SZEGEDI TUDOMÁNYEGYETEM ÁLLAM-ÉS JOGTUDOMÁNYI KAR DOKTORI ISKOLA DOKTORI ÉRTEKEZÉS TÉZISEK dr. Hegyes Péter István A vadászatra jogosult felelőssége a vadászható vad károkozásáért, különös tekintettel a vadkárért való felelősségre Témavezető: Dr. Bobvos Pál CSc. egyetemi docens Szeged 2014
2
TARTALOMJEGYZÉK I. A TÉMAVÁLASZTÁS LÉTJOGOSULTSÁGA, A KUTATÁS ELSŐDLEGES CÉLJA ÉS AKTUALITÁSA... 4 II. A KUTATÁS HIPOTÉZISE ÉS MÓDSZERTANA... 5 III. A DOLGOZAT FELÉPÍTÉSE... 6 IV. A KUTATÁS TUDOMÁNYOS EREDMÉNYEINEK ÖSSZEGZÉSE... 7 IV.1. Az elsődleges hipotézishez kapcsolódóan... 7 A/ A kárfelelősséghez közvetlenül kapcsolódó jogintézmények tekintetében... 7 B/ A kárfelelősséghez közvetett módon kapcsolódó jogintézmények tekintetében... 16 IV.2. A másodlagos hipotézishez kapcsolódóan... 18 V. AZ ÉRTEKEZÉS TÁRGYKÖRÉBEN MEGJELENT PUBLIKÁCIÓK JEGYZÉKE LIST OF RELATED PUBLICATIONS... 21 SUMMARY... 22 3
I. A TÉMAVÁLASZTÁS LÉTJOGOSULTSÁGA, A KUTATÁS ELSŐDLEGES CÉLJA ÉS AKTUALITÁSA A PhD. értekezésem lezárásakor hatályos jogszabályi rendszerben a vadászható vad károkozásáért való felelősséget megállapító rendelkezések a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló szakági törvényben (1996. évi LV. törvény, a továbbiakban: Vtv.), illetőleg annak végrehajtási rendeletében találhatók meg azzal, hogy a mező- és erdőgazdálkodáson kívül okozott károk esetében utaló szabály a Ptk. veszélyes üzemi felelősségre vonatkozó szabályait rendeli használni. Álláspontom szerint a Vtv-nek, mint a vadászati jogot meghatározó alapjogszabálynak az elsődleges, központi tárgya a vadgazdálkodás, míg a többi szabályozási tárgy (mint például vadvédelem, vadászat) a vadgazdálkodás keretében, annak céljaként, eszközeként, következményeként jelenik meg. A vadgazdálkodás mind a közös agrárpolitikára irányadó uniós jogszabályok, mind a nemrégiben hatályba lépett magyar földforgalmi törvény (2013. évi CXII. törvény) alapján mezőgazdasági tevékenységnek minősül. Ez pedig alátámasztja azt nézetet, miszerint a vadászati jog az agrárjoghoz tartozó jogterület. Ennek megfelelően megalapozottnak tartom témaválasztásomat is, mivel álláspontom szerint a vadászható vad károkozásához kapcsolódó tényállási elemek elsősorban agrárjogi tárgyú jogszabályok alapján értelmezhetőek. Ehhez kapcsolódik dolgozatom elsődleges célja, amely a központba állított jogszabályi rendelkezések fogalmi rendszerének, koherenciájának és dogmatikai összefüggéseinek vizsgálata. A kutatás során igyekeztem az egyes fogalmi elemek lehető legrészletesebb elemzését elvégezni, így néhány esetben a címben jelzett szűkebb témához csak közvetett módon kapcsolódó jogintézményekkel is foglalkozom. A téma aktualitását több körülmény támasztja alá. Mindenekelőtt a vadászati jog a magyar jogi szakirodalomban nem tekinthető teljes körűen feldolgozott területnek, átfogó jogi munka legutóbb 1997-ben született Zoltán Ödön tollából. A vadkárért való felelősség jogi aspektusaival kapcsolatosan is kizárólag cikkek, tanulmányok jelentek meg az elmúlt években, míg a monografikus művek elsősorban vadkárbecslői szemszögből foglalkoztak a témával. Emellett elfogadásra került az új Polgári Törvénykönyv, amely a vadászható vadfajok által okozott károkhoz kapcsolódóan bizonyos mértékű integrációt hajt végre, alapot adva ezzel a különböző kártípusokra vonatkozó eltérő szabályozás indokoltságának vizsgálatára. A jogi környezet átalakulása szükségszerűen magával vonja a vadászati törvény, 4
illetve a kapcsolódó jogszabályok módosítását, esetleg új jogszabályok megalkotását, így ebből a szempontból is időszerű a hiányosságok, ellentmondások feltárása a jogalkotói folyamat segítése, illetve a jogszabályi környezet fejlesztése érdekében. II. A KUTATÁS HIPOTÉZISE ÉS MÓDSZERTANA Kutatásom elsődleges célja determinálja annak elsődleges hipotézisét is, miszerint a vadászatra jogosultnak a vadászható állatok károkozásával összefüggő megtérítési kötelezettségére, valamint egyes kapcsolódó vadászati jogi jogintézményekre irányadó szabályozás hiányosságokban szenved és számos ponton nem egyértelmű, amely több esetben megnehezíti a következetes jogalkalmazási gyakorlat kialakulását. Másodlagos hipotézisem szerint a vadkár megtérítésére vonatkozó kötelezettség, annak jellemzői alapján minősíthető elkülönült felelősségi alakzatnak, illetőleg indokolt lehet a kapcsolódó jogi rendelkezések olyan irányú módosítása, amely ezt a minősítést szilárdabb alapokra helyezné. Ez utóbbi kutatási törekvésre tekintettel a dolgozatban az elemzett kötelezettségről, mint felelősségről írok, amelynek helytállósága még abban az esetben is indokolható, ha a kitűzött másodlagos hipotézis bizonyítása nem jár sikerrel, vagy szélesebb körben nem nyer elfogadást, hiszen az elemzett rendelkezéseket a hatályos Vtv. a Felelősség a vadkárért, a vadászati kárért, valamint a vad elpusztításával okozott kárért címet viselő V. fejezetben tartalmazza. A kutatási téma feldolgozása során elsősorban elemző módszert alkalmaztam, emellett pedig kisebb mértékben leíró, történeti és összehasonlító módszertant. A dolgozat készítése során a jogszabályi környezet elemzése mellett kiemelt figyelmet fordítottam a jogalkalmazói gyakorlat bemutatására. A téma jellegéből fakadóan nemzetközi jogi, illetve európai uniós egyezmények, jogszabályok feldolgozására nem nyílt lehetőségem azok hiányára tekintettel. Bár a vad, mint a tényleges károkozó központi szerepéből adódóan interdiszciplináris jellegű témakörök nagy számban jelentkeztek (például az egyes vadfajok életmódja; táplálkozási szokásai; vadászati módszertan stb.), ezeket azonban igyekeztem kerülni és az értekezést a lehető legteljesebb mértékben jogi keretek közé szorítani. 5
