Sophie Kinsella. Csörögj rám! Kelly Kiadó

Sophie Kinsella Csörögj rám! Kelly Kiadó

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Sophie Kinsella: I ve Got Your Number Bantam Press, Random House, London, 2012 Ez a regény a képzelet szüleménye, minden hasonlóság élő vagy élettelen személyekkel pusztán a véletlen műve. Fordította ILLÉS RÓBERT Szerkesztette BUJDOSÓ HAJNALKA Kiadványmenedzser KELLY KATA Tördelés GOSLER LENKE Korrektúra HORVÁTH ÁGNES ISBN 978 963 335 034 8 Sophie Kinsella 2012 Hungarian edition Kelly Kiadó Hungarian translation Illés Róbert Kiadja a Kelly Kft. Felelős kiadó: Kelly Juli Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. 2012-ben Felelős vezető: Pogány László igazgató Rexnek

EGY Távlat. Távlatokban kell gondolkodnom. Végül is nem történt földrengés, egyetlen őrült terrorista sem kezdett mészárolni, és atomkatasztrófa sem következett be. A szerencsétlenségek skáláján ez egyáltalán nem számít súlyosnak. Igazán semmiség. Egy nap majd eszembe jut ez a pillanat, elnevetem magam, és azt gondolom: Haha, milyen ostoba voltam, hogy emiatt aggódtam! Állítsd le magad, Poppy. Elég ebből. Ne áltasd magad mindjárt elájulok. Zavartan keringek a szálloda báltermében, a szívem a torkomban dobog, hasztalan vizslatom a kék mintás szőnyeget, bekukkantok minden egyes aranyozott szék és eldobott papírszalvéta alá, végigveszek minden lehetséges helyet, és minden olyat is, ahol semmi esélye, hogy megtaláljam. Elveszítettem. Az egyetlen tárgyat a világon, amit nem lett volna szabad elveszítenem. A jegygyűrűmet. Ha azt mondom, ez a gyűrű különleges, az nem fejezi ki a helyzet súlyosságát. A gyűrű három nemzedék óta vándorol Magnus családjában. Csodaszép smaragd két kisebb gyémánttal, trezorban tartották, mielőtt Magnus megkérte a kezemet. Három hónapja hordom az ujjamon, éjszakára szertartásosan porcelántálba helyezem az ágyam mellett, napközben félpercenként ellenőrzőm, hogy megvan-e még erre most, pont aznap, amikor Magnus szülei visszatérnek az Államokból, elveszítem. Pont ma. Antony Tavish professzor és Wanda Brook-Tavish professzor hat hónapos alkotói szabadságukról térnek haza, amelyet Chicagóban töltöttek. Szinte látom őket magam előtt pirított, mézes mogyorót rágcsálni a repülőgép fedélzetén, és közben tudományos cikkeket tanulmányozni a Kindle olvasójukon. Őszintén szólva nem tudnám megmondani, melyikük félelmetesebb. Az apja. Olyan szarkasztikus tud lenni. Nem, inkább az anyja. A göndör hajával, ahogy állandóan a feminizmusról alkotott véleményemről faggat. Oké, mindketten baromi félelmetesek. Ráadásul alig egy óra múlva landol a gépük, és nyilván látni akarják majd a gyűrűt Nem. Nyugi. Csak semmi pánik, Poppy. Gondolkodj pozitívan. Nézzük más szemszögből a dolgot. Például például mit tenne Poirot? Poirot biztosan nem futkosna pánikba esve. Megőrizné a hidegvérét, és szürke agysejtjei segítségével felidézne valami apró, de kulcsfontosságú részletet, amely elvezet a megoldáshoz. Szorosan behunyom a szememet. Szürke agysejtek. Gyerünk! Tegyétek a dolgotokat! A probléma csak az, hogy Poirot valószínűleg nem gurított le három pohár rózsaszín pezsgőt meg egy mojito koktélt, mielőtt megoldotta az Orient expresszen történt gyilkosság rejtélyét. Hölgyem? Ősz hajú takarítónő próbál kikerülni a porszívóval. A rémülettől elakad a lélegzetem. Máris felporszívózzák a báltermet? Mi van, ha felszippantja? Elnézést. Elkapom kék nejlonblúzba bújtatott vállát. Adna még öt percet, mielőtt elkezdi a porszívózást?

Még mindig a gyűrűjét keresi? Kétkedve ingatja a fejét, majd hirtelen felderül az arca. Szerintem otthon biztosan megtalálja. Valószínűleg ott volt egész idő alatt! Talán. Minden önuralmamat összeszedve udvariasan bólintok, miközben legszívesebben azt üvölteném az arcába: Ennyire hülyének néz?! A bálterem túlsó végén másik takarítót pillantok meg, aki a süteménymaradványokat és az összegyűrt papírszalvétákat dobálja egy fekete műanyag zsákba. Oda se figyel közben. Nem hallotta, mit mondtam? Elnézést! kiáltok oda hangosan, miközben futólépésben igyekszem felé. Maga is a gyűrűmet keresi, ugye? Egyelőre semmi nyoma, kedvesem. Azzal újabb adag maradékot söpör az asztalról a szemeteszsákba, anélkül, hogy odanézne. Óvatosan! A zsákba túrok, és kirántom belőle a szalvétákat, gondosan végigtapogatom mindegyiket, nincs-e bennük valami kemény, és az sem érdekel, közben merő krém lesz a kezem. Le kell takarítanom az asztalokat, drága. Kiveszi a szalvétákat a kezemből. Nézze, mit csinált! Tudom, tudom. Bocsánat. Összeszedem a padlóra hullott süteménydarabkákat. De maga nem érti. Ha nem találom meg azt a gyűrűt, nekem végem. Legszívesebben kitépném a kezéből a zsákot, és bűnügyi helyszínelőket megszégyenítő alapossággal vizsgálnám át. Ha tehetném, rendőrségi szalagot feszítenék ki a terem köré se ki, se be, egy lélek se. Itt kell lennie valahol, itt kell lennie. Hacsak nem maradt valakinél. Ez az egyetlen lehetőség, ami eszembe jut. Még mindig az egyik barátnőm ujján van, és valahogy nem vette észre. Vagy talán beleesett egy táskába esetleg zsebbe beakadt egy pulóverbe Egyre valószínűtlenebb lehetőségek kergetik egymást a fejemben, de képtelen vagyok leállítani magamat. A mosdóban nézte? veti oda az egyik takarítónő, miközben kikerül. Persze, hogy néztem a mosdóban. Négykézláb kutattam végig az összes fülkét. Minden egyes vécécsészébe és mosdókagylóba benéztem. Kétszer is. Aztán próbáltam rábeszélni a concierge-t, zárja le, és vizsgáltassa át a vízvezetékeket, de nem volt hajlandó megtenni. Azt mondta, más lenne a helyzet, ha biztosan tudnám, ott veszett nyoma, és ezzel a rendőrség is egyetértene, de addig is megtenném, hogy félreállok, mert feltartom a sort? A rendőrség. Ugyan már! Azt hittem, azonnal kiküldenek egy szirénázó járőrkocsit, és lezárják a környéket, de csak annyit mondtak, menjek be a rendőrőrsre, majd felveszik a jegyzőkönyvet. Nincs időm holmi jegyzőkönyvre! Meg kell találnom a gyűrűmet! Visszarohanok a nagy, kerek asztalhoz, ahol délután ültünk a barátnőimmel, bemászom alá, és újra végigtapogatom a szőnyeget. Hogyan történhetett ez? Hogy lehettem ennyire ostoba? A régi osztálytársnőm, Natasha ötlete volt, hogy jöjjünk el egy Marie Curie Pezsgős Teadélutánra. A hivatalos leánybúcsúmon nem tudott ott lenni, ezért ezt találta ki helyette. Nyolcán ültünk az asztal körül, vidáman döntöttük magunkba a pezsgőt és faltuk a süteményeket, amikor közvetlenül a tombola előtt valakinek eszébe jutott, hadd próbálják fel a gyűrűmet. Már arra sem emlékszem, kinek az ötlete volt. Talán

