A vadkárokról H O L D A M F F G Y U L A A vadkárokról azért kell beszélnünk, mert újabban jelentősen megnövekedtek. Az 1960/61. gazdasági évben kereken 22 millió forintra becsülték erdőgazdaságaink az erdei vadkárt, ehhez járul még kb. 3 millió forint kifizetett mezőgazdasági kár és a vadkárelhárításra elköltött kb. 25 millió forint. Olyan vidékeken, ahol túlságosan elszaporodott a vad, a földművelő lakosság régidők óta panaszkodott az erdővel határos mezőgazdasági földek terményeiben a nagyvad által okozott károsítás miatt. Hajdan a vadászat a közös birtoklásból nagyrészt a királyok és a főurak kezébe került, akik nem akarták korlátozni vadászataikat a felpanaszolt vadkárok ellenére sem. A vadkárért térítést nem fizettek, a parasztoknak pedig még azt is megtiltották, hogy síppal, dobbal, tűzrakással riasszák el a vadat földjeikről. Sokszor kegyetlenül megbüntették, aki a vadat zavarta, különösen ha el is merészelte pusztítani. Arról is olvashattunk, hogy Nyugat-Európában a kibírhatatlan vadkárok miatt egyes vidékek elnéptelenedtek, lakosaik elköltöztek. A német udvari hivatalok a szüntelen panaszok miatt szorgalmazták ugyan a vadállomány apasztását, de a fejedelmek és a földesurak nem hajtották végre a rendelkezéseket. Európában a XV. és XVI. századi parasztlázadások indító okai között nagy szerepe volt a többi között a vadkárok miatt támadt elégedetlenségnek is. A sok kártétel, amit a vad okozott a kultúrákban, arra bírt egyes vadászurakat, hogy vadaskertet létesítsenek, s ezekben űzték a vadászatot. Az Öegyiptomban talált leletek arról tanúskodnak, hogy már a fáraóknak is volt vadaskertjük. Ugyanezt jegyezték fel Cyrus perzsa királyról is. A lakomáiról híres Lucullusnak Róma mellett volt kerített vadászterülete, amelyben agyarasokat tartott. A középkorban pedig Nagy Károly vadaskertjéről tudunk. Nálunk II. József rendelte el, hogy vaddisznót csak kerítés mögött szabad tartani. II. József, ez a haladó gondolkodású uralkodó egyébként a kor szellemét messze megelőző vadászati rendszabályokat alkotott. Ezek közül néhány még napjainkban is helytállónak fogadható el. Így például a vadkárok apasztása érdekében megengedte, hogy a sertevadat, a vaddisznót, bármely évszakban mindenki lelőhette, vagy más módon elejthette. A megyéket kötelezte annak ellenőrzésére, hogy a földbirtokosok a kultúrák hátrányára ne tenyésszék túl a vadat. Ha a vad szerfölött elszaporodott, rá kellett szorítani a földesurakat az állomány apasztására. Megengedte, hogy földjéről mindenki bármilyen riasztóval elzavarhassa a kártevő vadat. A mezei terményekben, a szőlőben, gyümölcsösben okozott vadkárt a földbirtokos köteles volt megtéríteni a föld művelőinek. Amennyire féken akarta tartani a nagyvad különösen a vaddisznó elszaporodását, olyan mértékben támogatta a fácán és fogoly elszaporitását. Jól felismerte, hogy ezek a madarak rovarokkal és gyommagvakkal táplálkoznak, s ezzel hasznot hajtanak a mezőgazdaságnak. Az 1789. évi francia forradalom, majd 1848 után az emberi jogok érvényesülésével mind nagyobb tömegek kapcsolódhattak be a vadászat gyakorlásába, a törvényhozó testületek megállapították a vadgazdálkodás kereteit, s ezeken belül fejlődhetett a vadászat a többi gazdasági ág társágazatává. A törvényhozás a vadkárok kérdéseivel is foglalkozott, s nálunk az 1872. évi VI. tc. 7. -a úgy szabályozta ezt, hogy a fővad (szarvas, dám, vaddisznó) által a vetésekben
