200802_LÆnyiK.qxp 2008.04.27. 22:41 Page 121 KELEMEN ELEMÉR: A TANÍTÓ A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN 121 A TANÍTÓ A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN Kelemen Elemér fenti címû könyvnek alcíme Tanulmányok a magyar tanítóság 19 20. századi történetébõl. Az Elõszó Kovács Sebestyén Gyula 1872. évi jelentésére utal, aki szakképzettségük alapján három kategóriába sorolta kollégáit. Az elsõbe tartoznak a középszerûek, akik méltatlanul viselik a tanítói nevet; a másodikba azok, akiknek megvan az igyekezetük és a képességük, de nincs megfelelõ módszertani képzettségük, ezért nem érnek el kellõ sikert, illetve nem tudnak szakítani a megszokott munkamódszerükkel; a harmadik csoportba azokat a nevelõket sorolta, akik szakképzettség birtokában további önmûvelõdéssel gyarapítják tudásukat. Megemlítette a három fõ képviselõ: Gönczy Pál, Gyertyánffy István, Kiss Áron nevét és másokra is gondolt. Õk (és itt nem említett társaik) példaértékû tevékenységükkel méltán használhatják a tanítói nevezetet, ezért elismeréssel gondol vissza rájuk. Köztük is a legfontosabb emléke a képesítés nélküli nagyapa. A kötet elsõ része a továbbiakban a szerzõ, Kelemen Elemér szakmai életérõl, családjáról és mindenekelõtt a negyven évig tanítói munkát végzõ feleségérõl, valamint pályakezdése idejének szakmai társairól szól. Felejthetetlen emléke az érdeklõdés és a vállalkozó kedv, amelyet somogyi kollégáitól (és az óvónõktõl) ellesett, és a munkájában hasznosított. Megemlékezik a Tanító szaklap munkatársairól és a pályája csúcsát jelentõ Budai Képzõrõl, ahol kollégái, köztük Hunyady Györgyné és Bollókné Panyik Ilona elhivatott munkásai, meghatározó személyiségei megújuló tanítóképzésünknek [9.]. E bevezetõ után a gondolatait az alábbi fejezetekben taglalta. A tanító a történelmi változások tükrében (A modern tanítótársadalom kialakulása Magyarországon a 19. században) Ebben a fejezetben a szerzõ a pedagógusmesterség szakmává válását, professzionalizálódását és önszervezõdését követi az 1848-ban szervezett Elsõ Egyetemes Tanítógyûléstõl kezdõdõen, de érinti a korábbi idõszakot is (ugyanis az iskolának háromezer éves története van írta Mészáros István a Mióta van iskola? címû könyvében), az egyházi iskolákat, az 1777-es Ratio Educationis tanügyi rendelkezéseit és a különbözõ intézménytípusokat. Szól a 15 16. század egyházi intézményeirõl és a mesterekrõl, a 16 17. században a kisiskolákban a tanítói szolgálatot ellátó papokról és a falusi diákokról. A 18. században a Ratio megjelenése idején ún. normaiskolák létesültek, és elterjedt a képesítési követelmény az alap- és középfokú oktatás képzõiben is. Az 1848-ban a megfogalmazódó képzési gondolat történelmi okok miatt nem valósulhatott meg. A forradalom és szabadságharc leverése után az abszolutizmus intézkedett a tanügyrõl. Az alapfeltételek biztosítása a kiegyezés utáni idõszakra maradt. A közoktatási alapintézmények a történelmi hagyományokat õrizve rangsorolták a pedagógusképzést. Fontossá vált a mesterségbeli felkészítés, a pedagógiai munkához szükséges gyakorlati
200802_LÆnyiK.qxp 2008.04.27. 22:41 Page 122 122 KÖNYVJELZÕ ismeretek, jártasságok, készségek kialakítása. A középiskolai tanárképzésben az elméleti és tudományos képzés kapott szerepet, a gyakorlati képzés alárendelt lett. A hagyományokhoz való erõs ragaszkodás korlátozta a korszerûsítési törekvéseket. Az 1868. évi 38. törvénycikk szerves egységként fogta fel a népiskolai oktatást és tanítóinak képzését, elrendelte az állami tanító- és tanítónõképzõ intézetek létesítését, viszont szembe kellett nézni több nem várt társadalmi tényezõvel: a képesítés nélküliek számának emelkedésével, a fluktuációval és a