SZENT-GYÖRGYI ALBERT

SZENT-GYÖRGYI ALBERT

RALPH W. MOSS SZENT-GYÖRGYI ALBERT Studs Terkel elõszavával Fordította: Bakács Tibor Typotex Budapest, 2003

Az eredeti mû címe: Free Radical. Albert Szent-Gyorgyi and the Battle over Vitamin C. Copyright Ralph W. Moss, 1988 Hungarian translation Dr. Bakács Tibor, Typotex, 2003 A B) függelékben közölt szemelvények az alábbi kiadásban jelentek meg: Szent-Györgyi Albert, The Crazy Ape. Philosophical Library, Inc., New York, 1970. Magyar kiadás: Szent-Györgyi Albert, Az õrült majom. Írta egy biológus. Magvetõ, Budapest, 1989. (Ford. Szabó Elek) A C) függelékben található verseket Beney Zsuzsa fordításában közöljük. A 20. fejezet lektorálásában Tusnády Gábor és Noszticzius Zoltán nyújtott segítséget.

TARTALOM Elõszó 7 A szerzõ bevezetõje 11 1. fejezet Tudásvágy 19 2. fejezet Egy merész húzás 27 3. fejezet 1919 38 4. fejezet Az alapok kiásása 46 5. fejezet Én vagyok Szent-Györgyi 60 6. fejezet Tudományos otthon 69 7. fejezet Új csillag az égen 81 8. fejezet Harc a C-vitaminért 93 9. fejezet Út Stockholmba 108 10. fejezet A náci hullám 124 11. fejezet Az izomember 135 12. fejezet Mr. Swensen kalandjai 147 13. fejezet Kaviár reggelire 165 14. fejezet Dr. Saygygit keresik 184 15. fejezet A felfedezés kapui 200 16. fejezet A családapa 212 17. fejezet Az 500 tonnás patkány 224 18. fejezet Ne hazudj, ha nem muszáj 238 19. fejezet A Szent-Györgyi-balett 249 20. fejezet Szabad gyökök 267 21. fejezet Természetes befejezés 282 Függelék A) függelék: Szent-Györgyi Albert származása 297 B) függelék: Szemelvények Az õrült majom c. könyv megjelenésekor készült interjúból 302 C) függelék: Psalmus Humanus és Hat ima 304 Jegyzetek 308 Név- és tárgymutató 333

ELÕSZÓ Élénken él emlékezetemben az a nap, amikor Szent-Györgyi Alberttel elõször találkoztam. Ez a vietnami háború idején történt, amikor õ egy tudományos találkozón vett részt Chicagóban. Fiatal kutatók és diákok tiltakoztak a háború ellen, és azon a napon Albert és honfitársa, Teller Ede a nyilvánosság elõtt vitatkoztak. Tellert, a híres fizikust tartják a hidrogénbomba atyjának, és õ büszkén vállja is.* A vietnami háború idején az ún. héják közé tartozott, és ékesszólóan képviselte harcias nézeteit. Nekem azonban érvelése inkább esztelenségnek tûnt. Szent-Györgyi Albert viszont higgadtan vonta kétségbe állításait. Rendkívüli vita alakult ki a két magyar között, akik homlokegyenest ellenkezõ módon szemlélték a világot. Aznap történetesen két chicagói rendõrtiszt volt a híres fizikus testõre, akik fegyverrel az oldalukon védték õt a háború ellen tiltakozó, lázongó diákok ellen. Szent-Györgyi Albert viszont egyedül, fegyvertelenül és félelem nélkül érkezett. Számomra ez a találkozó korunk metaforájának tûnt. Az egyik oldalon a rendõrállam szellemét képviselõ zseni, akit a hatalom, a katonaság és a fegyverek védenek. A másik oldalon a békeszeretõ humanista, fegyvertelenül. A kép jól szimbolizálta a két tudós világnézetének különbségét. Emlékszem Szent-Györgyi leveleire és cikkeire is, amelyek a New York Timesban jelentek meg arról az õrült kalandról, amit vietnami háborúnak neveztünk. A lap szemelvényeket is közölt Szent-Györgyi Az õrült majom címû kis könyvébõl. Az õrült majom mára az emberi faj gúnyneve lett. Azt mondják, az összes állatfaj közül az ember a legmagasabb rendû, õ ül a piramis csúcsán. Etikailag, morálisan viszont õ van a legmélyebben. Mark Twain mondta egykor: Az ember az egyetlen állat, aki el tud pirulni, és *Teller Ede e könyv magyar kiadásának elõkészítése idején, 2003. szeptember 9-én halt meg. A szerk.

8 SZENT-GYÖRGYI ALBERT egyben az egyetlen is, akinek erre oka van. Az ember az állatvilág egyetlen tagja, aki nem szükségbõl öl, nem szükségbõl visel háborút. Végsõ soron emiatt emelte fel szavát Szent-Györgyi Albert számos könyvében, cikkében és beszédében. Nem úgy gondolta, hogy az ember eredendõen rossz, csak még nem használta ki a lehetõségeit. Kihasználni a lehetõségeket, errõl szólt Szent-Györgyi Albert hosszú élete. Ezért maradt mindvégig különc, aki szembeszállt a konvenciókkal, aki még kilencvenen túl is új utakat keresett, hogy megtalálja a rák gyógymódját, ahogy a skorbutot gyógyító aszkorbinsavat is felfedezte. A független gondolkodó õstípusa volt, aki örökké kutat és állandóan kérdez. Nekem azonban több volt ennél, és valami más is. Ahogy Einstein és az összes nagy tudós Albert költõ is volt, akinek fantáziája ugyanúgy szárnyalt, mint Einsteiné, Newtoné, Galileié vagy Nils Bohré. A fantázia szárnyalása volt számára a legfontosabb. Sorsunk manapság a technika szakbarbárainak kezében van. Õk a tudományos gyalogos katonái: fantáziátlan, szürke emberek, akik meg tudják mondani, hogy kettõ meg kettõ az négy, és az ehhez hasonlókat. Tevékenységük szerintem legalábbis az emberi faj kipusztulásához vezet. De ezzel nem törõdnek, mert õk csak technológusok. A költõ és a tudós valójában egy és ugyanaz a személy viszont azt mondja: az emberi faj más, mint a többi, az ember még nem használta ki a lehetõségeit. Van egy másik nézõpont is. Korunk nagy veszedelme amely még a bombánál is veszélyesebb a banalitás. A banalitás szerintem a fantázia elnyomását jelenti. A banális emberek elfojtják fantáziájukat, képzelõerõ nélkül próbálnak élni. Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálemben* címû könyvében a nácikról ír. Könyvének alcímében a gonoszság banalitását említi. A németek nem különálló faj. Voltak köztük jók, és voltak rosszak is, mint minden társadalomban, de fantáziájukat mindannyian elfojtották, és láthattuk: amikor eluralkodik a banalitás, akkor bármilyen szörnyûség megtörténhet. Én azonban megfordítanám a kifejezést, és a gonoszság banalitása helyett a banalitás gonoszságát használnám. Mert a banalitás maga a gonoszság! Azért beszélek errõl, mert számomra Szent-Györgyi az értelmet elfojtó banalitás antitézise. Nekem õ jelenti azt a szabadgyökszerû fantáziát, amelyet nem korlátoz a megszokás. Az 1968-as párizsi diáklázadás fiatal résztvevõinek lehetett õket furcsáknak, talán bolondoknak is tartani *Magyar kiadás: Hannah Abrendt: Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a gonosz banalitásáról. (Ford. Mesés Péter) Osiris, Budapest, 2000. A szerk.