ültetvényekben, vagy más gazdálkodási és erdészeti ágakban okozott minden kárért azon birtokos vagy haszonbérlő, akinek vadászterületén az említett fővad tenyész, teljes kárpótlással tartozott. Ezt a törvényt azonban egy évtized múlva módosították, s az 1883. évi XX. t. c. 7 -a szerint már csak a szarvasért és a dámvadért felelős a vadászterület használója, ezért is csak akkor, ha területén a szarvas vagy dámvad tenyésztetik. Azon volt aztán sok vita és per a felszabadulást megelőző időben, hogy mikor merítik ki a tenyésztés fogalmát a vadászterületek használói, míg a Kúria 94 sz. döntvénye 1938. júliusában kimondta, hogy az ingatlan birtokosa vagy haszonbérlője a fővád által okozott károkért akkor is felel, ha területe a fővad tenyésztésre alkalmas, a fővad ott állandóan nagyobb számban tartózkodik és ezt a birtokos vagy haszonbérlő az ennek megakadályozására alkalmas intézkedések elmulasztásával előmozdítja. A vaddisznó az idézett törvény 8. -a szerint kártékony állatnak számított, s mivel a kártékony vadat a föld birtokosa bármikor elpusztíthatta, az általa okozott károk meg nem térítettettek. A kialakult joggyakorlat szerint azonban a Kúriának 4652/1918 sz. döntvénye értelmében abban az esetben, ha a vadászatra jogosult mulasztásával, vagy vétkes ténykedésével a vaddisznók elszaporodását előmozdította, a vaddisznó által okozott károkat is meg kellett fizetnie. A szarvasállományt abban az időben csak a mezőgazdasági terményekben okozott kárért fennáló kártérítési kötelezettség korlátozta, erdőgazdasági kárról pedig alig esett szó. A nagyvadban dús erdőkben legfeljebb elsarjasodtak a faállományok, s ezzel különösen az első világháborút megelőző időben nem sokat törődtek a mai Magyarország területén fekvő erdőkben, mert a Kárpátok fenyvesei ontották a szerfát. A vaddisznó akkoriban nem tudott túlságosan elszaporodni, mert dúvadnak számított, s ha mégis felszaporodott egyes helyeken, akkor az időnként visszatérő sertésvész majdnem a kipusztulásig apasztotta, s ilyenkor egyidőre megszűnt a károsítása is. Annál inkább elszaporodott a szarvas és abból is sokhelyütt túltengett a sutavad. A nagyszámú vadhoz képest kevés kiváló trófeát viselő szarvast ejtettek el az első háború előtt. Ennek egyik oka a rossz ivararányon túl az volt, hogy akkoriban még sokhelyütt hajtásban lőtték a szarvasbikát, s ilyenkor sok fejlődőképes, középkorú bika lelte korai végét. Az oka az volt a sutavad túltartásának, hogy egyesek arra számítottak: a sok tehén bőgőskor odavonzza bikákat. A helytelen ivararányt már századunk első éveiben ostorozták a vadállomány minőségével törődő vadászok. Adatgyűjtést végeztek a jórészben a mai Magyarországon fekvő nagyvadas területeken, s az eredmény azt igazolta, hogy a suta vad száma az agancsárokénak többszörösére rúgott. Ezeket azért említem meg, mert még ma sem vagyunk egészen mentesek ettől a hibától, még sok a sutavad. Sok felesleges, értéktelen vadat tartunk, s ez csak arra jó, hogy az állomány minőségét rontsa és a vadkárokat szaporítsa. Ezt bizonyítja egyébként az is, hogy három olyan erdőgazdaságban lőttek az utóbbi években aranyérmes agancsot viselő szarvasbikát, amelyekben a szarvasállomány alatta volt a korábban megállapított országos normának. De a nagyszámú szarvas tartása ellen szól a következő számvetés is: A bérbeadott nagy vadas területeken az 1960/61 évben 509 db szarvasagancsot bíráltak meg. Ebből
