Tájváltozás a Mura mentén

Interreg III A Közösségi Kezdeményezés Szlovénia-Magyarország-Horvátország Szomszédsági Program EMBER MURA TERMÉSZET Tájváltozás a Mura mentén Tájtörténeti tanulmány Szerkesztette: Fehér Emma (Fehér Holló Természetvédelmi Egyesület) Közreműködött: Gyarmati Krisztina (Pannon Táj- és Kertépítész Műhely) Sandra Kantar (Krizoveci Mezőgazdasági Főiskola) dr. Sisák István (Sitiung Bt.) Fehér Csaba Endre (Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság) Lektorálta: Gyarmati Krisztina (Pannon Táj- és Kertépítész Műhely) Címlapfotó: dr. Bódis Judit Fotó: Fehér Csaba Endre Kiadja: Pannon Agrártudományi Egyetem Georgikon Mezőgazdaságtudományi Kar Nyomdai munka: Köszönetünket fejezzük ki a Zala Megyei Levéltár, a Thúry György Múzeum és a Letenyei Városi Könyvtár munkatársainak az adatgyűjtésben nyújtott segítségükért, továbbá a térségi általános iskolák tanulóinak és tanárainak a pályamunkák elkészítéséért. A Projekt a Szlovénia Magyarország Horvátország szomszédsági programban, az Európai Unió és a Magyar Köztársaság finanszírozásával valósult meg. 1

Ez a kiadvány az Interreg III A Közösségi Kezdeményezés SzlovéniaMagyarország-Horvátország Szomszédsági Programban, az Ember Mura Természet projekt keretében jött létre. Projektünk célja a hagyományos tájhasználat felelevenítése a Mura mindkét oldalán; a természet megőrzése és a lakosság helyi lehetőségeinek javítása érdekében. Feladatunk, hogy megismerjük a Mura-mente természeti, történelmi és néprajzi értékeit, eredményeinket ismertessük a felnőttekkel és az iskolásokkal is, hogy a fellelt értékeinket közösen megőrizzük. A program gazdája a Pannon Egyetem Georgikon Mezőgazdaságtudományi Kara, partnerei a Križevci Mezőgazdasági Főiskola, a Balatoni Nemzeti Park Igazgatóság, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Georgikon Majormúzeuma és a Fehér Holló Természetvédelmi Egyesület. A projekt helyszíne Magyarországon a Muraszemenyei Általános és Alapfokú Művészeti Iskola és a térség iskolái, míg Horvátországban a Križevci Mezőgazdasági Főiskola. A projekt során: Élőhelyfelmérést és tájtörténeti kutatást végeztünk a Mura mente élővilága és a hagyományos tájhasználat megismerése céljából egy kiemelt mintaterületen, a Kerka torkolatától Letenyéig. Pályázatot és vetélkedőt szerveztünk magyar és horvát diákoknak. Élőhelyfelmérési és tájtörténeti tanulmányt valamint oktatási segédanyagot készítettünk magyar és horvát nyelven, kiadványainkat eljuttattuk minden érdekeltnek. Eredményeinket és a gyerekek pályamunkáit vándorkiállítás formájában mutattuk be a Mura mente iskoláiban és honlapunkon is közzétettük. Horvátországban bemutatópontot alakítottunk ki. Kiadványainkban, honlapunkon és rendezvényeinken javaslatokat tettünk a Mura mente természeti gazdagságának és hagyományainak megőrzésére. 2

TARTALOM Bevezetés...3 Földrajzi adottságok...5 1.1. A táj földtörténete és domborzata...5 1.2. A táj vízrajza...5 1.2.1. A Mura...5 1.2.2. A Mura és a Mura mellékfolyóinak történelmi leírásai...6 1.2.3. A Mura mederváltozásai...8 Az Ember...9 1.3. A Mura mentén élő társadalmak történelme...9 1.4. Demográfiai változások a vizsgált településeken...12 Táj és település...13 1.5. A Mura mente tájhasznosításának változása...13 1.6. A település...17 1.6.1. Településépítészet...17 1.6.2. Településszerkezet, településkép...21 1.7. Tájértékek és műemlékek a térségben...23 1.8. Tájsebek a Mura mentén...25 Gazdálkodástörténet...27 1.9. A birtok...27 1.9.1. A birtok területe...27 1.9.2. Birtokrendezés és határjárás...28 1.10. Növénytermesztés...29 1.10.1. Földművelés...29 1.10.2. Szőlőművelés...30 1.11. Állattartás, rét- és legelőgazdálkodás...31 1.12. Erdőgazdálkodás...33 1.13. Gyűjtögetés...35 1.13.1. Halászat és ártéri gazdálkodás...35 1.13.2. Méhészet...36 Ipartörténet, bányászat, kézművesség...37 1.13.3. Kenderfeldolgozás...38 1.13.4. Aranymosás...39 1.13.5. Međimurska megye ipara...40 Térségi kapcsolatok és az infrastruktúra fejlődése...41 Legendák, babonák, népszokások...42 Mellékletek...44 1.14. Térképmelléklet...44 1.15. A vizsgált települések részletes története...48 3

1.15.1. Csörnyeföld település részei...48 1.15.2. Kerkaszentkirály...49 1.15.3. Letenye...51 1.15.4. Murarátka...52 1.15.5. Muraszemenye település részei...54 1.15.6. Szentmargitfalva...57 1.15.7. Csáktornya...58 Felhasznált irodalom...59 4

Mura mentén BEVEZETÉS Ez a tájtörténeti tanulmány a Mura és a Mura mentén élő ember múltjába kísér el minket, nyomon követve a természetes tájalakulás folyamatát és az ember tájalakító tevékenységek történetét. Részletesebben a Lendva torkolatától Letenyéig épült települések tájtörténetével, egyedi tájértékeivel foglalkozunk, bár egy-egy terület változásai nem vizsgálhatók kiemelten az őt körülvevő nagyobb tájegység történelmének nyomon követése nélkül. A Mura mentén alkonyatkor lemegy a szép napsugár s reggel mikor újra fölkel rátok virít, messze száll. A környéki erdőkben csicsereg a sok madár szarvas és őz összejár, együtt kiabál. Ha benézel a városba sok épületet látsz, de fát, bokrot ennyit sose találsz. Az idelátogató vendéget a jellegzetes folyó menti Ó környezet, szép természet büszkélkedhet veled tájkép ragadja meg először, a Mura kanyargó minden ember, (meanderező) medre és holtágai, a völgyben ki e Földön jár, kel. húzódó széles, művelt szántó- és gyep mozaikok, a lankák fölé emelkedő erdős dombhátak és a tájhoz Velük együtt én is aki itt él benned, alkalmazkodó települések. A tájképben érvényesül s ha nem visz másfelé a sors az is, hogy milyen tájsebek keletkeztek az elmúlt itt is fog maradni véled. évszázadokban: látható a mezőgazdaság Bedi Blanka 7.o. Letenye nagyüzemesítésének és az intenzív bányászati tevékenységnek következménye, valamint a legfrissebb mesterséges vonal: az autópálya. A tájkép tükör a régió tulajdonságairól, értékeiről és hiányosságairól. A táj az idők során folyamatosan változik, átalakul. Ezt egyrészt természetes folyamatok eredményezik, másrészt az ember tájalakító tevékenysége befolyásolja, amely az idő előrehaladásával egyre hangsúlyosabban érvényesül a tájképben. Az ember a természettel való együttélése során jelentősen alakította a tájat. Eleinte még kis mértékben avatkozott a tájképbe, küzdött az elemeknek való kiszolgáltatottság ellen, majd a civilizáció, a gazdálkodás technológiai fejlődésének előrehaladásával egyre nagyobb mértékben átformálta azt. Lecsapolta az árterületeket, kiirtotta az erdőket, felszántotta a réteket, ugyanakkor épületeket, utakat, ipari telepeket hozott létre. Így jött létre ember és természet kölcsönhatásában az a táj, amelynek kialakulása történelmi folyamatok eredménye. A tájképben ennek a dinamikus folyamatnak pillanatfelvételét láthatjuk, amelyben a jellemző tájelemek a táj történelméről mesélnek. A tájképet meghatározó természeti tájalkotó elemek közül a legszembetűnőbbek a terület domborzati és vízrajzi elemei. A sebes folyású Mura természetes mederalakulatai, néha lankás, gyakrabban igen meredek partja, holtágakkal, öblökkel, kiszögellésekkel tarkítva gyönyörű látványt nyújtanak. A folyó sokáig egyeduralkodó volt a tájban, az itteni emberek életét a vízjárás törvényszerűségeinek és szeszélyeinek megismerése, az ahhoz való alkalmazkodás és a folyó hasznosítási lehetőségei határozták meg. 5

