EMLÉKEZÉSRE JÖTTÜNK ÖSSZE Ez az előadás a Debreceni Református Gimnázium tanulói előtt hangzott el 2014. febr. 22-én. A XX század sötét fejezetei között számos olyan akad, amely nemcsak önmagában fájdalmas, hanem a miatt is, hogy tartósan kiesni látszik a közösségi emlékezetből. Ami megtörtént mégis megőrződik és előbb utóbb az emlékezet felszínére tör. Az ötvenes évek a sztálinista-rákosista diktatúra története évtizedekig az elhallgatott bűnök története volt, miközben szocialista humanizmusról társadalmi igazságosságról szólt a hivatalos propaganda. Személyes emlékekről az emberek hallgattak, én magam is csak a legszűkebb körben beszéltem a családunkat ért tragédiáról. Pedig a múltat felidézni, emlékezni kötelességünk is, hogy a múlt tragédiái ne ismétlődhessenek meg. Illyés Gyulát szeretném idézni A rosszul elrendezett, rosszul megírt múlt föltámad, visszajár,állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő el sem megy, ködszerűen üli meg a tájat és az elmét. A XX század két világháborút ért meg, és két olyan eszme által működtetett társadalmat, ami embertelen, gonosz események szülője lett. Az egyik a fasizmus, a másik a kommunizmus volt. Itt most a kommunizmus eszméi alatt elkövetett törvénytelenségek okozta sok ezer ember fájdalmára, megaláztatására emlékezünk Magyarország 1944-45-re megszállt, szuverenitását elvesztett állammá vált és a Szovjetunió érdekszférájába került. A kommunista hatalomátvétel 1949 nyarára befejeződött. Megkezdődött a szocializmus hagyományok nélküli építése. Kiépült a sztálini totális diktatúra: ismertetőjegyei: egypártrendszer tömegpártnak alárendelt állam az emberi élet minden szféráját szabályozni kívánó hivatalos ideológia a társadalmat permanens rettegésben tartó terror rendszer Eszköze: először az Államvédelmi Osztály (AVO) 1948. szept. 6-tól a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságává alakul. 1950 jan. 1-én kiválik a Bel. Min.-ból és Farkas Mihály felügyelete alatt ÁVH néven a Honvédelmi Minisztériumtól leválasztott Honvéd Határőrséggel együtt országos hatáskörű önálló szervvé alakult. (Fia Farkas Vladimir tevőleges résztvevője volt a Sztálin, ma Andrássy út 60-ban történt kínzásoknak, vallatásoknak- később ő volt a lehallgatások főnöke). Az ÁVH-n belül létrehoztak egy Belső Reakció Elleni Harc Osztályát, amely hat alosztályt működtetett és feladatuk volt a fent említett feladatok előkészítése és lebonyolítása. 1949-től koncepciós perek indultak meg. (Rajk) 1950 jan. 18-án létrehozzák a déli és nyugati 15 km-es határsávot, mert megromlik a kapcsolat Titóval. Internáló táborokat hoznak létre. A megyei jogú városokban és sok-sok más helyen is, a városok mellett működtek ezek a táborok. Véghatározattal maximum 6 hónapra viszik ide az embereket, majd 6 hónaponként hosszabbíthatnak. Az 1950-es évek törvénysértéseinek a csoportosítása: -rendőri felügyelet alá helyezés, kitelepítés
