PUSZTADOKTOR MAGAZIN VI. évfolyam 4. szám a Madárkórház Alapítvány havilapja 2011. ápilis Vadmadárkórházak szekciója a Zöld OT-n Sólyomszárny, sasműláb Egy év a Sziklás-hegységben Fecsketörténet 2.
Hortobágyról Vadmadárkórházak az Ipolyságba szekciója a Zöld OT-n 2011. márciusában Baján zajlott le a Környezet-és Természetvédő Szervezetek XXI. Országos Találkozója (Zöld OT). A zöld civil szervezetek legnagyobb hazai érdekvédelmi fórumaként számon tartott konferencián a tavalyi hortobágyi találkozó folytatásaként idén is megtartottuk a Vadmadárkórházak és madármentő helyek szerepe a madármentésben című szekcióülést. A hazai zöld civil szervezetek elfogadták és támogatták a szekció állásfoglalását, köztük volt az MME és más természetvédelmi és állatvédelmi civil szervezet is. Az általunk ismert, e témával is foglalkozó, vagy foglalkozni kívánó, és az OT-n magát nem képviselő szervezeteket az állásfoglalásnak megfelelően megkerestük. A Magyar Nemzeti Ragadozómadárvédelmi és Solymász Egyesülettel előzőleg egyeztettünk, és megkerestük a Hortobágyi Nemzeti Park új igazgatóját. Szilágyi Gábor a Madárkórház Alapítvány és a Hortobágyi Nemzeti Park utóbbi években jó irányba fejlődő szakmai és turisztikai együttműködését továbbra is támogatja. Megjegyzem, nem volt ez mindig így. Akik ismerik a Madárkórház fordulatos múltját, még emlékezhetnek arra, hogy az 1999-ben alapított, akkor jól induló, és környezetvédelmi pályázatokon eredményesen szereplő alapítvány működtetése 2002-től komoly nehézségekbe ütközött. A természetvédelmi vezetés szemléletváltása miatt korábbi rendszeres bevételeink megszűntek, hazai pályázatokon alig nyertünk támogatást. Ezzel az akkor 5 millió Ft-os költségvetéssel gazdálkodó alapítvány fizetésképtelenné vált, és komolyan felmerült a kórház bezárásának szükségszerűsége, ami be is következett volna, ha akkor nem áll mellénk a média és egy társadalmi összefogás. Az alapítvány tovább működött, széllel szemben, állami támogatás nélkül gyógyítottuk a madarak százait, ráadásul eredményesen. Ugyanakkor felsőbb utasításra Hortobágyról a Nemzeti Parkban kézre került sérült madarak százait a Fővárosi Állat- és Növénykert kormány által finanszírozott mentőhelyére szállították, 200 km-re. A sok esetben nyílt törésekkel. azonnali kórházi ellátást igénylő madarakat napok múlva ott már sokkal kevesebb eséllyel tudták gyógyítani, így tudomásom szerint egy részük elaltatásra került. Ezen a képtelen helyzeten egy-másfél éve még Sándor István igazgatóval sikerült elérni azt, hogy az azonnali ellátást igénylő madarakat a hortobágyi Madárkórházba szállítsák a természetvédelmi őrök. Az alapítvány működése ma stabil, amit támogatóinknak és az adózók 1 %-os felajánlásainak köszönhetünk. Ezt segíti a 2006-ban uniós támogatással létrehozott Hortobágyi Madárpark, mely a látogatók szemléletformálásán kívül egyben turisztikai bevételt is jelent az alapítványnak. A minisztériumban már más a szakmai vezetés, Dr. Pertich Attila titkárságvezető aki szintén állatorvos, és szakmailag átlátja a helyzetet kedvezően fogadta javaslatunkat. Pénzt nem ígért, de támogatja azt, hogy a tevékenység bemutatásával lehetősége legyen az ilyen szervezeteknek bevételhez jutni, és az ehhez szükséges tartási engedélyekért a jövőben ne kelljen ügyintézési díjat fizetni. E tekintetben modellértékűnek vehető a Tisztántúli Zöldhatóság eddigi jogalkalmazása, és a Hortobágyi Nemzeti Parkkal kialakult együttműködés. Megbízta kollégáit az általunk benyújtandó anyag alapján