A csendesebb folyású, olykor meredekről lezúduló patakok szintén fontos erőforrások amellett, hogy gazdagítják a tájképet. A folyó és a patakok völgye körüli termékeny sík fölé pedig erdőkkel fedett meredek domboldalak emelkednek, amelyek a települések körüli szőlőkultúra bölcsői. A Mura mentén kialakult árterületek növényzete és a dombhátak természetközeli erdői fontos tájképi és ökológiai értéket alkotnak. Az egykor gazdag erdősségek a domboldalak tetején még megmaradtak, többségük elegyes tölgyes, a patakpartok mentén galériaerdők és üde rétek húzódnak. A változatos élőhelyeken, különösen az ember által kevésbé bolygatott területeken védett növény- és állatfajok sokaságával találkozhatunk. A táj egyik legfontosabb szereplője az itt élő ember, akinek származása, történelme, azaz a táj demográfiai jellemzői és annak változásai meghatározzák a tájalakítás irányait. Az emberi jelenlét legkönnyebben a települések történeti vizsgálatán keresztül követhető nyomon. A települések elhelyezkedése, történelme, szerkezetének változása ma is meghatározó a tájképben. Az itt élők gazdálkodása a mai tájszerkezet kialakulásának bázisa. Ahhoz, hogy értelmezni tudjuk, hogy mit is látunk, amikor egy-egy kilátópontról kitekintünk, ismernünk kell többek között a gazdálkodás történetét: a művelésmód és a művelt területek elhelyezkedésének, kiterjedésének időbeli változását; a termesztett növények körét; a rét- és legelőgazdálkodás fejlődését, ezzel összefüggésben az állattartás arányának változását és intenzitását; az erdőgazdálkodás, a gyümölcs- és szőlőtermesztés történetét. A gazdálkodás történetének ismerete a tájtörténet értelmezéséhez nélkülözhetetlen. A kézművesség hagyományait már csak néhány mesterember, egy-egy épület, vagy dűlőnév örökíti tovább, ez a tevékenység a természetes anyagok felhasználásával kevésbé járult hozzá a tájváltozáshoz. Ehhez képest a kezdetben kis területekre szorítkozó, később az egyre modernebb és nagyobb teljesítményű technológiai fejlődés következtében kiterjedt ipari- és bányászati területek mély sebeket hoztak létre a tájban. A térszerkezeti kapcsolatok változásait nemcsak demográfiai, hanem történelmi események is befolyásolták, a folyó szerepétől vagy egy-egy központi helyzetű település (Letenye) fejlődésétől függően. Az infrastruktúra átalakítása és fejlesztése a tájtörténet fontos része, napjainkban gyakran kedvezőtlen hatású, mind esztétikai (tájképi), mind ökológiai szempontból (autópálya, nagyfeszültségű villamosvezetékek). Az egyedi tájértékek olyan védettség alatt nem álló értékes tájelemek, amelyek jelenléte az emberi tevékenységről tanúskodik, és amellett, hogy tájtörténeti információt hordoznak, díszítik, gazdagítják a tájképet. A műemlékek a múlt beszédes emlékei. Beosztásuk, építésmódjuk a régi idők emberének értékrendjéről, szép iránti tiszteletéről és gyakorlati gondolkodásáról mesél. Közülük talán a legszebbek a régi templomok, haranglábak, és kápolnák, amelyek kontúrja már messziről látható. Tegyünk közösen egy sétát, és pillantsunk be együtt a Mura táj történetébe! 6

FÖLDRAJZI ADOTTSÁGOK 1.1. A táj földtörténete és domborzata A földtörténet ó- és középkorában keletkezett kőzetek nem ezen a vidéken, hanem ettől a térségtől délre képződtek, és csak sokkal később, a földtörténeti középkor és harmadkor határán, egy ismeretlen nagyságú kontinens részeként úsztak a mai helyükre. Ebben az időszakban az Afrikai és Eurázsiai lemez összeütközésének hatására a keletkezett vályúba beömlött délnyugatról a tenger. Az ezt követő miocénban (25-15 millió évvel ezelőtt) hatalmas mennyiségű, sekélytengeri, illetve partközeli üledék képződött. A földtörténeti pliocén időszakban (15-2,5 millió év) az alpesi területekről további hordalék: homok és kavics mosódott be a völgyképző erők (szél, csapadék) hatására, az emelkedő felszín a tengert lassan öblökre tagolta, vize pedig kiédesült. A mai folyó őse, az Ős-Mura hatalmas hordaléklerakásokat és deltákat épített a felsőpannon tenger peremén, vidékünkön az Ős-Mura hordalékkúpjai pedig egyre magasabbra emelkedtek. A pliocén befejező szakaszában, 5,4 millió évvel ezelőtt a pannon tenger térségünkből eltűnt, a felszín pedig szárazulattá változott. Eközben, amint kelet-délkelet felé húzódott a tengerpart, nyomult a tenger után az Ős-Mura hordalékkúpja is, ami feltöltötte az egyenetlen, egykori tengerfelszínen keletkezett mélyedéseket és a keletkezett tómedencéket. A pannon tenger elvonulása után a mai Zalai-dombság teljes területe tökéletes síksággá változott. A jégkorszak elején, egy hegységképző mozgásfázis hatására a Mura folyásiránya néhány kilométerrel délebbre, a mai helyére terelődött. Elkezdődött a Zalai dombság lassú kiemelkedése, ezzel együtt a dombság völgyhálózata is ekkor kezdett kialakulni. A jeges és jégmentes időszakok váltakozása és a folyó hordalékszállító munkája alakította ki a Zalai-dombság mai, teraszosan tagolt arcát. 1.2. A táj vízrajza 1.2.1. A Mura A Mura név a honfoglalás előtti időből való, de hogy pontosan milyen nyelvi eredetű, még nem tisztázott. A rövid u -val hangzó magyar Mura szó nem lehet sem német, sem horvát, sem szlovén közvetítéssel hozzánk került név. A történelmi Magyarország területén több nagyobb tájegységet neveztek el a Muráról: a Muravidéket a mai Szlovéniai szakasza mentén, a Muraközt, a Dráva és a Mura közötti területet a mai Horvátországban és a Mura mentét, a Mura bal oldalán, a mai magyarországi szakasza mentén elterülő síkot. A Mura a Dráva leghosszabb mellékfolyója. Az ausztriai Salzburg tartományban lévő Hohe Tauern hegységben, 1898 m magasan ered. A folyón négy ország osztozik kisebb-nagyobb mértékben. Az osztrák Felső-Mura egy éles kanyar után délre a szlovén határ felé veszi az irányt, itt kelet-délkeletnek fordul és a szlovén, horvát és magyar határ mentén haladva Légrádnál ömlik a Drávába. Teljes hossza 454 km, melyből az Alsó-Mura mintegy 100 km hosszan képez határt az államok között. Magyarországra csak a legalsó, 45 km-es szakasz, annak is csak a bal 7

