Pártok és pártrendszerek Zsolt, Enyedi András, Körösényi

Pártok és pártrendszerek Zsolt, Enyedi András, Körösényi

Pártok és pártrendszerek írta Zsolt, Enyedi és András, Körösényi Publication date 2001-03-01 Szerzői jog 2001-03-01 Enyedi, Zsolt; Körösényi, András Kivonat A könyv a pártokat és pártrendszereket tárgyalja hat részben

Tartalom Bevezető... viii 1. 1. A párt fogalma és alaptípusai... 1 1. 1.1. A politikai párt fogalma... 1 2. 1.2. A pártok funkciói... 1 3. 1.3. A racionális választás elméletének magyarázata a pártok keletkezéséről... 3 4. 1.4. Politikustípusok... 6 5. 1.5. A pártok alaptípusai... 7 6. 1.6. A pártok tipizálása a célok alapján... 7 7. 1.7. Eltérő felfogások a pártok szerepéről... 8 2. 2. A politikai kultúra három típusa... 11 1. 2.1. A homogén és a fragmentált politikai kultúra... 11 2. 2.2. A homogén és a megosztott társadalom... 12 3. 2.3. Ideológia és pragmatizmus a politikai konfliktusok természete... 14 4. 2.4. Politikai kultúra és pártrendszer... 15 5. 2.5. Oszloposodott társadalmak... 16 6. 2.6. Összegzés... 17 3. 3. Döntéshozatali elvek és demokráciatípusok... 18 1. 3.1. A társulásos (konszociációs) demokrácia... 18 2. 3.2. A társadalmi háttér és az elitviselkedés kombinációi... 20 3. 3.3. A demokratikus döntéshozatal két alapmodellje: a többségi és a konszenzusos modell 21 4. 4. Elnöki és parlamentáris rendszerek... 25 1. 4.1. A kormányzati rendszerek és a pártok... 25 2. 4.2.Az alkotmányos berendezkedések és a demokratikus kontroll viszonya... 26 5. 5. Politikai törésvonalak... 28 1. 5.1. A törésvonal fogalma... 28 2. 5.2. Rokkan történeti-szociológiai modellje... 29 3. 5.3. A vallás... 32 4. 5.4. A nyelvi és etnikai tagoltság... 36 5. 5.5. A vidék-város ellentét... 38 6. 5.6. Az osztálykonfliktus... 40 7. 5.7. Összefoglalás... 42 6. 6. Politikai családok... 43 1. 6.1. A baloldal... 43 1.1. 6.1.1. A szociáldemokrata pártok... 44 1.2. 6.1.2. A kommunista pártok... 46 1.3. 6.1.3. Az újbaloldal és a zöldek... 49 1.4. 6.1.4 A baloldal súlya... 50 2. 6.2. A jobboldal... 50 2.1. 6.2.1. A kereszténydemokrácia... 51 2.2. 6.2.2. A konzervatív pártok... 54 2.3. 6.2.3. A szélsőjobb... 55 3. 6.3. A centrumpártok... 59 3.1. 6.3.1. A liberálisok... 59 3.2. 6.3.2. Az agárpártok... 61 3.3. 6.3.3. A regionális-etnikai pártok... 62 4. 6.4. A pártcsaládok legfontosabb jellemzői... 63 5. 6.5. Az ideológiai hovatartozás jelentősége... 64 6. 6.6. A pártcsaládokon belüli nemzetközi együttműködés... 65 7. 7. A pártok szervezeti formájának történeti változása... 67 1. 7.1. A pártok eredete: honorácior- (káder-) párt és tömegpárt... 67 2. 7.2. Különbségek a honorácior- és a tömegpártok szervezeti és társadalmi jellegzetességeiben 68 3. 7.3. A gyűjtőpártok... 69 4. 7.4. A kis pártok reneszánsza... 71 5. 7.5. A választási-professzionális párt és a kartellpárt... 71 8. 8. A párt mint szervezet... 73 iii

Pártok és pártrendszerek 1. 8.1. A pártok tagsága... 73 2. 8.2. A pártszervezet jelentősége... 78 3. 8.3. Szatellitszervezetek... 78 4. 8.4. Szervezeti típusok... 79 5. 8.5. A párton belüli demokrácia... 81 6. 8.6. A párton belüli döntéshozatal... 82 7. 8.7. A pártok finanszírozása... 85 8. 8.8. Pártegység... 88 9. 9. Pártrendeszerek... 90 1. 9.1. A számok hatalma... 91 2. 9.2. A kétpárti és a sokpárti alternatíva... 92 3. 9.3. Bipolaritás és multipolaritás... 94 4. 9.4. Sartori modellje... 95 5. 9.5. A kétpárti pluralizmus... 96 6. 9.6. Polarizált pluralizmus... 98 7. 9.7. Mérsékelt pluralizmus... 104 10. 10. A pártrendszerek regionális típusai... 108 1. 10.1. Skandinávia... 108 2. 10.2. Benelux államok... 109 3. 10.2. A német nyelvű Európa... 110 4. 10.4. Az angolszász világ... 111 5. 10.5. Mediterrán Európa... 111 6. 10.6. Olaszország és Írország... 112 7. 10.7. Európa pártrendszerei... 113 11. 11. Pártok a parlamentben... 117 1. 11.1. Frakciókés képviselők... 117 2. 11.2. Parlamentekés reprezentativitás... 119 12. 12. Kormányalakítás és koalíciós elméletek... 120 1. 12.1. A kormányalakítás játékszabályai... 120 2. 12.2. A kormány pártösszetétele: koalíciótípusok... 121 3. 12.3. Koalíciós elméletek... 122 4. 12.4. A hivatal mint öncél: a hivatalorientált modell... 122 5. 12.5. Vegyes" koalíciós modellek... 124 6. 12.6. Koalícios elméletek a programorientát modelben... 125 7. 12.7. A kisebbségi kormány... 127 8. 12.8. A fölös többségi koalíció... 128 9. 12.9. A hivatalorientált modell továbbfejlesztése... 129 10. 12.10. A programatikus modell kiegészítése... 130 11. 12.11. A kormányok élettartama... 131 13. 13. Választói viselkedés... 133 1. 13.1. A párttal való azonosulás és a társadalmi háttérváltozók szerepe... 133 2. 13.2. A mérlegelő szavazó modellje... 138 3. 13.3. A modellek ütköztetése... 138 14. 14. Az ideológiai mező jellemzői... 140 1. 14.1. Baloldali és jobboldali hagyományok... 140 2. 14.2. Egy- vagy többdimenziós politikai mező... 141 3. 14.3. A bal és jobb mint kommunikációs kód... 144 4. 14.4. Tömeges politikai attitűdök és a bal-jobb skála... 145 5. 14.5. Az ideológiai tér empirikusan megfigyelhető változatai... 146 15. 15. Verseny és determináltság a politikai piacon... 149 1. 15.1. A pártverseny... 149 2. 15.2. A verseny fokozatai... 150 3. 15.3. Politikai kultúra és választási piac... 152 4. 15.4. Versenystratégiák és pártszervezeti típusok... 152 5. 15.5. Piactípusok és legitimációs problémák... 154 6. 15.6. A pártverseny leegyszerűsített modellje... 155 7. 15.7. A leegyszerűsített modell kiegészítései... 155 8. 15.8. A térmetafora korlátai... 157 9. 15.9. Szavazatorientált, hivatalorientált és oligopolista stratégiák... 159 10. 15.10. A pártstratégiák háttérváltozói... 160 iv