Annalise találta ki? Annalise-zel együtt jártunk egyetemre, és most munkatársak vagyunk a Fitt Fizikoterápiás Klinikán, akárcsak Rubyval. Ruby is eljött a pezsgős teadélutánra, de úgy emlékszem, ő nem próbálta föl a gyűrűt. Vagy mégis? Nem hiszem el, hogy ennyire szita az agyam. Hogy lesz belőlem Poirot, ha ilyen alapvető dolgokra sem emlékszem? Az igazat megvallva, mintha mindenki az ujjára húzta volna: Natasha, Clare, Emily (régi osztálytársaim Tauntonból), Lucinda (az esküvőszervezőm, akivel összebarátkoztunk ez előkészületek során), az asszisztense, Clemency, valamint Ruby és Annalise (akik nem csak egyetemi évfolyamtársaim és jelenlegi kollégáim, hanem valóban a legjobb barátnőim. Koszorúslánynak is őket kértem fel). Be kell vallanom: borzasztóan élvezem, ahogy körülrajonganak. Meg mindig alig tudom elhinni, hogy ilyen nagyszerű dolog történik velem. Annyira hihetetlen! Eljegyeztek! Engem, Poppy Wyattet. Eljegyzett egy magas, jóképű, egyetemi oktató, aki könyvet írt, sőt már a tévében is szerepelt. Mindössze hat hónappal ezelőtt a szerelmi életem leginkább katasztrófa sújtotta övezetre hasonlított. Több, mint egy éve nem történt semmi említésre méltó, és már azon gondolkodtam, adok még egy esélyt annak a savanyú leheletű pasasnak a randi.com-ról most pedig mindössze tíz nap van hátra az esküvőmig! Reggelente, amikor felébredek. Magnus szeplős hátára pillantok, és ezt gondolom: íme, a vőlegényem, dr. Magnus Tavish, a Londoni King s College tanára 1 alig merem elhinni. Aztán a másik oldalamra fordulok, vetek egy pillantást az éjjeliszekrényemen csillogó gyűrűre, és folytatom a hitetlenkedést. Mit fog szólni Magnus? Görcsbe rándul a gyomrom. Nagyot nyelek. Ne! Ne gondolj erre! Gyerünk, kis, szürke agysejtek! Dolgozzatok! Emlékszem, Clare milyen hosszan gyönyörködött a gyűrűben. Le sem akarta venni. Aztán Natasha végül megunta, és nyaggatni kezdte: Add már ide, most én jövök!. Még figyelmeztettem is, hogy óvatosan. Igazán nem lehet azt mondani, hogy felelőtlen lettem volna. Végig szemmel kísértem a gyűrű útját az asztal körül, ahogy a lányok kézről kézre adták. De aztán elvonta a figyelmemet a kezdődő tombolahúzás; a nyeremények tényleg fantasztikusak voltak. Egyhetes nyaralás egy olasz villában, hajvágás az egyik legmenőbb fodrászszalonban, utalvány a Harvey Nicholsba A bálterem zsongott. Cetliket húztak ki, számokat olvastak föl az emelvényen, és hol itt, hol ott pattant fel egy nő azt kiáltva: Az enyém!. Ez volt az a pillanat, ahol hibáztam. A gyomorszorító, mi-lett-volna-ha momentum. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, ekkor lépnék önmagamhoz, és szigorúan így szólnék: Poppy, a lényeg. De sosem veszi észre az ember, nem igaz? A pillanat tovaszáll, elkövetjük a sors- 1 Magnus szakterülete a kulturális szimbolizmus. A második randevúnk után gyorsolvasással végigpörgettem a Szimbolizmus filozófiája című könyvét, majd megpróbáltam úgy tenni, mintha egészen véletlenül már régóta ismerném. (De őszintén megvallva valószínűleg egy másodpercig sem hitte el.) A lényeg az, hogy olvastam. És nagyon mély benyomást tett rám az a rengeteg lábjegyzet. Teljesen beléjük szerettem. Hát nem tündériek? Az ember bárhova beszúrhatja őket, és azonnal okosnak látszik. Magnus azt mondja, a lábjegyzet arra való, hogy feltüntesd, ami szerinted érdekes, de nem tartozik szorosan a témához. Hát ez az én lábjegyzetem a lábjegyzetről.

fordító hibát, és soha többé nincs esélyünk jóvátenni. Szóval annyi történt, hogy Clare nyert a tombolán két jegyet Wimbledonba. Imádom Clare-t, de világéletében határozatlan volt kicsit. Nem állt fel, és nem kezdett fejhangon sikongatni, hogy Az enyém! Halihó! Én nyertem!, csak néhány centivel magasabbra emelte a kezét. Még mi, az asztaltársai sem vettük észre, hogy nyert. Nekem is csak akkor tűnt fel, hogy tombolajegyet szorongat a kezében, amikor a sorsolást vezető pacák az emelvényen így szólt: Azt hiszem, újat kell húznunk, ha nincs meg a nyertes Kiabálj már! böktem oldalba Clare-t, és vadul hadonásztam a kezemmel. Itt van! Itt a nyertes! És az új szám 4-4-0-3. Legnagyobb megdöbbenésemre a terem túlsó végén felpattant egy sötét hajú lány, és kezében a tombolajeggyel ünnepeltette magát. Nem ő nyert! kiabáltam felháborodottan. Te nyertél! Nem számít hanyatlott vissza a székbe Clare. Már hogyne számítana! kiáltottam fel dühösen, mire az asztalnál mindenkiből kitört a nevetés. Gyerünk, Poppy! nyerített Natasha. Hajrá, Fehér Lovag! Mutasd meg nekik! Gyerünk, Kislovag! Régi történet. Még az iskolában történt, hogy aláírásokat gyűjtöttem a hörcsögök megmentésére, mire mindenki Fehér Lovagnak kezdett szólítani. Vagy Kis lovagnak. Az úgynevezett jelmondatom pedig ez volt: Már hogyne számítana! 2 Mindegy. A lényeg az, két perc múlva már fent voltam a színpadon a sötét hajú csajjal együtt, és üvöltve igyekeztem meggyőzni a műsorvezetőt, a barátnőm tombolajegye érvényesebb az övénél. Tudom, nem lett volna szabad felállnom az asztaltól. Egyetlen pillanatra sem lett volna szabad szem elől tévesztenem a gyűrűt. Most már látom, mekkora ostobaság volt. De annyit azért elmondanék a védelmemben: nem tudhattam, hogy éppen akkor fog megszólalni a tűzjelző. Szürreális élmény volt. Az egyik pillanatban mindenki a helyén ülve kortyolgatta a pezsgős teáját. A következőben sziréna harsant, kitört a pánik, mindenki talpra ugrott, és rohanni kezdett a kijárat felé. Láttam Annalise-t, Rubyt és a többieket, amint felkapják a táskájukat, és csatlakoznak a menekülő tömeghez. Fekete öltönyös férfi lépett a színpadra, és a sötét hajú lánnyal meg a műsorvezetővel együtt egy mellékajtó felé terelt minket. Egyikünknek sem engedte, hogy másik irányba menjünk. Számunkra az önök biztonsága a legfontosabb ismételgette. 3 Még akkor sem aggódtam. Eszembe sem jutott, hogy a gyűrű eltűnhet. Azt gondoltam, valamelyik barátnőmnél van, és amint találkozunk odakint, visszakapom. Odakint, természetesen, borzalmas káosz uralkodott. A szállodában valami nagyszabású üzleti konferenciát tartották a mi teadélutánunk mellett, és az ajtókon vendégek százai özönlöttek az utcára. A szálloda személyzete hangosbeszélőn igyekezett megnyugtatni az embereket, az épület előtt au- 2 Amit egyébként soha nem mondtam. Mint ahogy Humphrey Bogart sem mondta soha, hogy Játszd újra, Sam!. Ez is városi legenda. 3 Természetesen nem ütött ki tűz a szállodában. Zárlatos lett a rendszer. Erről csak később értesültem, nem mintha bármi vigaszt is jelentett volna.