ELÕSZÓ 9 volt egy csodálatos jelszavuk: Éljen soká a fantázia! Bizonyos értelemben Szent-Györgyi Albert élete és munkássága is errõl szól: Éljen soká a fantázia! Szent-Györgyi pályafutásának tudományos és emberi dimenziója egyaránt rendkívüli jelentõségû. Cambridge-ben Frederick Gowland Hopkinsszal, a nagy biokémikussal dolgozott, aztán visszatért Magyarországra, hogy hazája tudományát újjáteremtse. Elnyerte a Nobel-díjat, és Magyarország vezetõ tudósa lett. Ennek ellenére sohasem csak magyar, vagy magyar-amerikai tudósnak számított. Szent-Györgyi Albert több mint magyar, olyan világnagyság, akit nem lehet országhatárok közé szorítani. Szembeszegült a banalitás gonoszságával, így természetesen Németországban és a szülõföldjén is szembe került a fasiszta rezsimmel. Bátorságával és tekintélyével a hitleri idõkben õ lett a magyarországi ellenállási mozgalom vezéralakja. Hitler elsõsorban õt akarta megölni a magyarok közül. Volt idõ, amikor Szent-Györgyi nevét üvöltve a fejét követelte. Nemcsak azért, mert Szent-Györgyi az ellenállási mozgalom fontos személyisége volt, hanem mert nyíltan is kiállt a fasizmussal szemben. Ezzel erõsítette a rendszert ellenzõ, becsületes emberek morális tartását. Azokban az idõkben állandó veszélyben forgott az élete. Szent-Györgyi Albert a világban folyó ijesztõ változások ellenére is látott reményt. Kutatóként, költõként és különcként mindig szembeszállt a hivatalos véleménnyel. Független gondolkodó, költõ és tudós volt, aki a rák megelõzésének és gyógyításának lehetõségeit kereste. Az a gyanúm azonban, hogy miközben a rák gyógyítását kutatta, nemcsak az orvosi probléma járt az eszében. A rák ugyanis egy sokkal nagyobb jelentõségû probléma metaforája is, mert a világ is rákbetegségben szenved. Szent- Györgyi Albert ezt is próbálta gyógyítani. Ha úgy tûnik, mintha isteníteném Szent-Györgyi Albertet, akkor benne az embert istenítem, és nem valami istenszerû alakot bálványozok. Végtelenül tisztelem õt, de nem azért, mert azt képzelem, hogy természetfeletti képességekkel rendelkezett, hanem azért, mert a szó legteljesebb értelmében ember volt. Ha Szent-Györgyi Albertre gondolok, akkor olyan dolgok jutnak az eszembe, melyek valamennyiünkben megtalálhatók. Nemrég találtam rá Pablo Neruda egyik versére, amely akár e könyv fõhõsére is ráillik. Pablo Nerudától Szent-Györgyi Albertnek, egyik Nobeldíjastól a másiknak: Kitalálom, ahogy tudom, s csinálom. Ha sosem hibáznék, ki hinné tévedésem?

S ha magam megváltozom, és nem ismer fel többé senki, én akkor is ugyanazt teszem, nem cselekedhetek másképp. 10 SZENT-GYÖRGYI ALBERT Albert sem tehetett másképp. Ilyen volt Szent-Györgyi Albert az ember, a tudós, a költõ és a barát, akinek barátsága sem ismert határokat. Tisztelgek Szent-Györgyi Albert szelleme elõtt, és õszintén örülök ennek az életrajznak. Studs Terkel

A SZERZÕ BEVEZETÕJE Különös módon kezdtem írni ezt a könyvet. 1980 tavaszán elsõ könyvem, A rák szindróma (The Cancer Syndrome) népszerûsítése során Larry King rádiós vitára hívott meg. A mûsorkészítõk a hivatalos rákkutatás képviselõi közül kerestek vitapartnert. Végül a Nemzeti Rákkutató Alapítványtól (National Foundation for Cancer Research, NFCR), amely egy kis magánalapítvány, Franklin C. Salisburyt választották. Valószínûleg tévedésbõl tették, ugyanis az NFCR, valamint a rákkutatás fellegvárának számító Nemzeti Rákintézet (National Cancer Institute, NCI), amely az amerikai szövetségi kormány legnagyobb ilyen jellegû intézete, egyaránt a marylandi Bethesdában mûködött, ezért a mûsorkészítõk nyilván azt hitték, hogy az NFCR az NCI része. A rák szindróma címû könyvemben kritizáltam a rákkutatást, amelyben magam is dolgoztam. A várt vita azonban elmaradt, mivel Frank Salisbury véleménye igen hasonlított az enyémhez. Salisbury a mûsort inkább arra használta fel, hogy az NFCR tudományos igazgatójáról egy bizonyos Szent-Györgyi Albertrõl dicshimnuszt zengjen. Úgy tûnt, mintha egy új, furcsa nevû terméket akarna reklámozni. A mûsor után Salisbury felajánlotta, hogy találkozót szervez nekem a nagy Szent-Györgyivel. Ezt a lehetõséget akkor nem vettem igénybe, de azért kapcsolatban maradtunk. Nem sokkal ezután a Saturday Evening Post azzal bízott meg, hogy írjak cikket Szent-Györgyirõl, a csökönyös zsenirõl. Ezért a massachusettsi Woods Hole-ba utaztam, ahol dolgozott. Szent-Györgyi Albert úgy él az emlékeimben, mint valamiféle mesefigura. Széles mosollyal sietett elém, vállon ragadott és a szemembe nézett. Rögtön a hatása alá kerültem. Valami rendkívül felemelõ, talán a szerelemhez hasonlítható érzés lett úrrá rajtam. Linus Pauling mesélte, hogy Szent-Györgyi egyszer az õ ötéves kislányával úgy beszélgetett, mint egy felnõttel. A kislány azt hitte, hogy a bibliai Szent György jött el hozzá. Pauling azonban hozzátette (és ez az életrajzból is hamarosan kiderül majd), hogy Szent-Györgyi nem volt szent. Az azonban kétségtelen, hogy õ volt a világ legelragadóbb kutatója.

12 SZENT-GYÖRGYI ALBERT A Szent-Györgyi Albertrõl bennem kialakult kép három fejlõdési fázison ment keresztül. Eleinte megtiszteltetésnek éreztem, hogy a baráti köréhez tartozom, hiúságomnak hízelgett az a bizalom, amellyel megtisztelt. Amikor elhatároztam, hogy életrajzát megírom, szívesen látott vendég lettem otthonában és laboratóriumában is. Abban az idõben úgy gondoltam, hogy csak le kell jegyeznem és össze kell fûznöm azokat a csodálatos történeteket, amelyeket életérõl mesélt. Így készült el a könyv elsõ változata, melynek a hangzatos Egy lépéssel a többiek elõtt címet adtam. Késõbb értettem meg, hogy Albert ezeket a lebilincselõ történeteket arra használja, hogy a világ kíváncsi szeme elõl elrejtõzzön. Úgy tûnt, hogy sikereihez nagymértékben hozzájárult az a megnyerõ Szent-Györgyilegenda is, melyet maga alkotott és ápolt hatvan éven keresztül. Ez nem jelenti azt, hogy a legkevésbé is kételkednék kiemelkedõ tudományos eredményeiben. A C-vitamin felfedezése körül kialakult elsõségi vitában saját kutatásaim is õt igazolták. Mégis úgy gondolom, hogy a személye körüli mítosz fõként a Nobel-díj hatására alakult ki. Szent-Györgyit úgy ünnepelték, mint a Szegedrõl érkezett új hódítót, és õ valóban számtalan, egyébként tartózkodó ember szívét is meghódította. Úgy tûnt nekem, hogy Albert néha olyan emberekkel veszi körül magát, akik a Szent-Györgyi-mítoszt táplálják. Ezek így vagy úgy hasznot húztak abból, hogy hozzá tartozhatnak. Az a veszély fenyegetett, hogy a közelében magam is ilyen haszonlesõvé válok. Gondolom, senki sem játssza a fõhõst az inasa vagy az életrajzírója elõtt. Meglepett, sõt megdöbbentett, ahogy Szent-Györgyi idõnként a kollégáival, támogatóival vagy a családjával viselkedett. Bizonyos kijelentéseiben kezdtem kételkedni, sõt már abban is, hogy valóban jelentõs dolog-e, amivel foglalkozik. Ezt az érzést az is fokozta, hogy sokszor nem értettem pontosan, mit forgat a fejében. Volt idõ, amikor abbahagytam az írást, mert nem sok kedvet éreztem a könyv befejezéséhez menekülni próbáltam az életrajzírástól. Idõvel azonban megértettem, hogy külön-külön egyik kép sem jellemzõ Szent-Györgyire, ezért megpróbáltam szintetizálni a különbözõ nézõpontokat, hogy a tudósról valósághûbb portrét készíthessek. Ezután megújult lelkesedéssel tértem vissza a munkához, mert bíztam benne, hogy egy harmonikusabb személyiség körvonalazódott elõttem. Szent-Györgyi 1986 végén bekövetkezett halála szomorúsággal töltött el mindannyiunkat, akik közelebbrõl ismertük. Ugyanakkor így vált lehetõvé, hogy a tudós életét egy tágabb perspektívából szemléljük. Még ma is nehezen fogom fel, hogy Albert már nincs közöttünk. Polgár Viktor, az Amerikai Magyar Nagykövetség alkalmazottja ezt írta nekem: Halála kilencvenhárom éves kora ellenére váratlan volt, mert vannak emberek,