tervezett jogszabály előkészítésével. Az anyagot beadás előtt tervezzük a nemzeti park igazgatóságokkal is véleményeztetni. Mivel az állatkerti állatorvosokkal március végén egy konferencián érdemben nem tudtuk ezt a kérdést megvitatni, ezúton tesszük közzé az OT állásfoglalását véleményezésre, és társadalmi vitára. Dr. Déri János Hozzászólásokat a következő címen várunk: pusztadoktor@t-online.hu Egyetértéséről a www.madarpark.hu honlapon aláírásával szavazhat. Vadmadárkórházak és madármentő helyek szerepe a madármentésben szekció állásfoglalása A magyar állam tulajdonosi jogokat gyakorol a hazánkban élő vadon élő madarak felett, a védett, fokozottan védett madarak tartását engedélyhez köti. Az állam a tulajdonát képező vadon élő madarak betegségei, sérülései esetén viszont jelenleg nem biztosítja számukra a megfelelő állategészségügyi ellátást, holott ugyanezt elvárja a kedvenc vagy haszonállatokat tartó állampolgáraitól, és bünteti, ha azok tulajdonosa nem gondoskodik állategészségügyi ellátásukról. Ugyanakkor az állampolgárok nagy száma siet a talált sérült, beteg madarak segítségére, és várja el tisztességes állategészségügyi ellátásukat, amely jelen pillanatban nem megoldott. Az állam helyett a vadon élő madarak gyógykezelését főleg civil szervezet formájában működő madárkórházak látják el, így a szekciót kezdeményező hortobágyi Madárkórház, a székesfehérvári Vadmadárkórház, részben néhány állatkert és vadaspark saját maguk által előteremtett, alapítványi költségvetésükből, amely gyógykezelésért a tulajdonos állam nem fizet az ellátó állatorvosnak. Az is ismert, hogy több helyen laikusok által működtetett mentőhelyeken, szakemberek és megfelelő felszerelés nélkül, nem állatkórházi keretek között gyógykezelnek vadon élő madarakat, amely súlyos állategészségügyi állatvédelmi aggályokat vet fel. A beteg állatok gyógykezelésére Magyarországon kizárólag állatorvosi végzettséggel rendelkező állatorvos jogosult. A 2010-es Zöld OT ugyanezen szekciójának állásfoglalásában tett megoldási javaslatokat a Vidékfejlesztési Minisztériumnak megküldtük, és személyes egyeztetésre is sor került, mely során a meglévő jogszabály alkalmazását egységesen értelmezve A címlapon: Bükkalján talált mérgezett parlagi sas Fotó: Déri Balázs (írásunk a 4. oldalon 2 2011. április
egyszerűsítik a mentett védett madarakkal való eljárást. A tárgyalás során felmerült, hogy a védett madarak mentésével foglalkozó intézmények, madárkórházak és mentőhelyek jogi hátterének tisztázására lenne szükség. Az előző OT szekció állásfoglalásában elfogadott javaslatok és a jelen szekció alkalmával felmerült új szempontokkal kiegészített, egységes megoldási javaslatunk a következő: Egyértelműen elkülönítendő a madarak egyedvédelme és populációvédelme, de mindkettő fontos a madarak védelméért, egyik sem helyettesíthető a másikkal, hiszen a populáció az egyes egyedekből áll. Az egyedvédelem, a sérült, beteg, fészekből kiesett madarak gyógyítását jelenti, mely a populációvédelemtől eltérő eszközökkel és módon végzi tevékenységét. Az egyedvédelem a madárkórház, a populációvédelem a nemzeti parkok feladata. A vadon élő madarak gyógykezelése védettség fokától és Fotó: Veres Hajnalka gyakoriságuktól függetlenül állatvédelmi, környezetvédelmi, társadalmi elvárások miatt elengedhetetlenül szükséges. A madarak gyógykezelésére kizárólag állatorvosi végzettséggel rendelkező szakember jogosult, ezért a mentett madarak elsődleges vizsgálatát és ellátását minden esetben állatorvos végezze. A