Alistair Maclean UNIKORNIS
A mő eredeti címe: The Dark Crusader Copyright 1961 by Devoran Trustees Ltd All rights reserved! A fordítás a HarperCollins 1961. évi kiadása alapján készült Borító: GRAPH ART A borítón látható festmény dr. Bera Károly munkája Fordította: Nitkovszki Sztaniszlav Mőszaki szerkesztı: Jámbor Mariann Hungarian edition and translation 1996 by LAP-ICS Kiadja: LAP-ICS Könyvkiadó ISBN: 963 434 224 8 Felelıs kiadó: LAP-ICS Könyvkiadó ügyvezetı igazgatója A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, 1996. évben Felelete vezetı: Bördıs János ügyvezetı igazgató
Douglasnak és Violetnek
PROLÓGUS Apró, poros ember egy apró, poros szobában. Mindig így gondoltam rá csak egy apró, poros ember egy apró, poros szobában. Takarítónı nem tehette be lábát abba az irodába, melynek zsíros foltoktól díszelgı, gondosan elhúzott sötétítıi a Birdcage sétányra nézı ablakokat takartak; és nem volt olyan élı lélek, takarító vagy sem, aki bemehetett a múltnak eme szentélyébe úgy, hogy maga Raine ezredes ne lett volna bent. És senki se vádolhatta az ezredest azzal, hogy allergiás a porra. Mert a por mindent beterített. Vastagon befedte a foszladozó szınyeget keretezı fényezett tölgyfa padlót, finom réteggel vonta be a könyvespolcok, iratgyőjtı szekrények, karosszékek, a telefon és a főtıtest tetejét, dús csíkokban tapadt az íróasztal elkoptatott lapjára. Pormentes, széles sávok jelezték, az imént hol lett odébb csúsztatva egy papírhalom vagy egy könyv; porszemcsék táncoltak fontoskodóan egy fénysugárban, ami valahogyan mégiscsak belopta magát a függönyök közti hasadékon; és a fény játéka volt vagy valóság patinás porréteg ülte meg az asztal mögött gubbasztó férfi hátrafésült, gyér, ezüstös haját, a viaszfehér arc barázdáit, a lejtıs homlokot. És akkor belenéztél a ráncos szemhéjjal ernyızött szempárba, s a porra már nem is emlékeztél: úgy csillogott, akár két tökéletesre csiszolt, varázserıt sugárzó peridotkı, és a belıle kilövellı tekintet olyan hideg volt, akár egy simára gyalult, tengerkék grönlandi gleccser ha nem még annál is hidegebb. Az apró, poros ember felállt, hogy üdvözöljön, amint átmentem a szobán, felém nyújtotta száraz, csontos, kerti szerszámot idézı kezét, intett, hogy foglaljak helyet egy nyikorgó, kárpitozott karosszékben, szemben a mahagóni íróasztal elején éktelenkedı furnérlappal, aztán visszaült a helyére, egyenes háttal, két kezét összekulcsolva maga elıtt a poros asztallapon. Isten hozta itthon, Bentall. A hang illett a szempárhoz, majdhogynem hallhattad a mozgó jég recsegését. Hamar ideért. Kellemesen utazott?
Nem, ezredes. A közép-angliai ruhagyáros, akit Ankarában félre kellett állítani, hogy jusson hely számomra a repülın, nem repesett a boldogságtól. Megígérte, hogy hallani fogok még róla az ügyvédein keresztül, emellett azt is kilátásba helyezte, hogy csıdbe juttatja a Brit Légitársaságot, amiért az meg merte tenni ezt vele. A többi utas levegınek nézett, a légikisasszonyok süketek voltak, ha valamit kérni akartam tılük, ráadásul a gép egész idı alatt rázkódott és bukdácsolt. Ettıl eltekintve kellemes volt az út. Van ilyen mondta precízen Raine. A szája bal sarkát megmozdító arcrángást akár mosolyként is lehetett volna értelmezni, de akik ismerték az ezredest, azok tudták, hogy ınála ilyen haszontalanságoknak nincs helye. A Távol-Keleten ügyködı emberek tevékenységének a koordinálása a csekély idınek nem nevezhetı huszonöt év alatt elsorvasztotta az arcizmait. Aludt? Megráztam a fejem. Hangyányit sem. Kár. İ sem alhatott sokat, de jól leplezte a fáradtságát. Nos, attól tartok, Bentall, ismét útra kell kelnie. Ma este. A gépe tizenegykor indul a londoni reptérrıl. Hagytam tovatőnni néhány másodpercet, hogy érzékeltessem vele, nem repesek a boldogságtól, aztán tehetetlenül vállat vontam. Vissza Iránba? Ha Törökországból Iránba akartam volna áthelyeztetni, nem haragítom magamra feleslegesen a közép-angliai ruhagyáros társadalmat azzal, hogy iderendelem magát egy csevegés kedvéért. Ismét látni lehetett szája sarkában a parányi rezdülést. Lényegesen távolabb, Bentall. Sydney, Ausztrália. Új terület a maga számára, ha nem tévedek. Ausztrália? A talpamon voltam, anélkül hogy észrevettem volna, felálltam a székbıl. Ausztrália! De ezredes, nem olvasta a múlt heti táviratomat? Nyolcheti munkáról van szó, minden a helyén van, már csak az utolsó építıkocka hiányzik. Egy hétre lenne szükségem mindössze, vagy legfeljebb kettıre... Üljön le! A hang teljes mértékben illett a szempárhoz, úgy éreztem, mintha egy vödör jeget zúdítottak volna a fejemre. Raine töprengın végigmért, s a hangja kissé felengedett, bár a fagypontot nem lépte túl. A buzgósága dicséretes, de merıben felesleges. A saját érdekében remélem,
legalább ellenfeleinket nem becsüli alá annyira, mint azokat, akik alkalmazzák magát. Kitőnı munkát végzett, Bentall, biztos vagyok benne, hogy bármely más kormányhivatalnál birodalmi kitüntetésre terjesztették volna fel, de a maga szerepe ebben a munkában véget ért. Nem szeretem végrehajtóként is használni a felderítıimet. Sajnálom, ezredes tátogtam. Én egyáltalán... Hogy a maga szavával éljek, az utolsó építıkocka is a helyére fog kerülni. Mintha meg se hallott volna. Ezt a léket, a Hepworth Kutatóintézetnél, el fogjuk szigetemi, végleg megszüntetjük. Az elektromos faliórára pillantott. Körülbelül négy órán belül, úgyhogy akár már múltnak is tekinthetjük. Lesznek néhányan a kormányban, akik ma éjjel nyugodtan alhatnak. Szünetet tartott. Az asztalra könyökölt, két kezével ujjbegyeit összeérintve háztetıt formált, és a tetınyereg felett rám nézett. De hát manapság sóhajtott egy porosan szárazat egy miniszter számtalan okból lehet álmatlan. Ezért van itt maga, Bentall. Bevallom, mást is felkérhettem volna, de eltekintve a ténytıl, hogy senki nem rendelkezik a maga ez irányú, és a mostani esetben rendkívüli módon szükséges képesítéseivel, van egy olyan halvány érzésem, hogy a legutóbbi megbízatása és ez az eset nem teljesen különállóak egymástól. Levette könyökét az asztallapról, elıkerített egy rózsaszín mőanyag dossziét, és felém csúsztatta az asztalon. Átfutná? Elfojtottam a vágyat, hogy félrelegyintsem magamtól a dossziéval együtt érkezı porfelhıt; fogtam a dossziét, és kiemeltem belıle a féltucatnyi, összekapcsozott papírt. Kivágások voltak a Daily Telegraphból, az álláshirdetéseket tartalmazó rovatból. Minden lap tetejére élénkvörös ceruzával fel volt jegyezve a dátum a legkorábbi sem volt régebbi nyolc hónapnál, s ugyanazzal a vörössel egy-egy hirdetés is be volt keretezve minden egyes lapon, kivéve az elsıt, melyen három élénk színő kör díszelgett. A hirdetık ausztrál és új-zélandi mőszerészeti, gépészeti, vegyipari vállalatok voltak, s mind a legmodernebb technológia területén jártas szakembereket kerestek. Láttam már százával efféle hirdetéseket a világ minden tájáról. Az aerodinamika, a mikro-miniatürizáció, a hiperszonikus repülıgépek gyártása, az elektronika, a fizika, a radartechnológia és az üzemanyag-kutatás mind húzóágazatoknak számítottak ezekben a