A magyar jog valamely területét feldolgozó tudományos munkákban hagyományosnak, majdhogynem elengedhetetlennek nevezhető a német és az osztrák joggal való összevetés, amely alapvetően a közös kontinentális jogi gyökerekre, a több ponton összekapcsolódó, a jogfejlődést is magában foglaló történelmi múltra, valamint arra vezethető vissza, hogy e nemzetek jogi megoldásait jellemzően példaértékűként fogadhatjuk el. Álláspontom szerint nincs ez másképpen a vadászati jog tekintetében sem, ezért a dolgozatban egyes jogintézményi rendelkezéseket a német és osztrák szabályozással hasonlítok össze. III. A DOLGOZAT FELÉPÍTÉSE Az értekezés a bevezetésen és az összegzésen kívül három fő fejezetre tagolódik. Az I. fejezetben rövid jogtörténeti áttekintést nyújtok a vadkárért fennálló felelősség jogi szabályozásának kialakulásáról és fejlődéséről, kitérve néhány jelentősebb és az alaptémával közvetve vagy közvetlenül összefüggő vadászati jogi jogintézmény történetére is. E fejezet eredménye alapvetően a tárgyban jártas jogtörténész szakemberek kutatási eredményeinek összegyűjtése és a kutatási témából kiinduló rendszerezése. Az értekezés fő része a II. fejezet, amely terjedelmét tekintve meghaladja a dolgozat felét. Ebben a fejezetben kerül bemutatásra a vadkárért való felelősségi jogviszony valamennyi eleme a következő bontásban: (1) elhatárolási kérdések; (2) a felelősségi jogviszony alanyai; (3) a kárt okozó vad; (4) a károkozás helye és módja; (5) a bekövetkezett kár; (6) a kár megtérítésének feltételei; (7) kármegelőzési kötelezettség; (8) kármegelőzés (kimentés); (9) a felelősség jellege; (10) a kártérítés módja; (11) a kártérítési igény érvényesítése; (12) a vadászati hatóság felelőssége. A dolgozat alaptémájára tekintettel a felelősség jellegével foglalkozó rész az első alfejezetbe kívánkozna, azonban a meghatározást - amely egyúttal a kutatás másodlagos hipotézisének bizonyítását is jelentheti - alapvetően befolyásolja a kármegelőzési kötelezettségre, illetve az ahhoz kapcsolódó kármegosztási, illetőleg kimentési kérdésekre vonatkozó rendelkezések elemzése, így dogmatikai szempontból indokolt a felelősség jellegének ezt követően történő vizsgálata. A III. fejezetben a vad által a mezőgazdálkodáson és erdőgazdálkodáson kívül okozott károkért való felelősség kérdésével foglalkozom, amelynek központi témája a vad gépjárművel történő ütközésének jogi minősítése, illetve felelősségi feltételeinek megállapítása. 6
IV. A KUTATÁS TUDOMÁNYOS EREDMÉNYEINEK ÖSSZEGZÉSE IV.1. Az elsődleges hipotézishez kapcsolódóan A kutatásommal elsődlegesen azt a hipotézist kívántam bizonyítani, hogy a vadászatra jogosult vadászható állatok károkozásával összefüggő felelősségének, valamint egyes kapcsolódó vadászati jogi jogintézményeknek a szabályozása komoly hiányosságokban szenved és számos ponton nem egyértelmű, amely több esetben megnehezíti a következetes jogalkalmazási gyakorlat kialakulását. Kutatásom során a következő főbb hiányosságokat, illetve szabályozási anomáliákat tártam fel, illetve ezekhez kapcsolódóan az alábbi de lege ferenda javaslatokat teszem. A/ A kárfelelősséghez közvetlenül kapcsolódó jogintézmények tekintetében A vadkárért való felelősség indokoltságával kapcsolatosan A vadászati jogosult vadkártérítési kötelezettségének az indoka, miszerint a jogosult a kárt azért köteles viselni, mert a hasznot is ő húzza a vadból, álláspontom szerint már nem egyeztethető össze a jelenlegi jogszabályi környezettel és társadalmi elvárásokkal. Az elmúlt években felértékelődött a környezet fenntartásának követelménye, így hangsúlyosabban kiemelhető a Vtv. preambulumában rögzített minősítés, miszerint a vadon élő állat esztétikai, tudományos, kulturális, gazdasági és genetikai értékek hordozója, melyet mint az egész emberiség és nemzetünk kincsét természetes állapotban a jövő nemzedékek számára meg kell őrizni. Ebből a szemszögből már nem állítható, hogy a vadból kizárólag a vadászatra jogosult részesül haszonból, hanem a vadállomány fenntartása a teljes társadalom részére hasznot jelent. Emellett az anyagi haszonból a magyar állam is részesül, hiszen a vadászati jogot maga gyakorló földtulajdonosi közösségen és a vadásztársaságokon kívül a legjelentősebb hasznot hozó bérvadászat és vadhús értékesítés után a vadászatra jogosult társasági adó megfizetésére köteles. A kifejtettek miatt indokolt lenne a vadászatra jogosultak számára jelentős sok esetben a vadgazdálkodás folytonosságát veszélyeztető anyagi terhet jelentő vadkár vonatkozásában az adómentesség alanyi és tárgyi körének kiterjesztése. 7
A vadkárt okozó vadfajok körének meghatározásával kapcsolatosan A mezőgazdaság és az erdőgazdálkodás fogalmának meghatározásával, továbbá a jogalkotói szándék és a követett bírói gyakorlat, valamint a Vtv. 75. (1) bekezdésének 1 logikai értelmezése alapján egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a második fordulatban szereplő károk szűkebb területen, de a mező- vagy erdőgazdálkodáson belül következhetnek be, így értelmetlen az őznek, mint potenciális károkozó vadfajnak ennél a vadkártípusnál való nevesítése, ennek törlése javasolt. A vadkárokozás helyével és módjával kapcsolatosan Nehezíti a jogértelmezést, ezzel együtt a jogalkalmazást, hogy a Vhr. 2 82. (2) bekezdése 3 és 83. (2) bekezdése 4 szűkíti a károkozás helyét a mezőgazdasági vadkár tekintetében szántóföldre, szőlőre és gyümölcsösre, míg az erdőgazdálkodásban okozott vadkár esetében az erdősítésre. A Vhr. hivatkozott rendelkezései vonatkozásában az elsődleges kérdés, hogy kógensnek minősülnek-e, azaz csak az azokban meghatározott károk minősíthetők a Vtv. 75. (1) bekezdése szerinti vadkárnak, és ebből következően a károkozási helyek felsorolása taxatív jellegű-e. A dolgozatban kifejtett álláspontom szerint a Vhr. vizsgált rendelkezései az alábbi indokok alapján nem tekinthetők kizárólagosnak: a) A Vtv. 100. c) 8. pontja csak arra vonatkozó felhatalmazást adott a felelős miniszternek, hogy a vadkár megállapítására vonatkozó szabályokat határozza meg. A vadkár fogalmát a Vtv. törvényi szinten rögzíti, így annak szűkítésére a megállapítási szabályok meghatározására irányuló felhatalmazás nem terjedhetett ki. b) A Vhr. rendelkezései nem tartalmazzák a csemetekert felsorolását, így ellentétesek a Vtv. 75. (1) bekezdésével, amely kifejezetten nevesíti a csemetekertben okozott károkat. c) Amennyiben kizárólag a szőlőben, gyümölcsösben, szántóföldön és erdősítésben okozott károkat tekintjük vadkárnak, úgy indokolatlanná válik a Vtv. azon különbségtétele, amely 1 Vtv. 75. (1) bekezdés: A jogosult az e törvényben foglaltak alapján köteles megtéríteni a károsultnak a gímszarvas, a dámszarvas, az őz, a vaddisznó, valamint a muflon által a mezőgazdaságban és az erdőgazdálkodásban, továbbá az őz, a mezei nyúl és a fácán által a szőlőben, a gyümölcsösben, a szántóföldön, az erdősítésben, valamint a csemetekertben okozott kár öt százalékot meghaladó részét. 2 79/2004. (V. 4.) FVM rendelet 3 Vhr. 82. (2): A Vtv. 75. (1) bekezdésének alkalmazásában mezőgazdaságban okozott vadkár a vad táplálkozása, taposása, túrása vagy törése következtében a szántóföldön, a gyümölcsösben és a szőlőben a mezőgazdasági kultúra terméskiesését előidéző károsítás. 4 Vhr. 83. (2): A Vtv. 75. (1) bekezdése alkalmazásában erdőgazdálkodásban okozott vadkár az erdősítésben a vad rágása, hántása, túrása, taposása, törése által a csemeték elhalását előidéző, vagy a csúcshajtás lerágásával, letörésével a csemeték fejlődését akadályozó, továbbá az erdei magok elfogyasztása által a természetes erdőfelújulás elmaradását okozó károsítás. A kár pénzértékben történő megállapításához az erdő értékét kell alapul venni. 8