speciális szakismeretet és ellátást igénylő beteg madarak kezelését a legközelebbi, megfelelően felszerelt állategészségügyi intézményben, azaz csak vadmadárkórházban kell végezni. Ezért ki kell alakítani területi illetékességgel regionális mentőközpontként működő, megfelelő felszereltséggel és szakemberekkel rendelkező vadmadárkórházak hálózatát. A rendszer kiépítése során törekedni kell a meglévő intézmények bevonására. Ezekről és az ügyeleti hálózatban résztvevő szervezetekről és személyekről nyilvántartást kell készíteni az illetékes hatóságok, nemzeti park igazgatóságok, és a nyilvánosság számára. A Madártani érdekességek Vadmadárkórházak háttérintézményei a madármentőhelyek, melyek a madarak beszállításában, gondozásában elhelyezésében, elvadításában segítenek. A mentőhelyek állatorvosi felügyeletét a vonatkozó meglévő jogszabályok szerint biztosítani kell. A vadmadárkórházak gyógyító, oktató-, (bemutató-, ismeretterjesztő,) kutatóközpontként is működnek kiadott működési engedélyük alapján, mely szerint az állam tulajdonát képező beteg, sérült, gyógykezelésre szoruló madarakat, és felnevelésre szoruló fiókákat tarthatják, gyógyíthatják, a maradandóan károsodott, nem visszaengedhető példányokat pedig oktatási, nevelési, ismeretterjesztési célra bemutathatják, tenyészthetik. Munkájukat a KöTeViFe-k felügyelik. Fentiek ügyében a Madárkórház Alapítvány és a Vadmadárkórház Természetvédelmi Alapítvány a társszervezetekkel és intézményekkel felvéve a kapcsolatot jogszabály-módosító intézkedést kér a minisztériumtól. Egy fecske nem csinál nyarat, tartja a közmondás. Persze több sem, hiszen nem a fecskék csinálják a nyarat, hanem a nyár (vagy inkább a tavasz) hozza a fecskéket. De mielőtt nagyon belebonyolódnánk a fecske és a nyár kapcsolatába, inkább nézzük, milyen érdekességek történtek az elmúlt hetekben a madártan világában. Természetesen a fecskékkel kezdem, hiszen itt vannak újra. Március végén Szegeden, majd április legelején Szatmár- Beregben is láttak néhány füsti fecskét, később az ország több pontján is előbukkantak, majd április közepén már partifecskék is köröztek a Kócsújfalu melletti telepük előtt. A gólyák mind megérkeztek, március végén már fekete gólyák is mutatkoztak, de fehér rokonaik nem tétlenkednek: nemcsak a fészkeiket foglalták el, megkezdődött a párzás is. A nyári ludak (a képen) fiókái kikeltek, és már vezetgetik őket a reggeli és esti órákban a nádasok melletti gyepekre a frissen sarjadó füvet legelni. Téli vendégeink közül április elején-közepén nálunk tartózkodott néhány kékes rétihéja és a Lónyai erdő szélén egy kisebb csapat csonttollú is szedegetett a csatorna melletti nyárfákon. A búbos bankák a napokban érkeznek és megszólalt az első kakukk is. A régi közmondás úgy tartja, hogy amikor meghalljuk az első kakukkszót, akkor csörgetni, rázni kell a pénztárcánkat, így biztos, hogy abban az évben is tele lesz a tárca. Én egy csodálatos vízjárta erdőben hallottam először idén szólni a kakukkot és bizony, ráztam a tárcát! Konyhás István Előző lapszámunk 2. oldalán a Februári kirándulás a Madárparkban című cikkben tévesen jelent meg a héja meghatározása, mellyel Tóth János solymász foglalkozott. A képen nem fiatal, hanem öreg héja látható. A tévedésért elnézést kérünk! 2011. április 3