napokban, s akinek a diplomája ezen területek valamelyikét nevezte meg felsıfokú szakképzettségnek, annak nem kellett attól tartania, hogy munka nélkül marad. Ezek a hirdetések azonban amellett, hogy ugyanazon hirdetı adta fel ıket messze kitőntek a többiek közül a bennük ígért, csillagászati összegekre rúgó fizetések révén. Halkan füttyentettem, és Raine ezredes felé sandítottam, de a jegeszöld szempár a mennyezetet fürkészte révetegen. Újra átnéztem a hirdetéseket, majd visszatettem ıket a mappába, s az asztalon visszacsúsztattam ıket az ezredesnek. Megjegyzem, sokkal szélesebb csíkot sikerült szántanom a porban, mint Raine. Nyolc hirdetés mondta száraz jéghangon az ezredes. Mindegyik legalább száz szó hosszú, de maga szóról szóra vissza tudná mondani ıket, ha kellene. Igaz, Bentall? Azt hiszem, igen, ezredes. Rendkívüli képesség mormogta. Irigylem érte. Van megjegyzése? Az a meglehetısen körmönfontan fogalmazott hirdetés, melyben hajtóanyag-szakértıt keresnek 10 machot meghaladó sebességő repülıgépmotorok tervezéséhez. A helyzet az, hogy ilyen repülıgépprojekt nem létezik, nem létezhet. Rakétamotor annál inkább, mely esetében a metallurgiai kérdések már megoldottak, csupán egy megfelelı hajtóanyagszakértıre lenne szükség. A hajtóanyagok szakemberei azonban, eltekintve attól a néhánytól, akik nagyobb repülıgépgyárak vagy egyetemek alkalmazottai, a Hepworth Kutatóintézetnek dolgoznak. Itt lehet kapcsolat a maga korábbi megbízásával, Bentall. Az ezredes bólintott. Ami persze csak megérzés, és inkább lehet téves, mint helyes. Szórakozottan firkálni kezdett a mutatóujjával a porba. Feltőnt valami más is? Az összes hirdetés egy többé-kevésbé közös feladótól származik folytattam. Új-Zéland vagy a kelet-ausztráliai partok. Mindegyik állást sürgısen be kellene tölteni. Minden hirdetésben teljes és ingyenes ellátást ígérnek, házat jutalmul a jó munkáért, s háromszor akkora fizetést, mint amekkorát ebben az országban a legjobb szakmabeli kutató kap. Kétségtelenül a legjobb szürkeállományainkat akarják elszipkázni. Mindegyik hirdetés kiköti, hogy a jelentkezınek házasnak kell lennie, ugyanakkor gyermekeket nem tudnak elhelyezni.
Nem találja ezt egy kissé különösnek? kérdezte merengve Raine ezredes. Nem, ezredes. Külföldrıl feladott hirdetések esetében eléggé gyakori, hogy házas embereket keresnek. Ha a család is az alkalmazott mellett van a távoli országban, kisebb az esély, hogy az illetı, akinek eleinte beilleszkedési gondjai is lehetnek, felpakol és hazamegy. De itt nem családokról van szó tiltakozott Raine, hanem feleségekrıl. Talán attól tartanak, hogy a gyermekek a borsos áron vásárolt elmék túl sok idejét kötnék le. Vállat vontam. Vagy nem elég kényelmes az ellátás. Vagy a gyerekek késıbb utazhatnak. Itt csak annyit mond, hogy gyermekeket nem tudunk elhelyezni. Mégis, nem találja ezt különösnek, Bentall? Nem. Minden tiszteletem a magáé, ezredes, de kétlem, hogy csak a hirdetéseket olvasva kezdett gyanakodni. Az elmúlt években nem egy tudósunkat csábították el a tengerentúlra. De... ha engem is ellátna azzal az információval, amit mindeddig visszatartott, akkor talán másképpen látnám az egészet. Újabb aprócska rángás futott végig a szája bal szegletében: ezen a napon Raine szokatlanul laza pórázra engedte önmagát. Aztán elıvett egy apró, sötét pipát, s a zsebkése hegyével takarítani kezdte a pipafejet. Anélkül hogy felnézett volna, ezt mondta: Van egy további egybeesés is, amit említenem kellett volna. Az összes tudós, aki az állásajánlatot elfogadta, feleségestül eltőnt. Nyomtalanul. Az utolsó szóval együtt felém lövellt egy alulról felfelé pillantást azzal a sarkköri szempárral, hogy lássa, miként reagálok a közlésre. Nem szeretem az effajta macska-egér játékot, ezért viszonoztam faarcú indián pillantását, és megkérdeztem: Ebben az országban, en route, vagy megérkezés után? Azt hiszem, maga a megfelelı ember erre a munkára mondta következetlenül Bentall. Mindannyian elhagyták az országot. Négyen közülük en route, London és Ausztrália között tőntek el. Az új-zélandi és ausztrál bevándorlási hivataloktól megtudtuk, hogy egy házaspár leszállt a géprıl Wellingtonban, három másik pedig Sydneyben. Ez minden, amit sikerült kideríteni. Megérkeztek. Eltőntek. Kész.
Van ötlete, hogy miért? Nincs. Több alternatíva lehetséges, de nem szokásom találgatásra vesztegetni az idımet, Bentall. Amit tudunk, és ezért, természetesen, a nagy aggodalom, hogy bár mindannyian ipari kutatásban jártasak, szakértelmüket hadászati célokra is fel lehet használni. Tővé tettek értük mindent, ezredes? Elképzelheti. A déli félteke rendırei legalább olyan hatékonyak, mint a mieink. De ez aligha rendıri munka, nemde? Hátrahajolt a székében, sötét, büdös felhıket eregetve a már így is túlterhelt levegıbe, s közben várakozó tekintettel engem fürkészett. Én fáradtnak, ingerlékenynek éreztem magam, a beszélgetés pedig kezdett egyre inkább egy egyetemi vizsgára hasonlítani. Raine azt várta el tılem, hogy én legyek az okos fiú. Gondoltam, jobb lesz, ha belemegyek a játékba, legalább hamarabb végzünk remélhetıleg. Hogy menjek ki? Mint atomfizikus? Az ezredes megveregette a széke karját. Melegen fogom tartani ezt a széket a maga számára, fiam. Egy napon még koptatni fogja. Nem lehet könnyő egy jéghegy számára kedélyesnek hangzani, de Raine-nek kis híján sikerült. Nem játszunk hamis lapokkal, Bentall. Pontosan abban a minıségében fog kimenni, amelyben a hepworthi napokban is dolgozott, amikor felfedeztük tehetségét egy másik, kevésbé elméleti területhez. Hajtóanyag-szakértıként fog kimenni. Kivett egy újságpapír-darabkát egy másik mőanyag mappából, és elém tette. Olvassa el. A kilencedik hirdetés. Szintén a Telegraphban jelent meg, két héttel ezelıtt. Nem nyúltam a papírért, még csak rá se néztem. Újabb hajtóanyag-kutatót keresnek mondtam. Ki volt az elsı jelentkezı? Ismernem kell ıt. Számít az, Bentall? Az ezredes hangja hővösebbé vált néhány fokkal. Igenis, számít. A hangom illett az övéhez. Lehet, hogy az emberük nem vált be, nem tudott eleget. De ha ez nem így van, hogyha az egyik menıt alkalmazták, ezredes, akkor a helyzet világos. Valami történt az illetıvel, és nekik, bárkik is legyenek ık, kell valaki a helyére. Dr. Charles Fairfield volt az. Fairfield? A régi fınököm? A Hepworth igazgatóhelyettese?