A SZERZÕ BEVEZETÕJE 13 akikrõl nem tudjuk elképzelni, hogy egyszer elveszíthetjük õket. Szent- Györgyi professzor ilyen ember volt. Úgy érzem, ezzel a könyvvel megmenthetek valamit Szent-Györgyi Albert csodálatos személyiségébõl azok számára is, akiknek nem volt szerencséjük ismerni õt. Jeremy Bernstein írta egyszer: Mûvészek, színészek, sõt államférfiak életrajzában is hozzászoktunk már ahhoz, hogy életük legintimebb részleteit is kiteregetik. Mégis úgy érzem, hogy egy tudós életrajzában kínos de legalábbis szokatlan ilyesmiket olvasni. 1 Kínos vagy sem, ezek is hozzátartoznak a teljes képhez. Például az, hogy Albert válásához szexuális és egyéb magánjellegû problémák vezettek. Egyeseket talán felháborít cenzúrázatlan stílusom, de Albert életrajza csak a maga teljességében igaz. Azt hiszem, ebben õ is egyetértene velem. *** Bizalmaskodásnak, vagy önteltségnek tûnhet, hogy a híres tudóst a keresztnevén említem. A Szent-Györgyi professzor megjelölés tisztelettudóbb, mint az egyszerû Szent-Györgyi, amely szintén korrekt. A könyv elsõ változatában ezeket igyekeztem használni, ettõl viszont nehézkes és hivatalos lett az életrajz. Kollégái például Bay Zoltán Albi -nak szólították, Geoffrey Pollittnak és gyermekeinek Nagypapa volt, Peter Gascoyne és a Woods Hole-ban dolgozó munkatársak számára viszont mindvégig a tiszteletreméltó Prof maradt. A könyv különbözõ változataiban komplikált megjelölésekkel próbálkoztam. Az elsõ változatban a gyermekkorról szóló fejezetekben Albert -ként, az orvosi egyetem után Szent-Györgyi -ként szerepelt. Egy késõbbi változatban magánéletében Albert -ként, míg a munka során Szent-Györgyi -ként említettem. Aztán hirtelen elhatározással teljesen elhagytam az Albert -et, késõbb viszont valamennyi Szent-Györgyi -t Albert -re cseréltettem vissza a számítógéppel! Végül minden logikus próbálkozást feladtam. Azt hiszem, a nagy Schweitzer doktort senki sem merné a keresztnevén említeni. (Életrajzírója, Norman Cousins is Doktor -nak nevezi.) Az én doktorom viszont, mint sok ismerõsét, engem is arra kért, hogy Albert - nek szólítsam. Ezt a közvetlenséget szerettem volna az Olvasóval megosztani. Ezért legtöbbször Albert -ként említem, és csak akkor nevezem Szent-Györgyi -nek vagy Prof -nak, ha feltétlenül szükséges. A könyv így talán életszerûbb, ha nem is következetes.

14 SZENT-GYÖRGYI ALBERT Könyvemhez hét éven keresztül gyûjtöttem az anyagot, munkámban sokan segítettek. Elsõsorban Szent-Györgyi Albertnek tartozom hálával, aki oly nagylelkûen pazarolta rám idejét. Bár minden munkától elszakított pillanat fájdalmat okozott neki, állandó látogatásaimat és kérdéseimet türelemmel fogadta. Felesége, Marcia is mindig szívélyes és segítõkész volt. A Nemzeti Rákkutató Alapítvány számos egykori, illetve ma is aktív munkatársa szintén segített munkámban. Frank Salisburyn és feleségén, Tamarán kívül Dr. Charles C. Pixley a tudományos munkáért felelõs elnökhelyettes is mindig kedves, nagyvonalú és megértõ volt. Pat Dunigan, Walter Durr, Anna Belle Fulmer, továbbá néhányan a korábbi munkatársak közül Gerry Snyder, Janet Greenbaum, Wayne Gray, John Beaty, Ann Greenstein és Sean Kane szintén sok mindenben segítettek. Különös hálával tartozom továbbá Mr. és Mrs. Henry Rolfsnak, akik mindvégig lankadatlan figyelemmel kísérték Szent-Györgyi professzor munkáját. Felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak e könyv megírásához, ahogy nélkülük nem készült volna el a Szent-Györgyi életérõl szóló, Különleges adomány (A Special Gift) címû film sem (a Pacific Street Films stúdióiban). Mivel az életrajzi film és a Rákháború (The Cancer War) címû, nyilvános bemutatóra készülõ filmem munkálatai egybeestek a könyv írásával, e filmek jelentõs mértékben alakították könyvem szemléletét is. Javaslataikért és segítõkészségükért köszönetet mondok Steven Fischlernek és Joel Suchernek. Nekik köszönhetem közös utazásaink nagyszerû hangulatát is. Számos kutató segített abban, hogy megértsem Szent-Györgyi bonyolult kutatásait (ahogyan segítségemre voltak saját munkájuk értelmezésében is). Ezek közé tartozott: Dr. Bruce Ames (Berkeley, Egyesült Államok); Dr. Zoltán Bay (Chevy Chase, Egyesült Államok); Dr. Carmia Borek (New York, Egyesült Államok); Dr. Enrico Clementi (Poughkeepsie, Egyesült Államok); Dr. Mario Comporti (Siena, Olaszország); Dr. Mario Dianzani (Torino, Olaszország); Dr. Harold F. Dvorak (Boston, Egyesült Államok); Dr. Fésûs László (Debrecen, Magyarország); Dr. Gábor Fodor (Morgantown, Egyesült Államok); Dr. Sidney Fox (Coral Gables, Egyesült Államok); Dr. James E. Girard (Washington, D. C., Egyesült Államok); Dr. Csaba Horváth (New Haven, Egyesült Államok); Dr. Alan M. Kaplan (Lexington, Egyesült Államok); Dr. Michael Kasha (Tallahassee, Egyesült Államok); Dr. Per Olov Lowdin (Gainesville, Egyesült Államok és Uppsala, Svédország); Dr. Thomas Merigen (Palo Alto, Egyesült Államok); Dr. Lester Packer (Berkeley, Egyesült Államok); Dr. Ilya Prigogine (Austin, Texas, Egyesült Államok és Brüsszel, Belgium); Dr. William A. Pryor (Baton Rouge, Egyesült Államok); Dr. Alberte Pullman és Dr. Bernard Pullman (Párizs, Francia-