Hortobágyról Sasműláb az Ipolyságba Luca lába sajnos minden igyekezetünk ellenére elhalt, és csűdből amputálni kellett. Ennek oka minden bizonnyal az, hogy az eredeti sérülésekor elszakadt a lábszár középtől lefelé az egész lábat ellátó egyetlen artéria, így a vérkeringés hiánya miatt nem volt elég a kisebb mellékágakból való táplálása a szöveteknek. További probléma, hogy a lábszár közepén is van egy elhalt, lassan gyógyuló, fedetlen terület, melyet a hasáról átültetett bőrlebennyel fedtünk, és alatta egy elhalt csontrész, melyet besínelve egyelőre benntartunk, hogy legyen tartása a lábszárnak és legyen mihez rögzíteni a műlábat. Műláb nélkül ugyanis a sas nem tudna hoszszabb időn keresztül életben maradni. Egy lábát túlterhelő 5 kg-os testtömege az ízületeket tönkretéve és folyamatos talpfekélyt okozva a maradék lábát is használhatatlanná tenné. Ezért szükség van az alátámasztásra, melyet ideiglenesen egy mankószerűen használható műlábbal oldottunk meg. A használat során folyamatosan módosítva igyekszünk kialakítani a neki legmegfelelőbb szöget, hosszúságot, rögzítést, súlyt és anyagot. Ha ez meglesz, akkor a végleges lábformájú műanyag protézis elkészítése következik. Ez ügyben tárgyalunk egy humán művégtaggyártó céggel. (Luca, a másodéves tojó rétisas történetéről és Helénáról idei első lapszámunkban írtunk..) Sólyomszárny Heléna, a szárnyaszegett sólyom sem lesz tökéletes. A három darabra tört felkarcsontja a korrekciós műtét óta eltelt egy hónap alatt sem forrt össze. Ez a kéthetenkét készített röntgenfilmeken is látszott, ezért altatásban feltártuk a sebet. A csavarokkal rögzített, de túl nagy helyet foglaló, és ezért a felette lévő izmokat és bőrt feszítő SOP lemezt eltávolítottuk. Így a velőüregben bent maradt két Kirschner drót, úgy tapasztaltuk, hogy a lemez nélkül is stabilan tart, de minimális elmozdulást lehetővé tesz, ezzel dinamizálva elősegítheti a csontok összeforrását. Sajnos kisebb izomrészek is elhaltak, és a csontok összeforrása továbbra is bizonytalan, ezért a szabadon engedésre egyre kevesebb az esély. Sasmérgezés Április 14-én 8 órakor a Bükkalján, Tard körzetében egy gazdálkodó, Hajdú István talált rá egy másodéves, végsőkig legyengült parlagi sasra. A sas mozdulatlanul, széttárt szárnyakkal, lábujjait görcsösen szorítva feküdt egy mezőgazdasági tábla közepén. Telefonon értesítette a hortobágyi Madárkórházat. Pár kérdés után tisztázódott, hogy valóban egy fiatal parlagi sasról van szó, és a tünetek, valamint a megtalálás helye és körülményei alapján leginkább a mérgezés gyanúja merült fel. Az MME parlagi sas védelmi koordinátora, Horváth Márton riasztotta a Bükki Nemzeti Park Igazgatóságot, és Kleszó András természetvédelmi őr negyed óra múlva már a helyszínen volt. Végig telefonos kapcsolatban voltunk, megerősítette a mérgezés gyanúját, sőt kiderült, hogy azon a területen évről-évre találtak mérgezett madarakat, köztük több parlagi sast, de rókákat is. A korábbi laborvizsgálatok szerint a leggyakoribb illegálisan használt méreg, a karbofurán került kimutatásra, amelyre jellemző tünetek most is megfigyelhetők voltak. A madár élete sokszor perceken múlik, nagyon fontos az ellenszer azonnali beadása. Negyed óra alatt a sas már dr. Újváry Árpadnál, a mezőkövesdi állatorvosnál volt, ahol megkapta az életmentő atropin injekciót, 0,5 ml-t, a mellkas bőre alá. Onnan háromnegyed óra alatt Tiszafüred határában, a Patkós csárda parkolójába ért vele a természetvédelmi őr, ahol átvettük a sast. Újabb negyed óra múlva már a hortobágyi Madákórházban vizsgáltuk. Bűzlött a vegyszerszagtól, de a szag alapján nem tudtuk, nem is lehet a mérget egyértelműen azonosítani. Kimostuk a begyét, mely tele volt színhússal, mely szaga alapján egy elpusztult róka izomszövete lehetett. A róka által elfogyasztott csalétek a sasban másodlagos, így kissé enyhébb mérgezést okozott, ezért maradt életben a sas. Ha az ellenszer beadása késik, és a begyet nem sikerül időben kiüríteni, több méreg szívódik fel, nem élte volna túl. Folyamatosan adagoltuk az ellenszert, infúziót és vitaminokat. A sas másnapra felállt, harmadnapra evett, ma már teljesen jól van. Elengedését a Bükkalján nagypénteken tervezzük. 4 2011. április