Ki más? Nem válaszoltam azonnal. Ismertem jól Fairfieldet, a zseniális tudóst és tehetséges, amatır régészt. Egyre kevésbé és kevésbé tetszett ez az egész, s az arckifejezésem minden bizonnyal el is árulta ezt, de Raine már megint a mennyezetet fürkészte, annak az embernek az alaposságával, aki attól tart, hogy az bármelyik pillanatban leszakadhat. És arra kér engem, hogy... kezdtem volna el a mondókámat, de Raine félbeszakított. Ez minden, amit teszek. Hirtelen fáradtnak látszott. Lehetetlen volt nem érezni szánalmat iránta, legalábbis nekem, aki tudtam, mekkora terheket szokott elcipelni a vállán. Nem parancsolom meg, fiam. Csak kérem. Tekintete még mindig a mennyezetre tapadt. Közelebb húztam magamhoz a papírt, elolvastam a vörössel bekarikázott hirdetést. Szinte szóról szóra ugyanaz volt, mint az, amelyikkel Fieldinget elcsábították. A kérés szerint a jelentkezınek azonnal táviratoznia kell mondtam vontatottan. Gondolom, szorítja ıket az idı. Már válaszoltak a hirdetésre? A maga nevében, Benton, és a maga címét adva meg. Bízom benne, hogy megbocsátja szabadosságomat dörmögte kedvetlenül. Az Allison és Holden Gépészeti Vállalat, Sydney folytattam. Egy létezı és elismert cég, feltételezem. Természetesen. Utánanéztünk. A négy nappal ezelıtt érkezett légipostai levélben, melyben egyeztették a megbeszélés idıpontját, szintén a megfelelı személyzeti igazgató neve szerepelt, ahogyan a fejléces levélpapír is eredeti volt, az igazgató aláírásával. De az aláírás nem stimmelt. Mi mást tudnak még, ezredes? Semmit. Sajnálom. Abszolút semmit. Bárcsak ellenkezıképpen lenne. Rövid szünet következett. Aztán visszatoltam Raine elé a papírt, és ezt mondtam: Egyvalamirıl megfeledkeztek. Ebben a hirdetésben az áll, hogy csak házas emberek jelentkezését fogadják el. Sohasem szoktam megfeledkezni az alapvetı dolgokról. Tátott szájjal bámultam, de néhány perc után sikerült összeszednem magam.
Ahogyan ismerem magát, ezredes, a menyasszony és a pap már várnak a legközelebbi templomban. Egy ennél sokkal egyszerőbb megoldást választottam. Ismét az a mozgás a szája sarkában. Az egyik fiókba nyúlt, elıvett egy borítékot, és elém lökte. Vigyázzon rá, Bentall. A házassági anyakönyvi kivonata. Caxton Hall, tíz héttel ezelıtt. Megvizsgálhatja, utánanézhet, ha akarja, de mindent tökéletesnek fog találni. Ebben biztos vagyok motyogtam mechanikusan. Akkor hát csapta össze poros tenyerét, ismerkedjen meg a feleségével. Felemelte a telefonkagylót. Küldjék be, kérem, Mrs. Bentallt. A pipája kikerült az ajkai közül, s Raine folytatta a pipafej piszkálgatását. Én, jobb híján, hagytam elkalandozni a tekintetem, mígnem megakadt, a mahagóni íróasztal elütıen világos színő elılapján. Ismertem jól a történetét. Nem több, mint kilenc hónappal ezelıtt egy másik férfi ült ebben a székben, amelyikben most én. Raine egyik embere volt, akit az ezredes persze ezt nem tudta róla, Közép-Európában az ellenlábasok" a maguk oldalára állítottak, és rávették arra, hogy kettıs ügynök legyen. Az elsı és valószínőleg utolsó megbízatása az lett volna, hogy megölje Raine ezredest az igazi nevét sohasem tudtam, a biztonsági szolgálat fejét, ezernyi titok tudóját, ezzel helyrehozhatatlan károkat okozva a koronának. Raine nem is gyanított semmit mindaddig, míg az ügynöke fegyvert nem szegezett rá. Az ügynök azonban, ahogyan senki más sem, nem tudhatta, hogy Raine ezredes egy állandóan csıre töltött és kibiztosított Lügert tart a széke alá rögzítve. Azért jobb munkát is végezhetett volna, amikor kijavította a térde elıtt szétforgácsolódott elılapot. Raine ezredesnek nem volt választása, de kétségtelenül akkor is megölte volna az emberét, ha lehetısége van csupán megsebesíteni vagy lefegyverezni azt. İ volt, és ezt nem átvitt hiperbolaként mondom, a legkönyörtelenebb ember, akit valaha ismertem. Nem kegyetlen, csak könyörtelen. Számára a cél tényleg szentesítette az eszközt, s ha a cél eléggé fontos volt, nem létezett olyan áldozat, amitıl visszariadt volna, hogy meghozza a cél elérése érdekében. Ezért ülhetett ebben a székben. De most, hogy a könyörtelensége embertelenségbe csapott át, nem állhattam meg szó nélkül: Tényleg a fontolgatja, hogy velem küldi azt a nıt, ezredes?
Nem fontolgatom. A pipafejbe bámult, olyan elmélyült figyelemmel, akár egy kihunyt tőzhányó belsejét vizsgáló geológus. Már eldöntöttem. A vérnyomásom feljebb ugrott néhány higanymillimétert. Annak ellenére, hogy egy pillanatra sem kétséges, ami Fieldinggel történt, abból a felesége se maradt ki? Letette a pipát és a zsebkést, s vélhetıen kötekedınek szánt tekintettel rám nézett; azokat a jeges szemeket látva én inkább úgy éreztem, mintha két gyilok szegezıdne rám. Kétségbe vonja a döntéseim helyes voltát, Bentall? Én csak azt kérdıjelezem meg, indokolt-e a majdnem biztos halálba küldeni egy nıt, nem elég-e, ha én otthagyom a fogam? Dühös voltam, és meg sem kíséreltem leplezni ezt. Egyébként valóban nem tartom bölcs döntésnek azt, hogy velem küldi. Tudja jól, hogy én egy magányos farkas vagyok, Raine ezredes. Egyedül is mehetnék, érvelhetnék azzal, hogy a feleségem megbetegedett. Nem akarok egy nıt koloncként a nyakamra, ezredes. Azt, hogy ezt a nıt a nyakába varrtam, Bentall mondta száraz hangon Raine, inkább megtiszteltetésnek kellene vennie. Jobb, ha minden aggodalmát elfelejti. Fontosnak tartom, hogy ı is magával tartson, emellett a hölgy önként jelentkezett a feladatra. Csavaros esző, nagyonnagyon belevaló lány, és tapasztalt, sokkal tapasztaltabb, mint maga, Bentall. Elıfordulhat, hogy nem magának kell vigyáznia rá, hanem vice versa. Ha valakinek, neki aztán nincs szüksége testırre. Van egy pisztolya, amit soha nem hagy otthon. Biztos vagyok benne... Elhallgatott, mert nyílt az ajtó, és egy lány jött be a szobába. A jött szót használom, de ez a lány nem is jött, hanem siklani látszott a parketta fölött, oly végtelen kecsességgel, amit talán egy báli táncosnınél láthat az ember. Vékony, világosszürke bordázott ruha volt rajta, mely homokóraalakja minden négyzethüvelykjéhez készségesen hozzáidomult, mintha hálás lenne azért, hogy viselıjén lehet; a dereka körül valamivel sötétebb árnyalatú öv feszült, megteremtve az összhangot a ruha, a cipı és a gyíkbır retikül között. Ez utóbbi lehetett az a hely, ahol a pisztolyát tárolta, a ruha alá ugyanis még egy borsószemet se lehetett volna elrejteni. Bal oldalon elválasztott, oldalra fésült, csillogó szıke haja volt, sötét szemöldöke és