Pártok és pártrendszerek 16. 16. Választási rendszerek... 162 1. 16.1. Az egyszerű többségi rendszer... 162 2. 16.2. Az abszolút többségi rendszer... 162 3. 16.3. Az arányos választási rendszer... 163 4. 16.4. Az arányos rendszer az átruházható szavazat" módszerével... 164 5. 16.5. A vegyes rendszerek... 165 6. 16.6. A pártlistás választási rendszer... 165 7. 16.7. A választási rendszerek csoportosításának további szempontjai... 169 17. 17. A választási rendszerek politikai következményei... 171 1. 17.1. Az egyszerű többségi egyéni kerületi rendszer... 171 2. 17.2. A kétfordulós (abszolút többségi) egyéni kerületi rendszer... 173 3. 17.3. Az arányos választási rendszer... 174 4. 17.4. Választási rendszer és arányosság... 175 5. 17.5. Választási rendszer és pártrendszer... 175 6. 17.6. A választási rendszerek hatása a pártstratégiákra... 177 18. 18. Kontinuitás és változás a nyugat-európai pártrendszerekben... 179 1. 18.1 A pártrendszerek stabilitása... 179 2. 18.2. A pártrendszer változásának társadalmi háttere... 179 3. 18.3. A pártrendszerek kiolvadása"... 181 4. 18.4. A pártpolitikai változások magyarázatának versengő alternatívái... 185 19. Irodalom... 189 A. Függelék: az európai parlamenti pártszövetségek... 199 1. Európai parlamenti frakciók 2001-ben... 199 1.1. Európai Néppárt (Kereszténydemokraták) és Európai Demokraták Parlamenti Csoportja (232 tag, 15 oszágból)... 199 1.2. Európai Szocialisták Pártjának Parlamenti Csoportja (180 tag, 15 országból)... 199 1.3. Európai Liberális Demokrata és Reform Párt Parlamenti Csoportja (52 tag, 10 országból) 200 1.4. Nemzetek Európájáért Unió Parlamenti Csoportja (24 tag, 5 országból)... 200 1.5. Demokráciák és Különbözó'ségek Európája Parlamenti Csoport (15 tag, 4 országból) 201 1.6. Európai Egyesült Baloldal/ Északi Zöld Baloldal (42 tag, 10 ország)... 201 1.7. Zöldek Európai Szabad Szövetség (48 tag, 12 ország)... 201 v

A táblázatok listája 1.1. A fogolydilemma egyik változatának mátrixa... 4 1.2. A képviselők előtt álló alternatívák mátrixa... 4 2.1. Angolszász és kontinentális politikai kultúra Almond modellje alapján... 11 2.2. Politikai konfliktustípusok... 14 2.3. Politikai kultúra és pártrendszer... 15 3.1. A demokrácia négy típusa... 20 3.2. A többségi és a konszenzusos modell... 21 5.1. A pártpreferenciák megoszlása Hollandiában felekezeti hovatartozás szerint, 1954 (%-ban)... 34 5.2. Oszlopszavazat Hollandiában, 1956 1998 (%-ban)... 34 5.3. Választási eredmények az Egyesült Királyság tartományi parlamenti választásain, 1999... 36 5.4. A pártok szavazóinak megoszlása az NSZK-ban a települések lélekszáma szerint, 1983... 39 5.5. Konzervatív párti fölény a Munkáspárt felett lakástípusonként az egyes társadalmi csoportokban Angliában, 1983 (%-ban)... 41 6.1. A baloldal szavazati aránya Nyugat-Európában (%-ban)... 43 6.2. A kommunista pártok választási eredményei (%-ban)... 47 6.3. A jobboldal szavazati aránya Nyugat-Európában (%-ban)... 50 6.4. A Nemzeti Front szavazóinak társadalmi összetétele 1984-ben és 1987-ben (%-ban)... 59 7.1. Tömegpárt és gyűjtőpárt... 70 8.1. A munkáspártok egyéni és kollektív tagsága (ezer főben)... 73 8.2. A párttagok aránya a választójogú népességen belül az 1990-es években (%-ban)... 76 8.3. Különböző típusú pártok átlagos tagsága Nyugat-Európában (abszolút számok ezerben)... 77 8.4. A pártok költségvetéséhez való állami hozzájárulás bevezetésének időpontja... 86 8.5. Az állami támogatás aránya a pártok jövedelmében (%-ban)... 87 9.1. (a mandátumok elosztása; az abszolút többséghez 336 mandátum szükséges)... 97 9.2. A Birodalmi Gyűlés választási eredményei, 1924 1933... 100 9.3. Koalíciók a weimari köztársaságban*... 100 9.4. A francia pártrendszer átalakulása: szavazatarányok a nemzetgyűlési választásokon 1956-1967 között... 103 9.5. A három vezető párt eredményei a Bundestag-választásokon, 1949-1998 (a leadott szavazatok %- ában)... 105 10.1. Erőviszonyok a svájci parlamentben és kormányban, 1999... 110 12.1. 12.1. táblázat Koalíciótípusok... 122 12.2. Koalíciós kormányok a különböző koalíciós elméletek szerint... 123 12.3. Az olasz parlament összetétele, 1958 1963... 128 12.4. Kormányok átlagos hivatali ideje Nyugat-Európában 1945 és 1998 között... 131 13.1. Osztályszavazat az Alford-index alapján... 134 13.2. Osztályszavazat Nagy-Britanniában, 1945-1997... 135 13.3. A vallás szubjektív fontossága a konzervatív/kereszténydemokrata pártok iránti preferencia kialakulásában... 136 13.4. A párttal való azonosulás foka Angliában, 1964-1987 (%-ban)... 137 14.1. Politikai konfliktusok a bal-jobboldal mezőben... 140 14.2. Bal- és jobboldal két dimenzióban... 142 14.3. Bal- és jobboldali pozíciók... 145 14.4. Egyes intézményekkel kapcsolatos attitűd (bizalmi index) változási iránya a bal-jobb skálán történő elmozdulás függvényében... 145 15.1. Átlagos választási részvételi arányok 1950 1997 között Nyugat-Európában (%-ban)... 152 16.1. A többségi és arányos választási rendszerek csoportosítása a szavazólap szerkezete alapján 170 17.1. A legnagyobb párt által szerzett szavazatok és mandátumok aránya a nyolcvanas évek elején hat egyéni kerületi rendszerben (%-ban)... 171 17.2. Hányszor szerezte meg a legnagyobb párt a szavazatok, illetve a mandátumok abszolút többségét hat egyéni kerületi rendszerben (az 1945 és 1981 közötti választások %-ában)?... 172 18.1. A foglalkoztatás szerkezete Nyugat-Európában... 180 18.2. A pártok általános száma Nyugat-Europában*... 181 18.3. A pártok száma Nyugat-Europában az 1990 és 1994 közötti időszakban... 182 18.4. Átlagos (aggregált) szavazatingadozás Nyugat-Európában... 183 18.5. Átlagos (aggregált) szavazatingadozás Dél-Európában... 184 vi

Pártok és pártrendszerek 18.6. Átlagos (aggregált) szavazatingadozás Kelet-Közép-Európában... 184 vii