A SZERZÕ BEVEZETÕJE 15 ország); Dr. Graham Richards (Oxford, Anglia); Dr. Leonard Rosenthal (Washington, D.C., Egyesült Államok); Dr. Leo Sachs (Rehovot, Izrael); Dr. Ramaswamy Sarma (Albany, Egyesült Államok); Dr. Jeffrey Sklar (Palo Alto, Egyesült Államok); Dr. Trevor Slater (Uxbridge, Anglia); Dr. Martyn Smith (Berkeley, Egyesült Államok); Dr. Colin Thomson (St. Andrews, Skócia); és Dr. Robert W. Veltri (Rockville, Egyesült Államok). A felsorolt kutatók közül sokan kitüntetõ szeretettel fogadtak munkahelyükön vagy otthonukban fõként azért, hogy ezzel is kifejezzék Szent- Györgyi Albert iránt tiszteletüket és szeretetüket. Különösen nagy segítséget kaptam a Pullman házaspártól, akik 1982 tikkasztó nyarán Párizsban külön helyiséget bocsátottak rendelkezésemre a munkához. Per Lowdin segített abban, hogy a Nobel-díj Bizottság tagjaival felvehessem a kapcsolatot. Végül amikor könyvemhez kiadót kerestem Graham Richards és Harold Dvorak sietett segítségemre. Woods Hole-ban szintén nagyvonalú segítséget kaptam Dr. Peter Gascoyne-tól, Ms. Jane McLaughlintól és Dr. Ron Pethigtõl. Õk azok közé tartoznak, akik a legjobban ismerték Albertet. Sok anyagot és dokumentumot kaptam tõlük, számos történetet (idõnként pletykákat is) elmondtak nekem. Mindezeken keresztül különleges perspektívából láthattam Szent- Györgyi életét, elsõsorban munkája utolsó korszakát, amikor bioelektronikával foglalkozott. Peter Gascoyne nagyon sokat segített nekem a kvantumbiológia megértésében. Benjamin Kaminer professzor részletes megjegyzésekkel látta el a kézirat utolsó fejezeteit. Homer Smith, a Tengerbiológiai Laboratórium korábbi igazgatója hasznos információkkal mûködött közre munkámban. Andrew Szent-Györgyi professzor (Albert unokatestvére) és felesége, Éva (maguk is kutatók) a kézirat egy korai változatához számos értékes tanácsot adtak. Két Nobel-díjas tudós, Linus Pauling és George Wald professzorok megjegyzései és javaslatai is nagymértékben segítették munkám. Hálás vagyok Dr. James D. Elbertnek, a Washington D. C.-ben mûködõ Carnegie Intézet elnökének, aki azonnal válaszolt kérdéseimre, amikor Szent-Györgyi Woods Hole-ban töltött idõszakáról gyûjtöttem adatokat. Albert életútját követve 1984 májusában eljutottam Magyarországra és Angliába. Magyarországon Dr. Banga Ilona és Straub F. Brunó professzor voltak a házigazdáim. Nekik köszönhetem, hogy otthon éreztem magam abban a városban, ahol egykor nagyon régen anyám és családja is élt. Straub professzor megkülönböztetett figyelmével tüntetett ki. Minden elfoglaltsága ellenére hosszasan beszélgetett velem, és elkísért Szegedre is. Straub professzor nagyon jól ismerte Szent-Györgyit, meglátásaira a könyv számos pontján támaszkodtam.

16 SZENT-GYÖRGYI ALBERT A Prof régi diákjai közül barátsággal fogadott a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen Bíró András professzor, a Debreceni Orvostudományi Egyetemen Elõdi Pál professzor, a szegedi József Attila Tudományegyetemen Guba Ferenc professzor. Segítséget kaptam továbbá Albert unokatestvérétõl, Dr. Szent-Györgyi Máriától, aki maga is levéltáros és családtörténész; a Magyar Tudományos Akadémián Juhász Gyula történészprofesszortól; a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Anatómiai Intézetében Donát Tibor professzortól; Szántó Miklós szerkesztõtõl és Sós Péter tudósítótól (Magyar Hírek); Bagdy Dániel professzortól; Bíró Dávid fordítótól; Muszbek László professzortól és Dr. Veress Olíviától, akik az NFCR debreceni laboratóriumában dolgoztak; a Szegedi Mûszaki Fõiskola igazgatójától, Dr. Perényi Jánostól; a Szegedi Orvostudományi Egyetem könyvtárának igazgatójától, Dr. Zaller Andortól; a Heim Pál Gyermekkórház központi laboratóriumának vezetõjétõl, Dr. Nagy Ivántól; a Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. Anatómiai Intézetében Dr. Oláh Imrétõl. Végül meg kell említenem unokatestvérem, Dr. Kardos Éva segítségét is, akivel hosszú idõ után most újra találkoztam. Szeretettel látott, és megismertetett a magyar életstílussal. A magyar államtól is kaptam segítséget. A Magyar Népköztársaság amerikai nagykövete, Dr. Házi Vencel ugyanis mindig szeretettel követte Szent-Györgyi Albert munkásságát. Energikus és intelligens munkatársai, Polgár Viktor kulturális, illetve Szemenyei István tudományos attasé szintén segítségemre voltak. Ránki György professzor, a bloomingtoni Indiana Egyetem (Egyesült Államok) magyar tanszékének vezetõje készséggel ellenõrizte a kézirat történelmi hitelességét. Az angliai Cambridge-ben Sir Joseph Needham vendége voltam. Sir Joseph, a 20. század egyik kiemelkedõ tudósa a cambridge-i Grenville és Caius Kollégiumok igazgatójaként vonult nyugdíjba. Sir Josephet a kínai technológia- és tudománytörténet kiemelkedõ szakértõjeként tartja számon a nyugati világ. Az 1920 1930-as években mielõtt történelemmel kezdett foglalkozni feleségével együtt biokémikusként dolgozott a cambridge-i Dunn Laboratóriumban (Dorothy az izomkutatásról írt történeti áttekintést). Itt ismerték meg Szent-Györgyi Albertet. Õk vigyáztak Albert lányára is, aki az 1930-as években Cambridge-be látogatott. Kedvességük Szent-Györgyi elbûvölõ természetére emlékeztetett, és érzékeltette, milyen csábító hely lehetett Cambridge. Angliában Mary Nicholas, a Regent s Parkban mûködõ Orvosi Kutatási Tanács könyvtárosa volt segítségemre; a Mill Hill-i Nemzeti Orvostudományi Kutatóintézetben Robert Moore, a cambridge-i Biokémiai