szerint a nagyvadfajok tekintetében tágabb, míg az őz, a mezei nyúl és a fácán esetében szűkebb körben határozza meg a károkozás helyét, hiszen a Vhr. kizárólag a szűkebb körben rögzített károkozási helyeket nevesíti és az előző pontban kifejtetteknek megfelelően azt sem teljes körűen. d) A Vhr. alapulvételével olyan jogértelmezésre is juthatnánk, hogy a szőlőn, gyümölcsösön, szántóföldön és erdősítésen kívül okozott károk mezőgazdaságon és erdőgazdálkodáson kívül okozott kárnak minősülnek, amelyek vonatkozásában a Vtv. 75. (3) bekezdése 5 alkalmazható, ez pedig nyilvánvalóan helytelen lenne, hiszen ez azt jelentené, hogy a vadászatra jogosultnak a Vtv. 75. (1) bekezdésében meghatározott vadkáron kívül minden egyéb, vadászható vad által okozott károkért a Ptk. szerinti objektív felelőssége áll fenn. A vizsgált Vhr. rendelkezésekhez kapcsolódóan a közelmúltban született kúriai határozat, amely megerősíti az általam vázolt jogértelmezést. A Kúria a Pfv.VI.20.742/2012. számú, majd 11/2013. számon polgári elvi határozatként is közzétett, vadkár megtérítése iránt indult perben hozott ítéletében kimondta, hogy a Vhr. semmiképpen nem szűkítheti le a vadkár törvényben meghatározott körét. A károkozás módja tekintetében ugyancsak a Vhr. 82. (2) bekezdése és 83. (2) bekezdése tartalmaz konkrét előírásokat, melyek a mezőgazdaságban okozott vadkárnál a vad táplálkozását, taposását, túrását és törését, míg az erdőgazdálkodásban okozott vadkár esetében a vad rágását, hántását, túrását, taposását, törését, továbbá a csúcshajtás lerágását, letörését, valamint az erdei magok elfogyasztását jelölik meg, mint károkozási módokat. Az előzőekben kifejtettekre hivatkozással ezeket a felsorolásokat sem tartom taxatívnak, csupán a tipikus és a gyakorlatban legjelentősebb károkat eredményező károkozások felsorolásának. Mindezek alapján a Vhr. fenti rendelkezéseinek módosítása javasolt, például annak megjelölésével, hogy a jogszabályhelyek felsorolásai a károkozási helyek, illetve módok különös esetei. 5 Vtv. 75. (3) bekezdés: A jogosult a Polgári Törvénykönyvnek a fokozott veszéllyel járó tevékenységre vonatkozó szabályai szerint köteles megtéríteni a károsultnak a vad által a mezőgazdálkodáson és erdőgazdálkodáson kívül másnak okozott kárt. 9
A vadkár megtérítésének feltételeivel kapcsolatosan Nem egyértelmű a Vtv. szabályozása abban a tekintetben, hogy a 75. (2) bekezdés 6 első fordulatában megjelölt vadászatra jogosultság miként értelmezendő, hiszen a kárt okozó vad vadászatára való jogosultságot több jogintézmény is korlátozhatja. Ezek a következők: állandó korlátok: éves vadgazdálkodási terv; vadászati tilalmi idő; eseti korlátok: vadászati tilalom elrendelése; vadászati kíméleti terület kijelölése. A dolgozatban kifejtett álláspontom szerint a vadászatra jogosult kárfelelőssége minden olyan, a Vtv. 75. (1) bekezdésében felsorolt vad károkozására kiterjed, amelyek vadászatára az éves vadgazdálkodási terv alapján jogosult, függetlenül az egyéb korlátozásoktól. Ennek megfelelően javasolt a 75. (2) bekezdés első fordulatának kiegészítése oly módon, hogy a kárviselésre az legyen köteles, aki a kárt okozó vad vadászatára a hatóság által jóváhagyott éves vadgazdálkodási terve alapján jogosult. A második feltétel ( és akinek vadászterületén a károkozás bekövetkezett, illetőleg akinek vadászterületéről a vad kiváltott ) tekintetében a jogszabályhely egyszerű nyelvtani értelmezése eltérő interpretációkra vezethet a felelős személyének megállapításánál, amennyiben a kárt a vadászatra jogosult vadászterületén, de más vadászterületről kiváltott vad okozza. Az elfogadott bírói gyakorlat szerint a fordulatban található illetőleg kifejezés szubszidiárius jelleget takar. Elsődlegesen tehát az vizsgálandó, hogy a vadkár vadászterületen következett-e be. Ha igen és a károkozó vad vadászatára a károkozás helye szerinti vadászterület jogosultja az éves vadgazdálkodási terve alapján jogosult is, úgy nem releváns, hogy a vad ténylegesen ezen a vadászterületen tenyészik-e, vagy sem. Ha a károkozás helye nem vadászterület, vagy vadászterület, de ott a károkozó vad nem vadászható, kizárólag ebben az esetben vizsgálható a felelősség a kisegítő szabály alapján, miszerint a Vtv. 75. (1) bekezdésben rögzített felelősség fennáll, amennyiben a károkozó vad nem a károkozás helyén tenyészik, hanem valamely vadászterületről kiváltott, feltéve, hogy e vadászterület jogosultja rendelkezik az adott vadfaj vonatkozásában is vadászatra jogosultsággal. 6 Vtv. 75. (2) bekezdés: A vadkár megtérítésére az köteles, aki a kárt okozó vad vadászatára jogosult, és akinek vadászterületén a károkozás bekövetkezett, illetőleg akinek vadászterületéről a vad kiváltott. 10
A vizsgált jogszabályi feltétel pontosítása javasolt a kialakult bírói gyakorlatnak megfelelően. Elfogadhatónak tartom a 2009. évi CXX. törvénnyel kihirdetett, de hatályba nem lépett Ptk. megoldását, amely a két fordulatot az ennek hiányában kifejezéssel kapcsolta össze. A Vtv. hiányossága, hogy nem rendelkezik arról az esetről, mikor nem állapítható meg, hogy a vad melyik vadászterületről váltott ki, illetőleg arról sem, hogy miként alakul a felelősség, ha a kárt több, különböző vadászterületről kiváltott, azonos fajú vad okozza. Előbbire megoldás lehetne a vad tulajdonjogi szabályozásánál is érvényesülő rendelkezés, miszerint kétség esetén felelősnek a károkozás helye szerinti legközelebbi azon vadászterület jogosultját kellene tekinteni, ahol az adott vadfaj vadászható. Utóbbi esetben pedig rendezhetőnek tartanám a felelősség kérdését az egyes vadászatra jogosultak között az éves vadgazdálkodási tervben a kárt okozó vad tekintetében meghatározott elejthető darabszám arányában, vagy egyetemleges felelősség rögzítésével. A vadkárok elhárításával kapcsolatosan A dolgozatban kifejtésre került, hogy álláspontom szerint a Vtv. 78. (1) bekezdés a)-b) pontjában 7 megjelölt kötelezettség valamennyi vadászható vad károkozása és nem kizárólag a vadkár vonatkozásában terheli a vadászatra jogosultat. Ezt a jogértelmezést a hivatkozott jogszabályhely fogalomhasználatára alapítom. A törvény vizsgált