partja esik, ami a Lendva torkolatától a Drávába ömléséig alkot határzónát Magyarország és Horvátország között. Jelentősebb mellékfolyói a Murica és a Lendva-Kerka egyesült szakasza balról, jobbról pedig a Ščavnica és a Trnava, amelyet szabályozáskor a horvátok átirányítottak a Drávából a Murába. A Murán tavasszal és nyáron gyakori az áradás, mivel az Alpokban ekkortájt olvad el a hó, ami hirtelen vízhozam emelkedéssel jár. Az időszakos ár a folyó kanyargó medrét folyamatosan alakítja, új zátonyokat, partszakaszokat, szigeteket, holtágakat hoz létre. A folyó építő és romboló munkája folyamatosan formálta a táj képét, és kihatott a mellette élő emberek mindennapjaira is. 1.2.2. A Mura és a Mura mellékfolyóinak történelmi leírásai Póka Antal megyei első földmérő 1832-re készítette el Zala megye vízi leírását a Helytartótanács utasítására. A kézirat a Murával foglalkozik a legrészletesebben. E szerint (Bencze, 1983) a Mura Deklesin (Murahely) határában érte el Zala megye területét, s a Mária Terézia Lineá -nak nevezett, Magyarország és Stájerország közötti határszakasz közel 15 km-re után a harmincadvámos Ráckanizsa határában lépett be a megye belsejébe. Innen még mintegy 70 km-es kanyargós szakaszt tett meg, majd ömlött Légrád magasságában a Drávába. A középső folyását Derékmurának hívták, ez Szemenyénél végződött, azután kezdődött az alsó folyása. Alacsony vízálláskor átlagos szélességének 60 ölet (113,8 m), az összeszűkülő kanyarulatokban 35-40 ölet (66,4-75,9 m) mértek, mélységét pedig ugyanilyen helyeken 5-7 ill. 10-12 lábnak (1,6-2,2, ill. 3,2-3,8 m) találták. A folyó nagyon kanyargós volt és számos szigetet alkotott. Egy ilyen szigetről tanúskodik egy 1232-es határjárás, miszerint amikor Strochona eladta földje egy részét a Hahót cemensnek, átmentek a Murán egy szigetre, ahol a druzsina, a nagycsalád háza állt. A kavicsos medrű folyó különösen áradások után gyakran változtatta a főmedrét, bosszúságot okozva mind az utakon közlekedő, a folyón hidat kereső kereskedőket, mind pedig a vízi szállítást végző hajósokat. Előfordult ugyanis olyan eset, hogy a magyarországi szakaszon egyetlen rendkívüli fontosságú muraszerdahelyi híd szárazra került, mivel a folyó áradás után új, a hidat megkerülő ágyat vájt ki magának. De ugyanilyen váratlan helyzetek elé kerülhettek az áruszállító sajkások is, s ezt elkerülendő kimondták, hogy tartozik minden árvíznek elfolyása után a Fő Vigyázó Hajós minden előtte a felső vidékből valamely jószággal terhes sajka meg indíttatnék lefelé, a víz folyásának ágyát előbb tökélletessen megvizsgáltatni. A 18.-19. század fordulója után megtett árvízvédelmi intézkedések a Murát is érintették. Erről a korabeli írás így tesz említést: a Muhra alsó vidékjei is az árvizek ostromlásaitól felmentettek, mivel az átmeczések elkészíttése előtt a középszerű part magasságokon fellül sok helyeken öt láb méllységgel is az árvizek töltések között megszorítva 10-12 napokig is a vidéket elborítva tartották, és azon akár minémű vetések, rétek vagy legelők találtatak, végső veszedelmeket értek. Minthogy pedig a töltések gyakran keresztül szakasztatván, az át vízek illy idő szakaszban egész alsó vidéket szerteszét folyták. Ellenben most a mint tapasztaltatott a legnagyobb árvíz, kiváltképpen mióta a Muhrának Dráva vízébe való rendes befolyása eszközöltetett, és a Dörnyei, vagy Kötteri, úgy nem külömben a Jegenyési Dráván levő tekervények meg ásottattak, az ár víz 6-od napra meg szokott szűnni, de többnyire az igen alacsony part helyeket ki vévén, a partyait sem halladja meg. 8

Ebben az időben a Murának inkább a hosszú távú áruszállításban volt jelentős szerepe, a helyi áruszállítást a vízi közlekedés helyett inkább a partjai mentén haladó kereskedő utakon oldották meg. Két partja között élénk forgalom zajlott, így pl. Belezna község határában hajtották át a folyón a magyar szürke marhát Nyugat-Európa felé. A korabeli leírásban az alábbi vízfolyásokat nevezték meg az általunk vizsgált szakaszról: Lendva, Kerka, Vörcsögi patak (a Lendva-Kerka közös szakaszba torkolva), Kis Cserneci patak, Csehi patak, Szemenyei patak (a Csehi patakba torkolva), Rátkai patak és a Letenyei patak. A Kerka volt a Mura legnagyobb mellékvize. Vas megyében eredt és Dobrafölde határában, Ramocsától nem messze lépett Zala megye területére. Szentkirály határában egyesült a Lendva folyóval, majd a Murába ömlött. Neve a 12. század elején Karika alakban tűnt fel. Később több alakváltozatban is előfordult: Kareka, Karika, Kerka, Kereka. (Ezek az alakváltozatok azt mutatják, hogy nem lehet azonos eredetű a karintiai szlovén Krka német Gurk nevével, melynek régi alakjai Curca, Kurka, később Gurka.) Első említése 1116-ból származik, amikor Nagypáka határjárásában említenek egy patakot, amely egy berekből eredt és a Karkába ömlött. Az 1832-es vízi leírásban ezt olvashatjuk róla: A Kerka ágya rendezetlen, tekervényes, iszapos és dűlt fákkal teljes, s a rajta levő malmok is a vizet az ő rendes folyásában annyira felfogják, hogy majd minden nagyobb eső után a körülötte levő vidékre kicsapna.. Szölc 1257-es határjárásából kiolvashatjuk, hogy a Kerka folyását egyes helyeken mocsaras, lápos területek kísérték, mivel a Kerkától indultak el és a Kerka berektől (de nemore Karka) mentek nyugat felé. A középkori leírásokból tudjuk, hogy a zalai várnak volt egy Dabrony nevű földje, mely a Kerkatő mellett feküdt, vagyis ott, ahol a Kerka a Murába ömlött. A Máhomfa és Tótfalu vidékén egy Kerkaalja (Karkaalya, Karkalia, Karikaalya) nevű helység volt, a Bánfiak birtoka. A Kerka folyó kettéosztotta a hatalmas Bánfi-birtokokat Karikainnensőfélre és Karikatúlsófélre, s ezeknek külön tiszttartósága volt. A Kerkába ömlött a Lendva vize. A folyóval 1117-ből származó írásos forrásokban találkozunk Limpa alakban. 1236-ban egy Lindva nevű földet említenek a Lindva (Lyndva) vize és Palan, a későbbi Palina mellett. A folyót a 14. századig Lindvának hívták, aztán Lendvának, bár a 14.-15. százai emlékekben sokszor előtűnik a régebbi Lindva elnevezés. A folyónak, s a róla elnevezett településnek németül Limpach, szlovénul Landava, horvátul Lindava a neve. Lehetséges, hogy a magyar Lendva szó végső forrása a német Linde azaz hársfa. A múlt századi leírás szerint a Lendva (Lindvabach) Bleichenbergtől keletre eredt, a Murával párhuzamosan folyt, ivánci határában érte el Zala megyét és Felsőszemenyénél, közel a Kerkatőhöz ömlött a Kerkába. A Lendva is nagyon kacskaringós folyású volt. Az 1832-es vízi leírásban ezt olvashatjuk róla: A Murától fogva Alsólendváig többnyire nagy erdőkben tekervényesen folyik, s az ágyában heverő számtalan fák és törzsökök miatt a víz az ő rendes folyásában gátoltatik. A Lindva folyó is két ágra szakadt, ezt egy 1232-es leírásból tudjuk. A leírás szerint amikor Hahót egy földet vásárolt a Lyboa vize és a Mura között, a határjárásban érintették a Lindva folyót, majd elértek a másik Lindva folyóhoz. Nem messze a Lendva torkolatától ömlött a Kerkába a Csernec (Chernuch) patak. A kisvízfolyás a vörcsögi erdőben eredt, és Csernefölde Kiscsernec mellett folyt a Kerkába. 1389-ben egy malmot említettek rajta Szemenye határában. 9