Egy év a Sziklás-hegységben Egy érdekes kirándulás madarász és természetjáró élményeiről szeretnék beszámolni, amiket amerikai cserediák évem során kaptam. 2009 augusztusában érkeztem meg az amerikai Colorado államba, a Sziklás-hegység közepére, majd 2010 júniusában hagytam el az országot. Ez alatt a 10 hónap alatt módom volt megismerni a környék madárvilágát, a helyiek madárvédelmi gyakorlatát, valamint a helyek növényeit, állatait és nem utolsó sorban a farmerek munkáját. A Sziklás-hegység az amerikai kontinens közepén helyezkedik el, itt található a kontinentális vízválasztó is (nagyjából 80 kilométerre a falutól, ahol laktam). Gyakoriak a 4000 méter fölötti csúcsok, hatalmas kanyonokkal és völgyekkel. Néhány 100 kilométerre délre a hegyektől már egészen más környezetet találunk. Ez az igazi, filmekből is ismert vadnyugat Utah, Új- Mexikó és Arizona államokban. Ez a vidék sokkal szárazabb, kietlenebb, régi folyómedrek tarkítják a sivatagos tájat. Az év nagy részét a fenyőerdők birodalmában, 2000 méter tengerszint feletti magasságban töltöttem Durango és Bayfield települések körzetében. Az első szembeötlő dolog egy európai ember számára, hogy a településeknek nincsenek igazi határai, egy 20 ezres város magját, ami úgy néz ki, mint egy magyar település, csak 4000 ember alkotja, a maradék 16 több tíz kilométeres körzetben lakik szerte a határban. Itt a házak száz méterekre fekszenek egymástól, a régi tanyavilághoz hasonlóan. Ebből következik, hogy a lakosok sokkal közvetlenebb kapcsolatba kerülnek a természettel, mint mi. Gyakori látvány, hogy egy szarvascsorda legel az erkély alatt, vagy éppen egy puma vadászik a kertben. Colorado még mindig sokkal szárazabb, mint Magyarország, ezért a lakosok gyakran csinálnak kis tározó tavakat az udvarukon, hogy visszatartsák a téli több méter hóból származó vizet, mivel az év többi részében szinte semennyi csapadék nem esik. Ezeken a tavakon előszeretettel megtelepednek a különböző récék és a kanadai lúd. Ezen a vidéken szinte minden második házhoz tartozik egy istálló, többségében lovakkal. Az állatok részére kiváló gyepeket tartanak fönn, amiket a kis tározókból öntöznek. A tavak szélében és az öntözőcsatornák szegélyében szívesen megtelepszik a black bird, az amerikaiak kedves madara. A környék leggyakoribb ragadozó madara a red-tail hawk, ami a hegyekből lefolyó patakokat szegélyező fasorokban költ. Nyáron mindenütt találkozunk pulykakeselyűkkel, amik az utak mellett elütött dögökből lakmároznak. Ők a hegyekben költenek, és onnan járnak le a lakott területekre táplálkozni. Minden kétséget kizáróan a Szikláshegység legpompásabb madarai a kolibrik (lent). Szinte az összes háznál etetik őket. Ennek eszköze egy kis tartály, aminek az alján néhány cső lóg le műanyag virágokkal díszítve. A kolibrik ezekből a virágokból szívják ki a tartályban található cukorszirupot. A helyiek elmondása szerint egy nyár alatt gyakran eletetnek 30 kiló cukrot is a madarakkal. Ezek a repülő ékkövek a kertek boróka és fenyőfáira építik apró