tók dudáltak, és örökkévalóságnak tűnt, mire sikerült megtalálnom Natashát és Clare-t a zűrzavarban. Nálatok van a gyűrűm? szegeztem nekik a kérdést azonnal. Kinél van? Bambán meredtek rám. Nem tudom vonta meg a vállát Natasha. Nem Annalise-nél volt? Így hát újra belevetettem magam az emberáradatba, hogy megtaláljam Annalise-t, de nála sem volt; ő úgy emlékezett, Clare-nél látta. Clare viszont úgy emlékezett, Clemency húzta fel utoljára. Clemency pedig mintha Rubynál látta volna, de Ruby már hazament, nem? A pánik rajtaütésszerűen csap le. Az egyik pillanatban még viszonylag nyugodt vagy, és azt mondogatod magadnak: Ne légy nevetséges. Persze hogy nem veszett el. A következőben a Marie Curie szervezője bejelenti, a váratlanul kialakult helyzet miatt az eseményt berekesztik, és kárpótlásul minden résztvevőnek átnyújtanak egy csomagot. Mire a barátnőid egy szempillantás alatt eltűnnek a metróaluljáróban. Te pedig állsz, és az ujjad csupasz. És akkor a fejedben visítani kezd egy hang: Uramisten! Tudtam, hogy ez fog történni! Nem lett volna szabad rám bízniuk egy antik gyűrűt! Óriási hiba volt! Óriási hiba! Így fordulhat elő, hogy egy órával később négykézláb mászkálsz a szállodai asztal alatt, és csodáért imádkozol. (Annak ellenére, hogy a vőlegényed apja könyvet szentelt a témának, miszerint csodák nem léteznek, puszta babona, és már önmagában az is gyenge jellemről tanúskodik, ha valaki azt mondja: Uramisten!.) 4 Hirtelen észreveszem, villog a telefonom; remegő ujjakkal nézem meg. Három üzenetem jött, reménykedve görgetem végig őket. Megtaláltad? Annalise xx Bocsi, én nem láttam. Ne aggódj, Magnusnak nem szólok. C xxx Szia, Poppy! Istenem, szörnyű, hogy elveszett a gyűrűd! Én mintha láttam volna (bejövő üzenet) Dermedten bámulom a telefont. Clare mintha látta volna? Hol? Kimászom az asztal alól, és hadonászni kezdek a telefonnal, de a szöveg fennmaradó része csak nem akar megérkezni. Alig van térerő. És még képesek kiírni, ötcsillagos szálloda! Ki kell mennem az utcára. Hé! Az ősz hajú takarítónőhöz lépve felemelem a hangomat, hogy túlkiabáljam a porszívó morajlását. Kimegyek megnézni egy SMS-t, de ha megtalálja, azonnal hívjon! Már megadtam a mobilszámomat, itt leszek az utcán Persze, kedveském mondja türelmesen. Átviharzom az előcsarnokon, félrelökdösöm a konferencia résztvevőit, és csak a concierge asztala előtt lassítok kicsit. Nem került elő? 4 Vajon Poirot mondta valaha, hogy Uramisten!? Fogadni mernék, hogy igen. Vagy azt, hogy Sacrebleu!, ami nagyjából ugyanazt jelenti. És ez vajon nem cáfolja Antony elméletét, miszerint Poirot szürke agysejtjei egyértelműen nagyobb teljesítményre képesek másokénál? Egyszer majd nekiszegezem a kérdést. Amint összeszedem a bátorságomat. (Ami, tekintve, hogy elveszítettem a gyűrűt, nyilván sohanapján lesz.)

Egyelőre semmit nem adtak le, hölgyem. Odakint simogatóan meleg a levegő, mintha már nyár lenne, pedig csak április közepén járunk. Remélem, tíz nap múlva is ugyanilyen idő lesz, mert az esküvői ruhám kivágott hátú fazon, és napsütésre számítok. Széles, alacsony lépcsőfokok választják el a szálloda bejáratát a járdától, ezen a lépcsőn járkálok fel-alá, miközben a telefonommal hadonászom, hátha sikerül térerőt találnom, de hasztalan. Végül elindulok a járdán, egyre vadabbul kalimpálok a mobilommal, a fejem fölé emelem, sőt kinyújtott karral a csöndes Knightsbridge utcába is bedugom. Gyerünk, telefon, szuggerálom hangtalanul. Képes vagy rá. Tedd meg Poppyért. Mutasd meg azt az üzenetet. Biztosan van jel valahol képes vagy rá Áááááááááá! Előbb hallom meg saját, döbbent kiáltásomat, semmint felfognám, mi is történt valójában. Fájdalom hasít a vállamba. Sajognak az ujjaim. Biciklis alak teker gyorsan az utca vége felé. Csak szürke kapucniját és fekete farmerját látom, mielőtt befordul a sarkon. Üres a kezem. Mi a franc Hitetlenkedve meredek a tenyeremre. Eltűnt. A fickó ellopta a telefonomat. A rohadt életbe, ellopta! Az a telefon az életem. Képtelen vagyok létezni nélküle. Létfontosságú szerv. Asszonyom, jól van? Az ajtónálló lesiet a lépcsőn. Történt valami? Bántották? Ki kiraboltak nyögöm ki nagy nehezen. Ellopták a telefonomat. Az ajtónálló együttérzően bólogat. Huligánok mondja. Errefelé nagyon kell vigyázni Nem figyelek rá. Egész testemben remegni kezdek. Még soha életemben nem éreztem magam ilyen reményvesztettnek és rémültnek. Mihez kezdek a telefonom nélkül? Hogyan fogok így életben maradni? A kezem automatikusan nyúl a zsebembe, ahol a telefon szokott lenni. Az első reflexem, gyorsan SMS-t küldök valakinek: Uramisten, ellopták a telefonomat!, de hogy a fenébe küldjék, ha nincs meg az a rohadt telefon? A telefonom az ismerőseim. A barátaim. A családom. A munkám. Az egész világom. Minden. Mintha egyszerre megfosztottak volna a létfenntartó rendszeremtől. Hívjam a rendőrséget, asszonyom? Az ajtónálló idegesen fürkész. Sokkos állapotban vagyok, válaszolni sem tudok. Most tudatosul bennem egy, minden eddiginél borzalmasabb felismerés. A gyűrű. Boldog-boldogtalannak megadtam a telefonszámomat: a takarítóknak, a ruhatárosoknak, a szálloda teljes személyzetének, mindenkinek. Mi van, ha valaki megtalálja? Mi van, ha valaki már meg is találta, és éppen hív, de senki nem veszi fel, mert a kapucnis tolvaj már a folyóba hajította a SIM-kártyámat? Uramisten. 5 Beszélnem kell a concierge-zsel. Megadom neki az otthoni számomat Nem. Rossz ötlet. Ha üzenetet hagy, akkor Magnus is tudomást szerez róla. 6 Oké, akkor akkor megadom a munkahelyi számomat. Igen. A gond csak az, ma este senki nincs a klinikán. Nem mehetek be és üldögélhetek 5 Gyenge jellem. 6 Még mindig nem zárom ki a lehetőséget, hogy sértetlenül visszakerül hozzám, anélkül hogy Magnus megtudná.