A SZERZÕ BEVEZETÕJE 17 Laboratóriumban Dr. Philip Tubbs és Jackie Annis segített készségesen és önzetlenül. (Odaadó segítõkészsége miatt Mary Nicholas nevét külön is szeretném megemlíteni. Egyszer késõ éjszaka kinyomozta a hotelt, ahol laktam, mert sikerült néhány kiemelkedõ fontosságú dokumentumot megtalálnia, amelyekért Angliába jöttem.) Rajtuk kívül Jeannette Alton, az oxfordi Kortárs Tudományos Levéltári Központ munkatársa is rendkívül fontos segítséget nyújtott. Õ tette ugyanis lehetõvé, hogy Hans Krebs professzor cikkeit és levelezését felesége beleegyezésével átnézhessem. Különösen hálás vagyok Albert vejének, Geoffrey Pollittnak, valamint három gyermekének (Davidnek, Lesleynek és Michaelnek) segítõkészségükért. Valamennyien számos ötletet és tanácsot adtak munkámhoz. Felker Csillától fontos információkat kaptam Albert életének egy olyan idõszakáról, melyet meglehetõs homály fed. Dr. Joseph Svirbely, valamint C. G. King professzor és felesége sokat tett azért, hogy a C-vitamin felfedezésének körülményeit megismerhessem. Dr. Alec Pruchnicki és Pam Orsini barátaimnak külön szeretnék köszönetet mondani, amiért elolvasták és megjegyzéseikkel látták el kéziratomat. Hálával tartozom J. William Hessnek, a Rockefeller Levéltári Központ (Pocantico Hills, N.Y.) igazgatóhelyettesének, amiért lehetõvé tette, hogy a központban dolgozzam, továbbá azért, mert engedélyezte, hogy hatalmas méretû archívumuk dokumentumaiból könyvemben idézhessek; a Nemzeti Orvosi Könyvtár (Bethesda) könyvtárosainak; Clement J. Anzulnak (Fordham Egyetem könyvtára), amiért lehetõvé tette, hogy könyvtáruk segítségével kutatásaimat befejezhessem. Nem lehetek eléggé hálás feleségemnek, Marthának, aki szeretetével mindvégig segítõkészen támogatott. *** Szeretném megjegyezni, hogy a forrás megjelölése nélkül használt idézetek Szent-Györgyi Alberttel folytatott beszélgetéseimbõl származnak (irodalmi idézeteknél a könyv végén található jegyzetekben feltüntetem a forrást). Ezek a beszélgetések 1980 nyarától egészen 1985 szeptemberéig zajlottak. Ezalatt évente négyszer-ötször utaztam Woods Hole-ba, és minden alkalommal nagyjából egy hetet töltöttem együtt Alberttel és kollégáival. Ezenkívül még két forrás bizonyult nagyon hasznosnak. Az egyik egy interjúsorozat volt, amit az 1970-es évek végén William J. Coughlin egy életrajzi könyvhöz készített, de a könyvet végül nem írta meg. Coughlin úr jegyzeteit az NFCR bocsátotta rendelkezésemre. Coughlin alkalmanként idéz egy olyan forrást is, amelyet nem tudtam azonosítani, de a kontextus-

18 SZENT-GYÖRGYI ALBERT ból ítélve hiteles szövegnek tartottam. Coughlin jegyzeteibõl többször is idézek könyvemben, mindig feltüntetve az idézetek eredetét. A másik kisegítõ forrást a Harlan B. Phillips úr által 1967-ben a Nemzeti Orvosi Könyvtár részére készített interjúk jelentették. Köszönetemet fejezem ki mindkettõjüknek, hogy munkáikból részleteket használhattam fel. Helyenként Albert kérésére egy-egy idézetben kijavítottam a nyelvtani hibákat. (Többnyire azonban szándékosan meghagytam az eredeti szöveget, hogy megõrizzem Albert beszédének jellegzetes zamatát.) Elõfordult az is, hogy egy-egy anekdotát több változatban hallottam, ezeket mindig egyetlen átfogó történetté alakítottam. Szent-Györgyi Albert kilencvenhárom éves élete bõvelkedett eseményekben. Ezeket ezernyi adatból, leírt vagy elmesélt anekdotákból kellett rekonstruálnom. Köszönetet mondva minden közremûködõnek, hangsúlyoznom kell, hogy az életrajz esetleges hibáiért vagy egyes események téves interpretációjáért segítõimet semmilyen felelõsség nem terheli. Amikor elõször találkoztam Alberttel, Frank és Tamara Salisbury rögtön felvetette, hogy írjam meg a tudós életrajzát. Hét éven át nagyon sok hasznos tanácsot és bátorítást kaptam tõlük. Bár idõvel Albert és az NFCR viszonya megromlott, a Salisbury házaspár továbbra is segített, hogy az eseményeket hûen tükrözõ életrajz születhessen. Energiájuk és vállalkozó szellemük nélkül sok más munkához hasonlóan valószínûleg ez a könyv sem jött volna létre. Bizonyos értelemben minden könyv több ember munkájának eredménye. Ez a megállapítás különösen érvényes az életrajz mûfajára, amelynél szerencsés esetben még az életrajz hõse is részese a közös vállalkozásnak. A többiek nevében nem beszélhetek, de az általam végzett munkát ennek a rendkívüli házaspárnak szeretném ajánlani. Ralph W. Moss New York

1. FEJEZET TUDÁSVÁGY Amikor az 1960-as években Szent-Györgyi Albert visszatekintett pályájára, úgy tûnt, mintha élete két, egymásnak ellentmondó részbõl állna. Életem egyfelõl mesélte roppant egyszerû, talán még egyhangú is volt. Szent- Györgyi ugyanis egész életét a tudománynak szentelte. Számára egyetlen igazán fontos törekvés létezett: kiemelkedõ teljesítménnyel akarta gyarapítani a tudományt. Ez sikerült is neki. Felfedezte a C-vitamint, közremûködött a citromsavciklus felfedezésében, és õ rakta le a modern izomélettani kutatások alapjait is. Eredményeinek elismeréseként kapta meg a Nobel-díjat és a Lakser-díjat. A biokémikusok három generációja tanult tõle és tisztelte mestereként. Élete vége felé, amikor a vele egyidõs tudósok többsége már a babérjain ült, Szent-Györgyi alapvetõen új elméletet dolgozott ki a rák kialakulásáról, illetve az élet keletkezésérõl. Háromnegyed évszázadot átívelõ tudományos munka után Szent-Györgyi Albert 93 éves korában, otthonában hunyt el. A New York Times elsõ oldalán emlékezett meg a tudós haláláról. Szent-Györgyi tudományos életpályája történelemkönyvekbe való. Magánéletérõl azonban melyet sokszor melodrámai jelenetekkel tarkított, súlyos konfliktusok kísértek már nem mondható el ugyanez, sõt gyakran éppen az ellenkezõje jellemezte. Szent-Györgyi kiváltságos családba született. Az elsõ világháborúban bátorságáért kitüntetést kapott majd saját karjába lõve dezertált a magyar hadseregbõl. Miközben egyik kutatóhelyrõl a másikra vándorolt, családja csaknem éhezett. Harminchat évesen minden addigi próbálkozását teljes kudarcnak érezte, ezért feleségét hazaküldte szüleihez, hogy végezzen magával. Már hírneves tudósként beleszeretett egyik kollégája feleségébe. Húszévi házasság után elvált, hogy szerelmét elvehesse. A második világháború alatt a szövetségesek oldalán hírszerzõként dolgozott. Ellenséges területen mesélte egy izgalmas, olcsó kémregénybe illõ

20 SZENT-GYÖRGYI ALBERT titkos diplomáciai akcióban vettem részt. A kémcsõ helyett évekig a revolver ravaszán tartotta ujját. A háború után felkérték, hogy legyen a Magyar Köztársaság elnöke, ezt az ajánlatot azonban nem fogadta el. Ugyanakkor megteremtette az új Tudományos Akadémiát, és létrehozta a Magyar Szovjet Baráti Társaságot. Moszkvában ünnepelték, naponta háromszor is kaviárral kínálták. Nem sokkal késõbb, miután a nép ellenségének bélyegezték, kiábrándultan kényszerült hazáját elhagyni. Végül a massachusettsi Woods Hole-ban telepedett le, ahonnan magányos harcot folytatott az amerikai kormány ellen. Bírálta az atomfegyverkezést, nem értett egyet az orvosi kutatások irányításával, de mindenekelõtt a vietnami háborút ellenezte. Ezért a tevékenységéért az FBI és a CIA ismételten vizsgálatot folytatott ellene, de az IRS is üldözte. Utolsó éveiben kétszer is nála ötven évvel fiatalabb nõt vett feleségül. Eseményekben gazdag életén végigtekintve azt mondta: Elveszettnek éreztem magam a huszadik században. Életem története önmagában nem volna nagyon érdekes. Sokan voltak, akik többet tettek a tudományért vagy bátrabbak voltak, mint én, többet szenvedtek nálam, sõt életükkel fizettek meggyõzõdésükért. Az én életem talán annyiban érdekes, hogy korunk összes forrongásai tükrözõdnek benne. Hogy történetem értelmes legyen, elõször is fel kell tennem a kérdést: Mire volt jó az a sok veszõdség, amin keresztülmentem, és mindennek mi köze volt a tudományhoz? Szent-Györgyi életének ellentmondásaira is megpróbáltam valamilyen közös magyarázatot találni, amit a felületes szemlélõ talán nem vesz észre. Lehet, hogy ugyanazok a tulajdonságok, amelyek nagy tudóssá tették, hajszolták a bonyodalmakba is? Hol volt a határ (ha volt egyáltalán) személyes és politikai élete között? Miért vágyott állandóan az elefántcsonttoronyba, ha végül mindig a barikádokon kötött ki? Szent-Györgyi arra próbálta rávenni az embereket, hogy ne egymás ellen, jelentéktelen elõnyökért harcoljanak, hanem dolgozzanak együtt. Akkor viszont miért keveredett folyton keserves vitákba, hogy végül élete kilencvenkettedik évében egy gyûlölködéssel teli perbe bonyolódjon? William Butler Yeats A választás címû híres költeményében ezt írta: Az emberi elme válaszúthoz ér: Mi legyen sorsa, az élet vagy a mû? És ha áldozattal az elsõrõl letér, Tudja, nem várja vigasság, derû.

