Leningrád megbüntetése

480 Leningrád megbüntetése Nemcsak a tiszta szavakat, és a magasabb bíró ítéletét gyûlöltem, de feredôztem a képmutató hízelkedésben, és bátorítottam a rágalmazókat. Hamis ítéleteket hoztam, nem indítottak meg az özvegyek könnyei, nem hatott meg az árvák zokogása, és nem ruháztam fel a szûkölködôt. Grúzia királya, Dávid, az Építô, (VII. bûnbánó zsoltár) Az 1940-es évek végén a hozzá közel állók riadtan észlelték, hogy Sztálin figyelme, koncentrálóképessége mindig gyengébb, valahányszor visszatér három hónapos ôszi pihenôirôl. Megesett, hogy felhagyott egy-egy tervének megvalósításával még azelôtt, hogy belefogott volna a következôbe, s ugyanolyan bizalmatlan és lobbanékony volt új kedvenceivel, mint régi embereivel. A korábbinál is titkolózóbb lett, és egymás ellen uszította a Politikai Bizottság tagjait. Fáradtan bámulta a számára kiválogatott cikkeket, és folyton arra gyanakodott, hogy eltitkolnak elôle valamit. Egyre kevesebb följegyzést írt; gyakran homályos és ellentmondásos utasításait odavetett szavakkal, gesztusokkal fejezte ki a dácsájában tartott ebédeken és ivászatokon. Mindenütt ideológiai árulást gyanított. Áruló volt Pjotr Sarija profeszszor, a grúz párt propagandatitkára, aki az ô grúz prózáját oroszra fordította és szerkesztette. Sarija tizenkét éves fiacskáját, Dazmirt 1943-ban halálra gázolta egy autó, s a gyermek angoltanára egy Tennyson-kötetet adott az összetört apának, hogy vigasztalódjék. Tennyson hatására Sarija írt oroszul egy verset, amely a Politikai Bizottság véleménye szerint elfogadja a lélek halhatatlanságát és a síron túli élet gondolatát Ami még ennél is rosszabb: Sarija 1948-ban megengedte mélyen megrendült barátainak, hogy az állami nyomdában titokban hetvenöt példányban kinyomtassák a verset. Sariját börtönbe csukták, noha azzal védekezett, hogy elsôszülött fia temetésén fájdalmában még maga Marx Károly is a sírverembe vetette magát. Amikor 1948 augusztusában Zsdanovot a Kreml legnagyobb tekintélyû orvosainak buzgólkodása ellenére vagy talán következtében

elvitte a szívbetegség, Sztálin meglepô egykedvûséggel fogadta a hírt. Zsdanov éberen ôrködött az ideológia tisztasága fölött, és távol tartott Leningrádtól mindenfajta eretnekséget még a blokád idején is végig ott volt, habár jól felszerelt bunkerében ez nem volt elviselhetetlen megpróbáltatás. Az ostrom elsô heteiben ô szervezte meg a város védelmét és a polgári lakosság evakuálását. Sztálin felülbírálta a terveit, táviratilag kifogásolván, hogy Leningrád úgy viselkedik, mintha nem is a Szovjetunió része volna, hanem valami csendes-óceáni szigetecske. Amikor Zsdanov fia Sztálin veje lett, Sztálin mindkettejüket azzal gyanúsította, hogy ellene szövetkeznek. Akárhogy is: Leningrádot Sztálin Zsdanovval vagy nélküle ugyanolyan viperafészeknek látta, mint az 1930-as években. Abakumov 1949-ben hozzáfogott, hogy bebizonyítsa: a helyi pártszervezet a Szovjetunión belüli autonóm Oroszország fôvárosává akarja tenni Leningrádot. Akadtak leningrádiak, például az ideológus Mihail Szuszlov vagy Alekszej Koszigin, akik Zsdanov halálakor igen jó megérzéssel hátat fordítottak a leningrádi pártszervezetnek, és állást foglaltak Moszkva, Malenkov és Berija mellett. Leningrádi tisztségviselôk százai veszítették el az állásukat, s kétszázan közülük a szabadságukat is. Alekszej Kuznyecovnak akit egy alkalommal Sztálin megdicsért a leningrádi szervezet élén végzett munkájáért, majd áthelyezte a Kremlbe Sztálin bátorítóan megjegyezte, hogy a haza sohasem fog megfeledkezni róla, és megtette a párt személyzeti fônökévé. Kuznyecovnak fogalma sem volt róla, mi vár rá, míg be nem szállt egy liftbe Malenkovval, aki egyszerûen levegônek nézte. Nyikolaj Voznyeszenszkijt, az Állami Tervhivatal (Goszplan) korábbi vezetôjét a Sztálinnál elköltött, legszívélyesebb hangulatú vacsoráról hazafelé menet tartóztatták le. Ôt, Kuznyecovot és még néhány tucatnyi társukat a különleges, új moszkvai börtönbe, a Matvej Skirjatov irányítása alatt álló Matrosszkaja Tyisinába vitték, ahol alvásmegvonással gyötörték, éjszakánként pedig elszállították ôket kínvallatásra a Lefortovóba, ahol a szomszédos üzemben mûködô repülôgépmotorok zúgása elnyomta az ordításukat. Bármilyen gátlástalan volt is Abakumov, idegenkedett a hamisítástól, és jobban kedvelte a tényeken alapuló vádakat, Voznyeszenszkij esetében például azt, hogy fontos hivatalos papírokat veszített el. Abakumovot nem érdekelte, hogy Kuznyecovot házasságok révén rokoni szálak fûzik más vezetôkhöz, s ezek a kapcsolatok veszélybe sodorhatják Mikojant, Alekszej Koszigint és Gvisiani tábornokot is. Sztálin nehezen viselte el 481