ott órákig, hátha történik valami. Kezdek komolyan bepánikolni. Minden kicsúszik a kezemből. Tovább rontja a helyzetet, hogy visszarohanva az előcsarnokba, nem férek a concierge pultjához, mert körbeveszik a konferencia résztvevői, akik az éttermi foglalásukkal kapcsolatban reklamálnak. Próbálom elkapni a concierge tekintetét, abban reménykedve, előreint, mint valami előkelőséget, de szándékosan keresztülnéz rajtam, amivel sikerül megbántania. Tudom, elég sok idejét elraboltam már ma délután, de akkor is képtelen felfogni, hogy krízishelyzetben vagyok? Asszonyom. Az ajtónálló bejött utánam az előcsarnokba, és most aggodalmas arccal fürkész. Hozhatok valamit önnek a megrázkódtatásra? Arnold! Pincért int magához. Egy brandyt a hölgynek, a ház számlájára. És ha beszél a concierge-zsel, mondja el neki, mi történt, hívni fogja a rendőrséget. Szeretne kicsit leülni? Nem, köszönöm. Hirtelen támad egy ötletem. Talán fel kellene hívnom a saját számomat! Felhívni a rablót! Megkérhetném, hozza vissza, jutalmat ajánlanék neki Mit gondol? Kölcsönadná a telefonját? Az ajtónálló kis híján hátraugrik, amikor kinyújtom felé a kezem. Asszonyom, szerintem ez nagyon vakmerő cselekedet lenne mondja kimérten. Biztos vagyok benne, a rendőrség sem javasolná. Azt hiszem, ön sokkos állapotba került. Kérem, üljön le, és próbáljon megnyugodni. Hmm. Talán igaza van. Annyira azért mégsem vagyok vakmerő, hogy találkát beszéljek meg egy kapucnis bűnözővel. De akkor sem tudok leülni és megnyugodni; túlságosan zaklatott vagyok. Hogy megnyugtassam az idegeimet, járkálni kezdek körbe-körbe ugyanazon az útvonalon, magas sarkú cipőm kopog a márványpadlón. El a jókora cserepes fikusz mellett aztán jön az asztal a napilapokkal a csillogó szemetesvödör aztán újra a fikusz. Megnyugtató kör, és közben egy pillanatra sem tévesztem szem elől a concierge-t, hátha végre felszabadul. Az előcsarnok továbbra is zsúfolva van a konferencia befolyásos vendégeivel. Az üvegajtón keresztül látom a lépcső tetejére visszatért ajtónállót: buzgón inti le a taxikat, és teszi zsebre a borravalókat. Zömök japán férfi áll mellettem kék öltönyben néhány, európai kinézetű üzletember társaságában, dühösen magyaráz valamit japánnak tűnő nyelven, közben pedig hevesen gesztikulál. Nyakában a konferenciabelépője fityeg piros madzagon. Olyan apró és olyan dühös, hogy alig tudom elfojtani a mosolyomat. Megérkezik a brandy ezüsttálcán; egy húzásra ledöntöm, aztán tovább rovom a köröket ugyanazon az útvonalon. Cserepes fikusz asztal újságokkal szemetesvödör cserepes fikusz asztal újságokkal szemetesvödör Végre sikerül kicsit lehiggadnom, és gyilkos gondolatok ébrednek bennem. Vajon Kapucnis Fickó tisztában van azzal, hogy tönkretette az életemet? Tudja, milyen létfontosságú egy telefon? Ennél rosszabbat nem is tehetne valakivel. Ez a létező legnagyobb bűncselekmény! És még csak nem is valami különleges típusról van szó. Viszonylag régi darab. Sok szerencsét, Kapucnis Fickó, ha le akarod írni a B betűt egy SMS-ben, vagy netezni szeretnél. Remélem, megtudod, milyen érzés. Akkor fogod majd igazán sajnálni, de már késő lesz. Fikusz újságok szemetes fikusz újságok szemetes

Ráadásul a vállam is megrándult. Rohadék. Milliókra perelhetném. Persze, csak ha sikerülne elkapni, ami aligha történik meg. Fikusz újságok szemetes Szemetes. Várjunk csak. Mi az ott? Megtorpanok, és a szemetesbe bámulok, közben pedig azon tűnődöm, valaki szórakozik-e velem, vagy hallucinálok. Egy telefon. A szemetesben. Egy mobiltelefon. KETTŐ Meglepetten pislogok néhányat, majd ismét a szemetesbe pillantok de ott van, félig elrejtve néhány eldobott konferenciaprogram és egy Starbucks műanyag pohár alá. Mit keres egy telefon a szemetesben? Körülnézek, figyel-e valaki aztán óvatosan érte nyúlok, és kiveszem a szemétkupacból. Néhány csepp kávé barnállik rajta, de ezt leszámítva tökéletesnek tűnik. Ráadásul nem is rossz típus. Nokia. Új. Lassan megfordulok, és végighordozom tekintetemet a zsúfolt előcsarnokon. Senki nem foglalkozik velem. Senki nem rohan felém azt kiabálva: Az az én telefonom! Egyébként is már vagy tíz perce keringek a szemetes körül. Bárki dobta is ide, az nem most történt. A készülék hátulján matrica, rajta apró betűkkel egy tanácsadó cég, a White Globe Consulting Group neve, alatta pedig telefonszám. Lehetséges, hogy valaki tényleg kidobta? Talán tönkrement? Bekapcsolom; a képernyő életre kel. Úgy tűnik, semmi baja. Egy vékonyka hangocska azt súgja, le kellene adnom. Vigyem a concierge pultjához, és mondjam: Elnézést, azt hiszem, valaki elveszítette a telefonját. Ezt kellene tennem. Habozás nélkül a pulthoz sétálni, mint a társadalom felelősségteljes, becsületes tagja A lábam nem mozdul. Ujjaim összezárulnak a telefon körül. Szükségem van egy telefonra. Lefogadom, a White Globe Consulting Groupnak, bárkik legyenek is azok, milliónyi telefonjuk van. És ez mégsem olyan, mintha a mosdóban találtam volna a padlón, nem igaz? A szemetesben volt. A szemetesbe szemetet dobunk. Ez nem lopás. Ami a szemetesben van, arról lemondott a világ. Az szabad préda. Ez a szabály. Ismét a kukába nézek, és piros madzagot pillantok meg, pontosan olyat, amilyen a konferencia résztvevőinek nyakában lóg. Még egy pillantás a concierge-re; amikor megbizonyosodom róla, még véletlenül sem néz rám, újra a szemetesbe nyúlok, és kihúzom a piros madzagon lógó belépőkártyát. Káprázatosan szép lány igazolványképe néz vissza rám, alatta nyomtatott betűkkel ez áll: Violet Russell, White Globe Consulting Group.

Azonnal kész az elméletem. Simán elmehetnék Poirot-nak. Ez itt Violet Russell telefonja, és kidobta. Mert valami oka biztosan volt rá. A lényeg az, magára vessen. Nem az én hibám. A telefon hirtelen megszólal, nekem pedig egy pillanatra eláll a szívverésem. Basszus! Ez él! A csengőhang maximumra van állítva a Single Ladies Beyoncétól. Gyorsan kinyomom, de néhány másodperccel később újrakezdi. Üvölt, mint egy rezesbanda. Nincs valahol hangerőszabályzó ezen az átkozott masinán? Néhány üzletasszony felém kapja a fejét, én pedig zavaromban véletlenül rossz gombot nyomok meg, és felveszem. Az üzletasszonyok engem bámulnak, ezért a fülemhez emelem a telefont, és hátat fordítok nekik. A hívott szám átmenetileg nem elérhető mondom gépies hangon. Kérem, hagyjon üzenetet. Ezzel biztosan sikerül leszerelni, bárki is az. Hol a picsában vagy? Iskolázott férfihang szól bele, én pedig majdnem felsikkantok örömömben. Működik! Tényleg azt hiszi, az üzenetrögzítő vagyok! Most beszéltem Scottie-val. Van egy ismerőse, aki szerinte meg tudja csinálni. Mint egy artroszkópos műtét. Érti a dolgát. Nem marad semmi nyoma. Nem merek levegőt venni. Sem megvakarni az orromat, ami hirtelen borzalmasan viszketni kezd. Oké folytatja a férfi. Azt csinálsz, amit akarsz, de legyél kurvára óvatos. Lerakja, én pedig döbbenten meredek a telefonra. Nem gondoltam, hogy léteznek emberek, akik tényleg hagynak üzenetet. Kis bűntudatot érzek. Ezt a hangüzenetet Violet Russell nem kapta meg. Nem mintha az én hibám lenne, hogy kidobta a telefonját, de akkor is Ösztönösen kotorászni kezdek a táskámban, tollat meg papírt keresek, amire leírhatnám, de csak egy régi színházi műsorfüzetet találok. 7 Gyorsan lekörmölöm: Scottie-nak van egy ismerőse, artroszkópiás műtét, semmi nyom, légy kurvára óvatos. Isten tudja csak, mi ez az egész. Talán zsírleszívás? Mindegy, nem számít. A lényeg, ha egyszer találkozom ezzel a Violettel, át tudjam adni neki az üzenetet. Mielőtt a telefon ismét megcsörrenhetne, a concierge pultjához sietek, ami csodával határos módon felszabadult. Helló mondom kifulladva. Már megint én. Megtalálta valaki a gyűrűmet? Biztosíthatom róla, asszonyom feleli fagyos mosollyal,már értesítettük volna, ha előkerül. Megvan a telefonszáma Nem, nincs meg! vágok a szavába már-már diadalmasan. Éppen ez a lényeg! A szám, amit megadtam ööö nem elérhető. Nem működik. Egyáltalán nem. Még csak az kellene, hogy felhívják Kapucnis Fickót, és említést tegyenek neki egy felbecsülhetetlen értékű smaragdgyűrűről. Kérem, ne is hívják. Inkább ezt a számot, rendben? Gondosan lemásolom a telefonszámot a White Globe Consulting Group készülékének hátuljáról. Illetve, csak a biztonság kedvéért megengedi? Fölveszem a pulton álló szállodai telefon kagylóját, és beütöm a számot. A következő pillanatban felharsan Beyoncé slágere a kezemben tartott mobilból. 7 Az Oroszlánkirály. Natasha ingyenjegyeket kapott rá. Ostoba gyerekműsorra számítottam, de fantasztikus volt.