TUDÁSVÁGY 21 Ezt a bölcsességet Szent-Györgyi elvetette. Persze lehet, hogy nem tudott vagy talán nem is akart a két lehetõség közül választani. A romantikus 19. század szülötteként egyszerre akart mindent: világraszóló tudományos eredményt és remek kalandokban bõvelkedõ életet. A tudósok közül ebben õ hasonlított legjobban a mûvészet és az irodalom prométheuszi alakjaihoz. Bámulatra méltó, hogy vágya csaknem teljesült. *** Nagyrápolti Szent-Györgyi Imre Albert nemesi-értelmiségi család gyermekeként 1893. szeptember 16-án született Budapesten. Apja, Szent-Györgyi Miklós régimódi üzletember volt, aki a fõvárostól mintegy 80 km-re fekvõ 800 hektáros birtokán gazdálkodott. Tekintélyes nemesi családfáját a 17. századig vezette vissza (lásd az A) függeléket). Anyja, Lenhossék Jozefina (becenevén Fini) a korszak sok tehetséggel megáldott, híres tudós dinasztiájából származott. Albert kettészakadt családban nõtt fel. Bár szülei fenntartották a házasság látszatát, valójában külön éltek: édesapja vidéki birtokán élt, míg Albert két fivérével, édesanyjával és anyai nagyanyjával egy nagy budapesti lakásban, a Kálvin tér közelében lakott. Anyai nagybátyja, Lenhossék Mihály professzor szabad ideje legnagyobb részét nem saját Gellért-hegyi otthonában, hanem Albertéknél töltötte, akik közel laktak az egyetemhez. Lenhossék fokozatosan a család nélkülözhetetlen tagjává és a fiúk nevelõapjává vált. 1 Lenhossék kora leghíresebb magyar anatómia professzora mûvelt és befolyásos ember volt. Maga is híres tudósok fia-unokája, akik a 18. század végétõl kezdve kiemelkedõ anatómusok és fiziológusok töretlen láncát alkották. (Lenhossékról utcát neveztek el az orvosegyetem közelében.) A Lenhossék család igazi tudós dinasztia volt, ahol a családtagok érvényesülését a tehetség és a tradíció mellett a korra jellemzõ rokoni kapcsolatok is segítették. Lenhossék Mihály nem volt melegszívû, kedélyes nagybácsi, de tényszerû, lényegre törõ magyarázatai Albertet és a családot egyaránt lebilincselték. Budapest 1900-ban Európa leggyorsabban fejlõdõ kozmopolita fõvárosa volt. A magyarok, hagyományaiknak megfelelõen, a fejlettebb nyugati országok példáját igyekeztek követni. A család számára Mihály nagybácsi jelentette a fejlett világgal való kapcsolatot: Lenhossék a legfontosabb európai újságokat olvasta és a kontinens, illetve a világ kiemelkedõ tudósaival levelezett. A neurológiában Lenhossék bátran hangoztatta modern elképzeléseit, más területeken viszont konzervatív és

22 SZENT-GYÖRGYI ALBERT óvatos maradt. Albert emlékeiben például élénken élt, hogy nagybátyja még 1902-ben is hosszasan bizonygatta, hogy a levegõnél nehezebb tárgyakkal képtelenség repülni. Ezt egy francia újság alapján magyarázta el kíváncsi családjának. Mindenki megkönnyebbült emlékezett mosolyogva Szent-Györgyi, mert a repülés lehetõsége abban az idõben kezdte izgatni az emberek fantáziáját. A gyermekkorunkban tanult értékrend egész életünket meghatározza mondta Albert. Akkor dõl el, hogy késõbb mit tartunk fontosnak és mit nem. A nagybátyám természettudós volt, akinek a kreativitás volt a legfontosabb érték. Az egyházak befolyása nagy volt a századforduló Magyarországán, a felvilágosult Szent-Györgyi családot azonban ez nemigen érintette. Albertet, mivel apja protestáns volt, az egyik pesti kálvinista templomban keresztelték meg, melyet fõleg gazdagok látogattak. Albert római katolikus anyjának viszont kétségei voltak az imádság hatékonyságát illetõen. Drága édesanyám felvilágosult asszony volt, aki kételkedett Isten létezésében. Mosolyogva hallgatta, amikor mások a vallásról beszélgettek emlékezett vissza Albert. De ha valamelyik fia bajba került, szaladt a templomba Szent Pétert egy forinttal megvesztegetni, hogy járjon közbe az érdekében. Anyai nagyanyjáról, Bossonyi Emmáról és vallásáról keveset tudunk. A náci idõkben azt terjesztették róla, hogy zsidó származású. Erre csak egyetlen adat utalt, amit azonban nem lehetett bizonyítani, és ezt Albert is kategorikusan cáfolta (lásd az A) függeléket). Albertet gyermekkorában egy idõre elragadta a társadalomban uralkodó vallásos érzület, és szenvedélyes hívõ lett: Aki becsületes, az elhiszi, amit mások mondanak, minél becsületesebb, annál inkább. Egy gyerek elhiszi a felnõttnek, hogy Isten hét nap alatt teremtette a világot. Amikor gimnáziumba került, mindez megváltozott: A gimnáziumban volt egy tanárom, akinek tudása nagy hatással volt rám és felkeltette az érdeklõdésemet. Õ viszont ateista volt. A Szent-Györgyi család nyaranta enyhe túlzással kastélynak nevezett vidéki házába költözött. A házat vaskerítés övezte, hatalmas kertjében impozáns fasorokkal szegélyezett sétautak, teniszpálya és gyümölcsös volt. Az idegeneket két kutya tartotta távol. Az érzékeny fiú azonban hamar felfedezte, hogy az idilli környezet csak