Bevezető A politikai pártok a 19. század végétől váltak a nyugati társadalmak egyik legfontosabb intézményévé. Míg a 18-19. századi parlamentáris rendszerek kulcsszereplői a parlamenti képviselők, s a képviselet legfontosabb intézménye maga a parlament, a politikai demokrácia kialakulásával a politikai rendszer szerkezete megváltozott. A modern, 20. századi politikai demokrácia létrejöttével ugyanis a politikai porondra új, állandó szereplők léptek: a választójoggal felruházott tömegek. A politikai pártok váltak azokká az intézményekké, amelyek a választók tömegei és a közhatalmi döntéseket hozó politikusok szűk csoportja közötti kapcsolatot megteremtették. A pártok mobilizálták a szavazati joggal felruházott néptömeget: a parlamentarizmusból a pártok által lett (tömeg)demokrácia. A képviseleti demokrácia törvényhozó intézményét, a parlamentet is a pártok strukturálják, s a pártvezérek kezébe került a végrehajtó hatalom, a kormány irányítása is. A képviseleti demokráciák legfontosabb intézményévé tehát a politikai pártok váltak. A politikatudomány különböző teoretikus keretekben próbálta meg feldolgozni a politikai rendszerek működését. A politológiában az általános intellektuális divatokkal együtt változtak az uralkodó elméleti keretek, és ez így volt a politikai rendszerekkel foglalkozó irodalomban is. A század első felét az institucionalista megközelítésuralta. Ez azonban mást jelentett az 1930-as évekig és mást az 1940-1950-es években. A század első harmadában a 19. századból örökölt klasszikus konstitucionalista szemléletmód élt tovább. A politika és a politikai rendszerek vizsgálatának a középpontjában az alkotmány állt. A politikai rendszerek tipizálása is az alkotmányok összehasonlítására épült. Töretlen volt még az a 19. századból örökölt hit, amely szerint a helyes politikai és társadalmi berendezkedés, a közjó" biztosításának záloga a megfelelő alkotmány megteremtése. A demokratikus alkotmánnyal rendelkező weimari köztársaság bukása vetett véget az alkotmány addigi fetisizálásának és az intézményi reformokba" (institutional engineering) vetett naiv bizalomnak. A század középső évtizedeiben a figyelem az alkotmányról a politikai pártok szerepére és funkciójára terelődött. Kiderült, hogy a pártok már nem egyszerűen a politikai képviselet, hanem a tényleges politikai hatalom gyakorlásának az intézményei (Duverger 1981, 85-105). Az európai politika harmincas évekbeli fejlődése olyan kérdéseket vetett fel, amelyek mintegy két évtizedre meghatározták az 1945 utáni politikatudomány témáit: Miért omlott össze egyes országokban a demokratikus rendszer, és miért maradt stabil másokban? Milyen tényezők voltak a változások fő mozgatórugói, és melyek segítették elő a stabilitást? Megkezdődött olyan új témák szisztematikus tanulmányozása is, mint a tömegek politikai viselkedése, a választói magatartás, a politikai elitek szerepe, a pártpropaganda, a kampány, a tömegkommunikáció vagy a politikai kultúra. Az 1940 1950-es években a politikai rendszerek irodalmát kettős tendencia jellemezte. Az egyik, hogy megújult formában a konstitucionalista szemléletet feladva tovább élt Európában az institucionalista megközelítés, csakhogy a hangsúly az alkotmányról a pártrendszerre és a választási rendszerre került. A másik, hogy az ötvenes évektől a szociológiaelmélet Amerikában uralkodó divatirányzata, a strukturalista-funkcionalista szemlélet betört a politikatudományba. Ez az iskola mindenekelőtt azt kutatta, hogy a pártok hogyan járulnak hozzá a társadalmi rendszer integrálódásához és adaptálódásához, milyen szerepet játszanak a szocializációban, az érdekek kifejezésében és összehangolásában, a társadalmi kommunikációban. Az azóta eltelt időszakot a nagy társadalmi elméletektől való részleges elfordulás, az összehasonlító módszerben rejlő lehetőségek jobb kihasználása és a közgazdaságtanból kölcsönzött modellek növekvő szerepe jellemezte. A kutatók manapság nagyobb figyelmet fordítanak a pártszervezetekre (a szervezeti szociológia eszközeinek és az ún. neoinstitucionalizmus fogalomrendszerének segítségével), a koalíciós választásokra (a játékelmélet fogalmaira támaszkodva) és a pártstratégiákra (a szociálpszichológia, a médiaelméletek és a marketing irodalmának segítségével). Ugyanakkor újra és újra visszatérnek az alapvető normatív kérdések is, így mindenekelőtt az, hogy képesek-e a pártok betölteni a polgárok és a hatalom közötti közvetítők szerepét. Az alábbi munka illeszkedik a politikatudomány főáramába, amennyiben a pártrendszereket mindenekelőtt a pártverseny nézőpontjából tárgyalja. Igyekeztünk ötvözni a racionális választás elméletét, a szociologikus megközelítést, a történeti perspektívát és a kormányzati döntéshozatal logikáját előtérbe állító szemléletmódot. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az alkalmazott perspektíva mindig az egyes témakörök igényeinek megfelelően változik. viii

Bevezető Könyvünk a pártokról szóló tudományos irodalmat átfogó módon kívánja bemutatni. Még egy viszonylag terjedelmes munka sem foglalkozhat azonban a pártpolitika minden összefüggésével. Ilyen, a könyvben éppen csak érintett témák a pártoknak az ágazati politikára kifejtett hatása vagy a kampánytechnológia. Időben és térben is korlátozott képet kap az olvasó. A legtöbb hivatkozási pontot a múlt (ti. a 20.) század nyugati politikai rendszereinek és azon belül is Nyugat-Eu- rópának a története szolgáltatja. Kényelmi és tudományos szempontok egyaránt indokolják ezt a parokializmust, de tisztában vagyunk vele, hogy egy tágabb nézőpontú (mindenekelőtt az új kelet-európai demokráciáknak is nagyobb teret adó) elemzés részben eltérő tanulságok levonására vezetett volna. Bár a magyar politológia is számos izgalmas kutatást folytatott az elmúlt évtizedben, könyvünk mindenekelőtt a külföldi s azon belül is az angolszász irodalom bemutatására törekszik. A pártok és pártrendszerek tárgyalását hat részre osztottuk. Könyvünk első részében (1. fejezet) a pártelemzések néhány alapfogalmát járjuk körül. Itt tárgyaljuk a pártok szerepét, valamint a pártok alaptípusait is. A második rész (2 5. fejezet) a pártok környezetét elemzi. Nézőpontunk szerint mindenekelőtt a politikai kultúra, a demokrácia típusa, az alkotmányos berendezkedés és a társadalmi tagoltság alkotja a pártverseny hátterét, ezért elsősorban ezek elemzésére összpontosítunk. A harmadik rész (6 10. fejezet) a pártok és pártrendszerek szerkezeti jellemzőit mutatja be. Ebben a részben vizsgáljuk a pártok történeti alakváltozásait, szervezeti felépítését, a pártrendszerek típusait és a pártcsaládokat. A negyedik rész (11 12. fejezet) azt vázolja fel, hogy milyen vezérlőelvek irányítják a pártok magatartását a közhatalom egyes tereiben. Ebben a részben elemezzük a pártok parlamenten belüli viselkedését és koalíciós politikájukat is. Az ötödik rész (13 17. fejezet) a pártokra elsősorban mint kampánylebonyolító szervezetekre tekint. E helyütt mutatjuk be a választási rendszereket (mivel a választási szabályok alkotják a kampányok legfontosabb háttérintézményét), de itt tárgyaljuk a szavazói viselkedés, a pártverseny és a versenynek otthont adó ideológiai tér legfontosabb jellemzőit is. Végül, a hatodik, záró részben (18. fejezet) egy pillantást vetünk a pártok társadalmi szerepének az elmúlt évtizedekben lezajlott átalakulására. A fent említett témák nem egyenlő súllyal szerepelnek a kötetben. Ennek elsőrendű oka az, hogy némelyekkel a pártokról szóló szakirodalom is viszonylag kisebb terjedelemben foglalkozik, míg mások a kutatások középpontjában állnak. Úgy döntöttünk, hogy a fejezetek hosszát inkább tartalmi, mintsem terjedelmi szempontokhoz igazítjuk. A kötet oktatásban való használata esetén a fejezeteken belüli tagoltság segíthet az egyes nagyobb témák (például pártcsaládok) feldolgozásában. Az egyes részek többnyire önmagukban is jól értelmezhetők, ezért a feldolgozás során a fejezetek más sorrendje is felállítható. Ennek a kötetnek a Körösényi András Pártok és pártrendszerek című műve volt az elődje. Arra törekedtünk, hogy annak fő szerkezeti elemeit és legfőképpen gondolatmenetét megőrizzük. Ugyanakkor, a mostani kötet tényanyagában és szemléletében is tükrözi az elmúlt években lezajlott változásokat, és magán viseli a szerzőtárs munkájából fakadó óhatatlan szemléletváltozást is. Kötetünk elkészítését nagyban segítették Enyedi Zsolt számára a Netherlands Institute for Advanced Study, NIAS (Wassenaar) és a Woodrow Wilson Center (Washington D. C.) által megítélt ösztöndíjak. Köszönetünket fejezzük ki Tóka Gábornak, Gábor Lucának, Csaba Ivánnak és Tamm Annénak tanácsaikért és támogatásukért, valamint kollégáinknak és diákjainknak az ELTE-n és a Közép-Európai Egyetemen, amiért rákényszerítettek gondolataink rendszerezésére. ix