Oké. Egy gonddal kevesebb. Most már legalább van telefonszámom. Segíthetek még valamiben, asszonyom? A concierge egyre ingerültebbnek tűnik, és ismét emberek sorakoznak mögöttem. Köszönetét mondok, és egy közeli kanapéhoz sietek. Tele vagyok adrenalinnal. Végre van telefonom, és van tervem. Öt perc sem kell hozzá, és máris készítek húsz plakátot a szálloda fejléces papírjára az új számommal és a következő felirattal: POPPY WYATT SMARAGDGYŰRŰ, KÉREM, HÍVJON!!!!! Legnagyobb bosszúságomra a bálterem ajtóit zárva találom (noha hallom odabentről a takarítónők hangját), ezért bolyongani kezdek a folyosókon, bemegyek a teaszalonba, a női mosdóba, még a spába is, az összes utamba kerülő szállodai alkalmazottnak a kezébe nyomom a telefonszámomat, és gyorsan elmesélem, mi történt. Felhívom a rendőrséget, és megadom nekik az új elérhetőségemet. Aztán SMS-t küldök Rubynak, mert az ő számát tudom fejből: Szia! Ellopták a telefonom. Ez az új számom. Megadnád a többieknek? Van vmi hír a gyűrűről??? Kimerültén rogyok a kanapéra. Mintha napok óta ebben az átkozott szállodában lennék. Fel kellene hívnom Magnust, és megadni neki az új számomat de egyelőre még nem érzem képesnek magam a feladatra. Valami azt súgja, azonnal hallani fogja a hangomon, hogy elveszítettem a gyűrűt. Még bele sem szólok, máris megérzi, csupasz az ujjam. Kérlek, gyűrű, gyere vissza. Kérlek, KÉRLEK, gyere vissza Hátradőlve, szememet lehunyva próbálom szétküldeni az éterbe ezt a telepatikus üzenetet. Ezért amikor Beyoncé ismét rákezdi, riadtan összerezzenek. Talán megvan! A gyűrűm! Valaki megtalálta! Rá se pillantok a kijelzőre, azonnal megnyomom a hívásfogadás gombját, és izgatottan szólok bele: Halló? Violet? Férfihang. Nem ugyanaz, aki korábban telefonált, ennek mélyebb a hangja. Ingerültnek tűnik, már ha ezt meg lehet állapítani mindössze három szótagból. 8 Közben hangosan liheg, ami vagy azt jelenti, hogy perverz, vagy egy edzőteremből hív. Az előcsarnokban vagy? Ott van még a japán kontingens? Önkéntelenül körülnézek. Japán csoport áll az ajtónál. Igen, itt vannak felelem. De én nem Violet vagyok. Ez már nem Violet telefonja. Sajnálom. Szólna a többi ismerősének is, hogy megváltozott a száma? Valahogy le kell szoktatnom Violet haverjait arról, hogy engem hívogassanak. Nem beszélgethetek velük percenként. Elnézést, kivel beszélek? faggatózik a férfi. Miért maga veszi föl a telefonját? Hol van Violet? Mostantól ez a telefon az én birtokomban van felelem saját magamat is meglepve magabiztosságommal. És ez így is van. Amit birtokolsz, az a tiéd. 9 A maga birtokában van? Mégis mi a fenét képzel Azúristenit! Káromkodik még, majd távoli lépések dübögését hallom. Mintha lépcsőn szaladna lefelé. 10 Csak 8 Szerintem meg lehet. 9 Azt hiszem, ez jogilag is helytálló. 10 Akkor talán mégsem perverz.

annyit mondjon meg, indulni akarnak? A japánok? A csoportra pillantok. Talán. Nehéz eldönteni. Van köztük egy alacsony pacák? Túlsúlyos? Sűrű hajú? A kék öltönyös fickóra gondol? Igen, közvetlenül előttem áll. Elég dühösnek látszik. Most veszi föl a kabátját. A zömök japánra az egyik kollégája felsegít egy Burberry esőkabátot. Mérgesen mered maga elé, és közben folyamatosan szitkozódik japánul. A körülötte állók csak idegesen bólogatnak. Ne! Ismeretlen beszélgetőpartnerem rémülten üvölt föl a vonal másik végén. Nem mehet el. Pedig nagyon úgy tűnik. Sajnálom. Meg kell állítania! Menjen oda hozzá, és akadályozza meg, hogy elmenjen! Most azonnal menjen oda hozzá! Állítsa meg bármi áron! Micsoda? A készülékre meredek. Nézze, sajnálom, de azt se tudom, kicsoda maga Én sem ismerem vágja rá. Egyébként kicsoda maga? Violet barátnője? Elárulná, milyen megfontolásból döntött úgy, hogy kilép a munkahelyéről az év legfontosabb konferenciájának kellős közepén? Azt hiszi, hirtelen nincs szükségem többé személyi asszisztensre? Aha. Szóval Violet a személyi asszisztense. Így már érthető. És Violet egyszerűen faképnél hagyta! Nos, nem vagyok meglepve, parancsolgató a stílusa. De ez most nem számít szakítja félbe saját magát. A lényeg az, lefelé száguldok a lépcsőn, a kilencediken vagyok, a lift dugig tele. Három perc, és odalent leszek. Addig valahogy fel kell tartania Jujcsi Jamaszakit. Ennek a pasasnak aztán van bőr a képén. Különben? kérdezek vissza. Különben kárba vész hosszú hónapok egyeztetése egy ostoba félreértés miatt. Kútba esik az év legnagyobb üzlete. Húsz ember elveszíti a munkáját. Könyörtelenül sorolni kezdi: Osztályvezetők, titkárnők, az egész bagázs. És mindez azért, mert nem tudok elég gyorsan leérni, és az egyetlen ember, aki segíthetne, nem hajlandó. Ó, a rohadt életbe! Rendben! mondom dühösen. Megteszem, ami tőlem telik. Mi is a neve? Jamaszaki. Várjanak! felemelem a hangomat, és futólépésben keresztülvágok az előcsarnokon. Kérem! Mr. Jamaszaki? Volna egy perce? Mr. Jamaszaki megfordul, kérdő pillantást vet rám, két kísérője védelmezően elé áll. Széles arca még mindig torz a haragtól, vastag bikanyakára selyemsálat tekert. Valami azt súgja, nincsen csevegő hangulatban. Fogalmam sincs, hogyan folytassam. Nem beszélek japánul. Semmit nem tudok a japán üzleti életről vagy a japán kultúráról. Leszámítva a szusit. De mégsem vághatom az arcába minden előkészítés nélkül azt, hogy Szusi!. Az olyan lenne, mintha berontanék egy amerikai üzletember irodájába, és közölném vele, Marhasült!. Ööö nagy rajongója vagyok improvizálok. A munkásságának. Kaphatnék egy autogramot? Zavartan bámul rám, mire az egyik kollégája közelebb hajol, és a fülébe súgja a fordítást. Mr. Jamaszaki homloka azonnal kisimul, és meghajol felém.

