Dinamikus településrendszer Helyzetelemzés II. Külső trendek 2005. március.
Készült: VÁTI Kht Stratégiai Tervezési Igazgatóság Munkatársak: Jusztin Valéria Radvánszky Ádám Illés Dóra Simonffy Tóth Zsuzsanna Czene Zsolt Vajdovichné dr. Visy Erzsébet Igazgató: Wächter Balázs Vezérigazgató: Csanádi Ágnes 2
TARTALOMJEGYZÉK 1. A TELEPÜLÉSRENDSZER ALAKULÁSÁNAK NEMZETKÖZI TENDENCIÁI...4 1.1 AZ URBANIZÁCIÓ NEMZETKÖZI TRENDJEI... 4 1.1.1 Decentralizáció, városi térségek, funkcionális városi területek... 4 1.1.2 Város-hierarchia (központrendszer)... 8 1.1.3 Új városi terek... 14 1.2 A TELEPÜLÉSHÁLÓZATRA HATÓ EGYÉB VILÁGGAZDASÁGI TRENDEK... 15 2. TELEPÜLÉSFEJLESZTÉS AZ EURÓPAI UNIÓ KÖZÖSSÉGI POLITIKÁJÁBAN... 19 2.1 AZ EURÓPAI UNIÓ VÁROSI TÉRSÉGEKKEL KAPCSOLATOS KÖZÖSSÉGI POLITIKÁJA... 19 2.1.1 Városi terekkel kapcsolatos fejlesztési irányvonalak... 19 2.1.2 Városfejlesztés a közösségi politikát megalapozó dokumentumokban... 21 2.1.3 Jelenlegi támogatáspolitika és várható változások... 24 2.1.4 A kelet-közép-európai térség sajátosságai a városi problémákkal kapcsolatban... 27 2.2 A FALU AZ EU VIDÉKFEJLESZTÉSI POLITIKÁJÁBAN... 30 2.2.1 A falufejlesztéshez kapcsolódó trendek Európában és az EU politikáiban... 31 2.2.2 Előzmények, jelenlegi támogatáspolitika... 32 2.2.3 A 2007-2013-as programidőszak várható változásai... 34 2.2.4 A falu a vidékpolitikát megalapozó (nem hivatalos) EU szintű dokumentumokban35 2.2.5 Egyéb európai szintű (nem hivatalos EU) falufejlesztési kezdeményezések... 36 2.3 A TELEPÜLÉSEK TEREK FEJLESZTÉSHEZ KAPCSOLÓDÓ SZAKPOLITIKÁK ÉS EGYÉB KEZDEMÉNYEZÉSEK... 37 2.3.1 A gazdasági versenyképesség és foglalkoztatás növekedését segítő szakpolitikák. 38 2.3.2 A gazdasági és társadalmi kohéziót erősítő szakpolitikák... 38 2.3.3 A települések transz-európai hálózatokba, vérkeringésbe való bekapcsolódását segítő szakpolitikák... 38 2.3.4 A fenntartható fejlődést és a városi életminőség javulását célzó szakpolitikák... 39 3
1. A TELEPÜLÉSRENDSZER ALAKULÁSÁNAK NEMZETKÖZI TENDENCIÁI 1.1 Az urbanizáció nemzetközi trendjei A településrendszer alakulása természeti, társadalmi és gazdasági adottságok és azok változása együttesének függvénye. A folyamat nemzetközi szintű, az országhatárokon átlép. A nemzetközi trendek megértése, figyelembe vétele igen fontos a jelen időszakban, amikor Magyarország szervesen kapcsolódik a világméretű összefüggés rendszerbe, és amikor a globalizáció a kis, periferikus helyzetű településekben is érezteti hatását. A településrendszer változásának ma a 20. század óta fontos meghatározója az urbanizációs folyamat, amely közigazgatási státustól függetlenül érezteti hatását a települések életében, városokban és községekben egyaránt. Nemzetközi trendjeinek vizsgálata révén megalapozottabb lehet a hazai településpolitika kidolgozása. 1.1.1 Decentralizáció, városi térségek, funkcionális városi területek A 19. században és a 20. század első felében az európai urbanizálódás jellegzetes folyamata a városnövekedés volt. Ennek alapja és mozgatója az ipari termelőerők és a népesség városi koncentrációja. A város és vidéke a kapcsolatát a központ periféria viszonyok határozták meg, amelynek keretében a város ipari munkahelyet és szolgáltatásokat biztosított ellátási körzete számára, a vidék nyersanyaggal, élelmiszerrel látta el a várost, és biztosította a városban koncentrálódó termelés számára a munkaerőforrást. A 20. században az urbanizációt meghatározó tényezők átalakultak, új elemekkel gazdagodtak, differenciálódtak. Felgyorsult a gazdaság tercierizálódása. A szolgáltató szektor mindinkább a gazdaság meghatározó szektorává vált, és ez együtt járt a közlekedési majd a közlekedési és kommunikációs hálózatok nagyarányú bővülésével és fejlődésével. Ennek nyomán felgyorsult a nagyvárosok fejlődése valamint a kisebb és nagyobb szolgáltató központok kialakulása. Az urbanizáció új tendenciája erősödött fel, ami a települések fejlődésének, változásának történelmi folyamatában gyökeres változást hozott. Ez a változás strukturális jellegű, elsősorban nem a települések egyedi sajátosságait, hanem egymás közötti kapcsolatait, azaz a térszerkezeti adottságokat és folyamatokat érinti. Az urbanizáció 20. századi folyamatának termékét a magyar szakirodalom pontatlanul agglomerációnak, a folyamatot agglomerálódásnak nevezi. Az agglomeráció kifejezés szó szerint halmazt, koncentrációt jelent (Querrieien: 2003). Francia nyelvben az agglomeration szó jelentése település, azaz a lakosság, a tevékenységek, az épületek térbeli gyülekezete. A magyar szóhasználatban az agglomerálódás sűrűsödésre utal, arra a világszerte érvényesülő és a fejlett országokban sajátos adottságokkal rendelkező folyamatra, amelynek során a lakosság és a gazdasági tevékenységek bizonyos, egy vagy több nagyvárosra fűződő térségekben koncentrálódnak. A térbeli koncentrálódás egy bizonyos szakaszt követően szétfeszíti a város, a nagyváros területi határait. Ez viszont kettős folyamatot indít el: egyfelől a vidéki térségek felől áramló népesség és gazdasági tevékenységek törekvését és fokozatos haladását a városi térség és annak központja irányába, 4
és ezzel párhuzamosan a városi népesség és gazdasági tevékenységek egyre nagyobb részének áttelepülését a város határán kívüli településekbe, így megindítva az elővárosodás folyamatát. Az urbanizált (agglomerálódó) térségeket jellemző regionális koncentráció kiterjed a gazdasági és szolgáltatási szférára is. A települések a népesség, a munkahelyek, iskolák, ügyintézés intézményei által kapcsolódnak egyre szorosabban a nagyvároshoz, és a gazdaság területén is mind jobban összefonódnak először a központ és a környező települések, majd később felerősödnek, meghatározóvá válnak a környező települések egymás közötti gazdasági, társadalmi, kulturális, infrastrukturális kapcsolatai is. Optimális feltételek között az urbanizált térségek a civilizációs és kulturális fejlődés színterei és koncentrációi, ahol különös figyelmet kell fordítani arra, hogy a növekedés, fejlődés, változás ne járjon együtt környezeti károkkal, a természeti és kulturális értékek veszélyeztetésével, a szabad, beépítetlen területek csökkenésével valamint a hátrányos helyzetű lakosság-csoportok igényeinek elhanyagolásával. Az agglomerálódás folyamatát, azaz az urbanizált térségek kialakulását, életútját már a 20. század eleje óta figyelik, vizsgálják, elemzik a szakemberek. Egyes, a kezdeti időszakhoz kötődő vélemények károsnak, különösen az életkörnyezetet, az életfeltételeket illetően hátrányosnak ítélték meg, az egészségtelen, zsúfolt nagyváros területi terjeszkedésével azonosították. Ez a szemlélet jellemezte a kapitalista rendszerhez kötődő folyamatokat mereven elutasító szovjet-szocialista típusú településtudományt. Mások, szintén a kezdeti időszakban, az előbbivel ellentétben éppen az új, jobb, tagoltabb szerkezetű települési rendszert eredményező folyamatként üdvözölték, főleg az angolszász országokban. Lewis Mumford a 20. század elején az urbanizáció térségi terjedésében látta az urbanizáció problémáinak megoldását. Úgy vélte, hogy a személy gépkocsi olyan új mozgásforma és életmód lehetőségét adja az embereknek, amely felszabadít a helyhez kötöttségből és kiszabadít a zsúfolt városból. 