482 az aprólékoskodó nyomozást, és míg az folyt, agyonlövette Voznyeszenszkij fivérét és nôvérét is. 1950. január 12-én tekintettel a nemzeti tagköztársaságok, a szakszervezetek, a parasztok szervezetei és kiemelkedô mûvészek követelésére ; kivételes esetekre ( ) a hazaárulók, kémek, felforgatók és szabotôrök vétkének megtorlására visszaállították a halálbüntetést. Kuznyecov és társai, akiket rágalmazásért, a Központi Bizottsággal való szembeszegülésért és állami vagyon eltékozlásáért ítéltek el, épp megérdemelték tehát, hogy kivégezzék ôket. A leningrádi vádlottakra október 1-jén hajnalban kimondták a halálos ítéletet, aztán villamossal kivitték a város határába, agyonlôtték és eltemették ôket. Az 1949-es leningrádi tisztogatás, a kis terror ugyan kegyetlen volt, de több nagyságrenddel kevesebb áldozatot követelt, mint a tizenegy évvel korábban, még Jezsov által végrehajtott hasonló mûvelet. Most nem tízezreket, csak néhány tucatnyi embert lôttek agyon, és nem százezreket börtönöztek be, csak százakat. A leningrádi ítéleteket nem hozták nyilvánosságra, s a letartóztatási hullám lassan elült. Ráadásul a zsidók és más kozmopolita elemek begyûjtése nyomán a többtucatnyi kihallgató minden erôfeszítése ellenére sem jött össze olyan meggyôzô vádköltemény, amely egy látványos kirakatper próbáját kiállta volna. Lev Sejnyin, a novellista és kihallgatótiszt, aki az 1930-as években felszította az NKVD tisztogatásai iránti lelkesedést, most (talán mert maga is zsidó volt) nem tudott összehozni olyan forgatókönyvet, amely meggyôzhetett volna egy mégoly antiszemita hallgatóságot is így aztán elcsapták, és Abakumov embereivel együtt ôt is bebörtönözték. 1951 júniusában Sztálin talált magának egy még könyörtelenebb hóhért, Mihail Rjumin alezredest, és egy még szolgálatkészebb minisztert, Szemjon Gyenyiszovics Ignatyevet. 18 Viktor Abakumovnak a maga és pribékjei legnagyobb meglepetésére mennie kellett. 19 Rjumin írásban vádolta meg Sztálin elôtt azzal, hogy megvesztegethetô volt, és bizonyítékokat tüntetett el. Ignatyev hivatali szobájában ülve nyélbe ütötte, amit mesterei felvázoltak a valódi szerzô Malenkov titkára, Dmitrij Szuhanov volt. 20 Rjumint könnyen lehetett zsarolni: titkos iratokat felejtett az autóbuszon, és eltitkolta kétes családi viszonyait apja marhakereskedô volt, testvérei elítélt bûnözôk, apósa meg fehér katonatiszt. Rjumin állításai részben igazak is voltak. Abakumov vagyonokat költött a németországi hadizsákmányból a hatalmas lakosztályra, ahol második feleségével élt. 1950 novemberében Sztálin utasítására letartóz-