Óvatosan én is fejet hajtok. Csettint az ujjával, és utasításokat vakkant. A következő pillanatban gyönyörű, fehér bőrmappát nyitnak ki előtte, ő pedig japán hieroglifákat rajzol egy papírra. Ott van még? szólal meg az ismeretlen férfi hangja a telefonból. Igen motyogom. De már nem sokáig. Hol jár? Széles mosolyt villantok Mr. Jamaszakira. Az ötödiken. Tartsa ott. Bármi áron. Mr. Jamaszaki átnyújtja a papírlapot, visszahelyezi a kupakot a tollára, újra meghajol, és a kijárat felé fordul. Várjon! kiáltok utána kétségbeesetten. Mu-mutatni szeretnék valamit. Mr. Jamaszaki rendkívül elfoglalt. Egyik kollégája fordul felém. Fémkeretes szemüveget és valószerűtlenül fehér inget visel. Lépjen kapcsolatba az irodánkkal. Kifelé indulnak. Mitévő legyek? Nem kérhetek tőle még egy autogramot. Nem kaphatom derékon, mint a rögbiben. Valahogy fel kell keltenem a figyelmét Különleges üzenetet kell átadnom! kiáltok fel, és utánuk szaladok. Éneklő táviratot hoztam Mr. Jamaszakinak a rajongóitól. Nagy tiszteletlenség volna részéről, ha nem hallgatná meg. A tiszteletlenség szó hatásosnak bizonyul. Megtorpannak. Értetlenül néznek egymásra. Éneklő távirat? kérdezi a szemüveges gyanakvóan. Mint amikor egy gorilla hozza az üzenetet. Tudja, a Gorillagram? próbálom érthetőbbé tenni. Csak énekelve. Nem vagyok biztos benne, hogy sikerült elmagyaráznom. A tolmács dühösen súg valamit Mr. Jamaszaki fülébe, majd rám parancsol: Adja elő. Mr. Jamaszaki felém fordul, kollégái követik a példáját, várakozóan összefonják a karjukat, és felsorakoznak előttem. A szemem sarkából látom, az előcsarnokban tartózkodó üzletemberek közül többen is érdeklődve figyelnek bennünket. Hol van már? suttogom kétségbeesetten a telefonba. A harmadikon feleli a férfi hangja. Fél perc. Ne engedje el. Kezdje mondja a szemüveges japán nyomatékosan. Mostanra kisebb tömeg gyűlt körénk, hogy megnézzék a produkciót. Uramisten! Hogyan keveredhettem ilyen szituációba? Először is, nem tudok énekelni. Másodszor, mit énekeljek egy japán üzletembernek, akit most látok életemben először? Harmadszor, miért mondtam azt, hogy éneklő távirat? De ha hamarosan nem csinálok valamit, húsz ember elveszíti az állását. Mélyen meghajolok, hogy azzal is időt nyerjek, mire a japánok viszonozzák a meghajlást. Kezdje ismétli a szemüveges pacák, és fenyegetően megvillan a szeme. Nagy levegőt veszek. Gyerünk. Mindegy, mit. Csak fél percig kell kihúznom. Aztán elszaladok, és soha többé nem látnak. Mr. Jamaszaki kezdem óvatosan a Single Ladies dallamára. Mr. Jamaszaki. Mr. Jamaszaki, Mr. Jamaszaki. Riszálom a csípőmet és a vállamat, mint Beyoncé. 11 Mr. Jamaszaki, Mr. Jamaszaki. Nem is olyan nehéz. Nem kell szöveg, csak azt ismételgetem, hogy Mr. 11 Oké, nem pont úgy, mint Beyoncé. Inkább úgy, mintha Beyoncét próbálnám utánozni.

Jamaszaki, újra meg újra. Néhány másodperccel később a japánok is csatlakoznak az énekléshez, és lapogatni kezdik Mr. Jamaszakit. Mr. Jamaszaki, Mr. Jamaszaki. Mr. Jamaszaki, Mr. Jamaszaki. Rákacsintok, felemelem az ujjamat, és megfenyegetem vele. Oh-ho-hó oh-ho-hó A dal mindenkit megfertőz körülöttem. Most már az összes japán énekel, kivéve Mr. Jamaszakit, aki üdvözült arccal áll középen. Mások is bekapcsolódnak az éneklésbe a konferencia vendégei közül, és hallom, amint valaki megkérdezi a mellette állótól: Ez valami flash mob dolog? Mr. Jamaszaki, Mr. Jamaszaki, Mr. Jamaszaki Hol a fenében van már? motyogom a telefonba széles vigyorral az arcomon. Élvezem az előadást. Micsoda? Felkapom a fejemet, és tekintetemmel végigpásztázom az előcsarnokot. Nagyjából harminc méterre tőlem férfi áll egymagában. Sötét zakót visel, sűrű, fekete, göndör haja van, és telefont szorít a füléhez. Még ilyen távolságból is látom, hogy nevet. Mióta van itt? förmedek rá dühösen. Most értem ide. Nem akartam megzavarni. Egyébként remek munkát végzett teszi hozzá. Azt hiszem, Mr. Jamaszakit máris megnyerte az ügynek. Kösz felelem gúnyosan. Örülök, hogy segíthettem. Most már a magáé. Pukedlizve meghajolok Mr. Jamaszaki előtt, aztán sarkon fordulok, és a kijárat felé sietek, ügyet sem vetve a japánok csalódott kiáltásaira. Sokkal fontosabb dolgom van holmi arrogáns idegeneknél meg az ostoba üzleti ügyeiknél. Várjon! A férfi hangja követ a telefonon keresztül. A telefon. Az a személyi asszisztensemé. Akkor talán nem kellett volna a szemetesbe dobnia vágok vissza, és kinyitom az üvegajtót. Onnantól szabad préda. A Knightsbridge-től tizenkét metrómegálló Magnus szüleinek észak-londoni háza. Amint felszínre érek az aluljáróból, azonnal ellenőrzőm a telefont. Új üzenetek villognak a kijelzőn legalább tíz SMS és vagy húsz e-mail, de csak öt SMS jött nekem, a gyűrűről pedig semmi hír. Az egyiket a rendőrség küldte; reménykedve nyitom meg, de csak megerősítik, hogy rögzítették a bejelentést, és ha akarom, felkeres egy áldozatokkal foglalkozó önkéntes. A többi SMS és e-mail Violetnek szól. Lefelé görgetve feltűnik, több e-mailnek a témájában is szerepel a Sam név. Ismét Poirot-nak érzem magam. Megnézem a híváslistát, és ahogy sejtettem, a legutolsó bejövő hívás mellett ez áll: Sam mobilja. Szóval ő az. Violet főnöke. A sötét, göndör hajú pasas. Violet e-mail címe is ezt bizonyítja: samroxtonsza@whiteglobeconsulting.com. Puszta kíváncsiságból rákattintok az egyik e-mailre. A jennasmith@grantlyassetmanagement.com címről érkezett, a témája: Re: Vacsora?.