TUDÁSVÁGY 23 látszat. Albert a kastélyban ismerte meg a magyar társadalom merev osztályszerkezetét. A gondnok és a fõgépész rendes házban lakott, míg a szegény parasztok apró, földszintes viskókból álló nyomortelepen, a pusztán éltek. 2 Albert egyszer megkérdezte egy paraszttól, hogy mennyi a fizetése. Ötven forint egy évre hangzott a válasz. Ez egy pár csizma ára volt. Olyan jól éltek, mint a kutyák mondta késõbb gúnyosan Albert. Ebbõl az idõbõl különösen emlékezetes maradt számára egy epizód. A család egyik barátja autóval érkezett Budapestrõl. Az akkori vidéki Magyarországon az autó szinte ismeretlen volt. Amikor apjának napszámosai meglátták az autót, abbahagyták a munkát, és odasereglettek. A tulajdonos legjobb tudása szerint igyekezett a motor mûködését elmagyarázni, de miközben beszélt, a parasztok egyre izgatottabbak lettek. Végül követelték a motorháztetõ felnyitását, hogy láthassák az ott elrejtett állatot. Azzal fenyegetõztek, hogy nem dolgoznak tovább (amit máskor csak végsõ elkeseredésükben tettek), ha nem árulja el nekik a huncutságot! A parasztok elmaradottságát és az osztályok merev elkülönülését a Szent-Györgyi-uradalomban senki sem kérdõjelezte meg. Természetesnek tûnt, hogy én az uralkodó osztályhoz tartozom, és az is, hogy a parasztok szegények. Egyszerûen ilyen volt a parasztok élete. Albert figyelmét azonban nem kerülte el, hogy ezek a parasztok az apjának végzett munkában izzadnak. Többek közt ezt is felrótta apjának, aki saját fiát is lenézte. Senki sem tudja pontosan megmondani, mitõl lesz valaki liberális vagy konzervatív, radikális vagy reakciós. Kétségtelen azonban, hogy a vidéki kizsákmányolással való korai találkozás hozzájárult Albert uralkodó osztályokkal szembeni kritikus szemléletének kialakulásához. Semmilyen intellektuális tevékenység nem kötötte le mesélte apjáról Albert. Csak a pénz érdekelte, idejének jó részét a birkákkal, disznókkal, meg a trágyázással kapcsolatos tennivalókkal töltötte. 3 Apja nagyon szeretett enni, mesélte Albert. Így az egykor atléta alkatú ember az évek során egyre jobban elhízott. A nyaralások alatt a családfõ minden reggel családi tanácsot hívott össze, hogy megbeszéljék, mi legyen a napi menü. Egyszer megkérdezték Albertet, mit akar enni, mire õ vakmerõen azt felelte: Nekem mindegy. Erre apja dühösen rákiabált: Akkor te majd mindegyet eszel mi, meg az ebédet! Albert sokat vadászott és lovagolt a kastély környékén. Játszani viszont csak testvéreivel, Pállal és Imrével, illetve a gondnok gyerekeivel engedték. Ekkor alakult ki életre szóló féltékenysége és ellenszenve a fivéreivel szemben.

24 SZENT-GYÖRGYI ALBERT Albert megkönnyebbült, amikor szeptemberben a család (apja nélkül) visszatért a Kálvin téri lakásba. Innen ugyanis bejárhattak a Nemzeti Múzeumba, az egyetemre, vagy sétálhattak az elegáns körutakon, melyek a párizsi boulevard-okat utánozták (amelyekkel persze azért nem versenyezhettek). Akiknek volt pénzük, az orgonabokrokkal teli Budapesten élvezhették a Gundel étterem palacsintáját vagy a Gerbeaud cukrászda fagylaltját. Az elmaradott magyar vidékkel ellentétben, Budapest fejlett európai fõvárosnak számított. A Lánchidat mérnöki csodának tartották, és Budapesten épült a kontinens elsõ földalattija, mely modellként szolgált más városoknak, többek között a távoli New Yorknak is. A magyar nép szereti a zenét, a Lenhossék család pedig tele volt zenei tehetségekkel. Albert apró termetû mamája például operaénekesnõnek készült. Mivel lányuk döntése feszélyezte a szülõket, a nagy zeneszerzõhöz, Gustav Mahlerhez küldték meghallgatásra, aki abban az évben a budapesti Operaház karmestere volt. Mahler, miután figyelmesen meghallgatta, azt tanácsolta, hogy inkább menjen férjhez, mert a hangja nem elég nagy az operaszínpadhoz. Otthon, a család elõtt azért továbbra is szívesen énekelt és zongorázott. Ilyenkor Mihály testvére csellón, Albert bátyja, Pál pedig hegedûn kísérte. Pál olyan jól hegedült, hogy végül hivatásos zenész lett. Egyetlen fellépés során akár két hegedûversenyt is eljátszott. Albert is szerette a zenét, bár nem volt hozzá tehetsége. Amikor gyakorlás közben a zongorán elvétette a billentyût, nagymamája három szobával távolabbról is észrevette. A Lenhossékok tehetsége sokszor elviselhetetlenül nyomasztó lehetett! A fiúk szerették ugratni a nagymamájukat, aki egyébként nagyon okos asszony volt. Bossonyi Emma néni még hetvenéves kora után is franciául tanult. (A magyar irodalmi értelmiség gyógyíthatatlan csodálója volt a francia kultúrának.) Emma néni sehova sem mozdult ki úgy, hogy a francia szótár ne lett volna a zsebében. A fiúknak is volt egy nagy francia szótáruk. Kinéztünk valamilyen nagyon trágár francia kifejezést a szótárból, és ártatlanul megkérdeztük: Nagymama, mit jelent ez a szó? Persze nem tudta, de lelkesen azt válaszolta: Majd megnézem a szótáramban. Néhány perccel késõbb lángvörös arccal jött vissza: Ilyen szó nincs a szótárban. Albertben tizenéves kora elején alakult ki az a kisebbrendûségi érzés, amitõl késõbb sem tudott teljesen megszabadulni. Sikeréhségét részben ez magyarázta. A családban körülötte mindenki nagyszerû és tehetséges volt. Hozzájuk képest Albert kifejezetten lassú észjárásúnak tûnt. Einsteinhez hasonlóan õ sem volt jó tanuló. Erre késõbb így emlékezett:

TUDÁSVÁGY 25 Nagyon buta gyerek lehettem. Velem szinte semmi sem történt. Az iskolában állandóan csak magoltam. A könyveket gyûlöltem. Mindent gyûlöltem. Senki sem tanított arra, hogyan éljek. Senki sem mutatta meg, milyen csodálatos dolog tanulni, megérteni a körülöttünk lévõ világot, alkotni valamit. A kudarcok elvették a kedvét a tanulástól. Azt kérdeztem magamtól: Mi az ördögöt kezdjek az életben? Talán menjek külföldre tanulni? Mi a nyavalyának? Házitanítót fogadtak mellé, hogy meg ne bukjon az iskolában. Idõnként lopva belekukucskált nagybátyja élettankönyveibe. Lenhossék a Nobel-díjas spanyol fiziológus, Ramon y Cajal lelkes tanítványa volt. Nagybátyja könyvei közt látta meg Cajal úttörõ munkáját az emberi agy felépítésérõl. Természetesen egy szót sem értettem belõle, de elfogott a vágy, hogy a könyvet megismerhessem vallotta késõbb. Tizenhat éves korában, ahogy õ mondta: Hirtelen megváltozott valami az agyamban. Egyfajta szellemi pubertáson ment át, kifejlõdött benne a tudásszomj. Elmondása szerint néhány héten belül húsz könyvet olvasott el. A gimnázium utolsó két évében kitûnõ tanuló lett. Mihály nagybátyja azonban túlságosan el volt foglalva saját karrierjével ahhoz, hogy unokaöccsénél a változást észrevegye. Albertet butának tartotta, aki képességeit a Szent-Györgyiektõl, nem a Lenhossékoktól örökölte. Egyik este a vacsoránál Albert összeszedte bátorságát és bejelentette, hogy a kutató orvosi pályát választja hivatásául. Azt remélte, hogy bejelentésének nagybátyja örülni fog, de nagyot tévedett. Mihály még az evést is abbahagyva fejtette ki az egész család elõtt, hogy ilyen buta embernek semmi keresnivalója a tudományban! Ha Albert képviselné a Lenhossék családot, az elõzõ három generáció minden hírnevét tönkretenné! Albertet ugyan nagyon bántotta ez a durva õszinteség, mégis kitartott elhatározásánál, hogy kutató lesz. Kompromisszumos megoldásként nagybátyja végül azt javasolta, hogy foglalkozzon kozmetikumokkal. Nem, én kutató orvos akarok lenni! ragaszkodott elhatározásához Albert. Hosszú vita után Lenhossék végül távoli lehetõségként a gyógyszerészi pályát vetette fel. Talán még a fogorvosi szakma is elképzelhetõ, de az orvosi karrier teljesen kizárt. Szó se lehet róla! üvöltötte. Az ehhez hasonló megalázó viták maradandó nyomot hagytak Albert lelkében, aki egész életében kényszeresen védte intellektuális képességeit. Ezek a sértések ugyanakkor nagyobb erõfeszítésekre is sarkallták. Családjának, de mindenekelõtt híres nagybátyjának akart bizonyítani: õt tartotta példaképének. Az igazság kedvéért jegyzem meg, hogy Lenhossék ezzel a brutális, negatív pszichés ráhatással a maga ravasz módján talán ösztönözni próbálta Albertet.