- internálás: Recsk 1950-53 (1200-1700 fő) Kistarcsa1950-53, 1956-ban újra indítják (1500-5000 fő) Tiszalök 1951-56 Kazincbarcika 1951-53 Bernátkút 1951-53 Kecskemét Csolnok stb. Faludy György: Pokolbéli víg napjaim c. regényében olvashatunk a rabok életéről. -deportálás: személyek vagy csoportok kényszerlakhelyre, vagy zárt táborba telepítése. -munkaszolgálat: építő munkára fogni a megbízhatatlan elemek fiait. Görgey Gábor: Adria szirénje c. regényében írja le a munkaszolgálat keserves tapasztalatait. -rabmunkáltatás: rabok, elítéltek végzik és a lakóhelyükről bírói eljárás nélkül kitiltott személyek és családok. -kihágási büntettek: a megbízhatatlan és más ellenséges kategóriába sorolt személyek elkülönítésére és állandó rettegésben tartására való forma. Erről olvasni lehet Taar Ferenc: A másik Hortobágy c. művében. 1953- ban Nagy Imre amnesztia rendelete 640534 személy elleni kihágási büntettet szüntetett meg. A felsoroltak közül hiányoznak azok az esetek, amikor a munkavégzés során előfordult természeti csapások miatt, vagy állat elhullás miatt büntették meg az embereket (Tanú c.film). Volt olyan is, hogy valaki a munka értékelése után azt mondta, hála Istennek jól sikerült és elbocsátották. Tudom, hogy hihetetlen történetekről beszélek, különösen a fiatalok számára felfoghatatlanok a mai megemlékezés eseményei. Ez a zsarnoki, gonosz rendszer kiépült. Illyés Gyula így ír róla: hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, : mert zsarnokság ott van jelenvalóan mindenekben Az ÁVH-s tisztek létrehoztak egy megfigyelő hálózatot ilyen működött a határsávban is. Az informátoroknak jelentéseket kellett írniuk, és ha nem volt semmi jelenteni való, akkor kreáltak semmitmondó eseményekből, a falvakban hallott jelentéktelen pletykákból, amelyekből később koholt vádak lettek. Például írtak olyant is, hogy a kútágas mozgatásával adtak kémjelentést a Jugoszláviának a Dráva egyik partjáról a másikra. A közvélemény még ma is legkevésbé, vagy egyáltalán nem ismeri a DEPORTÁLÁS intézményét. Családdal, ítélet nélkül, rendészeti határozattal történő kitiltást két formában hajtottak végre. 1. Rendőri őrizet alatt álló, zárt kényszermunka táborokat hoztak létre, ahova kb.2500 családot, közel 10 ezer embert hurcoltak el, akikre un. K (különleges) őrsökben szolgáló rendőrök vigyáztak. 2. Rendőri felügyelet mellett, többnyire un. kulák családokhoz különböző falvakba költöztették az 1951 nyarán főleg Bp-ről kitiltott családokat. (5182 családot, 13670 embert) Esterházy Péter: Harmónia caelestis c. regényében írja le az ezzel kapcsolatos emlékeit. A kulák szó a mai szóhasználatból kiesett, vagy csak én szeretném, ha ezt a gyűlöletes szót nem használná senki, hiszen a szó nem magyar, a szocializmus
időszakában a Szovjetunióból kölcsönvett idegen fogalom, amellyel a paraszttársadalom bizonyos szereplőit bélyegezték meg, sok dolgos paraszt embert tettek kirekesztetté ezzel a szóval. A jelentése egyébként megalázza, becsmérli a viselőjét. Závada Pál: Kulákprés c. könyvében, szociográfiájában tökéletesen és érthetően leírja, hogy akit ezzel a szóval illettek az üldözötté, megnyomorítottá és megszégyenítetté vált. A Hortobágyra történő deportálások 1950. június 23-án éjszaka 2 óra körül kezdődtek és a déli határsáv településein lakókat érintették. Az addig békésen élő, becsülettel dolgozó embereket kiemelték a lakóhelyükről a faluban való tartózkodásuk aggályossá vált indoklással. (2.ÁBRA, Kitiltási határozat), (3.ÁBRA, Mo. térképe rajta a falvak ahonnan az elhurcolások történtek). Marhavagonokba zártak és megindultak a vonatok velünk az ismeretlenbe. (4.ÁBRA rajz egykor használt vagonokról). Néhány óra alatt elveszítettük mindenünket és a tragédia, ami velünk történt megindította sok-sok Dráva menti (Ormánsági) falu visszafordíthatatlan pusztulását. 