2 db 5 db 13 db 11 kg-os 10 kg-os 9 kg-os volt. Ennek a 20 db kapitális agancsot viselő bikának lelövési bére dolláralapon számítva kb. 583 000 forint. Az ugyanakkor elejtett 400 db 5 kg-os agancsú bikáért összesen kb. 680 000 forint lelövési bér járna fenti számítással. Tehát 20 db kapitális agancs lelövés szempontjából olyan értéket képvisel, mint a 400 db 5 kg körüli súlyú. Ez egyúttal útmutatás arra, hogy az áilományapasztást azokon a területeken kell szorgalmazni, amelyeken ritkaság a kapitális bika. Tanulságos az is, ha összehasonlítjuk a harmincas évek nagy szarvasállományaiból 9 éven át (1931 39) elért aranyérmes agancsú 17 bikát az ötvenes évek egymásután következő 9 esztendejének (1951 59) 52 db aranyérmes bikájával. Az ötvenes években pedig jóval alacsonyabb volt a szarvasállomány. Az előbbiek átlaga évenként 2 db, az utóbbiaké pedig majdnem 6 db aranyérmes agancsot jelent évenként. Az idősebb vadászok emlékezhetnek arra, hogy mindkét háborút követő években az orvvadászok könnyen szereztek golyósfegyvert és rövid idő alatt könyörtelenül elvégezték az áilományapasztást. A következmény mindkét esetben a vad minőségének javulása volt. A felszabadulás utáni első esztendőkben erdei vadkár miatt alig-alig volt panasz. Akkoriban indult meg a fenyvesitési kampány, de közben a vad is«lassacskán szaporodott, mert a rend helyreállításával megszűnt az orvvadászat. A fegyverbőséget ennek az ellenkezője váltotta fel. Nemcsak az orvvadászok kezében nem volt már fegyver, hanem az erdészeknek és sokszor a hivatásos vadászoknak sem volt fegyverük. Főképp a golyósfegyver hiányzott. Annyira kevés volt ebből, hogy a nagyvad selejtezése és a vaddisznó apasztása szinte lehetetlenné vált. A felszabadulás után az első vadkárok a fentemlített fenyőerdősítésekben mutatkoztak. Ezt követte a nyárfelújítások tönkretétele az ártéri erdőkben. Vadkár elleni védekezés az ötvenes évek első felében alig volt, de a kezdeti védekezési kísérletek sem voltak megfelelőek. Nem mentették meg az erdősítéseket. Nem menthették meg, mert abban az időben, 1954 55-ben mind a Felsomind az Alsó Dunaártéren minden 8 hektárra jutott 1 db szarvas. Ilyen vadsűrűség mellett csak a legtökéletesebb és állandóan ellenőrzött kerítés nyújt hatott volna védelmet. Érkeztek már panaszok a vaddisznó károsítása miatt is ugyanakkor, amit azok mezőgazdasági terményekben okoztak. De az utóbbi években a vaddisznó szaporodása olyan méreteket öltött egyes területeken, hogy nemcsak az erdők szomszédságában fekvő mezőgazdaságilag művelt földek terményét károsította, hanem egyik-másik erdőgazdaságban érzékeny kárt okozott részben azzal, hogy a magtermést felszedte, részben az újulatok és erdősítések kitúrásával. A vaddisznó elszaporodása a tölgyek felújítását veszélyezteti egyes erdőgazdaságokban és olyan területeken is előfordul már, ahol korábban nem tartózkodott vaddisznó. A vaddisznónak ezt a nagymértékű elszaporodását a legszembetűnőbben az évenként lőtt disznók számának fokozatos növekedése mutatja, s ha egybevetjük az 1960/61. évben elejtett 5100 db vaddisznót a harmincas évek második feléből vett 2 év adatával az 1936/37. és az 1938/39. gazdasági éveknek 1475 db-os átlagával ebből azt láthatjuk, hogy az emennek több mint háromszorosa. A vadlövési tényszámok jobban tükrözik azt, hogy mekkora a vaddisznóállomány, mint a vadszámlálás, mert ebbe mindig keveredhet valamilyen szubjektív szempont. íme a lőtt vaddisznók száma kikerekített adatokkal:
1954/55-ben 1955/56-ban 1956/57-ben 1957/58-ban 1958/59-ben 1959/60-ban 1960/61-ben 900 db 1050 db 1500 db 2050 db 2800 db 3900 db 5100 db A lelövés többévi fokozatosan növekvő tényszáma világosan mutatja, hogy még a szaporulatot sem lőttük ki az évek hosszú során keresztül, pedig mindig sürgettük a vaddisznóállomány apasztását. Az Elnöki Tanács 1957. 