1. fejezet - 1. A párt fogalma és alaptípusai 1. 1.1. A politikai párt fogalma Mit értünk politikai párton? A párt mindenekelőtt olyan szervezet, amely jelölteket állít a választott közhivatali és törvényhozói pozíciókra (Sartori 1976, 59). Ez a minimális definíció számos egyéb, a pártokra jellemző kritériummal is kiegészíthető. Ilyen lehet az önkéntesség, a szervezettség, a közös ideológia és érdek, a hatalomszerzés célja, a program átfogó jellege, valamint az egységes, koordinált csoportviselkedés. Minél inkább jellemzők ezek a jegyek egy szervezetre, annál inkább pártszerű képződményről van szó. Amennyiben az államtólkívánjuk elhatárolni a pártokat, azt kell hangsúlyoznunk, hogy a pártok önkéntes, közhatalmi jogosítványokkal nem rendelkező szervezetek. Ugyanakkor számos ország jogrendjében a pártok elkülönülnek az egyszerű egyesületektől, s az állam szabályozza belső működésüket (Németország, USA, Norvégia stb.). Epstein szavaival élve, a pártokat gyakran közszolgáltatásoknak" tekintik, s ezért indokolható demokratikus jellegük és átláthatóságuk megkövetelése (Epstein 1986). Ha a pártokat az érdekszervezetektől kívánjuk megkülönböztetni, azt kell kiemelnünk, hogy céljuk a kormányzati hatalom egészének megszerzése választások útján. Míg az érdek-képviseleti szervezetek alapvetően tagjaikat képviselik, a pártok az állampolgárok és a közhatalmi döntéseket hozó intézmények között közvetítenek. A politikusok a pártok révén a választókhoz fordulnak szavazataik elnyeréséért, míg az állampolgárok a pártokra leadott szavazataikkal a közhatalmi döntéseket kívánják befolyásolni. Ezért tekinthetők a politikai pártok a képviseleti demokrácia alapvető intézményeinek. A pártok az üzleti élet szereplőihez is hasonlítanak annyiban, hogy egy piactól", a társadalmi igényeket közvetítő választói piactól függnek. Ugyanakkor, szemben a cégekkel, a pártok alapvetően nem magánjavakért, hanem közjavakért küzdenek. A pártok győzelme, illetve a győzelem révén elérhető kormánypolitika-változás nem csak azokat boldogítja, akik a győzelem kivívásában részt vettek. A szakirodalomban megtalálható legtöbb definíció szerint a pártok hatalomra törnek. Bár ez a megállapítás időnként hasznos lehet a pártok és egyéb szervezetek megkülönböztetésére, a pártok differenciált világa sokrétűbb célok meglétéről árulkodik. Panebianco teleologikus előítéletnek nevezte a feltételezést, amely a párt működésének vizsgálata nélkül tulajdonít efféle általános célt a pártnak. Teleologi- kus és szociológiai előítéletek uralnak minden olyasfajta megközelítést is, amely a pártok társadalmi bázisából vagy ideológiájából közvetlenül próbálja levezetni a pártok konkrét céljait. (Ilyen például az, ha eleve feltételezzük, hogy a munkáspártok célja a munkások érdekeinek előmozdítása, a forradalmi párt célja a forradalom győzelemre segítése.) A valóságos célok a párton belül versengő érdekek egyensúlyából alakulnak ki, és csak empirikus vizsgálatok révén állapíthatók meg (Panebianco 1988, 38). A választók várakozásai fontos iránymutatók a pártok számára, de a pártok képesek formálni, megváltoztatni is a környezetüket, át- vagy kialakítani a választói preferenciákat, vagyis megteremteni a piacot áruik" számára. (A pártok céljairól részletesen szólunk e fejezet második felében és a 15. fejezetben.) 2. 1.2. A pártok funkciói Az alábbiakban áttekintjük azokat a főbb funkciókat, amelyeket a pártok a politikai rendszeren belül betöltenek vagy legalábbis betölthetnek. Újfent elmondható, hogy csak a konkrét eset elemzése deríthet fényt arra, hogy egy adott párt ténylegesen hozzájárul-e bizonyos társadalmi funkciókhoz. (Közvetítés és képviselet) A modern demokrácia képviseleti demokrácia. E képviselet hordozóivá a politikai pártok váltak, amelyek így a politikai döntéshozatali folyamat középpontjába kerültek. A pártok, miután egyszerre vannak jelen a civil társadalomban és a kormányzati szférában, a kettő közötti kapocsként szolgálnak. Lehetővé teszik a polgárok részvételét a döntéshozatalban, a programalkotásban, a jelöltek kiválasztásában és a kormány ígéreteinek a számonkérésében. A politikai döntéshozók számos úton értesülnek a lakosság várakozásairól. Az érdekszervezetek, sajtóorgánumok, mozgalmak, tudományos központok vagy egyházak által közvetített igények akár nagyobb figyelmet is kaphatnak, mint a pártok programjai. Azonban a választások teremtik meg azt az egyetlen összegző 1