26 SZENT-GYÖRGYI ALBERT Amikor Albert kitûnõ eredménnyel fejezte be a gimnáziumot, Lenhossék szigora tovább enyhült. Megengedte, hogy a Budapesti Orvostudományi Egyetemen folytassa tanulmányait, melynek õ is profeszszorra volt. Egy feltétellel: Albert csak végbélkutatással foglalkozhat. E különös feltételt azért szabta, mert aranyérbántalmai miatt sokat szenvedett, és elkeseredetten kutatott valamilyen eredményes kezelés után. Így végre valami hasznát vehette volna unokaöccsének, akit egyébként nem tartott sokra. 1911 szeptemberében, tizennyolcadik születésnapja elõtt Szent-Györgyi Albert tehát beíratkozott a Budapesti Orvostudományi Egyetemre. Nemsokára a kutatómunkát is elkezdte. Még nem volt húsz éves, amikor egy német anatómiai szaklapban megjelent elsõ tudományos közleménye. A cikk természetesen a végbélhámmal foglalkozott. 4 Ha rajta múlik, nem ezt a területet választotta volna, de kezdetnek ez is megtette. Késõbb gyakran emlegette viccelõdve: Nagybátyám miatt a rosszabbik végén kezdtem a tudományt.

2. FEJEZET EGY MERÉSZ HÚZÁS Mire Albert elkezdte az orvosi egyetemet, igencsak öntudatos fiatalemberré vált. Úgy gondolta, nagy dolgokra képes, és ennek megfelelõen is viselkedett. Ez az új önbizalom persze részben híres rokonsága miatt alakult ki benne. A Lenhossékok a tudományos arisztokráciához tartoztak, és természetesnek tûnt, hogy õ is a nyomukba lép. Viselkedésében természetesen az ifjúság megszokott arroganciája is benne volt. Mégis ez idõ tájt ismerte fel, hogy különleges adománnyal áldotta meg a sors. Képes volt ugyanis a problémák intuitív megoldására, vagy ha nem is tudta a megoldást, legalább az ahhoz vezetõ helyes kérdést fel tudta tenni. Úgy tûnt, mondta késõbb, mintha közvetlenül tudna beszélni a természettel, mintha hallaná a természet hangját. Megérzéseit pedig tettekre tudta váltani. Ez a szinte misztikus megérzés, amely leginkább a költõ vagy a mûvész inspirációjához hasonlítható, maradt élete végéig tudományos módszerének lényege. Ezért nem engedte soha, hogy munkáját az ösztöndíjak elõírásai szabják meg. Mások véleményére nem sokat adott. Csak az volt a fontos, hogy mindig megragadja a kínálkozó lehetõséget, és rögtön munkához lásson. Ebbõl a szempontból az orvosegyetem katasztrofális csalódásnak bizonyult. Az egyetem ugyanis gyakorló orvosokat, nem pedig briliáns kutatókat képzett. Albert viszont lenézte a klinikai munkát. Késõbb, szorult helyzetekben ugyan megpróbált orvosi tanulmányaiból megélni, de sohasem foglalkozott komolyan azzal a gondolattal, hogy a betegek iránt elkötelezett orvos legyen. Tulajdonképpen lenézte a gyakorló orvosokat. Az volt a véleménye róluk, hogy képzetlenek és nem érdekli õket az emberi szervezet tudományos megismerése. Híres õseit sem érdekelte igazán az unalmas orvosi gyakorlat. Egy Lenhossék csak a legmagasabb teoretikus szinten foglalkozik biológiai problémákkal! Albert azért lett orvostanhallgató, mert csak az orvosegyetemen lehetett biológiát tanulni. Abban az idõben Magyarországon még nem volt kutatóképzés. Aki kutató akart lenni, annak orvosi diplomát

28 SZENT-GYÖRGYI ALBERT kellett szereznie. Egyszerûen nem volt más választása. Albert viszont utálta az üres fecsegést, és amit utált, azzal nem is foglalkozott. Néhány hónapi kínlódás után otthagyta az unalmas Múzeum körúti egyetemi elõadásokat, felült a villamosra, és Mihály nagybátyja Üllõi úti patológiai laboratóriumába ment, hogy ott dolgozzon. 1 Abban az idõben a fegyelem meglehetõsen laza volt az orvosegyetemen. Amíg egy diák átment a vizsgákon és Albert volt olyan okos, hogy ez ne legyen gond, nem kellett bejárnia az elõadásokra. Mivel az elõadások pontosan követték a tankönyveket, nem sokat mulasztott, ha az elõadások helyett a könyvekbõl tanult. Ha valamelyik oktató esetleg észrevette, hogy hiányzik az óráról, az is eszébe jutott, hogy Albert az egyik leghíresebb kolléga unokaöccse. 2 Az egyetemmel ellentétben, nagybátyja laboratóriumai felkeltették érdeklõdését. Itt megtalálta azt, amit keresett. Nagybátyját félistenként tisztelték intézetében. Akkor még tanszékenként csak egy professzort neveztek ki, akinek szava törvénynek számított. A hosszú, zöld-fehérre festett folyosókon sétálva Albertet megérintette az intézet atmoszférája: a külföldi szakkönyvek, a folyóiratokkal borított, hosszú tölgyfa asztalok, a nagy épület hatalmas ablakai, amelyeket az utcai forgalom megrezegtetett. A legnagyobb hatással mégis a laboratóriumok voltak rá, amelyek nagybátyja második emeleti irodája mellett helyezkedtek el. Itt látott elõször laboratóriumi eszközöket: szikéket, speciális ollókat, szövetek feldolgozásához használt mikrotomokat, szövetek festésére alkalmas vegyszereket és csodálatos mikroszkópokat. (A családi legenda szerint az elsõ mikroszkópot Budapesten Albert nagyapja, Lenhossék József vásárolta.) Nagybátyja örült ugyan, hogy unokaöccsében hirtelen feltámadt a tudomány iránti lelkesedés, de azért továbbra sem bízott benne teljesen. Annak ellenére, hogy a meglehetõsen butácska, befelé forduló fiú a szeme elõtt alakult át vibráló szellemû fiatalemberré, nem hagyta magát Albert fiatalos lelkesedésétõl megtéveszteni. Lenhossék támogatta húga családját, akit férje lényegében magára hagyott. Ezért megengedte, hogy Albert a laboratóriumában dolgozzon, de megtartotta a három lépés távolságot. Ha kiderülne, hogy unokaöccse felelõtlen vagy tehetségtelen, ne kelljen majd szégyenkeznie miatta. Albert sértõnek és provokatívnak tartotta ezt a magatartást. Úgy érezte, nagybátyja annyira érzéketlen, hogy semmivel sem tudja meggyõzni arról, mennyire megváltozott. Pedig Albert ekkor már olyan mértékben tudatában volt saját képességeinek, ami másoknak egész életük során is ritkán adatik meg. Több tényezõ együttese (veleszületett tehetsége, lappangó önbizalomhiánya, az a vágy, hogy másoknak örömet szerezzen) tette számára vonzóvá a kutatómunkát. Ez nem egyszerû karriervágy volt, hanem