az évben 16 kereskedő és 6 hivatalnok a Nemzeti Hajósegylet hívja életre. Egy év múlva a Pesti Nemzeti Hajós-egylet nevet veszik fel, 1867-ben Unio Egylet név alatt egyesülnek a már említett kékinges magántisztviselőkkel, ám végül 1871-ben visszatérnek a Nemzeti Hajósegylet elnevezéshez. Az evezős egyletek ilyetén alakulása mögött végül is a városi polgárság spontán kialakuló belső és külső körei és kapcsolatai bukkannak elő: részint a városi funkciójukban és érdekeikben már azonosulni kezdő nagypolgárok és arisztokraták csoportja, részint az alakuló különböző szakmai érdekeltségek: a magántisztviselőké, a városi tisztviselőké, a kereskedőké stb... De ugyanakkor azt is látjuk, hogy e csoportokban (a sport természetéből fakadóan is) már nem az öregeké, hanem inkább a forradalom utáni években férfivá nőtt generációé a szó. Mintegy nyitánya ez a funkciójukban polgári és polgári érdekeltségű elemek a következő korszakra már szorosabbra záruló összegfogásának; ám egyúttal az arisztokrácia kiszorulásának is: a társadalmi mozgásnak mintegy szimbólumaként. Mert az 1864. évi regattát mára vendégként résztvevő pozsonyi polgárok hajója nyeri: 30-40 ezer ember szurkol a partokon és a háztetőkön: még az Akadémia is elhalasztja ülését. 1866-ra pedig összeomlik az arisztokraták és a hozzájuk csatlakozott nagypolgárok egylete: egyetlen hajójuk nyer csupán, de abban is két polgár evez és csak egy gróf. A győztesek ekkor az Egyetértésbe tömörült pesti kereskedők lesznek, 1867-re pedig a kékinges magántisztviselők és az azonos jellegű Nemzeti Hajósegylet egyesüléséből keletkezett Unio Egylet a nyertes. Az arisztokraták egyletének csónakházát talán ezt is szimbólumként vehetjük éppen ez évben már a Kammermayer-féle polgári uszoda szorítja ki eddigi jó, Duna-parti helyéről. A következő években nincs is regattaverseny: 1872-ben azonban, amikor már a rendezés is a Nemzeti Hajósegylet kezébe kerül, végleg csak polgárok ülnek az evezőknél; s a még a feudális városra emlékezhető molnár- és halászversenyre sincs már vállalkozó. Viszont egy csónakban az őket a pest-budai Dunáról kiszorító Duna-szabályozást végző Österreichische Baugesellschaft munkásai eveznek: immár a polgárok által is használt csónaktípus ez. Pest-budai tornászok Ha az evezőssport pest-budai története az arisztokrácia későbbi, még más vonatkozásban is megfigyelhető kiszorulását példázza a város vezetéséből; a pesti-budai tornászat kezdeteinek történetéből a polgárságon belüli ellentétekre derül fény. A tornatanítással és egyáltalán a tornászottal szembeni már a reformkorban is meglevő társadalmi igényeket koraszakunk kezdetén a városban Clair Vilmos részvényekre felépített Pesti Testgyakorló Egylete elégítette ki, mészvényesei között néhány gróffal, de főleg nagypolgárokkal. Itt kifejezetten még csak gyermekek tornatanításéról volt szó, de l860-tól, az abszolutizmus fellazulásának évétől jelentkezik az igény a felnőttek tornáztatására is: talán nem alaptalanul tételezzük fel ebben a német 18