1. A párt fogalma és alaptípusai mechanizmust, amelyben a polgárok akarata garantáltan egyenlő súllyal jelenik meg. Szemben a korporatív testületekkel, a pártok a foglalkozási struktúrába nem beta-gozódottakat, kiépített érdekérvényesítési csatornákkal nem rendelkezőket is tudják képviselni (Kirchheimer 1966, 194). Ezért a pártok a legfontosabb elemei annak a láncnak, amely egy képviseleti demokráciában az állampolgárokat és az államhatalmat összeköti. A pártok biztosítják két választás között a folytonosságot és a kapcsolatot a különböző tisztségekre pályázó, különböző régiókban működő politikusok között. A pártok révén összegyűjtött információ közvetlenül becsatornázódik a végrehajtó hatalomba. Az egyéni képviselők feladata is a közvetítés, akárcsak a pártoké. Amennyiben azonban a parlamenti képviselőjelölteket semmilyen kötelék nem kapcsolná össze, s az állampolgár mindössze személyek között választhatna, gyakorlatilag semmilyen befolyással nem bírna a választások országos kimenetelére. A pártok kapcsolatot létesítenek a jelöltek között és meghatározzák a választások előterében álló nagy kérdéseket, vagyis strukturálják a választásokat. A pártokra való ismételt szavazás és a pártok iránt érzett politikai lojalitás stabilizálja a választói viselkedést is. Szemben az egyéni képviselőkkel, a pártok viszonylag állandó szereplői a politikának. A választók és a választottak közötti, hosszú távú csereügyletekben (ahol a támogatásért a szavazók és az érdekcsoportok bizonyos ígéretek teljesítését várják el) számon kérhető, büntethető partnerre van szükség, s erre a szerepre csak a választásokon rendszeresen induló politikai párt alkalmas (Pizzorno 1981). (Az érdekek artikulációja és aggregálása) A pártok révén az állampolgárok politikailag releváns módon fejezhetik ki egyéni és csoportértékeiket és érdekeiket. Azonban az érdek-képviseleti szervezetekkel ellentétben a pártok általában nem egy-egy speciális érdekcsoport képviselői. Éppen ellenkezőleg: míg a különböző érdekcsoportok egymásnak homlokegyenest ellentmondó követeléssel például a mezőgazdasági vámtételek növeléséért, illetve annak eltörléséért; az adók csökkentéséért, illetve a közkiadások növeléséért lépnek fel, addig a pártok kompromisszumot próbálnak teremteni az ellentmondó követelések között. Hiszen ők, szemben az érdek-képviseleti szervezetekkel, nem egy-egy érdekcsoporthoz, hanem valamennyi állampolgárhoz kívánnak szólni. Továbbá, szemben az érdekszervezetekkel, nekik közvetlenül felelősséget kell vállalniuk a döntések negatív következményeiért is. A pártok azáltal, hogy politikai csomagokká aggregálják a preferenciákat, kis számú lehetőségre redukálják a politika bonyolult világát. E nélkül a redukciónélkül a választó elveszne a részletek tömegében. Vagyis a pártok egyik nagy erénye illetve bizonyos érdekek és értékek szempontjából legnagyobb gyengesége, hogy leegyszerűsítik a politika rendkívül bonyolult világát. Vannak természetesen olyan pártok, amelyek az érdekkifejezésre és nem az érdekek integrálására helyezik a hangsúlyt. Ezek a pártok is különböznek azonban az érdek-képviseleti szervezetektől, amennyiben nemcsak befolyásolni kívánják a döntéseket, hanem formális hatalmi pozíciókra is szert akarnak tenni. A közhivatalok betöltése rákényszeríti az eredetileg szűk érdekek képviseletére létrejött pártokat arra, hogy általános kérdésekben is állást foglaljanak. (Mobilizációs és integrációs funkció) A demokratikus intézmények működésében való részvétel erősítheti a politikai rendszer iránti lojalitást. A pártok kétféle módon is részt vesznek ebben a folyamatban. Egyrészt a modern képviseleti demokráciákban a politikai pártok mobilizálják az állampolgárokat a demokratikus eljárásokban való részvételre. Tipikus példája ennek a választási kampány, amelyben a pártok nem egyszerűen híveik, hanem szavazóiktáborát akarják növelni. A pártok a tágabb közösség ügyeiben való részvételre biztatják a szavazókat, és ezzel hozzájárulnak az állampolgári tudat fejlesztéséhez, az állampolgároknak a politikai rendszerbe és a politikai társadalomba való integrálódásához. Adott esetben a pártok szerepet kaphatnak a nemzeti tudat kialakításában is. Másrészt intézményes keretet biztosítva a politikai részvétel számára, a pártok erősítik a politikai tájékozottságot. Így akarva-akaratlan oktató, szocializálószerepet is betöltenek. A pártok integráló funkciójuk gyakorlása során hozzájárultak a tömegtársadalmak kialakulásához, a modern államok konszolidálásához is azáltal, hogy az állam által definiált közösséghez való tartozás érzését közvetítették (Lipset-Rokkan 1967). A politikai horizont kitágulása a parokiális kérdéseken túlra, a bizalom (a polgártársakban és az államban), a demokrácia, a tömeges politikai részvétel, a rendszerstabilitás, a kifejlett politikai identitások és végül a pártpolitika: mindezek a jelenségek számos országban egymáshoz szorosan kapcsolódva jelentek meg. 2

1. A párt fogalma és alaptípusai Az elmúlt évtizedekben létrejött új demokráciák mindenekelőtt a latin-amerikai országok sorsának alakulása azt mutatta, hogy a jól szervezett, stabil bázisú pártok fontos tényezői a demokratikus rend konszolidálódásának is (Diamond 1999). Az integráló és stabilizáló funkciókat a pártok mindenekelőtt akkor teljesítik, ha a rendszer iránt lojális pártokról van szó. A rendszerellenes pártok agitációjának hatása tulajdonképpen kiszámíthatatlan: vezethet a rendszer felbomlásához, de az elégedetlenség becsatornázásával hozzájárulhat a stabilitáshoz is. (A politikai vezetés rekrutációja és szelekciója) A pártok alkotják a politikai elit talán legfontosabb rekrutációs csatornáját. Mivel a választásokon a jelölteket többnyire a pártok állítják, a politikusok előzetes" szelekciója is itt megy végbe, mielőtt még a szavazók választhatnának a jelöltek között. Számos választási rendszerben a választók a jelöltek személyére nem, csak pártokra szavazhatnak, így a szelekciós funkció teljesen a pártok kezébe kerül. A pártok nem csak a szűk értelemben vett politikai vezetők kiválasztásában vesznek részt. Sok esetben az államigazgatás, bíróság, hadsereg vezető posztjaira is a pártokon keresztül vezet az út. (A kormányzati funkció) A pártok kormányzati funkciójáról kétféle értelemben is beszélhetünk. Az egyik arra vonatkozik, hogy a magasabb kormányzati pozíciókat vezető pártpolitikusok töltik be. Választási győzelem és/vagy sikeres parlamenti koalíciós tárgyalások után a kormányt alakító koalíció a végrehajtó hatalom vezető pozícióit a győztes párt(ok) vezető politikusai között osztja el. A kormány felállításán és a kormányzati munka megszervezésén túl kisebb vagy nagyobb mértékben érvényesül az ún. zsákmányrendszeris, amelyben a pártok egy sor pozíció felett kinevezési joghoz jutnak. Kormányzati funkciót látnak el a pártok egy másik értelemben is. Parlamentáris rendszerekben a kormány parlamenti többsége a stabil kormányzás garanciája. Szervezett pártfrakciók nélkül a kormány törvényhozási programja ki van szolgáltatva a képviselők jóindulatának. (Politikaformálás) A közhatalmi döntések meghozatalában s különösen annak a csúcsát jelentő kormányzati politikában, a köztisztviselői apparátus mellett elsősorban a politikai pártok vesznek részt. Ebben az értelemben ők határozzák tehát meg azokat az alternatív célokat, amelyeket az állami apparátus s ezáltal a társadalom egésze követ. (Legitimáció) A pártok intézményes csatornát kínálnak a kormánykritika számára, biztosítják a választás lehetőségét (vagy illúzióját), és ezáltal demokratikus legitimitással ruházzák fel a kormányzatot. A választásokon való részvétel általában azt jelenti, hogy a párt elfogadja a politikai élet játékszabályait, s az általa javasolt változásokat a létező politikai rendszer által kínált eszközökkel kívánja elérni. A választási siker teszi lehetővé a kormányzó pártoknak, hogy azt állíthassák: mandátumuk van programjuk megvalósítására. 3. 1.3. A racionális választás elméletének magyarázata a pártok keletkezéséről A mire valók a pártok" kérdésének megválaszolásához közelebb juthatunk azáltal is, ha megpróbáljuk megérteni, hogy miért is volt indokolt létrejöttük. A pártok történeti kialakulásával a 7. fejezet foglalkozik. Az alábbiakban a kollektív cselekvés dilemmáinak szempontjából válaszoljuk meg a pártok értelmét". 1 Míg a pártokhoz társított funkciók segítenek abban, hogy értelmezzük a pártok társadalmi szerepét és jelentőségét, a pártok létrejöttének megértéséhez szükséges végiggondolnunk szerepüket az őket létrehozó és működtető egyének szemszögéből is. (A parlamenten belüli együttműködés racionalitása) Mindenekelőtt abból kell kiindulnunk, hogy nem véletlen, hogy a döntéshozatalra rákényszerült s a többségi elvet követő csoportok koordinált alcsoportokba szoktak tömörülni. A döntéshozásban résztvevő egyének lehetősége ugyanis jelentősen megnő e szövetségek által arra, hogy szempontjaikat a többséggel elfogadtassák. Adott esetben akár két ember is meghatározhatja egy testület működését, ha társaik nem élnek a szövetségkötés eszközével. A folyamatos vereségek a legelkötelezettebb függetleneket is előbb-utóbb valamelyik csoportosulás felé lökik. Különösen megnő a szervezett csoportok haszna az egyén számára olyan esetekben, amikor nagyszámú, különböző jellegű ismereteket és felkészültséget 1 Mindenekelőtt Aldrich 1995; Cox-McCubbins 1993; Cox 1997 és Strnm-Svasand 1996 alapján. 3