fészkeiket, majd ősszel Mexikóba vonulnak. Coloradoban igen ritka fészkelő a fehérfejű rétisas. Télen viszont gyakori, a folyók partjára járnak halászni és a kertekben éjszakáznak. Volt egy rétisas, amelyik minden délután, mikor az oktatás véget ért a gimnáziumban, kiült egy száraz fára, és nézte, ahogy a gyerekek beszállnak az iskolabuszokba, majd miután elmentek, a sas is elment. Amikor a sas már 2 hónapja játszotta ugyanezt, támadt egy olyan érzésem, hogy az amerikaiak nemzeti madara őrködik a diákság felett. Összességében elmondható, hogy az amerikai emberek sokkal közvetlenebbek a természettel szemben, csaknem minden lakos be van vonva a gyakorlati védelmi munkákba. Az itteniek rengeteget túráznak, ismerik a növény- és állatfajokat. Ha összefogást hirdetnek egy fajért, vagy egy élőhelyért, azonnali, széleskörű öszszefogás tapasztalható. Kép és szöveg: Kiss Balázs 2011. április 5
Fecsketörténet 2. Olvasónk írta Kedves olvasónk, Dr. Kocsis Zoltánné fecskementésének törénete tavaly kezdődött, 2010 júniusi lapszámunkbabn jelentettük meg akkori írását. Most újabb élményeit osztja meg velünk, melyet terjedelme miatt két részletben közlünk. 2010. november 27-én reggelre beköszöntött a tél. Fehér hótakaró borította a kerteket, jeges szél rázta a házunkat körülvevő fák, bokrok kopasz ágait. Reggel fél 7-kor balatonfüredi otthonunk egyik helyiségének ablakánál állva néztem a téli tájat. Még épp csak világosodott, de már éhes madarak gyülekeztek a kertben kirakott madáretetőkhöz. Fejemen hangosan énekelt Csivike, szemmagasságban tartott kézfejemen Szerénke tollászkodott önfeledten. A kellemes melegben mit sem sejtettek madártársaik küzdelméről, a kinti téli világról. Már túl voltak a reggeli 5-6 lisztkukac elfogyasztásán, ittak az eléjük tett friss vízből. Szemmel láthatóan elégedettek voltak. Leírhatatlan érzés vett rajtam erőt. Vajon hány madárbarátnak adatik meg az az öröm, hogy télvíz idején fecskeénekre ébred, a családja és kedvenc madarai félelem nélkül elfogadják tőle azt a segítséget, amellyel még egy esélyt kapnak az életre, amit már egyszer majdnem elveszítettek? Miközben ezen gondolatok jártak az eszemben, Csivike folytatta a fecskecsicsergéshez alig hasonlítható éneklését. Kihallottam benne a kívülről beszűrődő cinke, veréb, rigóhangokat, mely kis madaram jó utánozó képességét bizonyítja. Egyébként is nagyszájú kis jószág. Nevét amiatt kapta, hogy egész nap hallatta csipcsip kiáltásait. Ellentétben Szerénkével, aki szerényen hallgatta testvérkéjét. Kettőjük közül Csivike a bátor és kezdeményező, Szerénke félénkebb, visszafogottabb, bár ő repült előbb önállóan kettőjük közül. Madaraim története tulajdonképpen nem itt kezdődött, hanem még júniusban, amikor Fenékpusztára vittük azt az öt elárvult kisfecskét, melyet lányom és férjem segítségével kirepülésükig sikerült felnevelnünk és visszaadni őket oda, ahova valók: a természetbe. Akkor értettem meg igazán, hogy mekkora veszélyben vannak ezek az emberközeli, hasznos kis madarak, és nekünk, embereknek mekkora szerepünk és felelősségünk lehet abban, hogy még sokáig megmaradhassanak. Amikor Fenékpusztán könnyes szemmel búcsút vettem az öt gyönyörű kisfecskétől, megfogadtam, hogy a jövőben minden tőlem telhetőt megteszek a madarak és különösen a fecskék védelme érdekében. Nem gondoltam, hogy erre hamarosan sor kerül. 