12 kényszermunka tábort hoztak létre a Nagykunságban, a Hortobágyon és a Hajdúságban. (5.ÁBRA, térkép a táborok helyéről). Táborok: 1950-ben: Polgár-Lenintanya Árkus Borzas- Mihályhalma Tiszaszentimre Kócspuszta Kormópuszta Kónya A második nagy tömegű elhurcolás 1951-ben történt. 1951-ben Tedej Elep Ebes táborokat hozták létre. 1952-ben: Lászlómajor Borsós táborokat hozták létre. Egymás után kerülnek fel a térképre azok a kényszermunka táborok, amelyekbe bármilyen bűncselekmény vagy akár rendszerellenes tett nélkül, rendőri határozatra jogorvoslati lehetőség nélkül, határozatlan időre hurcoltak el családokat sokszor még a véletlenül ott tartózkodókat is. Szállóigévé vált a foglyok között, amit a fogadáskor mondott az egyik táborban a rendőr magukkal fogjuk megzsírozni a földet. Eszerint a fogság örökre időkre szólt. A 12 zárt K őrsök rendőrei által őrzött hortobágyi tábor rabjait 451 helységből szedték össze: zömükben a jugoszláv, illetve az osztrák határsávból. 1951-ben, 1952-ben, 1953-ban az ország különböző falvaiból, városaiból hoztak családokat, börtönből szabaduló egyetemistákat, hadifogságból hazaérkezőket stb. Iratainkat elkobozták, törvényen kívül és álladó fegyveres őrizet alatt több mint 2500 család, megközelítőleg 9000-10000 ember raboskodott és végzett mezőgazdasági kényszermunkát a Hortobágy, Nagykunság, Hajdúság területén. Az ide vonatkozó belügyminiszteri utasítás világossá teszi, hogy nem büntetésről, hanem megelőző intézkedésről volt szó. Az elhurcoltak személye és sosem konkretizált ellenséges magatartása veszélyt jelent a társadalomra, ezért szükséges a szigorú szabadságkorlátozó intézkedések alkalmazása mondja a Belügyminisztérium. Helyzetünket jogilag sosem tisztázták.
Békeidőben családokat csecsemőtől a haldokló aggastyánig zártak táborokba. A legelemibb életfeltételek sem vártak bennünket se WC, se ivóvíz, se tisztálkodási lehetőség, se szállás, se étkezés stb. A deportálásra bírói határozat, bírósági eljárás nélkül került sor. A végrehajtók az államvédelmi és rendőri szervek voltak, amelyek a kitiltásokat a fennálló és hivatkozott törvények megsértésével hajtották végre. A mi családunk hattagú volt. A Dráva mentén laktunk Piskón az Ormányság egy kicsi falujában. A szüleim és őseim is parasztok voltak. Sok küszködés árán hozták össze azt a 24 hold földet, amin gazdálkodtak. Általában egy alkalmazottunk volt, aki segített a gazdaságban. Édesapám értett a paraszti munkához, szeretett dolgozni a földeken, jól menő kis gazdaságunk volt, de nem voltunk nagyon gazdagok, a szüleim maguk is végezték a paraszti lét minden munkáját. Anyai nagymamám élt velünk, és mi hárman testvérek. A nővéremet taníttatták a szüleim. Kecskeméti Ref. Tanítóképző befejezését követően 1950- ben Szegeden tanult a főiskolán, magyar-történelem szakon, még nem volt otthon jún. 23-án. A húgom 7 éves, én 12 éves voltam. Leírhatatlan, ami velünk történt ezen az éjszakán reggel 7 óráig. 55 faluból 99 családot, a Lenin tanyára hurcoltak el. A mi családunk is Piskó községből ebbe a táborba került. (6.