pályaelhagyással. Új tanítóképzõk létesültek, és a tanulói létszám is gyarapodott. A szerzõ megemlíti a gyõri Tanítóbarát címû lapot, és részletesen beszámol a tanítóság (köztük a Somogy megyeiek) helyzetérõl. Mindezekrõl a sajtó a Somogy címû hetilap és a csurgói Népiskolai Szemle is hírt adott. A néptanítók helyzete közoktatásunk polgári átalakulásának idõszakában (Somogy megyei adatok) A tanítók helyzetét 1948-ig számos tény befolyásolta: a hitfelekezetek önállósága és az elkülönülési igény a polgári oktatás céljaitól; a feudális jelleg megõrzése, az egyházi iskolai felügyelet megvalósítása és a kialakuló polgári közoktatás iránti változtatás jogos igénye. A szerzõ rámutat az oktatási rendszer és szervezet átalakításának meg-megtorpanó lépéseire, ellenállva a kezdeményezésnek, a fejlõdés igényelte fordulatnak. Ebben az idõszakban végezte munkáját a nép tanítója -ként Somogy megyében. Adatokkal járul hozzá a tanítóság történelmének feltárásához. Ezek összefoglalva a következõk: 1. Az értelmiségi réteg legalsó fokán elhelyezkedõ (nép)tanítóság körében növekedett a képesítés nélküliek száma, a fluktuáció és a pályaelhagyás visszaesést hozott. Az 1870-es évek közepétõl törvény írta elõ a képesítõvizsgát; fennálló tanítóhiányos helyzet új tanítóképzõket igényelt. Ez iskolabõvítéssel és a tanítói létszám emelésével nem volt megoldható, ugyanis azt az iskolafenntartók kifogásokkal visszautasították egyfelõl anyagi terhei, másfelõl a tanítóság túlterhelése miatt. 2. A népoktatási törvény nem javított a tanítók anyagi helyzetén. A szerzõ rámutat a Somogy megyei tanítók életszínvonalának romlására, akiknek természetbeni szolgáltatást adtak, egyebek mellett tanítói illetményföldet, amely a legbiztonságosabb jövedelmük lett. A járulékok rét, legelõ, erdõ használata, az állattartás joga, valamint a gazdasági épületek állapota miatt gyakran vita támadt. Ehhez egy kaposvári szolgabíró gyakorlatában fellelt tanítói panaszt idéz a szerzõ, amelynek a megoldása hatósági beavatkozással történt meg. Ez a gyakorlat a lakosság, az egyházi elöljáróság és a tanítók közti ellentétekhez és a tanítóság kétirányú elszigetelõdéséhez vezetett. A szerzõ beszámol az egyházi tanítói díjlevelekben foglalt számos teendõrõl is, amely a tanítók függõségét és kiszolgáltatottságát okozta. 3. Szólt arról az ellentmondásról is, amely fennállt a tanítók anyagi és életkörülményei, valamint az elvárt szakmai igények és az új tantervi követelményeknek való megfelelés között. A velük szemben támasztott kettõs követelmény új ismeretek (földrajz, természetrajz, természettan) elsajátítását igényelte, de gyarapítaniuk kellett tudásukat anyanyelvbõl, mate-
200802_LÆnyiK.qxp 2008.04.27. 22:41 Page 123 KELEMEN ELEMÉR: A TANÍTÓ A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN 123 matikából is. Ez új tanítási módszereket (szemléltetést, nagyobb tanulói aktivitást) igényelt, és lélektanilag megalapozott nevelési módszer alkalmazását kívánta, valamint elvárta az önmûvelõdést is, amit a tanítóegyletek karoltak fel. Kibontakozott az iskola köré szervezõdõ közmûvelõdési tevékenység, létrejött a szervezett felnõttoktatás, és a népnevelési egyletek által elindult a népkönyvtárak és az olvasókörök mûködése. A szerzõ adalékot nyújt a tanítóság akkori tevékenységéhez és szellemi arculatához. Felidézi a demokratikus köznevelési néphagyományt, a több jelzõvel illetett harmonikus emberképzés didaktikai és nevelési vonatkozású megvalósítását. 