1.2.3. A Mura mederváltozásai A Mura-folyó ma is és az elmúlt évszázadokban is a térség meghatározó tájformáló eleme. A folyó egyszerre ad és vesz el életteret, a szeszélyes természetű vízzel való harmonikus együttélés tanulása, a megfelelő gazdálkodási, építkezési gyakorlat és életmód kialakítása alapvető feltétele a hosszú távú életben maradásnak, a térség fenntartható fejlődésének. A folyó meder- és vízhozam változásai alapvetően meghatározták az itt élők életkörülményeit, gazdálkodási lehetőségeit. A Mura A légifelvételeken világosan látszanak ennek a folyamatnak az állomásai, az elhagyott, részben vagy teljesen feltöltődött holtágak. Ezek még akkor is kivehetők, ha már régóta művelés alatt állnak, ugyanis a meder más vízgazdálkodású hordalékkal telik fel, mint a környező területek, ezért a kiszáradás üteme is más, és ez jól érzékelhető a magasból készített felvételeken. Ezeknek a holtágaknak jó része korábban keletkezett, mint amennyi időre a történeti térképek segítségével vissza tudunk tekinteni (a feldolgozáshoz használt első térkép 1784-ből való). A feldolgozott térképek összehasonlításából megállapítható, hogy a folyó a saját hordalékkúpján délről északra vándorolva foglalta el azt a területet, ahol ma is található. Medre folyamatosan változik, kanyarulatok keletkeznek, öblösödnek ki, és holtágak fűződnek le a víz romboló és építő munkája nyomán. Az északról határoló dombokba ütközve a Mura folyamatosan ostromolja azokat, újabb és újabb helyen mar A Mura mederváltozásai bele a dombok lábába és hordja el azok anyagát, hogy másutt zátonyokat építsen belőle és holtágakat, árteret töltsön fel. Ez így volt eddig és várhatóan így lesz ezután is, ami figyelmeztetés, de legalábbis feladat a 2005-10

ös légifelvételen már látható autópálya fenntartóinak, hiszen az új út néhol egészen a folyó mellett fut. Persze nem csak a folyó elemi erejű mozgása, hanem az emberek védekező munkája is látható már a legelső térképeken is, akik gátakkal és védművekkel próbálták a lakóhelyüktől és földjeiktől távol tartani a vizet. AZ EMBER 1.3. A Mura mentén élő társadalmak történelme A Murát körülölelő területet régészeti szempontból kevésbé vizsgálták egészen az 1970-es évekig. Ezt az erősen mocsarasodó vagy beerdősült részt emberi megtelepedésre kevésbé alkalmasnak találták. A későbbi ásatások, - különösen azok, amelyeket az M70 és M7 autóutak építése miatt kiviteleztek - bebizonyították, hogy az előzetes elképzelések ellenére szinte mindegyik korszakban lakott volt ez a vidék. A településeket leginkább a folyó völgye fölé magasodó dombok oldalába vagy a Murába ömlő patakok mentén építették. Újkőkori (Kr.e. 6000-4500) leleteket találtak Becsehelynél és a Muraszemenye Aligvári mezőn, a Szentadorjáni (Hangyajárási) patak egykor szeszélyesen kanyargó partja mentén. Az újkőkor közepe táján honosodott meg a térségben a földművelő-állattartó letelepült életforma. A földfelszínre építették cölöpszerkezetes házaikat, azokat terménytároló vermekkel vették körül. Ezek egyikében elszenesedett gabonaszemeket is találtak. Az itt élők pattintott kőeszközöket és szerves anyagból (pl. kobaktökből) készített, majd később vonaldíszes kerámiaedényeket használtak. Rézkori (Kr.e. 4500-2500) leleteket találtak a Letenye Egyeduta és a Letenye Korongi tábla lelőhelyeken. A középső rézkori Balaton-Lasinja kultúrát a Balkán középső és északi vidékéről érkezett népcsoportok és a helyi későlengyel népesség alakította ki. Jellegzetességei ennek az időszaknak a rézékszerek és a rézből készített használati tárgyak, valamint a sajátos kerámiaedények. A késő rézkori badeni kultúra idején nagyállattartó, elsősorban szarvasmarhatenyésző és földművelő népek élhettek ezen a vidéken, jelenlétüket az előkerült, jellegzetesen díszített edénytöredékek igazolják. A bronzkorban (Kr.e. 2500-800) is lakott volt ez a vidék. A korai bronzkorban a déli eredetű Somogyvári-Vinkovci kultúra népe élt átmenetinek tűnő szállásán a Muraszemenye Aligvári mezőn. 2003-ban, az M7-M70-es autópálya nyomvonalának régészeti feltárása közben középső bronzkori, a mészbetétes edények népének kultúrája idejéből származó leleteket találtak a Letenye Korongi tábla lelőhelyen, amely újdonságnak számít, mert ennek a népnek a Kis-Balaton területétől nyugatabbra eddig semmilyen nyomát nem tudták felfedezni. A késő bronzkorban északról, északnyugatról több hullámban harcias népek támadtak az addig itt élőkre. A kultúra a vezető réteg temetkezési szokásáról kapta a nevét: Halomsíros kultúrának hívják őket, mivel egy-egy vezető sírja fölé hatalmas halmot hordtak össze az alattvalók. Ebből az időből származó település maradványait találták a Muraszemenye Aligvári mező közelében. A település cölöpszerkezetű, tűzhelyekkel ellátott házakból állt. A talált szövőszéknehezékek és az orsógombok jelzik, hogy járatosak voltak a szövés és fonás mesterségében. Kimutattak 11