szempillája, világos mogyoróbarna szeme és enyhén, kellemesen barna bıre. Tudtam, honnan ez a barna bırszín, ismertem ıt. Az elmúlt hat hónapban ugyanazon az ügyön dolgozott, mint én, csakhogy ı egész idı alatt Görögországban tartózkodott, így én csupán kétszer láthattam, Athénban. Ez volt a negyedik alkalom, hogy találkoztunk. Ismertem ıt, mégis semmit se tudtam róla, kivéve azt, hogy a neve Marie Hopeman, és Belgiumban született, de sohase élt ott, mert az apja, a Fairey Aviation ottani gyárának a technikusa, még azelıtt kihozta ıket a kontinensrıl, hogy Franciaország a németek kezére került volna. Mindkét szülı a Lancastria elsüllyesztésekor vesztette életét. Árva gyermekként egy idegen országban hamar meg kellett tanulnia vigyázni magára gondoltam én. Hátratoltam a székem, és felálltam. Raine ezredes hanyagul intett a kezével, elıbb felém, aztán a lány felé. Mr. és... khm... Mrs. Bentall. Már ismerik egymást, nemde? Igen, ezredes. Tudta jól, hogy már találkoztunk. Marie Hopeman felém nyújtott egy hővös, határozott kacsót, kísérve ezt egy hasonló pillantással. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy ez a lehetıség, az, hogy velem dolgozhatott, álmai netovábbjának a megvalósulását jelentette számára ı azonban ennek ellenére jól leplezte lelkesedését. Ez a tény azonban, döntöttem el, nem fog megakadályozni abban, hogy elmondjam, amit mondani akarok. Öröm újra látni magát, Miss Hopeman. Vagyis lenne, ha nem itt és most került volna rá sor. Tisztában van vele, mire vállalkozik? Marie rám nézett hatalmas, mogyoróbarna szemével, aztán ajkai mosolyra hajoltak, amint Raine felé fordult. Mr. Bentall lovaggá vált a kedvemért, Raine ezredes? kérdezte édesen. Nos, igen, attól tartok ismerte el az ezredes. És kérem, felejtsék el a Mr. Bentall Miss Hopeman megszólításokat. Fiatal házasok nem beszélnek így egymással. Átdöfött egy pipaszurkálót a pipaszáron, elégedetten nyugtázta, hogy az, feketén, akár egy kéményseprı keféje, megjelent a pipafejben, és álmatagon folytatta: John és Marie Bentall. Még passzolnak is egymáshoz a nevek. Maga is így gondolja? kérdezte érdeklıdéssel a lány. Visszafordult felém, rám sugározva ragyogó mosolyát. Értékelem az aggodalmát.
Kedves magától. Rövid szünetet tartott, majd félve kijavította magát. Tıled... John. Nem ütöttem meg, mert hallottam valahol, hogy az efféle viselkedés a barlanglakó ısemberekkel együtt kiment a divatból, de határozottan nem tetszett, hogy egy nınek ilyen hamar és ilyen könnyedén sikerült rám akaszkodnia. Feléje lövelltem egy tartózkodó, és remélhetıleg rejtélyes vigyort, aztán közelebb léptem Raine-hez. Szükségem van néhány új ruhára közöltem vele. Vennem kell néhányat. Odaát ilyenkor tombol a nyár. Két vadonatúj bıröndöt fog találni a lakásán, Bentall, telepakolva mindennel, amire szüksége lehet. A jegyek? Itt vannak. Felém tolt egy borítékot. Négy nappal ezelıtt küldte ki ıket magának a légitársaság. Csekkel fizettek értük, pontosabban fizetett egy bizonyos Tobias Smith. Ismeretlen a név, de a bankszámlája jó kövér. Nem kelet felé fognak repülni, ahogyan az kézenfekvı lenne, hanem nyugatnak, át New Yorkon, San Franciscón és Fidzsin. Az útlevelek? Mindkettı a fiókban, az éjjeliszekrényében. Apró mozdulat a szája sarkában. A magáé, a változatosság kedvéért, a saját nevére szól. Utána fognak nézni magának, az egyetemnek, eddigi karrierjének, és így tovább. Gondoskodtunk róla, hogy amennyiben bárki szaglászna a Hepworthnél, ne tudhassa meg, hogy egy évvel ezelıtt otthagyta az intézetet. Szintén a fiókjában, fog még találni ezer amerikai dollárt is, utazási csekkekben. Remélem, élni fogok, hogy elkölthessem mondtam. És ki fog még velünk utazni, ezredes? Csend lett a szobában, rövid, törékeny csend, ami alatt a két szempár, a szúrós jegeszöld és a hatalmas mogyoróbarna, egyként rám szegezıdött. Marie Hopeman szólalt meg elıször. Ha megmagyaráznád... Hah! fortyantam fel. Ha megmagyaráznám! És még te vagy az, aki... mindegy, felejtsd el. Tizenhat ember indult el innen Ausztráliába és Új-Zélandba. Nyolc közülük sohasem érkezett meg. Ötven százalék. Ami azt jelenti, nekünk is ötven százalék esélyünk lesz rá, hogy nem érkezünk meg. Következésképpen ülni fog a repülın egy megfigyelı, hogy Raine
ezredes tudhassa, hol az a hely, ahol sírkövet kell emelnie az emlékünkre. Vagy inkább egy koszorút fog hajítani a hullámsírunk fölé? A lehetıség, hogy en route történhet valami kellemetlenség, jómagámnak is eszembe jutott válaszolta óvatosan az ezredes. Lesz egy megfigyelı is a gépen, természetesen nem ugyanaz egész út alatt. Jobb, ha maguk ketten nem tudják, kik lesznek ezek a személyek. Felkelt, elısétált az asztal mögül. Az eligazítás véget ért. İszintén sajnálom fejezte be. Nekem se tetszik ez az egész, de vak ember vagyok egy sötét szobában, és nincs kiindulópontom. Remélem, a dolgok jól fognak menni. Kezet adott mindkettınknek, aztán megrázta a fejét. Sajnálom mormolta, s visszaült az asztalához. Miközben kinyitottam az ajtót Marie Hopemannek, a vállam fölött hátralestem, kíváncsian arra, mennyire komolyan sajnálja. Raine azonban cseppet sem úgy nézett ki, mint aki sajnálkozik: a pipájával volt elfoglalva, vagyis remekül szórakozott. Hát igen, ez Raine ezredes, gondoltam magamban. Kiléptem Mary után az elıszobába, s becsuktam magam mögött az ajtót, egyedül hagyva Raine ezredest, az apró, poros embert az apró, poros szobában.