1925-ben megjelent tanulmányában írta hogy az amerikai településfejlődés döntő mozgatója a népesség mozgása (vándorlás, migráció). - Az első migráció, az elsődleges településfejlődési folyamat az amerikai településrendszer történeti bázisát hozta létre. - Az iparosodás, a második migráció terméke az ipari város, - A tercierizálódás, a harmadik migráció eredménye a nagyvárosi koncentráció. - Az ezt követő új, negyedik, regionális szintre átlépő városfejlődési folyamat nyomán kialakuló új településrendszer, az úthálózatra fűződik, és tagolt szabad zöld területekkel ötvözött és övezett, városias terek alkotják. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, új, térségi szemléletű tervezésre van szükség. Szerencsések vagyunk, hogy a folyamat kezdetén vagyunk. Szabadjára engedhetjük, és hagyhatjuk, hogy ugyanolyan súlyú problémákhoz vezessen, mint az előbbi folyamatok, vagy tudatosan jó irányba terelhetjük. (Mumford 1925) Ennek a gondolatnak a jegyében alakult meg a Regional Plan Association, New York térségében a területi folyamatok irányítására. Idővel megszilárdult az agglomerálódás szükségszerszerű voltának felismerése. (Meggyesi: 1985) A folyamat káros lehet, ha a tervezés, irányítás nem vállalkozik szabályozására és az orientálására, de lehet kedvező és hasznos is, ha a megfelelő fejlesztéspolitikai intézkedések megvalósulnak. Európa keleti felében sajnálatos módon csak a 20. század végén kapott teret ez a felismerés. Ezért Kelet-Európában az agglomerálódás ellentmondásos módon zajlott a legutóbbi időkig. A népesség térségi koncentrációját csak nagy késéssel követte az 5
infrastruktúra, az ellátó rendszerek és a gazdasági tevékenységek térbeli rendszerének fejlődése. A településtudomány az 1960-as évektől kezdve vizsgálta az európai városi térségek változását egy ciklikus modell szerint (Hall: 1993). A koncentrációs fázisban a városba a vidéki térségből és ezen belül közvetlen térségéből is áramlik a népesség, a város népességszáma növekszik, körzetében a népességszám csökken (abszolút koncentráció). A szuburbanizációs fázis induló szakaszában megindul a városból a lakosság kitelepedése, és tovább folytatódik a beáramlás vidékről. A migrációs nyereség meghaladja a kitelepedés miatti veszteséget (relatív koncentráció). Ahogyan halad előre az elővárosodás, a lakosság kiáramlása intenzívebbé válik, a lakossággal együtt a szolgáltatás és a munkahelyek is a város környékén telepednek le. A kiáramlás mértéke nagyobb, mint a bevándorlás. (relatív decentralizáció). A szakirodalom dezurbanizációs fázisnak nevezte el azt a folyamatszakaszt, amikor a város népességszáma a migrációs veszteség miatt már csökken, a körzet népességszáma nő a városból kifelé tartó valamint a vidéki térségekből a városi térség felé haladó népességmozgás és gazdasági struktúraváltás következtében (abszolút decentralizáció). Ebben a folyamatszakaszban a régi elővárosok is hanyatlásnak indulnak, miközben az urbanizált térség kifelé, a vidéki térség felé terjeszkedik. A dezurbanizációs folyamatot esetenként fáziskéséssel követi, más esetben vele párhuzamosan bontakozik ki a reurbanizáció, a város belső részének fizikai, gazdasági és demográfiai, társadalmi megújulása. Az Egyesült Államokban az 1930-as, 40-es években kibontakozott a szuburbanizálódás, a zöld elővárosok növekedése. Nyugat-Európában a folyamat a II. világháború után erősödött fel. Anglia, Dánia, Hollandia és Franciaország nagyvárosai az 1970-es években már a relatív illetve az abszolút decentralizáció fázisában voltak, az 1980-as években a dezurbanizáció domináns szerepet kapott, az 1990-es években a reurbanizáció fokozatosan került előtérbe. A településrendszer és az urbanizációs ciklusok alakulását Nyugat-Európában nemcsak a népesség és a gazdaság mozgásfolyamatai, hanem ezekkel együtt a településrendszer alakításának politikája is befolyásolta. A településrendszer alakítására irányuló politikának két jellegzetes megközelítési iránya különböztethető meg. Az egyik a Christaller-féle, a hierarchikus központrendszer 6
kialakítására irányuló, nagytérségi szintről kiinduló, településhálózat tervezés (ez érvényesült a Németországban valamint a kelet-európai szocialista országokban, közöttük Magyarországon az 1970-80-as években. Ezzel szemben az eredetét tekintve angolszász politika (először Angliában és az Egyesült Államokban alkalmazott modell) a városi szinttől kifelé irányuló megközelítést képviseli. Ez a megközelítés nyert teret az angol és ezt követően más európai és amerikai kertváros mozgalmak keretében, majd a városi problematikából kiinduló települáshálózat-fejlesztés kibontakozásában. A folyamat indulása kezdetben mozgalmi jellegű volt. Ebenezer Howard 1898-ban jelentette meg Garden Cities: a peaceful way towards a real reform (Kertvárosok: békés út az igaz reformok felé ) című írását, amelyben utópista kortársaihoz hasonlóan az új kertváros építésével gondolta el a korabeli, a szennyes, zsúfolt ipari városban megtestesülő társadalmi problémák megoldását. Koncepciója szerint a kertváros a városi és vidéki élet előnyeit ötvözi. A kertváros lakosszámát mintegy 60 ezer főben és területi kiterjedését védő zöldövezetek és mezőgazdasági övezetek létesítésével korlátozni kell. Amint a lakosok száma eléri a meghatározott szintet, a védőövezeten kívül további új kertvárosokat kell létesíteni. (Wegener: 1996) Howard elképzelése lelkes támogatókra talált, és meg is épültek az első angol kertvárosok, Letchworth és Welwyn, majd további európai követőik, így Drezda mellett Hellerau, Budapest városteste mellett a Wekerle telep. A kertváros koncepció alapján a nagyvárosok decentralizált fejlesztésének elvét Raymond Unwin és Whitten dolgozta ki az 1920-as években. A várost övező zöldgyűrűn kívül csak lakófunkciót ellátó alvóvárosok és a lakást és munkahelyet egyaránt tartalmazó bolygóvárosok létesítését javasolták. A kertváros- és a decentralizált városfejlesztési koncepció nagyszabású megvalósításának lehetősége nyílt meg a II világháború után. Az első és egyben irányzatteremtő stratégiát Abercrombie 1944. évi Nagy-London terve tartalmazta, megfogalmazva a regionális decentralizáció nagyszabású programját, mely a településközi zöldövezetek (green belt) létesítését és a tehermentesítő