1. A párt fogalma és alaptípusai igénylő döntést kell meghozniuk. A parlamenti összefogás például szükségtelenné teszi, hogy az egyes képviselő minden kérdésben tájékozott legyen, hiszen számíthat társai segítségére. A pártok felfoghatók a kollektív cselekvés problémáira adott válaszként. E problémák lényege abban áll, hogy az egyének nem koordinált, bár racionális viselkedése gyakran az optimálisnál rosszabb eredményeket szül. Az alábbiakban a játékelmélet és az egyéni döntéshozás elméletének példatárával illusztráljuk ezt a jelenséget. A legnevezetesebb idevágó példatörténet az ún. fogolydilemma. Ebben a történetben két szereplőnek (fogolynak) az árulás és a hallgatás (vagyis a társsal való együttműködés) között kell választania. A táblázatban szereplő számok azt mutatják, hogy A szereplő az árulással 4 pontot nyerhet abban az esetben, ha társa tartja magát az egyezséghez, vagyis hallgat, és kettőt, ha társa hozzá hasonlóan az árulást választja. Amennyiben A a szolidáris hallgatás mellett dönt, 3 vagy 1 pontot szerezhet, társának viselkedésétől függően. Miután semmi biztosíték nincs társa hallgatására, A fogoly ésszerű döntése csak az árulás lehet, hiszen így akár 4 pontot is nyerhet, de kettőnél kevesebbet semmiképpen sem. Ugyanez a logika vezeti B-t is, így tehát a jobb alsó sarokban található megoldás fog kialakulni. Ez azonban mindkét fél számára előnytelenebb a bal felső sarokban található megoldásnál. 1.1. táblázat - A fogolydilemma egyik változatának mátrixa A választásai B választásai B választásai Együttműködés Árulás Együttműködés 3, 3 1, 4 Árulás 4, 1 2, 2 Forrás: Aldrich 1995, 32. Hasonló dilemmát ábrázol a másik példatörténet (1.2. táblázat), amelyben három különálló törvényjavaslat elutasításáról vagy elfogadásáról dönt három parlamenti képviselő. Az X törvényjavaslat elfogadása 4 pontot hoz A-nak, 3 pontot B-nek, viszont komoly csapást jelent C számára, amit a 9-es nyereség" (valójában veszteség) fejez ki. Az Y javaslat elfogadása leginkább B számára kedvező, aki 4 pontot nyer, C csak 3-at, A viszont 9-et veszít. Z javaslat elfogadása pedig B számára jelent 9 pontos veszteséget, 4 pontot hoz C-nek és 3- at B-nek. Amennyiben többségi szavazással dől el a három kérdés, és mindegyik szereplő racionálisan (az adott dilemmában a számára legnagyobb hasznot hozó megoldást választva) szavaz, mindhárom javaslatot el fogják fogadni, következésképpen a képviselők mindegyike 2-vel fejezi be a szavazássorozatot. Vagyis még annál is rosszabbul járnak, mintha előzetesen megállapodtak volna abban, hogy mindhárom javaslatot elutasítják. 1.2. táblázat - A képviselők előtt álló alternatívák mátrixa Törvényhozó Javaslat X Y Z A 4 9 3 B 3 4 9 C 9 3 4 2 2 2 Forrás: Aldrich 1995, 30. 4