4. Vázlatosan áttekinti a tanítók iskolán kívüli tevékenységét, és számba veszi a felnõttoktatásban, a községi könyvtárakban, az olvasókörök szervezésében és a népnevelési egyletekben végzett tevékenységüket. Tág összefüggésben vizsgálja teendõiket. Vázolja a népiskola nevelési eszményeit, céljait és mûködését, amelyeket a tankötelezettségi törvény, a felismert közösségi érték és érdek alapozott meg, és amelyek során a tanító életmódjával és tekintélyével fokozatosan társadalomformáló erõvé vált. Elgondolkodtató írja a szerzõ a befogadó közeg és az új értékrendet közvetítõ iskola alakulása, s hangsúlyozza, hogy ez a kérdéskör részletes elemzést igényel. További összehangolt kutatásokkal tárhatók fel azok a tények, amelyek a tanítóság szellemi életét és annak formálódását bemutatják. Múlt, jelen, jövõ a tanítóképzésben Ez a fejezet áttekinti a tanítóképzés történetét. A tanítóképzést a polgári közoktatási rendszer kialakulása keltette életre. Szól arról, hogy az ún. normaiskola félévi tanfolyama mintát, normát mutatott a tanítóknak és a tanítójelölteknek, olyan módszereket sajátíthattak el, amelyeket a hároméves képezdékben is alkalmaztak. A sajátos pedagógusmodellt és a tömegoktatás céljait fejezi ki az a comeniusi gondolat, hogy mindenkinek mindent minden lehetséges módon (33.) megtanítani. Ez határozta meg a tanító helyzetét a pedagógustársadalomban. A népoktatásból kiinduló tanítóképzést kölcsönös meghatározottság jellemzi, amelyet a fejlõdés és az oktatáspolitikai koncepciók szintje: a nevelési-oktatási elvek, módszerek, a népiskolai tantervek, tankönyvek, taneszközök befolyásoltak. A szerzõt érdeklõdésénél fogva az elmélet és a gyakorlat aránya, a gyakorlati képzés háttérbe szorítása, ennek hatása a személyiség fejlesztésére foglalkoztatja. A magyar tanítóképzés 225 évérõl a szerzõ elmondja, hogy a népoktatás reformját és a tanítóképzést a hazai történeti tapasztalat, a tájékozottság, a nemzetközi tapasztalatok ismerete, feldolgozása, továbbá a kitekintõ igényes összehasonlító tájékozódás módszere, tudatos alkalmazása és Eötvös elõrelátó támogatása segítette. A pedagógus, pszichológus Nagy László is a népoktatás és a tanítóképzés megújításán munkálkodva hívta létre a TITOE-t (a Tanítóképzõ Intézeti Tanárok Országos Egyesülete), továbbá a Magyar Tanítóképzõ folyóirat segítségével a gyermektanulmányozás és a reformpedagógiai törekvések szemléletét közvetítve érkezett a 20. század útkeresõ próbálkozásaihoz. A késõbbiekben a szerzõ javaslatára a hagyomány és a modernizáció értékrendje alapján vizsgálódhatunk. Az intézményes gyermeknevelés létrejöttével az elitképzés és a tömegoktatás összehangolásának, egységesítésének igényét az iskolarendszer közös képzési szaka-
200802_LÆnyiK.qxp 2008.04.27. 22:41 Page 124 124 KÖNYVJELZÕ szainak és az iskola belsõ tagozódásának módosulásai szerint követhetjük. A képzés-fejlesztés számos változatáról számol be, említi hagyományait, bemutatja hazai tanítóképzésünk szerves fejlõdésének forrásait. Kelemen Elemér a 21. század távlatát is maga elé képzeli, s mintegy vízióként jelenik meg elõtte a jövõ pedagógusainak, tanítóinak képzése egyetemi szinten, felidézve a mintaképezdéket, amelyek megõrzése és erõsítése napjainkban is idõszerû [lenne] (41.). Az integráció nyomán létrejött szervezõdések nemcsak a túlélés, hanem a továbblépés, a fejlesztés reális alternatíváját is felkínálják (42.) gyermek- és a kisgyermeknevelõk számára intézményeinkben. Nem ünneprontásra szánt, provokatív kérdések ezek írta, töprengeni rajtuk, vitatkozni róluk minden kínálkozó alkalommal közös kötelességünk, közös felelõsségünk. (43.) Tanító- és óvóképzésünk változásai A szerzõ történeti tényeket rögzítve ír a tanítói szakma, a neveléssel-oktatással foglalkozók munkájáról, a képzési-képesítési formákról, továbbá a pedagógusmesterség szakmásodásáról és professzionalizálódásáról. Felidézi a szakma történetének ismeretéhez szükséges tanügyi intézkedéseket: az 