települések új városok létesítését, mint ma is érvényes törekvéseket bocsátotta útjára. Rövidesen hasonló jellegű és hasonló fejlesztési programot elindító tervek készültek az Egyesült Királyság többi urbanizált térsége részére. Kettőt közülük Abercrombie dolgozott ki. A településrendszer tervezésének ez az akciósorozata a megvalósítás óriási lehetőségével párosult, elsősorban azáltal, hogy a központi kormány, rendeletekben rögzítve, kötelezettséget vállalt a végrehajtásban. Angol példára számos európai városrégió rendezési terve és az ehhez kapcsolódó fejlesztéspolitikája került kidolgozásra. A tengerparton fekvő Koppenhága nevezetes ötujjas terve a főváros központjából kifelé tartó gyorsvasút és közút rendszerre fűzte fel az új városokat, és a meglevő települések bázisán a fejlesztési területeket jelölt ki. Stockholm jellemzői a gyorsvasútra fűzött bolygóvárosok (Vällingby és Farsta). Párizs körzetében öt nagy új város létesült a fővárosi koncentráció befogadására. Az urbanizált térségek decentralizált fejlesztése új városok létesítésével és a települési területek növekedésének korlátozásával megfelelő tervezési modellnek bizonyult a világháborút követő konjunktúra időszakában, amikor Európa szerte kibontakozott az urbanizáció decentralizációs időszaka, a városi népesség, főleg a középrétegek kifelé áramlása. A szuburbanizáció folyamatához hasznos kereteket adott az a tervezési modell, 7
amely a városi területek növekedését zöld övezet kijelölésével és fenntartásával korlátozza és a zöld gyűrűn kívül fekvő településeket a kiáramló népesség befogadására teszi alkalmassá. A zöld övezet modell hatékonyságát jelzi, hogy Európa egyik legnagyobb népsűrűségű területén, Angliában a beépített és a nem beépített területek rendezetten váltakoznak. A zöld övezetre vonatkozó előírások jelenleg is érvényesek, azokat a kormányzat rendszeresen megújítja. (PPG 2004) A beépített területek növekedését korlátozó, hasonló előírások vannak érvényben Hollandiában. Franciaországban a városok között 2-5 km sávban kell fenntartani szabad, azaz beépítés-mentes területet. Az új városok építése annak érdekében, hogy az urbanizált térségekben a lakosság és a gazdasági tevékenységek letelepedése rendezetten történjen, több évtizeden át tartott, és az Egyesült Királyságban, főleg London térségében (a Délkelet-Anglia Régióban) az új városok egymást követő generációit hozta létre. Legkésőbbi példájuk, Milton Keynes jelenleg már 500 ezer lakosú, jelentős gazdasági erőt képviselő város. További új városok már nem épülnek, és maga Milton Keynes sem igazi, zöld mezős új város, hanem meglevő települések összeépítésével jött létre. Az új városok (new town) létesítése, később pedig ezekkel együtt, meglevő települések bázisán fejlesztési területek (expanding town) kijelölése összhangban volt a decentralizációs, szuburbanizációs (agglomerálódási) folyamat kibontakozásával, és a spontán folyamatot szervezettebb keretek közé való terelte. Franciaországban, alapvetően Párizs környékén az öt új város építésének célja kifejezetten a decentralizáció folyamatának irányítása volt. Az 1965. évi Schéma Directeur szerint, többszintes lakóépületekkel, telepszerűen létesített nagyvárosok a főváros felé tartó illetve onnan kiköltöző lakosság elhelyezésére szolgált. A város és közvetlen térsége sokoldalú együttműködésének közigazgatási elismerését tükrözte és az irányítás decentralizálását szolgálta a Nyugat-Európa országaira kiterjedő közigazgatási reform. Ennek lényege - figyelemmel a településközi kapcsolatok, egymásra utaltság erősödésére, az együtt-fejlesztés racionalitására - a szétaprózott közigazgatási struktúra alsó szintű koncentrációja. Nagy-Britannia esetében Angliában és Walesben az 1800 helyi hatóság helyett 51 megyébõl és 375 helyi körzetbõl, Skóciában 8 regionális és 49 helyi körzetbõl álló közigazgatási rendszer alakult. Finnországban 1976-ban 84 városi és 377 vidéki (falusi) közigazgatási egységet alakítottak ki. Összevonásokra került sor Dániában, Svédországban, Hollandiában, Németországban stb. Franciaországban 2002-ben került sor a nagyobb helyi közigazgatási egységeket eredményező reformra. 1.1.2 Város-hierarchia (központrendszer) Ahogyan a tercier szektor 20. századi előretörése a városok térségi decentralizálódását: a központi város és az elővárosok együttélésével városi településegyüttesek kialakulását (szuburbanizáció, agglomerálódás) hozta magával, a 20. század végén, illetőleg az ezredforduló idején az információs társadalom és a globalizálódás lett a település- (város-) fejlődés meghatározója. 1991-ben a fejlett országokban már a foglalkoztatottak 60-75 %-a dolgozott a szolgáltató szektorban és 30-50 % az információ-kezelés valamely területén. (Castells 2000) A folyamat terméke, a 20.század végi, 21.század eleji jellegzetes település- (város-) fejlődési folyamat a dezurbanizáció (széttelepülés) és a reurbanizáció (a városok újraéledése). 8
A fejlett országokban a gazdasági élet súlypontjait nem a nagy termelő ipari központok, hanem a pénzügy és a specializálódó szolgáltatások centrumai alkotják. A folyamat elsősorban a nemzetközi (globális) városhálózati hierarchia csúcsán levő, világvárosoknak kedvez. Ezekben bontakozott ki legkorábban a reurbanizáció folyamata. Hatását jelzi, hogy Nyugat-Európa nagyvárosainak népességszám csökkenése megállt, és növekedés indult, miközben Kelet-Európa nagyvárosaiban még folytatódik a népességszám csökkenés. Jelenleg Magyarországon a településfejlődés jellemzője, hogy a népességszám csökkenés általános tendenciája közepette az urbanizált térségek központi városainak népességszáma csökken, a környező településeké pedig növekszik. Meg kell jegyezni, hogy a nyugat-európai nagyvárosok növekedése csak részben függ össze az új gazdaság városi koncentrációjával, másik összetevője a nemzetközi bevándorlás. A globalizáció és az informatikai fejlődés így a városok, urbanizált térségek hierarchikus rendszerében globális és nemzetközi szinteket hoz létre. Jelentőségüket tevékenységstruktúrájuknak négy fő összetevője adja: Pénzügyi és üzleti szolgáltatások (bank, biztosítás, olyan üzleti szolgáltatások mint a könyvvitel, jogi, marketing szolgáltatások, műszaki, építészeti, divat- és ipari forma tervezés); Irányítás, menedzsment (nemzeti kormányszervezetek, nemzetközi szervezetek, multinacionális cégek központjai) Kulturális szolgáltatások (színház, opera, hangverseny, múzeum, kiállítás, műkereskedelem, nyomtatás, elektronikus média) Turizmus (üzleti, rekreációs, kulturális stb. turizmus létesítményei: hotelek, vendéglátó helyek, szórakozóhelyek, közlekedési szolgáltatások). A fenti szolgáltatások mind összefüggnek az információ generálásával, továbbításával vagy fogyasztásával, és