gabonatermesztésre utaló nyomokat is. Az állati csontmaradványok szarvasmarha, juh, kecske, sertés és ló tartásáról árulkodnak. A halomsíros kultúra jelenlétéről tanúskodnak a Muraszemenye Vadalmás és a Letenye Lapuleveles dűlő leletei is. A vaskorból (Kr.e. 800-12.) viszonylag kevés lelet maradt ránk. A kora vaskorban a Dunántúlról a mai Ausztria felől érkező népcsoportok foglalták el a területet hozzácsatolva a keleti Hallstatt kultúrához. Ebből az időből származik a Letenye Egyeduta domb oldalán talált településrészlet. A rómaiak Kr.e. 15-ben csatolták a birodalomhoz a mai Dunántúl nyugati sávját és ezzel a rómaiak ellenőrzése alá került a Borostyánkő-út, az a híres kereskedőút, amely az Adria partjától Alsólendván, Zalalövőn, Sopronon keresztül vezetett egészen a Balti tengerig. Ez az út Alsólendvánál elágazott, a másikon a mai Óbudáig lehetett eljutni a Letenye Becsvölgye Fenékpuszta útvonalon. Jelentőségét mutatja, hogy ezen a nyomvonalon létesítették az első településeket is, amikről árulkodik a Letenye Egyeduta és a Letenye Korongi tábla lelőhely. A 4. század végétől hun seregek támadása indított el nagyarányú népvándorlásokat, amelyek teljesen átalakították az európai viszonyokat. 435-től hun uralom alá került az egész Dunántúl is. Attila 453-ban bekövetkezett halálával a hun uralom véget ért, a gepidák majd a keleti gótok, később egy másik germán törzs, a langobardok szállták meg a Dél-Dunántúlt. Az avarok a 6. század közepén jelentek meg a Dunántúlon. A 7. század elejéről származó településeken az avar tárgyi emlékek mellett szláv leleteket is találtak. A Mura környékén későbbi írásos források több helynevet is említenek, amelyekben a szláv dudleb törzs neve őrződött meg. A dudlebek valószínűleg betelepített hadifogolyként jelentek meg ezen a vidéken. A 9. század elején háborúk elől menekült délszávok is érkeztek a Muraközbe. A honfoglaló vezérek közül Zalában Letenye Lapuleveles dűlő lelőhely Vérbulcsú vezér foglalt magának ( www.zmmi.hu) szálláshelyet. Bulcsú halála után Tar Szerénd kapta meg azt, ami aztán fiára, Koppányra szállt. Szent István 1009. évi oklevelében Kolon megyeként említi a területet, ami a mai Zala és Somogy megyék együttes területe, déli határai pedig messze túlnyúlnak a Dráván. Koppány lázadásának leverése után Kolon megye felbomlott és királyi birtokká vált. Az általunk vizsgált terület gazdagon lakott volt az Árpád-korban. A Letenye Hergyó-földek lelőhelyen földfelszíni boronaházakból álló településrészt, a Letenye Lapuleveles-dűlő lelőhelyen kovács-település műhelykörzetét, a Muraszemenye Gály-patak lelőhelyen pedig egy kisebb kiterjedésű telepet és a Muraszemenye Hosszú-dűlő és Muraszemenye Aligvári-mező lelőhelyeken használati eszközöket tártak fel. A 12. század végétől indult az a gyakorlat, hogy Zalát gyakran csatolták hozzá a szomszédos Szlavóniát kormányzásra megkapó hercegek tartományához. Zalát II. András herceg, a későbbi II. András király után IV. Béla, majd annak öccse Kálmán, utána pedig fia, István kormányozta. 12

II. András szívesen adományozott birtokokat híveinek, így jutott a Hahót, az országba nyugatról bevándorolt, un. advena-nemzetség is földekhez. A nemzetség saját birtokait vásárlással is gyarapította, így lett az övék a 13. században több muraközi és Mura menti terület. A 14. század végére kihalt a Hahót család, birtokaik a családból származó Bánffyakra szálltak. Lendvai dombon épült váruk volt birodalmuk központja. A Muraközt Csáktornya központtal a Cilleiek helyébe lépő Ernuszt János, majd a Zrínyiek szerezték meg. Az 1549. évi országos összeírás szerint a megyében legtöbb portája Zrínyi Miklósnak (743) és Bánffy Istvánnak (494) volt. A Wesselényi-féle összeesküvés, majd Zrínyi Ádám halála (1691) után a Muraköz királyi birtok lett, és 1720-ban Althan Mihály gróf kapta meg. Az alsólendvai uradalmat Nádasdy Ferenctől kobozták el, amely 1712-ben Esterházy Pál tulajdonába került. A török csapatok 1600-ban foglalták el Kanizsát. A hódoltsági peremvidékké vált Mura mente elnéptelenedett, egyedül a Zrínyiek által erősen védett Muraköz őrizte meg jobbágyságát. Az 1683-tól kezdődő felszabadító háborúk során a felégetett föld taktikáját alkalmazták, a Zalától délre eső falvak maradék lakosságát is kiköltöztették, házaikat, földjeiket pedig felégették. Kanizsa 1690-es felszabadítása és az 1710-ben pusztító pestisjárvány (amelynek a lakosság 50-70%-a áldozatul esett) után a munkaerőhiányt belső migrációval, bevándorlással és szervezett betelepítéssel oldották meg. Jellemző volt, hogy a földesúr maga telepítette át jobbágyait a túlnépesedettekből az elnéptelenedettekbe, mint pl. a Muraközből a Mura mentére. Bevándorlással a térségbe szerbek, horvátok már a török korszak elejétől, 1520-30-as évektől érkeztek. A horvátok betelepítése a bécsi udvar és az új, idegen származású földesurak támogatása miatt a 18. század első felében folyamatos és erős maradt. Nyelvüket életmódjukkal, szokásaikkal együtt sokáig megőrizték, a Mura menti falvak (pl. Tótszentmárton, Tótszerdahely, Murakeresztúr) napjainkig viselik magukon horvát jellegüket. Német anyanyelvűek a 18. század vége felé jelentek meg az osztrák örökös tartományokból és német területről, de a betelepült németség jelentős része elmagyarosodott. A jobbágyság igen differenciált volt, némelyek értékes földdel, jó felszereléssel bírtak, mások egy telekkel (16-40 hold) vagy annak töredékével voltak kénytelenek beérni. A zselléreknek nem volt telkük, csak házuk, a legszegényebbeknek, a házatlan zselléreknek még az sem. A zselléresedés nem jelentett feltétlenül elszegényedést, zsellér volt az is, aki kézműiparból vagy városon kívüli szőlőjéből élt. A jobbágyok örökös jobbágyok és szabad költözésűek is lehettek, ez utóbbi közé azok tartoztak, akik elveszítették otthonaikat a török háborúkban. A jobbágyok különböző adónemekkel szolgálták földesurukat, a szabad költözésű jobbágyok megtehették, hogy ahhoz a földesúrhoz szegődtek el, ahol terheik elviselhetőbbek voltak. Az 1767-es úrbéri rendelet egységesítette a jobbágyterheket, de az úrbérrendezés lassan haladt, mert egyes falvak nehezen akarták elfogadni a számukra kedvezőtlen úrbáriumot. II. József 1785. évi jobbágyrendelete az örökös jobbágyság eltörléséről, majd az 1836-os úrbéri törvény javított némileg a helyzeten. A végső megoldást a jobbágyfelszabadításról szóló 1848-as törvény hozta, amelyben minden jobbágy szabaddá vált, de csak az vált földtulajdonossá, aki úrbéres földdel rendelkezett. A 19. század végén bekövetkező agrárválság rászorította a nagybirtokosokat az ipari növények, elsősorban a cukorrépa termesztésére. Ennek a nagyon munkaigényes növénynek a termesztése következtében alakult ki a summásság, a mezőgazdasági vándormunkásság (az egy-egy idényre szerződött munkavállalók rétegének kialakulása), akik elsősorban az országhatár menti falvakból kerültek ki. 13