Köszönöm, Violet. Hálás lennék, ha nem tenne róla említést Samnek. Most kicsit kínosan érzem magam! Nocsak. Vajon miért érzi magát kínosan? Mielőtt magamra parancsolhatnék, máris lejjebb görgetek az előzményre, amit tegnap küldtek. Valamit azért tudnia kell, Jenna: Samnek menyasszonya van. Minden jót, Violet. Menyasszonya van. Érdekes. Újra elolvasom az üzenetet, és különös reakciót vált ki belőlem az információ, amit nem nagyon tudok hova tenni meglepetés? Ugyan miért kellene meglepődnöm? Nem is ismerem a fickót. Oké, most már tudni akarom az egész történetet. Miért érzi magát kínosan Jenna? Mi történt? Tovább görgetek, és találok egy hosszú bemutatkozó levelet Jennától, akiről kiderül, üzleti ügyben találkozott Sam Roxtonnal, azonnal szimpatikus lett neki a pasas, két hete meghívta vacsorára, de a férfi azóta nem veszi fel a telefonját. tegnap is próbáltam talán rossz számot hívtam valaki mondta, vigyázzak vele próbálkozzam a személyi asszisztensénél ne haragudjon, hogy ezzel zaklatom csak szeretnék valami biztosat tudni akár így, akár úgy Szerencsétlen. Azonnal együtt érzek vele, és felháborodom az ő nevében is. Miért nem válaszolt az a bunkó? Ugyan meddig tartott volna küldenie egy e-mailt, hogy Kösz, de inkább nem.? Aztán meg kiderül, menyasszonya van. Rohadék. Egyébként meg. Kit érdekel? Hirtelen ráeszmélek, egy vadidegen levelei között szaglászom, miközben más, jóval fontosabb problémán kellene törnöm a fejemet. A lényeg, Poppy. Kell vennem egy üveg bort Magnus szüleinek. Meg egy Isten hozott idehaza képeslapot. És, ha húsz percen belül nem kerül elő valahonnan az a gyűrű akkor egy pár kesztyűt. Katasztrófa. Katasztrófa. Kiderül, hogy áprilisban már nem árulnak kesztyűt. Az egyetlen pár, amit az Accessorize hátsó traktusában találtam, karácsonyról visszamaradt példány, kizárólag S-es méretben. Nem tudom elhinni, hogy jövendőbeli anyósomékat egy túl szűk, piros, rénszarvasos gyapjúkesztyűben fogom üdvözölni. Bojtokkal. De nincs más választásom. Vagy ez, vagy csupasz kézzel kell besétálnom. Elindulok felfelé a házukhoz vezető emelkedőn, és minél közelebb érek, annál rosszabbul érzem magam. Nem csak a gyűrű miatt. Ez a jövendőbeli após-anyós dolog is rémülettel tölt el. Befordulok a sarkon az ablakok ki vannak világítva. Megérkeztek. Soha nem találkoztam még házzal, amely annyira illene a családjához, mint Tavishékhez az otthonuk. Régebbi és impozánsabb épület a többi utcabeli háznál, fentről, az emelkedő tetejéről tekint le szomszédaira. Tiszafák és araukária-fenyők állnak a kertben. A téglákat borostyán futja be, és az ablakokban még az eredeti, 1835-ben készült fakeretek vannak. Odabent a falakat 1960-as évekbeli William Morris tapéta borítja, a járólapokat pedig török szőnyegek. A szőnyeg azonban csak foltokban bukkan elő a rengeteg régi dokumentum és kézirat alól, amit láthatóan senki nem akar elpakolni. A takarítás a Tavish család

egyik tagjának sem erőssége. Egyszer megkövesedett főtt tojást találtam az egyik vendégszobában; a tojástartó pohárban volt, mellette szikkadt pirítós. Legalább egy éve heverhetett ott. És minden, az egész ház, tele van könyvekkel. Három sorba pakolva sorakoznak a polcokon, stószokban állnak a padlón, elfoglalják az ablakpárkányt. Antony könyveket ír, Wanda könyveket ír, Magnus könyveket ír és a bátyja, Conrad is könyveket ír. Sőt, még Conrad felesége, Margot is könyveket ír. 12 Ez nagyszerű. Tényleg csodálatos ennyi intellektuális géniusz egy családban. Csak éppen icipicit úgy érzem, kilógok a sorból. Ne értsenek félre, viszonylag intelligensnek tartom magamat. Legalábbis az átlagemberekhez képest, akik leérettségiztek, elvégeztek egy egyetemet, van munkájuk satöbbi. De ezek nem átlagemberek, ők más klasszist képviselnek. Olyanok, mint A hihetetlen család akadémiai verziója. 13 Magnus szüleivel mindössze néhány alkalommal találkoztam, amikor visszarepültek Londonba egy hétre, mert Antonynak meg kellett tartania egy nagyon fontos előadást, de ennyi is bőven elég volt, hogy ezt megállapítsam. Miközben Antony a politikatudomány témakörében tartott előadást, Wanda a feminista judaizmusról kialakított nézeteit tárta egy agytröszt elé, aztán mindketten szerepeltek a tévében egy kulturális show-műsorban, ahol ellentétes álláspontot képviseltek a reneszánsz hatásának kérdésében. 14 Szóval ilyen körülmények között került sor a nagy bemutatkozásra. Semmi idegeskedés, ugyan. Jó néhány pasi szüleivel megismerkedtem az évek során, de nyugodtan állíthatom, messze ez volt a legborzalmasabb. Kezet fogtunk, és alighogy elkezdtünk beszélgetni, büszkén elmondtam Wandának, hova jártam egyetemre, mire Antony rám emelte okos, jéghideg tekintetét a bifokális szemüveglencséje fölött, és így szólt: Egyetemi diploma fizikoterápiából? Milyen mókás. Egy szempillantás alatt megsemmisültem. Nem tudtam, mit mondjak erre. Annyira zavarba jöttem, hogy kimentem a mosdóba. 15 Ezek után természetesen mukkanni sem mertem. A következő három nap gyötrelem volt. Minél intellektuálisabbá vált a társalgás, annál kevésbé mertem megszólalni. A második legkínosabb pillanat: rosszul ejtettem Proust nevét, és mindenki öszszenézett. 16 A legkínosabb pillanat: együtt néztük a University Challenge vetélkedőt a társalgóban, és az egyik téma a csontok volt. Végre, eljött az én időm! Ezt tanultam az egyetemen! Tudom a latin neveket, meg mindent! De mire levegőt vettem, hogy megfeleljek az első kérdésre, Antony már meg is adta a helyes választ. A következőnél már gyorsabb voltam, de így is megelőzött. Olyan volt, mint egy verseny, és rendre alulmaradtam. A végén rám pillantott, és kíváncsian megkérdezte: Anatómiát nem tanítanak a fizikoterápiás iskolában, Poppy? Még életemben nem éreztem magam ennyire megalázva. Magnus azt mondja, engem szeret, nem az eszemet, és ne foglalkozzam a szüleivel. 12 Persze nem olyan könyveket, amiknek cselekményük van. Lábjegyzetekkel ellátott könyveket különböző témákról, mint történelem, antropológia, vagy kulturális relativizmus Türkmenisztánban. 13 Kíváncsi vagyok, vajon mindnyájan esznek-e halolajat. El ne felejtsem megkérdezni. 14 kérdezzék, hogyan. Nagyon figyeltem, mégsem tudnám megmondani, miben nem értettek egyet. De az a gyanúm, a műsorvezető sem tudta követni őket. 15 Magnus később azt mondta, az apja csak viccelt. De egyáltalán nem viccnek hangzott. 16 Soha életemben nem olvastam Proustot. Fogalmam sincs, miért hoztam szóba.

Natasha pedig azt mondta, gondoljak a kőre a gyűrűben, a hampsteadi házra meg a villára Toscanában. Natasha már csak ilyen. Én azonban éppen ellenkező oldalról közelítek a dologhoz: inkább nem is gondolok rájuk. Az a legjobb. Chicagóban vannak, jó messze, több ezer mérföldre innen. De most visszajöttek. Uramisten. Még mindig bizonytalan vagyok Proust nevének kiejtését illetően ( proszt? prüszt?). És a csontok latin nevét sem néztem át. Ráadásul piros, rénszarvasos gyapjúkesztyűt viselek áprilisban. Bojtokkal. Remegő lábakkal nyomom meg a csengőt. Szó szerint reszketek. Úgy érzem magam, mint a Madárijesztő az Óz, a csodák csodájában. Bármelyik pillanatban összeeshetek, Wanda pedig keresztre feszít, amiért elveszítettem a gyűrűt. Nyugi, Poppy. Nem lesz semmi baj. Senki nem fogja megsejteni. A sztorim az, hogy megégettem a kezem. Ez a sztorim. Szia, Poppy! Felix! Szervusz! Felix a gyerek a családban mindössze tizenhét éves, és még iskolába jár. Magnusszal ketten éltek a házban, amíg a szüleik külföldön voltak; gyakorlatilag ő volt a bébiszittere, az eljegyezésünk után pedig én is odaköltöztem. Nem mintha Felixnek szüksége lenne bébiszitterre. Teljesen önellátó, egész álló nap olvas, észre sem venni, hogy a házban van. Egyszer megpróbáltam barátian elcsevegni vele a drogokról. Udvariasan kijavította a tárgyi tévedéseimet, majd megjegyezte, feltűnt neki, hogy több Red Bullt iszom az ajánlott mennyiségnél, és nem gondolom-e, függő vagyok. Ez volt az utolsó alkalom, hogy megpróbáltam eljátszani a bölcs nővér szerepét. De ennek egyébként is vége most, hogy Antony és Wanda hazatértek az Egyesült Államokból. Visszaköltöztem a saját lakásomba, és nekiálltunk közös albérletet keresni. Magnus eleinte a mellett kardoskodott, hogy maradjunk itt. Úgy képzelte, lakhatnánk a vendégszobában az emeleten, amihez még külön fürdőszoba is van, és igazán kényelmes lenne, mert így az apja hatalmas könyvtáráról sem kellene lemondania. Elment az esze? Semmi szín alatt nem vagyok hajlandó egy lakásban élni Tavishékkel. Követem Felixet a konyhába, ahol Magnus a széken gubbasztva egy gépelt papírlapra mutat, és így szól: Szerintem a gondolatmeneted itt hirtelen megbicsaklik. Második bekezdés. Magnus ugyan ül, de bármit is csinál, mindig sikerül elegánsan tennie. Szarvasbőr bakancsba bújtatott lába a másik széken pihen, szájában félig szívott cigaretta, 17 vörösesszőke haja vízesésként hullik a fülére. A Tavish családban mindenkinek ilyen színű a haja; akár egy rókacsalád. Wanda ugyan festeti a sajátját. De Magnus a legszebb mindnyájuk közül, és ezt nem csak azért mondom, mert ő lesz a férjem. A bőre szeplős, de könnyen lebarnul, vöröses haja pedig hajreklámba illően dús. Ezért hordja hosszan. 18 Ami azt illeti, elég hiú a hajával kapcsolatban. Ráadásul, annak ellenére, hogy tudós, nem penészes, unalmas figura, aki egész nap csak ül és olvas. Remekül síel, és engem is meg fog tanítani. 17 Tudom. Már legalább egymilliószor mondtam neki. 18 Nem túl hosszan, mert az csúnya lenne. Csak egy kicsit hosszabban az átlagosnál.