jellemző rájuk a szinergiák fontossága és a közvetlen kapcsolatok fontossága. Az urbanizáció korábbi, koncentrációs fázisában a város fejlődése lényegében a környező térségből merített erőt. A várost övező vidéki térség volt a munkaerő és lakosszám növekedésének forrása, az élelmiszerek és nyersanyagok biztosítója, a városnövekedés tartalékterülete valamint a városi szolgáltatások felvevő piaca. Eközben a vidék függő viszonyban volt a várossal mind gazdasági, mind politikai tekintetben. A város falu dichotómia miatt kialakult feszültség különösen erős volt a 20. század derekán, a közép-keleteurópai országokban a helyzet anakronizmusa miatt is. A decentralizációs szuburbanizációs dezurbanizációs folyamatok során ez a város falu dichotómia tompul, meg is szűnik: az urbanizáció által érintett vidéki települések (községek, városok) lesznek a nagyvárosokból kiáramló lakosság és gazdasági tevékenységek célterületei, a szabadidő eltöltésének vonzó terei. A feszültségek nem tűnnek el, hanem átrendeződnek és térben polarizálódnak. Megjelennek a nagyvárosok belsejében és azokon a külső-belső perifériákon, amelyeket a társadalmi-gazdasági fejlődés hatásai nem érnek el. A térségi, településközi kapcsolatrendszer megnövekedett jelentőségének időszakában a hierarchia különböző szintjein elhelyezkedő városok funkciója nemcsak a szolgáltatás és ellátás, hanem hangsúlyosan a közvetítés és az interakció a térség településeivel. Ez az oka annak, hogy a település- illetve városhálózat funkcionális felépítésénél nem pólusoknak, 9
hanem kapuknak (gateway) és csomópontoknak (hub) nevezik a különböző szintű központokat. A gateway city jelentése szerint kaput nyit térsége felé, és profitál abból, hogy közreműködik a térség fejlődésében. Ezt a szerepet vállalta és igen sikeresen tölti be Bécs elmaradott tartománya és a volt szocialista országok felé. Repülőtere, logisztikai központjai, marketing, információ- és kutatási központjai közreműködnek Közép Európa keleti részeinek felzárkóztatásában, és nagymértékben profitálnak ebből. Ebbe szervezettebben kapcsolódhat be Magyarország két Bécs-környéki térsége, a győri és a soproni, és a gateway-city szerepet Budapest fokozatosan átveheti. A hub (szó szerint kerékagy) a közlekedésügyben használt kifejezés, a nagy átszálló helyeket nevezik így, főként a légi közlekedésben. A policentrikus fejlődés terminológiájában a köztes, regionális centrumokat jelölik így, amelyek feladata térségük fejlődésének elősegítése. Ezt a szerepet töltheti be Miskolc Kassával együtt a magyar-szlovák határon átnyúló régióban, Pécs Kaposvárral valamint Eszékkel és Zágrábbal együtt a magyar-horvát határon átnyúló régióban, és hasonlóképpen a többi város is. A folyamat akkor sikeres és hatékony, ha a városok és térségük sajátos gazdasági profillal, identitással rendelkező integrált térséggé válik. Világszinten London, Párizs, Tokió és New York globális jelentőségét ismeri el minden elemző. Ezek az ötmilliós vagy annál nagyobb városok nemzetközi jelentőségű központok. Európában ide sorolhatóak még a Pentagon térség többi városa (Brüsszel, Luxemburg, Amsterdam, Frankfurt, Hamburg, Miláno, München stb.). A nagy népsűrűség, a gazdaság koncentrálódása mellett ezt az óriási városegyüttest jellemzi a földi, légi, vízi közlekedés vonalainak és a telekommuniációs kapcsolatoknak nagy sűrűsége. A hierarchia második szintjét Európa nagytérségi központjai képviselik, fővárosok, mint Koppenhága, Stockholm, Berlin, Bécs, Róma, Madrid, és Budapest, Prága, Varsó, gazdasági centrumok, mint Manchester, Lyon, Stuttgart, Lipcse. Ezek a városok alacsonyabb népsűrűségű térségek centrumai, és valamivel ritkább közlekedési kapcsolatrendszerrel rendelkeznek. Jellemző erre a csoportja a verseny az európai térség egy-egy részén a központi szerep betöltésére. Ez a rivalizálás jellemzi a Helsinki és Stockholm vagy Bécs és Berlin vagy akár Budapest és Prága viszonyát. Van, ahol kialakult a politikai és gazdasági központi szerepek közötti funkciómegosztás (pl. Róma Milánó, Madrid Barcelona) A következő szint városai Peter Hall (Hall: 1996) szerint a kisebb és periferikusabb helyzetű fővárosok, Dublin, Edinburgh, Lisszabon, Ljubljana, Tallin, Szófia, és olyan regionális gazdasági centrumok, mint Bristol, Bordeaux, Grenoble, Strassbourg, Hannover, Bologna. Ez a csoport az előbbiek kisebb és az EU centrális térségétől távolabb elhelyezkedő változata. Regionális jelentőségű központok közé sorolja Peter Hall (a Christaller modell aktualizálásával) és az ESPON kutatás azokat az 50-200 ezres nagyságrendű városokat (funkcionális városi területeket), amelyek tevékenységrendszerének jelentősége közvetlen, mintegy 350-500 ezer lakosú térségükre terjed ki. A településrendszer nemzetközi összehasonlító vizsgálata, például OECD vizsgálatok, a SPESP (Study Program on European Spatial Planning, 1998-2000) és az ESPON (Europeam Spatial Planning Observation Network, 2002-2006) ) Program keretében a településrendszer kutatásánál egységes adatkezelés érdekében funkcionális városi területek (Functional Urban 10
Area, FUA) kategóriáját alkalmazzák, mint a városi települések rendszerének alapegységeit. A FUA egy legalább 50.000 lakosú terület egység, legalább 15.000 lakosú központi településsel. Az ESPON program kutatásai 1595 ilyen területegységet határoztak meg Európa vizsgált (29 országra kiterjedő) területén. Térbeli sűrűségük alapvetően az adott ország népsűrűségének függvénye. A funkcionális városi területek vizsgálata szerint a városhálózat Nyugat-Európa középső területén a legsűrűbb: Angliától Hollandián, Belgiumon, Nyugat-Németországon és Észak- Franciaországon át húzódó térségben, amely folytatódik az Alpoktól nyugatra Észak- Olaszország és keletre a Csehország, Szlovákia, Magyarország és Dél-Lengyelország felé. A városi térségek legnagyobb európai koncentrációja a London, Hamburg, Párizs, München és Milánó által kijelölt Pentagon. 11