1. Kedd, hajnali három és fél hat között Néhányan a repülın, az Amerika-Ausztrália járat tapasztalt utasai, úgy emlegették a Viti Levu-i Grand Pacific Hotelt, mint a Csendes-óceán nyugati felének legelıkelıbb szállodáját. Rövid ismeretségem ezzel a hellyel meggyızött arról, hogy nem túloztak. Ódivatú volt, de pazar és ragyogó, akár egy frissen nyomott ezüstérme, s olyan csendes és készséges hatékonysággal mőködtették, hogy az elborzasztotta volna az átlagos angol szállótulajdonost. A hálószobák fényőzıek voltak, az étel fenséges azon az estén olyan hétfogásos vacsorát tálaltak fel nekünk, melynek az ízeit biztos, hogy sohasem fogom elfelejteni, és a kilátás, ami a verandáról a holdfényes öblön túli, ködfátyolba burkolózó hegyekre nyílt, szinte egy másik világhoz tartozott. De semmi sem lehet egészen tökéletes egy tökéletlen világban; a Grand Pacific Hotel szobáinak a zárjai semmit nem értek. Errıl akkor bizonyosodtam meg teljesen, amikor az éjszaka közepén, válaszolva a vállamban jelentkezı, durva bökdösés által keltett ingernek, felébredtem. Elsıként persze nem a zárra gondoltam, hanem az ujjra, ami lökdösött engem. A legkeményebb ujj volt, ami valaha is hozzám ért, olyan kemény, akár egy acélcsı. Nagy nehezen, dacára az álmosságnak és a felülrıl rám irányított vakító fénynek, sikerült kinyitni és a bal vállamra fókuszálni a szemem. Tényleg egy acélcsı volt az, pontosabban egy tompán csillogó.38-as colt automata, amit gazdája, látva, hogy magamhoz tértem, a biztonság kedvéért egy kicsivel arrébb mozdított, úgyhogy a jobb szememmel egyenesen belekukucskálhattam a fegyver csövébe, ebbe a rendkívül rövid, szők, száraz és veszélyes kútba. Miután meguntam a fegyver csövét bámulni, hagytam, hogy bal szemem szabadon felfelé araszoljon a colton, végig a szırös, barna csuklón, a fehér kabátujjba burkolt karon, egészen a szenvtelen, barna arcig, mely fölött egy viharvert tengerészsapka üldögélt. Aztán, mintha valami mágnes vonzotta volna, a tekintetem visszacsúszott az automatára.
Rendben, barátom mondtam. Közömbös és hanyag akartam lenni, de inkább egy rekedten károgó hollóra hasonlítottam. Látom, hogy egy fegyver. Ki van tisztítva, meg van olajozva, meg minden. De vegye el onnan, kérem. A fegyverek veszélyesek tudnak lenni. Bölcs pasasnak képzeli magát, he? mordult el a fickó. Meg akarja mutatni a kis feleségének, mekkora hıs. De igazából azért mégse akar hıs lenni, ugye, Mr. Bentall? Ugye semmit nem forgat a fejében? Dehogynem forgattam. Szerettem volna elvenni tıle és jól a fejéhez verni azt az átkozott pisztolyt. Ha fegyvert fognak rám, valahogyan mindig taplószárazzá válik a szám, dübörögni kezd a szívem, az értékes adrenalin pedig csak fogy és fogy. Azon tőnıdtem, mi egyebet tennék még szívesen ezzel az alakkal, amikor ı az ágy túloldala felé intett a fejével. Mert ha igen, elıbb nézzen oda. Elfordítottam a fejem, lassan, nehogy bárkit is felizgassak a mozdulattal. Kivéve sárgásán világító szemét, az ágy másik oldalán álló fickó egy feketében megírt szimfónia volt. Fekete öltöny, fekete kalap és egyike a legfeketébb arcoknak, amiket valaha is láttam: sovány, feszes bırő, karvalyorral ékesített arc, egy fajtiszta hindu arca. A hindu nagyon alacsony volt és nagyon keskeny vállú, de fizikai erıre és tekintélyre nem is volt szüksége azzal a lefőrészelt csövő vadászpuskával, amit a kezében tartott. Ahogy farkasszemet néztem a fegyverrel, olyan érzésem támadt, mintha két kivilágítatlan vasúti alagúttal állnék szemben. Visszafordítottam a fejem a világosabb bırő férfi felé. Látom. Felülhetek? İ bólintott, és hátrébb lépett. Átvetettem a lábamat az ágy szélén, s szemügyre vettem a szoba másik részét, ahol Marie Hopeman, oldalánál egy harmadik, szintén fekete férfival, az ágya melletti nádszékben ült. Kékfehér, ujjatlan selyemruhát viselt, és mivel a ruhának nem volt ujja, tisztán látni lehetett a négy vörös hurkát a karján, ahol valaki, nem túl gyengéden, megszorongatta. Magam is többé-kevésbé fel voltam öltözve, csak a cipım, a zakóm és a nyakkendım hiányzott, annak ellenére, hogy jó néhány órával korábban ideértünk már a sziget másik felén lévı reptérrıl, ahol hely hiányában nem tudtak elhelyezni minket. A Grand Pacific Hotelt váratlanul elárasztó utasok mennyisége folytán a kérdés, hogy Mr. és Mrs. Bentall közös avagy külön szobát óhajtanak-e,
fel sem merült, a ténynek azonban, hogy utcai ruhába öltözve aludtunk, semmi köze nem volt a szemérmetességhez vagy elhidegüléshez. Az életben maradás iránti vágyhoz annál inkább. A váratlan utasáradatot a váratlan útmegszakítás váltotta ki, és ennek az útmegszakításnak a kiváltó oka volt az, ami kettınket aggasztotta. Azt, hogy a kapitány a tankolást követı másodpercekben kiütött kisebb elektromos tőz miatt nem akarta folytatni az utat mindaddig, míg a repülıgépet a Hawaiiból iderendelt szerelık át nem vizsgálják, természetesnek találtuk, magát a tüzet viszont annál kevésbé. Hiszek a véletlenekben, de csak addig, míg ez a hit nem súrolja a vakság határát. Eddig négy tudós tőnt el a feleségével en route, Ausztráliába menet, és komoly esélye volt annak, hogy az ötödik párral is ugyanez fog történni; a Fidzsi-szigeteki Suva reptéren tett tankolási megálló volt az utolsó lehetıség arra, hogy eltüntessenek bennünket. Így hát magunkon hagytuk a ruháinkat, bezártuk az ajtókat, és ırséget állítottunk. Én kezdtem, egészen hajnali háromig csendben ültem a sötétben, aztán megráztam Marie Hopemant, és lefeküdtem az ágyamra. Rögtön elaludtam, s a lánnyal is ez történhetett, mert most, ahogy az órámra pillantottam, láttam, hogy még csak három húsz van. Vagy nem ráztam fel eléggé Marie-t, vagy nem heverte még ki az elızı álmatlan éjszakát, a Francisco-Hawaii szakaszt, mely végig olyan rázós volt, hogy a végére már a stewardessek is rosszul lettek. Nem mintha most számított volna ez. Felvettem a cipımet, majd Marie-re emeltem a tekintetem. Jelenleg nem volt sem hővös, sem tartózkodó, csak fáradt és sápadt, halványkék karikákkal a szeme alatt: nem szeretett utazni, s az elızı éjszaka igencsak megviselte. Látva, hogy ıt nézem, beszélni kezdett: Én... attól tartok, én... Maradj csendben! hallgattattam el durván. Pislogott, mintha arcul csaptam volna, aztán összepréselve az ajkait, harisnyás térdét kezdte bámulni mereven. A fehér sapkás férfi, egy éppen lehúzott vécétartály hangján, nevetni kezdett. Rá se hederítsen, Mrs. Bentall. Nem gondolja komolyan. A világ tele van Bentallokkal, szırös páncélzatú, belül undoritóan kocsonyás lényekkel, akik a náluk gyengébbek ostorozásával vezetik le félelmeiket és