szövege károk megelőzéséről rendelkezik, amelyet nem tekinthetünk azonosnak a vadkárral, hiszen a Vtv. 75. (1) bekezdése egyértelműen a vadkár fogalmát rendeli használni az ott rögzített kárformára való utalás esetén. Alátámasztja ezt egyrészt a Vtv. 79. -a, amelyben a földhasználó kapcsán a törvény kifejezetten vadkárok megelőzéséről rendelkezik, másrészt a kár megállapítására vonatkozó szabályozás is, mivel ott egyértelműen rögzítésre kerül mintegy feloldva a Vtv. 75. (1) bekezdése szerinti fogalomhasználat kötelezettségét, hogy a 81. használatában kár alatt a jogalkotó a vadkár, vadászati kár, valamint vadban okozott kár együttesét érti. Ezzel kapcsolatosan kiemeltem, hogy a Kúria a Pfv.III.21.033/2009/4. számú határozatában ezzel ellentétes következtetésre jutott. A határozat szerint a Vtv. 78. -ában meghatározott, a vadászatra jogosulttal szemben előírt kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettség kizárólag a Vtv. 75. -ában felsorolt vadak által okozott károk esetében áll fenn, a vadászatra jogosult 7 Vtv. 78. (1) A jogosult a károk megelőzése érdekében köteles: a) amennyiben a vad életmódja ezt indokolja, annak elriasztásáról gondoskodni; b) a károkozás közvetlen veszélye esetén az érintett föld használóját értesíteni; 11
kötelezettségeként így sem a Vtv., sem egyéb jogszabály kármegelőzési, illetőleg kárenyhítési kötelezettséget nem ír elő, és ilyen kötelezettség nem következik a károkozás általános tilalmából sem, mert a jogosult az állatoknak nem tulajdonosa. A jogszabályhely egységes alkalmazása érdekében célszerűnek tartom annak egyértelmű rögzítését, hogy az a) és b) pontban meghatározott kötelezettség a vadászatra jogosultat valamennyi vadászható vadfaj vonatkozásában terheli. A vadkárok tekintetében a vadászatra jogosult a föld tulajdonosának, illetőleg használójának hozzájárulásával vadkárelhárító berendezéseket állíthat fel. A Vtv. 78. (3) bekezdése szerint a vadászati jog társult hasznosítása esetén a föld használója az akadályoztatás mértékével arányos kártalanításra tarthat igényt. E kivételi szabállyal kapcsolatosan két problémát vetettem fel. Egyrészt véleményem szerint a vadászati jog társult hasznosítása szórend miatt nem teljesen egyértelmű, hogy a társult vadászati jog Vtv. 13. (1)-(2) bekezdése szerinti gyakorlásról vagy hasznosításról van-e szó. Másrészt nehezen érthető, hogy a vadászati jog Vtv. 78. (3) bekezdésén kívüli gyakorlása, hasznosítása esetén a nem tulajdonosi földhasználókat a jogalkotó miért zárta ki a kártalanításra jogosultak köréből. Javaslatom, hogy az akadályoztatás mértékével arányos kártalanításra való jogosultság kiterjesztésre kerüljön valamennyi vadászati joggal nem rendelkező földhasználó, továbbá a társult vadászati jog Vtv. 13. (1) bekezdés szerinti gyakorlása esetén a vadászati jog gyakorlásában részt nem vevő földhasználó, míg a társult vadászati jog Vtv. 13. (2) bekezdés szerinti hasznosítása esetén valamennyi földhasználó tekintetében. A vadkár-elhárítási, kármegelőzési kötelezettség a föld használóját is terheli. E körben a közreműködési kötelezettség a közelmúlt bírói gyakorlata szerint úgy értelmezendő, hogy ténylegesen a vadászatra jogosultra hárul a vadkár megelőzésére vonatkozó kötelezettség, neki van kezdeményező jellegű kötelezettsége, a földhasználónak a kötelezettsége az, hogy a már megkezdett, vagy legalább elhatározott tevékenységbe bekapcsolódjon. Mindaddig, amíg a vadászatra jogosult e kötelezettsége teljesítését nem kezdi meg, addig fel sem merülhet a földhasználó törvényben előírt megelőzési kötelezettségének elmulasztása. Álláspontom szerint a közreműködési kötelezettség ennyire szigorú szó szerinti értelmezése nem feltétlenül vezet helyes jogalkalmazáshoz. Úgy gondolom, hogy a földhasználó a rendes gazdálkodás körébe tartozó vadkár-elhárítási tevékenységeket (például gyümölcsös telepítésekor a 12
csemeték egyedi törzsvédelme a mezei nyúl és az őz károkozása ellen) abban az esetben is köteles elvégezni, ha azt a vadászatra jogosult külön nem kezdeményezi. Ezzel kapcsolatos javaslatom, hogy a földhasználó terhére egyértelműen kerüljön meghatározásra általános jellegű, a rendes gazdálkodás körébe tartozó vadkár-elhárítási és csökkentési kötelezettség, amely kötelezettség nem teljesítése kármegosztást eredményezhet. Az értesítési kötelezettség kapcsán nem egyértelmű, hogy az mikor terheli a földhasználót, azaz mit kell érteni a károsodás vagy a károkozás közvetlen veszélye alatt. Pontos meghatározás hiányában a bírói gyakorlatra támaszkodva arra juthatunk, hogy e kötelezettség teljesítése megállapítható, amennyiben a földhasználó új mező-, illetve erdőgazdasági kultúra létrehozása esetén annak tényéről a telepítési tevékenység (például makkvetés; csemeteültetés) elvégzését megelőzően, vagy azt követően tényleges károkozás hiányában is, míg meglévő kultúra esetén a károsítás észlelését követően haladéktalanul értesíti a vadászatra jogosultat. Az értesítési kötelezettség teljesítésének jogszabályi pontosítását elengedhetetlennek tartom az egységes joggyakorlat kialakítása érdekében. A vadkárbecslői szakértői tevékenységhez kapcsolódóan A szakértői tevékenység végzéséhez szükséges képesítési feltételekre vonatkozóan ellentmondásos szabályozást találunk, ha összevetjük az irányadó jogszabályi rendelkezéseket. A Vtv. 81. (3) bekezdése szerint a vadkár megállapítását a miniszter által rendeletben meghatározott képesítéssel rendelkező kárszakértő végezheti. Az agrárgazdasági és agrár-vidékfejlesztési szakterületeken végezhető szakértői tevékenységhez kapcsolódó képesítési követelményeket az 1/2010. (I. 14.) FVM rendelet határozza meg. A rendelet szerint az erdei és mezőgazdasági vadkár szakértői tevékenység, mint a Vidékfejlesztési Minisztériumhoz tartozó bejelentés-köteles szakterület, képesítési feltétele felsőfokú vadgazdálkodási szakirányú végzettség. Ezzel szemben a 9/2006. (II. 27.) IM rendelet alapján erdei vadkár, erdei vadkár becsléséhez, mint igazságügyi szakértői szakterülethez okleveles erdőmérnök vagy vadgazdálkodási szakmérnök vagy vadgazda mérnök végzettség, míg a mezőgazdasági vadkár szakterülethez okleveles agrármérnök vagy vadgazdamérnök vagy vadgazdálkodási szakmérnök végzettség szükséges. Végül a Vhr. alapján vadkárbecslést közép- vagy felsőfokú szakirányú végzettséggel és legalább ötéves szakmai gyakorlattal rendelkező személy végezhet. 13