A megismerkedésünket is ennek köszönhetjük. Síelés közben meghúzódott a csuklója, és az orvos fizikoterápiát írt fel neki. Annalise-hez kapott időpontot, de Annalise elcserélte velem az egyik visszatérő betegére, így került hozzám. A második héten randevúra hívott, egy hónappal később pedig megkérte a kezemet. Egy hónap után! 19 Magnus felnéz, és felderül az arca. Édesem! Hogy van az én gyönyörű kislányom? Gyere ide, Pupák! Két kezébe fogja az arcomat, mint mindig, és szájon csókol. Szia! Mosolyt erőltetek az arcomra. Hol vannak a szüleid? Milyen volt az útjuk? Alig várom, hogy találkozhassam velük. Próbálok minél lelkesebbnek tűnni, noha remeg a lábam az idegességtől, és legszívesebben kirohannék a konyhából, a házból, a kerületből. Nem kaptad meg az SMS-emet? kérdezi Magnus értetlenül. Milyen SMS-t? Ó! Hirtelen leesik. Hát persze. Elveszítettem a telefonomat. Új számom van. Mindjárt megadom. Elveszítetted a telefonodat? Magnus rám mered. Mi történt? Semmi! felelem vidáman. Csak csak elhagytam, és másikat kellett vennem. Nem nagy ügy. Úgy döntöttem, az a legjobb, ha minél kevesebbet árulok el Magnusnak. Semmi kedvem azon vitatkozni, miért ragaszkodom kétségbeesetten egy készülékhez, amit a szemetesben találtam. És mit írtál az SMS-ben? kérdezem gyorsan, mielőtt jobban belemerülnénk a témába. A szüleim gépét elterelték. Manchesterben szálltak le. Csak holnap érnek haza. Elterelték? Manchester? Uramisten! Megmenekültem! Egy nap haladékot kaptam a sorstól! A lábam még jobban remegni kezd. Legszívesebben dalra fakadnék örömömben. Ma-an-chester! Ma-an-chester! Ó, hát ez borzalmas! Csalódott kifejezést erőltetek az arcomra. Szegények. Manchester. Az vagy kétszáz mérföld ide! Pedig már annyira vártam, hogy újra láthassam őket. Jaj, de kár! Azt hiszem, sikerül elég meggyőzően előadnom. Felix ugyan furcsa pillantást vet rám, de Magnus már ismét a kezébe vette a gépelt papírlapot. A kesztyűmre nem tett megjegyzést. Felix sem. Most már egy picit talán megnyugodhatom. Szóval ööö fiúk. Körülnézek. Mi lesz a konyhával? Magnus és Felix azt ígérték, ma délután rendet raknak, de a konyhát mintha bombatámadás érte volna. Az asztalon eldobható kajás dobozok, a tűzhelyen könyvek, sőt még az egyik serpenyőbe is jutott egy kötet. A szüleitek holnap hazajönnek. Nem kellene csinálnunk valamit? Magnus föl se néz. Úgysem érdekelné őket. Ő mondhatja. De én vagyok a menyük (majdnem), aki itt lakik, és engem fognak 19 Azt hiszem, Annalise sosem fogja megbocsátani nekem. Úgy gondolja, ha nem cserél velem időpontot, akkor Magnus most őt venné el.

hibáztatni. Magnus és Felix már valamilyen lábjegyzetekről beszélgetnek, 20 ezért a tűzhelyhez lépek, és nekiállok gyorsan rendet tenni. Nem merem levenni a kesztyűt, de a fiúk szerencsére rám se hederítenek. Azt legalább tudom, a ház többi része rendben van. Tegnap végigmentem az épületen, kicseréltem a becsomósodott habfürdős üvegeket, és új reluxát akasztottam föl a fürdőszobában. Sőt, még néhány kökörcsint is szereztem Wanda dolgozószobájába. Mindenki tudja, imádja a kökörcsint. Tanulmányt is írt róla Kökörcsin az irodalomban címmel. (Ami egyébként jellemző a családra nem elég, ha szeretnek valamit, azonnal a téma legnagyobb szakértőjévé kell válniuk.) Magnus és Felix még akkor is a szöveggel babrálnak, amikor végzek. A ház kitakarítva. Egyelőre senki nem hozta szóba a gyűrűt. Jobb, ha még az előtt eltűnök, hogy Magnusnak eszébe jutna. Akkor én hazamegyek mondom mintegy mellékesen, és puszit nyomok Magnus fejére. Te maradj itt, ne hagyd egyedül Felixet. Üdvözöld a szüleidet a nevemben is, amikor hazaérnek. Maradj itt éjszakára! Magnus átöleli a derekamat, és magához húz. Ők is találkozni akarnak veled. Nem, majd holnap beugrom. Mosolyogva nézek a szemébe, el akarom terelni a figyelmét arról, hogy hátam mögé rejtett kézzel araszolok az ajtó felé. Rengeteg időnk lesz még beszélgetni. Megértem, hogy nem akarsz velük találkozni mondja Felix. Most először szól hozzám azóta, hogy beengedett a házba. Tessék? kérdezem kissé értetlenül. Miért ne akarnék velük találkozni? Ahhoz képest, hogyan reagáltak, nagyon bizakodó vagy. Megvonja a vállát. így, hogy hetek óta tudod Te nagyon jó ember vagy, Poppy. Mi a fenéről beszél?! Nem értem Mi ez az egész? Segélykérő pillantást vetek Magnusra. Semmi vágja rá túl gyorsan. Felix néhány másodpercig értetlenül mered a bátyjára, aztán felismerés villan a tekintetében. Uramisten! Nem mondtad el neki? Csönd legyen, Felix. Nem mondtad el, igaz? Ez így nem valami fair, Mag. Mit nem mondtál el nekem? Hol egyikre, hol másikra pislogok. Mit? Semmiség. Magnus megköszörüli a torkát. Csak Végre a szemembe néz. Oké. A szüleim nem igazán voltak elájulva attól, hogy eljegyeztük egymást. Ennyi az egész. Egy másodpercig nem is tudom, mit mondjak. Döbbenten bámulok rá, próbálom felfogni a hallottakat. De hiszen azt mondtad Elcsuklik a hangom. Azt mondtad, nagyon örültek. Azt mondtad, boldogan fogadták a hírt. Nagyon fognak örülni javít ki mogorván. Ha a saját szemükkel látják. Fognak? Forog körülöttem a világ. Az is éppen elég rossz volt, amíg Magnus szüleit csak félelmetes zseniknek tartottam. De most kiderül, kezdettől fogva ellenzik a házassá- 20 Látják? Minden a lábjegyzetekről szól.