Az I. világháború után, 1921-ben létrejött trianoni békeszerződés értelmében Jugoszláviához csatolták a teljes Muraközt, a Nagykanizsai járásból Légrádot és az Alsólendvai járásból 48 községet. Az új határ érvénybe lépésével számos térségi kapcsolat megszakadt, átalakult. Ennek a döntésnek a hatására vált a Mura határfolyóvá, majd a Titó-korszakban mindkét partja mentén széles, a lakosságtól elzárt határsávot alakítottak ki, amelynek hatása ma is tükröződik a folyópart jellegében. A II. világháború után megkezdődött a gazdaság erőszakos fejlesztése. 1951-től az ötéves terv előirányzatainak megemelése után hatalmas terhek nehezedtek a mezőgazdaságra. A kulákok és a dolgozó parasztok földjeit kitagosították, állami gazdaságok és termelőszövetkezetek jöttek létre. Az adót és a beszolgáltatandó termények mennyiségét megemelték. A célt a mezőgazdaság gépesítésével, az egynemű művelésű (monokultúrás) termőföldek területnövelésével, a kemikáliák széleskörű használatával, nagyüzemesítéssel érték el. 1.4. Demográfiai változások a vizsgált településeken Valamennyi falu népessége a II. világháború végéig nőtt, ezt követően azonban drasztikusan csökkenni kezdett. A gazdálkodás egyre kevésbé biztosította a megélhetést, viszont az újonnan létesített gyárakban szükség volt a munkaerőre. A földjüket elvesztett családok felnövekvő nemzedékének nagy része megélhetést keresve már beköltözött a városokba. (lsd. 44. o.) Szentmargitfalva a vizsgált települések között a legkisebb, nem csak lakosainak száma, hanem területe alapján is. Lakosságszámának változása jól példázza a fent említett folyamatokat. A 19. század végétől Szentmargitfalva a legsűrűbben lakott település. Népsűrűsége 1949-ben 70%kal volt magasabb, mint Letenyéé, a 20. század végére pedig az eredeti ötödére csökkent. A két világháború között Letenye népsűrűsége nagyobb arányban nőtt a falvakéhoz képest. A szocializmus idejében is sikerült Letenyének megőrizni, sőt, kis mértékben növelni lakosainak számát, miközben a területe is gyarapodott. A falvakból viszont nagy arányú elvándorlás mérhető a 20. század második felében. A kis településekről a lakosok távolabbi, nagyobb városokba költöztek el, a falvak öregedése napjainkig mérhető. Kerkaszentkirályra volt jellemző leginkább a többgenerációs együttélési forma, 1900-ban még átlagosan több mint 12 ember élt egy lakóházban. Ezt a sajátságát bár csökkenő 14

mértékben a település a 20. század második feléig megtartotta. Hasonlóan több generáció élt együtt Letenyén, Muraszemenyén és Csörnyeföldén is a 19. században. A 20. század első felétől Letenye intenzíven épült, a lakások száma 1949-ig 3,5-szeresére nőtt, a generációk külön költöztek. A fiatalok elköltözése a kistelepüléseken is jellemzővé vált a 20. század második felétől. A 21. század elejére a falvakban átlagosan ketten laknak egy lakásban, ami azt jelenti, hogy sok az egyedül maradt, idős ember. TÁJ ÉS TELEPÜLÉS 1.5. A Mura mente tájhasznosításának változása Az emberi élet első nyomaival az újkőkor közepe táján találkozhatunk, ekkor honosodott meg a földművelő-állattartó letelepült életforma. Az itt élők cölöpszerkezetes házaikból, terménytároló vermekből álló telepei, később a bronzkori halomsíros kultúrának temetkezési emlékei távolból szemlélve észrevétlenek maradtak. Az emberi élet nyomát még elrejtő tájon hatalmas, összefüggő erdőségeket találtunk volna akkoriban, amelyek egészen a Mura árterületéig nyúltak. Ez az árterület azonban a kanyargó folyót követve sokkal szélesebb volt, mint ma. Az erdőségeket itt lápos és mocsaras területek, bokorfüzesek határolták. A szabályozatlan medrű Mura folyó mederés vízhozamváltozásai uralták az alacsonyfekvésű területek tájképét. Az első nagy tájalakító népről, a rómaiak itteni tevékenységéről kevés forrás tájékoztat. A Letenyén áthaladó kereskedelmi útvonal (Óbuda irányába) térségfejlesztő jelentősége mellett kétségkívül legnagyobb térségi örökségüket a gazdálkodásban, elsősorban a szőlőművelésben elért eredményeik jelentették. A rómaiak uralma alatt ezen a vidéken megjelentek a tájkép mai csírái. A középkorban meginduló organikus településhálózati fejlődés a mohácsi csatavesztésig töretlen volt az egész orszában. Ebben a térségben is számtalan település indult fejlődésnek, amelyek később, a török háborúk ideje alatt tűntek el, vagy a későbbi újratelepülés után olvadtak össze. Már a rómaiak idején fontos kereskedelmi szereppel bírt Letenye, amely megerősödött központi helyzetében. Ezt bizonyítja, hogy már a 14. században rendelkezett száraz vámmal, murai révvel és hetivásárral is. A 15. század végén pedig mezővárosként tűnik fel a forrásanyagokban, akárcsak Szemenye, ami hasonló kiváltságokhoz jutott ebben az időben. A középkor elején a tatárjárást követően megindult gyors fejlődés eredménye volt a gazdálkodás erősödése és az építőanyagokhoz szükséges fakitermelés mennyiségének növekedése. Ennek tájképben érvényesülő hatása azonban még kis mértékű, közel sem hasonlított a mai képhez. A települések zárványként ékelődtek be a mocsaras árterületekből kiemelkedő dombok, szárazulatok magaslataira, közöttük pedig földutak húzódtak. A tatár végigsöpört ugyan az országon, de hamar ki is vonult onnan, ezért a térség fejlődésében nem jelentett akkora nyomást, mint a török iga, akik 1600-ban szállták meg Kanizsát és közel egy évszázadig a vidéket. A török uralom alatt a térség lakói nemcsak az idegenek terheitől és a háborús veszteségektől szenvedtek, hanem a magyar király felé is adózniuk kellett, a kifizetetlen végvári katonák fosztogatásaikkal pedig állandó bizonytalanságban tartották a lakosságot. A terhek és fenyegetettség elől elvándorolt lakosság parlagon hagyta a földeket, a szőlőket. A gazdálkodás csökkenésével a táj fokozatosan elvesztette kultúrtáj jellegét, a török uralom alatt az egykor művelt területek jelentős része újra erdősülni kezdett, ismét visszahódította területeit a természet. 15