ÁBRA, 7. ÁBRA térkép falvak Lenin tanyára a Dráva mellől, és az ország területéről). Nagyon sok visszaemlékezés az elhurcolás éjszkájáról beszél, ez mindenki számára felejthetetlen traumaként épült be az emlékek közé. Édesapám visszaemlékezéséből idézem fel azt az elhurcolás éjszakát. Kitaszítottak I. kötet, Szerkesztő: Hantó Zsuzsa 54. oldal, Badi Lajos: Harmadrendű állampolgár Amikor 1950. június 23-án éjjel egy órakor megkopogtatták házunk ablakát, anyósom átszólt a hálószobából, hogy valaki be akar jönni. Mondtam neki, hogy kérdezze meg ki az, aki ilyen késő éjszaka be akar jönni. Azután már magam is hallottam, hogy a rendőrség szólított fel, nyissak ajtót. Szólni akartam a feleségemnek, de már benn is voltak az ávósok, berontottak a lakásba. Két államvédelmis és egy civil ruhás egyén volt. Rám szegezett fegyverrel kérdezték meg tőlem, hogy mennyien vagyunk a lakásban? Mondtam nekik, hogy ketten vagyunk a feleségemmel, két gyermekemmel és a szomszéd szobában anyósom van. Gorombán felszólítottak, a törvény nevében, hogy meg ne próbáljak szökni, mert fegyverüket fogják használni. Megkérdeztem, hogy minek köszönhetem a goromba viselkedést, mire ők rám ordítottak, hogy fogjam be a számat, majd megtudom időben. Feleségemet és két kislányomat (a nagyobbik 12 éves, a kisebbik 7 éves volt) fegyvert rájuk szegezve arra kényszerítették, hogy menjenek be a másik szobába és rájuk ordítottak, hogy üljenek szorosan egymás mellé a heverőre. Anyósomat is odaültették melléjük. Feleségem a rémülettől sírva kérdezte, hogy miért bánnak így velünk, hiszen eleget tettünk a beszolgáltatásnak, sőt még túl is teljesítettük. Letorkolták, persze gorombán. Ezek után engem elkísértek a községi bíró lakására, ahol a bíróval felolvastatták azt a határozatot, ami a következőképpen hangzott: A Magyar Népköztársaság Piskó községben való tartózkodásomat azonnali hatállyal megszünteti, mert az ott tartózkodásom aggályossá vált stb. Ingó és ingatlan vagyonomat teljes mértékben elkobozza és a Piskói termelőszövetkezetnek juttatja. Részemre lakóhelyül más területet jelöl ki. Amikor ennek a pár sornak az értelmét felfogta az agyam, olyan mértékű gyengeség fogott el, úgy éreztem, hogy mindjárt összeesek Talán össze is estem volna, ha az egyik rendőr meg nem fogja a karomat. Amikor egy kicsit magamhoz tértem, kényszeríteni akartak, írjam alá a
papírt, hogy mindezt tudomásul vettem. Erre én nem voltam hajlandó, de az már mindegy volt. Mi négyen otthon rémülten ültünk a heverő szélén a ránk fegyvert fogó rendőr előtt, még nem tudtuk, hogy mi vár ránk. Most is felkavaró felidézni azt a pillanatot, amikor édesapámat két oldalról fogták, mert roskadozva, sírva lépett be az ajtón. Rémület fogott el mindannyiónkat, mi gyerekek sírni édesapánkat sosem láttuk. Felszólították a szüleinket a csomagolásra, fogalmuk sem volt, hogy mit és mibe pakoljanak, megbénította őket a félelem és annak a képtelensége, hogy el kell hagyni az otthonunkat. Mindenki sírt először nem akartak csomagolni, drága édesanyám azt mondta lőjenek agyon bennünket, nem hagyjuk itt a szülői házat. Az egyik rendőr azt mondta mi nem fogunk agyonlőni senkit, de akkor is elvisszük magukat, ha semmi sem pakolnak. Sok idő telt el mire a szüleim magukhoz tértek annyira, hogy elkezdtek csomagolni, kapkodva zsákokba gyömöszölték a ruhákat, lisztet, zsírt, meg ami tartós élelmiszer volt felpakolták a legjobb kocsira. A kocsi elé fogta édesapám az egyik kedves lovát, egy jól tejelő tehenet utána kötötte a szekérnek, felültünk a csomagok tetejére, hátulra egy rendőr ült és elindultunk a 7 km-re lévő