1. ábra A Pentagon urbanizált térség és az azon kívüli városhálózat (ESPON) Az európai területfejlesztés fontos célja, hogy a versenyképesség fokozása érdekében az integráció erősítésével a London Párizs Milano München Hamburg által meghatározott Európai Pentagon mellett további globális integrációs zónák alakuljanak ki. Közép-Európában a Bécs Prága Pozsony Budapest térségben jöhet létre egy integrációs zóna, amely Zágráb irányában folytatódhat. Az ESPON program (Nordregio: 2004) az európai városhálózatot (azaz a funkcionális városterületek, FUA hálózatát) gazdasági, igazgatási, irányítási, közlekedési, idegenforgalmi, kulturális szempontból értékelte. A vizsgált, összesen 1595 város (FUA) európai / transznacionális jelentőségű (u.n. Mega), országos, regionális és helyi szintű központokat különböztetett meg. A nagy, nemzetközi jelentőségű, u.n. Mega központokat öt kategóriába sorolta a következők szerint: Globális csomópontok (Global Nodes): a legnagyobb, leginkább versenyképes városrendszerek magas szintű közlekedési, kommunikációs kapcsolatokkal (London, Párizs) Európa motorjai (European Engines): igen versenyképes, jelentős humán erőforrással és jó közlekedési, kommunikációs kapcsolatokkal rendelkező nagyvárosok (a Pentagon városai: München, Frankfurt, Milánó, Hamburg, Brüsszel, Stuttgart, Zürich, Amsterdam, Düsseldorf, Köln, a Pentagonon kívül: Madrid, Róma, Koppenhága, Berlin, Barcelona, Stockholm, Bécs) Erős Mega központok (versenyképes, gyakran jelentős humán erőforrással rendelkező nagyvárosok (Helsinki, Manchester, Athén, Dublin, Göteborg, Torino, Genf, Oslo) Potenciális Mega központok (kisebb, kevésbé versenyképes, periferikusabb helyzetű nagyvárosok, az előbbieknél gyakran kedvezőtlenebb humán erőforrással rendelkező nagyvárosok (fővárosok: Varsó, Budapest, Prága, Lisszabon, valamint Lyon, Antwerpen, Rotterdam. Malmö, Marseille, Nizza, Nápoly, Bréma, Toulouse, Lille, Bergen, Glasgow, Edinburgh, Birmingham, Luxemburg, Palma de Mollorca, Bologna, Valencia, Bilbao, Aarhus, Bern) Gyenge Mega központok (a potenciális Megáknál kisebb, kevésbé versenyképes, periferikusabb helyzetű, gyengébb humán erőforrással rendelkező városok (Bordeaux, Le Havre, Genova, Bukarest, Tallin, Szófia, Sevilla, Porto, Ljubljana, Katowice, Vilnius, Krakkó, Riga, Gdansk-Gdynia. Wroclaw, Pozsony, Poznan, Lodz, Szczecin, Temesváror, Valetta, Turku, Cork, Southampton-Eastleigh) 12
2. ábra Európa nagyváros-hálózata (ESPON) A fenti kategóriák városai dinamikus változásban vannak. Jelentőségük növekedése attól függ, hogy közlekedési és kommunikációs kapcsolataik milyen mértékben fejlődnek, hogy sikerül-e olyan, sajátos profilú szolgáltatást kifejleszteniük vagy letelepíteniük, amelynek jelentősége nagyobb (országos, transznacionális, kontinentális) térségben érvényesül, hogy tudnak-e kapcsolatba lépni, együttműködni más, hasonló nagyságrendű városokkal, és így együttesen lehetnek képesek nagyobb és jelentősebb központot alkotni. A fejlődés alternatívája a visszafejlődés, hanyatlás, amely főleg a korábbi ipari koncentrációkat veszélyezteti, ahol a gazdasági visszaesés fizikai környezeti és társadalmi erózióval párosul. Az ezeknél kisebb városok központi funkciója térségi illetve lokális szintű a nemzetközi vizsgálatok szerint. 13
A kisebb városkörzetek, települések jelentősége részben az, hogy, ezek a decentralizációs, dezurbanizációs városfejlődési folyamatok keretében a széttelepülés (népesség, gazdasági tevékenységek stb.) befogadói. A periferikus, vidéki térségekben a lokális központok jelentősége más, teljesebb körű, mint az urbanizált térségekben, ahol a többi centrum közelsége és a közlekedési kapcsolatok révén a szolgáltatások igénybevételének alternatívái állnak rendelkezésre. 1.1.3 Új városi terek A közlekedés és az informatika fejlődése, közelség és távolság fogalmának átértékelődése nem csökkenti a városi központok jelentőségét. Az információcsere kétféleképpen történik: elektronikus úton és közvetlen kapcsolat révén. Az IT forradalom nem vonja maga után az emberek közötti személyes kapcsolatok jelentőségének csökkenését. Tapasztalati tény, hogy a telekommunikáció forgalmának növekedésével együtt növekszik az utazások száma. A telekommunikáció nem mérsékli, hanem akár többszörösére növeli az utazási igényeket és szükségleteket, a szemtől szembe történő kapcsolatok létesítését. Alapvető szempont ezért, hogy hol létesülnek, hol mennek végbe ezek a kapcsolatok. A kibernetika olyan képviselői is, mint Bill Gates (Gates: 1995) és Bill Mitchel (Mitchell: 1995)hangsúlyozzák, hogy a városközpontok továbbra is a kapcsolatépítés terei maradnak, már az egymással összefüggő funkciók történetileg felhalmozott mennyisége miatt is. A közvetlen kapcsolatépítés és információcsere valamint a mobilitás növekedése új városi terek (Querrien: 2003) létrejöttét hozza magával. Jellegzetesen ilyen városi terek az intermodális közlekedési csomópontok, elsősorban a repülőterek és kapcsolódó vasúti pályaudvarok és közúti csomópontok. Bécstől Párizson keresztül Európa valamennyi jelentős repülőtere mellett hotelek, konferenciaközpontok, vendéglátóhelyek és üzletközpontok sokasága épült ki az utóbbi 10-20 évben. Jelentőségük tovább nő majd a gyorsvasút és légi közlekedés hálózatainak összekapcsolódása révén. Ugyancsak a közlekedési hálózathoz kapcsolódnak a regionális kereskedelmi központok, üzletközpontok a városok belső területén és kívül, a közutak, gyorsforgalmi utak mellett. A szolgáltatások köre ezekben is bővül, differenciálódik. Az új városi terek idegenforgalomhoz kapcsolódó jellegzetes típusai a tematikus parkok. Egy részük valamely történelmi kor vagy korszak regionális vagy helyi hagyományainak bemutatására szolgál többnyire történeti településekben. Egyre inkább terjed az ipartörténeti tematikus parkok létesítése a turisztikai ajánlat bővítése érdekében, a régi (mára már funkcióvesztett) ipari településekben. A tematikus parkok átmenetet képeznek a kultúra, ismeretterjesztés és a szórakozás között. A különféle szórakoztató központok (kaszinók, akvaparkok) jellegzetes városi tereit a szabadidő-ipar alakította ki. Az városi tereknek ugyancsak új formái az üzleti szolgáltatásokat nyújtó ipari parkok, valamint a business parkok. 14
1.2 A településhálózatra ható egyéb világgazdasági trendek Napjaink legjelentősebb nemzetközi trendje a globalizáció felgyorsulásának jelensége. Ebben a folyamatban a világgazdaság szerves rendszerré formálódása, a gazdasági folyamatok és viszonyok mind több országra, illetve területre való kiterjedése és az ezek közötti interdependenciák elmélyülése, fokozódása egyre nagyobb ütemben mutatkozik. A globalizáció folyamata nem új jelenség, annak fokozódó üteme az, mely eddig nem látott változásokat idéz a világgazdasági viszonyokban. A globalizáció felgyorsulása két dimenzióban jelentkezik. Egyrészről a világgazdaság horizontális kitágulása figyelhető meg, egyre több ország világgazdaságba való bekapcsolódásával, így a volt szocialista országok egyre szélesebb körű reintegrációjával. A globalizáció felgyorsulása ugyanakkor a nemzetközi gazdasági kapcsolatok vertikális mélyülését is jelenti, melyben egyre intenzívebbé válnak az országok közötti kölcsönös függések, illetve a gazdasági folyamatok és viszonyok mindinkább transznacionálissá válnak. A globalizáció felgyorsulásának motorja elsősorban a technikai-technológiai fejlődés, mindenekelőtt az információs-kommunikációs technológia robbanásszerű fejlődése, mely lehetővé tette a nagy földrajzi távolságok leküzdését, a tranzakciók, mindenekelőtt a