tattatott egy zsidó orvost, Jakov Etingert. A professzor az angol nyelvû Jewish Chronicle-t olvasta, és nevelt fia elôtt fitymáló megjegyzéseket tett Sztálinra ezeket kihallgatták és följegyezték. Etingert az sem mentette meg, hogy Berija orvosa volt; a lefortovói börtönben halt meg egy különleges, hûtött cellában ezt a fajta kínzást Abakumov a Gestapótól leste el. Rjumin vádjai szerint Abakumov szándékosan akadályozta meg, hogy a professzor vallomást tegyen a kollégáival szôtt összeesküvésrôl, amelynek az lett volna a célja, hogy félrekezeljék és meggyilkolják a párt vezetôit. Rjumin megtalálta a Sztálin nagy kirakósából még hiányzó darabot. Az 1938-as kirakatper a vádlottak padjára állította a fôhóhért, Jagodát, vele együtt egy jórészt zsidó bolsevik entellektüel társaságot és három gyilkos orvost, akik teljesítették az utasításaikat. A most következô kirakatpert hasonlóan tervezték levezetni. A legfontosabb bizonyíték a Kreml kórházának kardiológusától, Ligyija Tyimasuktól származó levél volt. 1948-ban Tyimasuk doktornô készítette el a haldokló Zsdanov elektrokardiogramját, és rendelkezett úgy, hogy ágyban kell maradnia. Ôt azonban felülbírálta Sztálin orvosa, Vlagyimir Nyikityics Vinogradov professzor, aki azt mondta Zsdanovnak, hogy sétálgasson, sôt elmehet akár moziba is. A kardiogramok Tyimasuk doktornô véleményét támasztották alá. 21 Zsdanov augusztus 30-án szívroham következtében meghalt. Tyimasuk doktornô régóta az Állambiztonsági Minisztérium, az MGB informátora volt, de a szakvéleményét tartalmazó levelet nem azért írta, hogy a kremlbeli professzorokra nézve terhelô adatokat rögzítsen, csak hogy önmagát fedezze. A professzorok által kiadott boncolási jegyzôkönyv természetesen az ô diagnózisukat támasztotta alá, és minden tôlük telhetôt elkövettek, hogy a doktornôt elhallgattassák. 22 Tyimasuk doktornô levelét végül is nem Abakumov, hanem maga Sztálin tette félre és helyezte el a saját levéltárában. Abakumov, akárcsak korábban Jezsov, magára maradt. 1951. július 12-én Berija, Malenkov, Ignatyev és Skirjatov is aláírta a letartóztatásáról szóló végzést. Az MGB irányítását Ignatyev vette át, helyettese az ezredessé elôléptetett Rjumin lett. Abakumov a különleges börtön, a Matrosszkaja Tyisina 15-ös számú fogvatartottja lett. Felesége, aki nem sokkal korábban szült, egy másik moszkvai börtönbe került. Jezsov elsô feleségéhez hasonlóan Abakumov elvált asszonya is szerencsésnek mondhatta magát, amiért elhagyták; otthonából kilakoltatták, de nem tartóztatták le. Az MGB-n belüli tisztogatás Abakumov néhány munkatársát is utolérte: a zsidó Lev 483