vasútállomásra. A falu is felébredt, a rokonok próbáltak odajönni hozzánk, de senkit nem engedtek a közelünkbe. A Vajszlói állomáson a környező falvakból érkeztek a családok, tragikus a kép, ami az agyunkban máig megőrződött, kétségbeesett emberek ismerték fel egymást, nem tudtuk elképzelni, hogy mi vár ránk. A Vajszlói állomáson vagonok vártak bennünket, ahova az állatokat, a szétszedett kocsit és a holminkat kellett bepakolni. Az állomásra utánunk jöttek rokonok, barátok, a falu lelkésze, nagymamánk, aki nem volt a kitiltási határozaton, hoztak ennivalót, kenyeret, mert éppen aznapra volt előkészítve a kenyérsütés. Pénteken 2 óra körül elindult velünk a vonat a Vajszlói állomásról, ki fásultan, ki sírva búcsút intett az utánunk jött rokonoknak, barátoknak ránk csukták a vagonok ajtaját. Egy nap és egy éjszaka vitt a vonat bennünket az ismeretlenbe, szombaton estefelé érkeztünk meg Polgárra, ahol nyílt vágányon állt meg velünk a vonat. Itt a Bödönháti Gazdaság emberei vártak bennünket, akik a vagonokból vontatókra dobálták a csomagjainkat. A férfiakkal összerakatták a kocsikat, a lovakat eléje fogták, a teheneket utána kötötték és elhajtottak velük. Soha többé nem láttuk ezeket a tulajdonunkat. Levéltári anyag dokumentálja a jószágok megérkezését és a kipakolásunkért kapott túlóra pénzek kifizetését a Bödönháti Gazdaság iratai között. A vontatókra a kisgyerekekkel az anyák felülhettek, így mi is előbb érkeztünk a 15 km-re lévő Lenin tanyára, mint a felnőttek és a férfiak. Éjszaka mikor édesapám is megérkezett mi is beköltöztünk a barakkba, ahol az ajtóval szemben raktuk le minden holminkat. Ide a 10X12 m-es barakkba 146 ember költözött be ezen az éjszakán. Később, amikor építettünk vályogból házakat, hogy fűteni is tudjunk a barakkban kiköltöztettek családokat így 93- maradtunk. Ebben a barakkban szüleimmel 39 hónapig éltünk 4,5m 2 -en, innen szabadultunk 1953-ban. ÉLET A TÁBORBAN (8.ÁBRA rajz a tábor épületeiről 1950-es állapot, 9.ÁBRA 1952-es katonai térkép, 10.ÁBRA 1953-as rajz a Lenin tanyáról,11.ábra rajz a barakk belsőtől Lenin tanyán, 12.ÁBRA barakk belső fénykép Mihályhalma, 13.ÁBRA barakkok fényképe Mihályhalma,14.ÁBRA levél borítékja). A Lenin tanyára 384 ember érkezett egy 10x12 m-es barakk, egy gémeskút, egy WC állt a rendelkezésünkre. Volt egy épület a rendőrségnek, a külső munkavállalóknak (brigádvezetőknek, gazdaság vezetőnek), raktár, lóistálló, két birkahodály, sőre istálló, őrbódé, egy gémeskút. Szálláshelyeink a megérkezéskor: barakk, szabad ég alja volt. A hodályokból kicsákányozták a trágyát kimeszelték ide költöztek be 143-an, a többiek padlásra, cséplőgép alá, mázsaházba,
szerszámos raktárba, a két birkahodályba, akinek még mindig nem volt szállása a szabad ég alatt maradt. Részlet Kitaszítottak III(1) Szerkesztő: Hantó Zsuzsa 68. oldal Kapocsi Imréné így emlékszik vissza az első év telére. Az első telet egy műtrágyás kamrában töltöttük, ami 6X6 méteres helyiség volt. Négy család, a kisgyerekekre való tekintettel kaptunk itt helyet. A szoba négy sarkában egy-egy széles ágy volt, amin 8 felnőtt és 8 kisgyerek fért el. A helyiség közepén 1 vályogból rakott kályha állt, aminek sütője is volt, ezt a férjem készítette. Ezen már főzni süti vizet melegíteni is tudtunk. Nem volt elég víz, latrina, nem engedtek főzni, közös konyha felállítása csak 5 nap