pénzügyi tranzakciók felgyorsulását. A globalizáció lendületének hordozói azok a transznacionális társaságok, melyek a termelés, a szolgáltatások mindenekelőtt kommunikációs-információs, banki és biztosítási, illetve értékesítési terén globális üzletpolitikát folytatnak. Ezek a társaságok országokon, kontinenseken átnyúló üzleti szervezésben, tőke- és technológiatranszferben gondolkodnak, stratégiai szövetségeik mindinkább átszövik a világgazdaságot, globális hálózatokat hozva létre. A globalizáció felgyorsulásában nagy szerepe van a liberális gazdaságpolitika térhódításának, az országokon végighaladó liberalizációs és deregulációs hullámnak. A transznacionális társaságok térhódításának, a GATT, majd a WTO nemzetközi kereskedelmi liberalizációjának köszönhetően a világkereskedelem egyre növekvő méreteket ölt, a kereskedelmi korlátok országcsoportok között különböző mértékben lebomlanak. Bár a termékpiacok integrációja is felgyorsult és jelentős méreteket öltött a világban, ezt mégis jelentős mértékben meghaladja a pénzügyi piacok integrációja. A nemzetközi pénz- és tőkeforgalom felgyorsulását, a pénzpiacok összefonódását nagyban segítette az információs és kommunikációs technológiák rohamos fejlődése. A globalizáció felgyorsulásának hatása Magyarországon rendkívül erős. A zárt, szocialista tervgazdaság rövid időn belül reintegrálódott a világgazdaságba, széles teret adva a globalizáció lendületét hordozó transznacionális vállalatoknak, majd a világ legelmélyültebb szupranacionális együttműködési blokkjának, az Európai Uniónak is teljes jogú tagjává vált. Ez a kereskedelmi korlátok lebontásának világban megfigyelhető mértékét és ütemét egyaránt jelentős mértékben meghaladja. A korunkban jelentős trendek, az információs-kommunikációs technológiák fejlődése, a globalizáció felgyorsulása jelentős hatást gyakorolnak hazánk településhálózatára, melyek mélyülése a jövőben meghatározó lehet. A globalizációs folyamatok felgyorsulása, a nemzethatárok jelentéktelenedése előtérbe helyezte az erőforrásokért, piacokért folyó versenyt, melyben a globálisan gondolkozó erőforrás-tulajdonosok döntéseit kevésbé határozza meg a nemzetállamokban való gondolkodás, döntéseiket egyre inkább helyi adottságok határozzák meg. A helyi adottságok felértékelődése általában jellemző a világgazdaságban, de az Európai Unió tagjaként ez a hatás Magyarországon fokozottan érvényesül. 15
A helyi adottságok felértékelődésével, a mobilitás növekedésével a verseny egyre inkább települések, városok között zajlik, melyek helyterméküket több célcsoportnak kívánják eladni, így általában a magas státusú népességért, a vállalkozásokért, a turistákért versenyeznek, a kialakuló nemzetközi versenyben. A települések versenyében nem csupán az erőforrások vonzása, hanem megtartása is kulcsfontosságú. Magyarországon jellemző, hogy a képzettebb, magasabb státusú népesség a nagyvárosok, mindenekelőtt Budapest köré koncentrálódik, jelentős ezeknek a városoknak a magas státusú népességet vonzó képessége, hiszen jobb lehetőségek várják őket a nagyvárosokban. Hazánk európai uniós csatlakozásával a magas státusú, képzett népesség megtartása egyre jelentősebb kihívás lehet a települések számára, nagyvárosainkban, a fővárosban egyaránt, hiszen az idegen nyelvet beszélő, tehetséges rétegek elszívása európai viszonylatban is jelentkezik. A külföldi városok jobb munkalehetőségei, magasabb jövedelmei éppen a hazai városok magasabb státusú népességének jelentenek igazán lehetőséget, ezeknek a rétegeknek az elvándorlása különösen nagy veszélyt jelent a települések számára. A képzett, magas státusú népességet vonzó képesség Magyarországon a budapesti agglomerációban a legnagyobb, a nemzetközi verseny azonban a fővárost is fenyegeti, egyre növekvő mértékben. A népesség megtartása, illetve vonzása szempontjából fontos a vállalkozások vonzása. A felgyorsult globalizáció következményeként a nagyvállalatok egyre globálisabb üzletpolitikát folytatnak, melynek eredményeként kiemelkedően fontos, hogy a települések milyen adottságokkal rendelkeznek. A nagyvállalatok telepítési döntéseit az alacsony bérköltségekkel, illetve adókedvezményekkel szorgalmazó településfejlesztési politika csak időlegesen képes a vállalatok megtartására, az ilyen gyakorlat nem fenntartható fejlődést eredményez. A városok beruházásokért folyó versenyében elsősorban a magas hozzáadott értékkel rendelkező gazdasági ágak kerülnek előtérbe, ezeket próbálja mind több település megszerezni. Mivel a nagyvállalati telepítési döntéseknél a helyi adottságok mérvadóak, a helyi lakosság, a munkaerőbázis képzettsége különösen fontos tényező. A magas hozzáadott értékkel rendelkező, tudásintenzív ágazatok, a pénzügyi-üzleti szolgáltató szektor bázisa a magasan kvalifikált munkaerő, ezért annak megtartása gazdasági szempontból is nagy jelentőségű. A globalizáció lendületét hordozó transznacionális vállalatok megtartásának, helyi gazdasághoz történő szerves kapcsolódását segítik elő a napjainkban egyre elterjedtebb gazdasági szerveződések, a klaszterek. Ezek a horizontális és vertikális együttműködésen alapüló szerveződések segítik a helyi kis- és középvállalatok versenyét a nagyvállalatokkal, illetve azok beszállítói hálózataként annak helyi gazdaságba való beágyazódását segítik elő. A megfelelő beszállítói hálózatok, laza együttműködésük révén rugalmasok, könnyen ki tudják elégíteni a transznacionális vállalatok egyre specializáltabb termékeinek előállításához szükséges nyersanyagszükségleteit, melyeket azok mind szélesebb piacon kívánnak értékesíteni. A klaszterek jelenléte, együttműködési foka, fejlettsége nagyban befolyásolják a települések versenyképességét a felgyorsult globalizáció korában. Az információs-kommunikációs technológiák növekvő ütemű fejlődése ellentmondásosan hathat a településhálózatra. Egyrészről a gyors ütemű IKT fejlődés lehetőséget teremt a korábbi periférikus, rosszan megközelíthető településeknek a gazdasági vérkeringésbe való bekapcsolódásra. Lehetőség nyílik a távmunka mind szélesebb körben történő térhódítására, a munkahely és lakóhely közötti napi ingázások csökkentésére, illetve a helyi kisvállallatok könnyebben tudják termékeiket mind nagyobb (akár globális) piacon értékesíteni. Az IKT fejlődés tehát átformálhatja a korábbi településközi kapcsolatokat, a településhálózatot. A gyakorlatban azonban az IKT fejlődés hatásának másik oldala látszik erősebben jelentkezni. Az IKT alapú, nagy hozzáadott értéket képviselő gazdasági ágazatok, a 16