A törökök kiűzése, a háborús és háborút követő járványok veszteségei után a földesurak nagyarányú betelepítésbe fogtak, elsősorban saját jobbágyaik áthelyezésével és zsellérekkel igyekeztek újranépesíteni az elhagyott falvakat. A felhagyott, beerdősült területeket újra művelésbe kellett vonni. Az irtás éves és állandó munkája volt a parasztságnak, nemcsak az egykor művelt területek visszaállítása volt a cél, hanem új területek művelésbe vonása is. A Murarátkától északra a Gulyavölgyben (ahogy a neve is mutatja) legelők voltak és egy igen keskeny sáv szántó is az erdő szegélyén. Három község: Alsószemenye (Kleine Szemenye), Felsőszemenye (Ober Szemenye) és Csernec (Kis Csernecz) térségében a falvaktól északra nagyobb kiterjedésű szántók húzódtak és ezek a cserneci csónakrévnél egészen a folyóig nyúltak. Az emberek átjártak a folyó déli oldalára is, ahol biztonságos távolságban szintén szántókat láthatunk a térképen, és emellett nagy kiterjedésű legelőket. Az irtásföldek az erdők vonalával érintkeztek. A Murai holtág települések közelében mindenütt kertek zöldelltek. Murarátkai szőlőhegy korabeli táj képéről tanúskodnak a vizsgált történeti térképlapok. Ezt a Mura szakaszt az első katonai felmérés során 1784-ben felvételezték, amikor a tájat még erdők uralták. Murarátka (Rath) és Letenye (Lettenye) között csak éppen az út mentén volt némi szántó, az is csak nagyon keskeny sávban. Ezen a szakaszon a Mura déli oldalát sűrű erdő borította, művelésnek nyomát sem látni. A folyó északi partját is erdők kísérik egészen az útig, vagy az út melletti keskeny szántókig. pedig A 18. században a Mura mente sűrűn lakott, aprófalvas jellegű volt, a hatalmas nagybirtokok közt néhány közép- és kisbirtokos és számtalan egy- vagy töredéktelkes kisnemes lakott. Letenye központi szerepét mutaja, hogy már a térképről jól kivehető a Murán működő hajómalom, a fogadó és a közeli majorság. A 17. századtól a Hajómalom a Dunán 16

gazdálkodásban a nagybirtok, a majorság volt a meghatározó. A nagybirtokok erősödésével párhuzamosan nőtt a szőlőhegyek, a szőlőművelés jelentősége. A szőlőföld volt az egyetlen föld, amit zsellérként is szinte sajátjának tekinthetett a gazda. A többségében 17.-19. században épült szőlőhegyi présházpincék a terménytárolásra, -feldolgozásra és alkalmi szállásra egyaránt alkalmasak voltak, ezek az épületek ma is a tájkép értékes elemei közé tartoznak. Az erdőirtások mellett legfontosabb tájalakító tevékenység ebben az időben az árterületek mocsaras területeinek lecsapolása és a védművek építése volt. A 16.-17. században megindult csatornaépítési munkák a 19. század végére országszerte megváltoztatták a táj szerkezetét. A vizsgált első katonai felmérési térképen (1784) Letenye és a folyó között a korábbi medrek által szabdalt bozótos, ligetes legelőket látunk. (térképmelléklet 41. oldal) Alsószemenye, Felsőszemenye és Csernec térségére is jellemző volt a tájra a holtágak cserjés- és vízenyős szövevénye, aminek nyomai még a mai tájképben is felismerhetők. A déli oldal szántóit viszont már ezen a térképen is jól kivehető földtöltés védte az ártól. A második katonai felmérés térképén (1858) már látszanak a szabályos nyomvonalú csatornahálózatok, amelyek a Mura mindkét partjának vizenyős területeit érintették. Az ártéri gazdálkodásra utalnak a harmadik katonai felmérés térképein (1879) látható mesterségesen leválasztott holtágak, a fokok. A második katonai felmérés térképe (1858) jól mutatja, hogy milyen nagy arányú volt a termőterületek növekedése az első felméréshez képest (1784) az eltelt háromnegyed évszázad alatt. A 19. század fejlődését egyértelműen a nagybirtok határozta meg. A folyamatos művelésbe vonás, a gazdaságok növekedése következtében az erdők a dombokra húzódtak vissza az északi oldalon, és a déli oldalon is csak a folyótól távolabb találhatók. A Mura mentén csak a legvadabb, vízjárta területeken voltak erdők, vagy bozótos rétek. A korábbi erdők helyét jórészt legelők foglalták el, valamint igen nagy arányban szántók, gyakran a folyó közvetlen közelében is. Letenye mellett gyümölcsösöket látunk, és minden település körül megnőtt a kertek területe. Nem csoda, ha a népességösszeírásokban sok molnárral találkozhatunk: Letenyénél nyolc, Csernecig a folyón felfelé további hat hajómalmot jelöl a térkép. A reformkor a szőlőtermesztésben is változást hozott. A filoxéravész előtti állapotok kedvezőek voltak, a fejlesztés ösztönzőleg hatott a termelésre, azonban a filoxéra betörésével ez a fejlődés megtört. A korábban egységesen szőlővel művelt területek többsége teljesen elpusztult, parlagon maradt, a részbeni újratelepítés mellett a szőlőterületek közé keskeny parcellákon szántóterületek kúsztak. Így nyerte el máig jellemző, mozaikos szerkezetét a kistelepülések szőlőhegye. Újabb háromnegyed évszázaddal visz bennünket előre az időben az 1950-es légifelvételek alapján készített ortofotó. A folyó közelében ekkor már a másfél évszázaddal korábbi erdőknek nyoma sincs, de még az északi oldal dombjai is erősen lekopaszodtak. Mindkét parton csaknem a vízig húzódó nadrágszíj parcellák sokasága adta meg a táj arculatát. Fák és bokrok alig láthatók, csak a leginkább vadvízi területeken. A területet jelentős részben kaszálóként hasznosították, ennek ékes bizonyítékát adják a sűrűn sorjázó szénaboglyák, amelyek a felvételen tisztán kivehetők. Szántóból is sok volt a kis parcellák között. A talajborítás elégtelensége miatt komoly eróziós károk léptek föl, nagy eróziós barázdák és vízmosások láthatók a légifelvételen. Az első és második világháború a települések lassan megindult fejlődését újra és újra visszavetette, a Trianoni békediktátum pedig a vizsgált térségben új határvonalakat szabott. Az új határ a korábbi térségi kapcsolatokat átformálta, majd a Titó-korszakban a Mura folyó és a folyó mentén kijelölt határsáv megközelíthetetlenné vált. 17