múlva történt meg, nem volt tisztálkodási lehetőség. Nem volt miből főzni a közös konyhán, elvették a lisztet, zsírt, amit magunkkal hoztunk és abból főztek még a rendőröknek is. Eleinte lovas rendőrök vigyáztak ránk, majd az írni olvasni alig tudó ránk vigyázó rendőrök írtak össze bennünket. Aratni majd csépelni kellett, ez nem volt szokatlan munka, hiszen zömmel földműves munkát ismerő embereket hoztak ide. Különös jelentősége volt az orvosi segítségnek, vagy az iskolai oktatás megszervezésének. A nagyobb gyerekekkel a 18 éves Keserű Jóska foglalkozott, aki a Gyönki Ref. Gimnáziumban érettségizett, mivel iskolai felszerelésünk nem volt eleinte csak felügyelt ránk, később kaptunk könyveket, tanított is bennünket. A szüleink azt akarták, hogy bizonyítványunk is legyen, a tanítókat is nekik kellett fizetni. Remélték, hogy egyszer vége lesz a rabságnak és akkor a gyerekeknek szükségük lesz arra a papírra, amit a Polgári Kislétszámú Ált. Isk.igazgatója aláírásával kaptunk meg. Bizony igazuk volt, bár levéltári adatokból kiderült, hogy nem vezettek be az iskola anyakönyvébe, nem voltunk nyilvántartva. Nyilvános tanulónak engem nem vettek fel később sem, tanáraimnak köszönhetően Pécsett leérettségiztem, majd a szerencse mellém szegődött és a Debrecenben az egyetemre is bejutottam. A betegségek is elértek bennünket, járványok nem törtek ki köztünk pedig a hosszú évek alatt a tisztálkodási lehetőségeink semmit sem változtak, nem volt elég vizünk a mosáshoz sem. Orvos ritkán jött ki hozzánk, vizsgálni a rendőr jelenlétében tudott, mégis segített rajtunk. Mikor én is megbetegedtem beutalt vizsgálatra Debrecenbe és a Tüdőgondozóban vizsgáló orvos súlyosabbnak írta le a betegségemet, így neki is köszönhetem, meg a tüdőosztály orvosainak is, hogy nem hatalmasodott el rajtam a tüdőbaj. Más táborokból való betegeket is sokszor indokolatlanul hosszú ideig tartottak a kórházakban, a szabad életüket kockáztatták ezzel az orvosok. Hálával gondolunk rájuk, tisztelettel emlegetjük bátorságukat. Az öregek munkaképtelenek helyzete nehéz volt, ahol több gyerek volt, vagy öreg családtagok is voltak a csekély kereset nem volt elég az étkezés befizetésére, egyéb szükségletek pótlására. Az emberek hajnaltól késő estig dolgoztak, télen munka sem jutott mindenkinek, de a közös konyhán készült ételből mindenkinek adni kellett még akkor is, ha nem tudták kifizetni. Hiszen kb. az emberek 70% volt munkaképes, sok idős ember volt köztünk, vagy egy kereső volt több családtagra. Csekély fizetésért dolgoztunk, ruhát, cipőt pótolni majdnem megoldhatatlan feladat volt. Ismerőseink, rokonaink, otthon maradt nagymamánk miután megtudták hol vagyunk küldtek csomagot, de ezeket büntetésből gyakran a közös konyhára vitték és a benne levő ruhaneműt egyszerűen ellopták. Leveleinket nem osztották ki. Azzal is gyötörtek bennünket, hogy gyakran rendeltek el sorakozókat, sokszor éjszaka. Sok család szakadt darabokra. A 6 éven aluli gyerekeket egy év múlva ki lehetett kérni a táborokból rokonoknak, nagyszülőknek. A húgomat is kikérte a táborból Zsuzsika nővérem. Az édesanyánktól való elszakadása egész életére nyomot hagyott benne, nővéremmel a helyzetük bár szabadok voltak, utólag tudtuk meg milyen nehéz volt. Mi nagyon hiányoztunk nekik és nekünk ők, szülői gondoskodást nélkülöző húgom kicsi volt ehhez a teherhez.