43 sz. törvényerejű rendelete a vadászatról és a vadgazdálkodásról 36. -a is azt tartalmazza, hogy a vadászatra jogosult köteles minden szükséges intézkedést megtenni annak érdekében, hogy a területen tenyésző szarvas, dám és vaddisznó a vadászterületen és a vadászterületet környező területeken a mezőgazdaságban kárt ne okozzon, A továbbiakban a következőképpen szól:... köteles a túlságosan elszaporodott vadállományt a szükséghez képest csökkenteni. A vaddisznóállomány tekintetében az lesz a megnyugtató, ha már nem 5000 fölött, hanem 2000 alatt tartunk több éven keresztül az évenként lőhető disznókkal. Már egy, kb 6 7 évvel ezelőtt összehívott szakbizottság javasolta, hogy a vaddisznót állandóan lőni kell, mert annyira szapora és óvatos vad, hogy nem kell tartani kipusztulásától. Kártevésével pedig a vad és a vadászat ellen hangolja az erdők szomszédságában mezőgazdasággal foglalkozó lakosságot. A vaddisznó károsítását is könnyen a szarvas rovására írhatják, tehát szarvas állományunk érdekében is féken kell tartani a vaddisznókat. A vaddisznó bérlelövéséből várható bevétel is messze alatta marad a szarvasénak. Álljon erre itt két példa: Egy ritkaság számba menő, 25 cm hosszú agyarral bíró vadkanért 7200 forintot fizetnek a külföldi vadászok. Ez megfelel egy 7 kg-os agancsot viselő szarvasbika lelövési bérének. A 20 cm-es agyarasért pedig már csak annyit fizetnek, mint egy 5 kg körüli agancsot viselő selejtes bikáért. Nézzük meg hogyan állunk a másik jelentősebb kárt okozó vaddal, a szarvassal. Az országos számok azt mutatják, hogy bár a szarvassal együtt a többi nagyvad elszaporodása is folyamatban van, és a lelövési darabszám is évről évre emelkedik, de még nem érte el a már fentemlített 1930-as évek lőtt szarvasainak darabszámát. Akkoriban évente átlagosan 6300 db szarvast lőttek. Míg 1960/61-ben 5367 darab volt a lelövés. Ezt a számot a következő fokozatokkal értük el 1954/55 óta: 1954/55-ben 1955/56-ban 600 db, 2870 db volt a dunai árvíz miatt, 1956/57-ben 1200 db, 1957/58-ban 1800 db, 1958/59-ben 3000 db, 1950/60-ban 4400 db, 1960/61-ben 5400 db volt a lelövés Ebből következik, hogy a most folyó gazdasági évben elérhetjük a harmincas évek lelövési darabszámát. Ez arra int, hogy már itt is fokozott gondossággal kell kiadni a következő évi lelövési tervszámokat.
A becsült szarvasállomány a következő: Áll. vadgazdaság Üzemi v. terület Bérbeadott v. terület Összesen 1960. III 1. 2852 5810 6981 15 643 1961. III. 1. 982 2333 2533 5 848 1210 460 3158 1475 3685 1728 8 053 3 663 2652 6966 7946 17 564 Az adatokból megállapítható, hogy még 2000 darabbal több volt a tehén ahhoz, hogy az 1:1 ivararányt elérjük. Ez a 2000 db fölös tehén másfél ezer borjúval szaporítja évenként az állományt, amit ugyancsak figyelembe kellene venni a lelövési keret megszabásakor. Ha figyeljük a legutóbbi évek lelövési tényszámait, abból megállapíthatjuk, hogy az irányzat helyes. Mind a bérbeadott, mind az üzemi vadászterületeken lőtt tehenek száma majdnem kétszerese a bikákénak. Az elejtett borja száma is jól aránylik a tehenekéhez a vadgazdasági és az üzemi területeken, a bérleteken kevésbé. Szarvaslelövés Áll. vadgazdaság Üzemi Bérbeadott vadászterület Összesen 1959/60. 203 237 210 445 735 546 566 1023 441 1011 1758 987 650 1726 2030 4406 1960/61. 280 243 245 445 863 704 702 1301 697 1147 2164 1401 768 2012 2700 5480 Az 1960/61 gazdasági év végén kimutatott erdei vadkár, mint a bevezetőben már említettem, kereken 22 millió forint volt. Ez vadfaj, ill. vadfajcsoportonként a következőképpen oszlik meg: Szarvas, dám, őz és muflon által okozott kár 16 millió forint A vaddisznó által okozott kár 4 millió forint A nyúl (üregi nyúllal együtt) által okozott kár 2 millió forint A nyúl elsősorban a síkvidéki erdőkben okoz kárt. Az erdőgazdaságok most már erőteljesen védekeznek a vadkárosítás ellen. Érdekeltek is abban, hogy erdősítéseiket, felújításaikat rendszeresen, kellő időben befejezettként adhassák át. A legáltalánosabb és leghatékonyabb védekezési mód a vadkárelhárító kerítés. A jelen gazdasági évben kereken 470 km kerítés építésére kaptak engedélyt az erdőgazdaságok. Ennek költsége 25 28 millió forint, tehát az évi országos felújítások és telepítések termelési értékének, azaz 506 millió forintnak 5,5%-a. Csak négy erdőgazdaság nem épít ebben a gazdasági évben vadkárelhárító kerítést. A nyúlban, őzben kevésbé dús állománnyal bíró észak-alföldi