idegességüket. Rám nézett, tőnıdve és megvetıen. Nem igaz, Mr. Bentall? Mit akarnak tılünk? kérdeztem ridegen. Mi a célja ennek a... ennek a behatolásnak? Az idejüket vesztegetik. Néhány dollárom van csupán készpénzben, a többi utazócsekk, ami semmire nem jó maguknak. A feleségem ékszerei... Miért vannak mindketten felöltözve? szakított félbe váratlanul. Összeráncoltam a homlokom. Nem látom, mi... Valami nekinyomódott a tarkómnak, keményen és hidegen; bárki is volt az, aki lefőrészelte a vadászpuska két csövét, nem sok idıt áldozott arra, hogy a csıvégeket simára csiszolja. A feleségem és én prioritást élvezı utasok vagyunk siettem magyarázatot adni. Nem könnyő ijedtnek és nagyképőnek is hangzani egyszerre. A munkám rendkívül fontos és sürgıs, ezt... ezt hangsúlyoztam a repülıtéri hatóságok elıtt is. Mivel megtudtam, hogy utasszállítók gyakran terven kívül is leszállnak Suván üzemanyagot vételezni, megkértem ıket, azonnal értesítsenek, ha üresedés van egy nyugat felé tartó gépen. A szállodai személyzetnek is szóltunk, hogy ne lepıdjenek meg, ha hirtelen ki fogunk jelentkezni. Ez persze hazugság volt, de a szállodában már megtörtént a mőszakváltás, szavaim gyors ellenırzésére pedig nem volt mód. Láttam a fehér sapkás arcán, hogy hisz nekem. Ez roppant érdekes mormogta. És milyen kézenfekvı. Mrs. Bentall, átülhet ide, a férje mellé, és megfoghatja a kezét. Úgy látom, Mr. Bentallnak szüksége van rá. Várt, míg Marie Hopeman átjött a szobán, s jó két lábbal tılem, leült. Krishna? Igen, kapitány? válaszolt a hindu, aki Marie-t ırizte. Menj le, és egy nyilvános készülékrıl hívd fel a recepciót. Közöld velük, hogy a repülıtérrıl beszélsz, és sürgısen beszélni akarsz Bentallékkal, mert két-három órán belül le fog szállni egy KLM-gép, két üres hellyel a fedélzetén. Azonnal indulniuk kell, ha el akarják érni! Igen, kapitány. Eleresztett egy hófehér fogpasztareklám-vigyort, s az ajtónak indult. Ne arra, te bolond! A fehér sapkás a veranda felé intett a fejével. Azt akarod, hogy mindenki lásson? Ha a telefon megvolt, fogd a barátod
taxiját, állj a fıbejárat elé, mondd, hogy a repülıtérrıl küldtek, és gyere fel, segíts a csomagokat cipelni. A hindu bólintott, kinyitotta a veranda ajtaját, és eltőnt. A fehér sapkás elıráncigált a zsebébıl egy vastag szivart, és fekete felhıket pöfékelve ránk vigyorgott. Jó kis terv, nem igaz? Mégis, mire megy ki ez az egész? kérdeztem hővösen. Valahogyan nem tudtam osztozni a lelkesedésében. Nemsokára egy kis kirándulás következik. Ismét megmutatta egyenetlen, nikotintól sárga fogait. Ne aggódjanak, senkinek nem fognak hiányozni. Mindenki azt fogja hinni, hogy Sydneybe repültek. Most pedig talpra, kulcsolja össze a kezét a tarkója mögött, és forduljon háttal nekem. Három fegyver csöve bámult rám, közülük a legtávolabbi sem messzebb nyolcvan hüvelyknél, így jobbnak láttam engedelmeskedni. A fehér sapkás megvárta, míg szemtıl szembe kerülök a két vasúti alagúttal, oldalamba bökte a pisztolya csövét, és olyan alapos motozásnak vetett alá, hogy még egy bolhának se lett volna alkalma észrevétlenül megmaradni a ruháim közt. Végül éreztem, hogy oldalamon a nyomás enyhül, aztán a pasas hátrébb lépett. Oké, Mr. Bentall, leülhet. Meglepı... a magafajta nagyszájú nebáncsvirágok imádnak fegyvert dugdosni az öltözékük különbözı részeibe. Vagy a kézitáskájában van? Majd azt is megnézzük. Sanda tekintettel Marie Hopemanre nézett. Mi a helyzet magával, ifjú hölgy? Ne merészeljen hozzám érni, maga... maga szörnyőséges alak! Felpattant, és olyan méltóságteljesen állt ott az ágy elıtt, akár egy medvekucsmás, oldalához szorított, kinyújtott karral, ökölbe szorított kézzel, gyorsan és mérgesen szedve a levegıt. Nem lehetett több öt láb négy hüvelyknél így, cipı nélkül, de sértett büszkeségében jóval magasabbnak látszott. Remek alakítás volt. Mit képzel rólam, ki vagyok én? Hát persze hogy nincs nálam fegyver. Lassan, töprengın, de nem arcátlanul, a fehér sapkás végigpásztázta Marie ruhájának több mint megfelelıen kitöltött részleteit. Aztán sóhajtott. Csoda lenne, ha mégis elférne valahol ismerte el sajnálkozva. Talán az ön kézitáskájában. De az ráér késıbb is. Egyikük sem fogja kinyitni a táskákat mindaddig, míg oda nem érünk, ahová nemsokára
indulni fogunk. Egy pillanatra elhallgatott. De egy hölgy feltőnı lehet retikül nélkül, nem igaz, Mrs. Bentall? Meg ne merje érinteni a retikülömet a mocskos kezével! mondta fenyegetıen Marie Hopeman. Nem mocskos rázta meg szelíden a fejét a fehér sapkás. Felemelte szabad kezét, maga felé fordította a tenyerét. Legalábbis szó szerint, nem. A retikült, Mrs. Bentall. Az éjjeliszekrényemben találja közölte megvetıen Marie Hopeman. A szekrény felé hátrált, egyetlen pillanatra sem véve le rólunk a szemét. Volt egy olyan érzésem, hogy nem bízik meg túlságosan a mordályos fickóban. Kivette a gyíkbır táskát, szétnyitotta, és tartalmát az ágyra rázta. Egész zuhatagnyi kacat került elı a retikülbıl, pénz, féső, kulcscsomó, zsebkendı, piperekészlet, meg a szokásos álcázó és harci festékek. Csak fegyver nem. Ön tényleg nem az a fajta nı, Mrs. Bentall mentegetızött a férfi. De ez a titka annak, hogyan érheti meg az ember az ötvenet, hölgyem, a bizalmatlanság és... megrázta a táskát...nem súlyosabb ez egy kissé a kelleténél? Belenézett, matatott egy ideig a belsejében, majd kivette a kezét, s megtapogatta az oldalát. Halk kattanás hallatszott, és a retikül alja levált, megszégyenítétten himbálózva zsanérján. Valami tompa dobbanással a szınyegre esett. A fehér sapkás lehajolt, és amikor felegyenesedett, egy lapos, rövid csövő automata volt a táskát tartó kezében. Trükkös kis öngyújtó, hehe. Vagy parfümöt, netán púdert lehet szórni vele? Hogy ezek a kereskedık mit ki nem találnak! A férjem tudós, és a maga szakterületén rendkívül fontos ember mondta mérgesen Marie Hopeman. Eddig már kétszer is megfenyegették életveszélyesen. Van engedélyem arra a pisztolyra, ha érdekli. Akkor írni fogok egy átvételi elismervényt, hogy minden legális legyen vágta rá szívélyes vigyorral a fehér sapkás. Rendben, készüljenek a távozásra. Rabat szólt a mordályoshoz ki a verandára, és ügyelj rá, hogy a taxi és a fıbejárat közt senkinek ne jusson eszébe butaságot csinálni. Mindent gondosan megtervezett. Akkor se tehettem volna semmit, ha szándékomban áll persze, nem állt szándékomban, még nem.