mind jelentősebben fejlődő tudásgazdaság a nagyvárosokba, központokba koncentrálódik, hiszen egyrészt itt van jelen a megfelelően képzett munkaerő, másrészt az informatikai infrastruktúra ezeken a településeken a legfejlettebb. Az új típusú fejlesztések mindig a nagyvárosokban, innovációs pólusokban jelentkeznek először, és az iparág rendkívül gyors fejlődésének eredményeképpen mire ezek a technológiák a kisebb településekre is eljutnak, addigra újabb innovációk jelennek meg a centrumokban, újra versenyelőnyt teremtve ezek számára. A településhálózatban tehát az IKT fejlettségi különbségei újratermelődnek, a magas hozzáadott értékű, tudásalapú gazdasági szektorok továbbra is a nagyvárosokba, innovációs pólusokba koncentrálódnak világszerte. Az informatikai és közlekedési hálózatok fejlődése, a személygépkocsi-használat terjedése átformálja a korábbi, hagyományos város-vidék dichotómián alapuló településközi viszonyokat. A mind szélesebb körben terjedő szuburbanizációs folyamatok után nem feltétlenül jellemző a népesség városközpontokba való visszaáramlása. Ezzel szemben az Egyesült Államokban egyre több helyen, de már Európában is megfigyelhető módon a szuburbanizácót követően a városok körüli gyűrűben társközpontok alakulnak ki, melyek között gyakran erősebb kapcsolat van, mint maga a városmag és a városgyűrű települései között, így a városok körüli gyűrűn belüli kapcsolatok erősödésével a hagyományos központi városmag-szuburbia kapcsolatok inkább az elővárosi gyűrűkön belüli policentrikus szerkezetté alakulnak át. Az így kialakult társközpontok pozitív ingázási egyenlegekkel rendelkeznek és a központi városmag mellett jelentős térszervező erővel bírnak. Ennek az állapotnak a kialakulásást jellemzi a decentralizáció és a személygépkocsira épülő közlekedés. A hagyományos hierarchizált településszerkezet helyett a világban egyre több helyen alakulnak ki horizontális nagyvárosi régiók. Ezek a régiók a gazdaság, piac önálló fejlődéseként jönnek létre és a funkcionális terjeszkedést csak késve, vagy egyáltalán nem követi a jogi és közigazgatási átalakulás. A fejlett országok nagyvárosi régiói a gazdasági fejlődés mortorjaivá válnak, egyre jelentősebb koncentráció figyelhető meg ezeken a pontokon. A felsőszintű üzleti szolgáltatások, a kutatás-fejlesztés, a pénzügyi szervezetek, a kulturális gazdaság fejlődése szempontjából az informatikai fejlődés ellenére is meghatározó a közelség. A nagyvárosokban a tanulást, kreativitást, innovációt ösztönző hálózatok alakulnak ki, hiszen az egyre specializáltabb keresletre történő rugalmas reagálást ezek a térben is koncentrálódó klaszterek teszik lehetővé. A globálissá bővülő piacok, a specializált kereslet növekedése a nagyvárosok rugalmas hálózatai lehetővé teszik hogy egyre több specializált termelőt vonzzanak városaikba, s így a nagyvárosi régiók a világgazdaság regionális motorjaivá válnak. A technológiai és gazdasági fejlődés nagyvárosokba történő koncentrálódása, a posztszuburbán városszerkezet, illetve a nagyvárosi régiók kialakulása különböző társadalmi, illetve környezeti problémákat vet fel a világban. A szuburbanizáció, illetve posztszuburbanizáció világszerte társadalmi szegregációval fenyeget, melyben a felsőközéprétegek élhetőbb környezet reményében történő városmagból való kiköltözése a városmag társadalmi, illetve fizikai eróziójának veszélyét hordja magában, mely a szuburbanizációs folyamatok előrehaladtával egyre inkább gazdasági színezetet kaphat: a dinamikusan fejlődő városkörüli gyűrű és stagnáló városmag ellentmondásos helyzete alakulhat ki. A városok funkcionális terjeszkedése, közigazgatási határokon való átnyúlása mind növekvő területhasználatot jelent, csökkentve a zöldfelületeket, egyre zsúfoltabbá téve a városi régiókat. A problémát fokozza a megnövekedett közlekedés, melyben egyre nagyobb szerephez jut annak egyéni, személygépkocsira alapuló formája. A nagyvárosi régiók horizontális kapcsolatai miatt a fejlesztéseknek a helyi szereplők együttműködésén kell alapulnia, így a tömegközlekedés fejlesztése is a nagyvárosi régiók növekedésével, a szereplők növekedésével mind nagyobb tranzakciós költséggel oldható meg, így az csak 17
késve, vagy egyáltalán nem követi a nagyvárosi régiók funkcionális átalakulását. A hagyományos városmag-agglomeráció kapcsolatok felbomlása és a mind összetettebb nagyvárosi hálózatok sem teszik lehetővé, hogy a személygépkocsin alapuló egyéni közlekedést a tömegközlekedés helyettesítse. A nagy kiterjedésű városi régiókban mindennapossá válnak, állandósulnak a közlekedési dugók, soksávos autópályákon, jelentősen meghosszabbítva az utazásra fordított időt. A zsúfoltság, a környezeti terhelés, a szegregáció mind nagyobb problémát okoznak a világgazdaság dinamikusan fejlődő regionális központjaiban. A világgazdasági fejlődésre jellemző, hogy globalizáció nem csak a szállítható termékek és szolgáltatások piacán van kiteljesedőben, hanem a helyek, helytermékek piacán is. A vállalatok és a lakosság vonzásán kívül egyre nagyobb jelentőségűvé válik az idegenforgalom vonzásának igénye is. A világban növekszik az idegenforgalmi kereslet, a turizmus volumene. Ehhez nagymértékben hozzájárul, hogy a jövedelmek növekednek, mivel az idegenforgalmi célú utazás luxuscikk, növekvő jövedelmek mellett egyre nagyobb mértékben növekszik az ez iránti igény. A világgazdaság regionális motorjait jelentő nagyvárosi régiók növekvő zsúfoltsága, az ott élőkre nehezedő környezeti és pszichés ártalmak növekedése megnöveli a kikapcsolódás, a városokból való időleges elszakadás igényét. Az egyre növekvő és specializálódó turisztikai igények kielégítését nagyban segíti, hogy a közlekedési hálózatok egyre fejlettebbek lesznek, így az utazás egyre kényelmesebbé válik, és a fejlett nagyvárosi régiókból elérhető helyek skálája kiszélesedik. A piacok világban megfigyelhető diverzifikációja egyre inkább jellemző a turizmusra is, a specializált igényeket rugalmas kínálat tudja kielégíteni. Az információs és kommunikációs technológiák fejlődése a közlekedési hálózatok fejlődésével összhangban lehetőséget teremt a helyi adottságokra építő turisztikai termékek értékesítésére, így egyre szélesebb célcsoportok specializált keresletének kielégítésére. A specializált kereslet lehetővé teszi, hogy kistelepülések is versenyképessé váljanak, sajátos, egyedi adottságaikat értékesítve az egyre globálisabbá váló turisztikai piacon. 18