Tekintettel arra, hogy a bírósági peres eljárások során igazságügyi szakértő kirendelésére kerülhet csak sor, így érdemesnek tartom valamennyi jogszabály egységesítését a 9/2006. (II. 27.) IM rendeletnek megfelelően. Az igényérvényesítéshez kapcsolódóan Megítélésem szerint a földtulajdonosok vadászati közössége felelősségi viszonyainak szabályozatlansága adott esetben a károsult jogérvényesítésének lehetetlenülését eredményezheti. Egyrészt érdemesnek tartanám megfontolni annak lehetőségét, hogy a társult vadászati jog hasznosítása esetén a társult vadászati joggal rendelkező földtulajdonosi közösség többségi tulajdonos tagjával szemben mögöttes felelősség legyen megállapítható, amennyiben a vadászati jog haszonbérlője a bekövetkezett kárt nem téríti meg. 8 Álláspontom szerint a földtulajdonosi közösség háttérfelelőssége arra sarkallná a közösséget, hogy a lehető legkörültekintőbben járjon el a vadászati jog haszonbérlőjének kiválasztása során. Esetleg a mögöttes felelősségi alakzatot kiegészíteném azzal, hogy amennyiben a földtulajdonosi közösség valamely tagja a föltulajdona alapján a szavazati jogok több mint felével rendelkezik és a vadászati jog hasznosításával kapcsolatos döntések kizárólag a többségi tulajdonos szavazatai alapján kerülnek meghozatalra, úgy a bekövetkezett vadkárokért a vadászati jog haszonbérlője mellett egyetemleges felelősség/vagy kizárólag őt terhelő mögöttes felelősség terhelje. Másrészt a földtulajdonosi közösség megszűnéséhez kapcsolódóan megoldást jelenthetne, ha a vadászati üzemcikluson belül (a vadászterület szétválasztásával; vadászterületek egyesítésével; szomszédos vadászterületek közös határának egyezséggel történő módosításával) bekövetkező megszűnés jogutódlással való megszűnésként kerülne szabályozásra; valamint a jogutód nélküli megszűnés esetére a földtulajdonosi közösség vadászó tagjai egyetemleges felelősségének rögzítése. 8 Ezt a szabályt az önálló vadászati jog hasznosítása esetén is alkalmazhatónak tartom. 14
A Vtv. 75. (1) bekezdésében fel nem sorolt vadfajok által a mező- és erdőgazdálkodásban okozott károkkal kapcsolatosan Álláspontom szerint a Vtv. 75. (1) bekezdésének hatálya alá nem tartozó vad által a mező-és erdőgazdálkodásban okozott kárt elsődlegesen a földhasználó tartozik viselni a Ptk. 99. -a alapján azzal, hogy egyes esetekben, méghozzá a Vtv. 78. (1) bekezdés a)-b) pontjában, illetőleg a 80. (2) bekezdésében 9 meghatározott kötelezettség megsértése esetén a vadászatra jogosult felelőssége megállapítható a Ptk. 339. (1) bekezdésére hivatkozással. Ezzel az állásponttal ellentétesen a vadludak károkozásához kapcsolódóan a Kúria megállapította, hogy a Vtv. 78. -ában meghatározott, a vadászatra jogosulttal szemben előírt kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettség kizárólag a Vtv. 75. -ában felsorolt vadak által okozott károk esetében áll fenn, így a Vtv. 75. -ában fel nem sorolt vadon élő állatok által a mezőgazdaságban (erdőgazdálkodásban) okozott károk megtérítéséért fennálló felelősségre a Ptk. felelősségi szabályai nem vonatkoznak. A nem egyértelmű szabályozás megoldható lenne a fent javasolt módon, azaz annak rögzítésével, hogy a Vtv. 78. a) és b) pontjaiban meghatározott kötelezettség a vadászatra jogosultat valamennyi vadászható vadfaj vonatkozásában terheli. A vad által a mező- és erdőgazdálkodáson kívül okozott károkhoz kapcsolódóan Egyes álláspontok szerint a mezőgazdálkodáson és erdőgazdálkodáson kívül okozott károkért való felelősség esetén is irányadó a Vtv. 75. (2) bekezdése, amely alapján a kár megtérítésére az köteles, aki a kárt okozó vad vadászatára jogosult, és akinek vadászterületén a károkozás bekövetkezett, illetőleg akinek vadászterületéről a vad kiváltott. Ebből az álláspontból egyenesen következik az a jogkövetkeztetés is, hogy a vadászatra jogosult kizárólag azon vadfajok károkozását köteles megtéríteni, amely vadfajok vadászatára jogosult. Ezt az értelmezést azért nem tudom elfogadni, mert a Vtv. 75. (2) bekezdése kifejezetten a vadkár tekintetében irányadó, azonban a törvényi fogalomhasználat kizárólag az (1) bekezdésben körülírt károkat érti vadkár alatt, így a jogszabályhely véleményem szerint a vadkáron kívüli egyéb, vad által okozott károkra nem alkalmazható. Ebből következik, hogy a mezőgazdálkodáson és erdőgazdálkodáson kívül okozott kárért felelős vadászatra jogosult meghatározása során egyedül a vad tulajdonjogának megszerzésére vonatkozó rendelkezések analógia útján történő alkalmazása lehetséges, azaz a vadászterületen bekövetkezett kárért az 9 Vtv. 80. (2) bekezdés: Az (1) bekezdés szerinti esetben a vadászati hatóság a károsult kérelmére, illetőleg az erdészeti vagy természetvédelmi hatóság kezdeményezésére, vagy hivatalból kötelezi a jogosultat az egyes vadfajok állományának meghatározott határidőn belüli csökkentésére vagy a szükséges védőintézkedések megtételére. 15
adott vadászterület jogosultja, míg vadászterületen kívül bekövetkezett kárért annak a vadászterületnek a jogosultja felelős, akinek a vadászterületéről a vad oda került. Megoldást jelenthet a mező- és erdőgazdálkodáson kívül okozott károkra vonatkozó felelősségi szabályok önálló alcímben történő szabályozása és a felelős személyére vonatkozó feltételek egyértelmű rögzítése. Ehhez kapcsolódóan szükséges megjegyezni, hogy az új Ptk. - hatályba lépése esetén - integrálja a mező- és erdőgazdálkodáson kívüli károkért fennálló felelősségre vonatkozó rendelkezéseket, amely egyúttal e kérdés megoldását is jelenti. 10 B/ A kárfelelősséghez közvetett módon kapcsolódó jogintézmények tekintetében A magyar állam önálló vadászati jogához kapcsolódóan Nem egyértelmű szabályozásba ütközünk abban az esetben, amennyiben a magyar állam önálló vadászati joga olyan vadászterülethez kapcsolódik, amely kizárólag a Nemzeti Földalapba tartozó földterületekből áll. Az NFt. szabályozása ugyanis álláspontom szerint nem koherens, illetőleg nem egyértelmű, mert bár a törvény 1. (2) bekezdése alapján a Nemzeti Földalap részét képezik a Nemzeti Földalapba tartozó területekhez kapcsolódó vagyoni értékű jogok így a vadászati jog is, amelyek felett a tulajdonosi jogkör gyakorlója az agrárpolitikáért felelős miniszter az NFA útján, azonban az NFt. kizárólag a földrészletek hasznosításáról rendelkezik, amelynek fogalmába a fogalom-meghatározás szó szerinti értelmezéséből kiindulva a kapcsolódó vagyoni értékű jogok nem tartoznak bele. Az NFt. 1. (2a) bekezdése szerint ugyanis a törvény alkalmazásában csak az (1) bekezdésben meghatározott területek minősülnek földrészletnek. Ebből kiindulva kétféle jogértelmezésre juthatunk a kizárólag a Nemzeti Földalapba tartozó földterületből álló vadászterülethez kapcsolódó vadászati jog hasznosítására, jelen esetben vagyonkezelésbe adására vonatkozóan: a vagyonkezelési szerződés megkötésére az Ávt. szabályai az irányadók azzal, hogy az MNV Zrt. helyett az NFA jogosult eljárni; 10 Új Ptk. 6:653. [A vadászható állat által okozott kárért való felelősség] (1) A vadászható állat által okozott kár megtérítéséért az a vadászatra jogosult tartozik felelősséggel, akinek a vadászterületén a károkozás történt. Ha a károkozás nem vadászterületen történt, a kárért az a vadászatra jogosult tartozik felelősséggel, akinek a vadászterületéről a vad kiváltott. (2) A vadászatra jogosult mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt ellenőrzési körén kívül eső elháríthatatlan ok idézte elő. (3) A kártérítési követelés három év alatt évül el. 16