1950 őszén hat férfit köztük édesapámat börtönbe vitték a táborból, hogy megfélemlítsék a táborban maradókat. Nem volt bírósági tárgyalásuk, nem volt ellenük vádemelés, hat hónap múlva visszahozták őket közénk, ami örömmel töltött el bennünket, mert édesapám nagyon hiányzott nekünk. A mi családunk ekkor már négyfelé szakadt, édesapám börtönben, édesanyám a húgom és én a táborban, a nővérem Szegeden, nagymamám Piskón maradt. Az életkörülményeink egyre rosszabbak lettek. Télen a hideg ellen nem tudtunk védekezni, az istálló adott meleget a gyerekeknek a tanításhoz, esős időben csizmaszárig érő latyakos sár volt a táborban, lábbelit tönkretevő lemoshatatlan sár. A remény ereje tartotta bennünk az életet, az első hónapokban arra gondoltunk, hogy vége lesz az aratásnak és elengednek bennünket, el nem tudtuk képzelni, hogy ilye körülmények között maradhatunk itt, majd a szabadulás következő dátuma a karácsony volt, majd sorban az ünnepek, egyszer elterjedt, hogy a hollandok fizetnek értünk és így szabadulunk meg. Teltek a hónapok majd az évek, de a szabadulás csak nem jött el. Az évek során a létszámunk is egyre nőtt. Az ország egész területéről csak hozták és hozták a családokat, zsúfolták közénk őket. Egyedülállókat is hoztak, börtönből szabaduló fiatalokat, akiket izgatással vádoltak, agyon gyötört embereket, nőket, 15-16 éves lányokat. Így a létszámunk 630-ra szaporodott. 1952-ben, amikor én is 14 éves lettem a lányok biblia körébe jártam, ahol a bibliából olvastunk, halkan énekeltünk, hogy a rendőrök meg ne hallják. Istentiszteletet is tartottunk a barakkban, a rendőri jelentésekből tudható, hogy tudtak róla, de mi nagyon óvatosak voltunk, nehogy meglepjen rendőr bennünket. Keserű Jóska is tartott imaórát, még úrvacsoraosztás is volt. A fiatalok 1952-ben szilveszterre műsoros előadást szerveztek, ekkor már két és fél évet töltöttünk itt a táborban, engedélyezték ezt a kis szórakozást, táncoltunk is. Így jött el lassan 1953 nyara, amikor én kórházban voltam Debrecenben, és Nagy Imre amnesztiát hirdetett a deportáltaknak is. Engem rendőr kísért vissza a táborba, fél napot ültettek a rendőrség udvarán, sötét este érkeztünk Polgárra és gyalog mentünk a 12 km-re lévő táborba. Erre az amnesztiára azért kerülhetett sor, mert Szálin márciusban meghalt, későbbi kutatások azt igazolják, ha Sztálin nem hal meg a deportálások folytatódtak volna. 1953. szeptember 12-én szabadultunk a szüleimmel 39 hónapos rabságból.(15.ábra, Határozat a szabadulásról).örültünk a szabadulásnak, azzal engedtek el, hogy erről, ami velünk történt soha senkinek nem szabad beszélni. Nem tudtuk miért kerültünk deportáló táborba, azt sem mondták, hogy bűnösök vagyunk és bocsánatot sem kért senki a mai napig sem. Ez most így nem igaz, mert két éve Polgáron a temetőben elhelyeztünk a halottaink emlékére egy márványtáblát és akkor Tóth József polgármester a polgáriak nevében bocsánatot kért, ha valamivel ezekben az években a lakosság vétett volna ellenünk. A szabaduláskor kezünkbe adták a bejelentő és kijelentő papírjainkat, addig is tudtuk, de ekkor teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy 40 hónapon át nem létező polgárai voltunk Magyarországnak, akkor semmisíthettek volna meg bennünket, amikor akartak. A határsávból és a nagyobb városokból kitiltottak bennünket, mehettünk amerre láttunk azzal a fenyegetéssel, hogy velünk tévedés történt, de senkinek nem beszélhetünk a tábori életünkről. Mint egy rémálom és mégis igaz volt, nehéz az emlékezés, mert mélyen eltemetve hordoztuk magunkban a történteket. Nem volt elhihető az emberek számára később, hogy ilyen történhetett Magyarországon. Mint valami ragacs úgy tapadt ránk a kételkedés, hogy meg sem történt mindez, hiszen a táborok helyét megsemmisítették. Néhány helyen maradt meg egyegy hodály, de ezek is lassan az enyészeté lesznek. (Árkuson, Kónyán). (16.ÁBRA,17.ÁBRA Lenin tanyáról térképek 1960-ban,1982-ben készültek). Sok fiatalnak derékba tört az élete, de majdnem mindenki azon volt, hogy tanuljon, de ez nem volt olyan egyszerű. Életem egyetlen célja a tanulás volt, nem vettek fel középiskolába, mégis