1777. évi Ratio Educationist, az 1868. évi 38. törvényt (népoktatási), az 1883. évi XXX. törvénycikket (középiskolai) és az1891. évi XV., a kisdedóvásról szóló törvénycikk rendelkezéseit. De nem feledkezik meg a mûszaki vonatkozású szakképzésrõl, a mûszaki tanárok és a mûszaki oktatók képzésérõl sem, és megemlíti a gyógypedagógiai, az ének-zenei és képzõmûvészeti tanárképzést, továbbá a testnevelõ tanárok képzését is. A pedagógusképzés 1945 után sem változott alapjaiban. Közelmúltunkból a szerzõ felidézi az 1970-es és az1980-as évek fordulóján kibontakozó szemléletbeli változások, reformpróbálkozások, feszültségek és ellentmondások idejét, amikor a Magyar Pedagógiai Társaság megrendezte az V. Nevelésügyi Kongresszust. Az akkor felvetett tanügyi problémák nagy része továbbra is megoldandó maradt, jóllehet számos fejlesztés és modellkísérlet megjelent és több meg is valósult. A társadalmi, gazdasági változások azonban újabb mûveltségtartalom kidolgozását és új iskolaszerkezet kialakítását tették szükségessé. A kutató és az érdeklõdõ olvasó számára figyelemfelhívó kérdés: Hogyan élte meg a 20. század utolsó évtizedét, a rendszerváltozással és átalakulással együtt járó új kihívásokat és fordulatokat a köz- és a felsõoktatás kettõs szorításában a magyar óvónõ- és tanítóképzés? (44 57.) Napjainkban egyre több alapítványi és egyházi fenntartású képzõ létesül, ehhez a fejlõdési, fejlesztési irányhoz tartozik a Magyar Akkreditációs Bizottság állásfoglalása a 2005. július 1-jétõl hatályossá vált többciklusú, lineáris pedagógusképzésrõl. A Budai Tanítóképzõ története (1869 1999) Ez a fejezetcím egy ünnepi évfordulóhoz kötõdik. Ugyanis az 1869-ben létesült intézmény történetének kezdete korábbi idõre a 18. század közepe utáni évekre nyúlik vissza. 1777-ben a Ratio Educationis rendelkezésére szervezték, és elõdjének tekinthetõ az ún. normaiskola. Manapság az intézmény az ELTE Tanító- és Óvóképzõ Fõiskolai Karaként integráltan mûködik négyéves képzési idõvel.
200802_LÆnyiK.qxp 2008.04.27. 22:41 Page 125 KELEMEN ELEMÉR: A TANÍTÓ A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN 125 A középfokú tanítóképzés 90 éve A dualista korszak évtizedei címû részben a szerzõ többek által ismert történeti eseményekrõl szól, az újszerûséget jelentett, Gyertyánffy által elnevezett és gondozott Paedagogiumról, az Országos Közoktatási Tanácsról, a Magyar Paedagogiai Társaságról, a Tanítóképzõ Intézeti Tanárok Országos Egyesületérõl (TITOE) és folyóiratáról, a Magyar Tanítóképzõrõl, de megemlít más tanítóképzõ intézményeket és pályatársakat is. Emellett beszámol az intézményi életrõl, majd a közeledõ világháború hatásával zárja a korszak ismertetését. A két világháború között (1920 1945) a képzést meghatározó népiskolai tanterv alakításán, újításán munkálkodtak. Szakmai vállalkozás keretében kiteljesítették a pedagógusképzést továbbképzõ tanfolyamokkal, gyakorlóiskolával és önképzõkör létesítésével, de a háború kitörése, majd a bécsi döntés megakadályozta a tervezett akadémiai jellegû fejlesztést. A középfokú képzés utolsó éveirõl (1945 1959) megtudhatjuk, hogy 1945 áprilisától 1954-ig sûrûsödtek a képzõvel kapcsolatos események, a politika alakulása és a bizonytalanság miatt megváltoztak a képzés feltételei. A szervezeti és szervezési változtatások erõsen befolyásolták a képzés milyenségét és minõségét. A szerteáramló intézkedések nem hatottak mindig egyöntetûen az intézmény fejlõdésére. Kedvezõ fejleményt könyvelhet el az érdeklõdõ olvasó a Testnevelési Fõiskola és a Zenemûvészeti Fõiskola megalakulásával és a felsõfokú tanítóképzõ létrejöttével. A Nem középiskolás fokon (1959 1999) címû fejezet már kifejezetten jelenlegi éveinkhez kapcsolódik, és