Az 1983-as légifotót és a csaknem ezzel egyidős, 1984-ben felülvizsgált 1:25000-es térképet vizsgálva a déli oldalon nem sok változás látható, kis parcellák szépen művelt seregét láthatjuk. Az északi oldalon azonban szinte semmi sincs úgy, mint volt. Az 1945-ös földosztás és az ezt követően megalakított termelőszövetkezeti hálózat teljes mértékben átalakította a gazdálkodási rendszert, ezzel párhuzamosan pedig átformálta a tájképet. A korábbi parcellák nagyüzemi táblákká olvadtak össze; Muraszemenye és a szomszédos falvak térségében pedig elkezdődött a kavicsbányászat, megjelentek a bányatavak. Az 1930-1950-es évek településépítészeti politikája a sátortetős házak mintájára formálta át a településképet. A folyó mindkét oldalát érintette, hogy egyre inkább megpróbálták a Mura vadvízi jellegét megváltoztatni, a vizet gátak közé szorítani. Ez azzal is járt, hogy a gátak között a gazdálkodás egyre kevésbé volt vonzó, ezért ez a terület ismét becserjésedett, beerdősödött. A 2005-ös légifelvételen a megkezdődött folyamatok további erősödése látható. A folyó árterében a beerdősülés tovább erősödött, az északi dombokon és a déli oldal kis parcelláin is egyre több helyen jelentek meg fák és bokrok, tehát az emberek egy része felhagyott a mezőgazdasági műveléssel. A Magyarországon időközben lejátszódott földárveréses reprivatizáció ellenére a mezőgazdasági táj nagyüzemi jellege erősödött, a háztáji parcellák szinte teljesen eltűntek. Lényeges változás az autópálya megépülése is, ami jobbára egykori mezőgazdasági területeken fut. A bányatavak területe nőtt, új bányákat nyitottak az előző felvétel óta eltelt mintegy két évtized alatt. A térképek és légifelvételek markáns változásokat mutatnak az 1784-től 2005-ig eltelt 221 évben. Ahogy az itt lakók élete és munkája változott a generációk során, úgy változott a munkájuk által alakított táj képe is. 1950-ig a döntően kézi, majd gépi erőre épülő mezőgazdasági termelés érvényesült, aminek hatására a korábbi természetközeli táj mezőgazdasági kultúrtájjá alakult át. Ezt követően a mezőgazdaságilag művelt terület a Mura mindkét partján zsugorodni kezdett, egyre több terület erdősödött, bokrosodott be a folyótól távolabb is. A folyó gátak közé szorított árterében egyértelműen a természetes vegetáció vált uralkodóvá, előbb a magyar oldalon, majd kissé késve a horvát oldalon is. Magyarországon a kavicsbányászat, és a közlekedési infrastruktúra is egyre nagyobb helyet követelt a nagyüzemivé vált mezőgazdasági területekből, ezzel szemben Horvátországban megmaradt a kisüzemi mezőgazdasági szerkezet a gáton kívüli területeken. 1.6. A település 1.6.1. Településépítészet Házépítés és hagyományos anyaghasználat A Mura mentén a nagyarányú erdősültség kedvezett a fából történő építkezés széleskörű elterjedéséhez. A Mura környékén mindenütt favázas építkezés terjedt el a 19. században. A favázas szerkezetű házak az építés anyaga és a módja szerint csoportosíthatók: 18

1. Zsilipelt boronafalas ház A boronák kb. 5 cm vastag bárdolt pallók, amiket a sarokgerendák vájataiba, zsilipeibe csúsztattak be. A pallókat ez után pelyvás sárral betapasztották, hogy jobban szigeteljen. A szőlőhegyeken lévő présházpincék és gazdasági épületek esetében a hagyományos épületek jobbára ilyen, zsilipelt boronafalakkal épültek. A településeken már ezeket is csak elvétve találni, kizárólag gazdasági épületek, tyúkólak, disznóólak (hidasok) esetében. 2. Karóvázas (karóközre épített), sárfalú talpas ház Az 5-6 cm átmérőjű karók felső, hegyezett vége a sárgerendába fúrt lyukba illeszkedett, alsó végüket a talpfák szélesebb, vésett vájataiba feszítették be, egymástól 15 cm-re. A karókat kiékelték. Amikor az ajtóés ablaktokokat a helyére csapolták, kezdődött a tapasztás. Az agyagot szalmával összekeverték, tehenekkel vagy lovakkal megtiportatták és sárgombócokat formáltak belőlük. A sárgombócokat kézzel csapdosták a karók közé, így épült fel a házfal. 3. Karóvázas, sövényfalú ház Az előző felépítéshez hasonló, azonban ennél a háztípusnál a karóközre épített favázat keresztben előbb vékony vesszővel fonták be, csak ez után tapasztották. Magtár Muraszemenyén Tapasztott boronafal A favázas házak alapja döngölt agyag, a mennyezet sokáig csak fejszézett (bárdolt) fenyőgerenda volt. A tető általában nyeregtető volt, ami az utca felé csaknem mindig csonkakontyban végződött. Alatta a ház padlástér előtti végoromfalát faragott, csipkézett szélű deszkákkal fedték, amit már jó előre és nagy gonddal készítettek el. A tető favázának elkészítése után rakták fel a zsúpot, amit rozsszalmából készítettek. A Muraközben jellemző oromzati kialakítás a két kis padlástéri ablak volt, közötte mélyedéssel, amelyben tűzoltóruhában ábrázolt Szent Flórián kis szobra állt. A népi hagyomány szerint ő védte meg a házat a tűzvésztől. A padlást több rétegben mindig simára sározták, az alsóbb rétegeket törekkel kevert sárral, a legfelsőbbet pelyvával. A falakat kívül-belül fehérre meszelték, esetleg kevés kék festéket is tettek a mészbe, hogy vakító fehérnek tűnjön. A talpfát, a sárgerendát és a pitvar járószintjét piros földdel meszelték be. Az alsószemenyei Táncsics utca 2. számú ház a dél-zalai népi építkezést jellemző füstöskonyhás talpas háza. Azért hívták füstöskonyhás háznak, mivel nem volt külön kéménye, a füst Füstöskonyhás talpas ház főzés közben a konyha ajtajának külön (www.lakaskultura.hu) nyitható, felső nyílásán távozott. Ezt az 19 Zsilipelt falú pince

1833-ban épült, e tájegységnek a legkorábbi, épen megmaradt épületét a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban állították ki. Az épület talpas-vázas szerkezetű, a kitöltő falazat változása az építési periódusokat mutatja: az első rész sövényfonással kitöltött, a hátsó pedig zsilipelt deszkafalazat. A boronafalazat mellett oldalt és elől L alakban körbefutó, oszlopos pitvar található. Az ablakok barokkosan keretezettek. A tetőszerkezete kissé előredőlő, csonkakontyolt, a ház zsúppal fedett, fahomlokzata faragással és festett virágmotívumokkal gazdagon díszített. A lakóház alapterülete 63,63 m2, belsejében szoba, füstös-konyha és kamra található. A kamrában ácsolt gabonatartó hombárok foglalnak helyet. A ház a középparaszti gazdasági szinten lévő Pál Vince tulajdona volt. Udvarán fonott kas, galambdúc, disznóól-tyúkól és istállós pajta állt. Az 1900-as években a favázas házakat már felváltották a tömésházak. A tervezett fal két oldalára egy-egy úgynevezett igával keretbe foglalt deszkát helyeztek, amit megtöltöttek egy réteg agyagos földdel. Ezt alaposan ledöngölték, merevítésnek venyigét raktak rá, majd újabb földréteget döngöltek a keretbe. Ha a deszkák tetejéig értek, megemelték a deszkakeretet és folytatták a munkát. Így növelték a fal magasságát. Az I. világháború után már csaknem mindenki téglát használt az építkezésekhez. Kezdetben még a hagyományos házakéhoz hasonló alaprajzúakat építettek, de a 60-as évektől egyre inkább szakítottak a hagyománnyal és sokféle szerkezetű, tágasabb épületeket emeltek. Hagyományos gazdasági épületek udvarelrendezés, Szénapajta A muraközi falusi gazdaság a lakóházból (hiža), és több kisebb gazdasági épületből állt. A házak a múlt században gyakran kerítetlenek voltak, a telek formájától függően a gazdasági épületek elszórtan, vagy fésűs beépítettséggel helyezkedtek el a telken: az istálló (štala), pajta (škedenj), ólak, nyári konyha, kamra, kukoricagóré (kuružnjak), kút és műhely (klijet), ahol a szerszámokat tartották. Ezt egészítette ki még a konyhakert és a gyümölcsös, amely az udvar mögött helyezkedett el. Az istálló a telek vége felé állt, közel a pajtához, nagyságát a gazdaság állatállományához méretezték. A fatalpas, zsúpfedésű pajta általában keresztben zárta le az udvart. A pajta közepén helyezkedett el a szérű nevű rész, aminek keményre döngölt talaja volt a csépléshez, itt tartották a kocsit és a tartozékait. A szérű, vagy Hidas 20