2010. júliusában Adásztevelen (Pápától 6 km-re) 6 éve halott édesapám elhagyott asztalos műhelyében egy törött ablakon bejutva fészkelni kezdett egy fecskepár. Július végére kikelt öt fióka, melyeket a szülők felneveltek és útnak indítottak. Azt reméltem, nem költenek többet ezen a nyáron. Tévedtem. Amikor a többi fecske már készülődött a hosszú útra, ezek a madarak még a tojások kiköltésével voltak elfoglalva. Hideg, szeles, esős idővel búcsúzott az augusztus. A környéken már nem lehetett fecskét látni, csupán a mieink őrizték hűségesen a fészküket. Végre augusztus 28-án a fészekből kiszűrődő halk cincogás-féle hangok jelezték az új kisfecskék érkezését. Az eső reménytelenül esett, a szél kegyetlenül fújt, rovarokat elvétve sem lehetett találni. Éreztem, hogy eljött az én időm. Augusztus 29-én még láttam a szülőpárt. Kétségbeesve repdestek a műhelyben, zavartnak látszottak. Másnap macskaeledellel egy kettős létra tetején állva megetettem a három hangosan síró fiókát. Csupaszok, hidegek és nagyon éhesek voltak. Rettenetesen sajnáltam őket. Szinte egész éjjel nem aludtam. Ahogy megvirradt, Adásztevelre utaztunk. Mély csend fogadott bennünket a műhelyben. A fecskefészek alatt szanaszét szórva tollak hevertek a földön. A félelemtől elállt a lélegzetem. Azt hittem, valami ragadozó garázdálkodott itt az éjjel. Felálltam a létra tetejére és belenyúltam a fészekbe. Sehol egy puha toll, csak a kemény sár, melyből a fecskeotthon készült. A fészek alján megtapintottam a kis testeket. Jéghidegek, mozdulatlanok voltak. Kettő úgy össze volt ragadva, hogy egy fiókának látszott. Semmi életjelet nem mutattak. Hosszú ideig leheltem, finoman masszíroztam őket. Már-már feladtam a küzdelmet, amikor az egyik megmozdult. Gyorsam bevittem őket szüleim rég nem lakott házába, bekapcsoltam a gázkonvektort, puha ruhába csomagoltam és melengetni kezdtem őket. 6 2011. április
Hamarosan mind a három magához tért. (A mai napig nem értem, hogy a madárszülők mielőtt otthagyták a fiókákat, miért dobálták ki a meleg tollakat a fészekből? Talán azért, hogy a kicsik hamarabb elpusztuljanak és ne sokáig szenvedjenek?) Innentől kezdve felgyorsultak az események. A macskaeledelből miután tiszta vízbe mártottam, pici falatkákat adtam a szájukba. Minden csip-csip kiáltásomra hatalmasra tátották a szájukat és három falat után mély álomba merültek a jó melegben. Balatonfüredi otthonunkba visszatérve előbb megfelelő helyről kellett gondoskodni a fiókák számára. Házunk egyik helyisége amelyben az előző öt kis fiókát felneveltük alkalmasnak tűnt erre a célra. Két ablaka van, mennyezetig csempés és a benne lévő berendezések sűrű háló segítségével leválaszthatók. Még így is maradt hely bőven a fecskéknek. A falon egy kis faliszekrény, rajta egy régi, kétkarú mérleg, mely pihenőhelyül, az egyik ablak alatt egy használaton kívüli mosógép, mely asztalként szolgált. Ezen tartottuk az ennivalót és a fürdőedényt. Egy kibélelt papírdoboz lett az otthonuk, a melegítést az első napokban az erre a célra vásárolt speciális lámpával oldottuk meg. Étrendjük az első napokban lisztkukacból, valamint a macskaeledel és főtt tojás összeturmixolt keverékéből állt, melyet felváltva kaptak 10 percenként. A lisztkukacokat etetés előtt tiszta vízbe mártottam (ezáltal megtisztultak és vízhez is jutottak a madarak) és egy csipesz segítségével adtam a szájukba. A csipeszre azért volt szükség, mert rettenetesen iszonyodom a kukacoktól, kézzel még ennyi idő után sem bírom érinteni őket. Nem úgy a kismadaraim! Már az első napokban kinyilvánították, hogy ezt a menüt minden más falatnál szívesebben fogyasztják. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy vigyáztam arra, nehogy túletessem őket. Inkább többször kevesebbet! S mindig annyit, amennyit szívesen elfogadtak. Az első két éjszaka virrasztottam mellettük. Félóránként kaptak egy-egy falatot, de két nap után már csak nappal ettek, az éjszakát békésen átaludták. Sajnos az egyik fióka kezdettől fogva zihálva vette a levegőt. Evett ugyan társaival, de a második nap nagy bánatomra elpusztult. Életben maradt társai hihetetlen gyorsan fejlődtek. Előbb pihésedni, majd néhány nap múlva tollasodni kezdtek. Igaz, ez a tollazat még nem hasonlított ahhoz az elegáns öltözékhez, melyet felnőtt korban viselnek a fecskék. Hát még az étvágyuk! Hatalmas, kinyílt virágkehelyre emlékeztető szájukba 3-4 nap után már a kertben gyűjtött bogarakat, apró lepkéket is beleraktuk. Ellenkezés nélkül, hangos kiáltások közepette nyelték a finom falatokat. (Etetés előtt a lepkéket és bogarakat is tiszta vízben átmostuk.) Hihetetlen élmény volt nevelni őket. Nem éreztem tehernek a hajnali felkeléseket, a repülő rovarok hajkurászását, az utánuk való takarítás kellemesnek nem mondható munkáját. Látni csodálatos fejlődésüket, érezni ragaszkodásukat, szemmel látható örömüket, ha a közelükben voltam mindenért kárpótolt. Legszívesebben minden időmet velük töltöttem volna. Hát még, amikor játékos gyerekmadaraim különleges szórakozással ajándékoztak meg minket! Amikor már repülni tudtak, minden lehetőséget megragadtak, hogy fejünkön, vállunkon, hátunkon, vagy kezünkön landoljanak. Kedvelt játékszerük lányom hosszú haja volt, melyen úgy csúszdáztak, mint a gyerekek a játszótéren. Az én hajszálaimat szájukba vették és el akartak repülni vele. Lányom vékony aranyláncát még pólója alól is kihúzták. Mindent csipkedtek, amit bőrünkön vagy ruházatunkon érdekesnek találtak. Körülbelül két hónaposak lehettek, amikor Szerénkében feltámadtak az anyai ösztönök. Mindenáron nekem is adni akart a finom falatokból. Amikor már ő jól lakott, az utolsó kukacot szándékosan a kezemre ejtette. Nem zavarta, hogy én ilyenkor felsikoltok, legközelebb újból megpróbálta. Ezt a szörnyű játékot akkor hagyta abba, amikor komolyra fordult a dolog köztünk. Egy alkalommal lányomnak hiába mondtam, hogy az etetést hagyja abba, mert jól laktak, ő még egy falatot a szájukba adott. Csivike a kezemen, Szerénke a vállamon volt. Az utolsó falatot ismét nekem szánván megrázta a fejét és a kukacot a szájából a képembe vágta... folytatása következik Dr. Kocsis Zoltánné Balatonfüred 2011. április 7
Madarakat gyógyítunk! 1 % Szárnyakat ad a madaraknak! Madárkórház Alapítvány Adószám: 18557899-1-09 www.madarkorhaz.hu Fecskeműfészkek kaphatók a Madárkórházban! TámogatóInk: Cím: 4071 Hortobágy, Petőfi tér 6. Tel: +36 (52) 369-181 Ára: 1100 Ft/db E-pet Díszállat Kereskedés Debrecen, Szent Anna - Varga utca sarok www.epet.hu shop@e-pet.hu Tel.: (52) 311-530; (52) 890-439 Nyitva tartás: hétfő szombat: 9.00 19.00 vasárnap: 9.00 13.00 Olvasói leveleket, érdekességeket a következő címekre várunk: pusztadoktor@t-online.hu 4071 Hortobágy, Petőfi tér 6. Állatorvosi, állatgyógyászati területen felmerülő kérdéseiket a fenti címekre várjuk! Megjelenik 12 000 példányban. Hirdetésfeladás, sérült madár bejelentése: pusztadoktor@t-online.hu Tel: (30) 9435-494; (52) 369-181. Szerkesztők: Dr. Déri János, Konyhás István, Veres Hajnalka Tördelés: TerepSzemle Stúdió (Veres Hajnalka) ISSN 1788 456X Megtalálható országszerte állatorvosi rendelőkben, állatkertekben, kisállatkereskedésekben, állati áruházakban, megyei könyvtárakban.