az 1958. évi törvényerejû rendelet megjelenésétõl követi a tanítóképzés alakulását. A szerzõ a képzõ szervezeti és tartalmi változásairól, változtatásokról tájékoztatja az olvasót, beszámol jelenlegi életének alakulásáról, az önfejlesztés igényérõl és megvalósulásáról. Az 1974. évi 13. törvényrendelet alapján megkezdte mûködését a Budapesti Tanítóképzõ Fõiskola, amelynek jelentõs eredményeit is megismerhetjük. A szerzõ kérdésfeltevéssel zárja ezt a fejezetet. Milyen érvek szóltak az egyetemi integráció mellett? (67.) A kérdésre érvekkel válaszol: 2000, az»átmenet éve«az új, integrált intézmény szervezeti és mûködési rendjének kialakításával, az intézményfejlesztési terv elõmunkálataival, a kapcsolatok biztató alakulásával és bõvülõ tartalmával a változással természetszerûen együtt járó súrlódások és konfliktusok ellenére is igazolni látszott a döntés helyességét. A recenzens javasolja, hogy az eddigiek után a Tisztelt Olvasó mélyüljön el a könyv olvasásában, mert még sok mûvelõdéstörténeti ismerettel, kulturális értékkel gazdagodhat a neveléstörténet személyeirõl és a múltbeli tanügyi eseményekrõl. Többek között egy fejezetben megismerheti a pedagógus Gyertyánffy István és a budai Paedagogium kapcsolatát. Személyében a modern nemzeti és polgári oktatási rendszer képviselõjére emlékezik a szerzõ, aki a Paedagogium elsõ igazgatójaként negyed évszázadon át vezette az intézményt. Eötvös szelleme alapján egy teljes oktatási rendszert kívánt létrehozni a kisdedóvástól a felsõoktatásig. A húsz képzõintézmény egyike volt a budai képzõ, amely többfunkciós, integrált intézetként mûködött, számos feladatot látott el (árva gyermekek gondozása, siketnémák oktatása, tanító-, illetve tanárképzõ tanfolyam elõkészítése, továbbá az intézeti tanárok képzésének rendezése). A képzés színvonalának és hatékonyságának emelése mellett szabadon választott foglalkozásokra is gondolt, és az Országos Tanszermúzeum vezetését is ellátta. Életmûvének értékét õriznünk kell (77.).
200802_LÆnyiK.qxp 2008.04.27. 22:41 Page 126 126 KÖNYVJELZÕ Egy fejezetrészt szentel a szerzõ Kiss Áron, a tanítók tanítója életmûve ismertetésének. Az õ személyérõl az utóbbi idõben többször hallhattunk, nevét viseli ma a Kiss Áron Társaság. Szakmai folyóiratokban (Magyar Tanügy, Néptanítók Lapja) megtalálhatók írásai, tankönyveket és kézikönyveket is készített. Feltárta iskolaügyi értékeinket, és szellemi megalapozója volt az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum elõdjének, az Országos Tanszermúzeumnak. Munkásságában jelentõs a játékpedagógia és a hazai játéktörténet. A játék szerepét tárta fel a gyermekkorban. Kelemen Elemér így zárja a róla szóló emlékezést: Nevelés- és mûvelõdéstörténeti szerepének, jelentõségének alapos elemzésével, tárgyilagos értékelésével ma még adósak vagyunk. Életmûvének monografikus feldolgozása megtisztelõ és sürgetõ feladata a magyar neveléstörténetnek. (81.) A Somogy megyei tanítóképzés történetébõl (A kezdetektõl 1959-ig) A Somogy megyei tanítóképzés kezdetén, a 17 18. század fordulóján a képzés nélküli korszakban a katolikus vallás szerint templomi segédszolgálatra választott személyt az egyházi teendõk ellátása mellett megbízták a gyermekek tanításával, ami a mesterré válás elõfeltétele. Mestervizsga követelményének is eleget kellett tenni. Hasonló volt az elvárás a reformátusoknál és a protestánsoknál is, de némiképp szigorúbb követelményekkel. Sokat számított a próbált mesterek melletti tanulás, tevékenységének, példájának elsajátítása, stílusmódjának követése. Kaposváron is nemzeti iskola létesült, majd a csurgói református gimnáziummal kapcsolatban Kelemen Elemér beszámol a somogyi tanítóképzõ elõtörténetérõl. Itt a felsõbb gimnáziumi osztályokban neveléstani fokozatot szerezhettek a tanulók, az iskola bõvítésével pedig elsajátíthatták a tanítóképzés alapjait. A Csurgói Tanítóképzõ története (1867 1933) fejezetrészbõl megtudjuk, hogy alapítását követõen mostoha körülményekkel kellett szembenéznie az intézménynek, az igények alapján a képzõt el is akarták költöztetni. 