1. A párt fogalma és alaptípusai Ez a második példa ugyanakkor nemcsak azt mutatja, hogy közös megállapodással elkerülhető a mindenkire káros kimenet, hanem azt is, hogy ha két szereplő (például A és B) összefog, akkor sokkal jobban járnak (például X javaslatot elfogadva, Y-t és Z-t elutasítva nyereségük 4, illetve 3 lesz), mintha egyedül cselekednének (eredmény: 2), vagy elfogadnának egy univerzális elvet, például hogy minden javaslatot vissza kell utasítani (eredmény: 0). Ahhoz azonban, hogy bármiféle együttműködés létrejöjjön, biztosítékok kellenek. Bár a fent ábrázolt helyzetekkel való többszöri szembesülés kialakíthat együttműködési készséget, a biztos megoldást a kikényszeríthető megállapodások jelentik. A fogolydilemmában ilyenre nincs lehetőség, a parlamenti képviselők azonban kialakíthatnak fegyelmező mechanizmusokat. Ez a mechanizmus a párt. A párt ugyanis erőforrásai révén büntetni és jutalmazni is tudja a politikusokat, s ezzel rákényszerítheti őket a hosszú távon mindnyájuk számára hasznos együttműködésre. A parlamenti frakció vezetésének ezért az a dolga, hogy a frakció rendelkezésére álló erőforrásokat (pénz, funkciók, felszólalási lehetőségek stb.) és szankciókat a felmutatott hűségnek és teljesítménynek megfelelően ossza szét. A párt tehát nemcsak a széttartó egyéni stratégiákat rendezi csokorba, hanem megoldja a kollektív cselekvésben való részvétel problémáját is. Mancur Olson nevezetes tételében azt állítja, hogy racionális, önérdekből cselekvő individuumok" csak kényszer (büntetés) vagy külön ösztönzők (jutalmak) hatására vesznek részt kollektív erőfeszítésekben (Olson 1982, 9). Hiába kecsegtet a közös cselekvés minden résztvevő számára előnyös kimenettel, az aktív részvételtől visszatart az a felismerés, hogy a közös erőfeszítés eredményét mindenki élvezheti majd, nem csupán az összefogásban résztvevők. Vagyis a személyes áldozathozatal nem racionális, az ún. potyautas hozzáállás azonban az. Ez utóbbi tipikus formája az, amikor a képviselő nem megy el szavazni, remélve, hogy társai elérik a számára is kívánatos törvények elfogadtatását. A passzivitásból az olsoni elmélet szerint csak az ún. szelektív ösztönzők mozdítják ki az embert. A szelektív ösztönzőknek az a lényegük, hogy a közös cselekvésben való részvételtől függően adományozhatók, vagyis élvezetükből a részvételt megtagadók kizárhatók. A pártvezetés szankcionálhatja a potyautas" stratégiát. A pártok a racionális viselkedés irodalmának egy másik jól ismert problémájára is megoldást jelentenek. Atársadalmi választás elméletének ismert paradoxona azt mutatja be, hogy amennyiben többségi elv alapján próbál egy háromfős vagy nagyobb testület három vagy több lehetőség közül választani, akkor eltérő preferenciák esetén a választás káosz"-ba torkollhat. Mindegyik alternatíváról kiderülhet, hogy kisebbségi véleményt képvisel, s bár a szavazók mindegyikének van egy ún. tranzitív preferencia-sorrendje (vagyis ha egy szavazó X-et részesíti előnyben Y-hoz képest és Y-t Z-hez képest, akkor X-et Z-hez képest), a testület egészének nincs. 2 Ezt a paradoxont is szemléltethetjük a parlamenti képviselők előbbi példájával, azzal a különbséggel azonban, hogy itt nem egyenként döntenek a képviselők a javaslatok elvetéséről vagy elfogadásáról, hanem a három javaslat ugyanarra a problémára vonatkozik, és közülük kell egyet kiválasztaniuk. A törvényhozó természetesenx alternatívát preferálja, de ki tudna békülni Z-vel is (hiszen még az is hoz számára némi nyereséget), ám Y javaslatot mindenképpen el akarja kerülni, mivel az számára (vagy az általa képviselt érdekek számára) jelentős kárt (itt 9) eredményezne. Hiába javasolja azonban X-et, C és B törvényhozók Y javaslatot fogják szembeállítani vele, hiszen az mindkettőjük számára (de különösen B számára) jobb megoldást jelent. A képviselő, hogy a legrosszabbtól megmeneküljön, ekkor inkább Z javaslathoz fog csatlakozni, tudván, hogy C képviselővel együtt (aki számára Z előnyösebb, mint Y) többséget tud felmutatni e javaslat mellett. Végül B, látván, hogy a folyamatok a számára lehető legrosszabb irányba haladnak, újra előáll az eredeti X javaslattal, ezzel szétrombolva C és A koalícióját, és átcsábítja A-t a saját oldalára. Vagyis kiderül, hogy a háromfős testület egésze számára X vonzóbb Y-nál, YZ-nél és Z X-nél. Az alternatívák kölcsönösen körbeverik" egymást. Nem születik döntés, mert nem jön létre (a játékelmélet nyelvén szólva) egyensúlyi állapot. Ha azonban a képviselők közül kettő nem egyszerűen megegyezik, hanem hosszú távú, kikényszeríthető megállapodást köt más szóval pártba tömörül, a testület egésze is pontot tehet a trilemma" végére, és a koalíció tagjai is sikert könyvelhetnek el. (A parlamenten kívüli együttműködés racionalitása) A pártok jelentősége a kampány során talán még nagyobb, mint a törvényhozásban. A parlamenti politikusok szükségszerűen kiterjesztik a döntéshozó testületben létrejött koordinációt a parlamenten kívüli területekre. Az a csoport ugyanis, amely kisebbségbe kerül a 2 Az ún. Arrow-paradoxon összes vonatkozását e helyütt nincs módunkban tárgyalni. 5

1. A párt fogalma és alaptípusai törvényhozásban, nem tehet mást, minthogy megkísérelje külső erőforrások bevonásával megváltoztatni az arányokat. Ekkor válnak fontossá a választások, amelyek sikeres lebonyolítása kollektív erőfeszítést igényel. A képviselővel rokonszenvező szavazónak, amennyiben mérlegre teszi szavazatának valóságos súlyát, vagyis annak a valószínűségét, hogy az ő szavazatán múlik a jelölt megválasztása, arra a következtetésre kell jutnia, hogy bölcsebb otthon maradnia. E döntés mellett szól az a tény is, hogy amennyiben végül kedvenc képviselőjét mégis megválasztják, ő ugyanannyira fogja élvezni az ebből fakadó politikai előnyöket, mint azok a társai, akik vették a fáradságot", és elmentek szavazni. Kérdés tehát, hogy hogyan lehet rávenni a racionálisan gondolkodó polgárt a szavazásra. A szavazás logikáját leíró képletek legfontosabb elemei: 1. annak a valószínűsége, hogy a szavazat számít, 2. annak a haszna, hogy a kedvenc jelölt és nem valaki más nyeri a választást, 3. a szavazás költségei, 4. a szavazásban való részvételből fakadó elégedettségérzés, melyet többnyire az állampolgári kötelességérzettel kapcsolnak össze. Ebből következően, a pártok egyik alapvető feladata a szavazással járó költségek, így például az információszerzés költségeinek csökkentése, annak az elhitetése, hogy egy szavazat is számít, a kötelességérzetre való nevelés és végül a jelöltek közötti valóságos különbségek eltúlzása. A potyautas"-stratégia az egyszerű támogatók körében természetesen elterjedtebb, mint a képviselők körében, ezért a pártszervezet dolga sokkal nehezebb ezen a szinten, mint az elit körében. A jelölteknek ahhoz, hogy esélyük legyen a választási sikerre, mindenekelőtt láthatóvá kell tenniük magukat. A párthoz való csatlakozás egyben egy közismert és sokak számára már pozitív asszociációkat keltő márkanévhezvaló csatlakozást jelent. A párttal való asszociáció révén a jelöltet azok a kampányok is segítik, melyeknek tárgya nem ő, hanem a párt másik jelöltje vagy maga a párt. A jelöltnek ebben az esetben kevesebbet kell költenie ahhoz, hogy neve eljusson a szavazókhoz, s már kampánya kezdetén biztos szavazói mag áll rendelkezésére. A győzelem érdekében a szavazókat mozgósítani kell (gyakran a szó szoros értelmében is, vagyis eljuttatni őket az urnákhoz), s ebben a folyamatban a párt kampánygépezete nélkülözhetetlen. De a győzelmet követően is hasznos a jelölt számára a párt, hiszen csak a párt képes megszervezni a politikai zsákmányok egész rendszerét. Az egyes képviselők újraválasztása mellett a pártok országos szintű szerveződése növelheti az országos politikára való befolyásnak (ami különösen fontos lehet a párt szponzorainak), az elnöki vagy miniszterelnöki pozíciók megszerzésének, a számos országban létező országos listás mandátumokból való részesedésnek és a biztos pénzügyi háttér megteremtésének (ti. az alacsonyabb szinten szerveződő képviselők az államtól és a parlamenten kívüli támogatóktól is kevesebbet remélhetnek) a valószínűségét. Ahol az elnök vagy a miniszterelnök nagy hatalommal bír, ahol megválasztása egyszerű többségi szisztémában történik, ahol e tisztségek megválasztása szorosan kapcsolódik a törvényhozási választásokhoz és ahol a törvényhozási választások szintén többségi logikájúak, különösen megéri országosra kiterjeszteni a pártok szerveződését (Cox 1997, 187 190). 4. 1.4. Politikustípusok A politikai pártok jellegét nagymértékben meghatározza, hogy tagjaiknak és vezetőiknek milyen politikai attitűdjeik és motivációik vannak. A politikai pártok elemzésénél az egyik kiindulópontunk ezért a politikusi motivációk vizsgálata lesz. Első megközelítésben, a motivációkalapján a politikusokat két nagy ideáltípusba, a hivatalorientált és a politikai program- (érdek- vagy érték-) orientált politikusok típusába sorolhatjuk (Laver- Schofield 1990, 36 48). Az utóbbi elsődleges célja nem a hatalmi pozíció, hanem politikai ideák képviselete, terjesztése és megvalósítása vagy pedig valamely meghatározott társadalmi csoport, réteg érdekeinek a képviselete. A politikus meghatározott politikai eszmével és/vagy programmal rendelkezik, amit nem áldoz fel a közvélemény, a szavazók ízlése kedvéért. Számára a közhivatal megszerzése nem önmagában való cél, hanem csak eszköz politikai törekvései megvalósításához. Elsődleges célja a politikai identitás és akarat artikulálása, valamint a kormány politikai befolyásolása az általa kívánatosnak tartott irányba. A hivatalorientált politikus célja ezzel szemben a közhivatal elnyerése. Mivel ennek záloga a demokráciákban a szavazók megnyerése, politikai programját a tömegízlésnek rendeli alá. A közhivatal megszerzése a politikus önmagáért való" célja. A pozíció birtoklása önmagában örömet okoz (presztízs, siker, hatalom, pénz stb.). A választók számára kínált politikai program így instrumentális" jellegű: a karrierorientált politikus számára önálló értéke nincsen, csak a kormányra kerülés eszköze. Míg a programorientált politikus szembeszáll a tömeghangulattal, eszméivel meg kívánja váltani a világot, a karrierista éppen a tömeghangulat hullámait meglovagolva éri el célját. 6