Nyilvánvaló volt, hogy egyelıre nem akar végezni velünk, ha pedig elmenekülünk, azzal nem sokat tudunk meg az eltőnt tudósok sorsáról. Amikor az ajtó felıl felhangzott a várt, harsány kopogás, a fehér sapkás a veranda ajtaját takaró függöny mögé rejtızött. Egy londiner jött be, nyomában Krishnával, aki idıközben szert tett egy sofırsapkára és egy esıkabátra, amit a karján átvetve hozott. Nem volt ebben semmi feltőnı, tekintve hogy odakint ömlött az esı, én azonban egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy a kabát alatt a karján kívül valami egyebet is tart. A londiner felkapott három táskát, és kilépett a folyosóra; Krishna felkapta a negyediket, de udvariasan elıreengedett bennünket. A folyosó végén befordulva láttam, hogy a fehér sapkás elıbukkan a szobánkból, és utánunk indul. Elég távol volt ahhoz, hogy senki ne tarthassa a társaságunkhoz tartozónak, s elég közel ahhoz, hogy mögöttünk teremjen, ha valami mókás ötletem támadna. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy korábban már végigjátszott egynéhány ehhez hasonló epizódot. Az éjszakai recepciós, egy vékony, fekete ember az éjszakai recepciósok életunt arckifejezésével, már elıkészítette a számlát, mire odaértünk. Miközben fizettem, a fehér sapkás, szájában füstölgı szivarral, a pulthoz ballagott, és barátságosan biccentett a recepciósnak. Jó reggelt, Fleck kapitány üdvözölte az tiszteletteljesen. Megtalálta a barátját? Ó, igen. A kemény arckifejezésnek már nyoma sem volt, Fleck kapitány a világ legnyájasabb emberének látszott. És megtudtam tıle, hogy az, akit voltaképpen keresek, kint van a reptéren. Nem örülök neki túlzottan, hogy az éjszaka kellıs közepén ki kell vánszorognom oda, de hát mit tehetek? Megtenné, hogy hív nekem egy taxit? Hogyne, uram. Úgy tőnt, Fleck nem akárki errefelé. A recepciós habozott. Sürgıs, Fleck kapitány? Az én ügyeim mindig sürgısek felelte Fleck. Természetesen, természetesen. A recepciós kézzel-lábbal azon volt, hogy kivívja Fleck kapitány megelégedettségét. Mr. és Mrs. Bentall történetesen ugyanoda mennek, és a taxijuk már... Örülök, hogy megismerhetem önt, Mr. Bentall Már attól tartottam, magához ölel, de ı ehelyett megszorongatta a kezemet, olyan szívélyesen, hogy azt hittem, liszt marad a csontjaim helyén. Eközben bal kéz felıli kabátzsebe fenyegetıen kidudorodott, persze úgy, hogy azt a recepciós ne
vehesse észre. A nevem Fleck. Haladéktalanul ki kell jutnom a reptérre, és ha lennének olyan szívesek, hogy magukkal visznek, roppant hálás lennék. A költségeket természetesen felezzük. Kétség nem férhetett hozzá, profi volt a javából. Kiterelt bennünket a szállodából, át a taxihoz, annak a fıpincérnek a túlcsorduló nyájasságával, aki a túlzsúfolt étterem legrosszabb asztalához vezeti a vendégeket; ha lettek volna is kétségeim Fleck alkalmasságát illetıen, minden bizonnyal érvényüket vesztették volna abban a pillanatban, hogy elhelyezkedtem a hátsó ülésen ı maga és Rabat között. Mintha egy óriási harapófogó ölelte volna körül a derekamat. Tılem balra Rabat vadászpuskája, jobbra Fleck automatája, mindkettı jó hüvelyknyire a derekamba mélyesztve, hogy kísértı gondolatok még csak meg se környékezhessenek. Én csak üldögéltem csendben és mozdulatlanul, s közben abban reménykedtem, hogy az agg lengéscsillapítók és a rázós út együttese talán mégsem fogja megrántani valamelyik ravaszra fonódott mutatóujjat. Marie Hopeman elöl ült, Krishna mellett, egyenes háttal, mereven, tartózkodóan. Azon tőnıdtem, vajon maradt-e még valami abból a derős magabiztosságból, amit Raine irodájában mutatott két nappal ezelıtt. Nem tudtam eldönteni. Egymás mellett ülve utaztunk végig tízezer mérföldet, de még annyit sem mondhattam el magamról, hogy kezdem megismerni. Marie Hopeman gondoskodott errıl. Nem ismertem Suva városát, de még ha ez másként is lett volna, akkor is kétlem, hogy követni tudtam volna, merre megyünk. Négy ember takarta el elılem a kilátást, kettı elöl, a maradék többi kétoldalt, ráadásul az esıcseppek rátapadtak az oldalablakokra, megtörve az utcalámpák halvány fényét. Egy sötét, alvó mozit láttam mindössze, meg egy kanálist, szelíden csordogáló felszínén fények táncoló tükörképeivel; aztán néhány kivilágítatlan sikátor következett, vasúti síneken bukdácsoltunk át, C.S.R. felirattal ellátott apró vagonok hosszú sora mellett hajtottunk el. Mindez, különösen a tehervonat, tökéletesen megfelelt a csendes-óceáni szigetországokról alkotott képemnek, de nem sok idım maradt az elmélkedésre. A taxi hirtelen lefékezett, és Fleck kapitány kiszállt, majd intett nekem, hogy kövessem. Kiszálltam, szorgalmasan masszírozgatva oldalamat, amit a fegyverek csövei, különösen a fékezéskor, nem kényeztettek el, s közben körülnéztem. Sötét volt, akár egy sírboltban, az esı még mindig szakadt,
így eleinte két szögletes, fekete körvonalon kívül emelıdaruk lehettek semmit nem láttam. De nem is volt szükségem a szememre ahhoz, hogy tudjam, hol vagyok, tökéletesen elegendınek bizonyult a szimatom. Füst, gázolaj és rozsda szagát éreztem, amibe kátrány és nedves kenderkötél bőze elegyedett. Mindezt egy harsány, friss tengerillat próbálta semlegesíteni, nem sok sikerrel. A kialvatlanság és a gyorsan pergı események következtében agyam nem mőködött teljes kapacitásával, de az még így is nyilvánvaló volt, hogy Fleck kapitány nem azért hozott ki minket a kikötıbe, mert innen fog felszállni a Sydney úticélú KLM-gép. Szólni akartam, Fleck azonban csendre intett. Egy töltıtoll formájú elemlámpával még ı kritizálta a pisztolynak álcázott öngyújtókat! az autó melletti olajfoltos tócsára világított, melynek közepén két bıröndünk szomorkodott, megkért, hogy kapjam fel ıket, aztán ı maga is ugyanezt tette a másik kettıvel, és a tengerillat irányába indult. Rabat hátulról egy számára gyengédnek tőnı döféssel jelezte, hogy követnem kell a kapitányt. Fleck vagy jobb éjszakai látással volt megáldva, mint én, vagy behunyt szemmel el tudott igazodni ezen a helyen, nem tudom, de elég az hozzá, hogy míg ı akadálytalanul haladt elıre a kikötıbakok, felszedett kockakövek és mindenféle kötelek közt, addig én legalább ötször elestem, mire megálltunk. Itt Fleck jobbra fordult, s megindult lefelé egy kılépcsın, ezúttal megvillantva egyszer-kétszer a zseblámpáját: a lépcsıfokok zöldek voltak a csúszós nyálkától, és korlát sem volt a tenger felıli oldalon. Ezen a helyen nem lett volna ajánlatos behunyt szemmel közlekednie. A vágy, hogy bıröndjeim valamelyikét a hátának lendítsem, ellenállhatatlanul erıs volt, de csak egy pillanatig; az, hogy meggondoltam magam, részben a hátamra szegezett két fegyvernek volt köszönhetı, nagyobbrészt azonban annak, hogy a sötétséghez lassan hozzászokó szemem egy hajó körvonalait észlelte a lépcsı aljában. Ha Fleck legurult volna is a lépcsı aljához, nem pottyan a vízbe, a testét és büszkeségét ért zúzodások viszont nekem annál többet árthattak volna. A kapitány nem olyan embernek nézett ki, aki kenyérrel dob vissza, ha követ vetnek feléje, úgyhogy jó fiú maradtam, és megszorítva bıröndjeim fogantyúit, elindultam lefelé a lépcsın. Olyan óvatosan lépdeltem, akár Dániel az alvó oroszlánok között. Néhány másodperccel utánam Marie Hopeman és a két hindu is leértek a mólóra.