tanultam. Előttem volt a nővérem példája és a szüleim segítő támogatása ehhez, akiknek az élete teljesen tönkre ment, többé nem csinálhatták azt, amihez igazán értettek, harmadrendű állampolgárként éltek saját hazájukban. 1995-ben szabadították fel a levéltárakban a mi anyagaikat a kutatásokhoz, ekkor kezdték a megírt emlékeket kiadni. A múltat is teremteni kell! Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják. A visszaemlékezésekkel az emlékező olyan eseményeket idéz fel, amelyet maga is megélt, mint szemtanú és hogy hitelessé tegye, segítségül kell hívni a múlt írott emlékeit. Így került sor levéltári kutatások során megtalált dokumentumok közreadására. A Hajdúböszörményi Fióklevéltárban én végeztem kutatást és a Lenin tanyára vonatkozó anyag, meg a táborban írt naplók, meg a sorstársak élő emlékezetének a segítségével írtam meg a Lenin tanyáról egy tanulmányt, ami a Kitaszítottak c. könyv harmadik kötetének részeként jelent meg, a könyv a tábor teljes névsorát is tartalmazza. Ma is találkozunk kétkedőkkel, azon igyekszünk, hogy a történelem tudatába épüljön be annak a közel 10ezer embernek a sorsa, akik minden bűn nélkül rabok voltak és kitaszítottak voltak családjukkal együtt békeidőben. A közvetlen történéseket, amelyeket az emlékezet őriz, bele kell ezután helyezni a korszak összefüggéseibe, így szolgálhat a mi történetünk is annak megértéséhez, hogy mi vezetett az 1956-os forradalomhoz. A még élő, a volt táborokat egykor megjárt akkori gyerekek és fiatalok saját költségen a táborok helyét emlékművekkel jelölték meg a jelen és az utókor számára. Megteremtettük azokat az emlékhelyeket, ahol majd a következő nemzedékek ösztönzést kaphatnak arra, hogy beleszőjék a hortobágyi munkatáborok történetét az őbennük élő magyar történelembe, hogy a kényszermunkát sorsukban hordozó emberek üzenetei be tudjanak lépni a magyar történelembe, hogy bekerüljenek a nemzet emlékezetébe, és hogy teljesebb és igazabb legyen az emberekben az ötvenes évekről alkotott kép. A Lenin tanya emlékműve Hajdúnánást Polgárral összekötő út felénél, Nánás felől menve a jobb oldalon van, annak az útnak az elején, amit mi építettünk, hogy az 1,5 km-re fekvő tábort meg lehessen sárban, hóban is közelíteni. Könyveink jelentek meg, de a legfontosabb az lenne, hogy az iskolákban is halljanak róla a gyerekek. (18.ÁBRA Lenin tanya emlékműve). Az emlékmű szövege: Ez az út vezetett az 1,5 km-re lévő Lenin-tanyának nevezett kényszermunkatáborba ahova1950. június 23. és 1953. október 31. között 175 családot 630 embert, csecsemőt, gyermeket, felnőttet és aggastyánt hurcoltak el bírósági ítélet nélkül örökös rabságba. Megemlékezésül az utókor számára állították az elhurcolást túlélő volt táborlakók 2003. szeptember, 14. A térképeket Dr. Hajdu Lajos készítette 2004-ben a Kitaszítottak III.(1) szerkesztő: Hantó Zsuzsa könyvben jelentek meg, kivétel a 12. és13. ábra, amelyet dr. Saád József adott közre és a Mohácson megrendezett kiállításon voltak láthatók.
Befejezésül Szabó István történelem professzor szavait idézem: A történelem nem az enyészet őre. Ami elmúlt nem hull a semmibe, hanem sorsa és alakítója annak, ami rákövetkezik. Bennünk él, és szenvedélyeket táplál ma is. Felhívom a figyelmüket, hogy az internet keresőben a hortobágyi elhurcoltakra kattintva, majd az egyesületünk neve után a honlapunkon lehet a táborokról információt kapni. Dr. Bárány Ottóné Badi Györgyi