1914 júliusában kezdõdött volna az építkezés, de a világháború kitörése megakadályozta ezt. Az épületet katonai célokra használták, majd a háború után ismét a tanítás szolgálatába adták az intézetet. Végül 1933-ban megszüntették; tanárait elhelyezték, vagyontárgyait szétosztották, és 64 év után Somogy megye tanítóképzõ nélkül maradt. A szerzõ megemlékezik a 64 éven át tartó eredményes munkáról. Továbbá felidézi az 1920-as években bekövetkezett javulást, név szerint is említve mindazokat, akik a nehéz idõszakban küzdöttek a tanítóképzés létéért és fejlesztéséért. Az intézmény fontos tényezõje volt a környék társadalmi és mûvelõdési életének, növendékei egyszerû emberek gyermekei voltak, akik egyszerû emberek gyerekeit tanították. 1945 után újjáéledtek a csurgói hagyományok, és 1948. január 15-én megkezdte a munkát a képzõ. Ám még ugyanebben az évben egy törvényerejû rendelet megszüntette a képzést. A hallgatókat átirányították Kaposvárra, és ott folytatták Somogy megye tanítóképzõs hagyományát.
200802_LÆnyiK.qxp 2008.04.27. 22:41 Page 127 KELEMEN ELEMÉR: A TANÍTÓ A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN 127 Pedagógusszervezetek és -mozgalmak Magyarországon a 19. században Ez a fejezet is a pedagógusok, köztük a tanítók helyzetével foglalkozik, a szerzõ társadalmi elismertségüket vagy el nem ismerésüket mutatja be a 18. századtól (1777-tõl) szinte egészen napjainkig. A magyarországi pedagógusmozgalom a 20. század elsõ évtizedeiben A társadalomnak nem volt átfogó képe a tanító- és tanáregyesületek politikai irányultságáról és politikai részvételérõl. Megtudjuk, hogy a politikai tényezõként fellépõ szociáldemokrata munkásmozgalom jelentõs réteget befolyásolt és a cselekvés aktív részesévé tett, sõt a baloldali tanítómozgalom határozott követeléseit is felidézi a szerzõ (117.). A kiadványból az olvasó megismerheti az ebben az idõben a tanítóság körében történt eseményeket és azok vezetõit. Hírt kap a Budapesti Oktató Szövetség létrejöttérõl, eredményeirõl, a Fõvárosi Pedagógiai Szeminárium közéletérõl, a megalakult Magyarországi Tanítók Szakszervezetérõl, az elnök megválasztásáról, továbbá az érdekek képviseletérõl. Két fejezet szól a hazai pedagógusmozgalmak és -szervezetek történetérõl. Az elsõ a Karanténba zárva (1919 1945) címet viseli, ebben az olvasó képet kap számos tanítóegylet szervezõdésérõl és küzdelmérõl. A másik, a Kisajátítás és államosítás (1945 1948) ismerteti, hogy a második világháborút követõen az oktatáspolitika irányvonalát a koalíciós pártok demokratikus törekvései határozták meg, és ideológiai, politikai célok vezérelték. A politikai rendszer azonban a szovjet típusú mintát kívánta másolva követni, miközben jelen volt az anakronisztikus, konzervatív felfogás is. Sajátos érdekei miatt az egyház is a reformot sürgette, amelynek kidolgozásában érdemben részt vett a Pedagógusok Szakszervezete is. A nevelésügyi kongresszusok története címû fejezetrész százhúsz (1848, 1896, 1928, 1948, 1970) évet ölel fel, ezen alkalmakkor a pedagógusok széles körben beszélték meg a tanügy helyzetét, fejlesztési teendõit. Errõl az érdekelteknek is érdemes tudniuk, a kutatómunkát végzõknek pedig mindenképpen ajánlatos ismerniük. KELEMEN ELEMÉR: A tanító a történelem sodrában. Iskolakultúra-könyvek 32. Iskolakultúra, Pécs, 2007. Sorozatszerkesztõ: Géczi János. Lányi Katalin