A hajó, amit a sötétség miatt még így, közelrıl is igen rosszul lehetett látni, széles volt, talán hetven láb hosszú, de lehet hogy több avagy kevesebb, masszív felépítménnyel, és kettı vagy három árboccal. Ennyit volt idım megfigyelni belıle, mielıtt kinyílt a felépítmény egyik ajtaja, és a hirtelen kiömlı fehér fény elvakította a látásomat. Valaki mintha sovány és magas lett volna átlépett a fény négyszögén, s gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. Minden oké, fınök? Még sohasem jártam Ausztráliában, de már sok ausztrállal találkoztam; ennek a fickónak az akcentusa összetéveszthetetlenül az ötödik kontinensen lakóké volt. Oké. Megvannak. És vigyázz arra az átkozott fényre. Felmegyünk a fedélzetre. Nem volt nehéz megtenni ezt. A hajókorlát teteje majdnem hüvelykre pontosan egy vonalban volt a durván nyolc láb magas mólóval, így nem kellett egyebet tennünk, mint lehuppanni a korlátról a fedélzetre. Deszkázott, nem acéllemezes fedélzet, jegyeztem meg magamnak. Készen állunk fogadni a vendégeket, Henry? kérdezte Fleck kapitány, amikor már mindannyian a hajón voltunk. A hangjából éreztem, megkönnyebbült, hogy visszatérhetett a hajójára. A kabin készen várja ıket, fınök jelentette Henry. Odavezessem ıket? Tegyed. A kabinomban leszek. Rendben, Bentall, a csomagjaikat hagyja itt. Késıbb találkozunk. Henry ment elöl, a sort mögöttünk a két hindu zárta. Amint elhagytuk a felépítmény tövét, Henry jobbra fordult, felkattintott egy elemlámpát, s megállt egy kismérető, négyszöglető csapóajtó elıtt. Leguggolt, kitekert a helyérıl egy vastag csavart, felnyitotta a csapóajtót, s elızékenyen lefelé mutatott a lámpa fénykévéjével. Másszanak le oda, maguk ketten. Ezúttal, fütyülve a jó modorra, én csusszantam be elsıként a nyíláson, és másztam le a tíz nyirkos, csúszós fém létrafokon. Marie Hopeman nem maradt le sokkal felettem. Alig húzta le a fejét a nyílásból, a fent maradottak helyére csapták az ajtót, aztán lelkiismeretes kaparászászörgéssel Henry visszatette a csavart. Marie eközben lehuppant mellém, és együtt, egymás mellett állva, szemügyre vettük a kabinunkat".
Sötét, rossz szagú börtön volt. Nos, azért nem teljesen sötét, mert egy ráccsal óvott mennyezeti lámpa üvege mögött végelgyengülésben szenvedı izzószál pironkodott tehetetlensége miatta úgyhogy mégsem kellett tapogatózással tájékozódnunk, a szag viszont annál töményebben áradt valahonnan. Olyan pestisjárvány utáni bőz volt ez, valami más szaggal vegyülve, amit sehogyan sem tudtam azonosítani. Ami a helyiség börtön voltát illeti, hát ennek tökéletesen megfelelt. Kimenni csak egy helyen lehetett ha engedték, ott, ahol bejöttünk. Hátul, a far felé, szilárdnak látszó fa válaszfal szelte át teljes szélességében a hajótörzset. Sikerült találnom rajta egy apró lyukat, amin átlesve ugyan semmit nem láttam, viszont gázolaj szaga szivárgott át rajta. A gépterem, minden kétséget kizáróan. Az orr felıli válaszfalba már volt ajtó vágva, amit ki is tudtam nyitni. Egy primitív klozet és rozsdafoltos mosdókagyló rejtızött mögötte. Eltekertem a vízcsapot; barnás, poshadt víz folyt belıle, de nem tengervíz volt. A válaszfal melletti két sarokban, a mennyezeten egy-egy hat hüvelyk átmérıjő lyukat láthattunk. Szellızınyílások lehettek, ezen a szélcsendes éjszakán azonban, az álló hajóval, nem sokat értek. Kétoldalt, az elülsı válaszfaltól a gépteremmel közösig, két-két sor mennyezettıl padlóig érı, hézagos léckerítés húzódott. Mögöttük ládák, zsákok álltak egymás hegyén-hátán, a felsı fedélzet magasságáig, kivéve a két sarkot, ahol a szellızıcsövek nyílásai voltak. Itt hagytak egy kis szabad helyet, hogy legyen, ahol a levegı bejöjjön. A tartókerítések közti folyosó, melyen Marie Hopemannel álltunk, úgy négy láb széles lehetett, s a padlóra rakódott koszrétegbıl ítélve legutóbb a koronázás idején moshatták fel. Jóformán még fel se derítettem új szálláshelyünket", amikor motor dübörögte magát életre a hátsó falon túli gépházban, és az addig gyéren világító lámpa még gyérebb vörösre váltott; egy másodperccel késıbb, miközben a hajó remegett a gázolaj által táplált lóerıktıl, futkosás támadt a fejünk felett a legénység eloldotta a köteleket, aztán a motorzaj mélyebbé vált, ahogyan sebességbe tették. A hajó, enyhén jobbra dılve, elvált a mólótól. Elindultunk. Mary Hopeman felé fordultam, megfogtam a karját, hogy segítsek neki visszanyerni az egyensúlyát. Csak most vettem észre, hogy a lány didereg, s olyan vizes és hideg, akár egy frissen hámozott uborka. Elıkapartam egy szál gyufát, lángra lobbantottam, és amíg Marie Hopeman hunyorgott a
váratlanul felvillant fényben, szemügyre vettem ıt. Haja, mintha vizes harisnyával a fején aludt volna, szinte kétdimenzióssá lapulva simult csinos kobakjához, a selyemruha pedig, khm... minthogyha nem is selyembıl lett volna, hanem festékkel vitte volna fel formás testére valami ırült mővész. Elfújtam a lángot, levettem egyik cipımet, és dübögni kezdtem vele a gépház falán. Miután néhány perc múlva sem válaszolt senki, a létrához mentem, felmásztam a csapóajtóhoz, s itt folytattam dobszólómat. Mi a fenét csinálsz? kérdezte alélt kíváncsisággal Marie Hopeman. Szobaszolgálat. Ha nem jutunk hozzá mihamarabb a ruháinkhoz, csúnya tüdıgyulladást szedhetünk össze. Nem kellene inkább valami fegyver után nézned? kérdezte csendes haraggal. És nem kérdeznéd meg végre tılük, miért hoztak minket ide? Attól tartasz talán, hogy végezni akarnak velünk? Nonszensz. Elıvettem nemtörıdöm nevetésemet, de olyan színtelen és hamis volt, hogy még az én morálomat is tovább rombolta. Természetesen nem fognak megölni minket, legalábbis egyelıre nem. Nem azért hozattak ide engem, hogy ezt tegyék: ha el akarnának tenni láb alól, azt már Angliában is megtehették volna. És a feleségemre sincs szükség ahhoz, hogy megölhessenek. Harmadszor, feleslegesen hoztak volna ki minket ide. Elég lett volna egy-egy súlyos kı a nyakunkba, és már útközben eltüntethettek volna minket abban a csatornában, amely mellett eljöttünk. Negyedszer pedig, Fleck nagy zsiványnak látszik, de kétlem, hogy bérgyilkos lenne. Ez már sokkal jobb volt, mint a nevetésem. Ha még vagy százszor elismétlem, talán magam is hinni kezdek benne. Ami Marie Hopemant illeti, ı csendben maradt, tőnıdött az általam mondottakon, vagyis lehet, hogy tényleg nem beszéltem hülyeségeket. Néhány percnyi meddı kopácsolás után otthagytam a csapóajtót, és áttettem mőködési helyem az elülsı válaszfalhoz. A legénységi szállás nyugalmát háborgathattam meg, mert alig egy fél perccel késıbb valaki felnyitotta a csapóajtót, s egy erıteljes fényő elemlámpa világított le ránk. Abbahagyná ezt az eszeveszett zörömbölést? Henry nem tőnt túlzottan boldognak. Nem jön álom a szemére, vagy mi? Hol vannak a bıröndjeink? követelıztem. A feleségem teljesen átázott. Száraz ruhára van szükségünk. Jön, jön morogta. Álljanak odébb, mindketten.