(Nyírségi, Hajdúsági és Szolnok megyei) és ezeken felül a Balatonfelvidéki Áll. Erdőgazdaság. A leghosszabb kerítést 54 km-t az új Délsomogyi, 47 km-t a Gödöllői és 41 km-t a Dunaártéri Áll. Erdőgazdaság épít. A jól megépített és gondosan üzemeltetett vadkárelhárító kerítésekkel el kell érnünk, hogy a károsítás már a legközelebbi időben mérséklődjék, s ezzel az elhárításra fordított költség is hamarosan megtérül. Itt is megemlítem, s ráirányítom a gödöllői palánkos kerítésre a figyelmet. Nemcsak az olcsóbbsága miatt és mert az anyag nagyobb részét nem kell idegenből beszerezni, hanem főleg azért, mert a vad látja az akadályt, jobban viszszariad tőle, mint a drótkerítéstől. Utóbbinak futtában, menekülése közben gyakran nekiugrik és elpusztul. Disznó és szarvas ellen kitűnően beválik, azonban a nyúl és sok esetben az őz is megtalálja a felhasznált fanyag görbeségéből eredő hézagokat és áthatol rajtuk. Ha ezek ellen is kell védekezni, akkor külön gondoskodni kell a hézagok elzárásáról. Az egyéb védekezési módok közül a csemetére, főleg a vezérhajtásra kellő vastagságban felkent homokos véralbumin Ígérkezik jónak. Az igazi próbát azonban majd egy kemény, hideg, havas télen kell kiállania. Vadkár ellen való gondos védekezéssel annak különféle módjaival nagy mértékben elősegíthetik az erdőgazdaságok a 9/1962. OEF. számú, az erdőgazdálkodás és a faipar fejlesztéséről szóló utasításban a felújítási kötelezettség és a megkezdett erdősítések befejezésére vonatkozó rendelkezés végrehajtását. Az előbb idézett főigazgatói utasítás III. fejezetének 2. pontja a nagyvadállománynak az erdőgazdaságok vadeltartó képességének megfelelő szabályozásáról szól, az erdő- és mezőgazdálkodás érdekeire való figyelemmel. Súlyt kell helyezni a megfelelő ivararány kialakítására és a vadállomány minőségére, s ezen túlmenően a külföldiek vadásztatásából származó bevételeket 50%-kal kell fokozni így szól tovább az utasítás. Ebben a rövid összefoglalásban igyekeztem a vadkárok múltbeli helyzetét és jelenlegi állását ismertetni és a vadgazdálkodásra vonatkozó megközelítő országos számadatok és helyi ismereteim alapján rámutatni arra, hogy milyen eredményeket értek el eddig erdőgazdaságaink a legutóbbi néhány évben azon az úton, amelyen járniuk kell, hogy a 9/Í962. számú OEF utasítás idézett részeinek megfeleljenek, s melyek azok a hiányosságok, amiket ki kell javítani, hogy második ötéves tervünk megvalósítását ezzel is biztosítsuk. Az ERTI keretében az Erdővédelmi- és Vadgazdasági Osztály alig egy esztendős múltra tekint vissza. Az osztály jelenlegi 11 tudományos munkatársa részben más osztályok kebelében dolgozott, részben pedig az Erdővédelmi Állomások feladatkörét látta el. Az állomások mintegy másfél esztendeje tartoznak az Erdészeti Tudományos Intézethez. Az előző években a három Erdővédelmi Állomás (Sopron, Budakeszi, Eger) munkatársai kutató munkával témaszerűen nem foglalkoztak. Üzemi jellegű feladatuk oly nagy volt, hogy azt nem is vállalhatták volna. A kutatási témák megnövekedett száma és az elmélet-gyakorlat közti kapcsolat szorosabbá tétele megkívánta, hogy az Erdővédelmi Állomások idejük bizonyos hányadában téma szerinti kutatással is foglalkozzanak. Erdővédelmünk 1961. évi helyzete és az 1962. évi feladatok Dr. P A G O S Y H U B E R T