2. TELEPÜLÉSFEJLESZTÉS AZ EURÓPAI UNIÓ KÖZÖSSÉGI POLITIKÁJÁBAN Az Európai Unió országaiban ugyan nincs egységes terület- és településfejlesztési politika, így nem egységes a területi tervezés gyakorlata sem, de a tagországokkal szembeni elvárás közvetetten a közös alapelveken, a kohéziós politikán, és az alapdokumentumokon keresztül megfogalmazódik. Az elvárás nem egy egységes gyakorlathoz való igazodás, hanem az azonos alapelvek érvényesítése, a szükséges közös elemek, kapcsolódási pontok beépítése a gyakorlatba. A településfejlesztési politika meghatározó iránya az a törekvés, mely kiegyensúlyozott, policentrikus településhálózatot céloz meg. A magas (80%-nyi) városi lakosságarány miatt kifejezetten az európai városokra (a legkisebbektől a metropolisz méretűekig) koncentrál és külön politikai keretben kezeli a vidékfejlesztés témakörét. A fentiek miatt célszerű különválasztani és megvizsgálni az Európai Unió városi illetve és falusias térségekkel kapcsolatos közösségi politikáját. Ugyan elmondható, hogy a terület- és településfejlesztés komplexitása miatt nincs olyan uniós szakpolitika, mely valamilyen közvetett vagy közvetlen módon ne kapcsolódna az európai térszerkezet alakításához, ezeknek hatása azonban nagyon nehezen mérhető. 2.1 Az Európai Unió városi térségekkel kapcsolatos közösségi politikája 2.1.1 Városi terekkel kapcsolatos fejlesztési irányvonalak Az Európai Közösség 1990-ben fogadta el az első olyan dokumentumot (Green Paper on Urban Development), mely a városi gazdasági, társadalmi és környezeti problémák egységes kezelésére hívta fel a figyelmet, valamint a tervezés összehangolását sürgette. A megfogalmazott célok megjelentek az 1989-93 közötti első városfejlesztési akciókban, az ún. Urban Pilot Projects megvalósításában. A program jelentőségét mutatja, hogy ez volt az első olyan akció, amelyben az EU a Strukturális Alapokból kifejezetten városfejlesztési célokat támogatott, ami egyértelműen jelzi egy markáns városfejlesztési politika igényét. 1994-99 között négy, közvetlen városi hatású szakpolitikai irányvonalat különböztethetünk meg: (1) a gazdasági versenyképesség növelése és a munkanélküliség csökkentése, (2) a gazdasági és társadalmi kohézió fokozott erősítése, (3) a transz-európai hálózatok fejlesztése, és a (4) a fenntartható fejlődés és életminőség javítása. Az egységes várospolitika hiánya ellenére már ebben a költségvetési időszakban is jellemző, hogy a városok a strukturális támogatásokból jelentős arányban részesülnek. Az Európai Bizottság COM (97)1997 közleménye, a Towards an Urban Agenda in the EU az első állásfoglalásnak tekinthető, amely egységes elképzeléseket fogalmaz meg a városi térségek fejlesztésére. A dokumentum egyértelműen megfogalmazza a városok ellentmondásos szerepét: a jólét termelői, a társadalmi és kulturális fejlődés központjai, ugyanakkor a munkanélküliség, a fokozott környezetterhelés, a bűnözés és szegénység gócpontjai. Két lényeges cél már akkor is kirajzolódott: (1) az élhető város feltételeinek megteremtése, illetve (2) a városok saját határaikon túlmutató térségfejlesztési szerepének erősítése. A városfejlődést a 90-es évek második felében meghatározó folyamatok és a korábban említett problémák alapján az Urban Agenda megfogalmazza a továbblépés, így a 2000-06 19
közötti költségvetési időszak legfontosabb teendőit is: (1) a különböző területi szintek bevonásának szükségessége; (2) a városi környezet fejlesztése; (3) a hálózati szerveződések támogatása,; (4) a mobilitás elősegítése a tömegközlekedés fejlesztése által; (5) a tudományos és technikai fejlődés elősegítése (e feladathoz már 1998-tól jelentős fejlesztési forrásokat rendeltek);(6) az információs és kommunikációs technológiák fejlesztése; valamint (7) az idegenforgalom szerepének növelése. Az Agenda külön felhívja a figyelmet a közösségi szolgáltatások bővítésére és a társadalmi befogadás fontosságára. Az Urban Agenda kezdeti eredményeihez kapcsolódóan 1998-ban fogalmazódott meg a Sustainable urban development in the EU: a framework for action című bizottsági közlemény. A dokumentum célja az Urban Agenda továbbfejlesztése és egyben városérzékenyebbé is kívánja tenni a kohéziós politikát. 2000-06-ra így 4 fő célt fogalmaz meg: (1) a termelékenység és foglalkoztatás erősítése, (2) egyenlőség, társadalmi befogadás és rehabilitáció (Amszterdami Szerződés 1997-es esélyegyenlőségi közösségi kompetenciához kapcsolódóan), (3) környezetvédelem és fenntarthatóság, (4) helyi kormányzás és társadalmi részvétel. A dokumentum felveti az európai városokkal kapcsolatos adathiány kérdéskörét is, ezzel meg is alapozza az Urban Audit kidolgozását. Az URBAN Audit program felhívta a figyelmet a városiasodás és a bűncselekmények közti összefüggésre. Azokban a városokban ítéli legnagyobb mérvűnek a problémát, amelyekben a lakókörülmények kedvezőtlenek, kevés a szórakozási, tanulási és munkalehetőség. Megállapítja, hogy majdnem minden városban nagyobb a bűnözési ráta, mint a vidéki térségekben, így ettől kezdve a strukturális politika a városfejlesztés keretében juttatott támogatások kritériumainál figyelembe veszi a bűnözési rátát is. Az 1998-2002 közötti 5. Keretprogram megfogalmazta A holnap városa elképzelést, mely a versenyképes és fenntartható fejlődés feltételeinek javításához biztosított forrásokat. Ez a Keretprogram a célok elérését több részprioritáson keresztül támogatta, ilyenek a várostervezés, a város-rehabilitáció, az információs hálózatfejlesztés, az intelligens közlekedési rendszerek kiépítése és a társadalmi integráció. A kohéziós politika városfejlesztési irányainak kialakításával foglalkozik a 2002-ben közzétett Cities for Cohesion The Urban Dimension of European Policy szakértői jelentés. Az anyag legfontosabb eleme az egyértelmű állásfoglalás amellett, hogy a városok és várostérségek fejlesztése a régiók fejlesztésével azonos fontosságú, de emellett az új kihívásokra is felhívja a figyelmet (munkanélküliség, társadalmi kirekesztés: fiatalok, kisebbségek rossz helyzete, migrációs problémák, város-rehabilitáció, biztonság, környezeti degradáció, zsúfoltság). A dokumentum ezen megállapítások alapján ajánlásokat is megfogalmaz a 2006-ot követő időszakra. A 2006 utáni kohéziós politika várostervezési és városfejlesztési céljainak megfogalmazásához az Urban I. 2003-as ex-post értékelése is további adalékokat nyújtott, eszerint a program sikerének tényezői a következők: programok kombinálása más fejlesztési programokkal, projektek közötti szinergia és a helyi közösségek aktív részvétele. Emellett azonban több tényező is csökkentheti a programok hatékonyságát (magánszektor támogatásának hiánya, közösségi dokumentációk félreértelmezése..stb..), így a dokumentum megfogalmazza a 2006 után is hasznosítható tanulságokat is. A 2003-ban készült Spatial and Urban Development munkacsoport szakértői jelentése nem kizárólag városfejlesztési kérdésekkel foglalkozik, de hangsúlyozza, hogy a regionális politikának 2006 után a mainál nagyobb figyelmet kell fordítania a városfejlesztési kérdésekre, támogatnia kell az erőforrások mozgósítását és a problémák kezelése helyett a megelőzés fontosságát hangsúlyozza. Az anyag kiemeli az 1999-ben elfogadott Európai Területfejlesztési Perspektíva (angol röv.: ESDP ld. alább Az ESDP városi problémákra 20