a vagyonkezelési szerződés az NFt. rendelkezéseinek megfelelően köthető meg kiterjesztő értelmezés alapján, azaz, ha az NFt. hasznosítási szabályait a Nemzeti Földalap részét képező vagyoni értékű jogokra is irányadónak tekintjük. Ugyancsak nem található egyértelmű szabályozás arra vonatkozóan, hogy a Nemzeti Földalapba tartozó földterületekhez kapcsolódó vagyoni értékű jogok önállóan is hasznosíthatóak-e, így például nem lehet megnyugtató álláspontra helyezkedni abban a kérdésben, hogy erdőterületet is magában foglaló vadászterület esetén az NFt. 20. (2) bekezdésében rögzített korlátozott személyi kör lehet-e kizárólag vagyonkezelő. Megítélésem szerint a Nemzeti Földalap rendeltetéséből és a vadgazdálkodás, mint mezőgazdasági tevékenység tartalmából kiindulva az NFt. rendelkezéseinek alkalmazása mellett lenne szükséges állást foglalni és ennek megfelelően az NFt. szabályozását a vagyoni értékű jogok, így a vadászati jog tekintetében szükséges lenne felülvizsgálni és pontosítani. Nem ellentmondásmentes annak megállapítása sem, hogy milyen rendelkezések alkalmazhatóak, amennyiben a magyar állam önálló vadászati joga a Nemzeti Földalapba tartozó illetőleg annak részét nem képező földterületekből álló vadászterülethez kapcsolódik. A vadászati jog haszonbérletével kapcsolatosan A Vtv. 16. (1) bekezdés c) pontjában meghatározott haszonbérlői kör tekintetében a vadászati jog haszonbérletére való jogosultság feltétele, hogy a vadászterület legalább 25%-át mezőgazdasági, erdőgazdálkodási vagy természetvédelemmel összefüggő gazdasági tevékenység céljából használják. A Tft. alapján mezőgazdasági tevékenységnek minősül a növénytermesztés, a kertészet, az állattenyésztés, a halászat, a haltenyésztés, a szaporítóanyag termesztés, a vadgazdálkodás, az erdőgazdálkodás, valamint a vegyes gazdálkodás. E fogalom meghatározásból adódik a kérdés, hogy a vadgazdálkodás, mint mezőgazdasági tevékenység is elfogadható-e a haszonbérlői jogosultság igazolásához. A válasz csak az lehet, hogy nem, hiszen a vadgazdálkodást az egész vadászterületen, azaz annak 100%-án kell végezni, így a vizsgált feltétel kizárólag úgy értelmezhető, hogy a legalább 25%-ra kiterjedő használatnak a vadgazdálkodáson kívüli mezőgazdasági tevékenységre kell vonatkoznia. A Vtv., illetve a Vhr. jelentős hiányosságának tartom, hogy nem teszik kötelezővé a vadászati jog haszonbérletére vonatkozó szerződés hatósági engedélyeztetési eljárásban a Vtv. 16. (1) bekezdés c) pontja szerinti tényleges használat igazolását a leendő haszonbérlő részéről, így gyakorlatilag a vizsgált törvényi feltétel hatósági kontroll nélkül marad. 17
IV.2. A másodlagos hipotézishez kapcsolódóan A másodlagos hipotézis bizonyítása során már akkor nehézségekbe ütközünk, ha arra keressük a választ, hogy hol húzódnak a felelősség határai. Ezért a kutatás parttalanná válásának elkerülése érdekében a következő jelenleg általánosan elfogadott, adott esetben kodifikált jogelméleti álláspontokat kiindulópontként rögzítettem. (a) A felelősség alapja minden esetben jogellenes kötelességszegés, mely cselekvéssel és mulasztással egyaránt megvalósulhat. (b) Azzal kapcsolatosan pedig, hogy mikor beszélhetünk a felelősség területe felső határának átlépéséről, azt tekintem elfogadottnak, hogy a kártérítési felelősség alól mindig van kimentési lehetőség, így a felelősség megállapítása mindig feltételes, ha a kimentés nem adott, akkor legfeljebb helytállásról beszélhetünk, nem pedig felelősségről. A vadkárra vonatkozó megtérítési kötelezettség minősítésére eltérő álláspontokat találhatunk a felelősségi és vadászati jogi tárgyú szakirodalomban. Bár korábban a felelősségi jog, illetve a vadászati jog jeles képviselői (pl. Marton Géza, Eörsi Gyula, Zoltán Ödön) törtek amellett pálcát, hogy a vadkárra vonatkozó megtérítési kötelezettség a jellemzői alapján elkülönülő felelősségi alakzatként kezelendő, azonban a Polgári Törvénykönyv utolsó két kodifikációs eljárása során már a kártelepítésként való minősítés erősödött fel. Ez a 2009. évi CXX. törvénnyel kihirdetett, de hatályba nem lépett Ptk-hoz kapcsolódóan még nem jelenhetett meg határozott álláspontként, mivel a 2009. évi CXX. törvény ezzel az elméleti iránnyal dogmatikailag nem összeegyeztethető módon a megtérítési kötelezettséget A vadkárért való felelősség alcímmel az állatok károkozásáért való felelősség fejezetébe emelte be. Ezzel szemben az új Ptk. már kizárólag a mező- és erdőgazdálkodáson kívül okozott károkért fennálló felelősséget integrálja rendelkezései közé, míg a vadkárokért fennálló kártérítési kötelezettségre vonatkozó rendelkezések a felelősség logikáját mellőző, kártelepítő szabályként meghagyja a kódexen kívüli szakági jogszabályokban. Ettől eltérően a saját álláspontom az, hogy a vadkár-megtérítési kötelezettség nem egyszerű kártelepítési szabály, hanem egy elkülöníthető, objektív jellegű kárfelelősségi típus. Ezt a az általam rögzített, a felelősségi minősítéshez szükséges jellemzők figyelembe vétele mellett az alábbiak szerint kívánom bizonyítani, amely egyúttal a másodlagos kutatási hipotézis bizonyítását is jelenti. 18