484 Aronovics Svarcmant halálra ítélték; Naum Ejtingont annak ellenére, hogy Sztálin köszönetet mondott és sértetlenséget ígért neki Trockij meggyilkolásáért ugyancsak letartóztatták. Három és fél évig tartottak Abakumov megpróbáltatásai. Amikor papírt és tollat kapott, és írhatott Sztálinnak, nem csúszott-mászott, nem is tiltakozott. Sztálin ekkor elrendelte, hogy tíznaponként mutassák be neki, Berijának és Malenkovnak a kihallgatásáról készült jegyzôkönyveket. Rjumin buzdítására három vallató dolgozott nyersbôr korbácsokkal azon, hogy Sztálin a világért se legyen elégedetlen. Az ilyen csekistákat emlékeztette ôket Sztálin a megszokottnál jóval többet kell verni, hogy megtörjenek. Abakumov és alárendeltjei a parancs szerint elôször azt vallották be, hogy bántalmazták a fogvatartottjaikat. Abakumovot kéz- és lábbilincsbe verték, magánzárkába csukták; fázott és éhezett. 1952. április 18-án Berijához és Malenkovhoz folyamodott: Drága L. P. és G. M., ( ) soha életemben nem találkoztam ilyen bestialitással, és arról sem volt tudomásom, hogy a Lefortovóban vannak ilyen hûtött cellák; engem félrevezettek Ez a kôzsák megöl, megnyomorít vagy rettenetes betegségeket okoz Szüntelenül azt kérdezem magamtól: ki engedélyezte, hogy ilyen aljas játékot ûzzenek velem És rájöttem, hogy Rjumin lehetett. Lev Svarcman (aki korábban vallomásokat eszelt ki, amelyeket csak alá kellett írniuk az összefüggô kijelentésekre képtelen megkínzottaknak) megháborodott vagy színlelte. Aztán a további kihallgatások során más taktikát választott: bevallotta, hogy ô volt a zsidó nacionalisták vezetôje, hogy fajtalan kapcsolatban állt Abakumovval, valamint a brit nagykövettel és a saját fiával; azonkívül a lányával is hált. Ekkor ôrültnek nyilvánították. Rjumin lassan dolgozott Ignatyev türelmetlenségéhez és Sztálin mohóságához képest túlságosan is lassan. Ha nem is volt lángész, azt pontosan tudta, hogy ha az ügyet lezárják, már ô maga sem lesz nélkülözhetetlen, így aztán nem sietett befejezni a kihallgatásokat. Egy évbe telt, míg Abakumov bevallotta: ô rágalmazta meg a légügyi minisztert, hogy kényelmetlen helyzetbe hozza Malenkovot; hogy szövetségben állt a leningrádi pártütôkkel, akiket a halálba küldött, valamint hogy puccsot tervezett. Már csak annak bizonyítéka hiányzott, hogy Abakumov zsidó. 1952 áprilisára a még mindig kitartó Abakumov már csak emberi roncs volt, és Rjumin attól tartott, hogy meghal, ha folytatják a kínzásokat ettôl függetlenül 1952. november 3-án azzal vádolta meg, hogy az MGB-be beférkôzött zsidó nacionalisták vezetôje. Tizenegy nappal

késôbb Sztálin miután indulatos lapszéli jegyzetekkel látta el Abakumov üresen kongó vallomását leváltotta Rjumint, és oda küldte, ahol a korábbi, kudarcot vallott állambiztonsági miniszterek voltak: a minisztérium könyvelôi közé. Most Ignatyev számára jött el a nagy lehetôség, hogy kitüntesse magát, ô azonban jobban szeretett az íróasztalánál üldögélni, mint a Lubjankába járni. Sztálin üvöltött vele: Nem akarja bemocskolni a kezét, mi? Hát pedig anélkül nem megy! Elfelejti, hogy Lenin is agyonlövette Fanni Kaplant? És Dzerzsinszkij is azt mondta, hogy Szavinkovtól meg kell szabadulni. Beverem a pofáját, ha itt finnyáskodik nekem! Ha nem csinálja, amit mondtam, hamar ott találja magát az Abakumov melletti cellában! 23 Ignatyev szívrohamot kapott. Amikor rendbe jött, átvitette Abakumovot a Butirki börtönbe, és egy öt üres cellával körülvett cellában helyeztette el. Egy ôr és egy orvos vigyázott rá, és egy kicsivel kevésbé kegyetlenül verték, mint a zsidó orvosokat és az engedetlen MGB-tiszteket. Történtek még elképesztôbb letartóztatások is. Vlaszik tábornokot, Sztálin bizalmasát, testôrségének parancsnokát és gyermekei oktatóját 1952 tavaszán elbocsátották, mert tányérokat meg kaviárt csent, és feslett nôkkel tivornyázott. Ôsszel letartóztatták. Egy kutya sem lehetett hûségesebb Vlasziknál. Vajon Sztálinnak csakugyan elment az esze? S ha igen, nem volt már itt az ideje, hogy Malenkov és Berija magához ragadja a hatalmat? 485 Sztálin halála megrémült, amikor érezte, hogy elhagyja a hatalom és akkor Sztálin már nem volt más, mint az egyszerû grúz, Szoszo Dzsugasvili. Eszébe jutott a messzi Grúzia, amibôl már nem emlékezett másra, mint a diós pulykasült illatára, a kahetiai bor ízére, egy»élj ezer évig«kezdetû dalra, meg a grúz átokra:»magati deda ki vatire«majd megsirat anyátok Grigol Robakidze: A meggyilkolt lélek Elmezavarral lehet csak magyarázni, hogy Sztálin a saját orvosát, az eredeti nevét Weintraubnak gyanító pletykák ellenére tôsgyökeres orosz Vlagyimir Vinogradovot is odavetette a zsidó orvosok összeesküvésének