1. A párt fogalma és alaptípusai A kétféle politikustípus célfüggvénye fordított. Az önkéntes" azért akarja megnyerni a választásokat, hogy megvalósítsa programját. A karrierista viszont azért hirdet meg egy politikai programot, hogy megnyerje a választásokat. A programorientált politikusok két csoportba sorolhatók. Az egyikbe tartoznak az ideológiaorientált politikusok, akik belső elhivatottságot éreznek egy speciális politikai eszméhez vagy irányzathoz. Ok alkotják az érték- vagy ideológiaorientált pártokat. A másik csoport tagjai inkább a lobbistához hasonlíthatók. Ok alkotják az érdekképviseleti jellegű, illetve a rétegpártokat. Az érték- vagy ideológiaorientált pártok és a rétegpártok közös sajátossága, hogy egyaránt reprezentatív" jellegűek. Nem sokféle érdekcsoport, értékkör aggregálása a fő céljuk, hanem egy meghatározott érdekcsoport vagy értékorientáció akaratának kifejezése és képviselete. A pártokat támogatókat (párttagok vagy párton kívüliek) szintén többféle motiváció mozgathatja. Vannak, akik hozzá akarnak járulni a pártok által hirdetett társadalmi célok megvalósításához. Másokat a pártok által nyújtott kisebb-nagyobb szolgáltatások, szabadidő-eltöltési lehetőségek, illetve a közösségi élmény tart a párt közelében. S végül vannak, akik a hatalom, a státus vagy a pénz reményében ajánlják fel segítségüket. A materiális (pénz, hivatal stb.), a szolidáris (az együttlé- tekhez kapcsolódó) és a programatikus (ideológia, identitás) jellegű ösztönzők alkalmazásával a pártok mindhárom csoportból szerezhetnek aktivistákat (ClarkWilson 1961; Wilson 1973). 5. 1.5. A pártok alaptípusai A pártok számtalan tipizálása közül jó néhány a fentebb tárgyalt motivációs típusokon alapul. Eszerint megkülönböztethetjük az érték- vagy érdekalapú, azaz reprezentatív jellegű párttípust, a rétegpártot, amelyik egy meghatározott szubkultúra vagy társadalmi csoport érdekeit és politikai törekvéseit képviseli a politikában és a parlamentben. Ilyen pártot alkotnak az egy-egy etnikai, vallási vagy kulturális kisebbséget, szubkultúrát, gazdasági érdeket (például az agrárpártok) vagy valamilyen karakteres ideológiai tábort képviselő pártok. A rétegpártok célja alapvetően az érdekképviselet, a saját bázis speciális érdekeinek vagy akaratának a kifejezése, megjelenítése a politikában. A másik típust az aggregáló, gyűjtőpárt jellegű pártok alkotják. A gyűjtőpártok célja nem valamely meghatározott érdekcsoport vagy kisebbség érdekeinek a képviselete, hanem a választók többségének a megnyerése egy általános politikai program segítségével. Egy gyűjtőpártnak olyan pártnak kell lennie, amelyikben mindenki számára van hely ezért is hívják őket időnként omnibusz"-pártoknak. Ebből adódóan a gyűjtőpártok programjának nem egy érdekcsoporthoz, hanem mindenkihez, az egész politikai közösséghez kell szólnia. E program keretében sokféle akaratot kell aggregálni, hogy a többség számára vonzó lehessen. A reprezentatív jellegű rétegpárt és az aggregáló jellegű gyűjtőpárt szembenállása mögött megbújó logika további különbségeket is létrehoz. William Wright (1971) a rétegpártra a pártdemokrácia (továbbiakban demokratikus), míg a gyűjtőpártra a racionális-hatékony (továbbiakban racionális) címkéket alkalmazta. A racionális" párt az aktivistákat anyagi ösztönzőkkel motiválja, működési stílusa pragmatikus, s a vezetői gyakran a párton kívülről rekrutálódnak. A demokratikus" modell viszont célorientált, a civil társadalomba mélyen beágyazódott szervezet, amely nagy hangsúlyt fektet a kormányzati program kidolgozására és végrehajtására. A párton belül fontos szerepe van a szervezeti hűségnek, s a párt jellemzője a szervezettség, az intézményesültség, a jelöltek feletti szervezeti kontroll. A tagok célja, hogy belső demokrácia útján befolyásolják a párt irányvonalát. A párt tevékenysége messze túlmutat a választások lebonyolításán: társadalmi és kormányzati feladatai egyaránt vannak. A pártaktivistákat alapvetően célösztönzők motiválják, a párt stílusa ideologikus. Az ehhez az ideáltípushoz tartozó pártok kiterjedt, magas fokon integrált struktúrával, továbbá tömeges tagsággal és erős alapszervezetekkel bírnak, a karrierminták pedig intézményesültek (a vezetők tehát belülről" jönnek). A demokratikus" modell fő haszonélvezői a tagok és nem a szavazók. A racionális" párt összekapcsolja az érdekszervezetek által megjelenített problémákat, míg a demokratikus" párt, miután saját programja van, az érdekszervezetek riválisa. A racionális" típus fő feladata a konszenzusépítés, lehetőleg minél kevesebb konfliktussal, míg a demokratikus" párt a konfliktusokkal járó radikális változás tipikus eszköze. 6. 1.6. A pártok tipizálása a célok alapján A hivatal és program dichotómiája jól jelzi a politikában érvényesülő két alapvető trend ellentétét, de a valóságban a pártok célja nagyon is sokrétű lehet. A racionális" alaptípuson belül érdemes például 7