(a) A felelősség alapja minden esetben jogellenes kötelességszegés, mely cselekvéssel és mulasztással egyaránt megvalósulhat. A jelenlegi jogszabályi környezetben ennek a feltételnek a fennállása a vadászatra jogosult kármegelőzési és elhárítási kötelezettségéhez köthető. A kár elhárításának kötelezettsége mindig az adott kártérítési jogviszonyban, az adott károsulttal szemben vizsgálandó, márpedig ilyen megközelítésben a vadkár akár teljes mértékben is kiküszöbölhető. Álláspontom szerint tehát a vadászatra jogosult elsősorban gazdasági szempontok alapján meghozott döntésén múlik, hogy az egyes mező- vagy erdőgazdasági üzemek védelme érdekében milyen mértékben tesz eleget megelőzési, elhárítási kötelezettségének. Abban az esetben pedig, ha a vadászatra jogosult a döntésének megfelelően az adott gazdaság tekintetében inkább viseli a kárt és e kötelezettségét nem vagy csak részben teljesíti, már megállapítható a mulasztással megvalósuló és kárt eredményező, azaz jogellenes kötelességszegés. Úgy gondolom, hogy az elemzett jogviszonyban jellemzőbb e motívum megjelenése, mint az, hogy a vadászatra jogosult az érintett gazdaság vonatkozásában a megelőzési és elhárítási kötelezettségének a lehető legteljesebb mértékben eleget tett, ennek ellenére bekövetkezik a vadkár. Ez utóbbi lehetőség megléte pedig önmagában nem a felelősségi alakzattá minősítést zárja ki, hanem a felelősség objektív, tárgyi jellegét erősíti. Az új Ptk. felelősségi szabályai alapján az első feltétel fennállása még egyszerűbben bizonyítható, hiszen a törvény általános jelleggel mondja ki a jogellenes károkozás tilalmát, azaz a kártérítés feltételeként megkívánt jogellenesség bizonyítása szükségtelen, a károkozás ténye önmagában bizonyítja a magatartás jogellenességét. (b) A kártérítési felelősség alól mindig van kimentési lehetőség, így a felelősség megállapítása mindig feltételes. A második feltétel bizonyításának egyik kiindulópontja, hogy a bírói gyakorlat a Vtv. 79. (2) bekezdésének második mondatának 11 rendelkezését kizárólag kármegosztási szabályként értelmezi. Véleményem szerint e gyakorlat helytállósága már a jelenleg hatályos jogszabályi környezetben is cáfolható. Cáfolatom kiindulási pontja, hogy a vadkár adott esetben akár 11 Vtv. 79. (2) bekezdés: Amennyiben a föld használója e törvény szerinti, rendes gazdálkodás körébe tartozó közreműködési kötelezettségének nem tesz eleget, vagy alapos ok nélkül nem járul hozzá ahhoz, hogy a jogosult a vadkárok elhárításához szükséges létesítményeket, berendezéseket felállítsa, az ebből eredő vadkárt a föld használójának a terhére kell figyelembe venni. 19
teljes mértékben elhárítható. Amennyiben az elhárítás sikertelensége kétséget kizáróan a károsult közreműködési kötelezettségének elmulasztására vagy arra vezethető vissza, hogy a károsult a vadkárelhárító berendezés felállításához alapos ok nélkül nem járult hozzá, úgy a vadászatra jogosult álláspontom szerint a teljes vadkár megtérítése alól mentesülhet a Vtv. 79. (2) bekezdése alapján. Erre tekintettel e jogszabályhely alkalmazása nem csupán kármegosztást eredményezhet, hanem kimentési szabályként is funkcionálhat. Elismerem, hogy a vizsgált jogszabályhelyek eltérő jogértelmezési lehetőségeket rejtenek magukban, így szükségesnek tartom azok olyan irányú módosítását, amely e jogbizonytalanságot eredményező helyzetet megszünteti. A fentieknek megfelelően részemről a megtérítési kötelezettség felelősségi jellegének erősítésére teszek kísérletet. Ennek megfelelően a Vtv. 79. normaszövegéhez kapcsolódó de lege ferenda javaslatom a következő: 79. (1) A föld használóját a vadkárok, valamint a vadban okozott károk tekintetében a rendes gazdálkodás körébe tartozó mértékben megelőzési, elhárítási és csökkentési kötelezettség terheli, köteles továbbá a jogosult által kezdeményezett vadkár megelőzési, elhárítási és csökkentési tevékenységben közreműködni. (2) A föld használóját az (1) bekezdésben előírt kötelezettség teljesítésével összefüggésben a rendes gazdálkodás körét meghaladó közreműködésért ellenszolgáltatás illeti meg. (3) A jogosult részben vagy egészben mentesül a vadkár megtérítésére vonatkozó felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a vadkár bekövetkezése részben vagy egészben arra vezethető vissza, hogy a föld használója a rendes gazdálkodás körébe tartozó, az (1) bekezdésben foglalt valamely kötelezettségének nem tett eleget, vagy alapos ok nélkül nem járult hozzá ahhoz, hogy a jogosult a vadkárok elhárításához szükséges létesítményeket, berendezéseket felállítsa. 20
V. AZ ÉRTEKEZÉS TÁRGYKÖRÉBEN MEGJELENT PUBLIKÁCIÓK JEGYZÉKE LIST OF RELATED PUBLICATIONS HEGYES PÉTER: A vadon élő állatok által okozott károkról a vadkárhoz kapcsolódó speciális felelősségi alakzat elemzése. In.: Profectus In Litteris II. Előadások a 7. debreceni állam- és jogtudományi doktorandusz-konferencián 2010. május 21. (szerk.: P. Szabó Béla Szemesi Sándor), Lícium-Art Kft. DELA Kft., Debrecen, 2010. 137-144. p. (About the damages caused by wild game that may be hunted analysis of the special liability for game damage) HEGYES PÉTER: Regulation of the Hungarian hunting law. In.: European Legal Studies and Research, International Conference of PhD Students in Law, Juniversul Juridic, Temesvár, 2011. 297-307. p. HEGYES PÉTER: A vadászati jog jogosultjának felelőssége a vadon élő állatok által okozott károkért, In.: Miskolci Jogi Szemle (szerk.: Bragyova András), Bíbor Kiadó, Miskolc, VI. évfolyam 2011. 2. szám, 55-66. p. (Liability of a person authorised to hunt for damages caused by wild game that may be hunted) HEGYES PÉTER: Az erdei vadkárért való felelősség egyes speciális vonásai. In.: Komplementer kutatási irányok és eredmények az agrár-, a környezeti- és a szövetkezeti jogban (szerk.: Ágoston Eszter), SZTE ÁJTK Agrárjogi és Környezetvédelmi jogi Tanszék, Szeged, 2013. (Special rules for forest s game damage) 21
SUMMARY I. RAISON D ÊTRE OF THE THEMATIC CONCEPT, PRIMARY OBJECTIVE AND TIMELINESS OF RESEARCH In the legislation in force at the closure of my PhD dissertation, the provisions establishing liability for damages caused by game that may be hunted are found in the Act on the Protection of Game, Game Management and Hunting (Act LV of 1996, hereinafter referred to as Hunting Act) as well as its implementing decree, subject to the condition that its allusive provision for any damage caused outside agriculture and forestry shall provide for the obligatory application of the rules on liability for hazardous operations of the Hungarian Civil Code. In my view, the primary central subject of the basic legislation determining hunting rights is game management, while the other regulated subjects, such as game protection or hunting, are shown in game management as its objective, means and consequence. Game management constitutes an agricultural activity pursuant to both the EU legislation governing the common agricultural policy and the Hungarian Act on the Transfer of Land Ownership (Act CXXII of 