Tartalom A magyar kiadás elé 7 Elôszó 9 EGY Hosszú út a hatalom felé 17 Család és gyermekkor 19 Grúznak lenni 30 Sztálin, a gondolkodó 36 Politikai beavattatás 40 Börtön és számûzetés 51 A magányos szadista 62 KETTÔ Sztálin, Dzerzsinszkij és a Cseka 71 Elôjáték 73 Feliksz Dzerzsinszkij: az elsô negyven év 74 A Rendkívüli Bizottság 85 Lengyelek, litvánok és zsidók 88 A csekista mint értelmiségi és mint szervezô 95 A páros: Sztálin és Dzerzsinszkij 106 A Csekától az OGPU-ig 118 HÁROM A kifinomult inkvizítor 125 Hamis hajnal 127 Vjacseszlav Menzsinszkij megkésett fölemelkedése 128 A parasztok és értelmiségiek megtörése 134 Az egyház lerohanása 145 Sztálin harca az egyeduralomért 150 Az OGPU új szerepe 162 NÉGY Sztálin egyedül 169 Az elôkészületek 171 Az elsô kirakatperek 183 Az írók megrendszabályozása 191 Mûveletek külföldön 198 A parasztság rabszolgaságba döntése 203 Parasztság a végsô megoldás 214 ÖT Jagoda felemelkedése 223 Az egyeduralom felé 225 A véreb kinevelése 230 A dicsôítô 238 Társutasok külföldön és szembeszegülôk odahaza 254 Az egységtôl az egyformaságig 261

614 HAT Leszámolás a régi gárdával 271 Szergej Kirov meggyilkolása 273 Zinovjev és Kamenyev eltávolítása 280 A hitleri tanulságok 287 Asszonyok és gyermekek 292 Disznók a szalonban, pávák a díszszemlén 300 Jagoda bukása 308 A teljhatalom 317 HÉT A jezsovi vérfürdô 319 A terror hajnala 321 Hogyan lett tüskés a sündisznó? 323 A gárda megtisztítása 329 A megsemmisítendôk 337 Az utolsó kirakatperek 344 A hadsereg lefegyverzése 351 A költôk mártíromsága 356 Megszabadulás Jezsovtól 365 NYOLC Lavrentyij Berija felemelkedése 371 Miért Berija? 373 Berija a Kaukázusban 374 Berija, a helytartó 379 Rendteremtés Jezsov után 385 Az értelmiség maradéka 393 Etnikai tisztogatás 401 A katyńi mészárlás 405 Leszámolás Trockijjal 416 KILENC Pribékek a háború idején 419 Fivéreim! Nôvéreim! 421 Berija osztozik a hatalomban 423 Evakuálás, deportálás, népirtás 433 A hadifoglyok 441 Európa felszabadítása 445 A szabadság illata 451 TÍZ Az irgalmatlanság jutalma 459 Az aggkor 461 A bomba felrobbantása 462 Az írástudók maradékának elsöprése 467 Zsidók és kozmopoliták 472 Leningrád megbüntetése 480 Sztálin halála 485 Berija száz napja 494 A hóhérok végnapjai 499

Jegyzetek 513 Válogatott bibliográfia 552 Idôrendi táblázat 566 A képek forrásai 570 Az idézett mûvek forrásai 571 Köszönetnyilvánítás 573 Mutató 574 615