2013) recently entered into force. This confirms the view that hunting law is a legal area appertaining to agricultural law. In conformity with the above, my choice of thematic concept seems to be substantiated since, in my view, the constituent elements connected to the damage caused by game that may be hunted can primarily be interpreted by virtue of agricultural legislation. This is in relation to the primary objective of my dissertation, namely, examining the conceptual structure, coherence and dogmatic connections of the provisions this paper is centered on. During research, I aimed at analysing certain conceptual elements in as much detail as possible, therefore, in some cases, I deal with legal concepts that are only indirectly related to the narrower topic indicated in the title. The timeliness of the topic is supported by a number of circumstances. First and foremost, hunting law cannot be regarded as an entirely elaborated area in Hungarian legal literature, although comprehensive legal work written by Ödön Zoltán came to light in 1997. As far as liability for game damage is concerned, only articles and studies have been published over the past few years, while monographic works dealt with the theme primarily from a game damage 22
assessment angle. In addition, the new Civil Code has been adopted, which effectuates a certain degree of integration concerning damages caused by game species that may be hunted, thus, laying the grounds for examining the appropriateness of different legislation pertaining to different damage types. The transformation of the legal environment necessarily implies the modification of the Hunting Act as well as the related legislation, or perhaps the adoption of new legislation, thus, also in this aspect, revealing discrepancies and contradictions seems to be most opportune to develop the legislative process and the legal environment. II. HYPOTHESIS AND METHODOLOGY OF THE RESEARCH The primary objective of my research also determines the primary hypothesis that the legislation governing the indemnification obligation of a person authorised to hunt associated with the damage caused by game that may be hunted as well as certain related legal concepts of hunting law has shortcomings and is ambiguous at several points, which in many cases makes the development of consistent law application practice. According to my secondary hypothesis, the obligation to compensate for any damage caused by game can be classified as a separate liability formation; furthermore, modifying related legislation in a direction that would solidify this classification may be appropriate. With regard to the latter research effort, in the dissertation I expound upon the analysed obligation as liability whose appropriateness can be justified even if confirming the secondary hypothesis laid down remains unsuccessful or lacks acceptance in broader circles, since the analysed provisions are included in Chapter V of the Hunting Act in force entitled Liability for Game Damage, Hunting Damage and Damage Caused by Killing Game. During the elaboration of the research topic, I was mainly following the analytic approach beside descriptive, historical and comparative methodology to a lesser extent. In addition to the analysis of the legislative environment, I paid special attention to present law application practice in this paper. Arising from the characteristics of the topic, I had no opportunity to elaborate on international or EU treaties and legislation due to the lack thereof. Although issues of interdisciplinary nature arising from the central role of the game claimed to be actually liable are numerous (such as the way of life of specific wild game species, their nutritional habits, hunting methods etc.), attempts were made to avoid these topics and to constrict the dissertation as far as possible to the legal framework. 23
Comparing a specific area of Hungarian law elaborated in scientific works to the German and Austrian law can be considered traditional and almost indispensable, and may be traced back to common continental law origins, the historic past involving the development of the law itself and the fact that the legal solutions of these nations can be accepted as exemplary. In my view, the same applies to hunting law and therefore I compare specific legal institutional provisions to German and Austrian legislation in the dissertation. III. DISSERTATION LAYOUT Apart from the introduction and the summary, the dissertation distinguishes three main chapters. Chapter One provides a brief overview of legal history on the formation and the development of legislation regarding liability for damage caused by wild game, taking account of the history of some major hunting law concepts that directly or indirectly relate to the core theme. The achievements of this chapter can be summed up to include collection and classification according to research topic of research results of legal historians well-informed on the subject. The main part of the dissertation is Chapter Two, which, with regard to its scope, constitutes more than half of the paper. In this chapter, all elements of tort liability for damage caused by wild game shall be presented broken down as follows: (1) issues of delineation; (2) subjects of the liability relationship; (3) the game causing damage; (4) the place and method of causing damage; (5) the damage caused; (6) conditions of indemnification; (7) the obligation of damage prevention; (8) prevention of damage; (9) the nature of liability; (10) the method of indemnification; (11) asserting claims for damages and (12) liability of the hunting authority. With regard to the core theme of the dissertation, the part dealing with the nature of liability would be more suitable for the first subchapter; however, the definition, which could encompass confirming the secondary hypothesis of the research, is in principle influenced by the analysis of provisions pertaining to the obligation of damage prevention and related provisions for loss distribution and cases of exemption, thus, dogmatically speaking, examining the nature of liability subsequently seems appropriate. Chapter Three deals with the issue of tort liability for any damage caused by game outside agriculture and forestry, the core theme of which involves the legal classification as well as the determination of liability conditions of any game entering into collision with a motor vehicle. 24